Tétova visszatalálás

Mintha először jönnék ebbe a sűrű kertbe, valami titkos barlang elé gyűlnek az árnyak, különben szellőkönnyű, azonnal tündérkedves a hibiszkusz virága, már nem nyílik magának, pántlikás nádsorompó tartóztat, félrehajtom, ismerős képbe lépek, tagolatlan napokba, úgy áll a rózsa bokra, ahogy a lepke elszáll, még a túlérett meggy is, mintha tavalyi volna, tavalyi, azelőtti esztendők távolából évtizedek lobbannak egyetlen rövid nyárba, egész emberöltőre való arany gyerekkor, amíg a többi évszak Pompeji, benn a házban, a tűzhely hamujában lappang alámerülve, annyira hihetetlen, pedig csak annak látszik, hogy jártam itt hidegben, s ahogyan elfeledtem, melyik kulcs jó a zárba, mint aki sose járt itt, oly tétován találok a pontos mozdulatra, akár a hosszu útról érkező keresgéli megszokott tapintását az első ölelésben, s a kallódó fogások visszatérülnek régi helyükre, és a tárgyak egyenként kézre állnak, ugyanazok, és mégis az ideivel vénebb, egyidős velem minden, amihez még közöm van, hatvan éves az újhold, s az őszikék az éjben.