La Calunnia

És lettek Vénusz hasonmásai függőleges csodájukból acsargó hiszterikák, a rágalom mai s minden idők álságától csapongó kígyókezekből font kosarai, beborítják, s a vétlen csupasz férfit selymeikkel szánják megfojtani, köröm-fullánkkal cikáznak szivéig, szende, hetéra, nimfomán, aki ölével ölne, ha már nem telítik nemi nyállal, hát kívánják a vérét, korbács, kereszt bök az ítélőszékig: kéjenc szatír! parázna kurafi! meggyalázott, megfúrt, csábítani akart! e jámbor paraszt a tanúm rá! Ádám apánk ügyelvén lányait, Éva anyánk mintha előre tudná, kigyóövvel ölén fohászkodik teremtőjéhez, könyörüljön sorsán rágalmazó s rágalmazottnak is, lehetne Sandro Botticelli is, vagy én vagy éppen fordítva, a földön egy tiszta nő, amint szájjal verik a férfiak, ha nem kellünk, dögöljön! házasságtörő szuka! szifilisz petefészke! jószágrontó boszorkány vagy bármi más, mindig kitör az ármány járványa bent s kívül az Uffizin.