Múlt századi naptár

Nagy téli almanachba

Unszol a tél, hogy én is részt vegyek

a minden évben kiadott, havas

nagy almanachban, versemet

mégsem akarják írni a szavak,

hiába érzem, pillanatra csak,

az untig ismert, mint vadonatúj

meglep, s amire szólnék, ellohad

egykedvűen, míg a városra hull

sűrű és tiszta pelyhekben a hó,

már el is olvad, fekete latyak

válik belőle, mire volna jó

disznófertőhöz hasonlítható

telemben való nyavalygásomat

közzé tenni, s ezt a depressziót,

melyet hetes ködök bocsátanak

belém, mondjam-e, milyen idegen,

ami előbb szívem akáca volt,

csupán a károgásból sejthetem,

merre, csápol, de nem szolgál a bot

a vaknak sem, ha egyformán fehér

s átláthatatlan rejtelmes közeg

vesz körül, mintha azt lélegzeném

magamba vissza, lelkemmé lehelt,

kifújt párában süllyed a világ,

csak a dermesztő sötét részletek

maradnak az egészből, óriás

torzók között arra sem ismerek,

amitől itthon lennék, ezután

ebben múlik az élet? nem szabad

előidézni már, ha mindegyik

kitelt esztendő olyan, mintha csak

tegnap lett volna huszadik, pedig

mintha csak most lett volna, más köd is

terült el itt, hát akkor, ami még

hátra van, ami semmibe veszik,

hány holnap, mennyi pillanatnyi év?

Rossz álom Kalász Lászlóval

Elmondhatom már, milyen különös

esemény résztvevője voltam, sose látott

vidéken találtam magam, mint aki eltévedt

valami végeláthatatlan fehér-fekete másvilágban,

csak azt tudhattam pontosan, melyik barátom

temetésére érkeztem, és borzasztók a téli temetések,

teljesen átfáztam a hosszas búcsuztatás alatt,

s szégyelltem, hogy zsibbadó végtagjaim

elterelik figyelmemet, miközben mégis egy

halottról van szó, nem az én egészségemről.

Bárhol lehettem volna akkor a perkupai

sírkert helyett, csak a télből nem tudtam

megszabadulni, ahol épp tartózkodtam,

s héroszi vigyázzállásban próbáltam lebírni

részvétlenségemet, amint átváltott jelenlétem

rossz álommá a Kalász Lászlónak nevezett

idegen koporsójával szemben, mert a háta

mögött is szembenálltam neki, s fölvettem

rejtett arca viaszos sárga mását,

mint egy rémesen csuszkáló eleven maszkot.

Képzelgésemet újabb kényszerképzet tetézte,

hiszen itt leplezett merénylet készülődik,

valaki élve temetésére gyülekeztek a népek,

vattapaplanba csavarták vastagon a koporsót,

hogy ne hallatszódjon semmi a hantok alól,

míg óriási pusztaságot lépek a közénk terülő

senkiföldjén, és mindenki azon megy keresztül,

s akkor kezd szakadni a hó, mikor magára hagyják

egészen más határnak vége előtti szegletében,

ahol biztosan megfagy.

Gellérthegyi pillanat

Akármi robbant akkorát a hegy

bokrai közt, gránát vagy csak petárda,

nagyfeszültségre kapcsolta az ideg-

rendszert, s túlterhelt hálózatát kivágta

a félelem, és hirtelen süket

némaság sújt a gyanútlan világra,

belerándulsz, kihagy lélegzetem,

minden szorongás ránk tört egycsapásra,

mit végigéltünk, hát azért lepett

meg úgy bennünket, kabátból kabátba

bújnánk, ha már csak egymásba lehet

menekülni, estéből éjszakába,

nemcsak innen, emlékeinkből is,

belevesztek magas fekete lyukba

sétáink, szabad öleléseink,

semmibe lóg a gellérthegyi utca,

ahogy vermét a város körbefogja,

véglegesen fölénk sötétedik.

