Egy régi kisfilm elképzelt folytatása
Pannon tengerfenék
| Csak épp közbejött valami, csupán a félreeső |
| temetőt kerestük föl, csak elkanyarodtunk |
| a megszokott irányból, s egyszerre más lett minden, |
| ahogy a jövevény érkezik a kert alól váratlanul, |
| titokzatos vidéken, gyanús bizonytalanba, |
| hideglelésű káposztaföldeket tapos, |
| tudja pedig, hazai járt úton lépked, |
| mégis szorong, mintha eltévedt volna |
| abban az elvarázsolt térben, ahol évekkel, |
| évtizedekkel azelőtt történt meg, ami van. |
|
| Minden megtörtént, ami nincs, lábnyomaim, |
| kerékcsapáim aszfaltba emésztődtek, |
| végigsuhantam fölöttük percek alatt, |
| távolodásom pillanatonként érintkezett |
| a felejtésből megidézhető mulandósággal, |
| áthültem, mintha Pannon tengerfenéken |
| buvárhajóból néznék ólomhideg vizet, |
| és boldog napsütés után álmodnék elfekvő |
| aljnövényzetet, szüret utáni űrt, csak a temetők |
| telitődtek már véglegesen, nem láttam senkit. |
|
| Nem láttam senkit a vasárnapi ebédidőben, |
| rejtőzködtek a csonka családok, özvegy |
| asztalok fölött, fölös terítékről lemondva, |
| csak az én akaratos emlékeim kivánták |
| betölteni a lakatlant, bár a sebesség |
| nem hagyott időt legendáim megidézésére, |
| óriásiba fordult a várrom, alatta bazalt |
| körhintán szédelegtek a pincék, a kertek |
| átázott sárgájából szétrepültek a falvak, |
| mezei Krisztus állt mint mindig az útelágazásnál. |
|
| Elfordultunk az útelágazásnál balra, arrafelé, |
| ahol szerettem volna megszólalni, de az én |
| emlékeim már senkit sem érdekelnek, |
| érvénytelenek, mint közösbe vetett aranykoronáim, |
| talán ez a lángoló galagonyás az örökségem, |
| meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított, |
| eleven történetével, azokon is betonfödém |
| feszűl, terűl végleges megoldásként, |
| ne verje föl a gaz, ha ellopnák a virágot, |
| ha majd senki sem gondoskodik róluk. |
|
|
Egy régi kisfilm elképzelt folytatása
| Talán a halott barát szelleme |
| kényszerített ifjuságunkba vissza, |
| egy régi film elképzelt folytatását |
| rendezni meg azonos helyszinen, |
| ahol azóta is épp ott áll meg a hegyi járat, |
| bár harminc évet vénülünk, ha leszállunk, |
| s úgy ácsorgunk kettesben, tétován |
| ismeretlen útszélen, mielőtt elindulnánk, |
| mintha még most is azt keresnénk, |
| amit már egyszer megtaláltunk. |
|
| Akkor nyár volt és elmaradt az est, |
| most január, korán sötétedik, |
| a képbe az kerül, mit útunk megtalál, |
| legyen halk jelzés, kényes sejtetés |
| söntés helyett a kocsma keritése, |
| inkább álomi kétértelmüségben |
| száraz levélként ülő kismadár, |
| maradék hó nagy kuvasza a kertben, |
| ácsorogjunk egy rácsos kapunál, |
| mintha a kulcsot elvesztettük volna. |
|
| Kié a kéz, mely rögtön visszaránt? |
| azért lestünk a kis ház ablakára, |
| laknak-e ott, vagy csak az uccalámpát |
| tükrözte át a fenyves szurdokán, |
| a régi film elképzelt folytatása |
| ezzel végződik, nem történt közben semmi |
| érdemleges, hogy visszapörgetett |
| ittlétünk kiderüljön részletenként, |
| csupán a téli est leplez valami titkot, |
