Szabad tűz kihunyó sziporkái

Nem szerettem soha a szalonnasütést, de csak ma éjjel ijedtem meg a szertartástól, mikor egy öregedő társaságban hivatalos lettem az évente ismétlődő összejövetelre, hasonlított az érettségi találkozókhoz, lehetett volna nyugdíjas kollégák, katonatársak zártkörű rendezvénye, most is akadt egy lelkes, valamilyen hajdani felelős, vendéglátónak, tudta, akire egyszer sor kerül óvakodjon változtatni a megrögzött szokáson, rajtam kívül mindenki otthonos lehetett, nekem se kellett erőlködni, hamar hozzájuk hasonúltam, mint közeli nemzedékből való, hiszen én sem akarok gondolni a múló időre, hasonló kellékek között, melyekhez nyáreste szükségeltetik, tűzálló tisztás síkja a pince és szőlő között, vad, baglyos hegytető, időtlen rejtelem, hogy észre ne vegyük, melyik évben vagyunk, s nem is kell rágondolni, ha ugyanolyan szalonnát tűzünk ugyanolyan somfavesszőből hegyezett nyársra, eszünkbe sem jut tavaly, jövőre, vagy éppen negyven évvel előbb, talán az ősember korában játszódik ez a kései este, netán a tűz elrablása után, vagy éppen pásztor- vagy tábortűznél múlatjuk az időt, juhászelődök, világháborús katonák, akik most ezredvégi nők és férfiak, hamubasűlt pogácsával érkezvén a mesékből, minden láng emiatt ugyanaz, amint egymásba sűl a szalonna és a vöröshagyma karikája, szegénység múlhatatlan íze járja át a kenyeret, és az egész világhoz pincehideg tokaji társul, állandóság rítusa az anekdotákban, a körbejáró nóta dallamából itt érthető csupán az elfelejtett üzenet, most még a nagymama-feleségek sem zavarhatnak, vénülhet bárki saját árnyéka ölében gyermeteggé, nem kell szégyellni, magyarázni a kialudt viszonyok föléledését, a lángok eleven tükrében a legelső tangót, mintha csupán a szalonnabőrkék csillagszóróit néznénk, pedig a legfeketébb sötétnek támaszkodunk, parazsak hamva szunnyad előttünk, míg a kihunyó sziporkák égnek tovább valahol távol, szemünkben és a csillagokban.