Bizonytalansági állandók

Ez a valahányadik balkáni háború az enyém is,

ifjuságom vidékein robbannak a bombák,

egyszeri nyaramat verik szét decemberré,

amikor több voltam holmi jöttmentnél, mégsem

odavalósi, mégis attól lettem olthatatlan szerelmes

távoli asszonyba, anyanyelvbe, szülői krumplibokorba,

eléggé naiv, hát bizalmas az emberiséggel,

hogy annyi év után is fájjon, és tehetetlen

gondoljam végig, már akkor elkezdődött, amikor

az előző befejeződött az ottaniaknak,

csak nem akarták tudomásul venni, megmaradásuk

érdekében, a Balkán bizonytalansági állandóit.

Akár a belgrádi pályaudvart, hol megérkezve is

mindig csak átutaznak, s nem jutnak sehová,

összetévesztik magukat a másik idegennel,

beszemetelik egymást apátiával, annyit érnek,

mint az érvényes, érvénytelen menetjegy,

csomagok rabszíjára fűzve kit érdekel,

kicsoda az a másik, hogy délre száll-e föl,

miközben északra menne, lekésett csatlakozások,

félreértett vágányok miatt, akár a menekültek,

fedél nélkül várnak a régi dicsőség partizánsapkája alatt.

Bár kétséges a menetrend, akkor azért még

eljutottam Szkopjéba Koszovó felől, éjjel,

azon a völgyhídon, melyről most vagonok

ágaskodnak, csak az állomások vörös ködét

láthattuk egyetlen utitársammal, az orosz

rovarirtó pilótával, s nem gyanakodtam

a kubányi főtt tojás és a barackpálinka

fogyasztása közben semmiféle merényletre,

nem tudakoltam, mi dolga lehet Pristinában

egy külföldi rovarirtó pilótának tél elején,

ő sem kérdezte, miért épp Makedóniába megy

ösztöndíjasnak egy magyar fiatalember,

akkor még nem féltünk egymástól, és nem volt

annyira feltűnő a belföldi utasok hiánya.

Különben oda-vissza annyiszor, csak a

személytelen testrészek agressziójára emlékszem,

kéz-láb önzésre, a horkolásra vállamon, míg

folyosón is alszanak ajtóra támaszkodva,

fekve hosszában és haránt, menekülttábori

pózokban ébredésig, miközben minden véletlen

érintés valamely nemzet önérzetét sérti,

talán a szkopjei pályaudvar is attól olyan romos,

pedig én egyedül érkeztem Koszovón át.

Azt se tudom, az Athenas expressz jár-e még,

az a valahai Párizs-parfümös ógörög ábránd,

jó volt belesüppedni a piros bársonyülésbe

augusztusban naphosszat, és fölcsattintani

a hamutartó cirill betűs fedelét,

cigarettázva leszívni a kék füstbe bodorult

látványt, elringatózva néma pasztorálon,

a kecske- és a birkanyájak zöldbeli képén,

melyek mint gördülő kövek Kumanovó előtt

vagy után, akkor még nem kellett tudni,

hol vágják szét a határvadászok a tájat,

a nem lehetett ráfogni országok szerint, hogy

szerb, albán, makedón kisbojtárok dobálják-e

a vonatablakot, s mért éppen azt, amelyik az én

fejem sütötte, úgy meredtem sértetlenül

az elém hulló kő fölé, mint aki sejti,

bármi megtörténhet a szkopjei hónapokban.

Amíg a honvágy nem válogatta meg, mikor,

hogyan, csak haza innen Magyarországra,

arra várt minden este a fővágányon a gyors

kivilágított, fehérhuzatú étkező kocsival,

s fölszálltam a Belgrádba rendelt tisztviselő,

s a disszidáló művészek sűrű párájú test-

melegébe, december elején egyetlen éjszakára,

mégis minden balkáni kilátástalanság

látványának, ahonnan sosem lehet kijutni,

mert most is abban utazom, még most is a

vranjei állomáson időzöm, miközben a koszovói

szárnyvonal vándormunkásai elözönlik a luxust.