| mért szomorít el annyira az Ábránd utca csöndje? |
|
|
Lebontott csárda, téli kikötő
| Egyszer csak megúnják életüket a házak, |
| kimúlnak észrevétlen, mint ez a matrózcsárda, |
| autók állnak helyébe, gazdátlan ott ragadnak |
| alapja négyzetén, még a rakparti bástya |
| oldaláról kitetszik puszta árnyképe, aztán |
| lassacskán szétszivárog a szurtos gátfalon, |
| mintha nem is lett volna, épp csak nekem hiányzik |
| megint egy élő emlék, különben közveszélyes |
| fekvésű szégyenkuckó, forgalmas útfelen |
| füst s gázfogó a hídnál, szemben a kikötőnek. |
|
| Aki nagyon figyel, s szeret hosszan tűnődni, |
| tán az a ráérős kutyasétáltató |
| olvashatja, mint én e tört írást a mellvéd |
| lépcsőjén: MATRÓZ, csárda nélküli nyíl |
| álcázza, ami nincs, hiszen már a hajók is |
| kihaltan dermedeznek hidegvíz-ráadásként, |
| lelketlen véglegesség a fedélzetek rendje, |
| s ahogy a partról eltűnt a dunai Ulysses, |
| öreg sirály repül kéménye füstbe ment |
| irányában, rikolt, elfordul és odébb száll. |
|
| Csak az éjfél kitartó, tegnapi is lehetne, |
| ahogy pislákoló fáradt zárórafénnyel |
| utolsó koccintásra fogad két hű csavargót |
| a pincérnő a régi Gizikés nemzedékből, |
| s mogorván strázsálja hátulról valaki, |
| az asztalon a székek tótágast fölmerednek, |
| piszkafalábuk között, megannyi törpe árboc |
| hegyén feszítenek födetlen alakok, |
| máról holnapra isznak hitelben egy utolsót, |
| isszák a János-áldást, és nem mennek haza. |
|
|
Földalattin a Nyugati után
| Újpest felé az utasok megvénülnek, |
| arcuk kilátástalan ablakban tükröződik, |
| idegenek, bár ismerősek valahonnan, |
| mint ez a nő, a piactéren szállt be, |
| majdnem kihúzzák sovány testét a kabátjából |
| a zöldségfarkú bevásárló szatyrok, |
| mintha mások öltözetét viselné, |
| talán észrevett, talán én se akartam, |
| hogy rámköszönjön, így feszengtünk a képzelt |
| közönyben, mint az elvált házastársak. |
|
| Idegenek, bár ismerősek valahonnan |
| ott, azok is, mintha semmi se történt volna, |
| földön át égből szálltak be menet közben, |
| fehér vászonnadrágban, virágos blúzban, |
| s akik e gyönge pincevilágításban állunk, |
| nem tudjuk mire vélni lényegük sugárzását, |
| inkább félrehúzódunk, ha lenne félre, |
| feketén feketéhez préselődünk, és várunk |
| állomásunk fényözönére, közben |
| más karóráján nézzük saját időnket. |
|
| Rég túl vagyunk a hatvanas évek végén, |
| akkor még ez az alagut meg sem épült, |
| de ezek ilyen aprósággal nem törődnek, |
| mintha még most is házimuriba utaznának, |
| előre isznak, vetkőznek, ölelkeznek |
| szövetek, húsok tömegén áthatolva, |
| s akik lemondtunk életünkért az ifjuságról, |
| félve keressük arcunk egykori mását |
| ábrázatukban, azt a könnyelmű szabadságot, |
| melyet elvesztegettünk kedvességünkkel együtt. |
|
|
Szabad tűz kihunyó sziporkái
| Nem szerettem soha a szalonnasütést, |
| de csak ma éjjel ijedtem meg a szertartástól, |
| mikor egy öregedő társaságban hivatalos |
| lettem az évente ismétlődő összejövetelre, |
| hasonlított az érettségi találkozókhoz, |
| lehetett volna nyugdíjas kollégák, |
