Innen indulnak

Innen indulnak először a lombok Halottak napján, ég és föld között sárga-derűsen keringőznek, boldog csönddel áldják a végső kikötőt, mintha alúl aranytelér lefojtott titkát sejtenék, pedig csak a föld csonthordaléka, elszálló öröklét lomja nyomja a bokrok örökzöldjét. Feljöttem én is, micsoda fura elrendezés! a temetőnél lentibb életemből kaptatok, tétova gyászban virággal, s kinyílik a fennsík krizantémos, gyertyás márványsora, helyszínelem, hol létem megfeneklik előbb-utóbb, tán épp ahol megállok a Farkasréten, húz az Ördögárok. Micsoda felszin! mily kegyeletes moha választ el tőled, hű borostyán féltékeny tapadása, nyughelyed élő látszat, akárha itt se volnál, hallgatsz ha szólok néked, senkinek, aki már öcsémmé fiatalodtál: iszonyúan magam vagyok, hiányzol, egyre ritkábban idéz meg az álom. Letettél rólunk, leraktad az évek életveszélyét, álcás gyilkosod többszöröse egy infarktusnak, hétszer annyi a maszlag, kizárólagos a gőg, a gúny, eszeveszett önérdek bandázik, virágéneket tapos, mondtad: Úristen, én nem vagyok itthon? mondom: Úristen, én nem vagyok itthon! Innen, e földi lyukból fúj telet a szél, nem ám jeges Szibériából, emlékműved, fölcsapódott szelep, ontja a hóförgeteget magából, hazát, határt belepve eltemet, késő lesz, míg a menet hazagázol, a fenyő csúcsán karácsonyi márka mímel éneket, berreg egy madárka.