Cipőim mellett levetett bakancs, harisnyás

láb az oldalamban, tőrhegyről lecsókolbász

lódult a szám felé, s nem fogtam föl, miért

bűn szabadkozni, s leginkább szerbül, akkor

még csak az eszement hadonászástól ijedtem meg,

nem értettem a Balkán bizonytalansági állandójának

tragikus logikáját, hogy milyen hamar

visszacsúszhat az elhárított falat a markolatig,

s beleállhat a penge a szívbe olyan közönyben,

amely a békekötés meg a háború közt,

a félidőben szokott a győztesekre kiülepedni.

Ami most nyilvánvaló, onnan kezdődött, ahol

befejeződött az orosz rovarirtó talányos utazása,

mikor a mészfehér kumanovói kő elém zuhant,

s nem fogadtam az albán vendéglátását,

most már azt is tudom, minden földhöz csapott

borospohárral olyan csend törött össze, amely

titkos fegyvereket rejtegetett, az a

„muszáj ölnöm, hogy éljek”

indulat villant át minden beavatáson,

s gyilkolni kezdett önmagától a légiriadó

szirénája előtt, az adott készenléti parancsot

az állatkertek kiirtására, nehogy

világvégére gondoltassanak

az elszabadult bestiák.

Burgenlandi vándorének

Pityer-szertől autóbánon

idegen Németújvárig

rövid az út, mégis mintha

ezer év múlna odáig,

pecsétet rá! olyan könnyen

felejthető, ami nincsen,

pedig állandónak látszik.

Vén pityer, búbos pacsirta

gyalogol át a határon,

nem akad már lócitromra

sem, hogy zabszemet találjon,

én meg szegény fajtám végét

pityergem, halvány emlékét

sem tartja itt senki számon.

Fraknó egyből Forchtenstein lett,

Németújvár Güssinggé vált,

Lockenhausban nem értik,

milyen nyelven mondok Lékát,

fölül tündér mesekönyvi

képben tessék gyönyörködni,

tudja kandúr, mi miért más.

S a kitömött krokodílus

kapu boltjára akasztva,

farkával az önemésztő

mérgek konyháját mutatja,

hány sült ökör, mennyi lépes

méz kell, hogy egy nemzetséget

elveszítsen pompa, szablya?

Csupán a menny változatlan,

nem valóság, nem is látszat,

kitűzik a vártornyok a

felhőket, bár tovaszállnak,

az ész hiába akarja

örökbe, csak bámulatra

kapja vissza, amit láthat.