| katonatársak zártkörű rendezvénye, |
| most is akadt egy lelkes, valamilyen |
| hajdani felelős, vendéglátónak, tudta, |
| akire egyszer sor kerül óvakodjon |
| változtatni a megrögzött szokáson, |
| rajtam kívül mindenki otthonos lehetett, |
|
| nekem se kellett erőlködni, hamar |
| hozzájuk hasonúltam, mint közeli nemzedékből |
| való, hiszen én sem akarok gondolni a múló |
| időre, hasonló kellékek között, melyekhez |
| nyáreste szükségeltetik, tűzálló tisztás |
| síkja a pince és szőlő között, |
| vad, baglyos hegytető, időtlen rejtelem, |
| hogy észre ne vegyük, melyik évben vagyunk, |
| s nem is kell rágondolni, ha ugyanolyan szalonnát |
| tűzünk ugyanolyan somfavesszőből hegyezett |
| nyársra, eszünkbe sem jut tavaly, jövőre, |
| vagy éppen negyven évvel előbb, |
|
| talán az ősember korában játszódik ez a |
| kései este, netán a tűz elrablása után, |
| vagy éppen pásztor- vagy tábortűznél |
| múlatjuk az időt, juhászelődök, világháborús katonák, |
| akik most ezredvégi nők és férfiak, |
| hamubasűlt pogácsával érkezvén a mesékből, |
| minden láng emiatt ugyanaz, amint egymásba |
| sűl a szalonna és a vöröshagyma karikája, |
| szegénység múlhatatlan íze járja át a kenyeret, |
| és az egész világhoz pincehideg tokaji társul, |
| állandóság rítusa az anekdotákban, |
|
| a körbejáró nóta dallamából |
| itt érthető csupán az elfelejtett üzenet, |
| most még a nagymama-feleségek sem zavarhatnak, |
| vénülhet bárki saját árnyéka ölében gyermeteggé, |
| nem kell szégyellni, magyarázni a kialudt |
| viszonyok föléledését, a lángok eleven |
| tükrében a legelső tangót, mintha csupán |
| a szalonnabőrkék csillagszóróit néznénk, |
| pedig a legfeketébb sötétnek támaszkodunk, |
| parazsak hamva szunnyad előttünk, |
| míg a kihunyó sziporkák égnek tovább |
| valahol távol, szemünkben és a csillagokban. |
|
|
Konkrét álom
| Egy fővárosba tévedt szarvas biztosan |
| nagyobb figyelmet váltott volna ki |
| a forgalomban ennél az öregembernél, |
| ahogy a Clark Ádám téren vetődött föl s alá, |
| akár az uszadék a szomszéd Dunában, |
| s épp olyan báván hagyta sodratni roskadt |
| vázát, s egyszerre szökésbe rándult, szinte |
| hallani véltem pöffenését, a reccsenést |
| a lökhárítókon, míg a pimasz dudák |
| csőcselékéből próbált menekülni. |
|
| Ezerkilencszázötvenhét márciusában |
| valamelyik hegyi járatból követtem, |
| amint elképedve nézett a járdáról |
| a gyalázatos térre, fölismerték-e? |
| hiszen mindenkinek tudnia kellene, |
| kicsoda Szabó Lőrinc nagy magyar költő, |
| de ügyet sem vetettek rá, helyre állt rendben |
| özönlött a részvétlen alkony az Alagutba, |
| ő meg a Fő utcába hordta el magát, |
| mint egy semmirekellő, kimerült Kalibán. |
|
| Akkor láttam először utóljára |
| az ötvenhét éves aggastyánt, s most három |
| esztendővel túlélve, engem is olyan |
| sajnálkozva figyelhet valaki fiatalember, |
| ha valami közveszélyes lükeséggel |
| fölkeltem az érdeklődését, hát még |
| a nők! a korukra oly hiú nők talán már |
| közönséges jelenlétemtől is megsértődnek, |
| mintha szeretőjük utálatos hasonmása |
