Hátulsó világban

Hátulsó világban, örök szürkületben szeretek maradni, megülnék sokáig csöndemben, mint boros palack belsejében, lapos nyugalommal, mit a sikértányér elém csusztat, tálal kinálva és mégsem eröltetve, épp a körforgásból félre, vagy kiesve végképp, mint az aranymázas teásdoboz gyarmatárú tündérképe gázláng-őszirózsás, valami adventi rorátés magányban, oly várakozásban állapodok, míg a szegfűbors erővé őrlődik, míg erodál a majoránna kába aromává, édes emlékezet metaforái a Franck kávé, a Váncza vanilia, nincs más halkszavúbb költészet, mint az eperlekvár melankóliája a rézmozsárkorú vekker mindig késik, elfér annyi perc a valótlan időben, amennyi az égi vendégnek elég lesz fogyóeszközeink közül eltünőben, hisz annyi a tányér, üres üvegekkel cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár, s mintha lakomának harmadnapja lenne, pedig csak az évek folytak el fölöttem