Múlt századi naptár

Ezerkilencszázkilencvenkilenc június tizedikén

jó hírre ébredek, vége a kiújult háborúnak,

e nemsokára múlt századi naptárból való tény

fejezi be az évezredet is, azonosul az

ország elvesztése az alapítás rémálmaival,

s kopár adattá békül tanulságképpen,

amelyből nem tanul senki ezután sem,

azt is hallom, nem biztos, hogy a cromagnoni

ősök kiirtották volna a neandertáliakat,

inkább magukba emésztették, miként a

pireneusi lánygyermek megőrizte kövületében

mindőjük jellegét, bár ez a fölismerés sem

változtat semmit az ölés-ölelés szótövén,

folyton-folyvást nyilvánvaló az ismétlődés,

hát akkor mivégre akkora ujjongás a parton,

a fényittas hajók felvonulása, megannyi

uszadék a végtelenség szakaszai közt,

ez a nap is csak addig fontos, amíg

átéljük, aztán csütörtökre a péntek,

elavul belőle a szín, a szag, a pillanat

világossága, elveszti madárhangját

holnapra, holnapután is velünk mulandófélben,

s az újkor kezdetén végképp elévülünk

ezzel a régiforma családi bizalommal,

ahogy most épp a reggeliző szokás

késre meg zöldhagymára vezeti ujjainkat,

legalább a jó ízek elképzelt fényessége

áradjon széjjel bennünk szellemünk sötét titkán,

mert most már az sem tudható, kinek s miért

kellene vezekelni, hogy megszelídüljön

az emberképű vadállat, aki nem is magáért

öl, ámokfutó gyanánt tipor a tetemek

poshadó szervein, félholtak arcán, maga is

hibbant vérestökű herélt, és furkós bottal

ágaskodik az ájult nők ölének,

mielőtt fattyakat nemzett fajtáját bővítendő,

mégis apagyilkosokat hagyott hátra, mint

taposóaknákat az ösvényeken, hogy ne legyen vége,

mert mindig visszatérhet valamikor egy túlélő,

s számon tartja, mit s kicsodán kell megbosszulni,

nemcsak fogat fogért, szemet szemért,

de egy miatt mindenkin.

Képzelgésből fakadt

Képzelgésből fakadt, mégis való igaz,

hogy ezt a verset lezuhant repülő

kapitányának egykori asztalán írom,

s lassan huszonöt éve minden művem

innen indul kétséges útjára, talán

valami fölfoghatatlan akarat következtében

épp ezt vásároltam meg a használt bútorok

közül, ha már figyelmet keltett, mert nem

a fiókjain állt, ahogy a többi irodai szörny,

lábai lefelé vékonyodtak, s a kétoldali

ládaszerű irattartókra íveltek, hogy majd

az egész, a szabad polcokkal együtt,

amit a terjedelmes asztallap fog össze,

repülőformát képezhessen.

Aki túladott rajta, nem gondolhatta végig,

micsoda kiváncsiságot indít el az ismeretlen

tulajdonosban a fiók alá csúszott anziksz,

hogy a mélykékkel lakkozott touloni lapnál

nagyobb talányok csomóit próbálom kibogozni,

pedig csak egy távolban nyaraló férj

küldte el családjának az értesítést,

ami majd eltűnik, nálam is elveszett, lehet,

örökre elkallódott papírjaim közt, s nem emlékszem,

világosan, miképpen tudhatom foglalkozását,

csak azt a képtelen ijedtséget

idézhetném föl most is, ami akkor belém állt,

hátha valamelyik évekkel előbb lezuhant

külföldi magyar repülőjárat kapitánya volt ő.

Én meg valami beláthatatlan szerencsétlenség

kiszemeltje az ő íróasztala által,

bár addig csupán kényszerképzetnek véltem,

miközben ott dolgoztam és nyárfalevél-árnyakat

figyeltem, amint lankadatlan cicáznak

papírjaim napszítta fedélzetén, amíg

a zuglói Vadász vendéglő söntéspultjánál

mellém nem állt egy félittas zöldségárús fiú,

s beszélt, arról beszélt,

ami föltételezéseimet igazolta,

hogy a történet végre beteljesedjen,

mert minden rejtélynek muszáj egyszer csak

kiderülni, bár az a tengeri képeslap

nem került elő azóta sem, mintha még rólam is

valami titokzatos üzenetet tartogatna.

Vizitációk

Néha álmomban ott vagyok

a zuglói lakásban,

csak éppen az erkély felől

érkezem, vagy a nyárfa

zöldjéből lesem, mit csinál

az a gyanútlan gazda,

kinek pontosan akkora

tér van testére szabva,

akár valaha nekem is,

hol egyformán igazgat

magához bármely alakot

régi helyén a vízcsap,

ahogy most azt az idegent

abban a kis szobában,

hol tizenhárom éven át

nagy álmaim kuszáltam,

mégsem lehet, hogy annyira

magától értetődőn

végérvényes a távozás,

amit egy szobafestő

eltüntet, hisz elődöm is

itt mocorog falamban,

holttá fáradt életjelet

hallok néha, alattam

nem azért nyikkan-e olyan

esendőn ez a parkett,

s mikor egy cédula lehull

véletlen, pedig úgy ment

el innen, úgy költözködött

a bejáratnak háttal,

mint aki többé sose jön

Budára, hát ne lássam

arcát, csak utoljára ne,

egy végső arcvonást sem

hagyott emlékül, mint aki

a mindenétől vált meg,

s most egyszerre visszaveszi

a tizenhárom éve

fölszámolt, vele egyidős

századdal, mintha élne.

