Vénülő árvák éjszakája

Úgy ülünk, mintha itt feledkeztünk volna, poharunkban utolsó koccintásra valót tartogatunk a sötétbe nyúló teraszon, haza kellene menni már, de mindenki képtelen abbahagyni ezt az időkön kívül rendezett baráti összejövetelt, amint egy csillagszállóban őrizgetjük a délutánt, akár száradó fürdőruháink a hűlő vaskorlát hevét, éjfél táján már csak azért beszélgetünk, hogy nyelve legyen lélegzetünknek, pedig mindennél fontosabb lehetne, amit a közönyös világegyetem kivált. Mikor a kukorica-virágzás illatát megéreztem, nem jutott eszembe nekem se lefeküdni, borzongani kezdtem az emlékké változástól, melyet a megsürült levegőben szimatolva izlelek, akár az édes szösztejet, eltelve aranyos gombócok párájától, anyámmal, apám is így tűnt át az őrölt abrak aromájává a tengeri-földek családias melegében, és minden szeretőm ifjúi képzelgésemből így vált bódító parfümmé valami cirmos dülőn, ahogy most szellőtelen szivárog át a parkon, a rózsakert felé vegyérték nélkül a múlt. Ha nem világítanánk ki magunkat, talán azt is hihetnénk, legalább harminc évvel előbb ugyanitt, ugyanebben a társaságban tartjuk meg ezt az ünnepet, és olyan távoli a mai születésnap, mintha a Tejút árokpartjára szólna a meghivó, s föl tudnánk szállni oda is, kérdi-e tőlünk valaki, miféle vénülők álmatlan napszaka ez az éjszaka, micsoda apátlan anyátlan lettünk valamennyien, s melyikünk hiányzik erről a nyári teraszról, ki az az árva gyermek- és özvegyszaporító, aki már el se jött, vagy még aludni ment?