Szökőkút a Piazza Farnesén

Kell ez az embernélküli tér, kőbánya-magányban kurtára fogott remetés óra a tisztulatért, oly igen elnehezült a fejem s lábam, akárha architektúrális elem volnék már magam is, Caracalla fürdőjéből a kád, diszkuttá menekítve, bontott dombormű a latin diadalkapuból, beleveszve a könnyed reneszánsz palotába, istálló, templom, kupi, kocsma lopott anyaga. Fáradt tégla a fűben, erőtlen malter potyadéka, mélység túlsulya lenn, fönség foghíja fönn, míg eme halmazbirodalmak temetője kioltja sírkővé semlegesítve a dicsjeleket, semmi sem az mint régi mivolta, ma én is vándor voltam a végső Pannonfából ide, hányódtam csatamén hátán, lehánytam az alpesi hágót barbár keselyűk iszonyú szakadéka fölött. Egyálltó helyben lettem a múlt a jelenben, rabszolgának fogadott Septimius Severus, lennék izik enyve, velő vakotás üregekben, s mint ahogy altestről, ajakról a kéj lecsorog, cirkuszt, kenyeret kiabáljak, mindazonáltal álcás buzi-kurva istencsászárok ölén, sóvár lantosa hermafrodita lakomáknak, tartván tenyeremben szuvenír Colosseumot. Ki érti e márványkút történelmi türelmét? míg fröcsögő súgását fordítom, s kirakom vaskarikák rozsdájából színes mozaikká elülő káprázatomat, ahogy épp elvárja a holt: sose hal meg, aki megnevezetlen Akárki, más, bár mégis örök, mint Tiberisben a víz, Róma rigója fürödgél caracallai kádban, múltkori, bár idei mimóza nyit ujjaimon.