Császár István lassú búcsúzkodásban

Azon a szombaton, reggel 9-től délutánig, a legutolsó találkozáskor elhallgattam, mint valami szóra sem érdemes apróságot, hogy láttam néhány napja a Bartók Béla úton, s nem köszöntem rá, beszélgettem tovább a vénülő elegáns nővel, hátat fordítottam, közben féloldalvást figyeltem, hátha összeakad tekintetünk, de ő csak nézett maga elé szokatlan, fülére húzott bészbol sapkában, mintha attól volna pupos, nem a csontritkulástól, és ment maga elé földig érő hajléktalan-szatyorral, nem könnyű sporttáskával, amelyből gyakran finom kocolódás hallatszott, amint az üres térben csuszkál a konyakos üveg, s a pirulás üvegcse, zsebében kotorászott, telefonálni készült, a fülkéből kifordult, tűnődött, visszahátrált a trafik ajtajából, elsomfordált a boltig, úgy kapkodta a sarkát, mintha egy láthatatlan eb szaglászna nyomában, elsodorta a barna téliesített függönyt, így szokott betalálni hajdan a Hungáriába, ahol a Fodor urat azzal hajszoltuk őrületbe, hogy ott maradt, ki elment, s vele ül, aki nem jött, és nem is a törzsvendégeit szolgálja ki, hanem egy piáló rögeszmét, amitől nem tud szabadulni, azon a szombaton, reggel 9-től 4 óráig egyetlen közös emléket sem engedett közelébe, mondta, csak mondta a fonott kerti széken, szobámban, mint aki nem akar hazamenni, másokra szabott regényfolyamot játszott milliós vagyont öröklő barátjáról, aki rögtön elszórta pénzét, hogy szabad maradhasson, akkor már volt lakása, de sohasem hívott meg, biztos azért, mert én is segíteni akartam rajta, s tönkretettem, tűrhetetlen sajnálkozással ráerőltettem a saját kulccsal járó költségek összes gondját, ragadozókat eresztettem rá széttépni készülő remekműveit, ült csak divatok fölötti, Bérkocsis utcai mutatványos ünneplőjében, kihajtott inggallérral, csauszín félcipősen, megborotválkozva, mint aki velem kezdi a napját egy tagolatlan időben, Pistikám hőskorában, mikor még volt lakása, már nem volt lakása, még volt telefonja, már nem volt telefonja, még s már volt felesége, alkalmi társa, mindegy, s veszített, kapott dolgok között kószált ormótlanul eltitkolt gondolataival, fellengzős mosolyával, bevallatlan hiányok utvesztőin, téblábolva hosszas búcsuzkodásban, ahogy azon a szombaton hét órán át halasztgatta halálát, rám való tekintettel, hivságos gondjaimra való tekintet nélkül, vidoran leste, mikor únom meg szavai együltő helyből ömlő előadását, pedig a széthulló igék, elmálló nevek, jelzők áradása helyett írásra biztattam volna, nem hallgatott meg semmi életreszóló jó tanácsot, hiszen már élve, valami ismeretlen ravatalozóból gödörbe tolták ezt az illetlen nemzedéket, s attól a kaján hittől is megkímélték, hogy legalább a halálával megvalósítson valamit.