Egy másik tárlat

Tán azért vettük észre azt a különös képet, mert egyedül maradtunk a galériában, nem tartozott a kiállításhoz, nem ügyelt ránk a teremőr, csak kötötte a sálat egy mindenkori télre, mi meg hosszan csodáltuk, a május remekműve hogyan uralja el a benti művi látványt, hogyan csillámlik a képtár Dunára néző emeletén a víz a láthatatlan mélyből, s ahogy a Várhegy királyi kertje átvetődik meredek zöldben, sápadt csigaház-sárga oszlopokkal, toronnyal, s telekáprázik mindent túlzsúfolt látomással, melyben a való világ és a műalkotások tükröződnek az ablak visszfényén áttűnőben, s középen közelítő tartásban, takarásban mi vagyunk együttálló, egymásból látszó formák, kiket az Isten is befejezett művének vélhetne eltűnőben, megjegyezvén, igen jó. Tudtam, amit a mennyei szenvedély rendez, nincs köze ahhoz az alkonyi zárórának, hiába tessékelne tovább az öregasszony, örökkévaló tárlat nyílik emlékeinkből, benső világításban függnek az átélt képek, úgy éljük közös sorsunk időkön túli nyugalomban, mai, tegnapi, holnapi esőben, havazásban, nagy világutazások azúr álmába feledkezve, és nem fontos miféle kínok következtében, micsoda boldogság árán jutottunk át idáig, s hogy milyen hiú önzés mámoros árvasága tűzte ki erkélyünkre ingem fekete lobogónak, mért gyötörnénk szívünket szorongató teherrel, hiszen te dobogsz bennem, én lélegzem belőled, csak az a fontos, amit hűségünk megvalósít, nemcsak az ágy, az asztal, a páros szép szokások gesztusai vetülnek egymásba múlhatatlan, még a fölívelő, elszálló mozdulatunk is, mellyel a hóvirágot szedtük jegyes csokorba, megrajzolja arcunkat bizalmas vonalakkal.