Nagy téli almanachba

Unszol a tél, hogy én is részt vegyek a minden évben kiadott, havas nagy almanachban, versemet mégsem akarják írni a szavak, hiába érzem, pillanatra csak, az untig ismert, mint vadonatúj meglep, s amire szólnék, ellohad egykedvűen, míg a városra hull sűrű és tiszta pelyhekben a hó, már el is olvad, fekete latyak válik belőle, mire volna jó disznófertőhöz hasonlítható telemben való nyavalygásomat közzé tenni, s ezt a depressziót, melyet hetes ködök bocsátanak belém, mondjam-e, milyen idegen, ami előbb szívem akáca volt, csupán a károgásból sejthetem, merre, csápol, de nem szolgál a bot a vaknak sem, ha egyformán fehér s átláthatatlan rejtelmes közeg vesz körül, mintha azt lélegzeném magamba vissza, lelkemmé lehelt, kifújt párában süllyed a világ, csak a dermesztő sötét részletek maradnak az egészből, óriás torzók között arra sem ismerek, amitől itthon lennék, ezután ebben múlik az élet? nem szabad előidézni már, ha mindegyik kitelt esztendő olyan, mintha csak tegnap lett volna huszadik, pedig mintha csak most lett volna, más köd is terült el itt, hát akkor, ami még hátra van, ami semmibe veszik, hány holnap, mennyi pillanatnyi év?