Odafelé

Napraforgóünnep

Tán csak az én öregedő fejemnek

rémlik, micsoda szorongás szivárog

a napraforgók sárga magasába,

közben a fényözön tányéronként kimérve

gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra,

jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol,

csapong megátalkodva a mézes terítéken,

elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben,

a reves szürkeségben, sóizű kórón,

bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben,

nagy malomkőfejüket nem bírják már a szárak

mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek,

elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten.

Porció fogytán

Semmiféle tósztos ünnep

nem kísért hogy hegedüljek

szürke nap van

téli éjjel őszi nappal

ha csütörtök szerda volna

tegnap volnék így ahogy ma

azonképpen

középtájon és a végen

felöltözve öltözetlen

miként jöttem mégse jöttem

amit hoztam

elrepült míg előhuztam

tán nem is volt ami elszállt

csak valami más helyett más

foghatatlan

ének őszi változatban

valami valószínűtlen

arcmás került a tükörbe

ott van benne

akkor is ha nem megyek be

porció fogytán a leltár

azzal bővül ami nincs már

csak a titkos

írással rótt vég a biztos

amit nem akarok tudni

meg kéne mégis tanulni

hogy az ittlét

vége nagy sárga legyintés

hát akkor mivégre mégis

annyi elszánt csakazértis

mutatványa

Isten csillag-távolába

Odafelé

Mint valami égi csalánzsákon át,

szüremlik a szónak hallott ugatás,

sötét a világos, alulról vakít,

fénytörésbe tántorodik maga is,

s az egészen dicseleg a töredék,

hamar elegendő, ami nem elég,

alig látszik rajtam, amit már tudok,

aztán én nem érzem, pedig köztudott,

ki az ott az elfelejtett kispadon?

idegenben rigók csöndjét hallgatom,

s leszek olyanformán immár végleges,

mint a manó, aki vénnek született,

tavalyi levél száll a tölgyek alatt,

öreg lantos módján próbálom a dalt,

s ha a dallamot már nem bírom tovább,

lombok kis cigánya húzza legalább.

Talány

Mint egy haldokló nevetése olyan

rettenetes az őszi naplemente

Innen indulnak

Innen indulnak először a lombok

Halottak napján, ég és föld között

sárga-derűsen keringőznek, boldog

csönddel áldják a végső kikötőt,

mintha alúl aranytelér lefojtott

titkát sejtenék, pedig csak a föld

csonthordaléka, elszálló öröklét

lomja nyomja a bokrok örökzöldjét.

Feljöttem én is, micsoda fura

elrendezés! a temetőnél lentibb

életemből kaptatok, tétova

gyászban virággal, s kinyílik a fennsík

krizantémos, gyertyás márványsora,

helyszínelem, hol létem megfeneklik

előbb-utóbb, tán épp ahol megállok

a Farkasréten, húz az Ördögárok.

Micsoda felszin! mily kegyeletes

moha választ el tőled, hű borostyán

féltékeny tapadása, nyughelyed

élő látszat, akárha itt se volnál,

hallgatsz ha szólok néked, senkinek,

aki már öcsémmé fiatalodtál:

iszonyúan magam vagyok, hiányzol,

egyre ritkábban idéz meg az álom.

Letettél rólunk, leraktad az évek

életveszélyét, álcás gyilkosod

többszöröse egy infarktusnak, hétszer

annyi a maszlag, kizárólagos

a gőg, a gúny, eszeveszett önérdek

bandázik, virágéneket tapos,

mondtad: Úristen, én nem vagyok itthon?

mondom: Úristen, én nem vagyok itthon!

Innen, e földi lyukból fúj telet

a szél, nem ám jeges Szibériából,

emlékműved, fölcsapódott szelep,

ontja a hóförgeteget magából,

hazát, határt belepve eltemet,

késő lesz, míg a menet hazagázol,

a fenyő csúcsán karácsonyi márka

mímel éneket, berreg egy madárka.