Szindbádi nyár napfogyatkozással

Elindulok megint személyvonattal,

ahogy szoktam, a régi hét-huszassal

lemorzsolgatva óráimat, batáron

se volna lassúbb zötyögnöm, megállnom,

nem akarok elérni mindenképpen

valahová, csak elgurulni szépen

oda, ahol alulról fölvillantja

a Balatont, s kitárja Akarattya

időtlen kékké, melynek nincs határa,

ezért akár pannon provinciában

is lehetnék, nem fontos, melyik korban

vagyok, ha mindig ott leszek, hol voltam,

ugyanazzal a csodával bizalmas

viszonyban, mint András király Tihanyban,

vagy Szepezden, már az sem közelebbi,

iskolatársam, a Szőllősi Erzsi,

mai világom látszata a múltnak,

napjaim régi nyarakká hosszúlnak

Szindbád-időben, mintha nem történne

más, mint egy befejezett nagyregényben,

mégis valami készülődik, sejtem

sötétségét a rigóban fölöttem,

a bizonyosság sohasem tapasztalt

csöndjében, mint egy visszafojtott mondat,

várok feszülten, hiszen sose láttam

déli éjt, hogy a napfogyatkozásban

mi forr ott fönt a vakító kohóban,

a legfeketébb megolvaszthatatlan

mágnes érce? a legmélyebb kijárat

izzó kürtője? s mennyboltján a nyárnak

téli csillagok világolnak, együtt

alkony s virradat, már nem is a nap süt,

hanem valami külön fény, kerek föld

szétsugárzó lélegzete dereng föl,

ahogy az ember nézi elhagyatva,

ádventlila, kétséges pillanatban.

A képzelet emléke

Hogy mondjam el, micsoda édességgel fogad

ez a túlérett ősz a szilvaízű fényben,

nincsenek még jelzői e kivételes állapotnak

a szakadatlan félelem igéihez képest,

bár az utolsó lepkék napja, mégis az élet

ünnepélye, sütkérezés az elmúlásban,

mintha egy nyári vasárnap délután téli

megvilágításában ragyogna valami latin október.

Épp ez az érintetlen kert késztet fölidézni

azt a legelső jelenést, mely talán képzelődés,

mégis a magamra ismerés csodája, mélyebb

szimbólum nélkül, mért érdekelne mást, hogy anyám

látható benne egy idegen, azóta se látott nővel,

foxiféle kiskutya hegyezi fülét a fűből,

lila és sárga fürtök csüngnek a vesszőkosárból,

s az aranyöntvény gyümölcsfákat vasrúd köti össze.

Elhinnék-e, ha most én is azt mondanám, amit

a csoda üzen, hogy az ő varázsrúdján keringek,

hiszen a képzelet emléke, láthatatlan cséplőgép

alkatrésze, az alma- és szilvafa elágazásán

fényesedik elnyujtózva a rozsdás időben,

mint a leghaszontalanabb ötlet kelléke,

pedig azúr, smaragd ábrándok tengelye volt,

én meg küllője az ég kerekének.

Hogyan vetetném észre, milyen könnyű vagyok,

nem lehet az üdvözült lelket fölbecsülni,

nincsenek még szavak a kegyelmi állapotra,

most alakulnak a ködszerű eszméletben,

innen az elvadult gyümölcsös káoszából,

ahol minden magában való összefonódik,

s amit már elfeledtem, a létezés boldogságát

kifejezi helyettem paradicsomi nyelvén.