| bámulna rájuk kétezerharminchétből. |
|
| Ősszel már csak a temetésén, emlékezetes álom, |
| méltóságos atyák állták körül a koporsóját, |
| akkor még a helyében is jó lett volna lennem |
| az erotikus, szilváslepényízü délutánban, |
| busanagy gyászlovak eregették hátra, |
| a levelek szétteregetett lángosára, |
| a megemésztett zab gőzölgő pogácsáit, |
| csak a cinkék pityeregtek a földnehéz szavaktól, |
| vagy talán a platánok pengették el |
| azt a dallamot, amire ő lenne képes. |
|
|
Császár István lassú búcsúzkodásban
| Azon a szombaton, reggel 9-től délutánig, |
| a legutolsó találkozáskor elhallgattam, |
| mint valami szóra sem érdemes apróságot, |
| hogy láttam néhány napja a Bartók Béla úton, |
| s nem köszöntem rá, beszélgettem tovább a vénülő |
| elegáns nővel, hátat fordítottam, közben |
| féloldalvást figyeltem, hátha összeakad |
| tekintetünk, de ő csak nézett maga elé |
| szokatlan, fülére húzott bészbol sapkában, |
| mintha attól volna pupos, nem a csontritkulástól, |
| és ment maga elé földig érő hajléktalan-szatyorral, |
| nem könnyű sporttáskával, amelyből gyakran |
|
| finom kocolódás hallatszott, amint az üres |
| térben csuszkál a konyakos üveg, s a pirulás |
| üvegcse, zsebében kotorászott, telefonálni készült, |
| a fülkéből kifordult, tűnődött, visszahátrált |
| a trafik ajtajából, elsomfordált a boltig, |
| úgy kapkodta a sarkát, mintha egy láthatatlan |
| eb szaglászna nyomában, elsodorta a barna |
| téliesített függönyt, így szokott betalálni hajdan |
| a Hungáriába, ahol a Fodor urat azzal hajszoltuk őrületbe, |
| hogy ott maradt, ki elment, s vele ül, aki nem jött, |
| és nem is a törzsvendégeit szolgálja ki, hanem |
| egy piáló rögeszmét, amitől nem tud szabadulni, |
|
| azon a szombaton, reggel 9-től 4 óráig |
| egyetlen közös emléket sem engedett közelébe, |
| mondta, csak mondta a fonott kerti széken, |
| szobámban, mint aki nem akar hazamenni, |
| másokra szabott regényfolyamot játszott milliós |
| vagyont öröklő barátjáról, aki rögtön |
| elszórta pénzét, hogy szabad maradhasson, |
| akkor már volt lakása, de sohasem hívott meg, |
| biztos azért, mert én is segíteni akartam rajta, |
| s tönkretettem, tűrhetetlen sajnálkozással |
| ráerőltettem a saját kulccsal járó költségek |
| összes gondját, ragadozókat eresztettem rá |
|
| széttépni készülő remekműveit, ült csak |
| divatok fölötti, Bérkocsis utcai mutatványos |
| ünneplőjében, kihajtott inggallérral, csauszín |
| félcipősen, megborotválkozva, mint aki velem |
| kezdi a napját egy tagolatlan időben, Pistikám |
| hőskorában, mikor még volt lakása, már nem volt |
| lakása, még volt telefonja, már nem volt telefonja, |
| még s már volt felesége, alkalmi társa, mindegy, |
| s veszített, kapott dolgok között kószált |
| ormótlanul eltitkolt gondolataival, fellengzős |
| mosolyával, bevallatlan hiányok utvesztőin, |
| téblábolva hosszas búcsuzkodásban, |
|
| ahogy azon a szombaton hét órán át |
| halasztgatta halálát, rám való tekintettel, |
| hivságos gondjaimra való tekintet nélkül, |
| vidoran leste, mikor únom meg szavai |
