Odafelé

Mint valami égi csalánzsákon át, szüremlik a szónak hallott ugatás, sötét a világos, alulról vakít, fénytörésbe tántorodik maga is, s az egészen dicseleg a töredék, hamar elegendő, ami nem elég, alig látszik rajtam, amit már tudok, aztán én nem érzem, pedig köztudott, ki az ott az elfelejtett kispadon? idegenben rigók csöndjét hallgatom, s leszek olyanformán immár végleges, mint a manó, aki vénnek született, tavalyi levél száll a tölgyek alatt, öreg lantos módján próbálom a dalt, s ha a dallamot már nem bírom tovább, lombok kis cigánya húzza legalább.