Akkor Párizsban

Ahol csak egyszer jártam a nagy diák-

lázadás utáni esztendőben, zöld borostyán

levelekkel tapasztották be a hentesek

a kampón lógó húsok véres részét,

nálunk pedig abbahagyták az akasztást,

három évenként engedélyeztek rövid

nyugati utazást azoknak, akik vélhetőleg

nem szaporítják tovább az emigrációt,

mehettünk hetven dollárral, s azt hittük,

pontosan kiszámolva, cigaretta- és téli-

szalámi-csencseléssel megtoldva elegendő-

nek tarthatjuk két-három hétig,

esendő szállások, koplalás árán eljutottunk

Normandiáig, láttuk az egalité, fraternité,

liberté világvárosát, hol mindig csak azt

olvastuk, Dubonnet, Dubonnet, szinte

rikoltoztak a metróállomások, hogy akkor

se feledjük, ha már a múzeumok, temetők,

és a gótikus katedrálisok végképp homályba

vesznek, mégis önérzetem sérelmei ragadtak

meg az emlékezetemben, azért utálom

Párizst, pedig annyira restellem, akár

valami tiltott szégyent, bár nem a franciákra,

inkább a hazai rendszerre kellene fognom,

az alázott meg voltaképpen,

mikor a bolti elárusító fruska szarnak

nevezett, balkáni vendégmunkásnak a pincér,

de a vámos is csupán a piszkos munkát

folytatta, melyet a magyar hatóság indított

el a kékkel álcázott passzusom kiállításával,

miután kitüntettek a József Attila-díj bronz

fokozatával, eldöntöttem, a talált pénzt

egy addig elképzelhetetlen utazásra költöm,

nem lehetett volna kiváltani az albérleti

szegénységet tizenötezer forinttal, és

akkor még elegendő volt Nyugatra az a

fejenként hetven dollár,

ráadásul a főnököm, aki részt vett

a francia ellenállásban, beajánlott volna

mindenféle elvtársának, okvetlenül keressem

őket, eligazítanak, tolmácsolnak, ebédvendégül

látnak, el sem képzelte, vagy már nagyon jól

tudta, akad majd elég segítség szökevény

fajtám között, akik a honvágy ellenhatásaként

„szarnak tyuxaros hátországukra”,

akikkel elképzeltetném, ha ők is túlélik a

terrort, hozzám hasonló turisták lehetnének,

nem kell jegyet váltaniuk a Magyarország

fölött elszálló gépre,

gyaníthatta a főnök, s nem éppen szívességét

akarta kifejezni, én mégis szót fogadtam,

föladtam a levelet, melyet a feladónak

kézbesített a postás a tudósító helyett,

alkalmatlan időben kerestem az illető attasét,

a Foch-közi követségen kutya állt őrt a portán,

ami igéretem ellenére nem sikerülhetett,

talán véletlenül, az megvalósult másként,

lehet, törvény szerint, mert olyan magá-

tól értetődő találkozni a pesti, ismerős

bölcsész lánnyal, amint festéket árul

a Montmartre-on, s Párizs minden kerületében

feltűnt valaki nációmból, jók voltak, bár

gyanakvók, ócsárolták az otthoni irodalmat,

vele engemet is, mégis mutattak valami

igyekezetet irányomban, csak az egyik sértett

meg igazán önérzetemben, jobban, mint az a

garbóárus nő, az a merde nem hatott annyira,

mint „te, a rendszer kegyeltje”, szavait a

Saint-Denis utca bemutatásával igyekezett

kiengesztelni, pedig a kurvák is kiutálnak,

ha feleségemmel megyek közéjük, annyi már

épp elég, hogy szedjük csomagjainkat,

persze épp akkor zihált föl a hatodik

emeletre a kolléganőm, aki a Bibliothéque

Nationalban a magyar kommunista mozgalom

francia vonatkozásait kutatta, akinek

az utolsó napon telefonáltam, s már azt

hittem, megszabadulok tőle, azonnal gyere!

lent kocsi vár, mondta, pénzedet ne add

ennek a… kell az még neked is, s nem hagyott

elbúcsuzni a festékárus lánytól, akivel

együtt jártam a pesti bölcsészkarra,

s fölajánlotta albérletét a Saint-Lazare

pályaudvar mellett, most meg elkísérni sem

hagyták a Gare de l’Estre, hiszen a

L’Humanité-s ujságíró autójában nincs hely,

bezsuppoltak, gondoskodást leplezve álltak

a peronon indulásig, annyira aljasan,

ostobán, mint akinek teljesen érthetetlen,

hogy én sosem cserélem el

országomat hontalan szabadságra.