Előérzet

Fölösleges volt minden megszokás?

hát nem enyhít már semmi régi kín

halálfélelme rémes kínjain?

kilencven éve árát megfizette

gyermeki árvasággal, négy gyerek

szülő fájdalma nem elég?

hogy legalább a végső pillanatban

a lelkét úgy sóhajtsa ki,

mint csöndes szép fölöslegét?

Ki tudja, mért maradt csupán a pör,

s szitok a multból? Megbocsáthatatlan

csapások kusza kazla, börtöne,

hát minden enyhület kizárt?

otthontalan asszony-Jeremiás

tébolyog, még az álmok is doronggal

űzik, a varjuvén banyák

cibálják, hadak fosztják, meg ne szünjön,

amit a lét kimért? ki tudja mért?

Halála előérzete lenne már ez a

taszító önzés? ilyen a gyanakvó

magaféltés kibírhatatlan démona?

míg egyfelől a zsarnok észérv

parancsol oly vak logikát,

hogy másfelől a szív értelmét elvegye?

hogy visszatolja, amit megkivánt?

zsugorgat, hogy pazarlón osztogasson?

és nem érdekli, mit kezdünk vele?

A hír után

Tudtam régóta, majd egyszer túl korán

csörög a telefon, s olyan távhivás

ébreszt, amitől nem alhatok tovább,

s akkor a kétséges időszámitás

bizonyos lesz, mint naptár a falon,

huszonhat nap híján múlik tovább az év,

s e nehéz század tíz nyárral kevesebb,

kezdet és vég nélkül való töredék,

melyben elmálltak az ünnepi pántlikák.

Ki rendelkezik a dátumok fölött?

hogy ennyire együtt legyen az ura

születésnapja százhat téllel előbb,

s az ő halála tegnap éjszaka,

s mikor nagyfiáért megindult a föld

nyílva, tömődve agyagos, havas

hanttal, mint bensejét kihányó fölfaló,

hármójuk létalatti mínusza

végösszegében mindig ugyanaz.

S nem tudok sírni, szólni, még ima

sem rebbenti számat, csak e könyvelés

egyenlege! álcás katatónia,

áltatás, hogy mégis fölfogja az ész

a fölfoghatatlant, történettelen

működik szivemben, űzött sietés

visszhangzik, hogy beledöndül koponyám,

alulról fölfelé zuhog a neve,

sziklának képzelem mindegyik betüjét.

Harmadnap

Istenem, de nehéz hazamenni!

könnyebb lenne egymagamban lenni

remetének való téli házban,

ahol csak a gyász a szállótársam,

rejtőznék a ceremóniától

olyan távol, senki meg ne lásson,

fenyőparázs, álló falióra

indítana meditációra.

Jár az óra, muszáj hazamenni,

aki megszült, azt kell eltemetni,

hiába a halottkém irása,

míg a pálya nincsen végigjárva,

nélkülem csak elásnák egy kertben,

s visszajárna, mint a temetetlen,

mintha elment volna, mégis itt van,

nyissam, amit éjjelre becsuktam!

Megérkeztek álma koszorúi,

mennyi rózsa! mennyi földöntúli

szín szállott a barna koporsóra,

mintha máris temetőföld volna,

mégis visszahőköl, félrerándul,

esedezik, nem lehetne máskor?

beszél a pap, énekel a kántor,

mentsd meg Uram, az örök haláltól!

Közrefogjuk hozzáöregedve,

száraz szemmel nézünk a gödörbe,

sírnom kéne, ahogy az anyátlan

árvát sirattam a balladában,

régi képzet, gyászom valóságos

akkordokkal ébreszt méltóságot,

hogy a rög vad ütemét kibírjam,

amint lassan eltűnik a sírban.

Apám korhadt koporsódeszkája

darabokban bújt föl a világra,

szárítkozik vastag sugarakban,

aztán újra elvegyül a hanttal,

anyámat is magával ragadja,

temetés a gyémánt lakodalma,

megint együtt szólíthatom őket,

mint a szülőföldi anyaföldet.