| együltő helyből ömlő előadását, pedig |
| a széthulló igék, elmálló nevek, jelzők |
| áradása helyett írásra biztattam volna, |
| nem hallgatott meg semmi életreszóló jó tanácsot, |
| hiszen már élve, valami ismeretlen ravatalozóból |
| gödörbe tolták ezt az illetlen nemzedéket, |
| s attól a kaján hittől is megkímélték, |
| hogy legalább a halálával megvalósítson valamit. |
|
|
Vénülő árvák éjszakája
| Úgy ülünk, mintha itt feledkeztünk volna, |
| poharunkban utolsó koccintásra valót |
| tartogatunk a sötétbe nyúló teraszon, |
| haza kellene menni már, de mindenki képtelen |
| abbahagyni ezt az időkön kívül rendezett |
| baráti összejövetelt, amint egy csillagszállóban |
| őrizgetjük a délutánt, akár száradó |
| fürdőruháink a hűlő vaskorlát hevét, |
| éjfél táján már csak azért beszélgetünk, |
| hogy nyelve legyen lélegzetünknek, |
| pedig mindennél fontosabb lehetne, |
| amit a közönyös világegyetem kivált. |
|
| Mikor a kukorica-virágzás illatát megéreztem, |
| nem jutott eszembe nekem se lefeküdni, |
| borzongani kezdtem az emlékké változástól, |
| melyet a megsürült levegőben szimatolva |
| izlelek, akár az édes szösztejet, |
| eltelve aranyos gombócok párájától, anyámmal, |
| apám is így tűnt át az őrölt abrak aromájává |
| a tengeri-földek családias melegében, |
| és minden szeretőm ifjúi képzelgésemből |
| így vált bódító parfümmé valami cirmos dülőn, |
| ahogy most szellőtelen szivárog át a parkon, |
| a rózsakert felé vegyérték nélkül a múlt. |
|
| Ha nem világítanánk ki magunkat, talán |
| azt is hihetnénk, legalább harminc évvel |
| előbb ugyanitt, ugyanebben a társaságban |
| tartjuk meg ezt az ünnepet, és olyan távoli |
| a mai születésnap, mintha a Tejút árokpartjára |
| szólna a meghivó, s föl tudnánk szállni oda is, |
| kérdi-e tőlünk valaki, miféle vénülők |
| álmatlan napszaka ez az éjszaka, micsoda |
| apátlan anyátlan lettünk valamennyien, |
| s melyikünk hiányzik erről a nyári teraszról, |
| ki az az árva gyermek- és özvegyszaporító, |
| aki már el se jött, vagy még aludni ment? |
|
|
Menyegző a magasban
| A lakodalmi fényképek közül leginkább |
| azt a felvételt szeretem, amelyik |
| a kórus alól induló jegyeseket mutatja, |
| mindenki feléjük fordul, csak a karzaton |
| álló helybeli asszony tekint előre, |
| ez a véletlen vendég a bizonyság, |
| hogy a városi násznép valóban egy vidéki |
| kápolnában vett részt az esküvőn, |
| bár inkább bazilikához illenek a méltóságos |
| öltönyök, s a női kalapok hatalmas orchideái. |
|
| Szokatlan esemény különös résztvevője, |
| hiszen ilyen még nem fordult elő, mióta |
| Árpádházi Boldog Margit nevében fölépítették, |
| a fagy s a jégverés elhárítása végett, |
| ezt a derűs nyárszínre meszelt hajlékot, |
| megtartották a búcsut, mustszagban a miséket, |
| aztán már csak a száraz oltárvirágok, |
| és a szüreti mulatság, pinceszer, |
| s a mindenkori úri dáridók verték föl |
| a borok csendjét érlelő nyugalmat. |
|
| Tűnhet ez a menyegző eképpen passziónak, |
| mégis valami gyönyörű sugallat hatására, |
| nemcsak egymásnak esküdtek örök hűséget, |
| elődeiknek is, akik a környék temetőiben |