Nem a dohányzás ártalmáról

Először csak az operatőri fortélyok érdekeltek,

amint folton-folt fekete-fehérben

kinagyítja a szakadt homlokráncot,

ilyesmit leshelyzetből lehet fotografálni,

hogy ne zavarja semmi a másféle alakoskodást,

melyet egy ember világgá jelenít majd,

lobbanó gyufa lángja világítja meg szája

nevetséges rángatózását különös részletekben,

legyez a világossággal, de ami gyúlékony,

nem akar elaludni, hatalmassá kunkorodott

hernyó ágaskodik a megcsippentett cigarettavégen,

és ernyedten lepottyan, míg három ujjal

belenyomódik a csikk a hamutartónak használt

vályuba, ahol az előbbi is él még,

lerakódott hamu sivatagi dünéi terjeszkednek,

szó szele kél körülöttem, még a lázas

öblögetésből nem derül ki semmi,

az látszik csak, miként vetemedik a különvaló

has a tárgyalóasztal élén, micsoda asztmás

roham rengeti maga előtt a vázás virágot.

Aztán a kimerevített testrészek és a fölpörgetett

mozdulatok sorából rám tapad a totálkép,

borzalmas az a teljes, szűk helyre nyomott tabló,

hol a főnöki utánzatok egyformán csavarozzák

ajkukba a Munkást, szívják, ömlesztik a füstöt,

szemem láttára pusztítják magukat, mintha

a dohányzás ártalmáról szeretnének meggyőzni,

pedig arról van szó, mennyire elítélendő,

ha egy mezőgazdasági szövetkezet zubbonygombot

gyárt a belga csendőrségnek szovjet rézből.

De hol a bűnös, ha mindenki vádol?

s egyszerre olyan ismerős a hangjuk,

s ezek a ruhák, ahogy mindig lötyögnek

vagy feszülnek, ugyanabban a korban éltem én is,

ugyanazt a nehéz ebédet ettem velük az étkezdében,

akikkel telefonom központi száma is közös volt,

azzal fedezték szigorúan titkos beszélgetéseiket

a labirintus szegletében, a másik vonalon,

milyen hamar idegen lett az arcuk! s a kíméletlen

zagyvaság, amelytől Hamlet kirántaná a tollát.

Élő-halotti beszéd

Lássátok is, ne csak nézzétek ezt

az emberkülsejű egyetlenegyet,

akit a sors rossz gazdaként kivert

a szemétdombra, keresni a kincset

kutyaszimattal, s csak az e napit

találja meg, aztán majd valahogy lesz,

egyedüli példány? még valaki?