Nem tudhatom

Itt a harmadik anyátlan évszak is

lomha nappal, itt az első hideg

pityergés, mert elveszett valaki,

melyik madár útján keresselek,

ha nem érted már anyanyelvemet,

mondhatom-e az Istennek, hogy ő

fordítson és válaszoljon helyetted

olyan pontos közérthető jelekkel,

akár e hulló levél s temető,

amíg az őszi délután a kertben

csönddel, kökénnyel lassan megterít,

nem tudhatom, a lélek másvilága

megéri-e, ha rothadás az ára,

miként a földön, úgy a mennyben is.

Szigligeti Szent Erzsébet

Ahogy az égiek szokása megjelenni

azoknak, akik messzire jutottak,

kilép az ódon legendából, pedig

indulófélben évek óta itt van

a tisztás szélén, háttal a bokornak,

s kinek-kinek az emlékezetében,

én sem felejtem, mikor a hatalmas

fenyőt a szélvész kitépte eléje,

tán akkor változott a koldusnak szánt

lepényből bronzzá a mennyei rózsa,

s úgy találtam rá, ingben és mezítláb,

mintha anyám kislányos mása volna,

nagyok a fák és hatalmas a zúgás,

ő meg csak vár a szigligeti kertben,

s azért mintázta kisebbnek a szobrász,

hogy annál inkább szeretni lehessen,

s legyen valami cél a céltalannak

sétája közben, hadd forduljon erre,

hogy azt a titkot, amit leszakasztott,

az adakozó kötényébe ejtse.

Behavazott színpad

Megvan-e még, ha már romjait sem találja,

mért is akadna rá, ki arra sose megy,

tán nem is létezett, lehet, csak alva jártam,

s láttam káprázatos majálist részegen,

mégis lennie kell valami ácsolatnak,

melynek most padlatán kanróka ténfereg,

forgószél, semmi-tánc, árnyékcsizmák szakadnak,

s tébolyult rokolyák szórják a hideget.

Akár mesebeszéd egy fuvós zenekarról,

igaz, ha némaság héjáz, s a hó vakon

esik, s a szinteret megrakja a magasból

halálfehéren és fullasztó vastagon,

dráma folyik, de nincs, ki megadná a végszót,

hát, minden bábeli monológgal felel

egy más világnak, míg az elmulás riasztó

üzenete forog vissza a lemezen.

Mivé lettél

Temetlek egy év óta, hogy ne lássam

mivé lettél szép mivoltodhoz képest,

a mulandóság melyik fázisában

milyen rémséggé gyaláz az enyészet,

de megjelensz más báva koponyában,

kit műsor gyanánt mutogatnak éppen,

és itt felejtik, mintha üres tárgyat,

vagy teliholdat raknának középre,

mit a déli fertőből exhumálnak,

és összeraknak gumikesztyűs kézzel,

tökéletes mű, bár alig egy éve

lőtték a tömegsírba, Boszniában,

a föld a dolgát, most látom, ne lássam!

micsoda szorgalommal hajtja végre.

Húsvéthétfő

Lászlóffy Aladárnak

Feltámadás hétfője minden másnap,

meghazudtolva, kétségbe keverve

jár a szóbeszéd, üres locsogásnak

tartják, amit nem foghat föl az elme,

lotyók, csavargók lázas hiedelme,

kifundált hullarablás, hogy a látszat

feltámadásnak tűnjön, az hirelte,

ki nem is látta, amit mások láttak,

csupán a holtak hangja, régi képe

támad fel olykor? közben öntudatlan

keresi saját sebeit az ember

öt ujjával, hogy kitapintsa, él-e,

hogy húsból való lelke jelenése,

mégiscsak Isten fia múlhatatlan

mozdulata él a kenyértörésben,

amelyből fölismernék Emmausban.