| föllelhetők, ahogyan az utódok a világ |
| bármely pontján, míg a tanúhegy körül |
| annyi távoli rokon rejtőzik észrevétlen, |
| s nemcsak emlékezetükkel róják le tartozásukat, |
| testükkel is otthon számolnak el a földnek |
| a piroscserepű opálos láthatárban. |
|
| Ha készült volna felvétel a nászmenetről, |
| néhány szőlőművest látnánk megörökítve, |
| kapára támaszkodva néznének engem is, |
| amint zihálva kaptatok fölfelé, |
| léptenként emelkedőben, azúrt izzadva, |
| leszakadva és megelőzve, hozzátartozók nélkül, |
| látszólag egyedül, pedig társaim voltak, |
| csak őket már nem lehet fotografálni, |
| megsárgult, csipkés fényképről érkeztek, |
| azt hitték, aranylakodalomba hivatalosak. |
|
|
| Csupán az történt, hogy a nászmenetben |
| úgy találtam magam, akár egy odatévedt, |
| akinek véletlen arra visz útja, hegymagasban, |
| fönt, valami elkülönülő igyekezettel, |
| két raj között eléggé elhagyottan |
| kaptattam, pedig csak annyival indultam |
| később, amennyivel előbb a többieknél, |
| látszatra hozzájuk tartozom, gondolhatták, |
| s ha mégsem velük együtt, mi keresnivalóm |
| köztük? de nem kérdezte senki. |
|
| Árnyékom fölperzselte oldalt a füves partot, |
| szívem-lélegzetem hajszolta az erős nap, |
| fekete ünneplőben másztam, kioldhatatlan |
| nyakkendő-szoritásban, torkig begombolt ingben, |
| ahogy másnak is viselnie kellett |
| a májusi dél következményeit, és mégis, |
| ha beleszédül, társába kapaszkodhat, |
| de az én rosszullétem nemcsak rám tartozik, |
| restellnivaló mulasztás hiányoznom |
| az első padban fönntartott helyemről. |
|
| Elvártam némi figyelmet, bár a vétlen |
| álszerepben kéjelegtem is valamelyest, |
| mégsem kellett volna magamra hagyni engem, |
| mégis csak én volnék a menyasszony édesapja, |
| s ilyenkor kényesebb, sérülékeny a lélek, |
| temetéssel vegyes, örömben özvegysége |
| előlegével, megértő szóra vágyik, |
| bezzeg, ha ismernének, nyájasan, tisztelettel… |
| talán a közelemben valaki észrevette, |
| föltartott fejem milyen gyakran fordítom hátra. |
|
| Mintha valami különös lenne mögötte, |
| de azt már nem tudhatták, oda tekint, ahonnan |
| valaha kiskorában annyira ide vágyott |
| a sárga kápolnához, hogy messziről lenézzen |
| hazájára, amint a ligetesből kisejlik, |
| akár a viaszgyertya, elszálló fehér lánggal, |
| ott kezdődik most éppen az emlék föláldozása, |
| s képzelt jövő együttes felejtésben, |
| miként a zöld hegyoldal feloldódik a kékben |
| rejtőzködő, eloltott nappali csillagokkal. |
|
|
| Nem adatott idő a végiggondolásra, |
| helyemre fordultam, helyet foglaltam, |
| szó szerint megvívtam azért, hogy otthon |
| érezzem magam, legyőzve a tétovaságot, |
| alvajáró biztonsággal toltam a telerakott |
| tányért a levegőben, villogó kés-villával |
| telepedtem a rokonok közé, mindenki így |
| illeszkedett szemenként abba a tarka |
| hálóba, mely a hegyre terült, s nemcsak |
| madártávlatból látszott egységes képnek. |
|
| Összekötötte elegendő rokonszenv még |
| a fogásokat is egymás után és egymás mellett, |
| nem gondolt senki az előzményekre, ki volna |
