Etruszk szarkofág

Hová, hová, ti másvilági pár oly biztosan? mintha valahol távol volna valami, pedig csak a fal tengerzöldje a Villa Giuliában, s huszonhat század távolából én, idetévedt, véletlen magyar, bámulgatok két egyszemű profilt, micsoda mosoly ez? talán pokoli eb tekintetéből csippentették egyetlen szemhunyással és fölbukva kinyitva még rejtelmesebb és megfejthetetlen az alattomos ragadozó nyugodt tele gyomrának lelki tükre, fönség! ahogy elejti magának az öröklét a kiválasztott áldozatokat. Nem emberi, inkább űrbeli, angyal álarcából csöpp szárnyformán kimetszett szemhéj ívén át látnak, s itt megülnek le- és fölszállófélben, odaátról s elölről lesnek egymásra vigyázón. gyanúsan megkívánnak engem is, ugyanakkor föntről a földre vágynak, Mars-mezőre a Marsról, ujjukkal eltűnődnek a semmi gyeplüszárán, fékezve, megeresztve hajtják a hajthatatlan zablástól elemésztett parádés lovakat, kétfejű szövetségben, nagy hőben összeforrott hűséggel fogja át az úr az asszonyát, saját földjükből való alakjuk terrakotta szobra trónol a csont-taligán.