Lebontott csárda, téli kikötő

Egyszer csak megúnják életüket a házak, kimúlnak észrevétlen, mint ez a matrózcsárda, autók állnak helyébe, gazdátlan ott ragadnak alapja négyzetén, még a rakparti bástya oldaláról kitetszik puszta árnyképe, aztán lassacskán szétszivárog a szurtos gátfalon, mintha nem is lett volna, épp csak nekem hiányzik megint egy élő emlék, különben közveszélyes fekvésű szégyenkuckó, forgalmas útfelen füst s gázfogó a hídnál, szemben a kikötőnek. Aki nagyon figyel, s szeret hosszan tűnődni, tán az a ráérős kutyasétáltató olvashatja, mint én e tört írást a mellvéd lépcsőjén: MATRÓZ, csárda nélküli nyíl álcázza, ami nincs, hiszen már a hajók is kihaltan dermedeznek hidegvíz-ráadásként, lelketlen véglegesség a fedélzetek rendje, s ahogy a partról eltűnt a dunai Ulysses, öreg sirály repül kéménye füstbe ment irányában, rikolt, elfordul és odébb száll. Csak az éjfél kitartó, tegnapi is lehetne, ahogy pislákoló fáradt zárórafénnyel utolsó koccintásra fogad két hű csavargót a pincérnő a régi Gizikés nemzedékből, s mogorván strázsálja hátulról valaki, az asztalon a székek tótágast fölmerednek, piszkafalábuk között, megannyi törpe árboc hegyén feszítenek födetlen alakok, máról holnapra isznak hitelben egy utolsót, isszák a János-áldást, és nem mennek haza.