| annyira önemésztő, hogy a kijevi pulykamell, |
| s a tejmártással áztatott csirke mögé |
| odaképzelje a baromfiudvart, s a gombával |
| töltött sertésdagadó mélyén meglássa az odvas |
| Bakonyerdőt, az ólat, s a lakodalmi torta |
| menyasszony-fehérsége alól, a nehéz krémből |
| kifejtse az életfa mitológiáját. |
|
| Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek, |
| s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak, |
| aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik |
| az összezavart idő csapdájában, derűl bár |
| amúgy az odavetett nagyrabecsülésben, |
| anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez, |
| ha más az előélete, észjárását megalázza |
| az utódok önbizalma, nem fogja föl, |
| hogy vesztese lett saját tulajdonának, |
| s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság? |
|
| Szót se, öreg! hallgasd el ezüst bölcsességgel |
| fekete irigységed, ahogyan apád tette, |
| mikor még te is úgy képzelted, |
| tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, |
| mint ezek a párduc-erős, eleven fiatalok, |
| a kivánatos test meg a hajlékony szellem |
| atlétái, amint ragadozó pompával |
| elragadtatásba ringatják egymást, s nem hiszik, |
| majd ők is olyanok lesznek, |
| akár te most velük, közöttük is külön. |
|
|
|
Egy másik tárlat
| Tán azért vettük észre azt a különös képet, |
| mert egyedül maradtunk a galériában, |
| nem tartozott a kiállításhoz, nem ügyelt |
| ránk a teremőr, csak kötötte a sálat egy |
| mindenkori télre, mi meg hosszan csodáltuk, |
| a május remekműve hogyan uralja el a |
| benti művi látványt, hogyan csillámlik |
| a képtár Dunára néző emeletén a víz |
| a láthatatlan mélyből, s ahogy a Várhegy |
| királyi kertje átvetődik meredek zöldben, |
| sápadt csigaház-sárga oszlopokkal, toronnyal, |
| s telekáprázik mindent túlzsúfolt látomással, |
| melyben a való világ és a műalkotások |
| tükröződnek az ablak visszfényén áttűnőben, |
| s középen közelítő tartásban, takarásban |
| mi vagyunk együttálló, egymásból látszó formák, |
| kiket az Isten is befejezett művének |
| vélhetne eltűnőben, megjegyezvén, igen jó. |
|
| Tudtam, amit a mennyei szenvedély rendez, |
| nincs köze ahhoz az alkonyi zárórának, |
| hiába tessékelne tovább az öregasszony, |
| örökkévaló tárlat nyílik emlékeinkből, |
| benső világításban függnek az átélt képek, |
| úgy éljük közös sorsunk időkön túli nyugalomban, |
| mai, tegnapi, holnapi esőben, havazásban, |
| nagy világutazások azúr álmába feledkezve, |
| és nem fontos miféle kínok következtében, |
| micsoda boldogság árán jutottunk át idáig, |
| s hogy milyen hiú önzés mámoros árvasága |
| tűzte ki erkélyünkre ingem fekete lobogónak, |
| mért gyötörnénk szívünket szorongató teherrel, |
| hiszen te dobogsz bennem, én lélegzem belőled, |
| csak az a fontos, amit hűségünk megvalósít, |
| nemcsak az ágy, az asztal, a páros szép szokások |
| gesztusai vetülnek egymásba múlhatatlan, |
| még a fölívelő, elszálló mozdulatunk is, |
| mellyel a hóvirágot szedtük jegyes csokorba, |
| megrajzolja arcunkat bizalmas vonalakkal. |
|
|
|