Makovecz Imre paksi temploma

Valami ismeretlen izgalom

árama zúg az erekben, a fák

feszültsége akkora, mintha most

roppanna szét a mennybolt, valami

különös földi jelenség, csoda

készülődik a hátsó udvarok

a Duna és az atommáglya közt,

kikezdve a kutyák terrénumát,

nem idetévedt szarvas tölgyszaga

ingerli fel most a civilizált

ebeket, baromfiólakat

ennyire az ölyv sem némítaná,

miként ez a gazdáknak is gyanús

jelenés, amely mindig itt marad

porba rajzolt jövőben, multkori

szerszámok, ökrös fogatok nyomán,

egy partra vetett hatalmas viza

formájában, föld, kő, homok, fa, fém

másvilágából való furcsa lény,

jelenés, amely mindig megmarad.

Fölszentelés

A püspök kezdi pünkösdpiros palástban

Szentlélek napján, folytatja a zápor

nappali holdas megváltott toronyra,

míg a nap, mintha délibábja volna

a lenti napnak, szivárvány világol,

körülálljuk s kibéleljük magunkkal

ruhástól, félig sárban, félig égben,

valódi s tükörképünk végtelenné

tágult, egymásba zsúfolt közössége

szenteli föl a templomot, de mégis

az lesz igazi avatása, majd ha

jön valaki, s a magány zsámolyára

térdepel gyónni, ott egy pillanatra

lesz ő az első itt keresztelt, első,

kinek árnyát a Mester befalazta,

mátka és halott egyazon személyben.

Istenháza

A templomépítőnek

Szólt valaki? csak egy szálfa

hangol mintha húrja volna,

kiért szólna arra várva,

kinek erre semmi dolga,

még aki az Úr nyomában

Istenházát emelt, mára

az is elment észrevétlen,

néma zsoltárt hagyva hátra,

teremtés utáni csöndben

a legelső naplemente

borzasztotta így az embert,

árnyékostól éjbe vetve,

szólt valaki? csak egy szálfa,

nyűtt gerenda, puszta donga,

szelemen metafórája

pendült, jó lenne ha volna,

aki létünk igazolva

arra tudna megfelelni,

miért vagyunk így leosztva,

ha a végünk égi semmi,

mennyi bűnt kell elkövetni,

hogy legalább belénkcsapna

haragjával, ugyan mennyi

áldozat vár áldozatra,

míg a füst az űrt belengi,

hány oltárt kell még emelni,

a Genezis mintájára,

néma zsoltárt hagyva hátra?

Az üstökös éve

Buda Ferencnek

Édes fullánkkal, időzített

méreggel szállnak méhek, évek,

hálás naponta

az ember, hogy megint fölébredt,

gazdagodva miként kifosztva,

lassan minden a fordítottja,

gyorsabb időben

maradunk egyenként magunkra,

s annyival fogyunk egyre többen,

ahányan megint kevesebben

az ismerősök,

elárasztanak ismeretlen

arcok, csodáljuk, mennyi gőgös

mosoly vetül ránk, mintha győzők

lennének, mégsincs

közöttünk győztes és legyőzött,

akiknek még feledni sincs mit,

jövőjük múltunkhoz hasonlít,

Sziszüphosz sorsa,

a szikla mindig visszahullik,

ahogy a darázs a bokorra,

más, pedig ugyanaz a forma,

még a virág is,

mintha örökkévaló volna,

az élő maradandót játszik,

csak az a fontos, ami látszik,

ki kérdi, honnan

keringett ez a kert idáig,

talán mint a kométa, roppant

mélységéből a földre lobbant,

e baljós kéve

minden időt magába foglal,

egyetlen keringésbe kötve

az emberiség történelme,

a messzelátók

vademberekkel néznek szembe,

s ha újra visszatér e vándor

őrszem, lesz-e, ki minket lásson,

vagy hibbant csontok

távcsöveznek egy szarkofágból?