nem válaszol a tettenért tekintet,

legalább a remete-büszkeség

könnyítené dolgunkat vele szemben,

ne ez az élő-halotti beszéd

bizonygassa, hogy egyszeri, egyetlen

méltósága, hogy mégis valaki,

bár pária, kinek a klosár herceg,

s Kakuk Marci, mint bájos piaci

csirkefogó, kit nevetve szeretnek,

neve: -talan, -telen vagy nélküli,

a szeretet már rég lemállott róla,

inge avas rongyával kötözi

magát a léthez, arcátlan borosta

rozsdáll helyén, ahol leghidegebb

és fűthetetlen csarnok nulla pontja

az egész város, az a kint feledt

pad meg az aláhűlő szennycsatorna

minden kellékkel készen áll, a fény

kivilágítja, mégsem melegíti

lampionos csalóka tünemény,

szép máglyácskákat kéne rakni néki,

vadetetőt, szalmát és klozetot,

hogy ne gyalázza szemérmünk a résnyi

hasalji kék sápadtság, a mocsok,

mely tolakodó járását kiséri,

ne ingereljen lelkifurdalást

mindenfelé, miként ő is lehetnénk,

hiszen oly véletlen az elbukás,

mint ballépéstől az egyensúlyvesztés,

ahogy kérő kezét visszarántja,

leengedi ütésre álló öklét,

a rátelepült apátiában

nem érdekli semmi kínos különbség,

közönséges részvétre büntetett,

mindig más, mégis azonos alakban,

legkisebb közös többszöröse lett,

akiknek szegénysége oszthatatlan,

főtt káposztáját úgy szálazza ki

a bögréből, hogy késére csavarja,

s szájára böki, mintha néhai

sorstársa kísértete falatozna,

úgyis meghal, az is mindegy, mikor

indul fektéből havas távolába,

zsibbadva hűl, ám mégis benne gyúl,

a végtelenben, nagy fekete máglya,

melyből minden nélkülözött meleg

egyszerre ömlik rá, csupán gunyája

marad a földön rémséges hideg,

meg az a kés, a bögre, az a málha.

Legenda

Apámat a hószakadásban

olyan örömhír kapta szárnyra,

még azzal a kutya idővel

sem törődött és nekivágott,

mintha egy csillag vitte volna,

most látom, vele egyidősen,

micsoda elragadtatással

fogadta, hogy a világ rendje

helyreállt a gyermeksírásban,

s nem Devecserbe, Betlehembe

ért az úttalan árokparton,

s pásztorokkal, háromkirállyal

üdvözölhette Boldogasszony

nagyobbik lányát, így gondoltam

otthon a rongyos istállóban

ezerkilencszázötvenegyben,

míg a herélt ló s a tehén közt

elhajtott jószágok helyébe

képzelt párában melegedtem,

s etettem hosszú űr jászlából

az elátkozott gazdaságot,

apám helyett, ki másnap estig

tett meg egy napi távolságot,

s mintha már a Hold hozta volna,

elsírta magát örömében,

hiába mondta vén bolondnak

anyám, bár alig állt a lábán,

áradozott Szűz Máriánál

szebb lányáról, mint egy szerelmes,

biztosan végigdicsekedte

hazafelé áldomás közben

a kocsmákat, mert inni kellett,

ahogy a vásár után szokta,

nem érdekelte, mi az ára,

hadd igyanak a vén legények

a megszületett unokára,

most érzem, vele egyidősen,

útközben én is az enyémhez,

örök legenda visz az őszben.

Újesztendei várakozás

Megkönnyebbült lélekkel fogadom

a naptári öregkort, ezt is megértem

annyi kétség, baljóslat ellenére,

már nem fújom Szilveszter éjjelén,

révült ördögűző, a papírtrombitát,

ám azt se firtatom, hogyan s mitől

vészeltem át az önpusztító időt,

a heveny és idült bajokat, s miféle

hajlam, kedvező csillagok következtében.

Szibériai temetőben találkoztam

ennyi korai halálra utaló adattal,

túljutottam a dátumokon, ahogy

a toroklobos aggastyán Babitsot

olvasgatva nyúltam a könyvespolcra,

s nemcsak évekre, hónapra, napra is

kiszámoltam, melyikünk mennyit élt,

közben különleges, sajnálattal vegyes

elégültség fogott el, ha már őt is túléltem.

Nem tartom számon, mit írtak a költők

öreg korukban, miféle cseleket

aszaltak a különbéke érdekében,

nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó

mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,

tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl,

s lopakodik, alattomban terjeszkedik,

lefoglal magának annyit, ahány kiló

vagyok meztelenűl és éhgyomorral.

Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja

utolsó lobbanással rettenetes sötétben,

egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,

akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,

mert csak a képzelet emléke múlhatatlan,

melyet véletlen hajó usztat fedélzetén

oda, hol minden parttalan, lélekszerű,

mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,

hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.