Száműzetés-próba

Casa di Dante

Hazátlan, aki sok helyen lakik,

száműzetés kriptája minden háza,

pokol tornáca, várja, megnyilik,

akárhol latin kapuk szárnya zárja,

még a patkány is másra jár, ha itt

csak szellem árnyék-szemetére lelne,

ki világpartit rendez, igazit

játszik s nyüszít a kárhozottak lelke,

míg Sátánt, Istent egyként alakít,

az ucca-körték Beatrice-képe

sem deríti, mert vakablakai

sosem üzennek vissza benti fénnyel,

hány nemzedék csalánvirága, hány

nagymosás csöpörészése, mennyi

alsónemű váltása? valahány

évszak, annyi módit kellett levetni

e versig, és hány akó bort lenyelni

dicséretére halála után?

kései hírnév, ha nem térhetett

haza éltében, holtában minek!

Etruszk szarkofág

Hová, hová, ti másvilági pár

oly biztosan? mintha valahol távol

volna valami, pedig csak a fal

tengerzöldje a Villa Giuliában,

s huszonhat század távolából

én, idetévedt, véletlen magyar,

bámulgatok két egyszemű profilt,

micsoda mosoly ez? talán pokoli eb

tekintetéből csippentették egyetlen

szemhunyással és fölbukva kinyitva

még rejtelmesebb és megfejthetetlen

az alattomos ragadozó nyugodt

tele gyomrának lelki tükre, fönség!

ahogy elejti magának az öröklét

a kiválasztott áldozatokat.

Nem emberi, inkább űrbeli, angyal

álarcából csöpp szárnyformán kimetszett

szemhéj ívén át látnak, s itt megülnek

le- és fölszállófélben, odaátról

s elölről lesnek egymásra vigyázón.

gyanúsan megkívánnak engem is, ugyanakkor

föntről a földre vágynak, Mars-mezőre a Marsról,

ujjukkal eltűnődnek a semmi gyeplüszárán,

fékezve, megeresztve hajtják a hajthatatlan

zablástól elemésztett parádés lovakat,

kétfejű szövetségben, nagy hőben összeforrott

hűséggel fogja át az úr az asszonyát,

saját földjükből való alakjuk terrakotta

szobra trónol a csont-taligán.

Szökőkút a Piazza Farnesén

Kell ez az embernélküli tér, kőbánya-magányban

kurtára fogott remetés óra a tisztulatért,

oly igen elnehezült a fejem s lábam, akárha

architektúrális elem volnék már magam is,

Caracalla fürdőjéből a kád, diszkuttá menekítve,

bontott dombormű a latin diadalkapuból,

beleveszve a könnyed reneszánsz palotába,

istálló, templom, kupi, kocsma lopott anyaga.

Fáradt tégla a fűben, erőtlen malter potyadéka,

mélység túlsulya lenn, fönség foghíja fönn,

míg eme halmazbirodalmak temetője kioltja

sírkővé semlegesítve a dicsjeleket,

semmi sem az mint régi mivolta, ma én is

vándor voltam a végső Pannonfából ide,

hányódtam csatamén hátán, lehánytam az alpesi hágót

barbár keselyűk iszonyú szakadéka fölött.

Egyálltó helyben lettem a múlt a jelenben,

rabszolgának fogadott Septimius Severus,

lennék izik enyve, velő vakotás üregekben,

s mint ahogy altestről, ajakról a kéj lecsorog,

cirkuszt, kenyeret kiabáljak, mindazonáltal

álcás buzi-kurva istencsászárok ölén,

sóvár lantosa hermafrodita lakomáknak,

tartván tenyeremben szuvenír Colosseumot.

Ki érti e márványkút történelmi türelmét?

míg fröcsögő súgását fordítom, s kirakom

vaskarikák rozsdájából színes mozaikká

elülő káprázatomat, ahogy épp elvárja a holt:

sose hal meg, aki megnevezetlen Akárki,

más, bár mégis örök, mint Tiberisben a víz,

Róma rigója fürödgél caracallai kádban,

múltkori, bár idei mimóza nyit ujjaimon.

A halál diadala

Amit a régi piktor ide lát

képére, képzelt erdő, belsejében

hiába mind a nők és a vadász-

társaság, kutyák lovak bűvölése

foszló holtakkal, hiába a bűz

ragálya fákon, meddő anyaméhbe

is belerondít, lázból fűbe hűt

a fűravatal, csalit kripta-boltja,

halál-felejtés most és mindenütt,

míg itt ülünk asztal fölé hajolva

eszünk, iszunk, szánk éhre-szóra jár,

pizza, vino bianco da tavola,

kocsmaricsajban alszik a gitár,

sírcsarnok, Camposanto akkor is, ha

mégis másként, andalodón riszál

a pszaltérium húrján csukva-nyitva

egy megejtendő szűz, és társai

édelegnek leszbikus, csalafinta

csábolás közepette még, s aki-

nek öleb jut, mosolyog végzetére,

bár csóvás puttó választotta ki,

még Paradiso ősgyönyörűsége,

és Ádám-Éva szaporulata

nem sejti, mért kiűzetés a vége,

miként a tiltott tudás valaha,

tiltott a szenvedély, Traini mester,

mint Atyaisten kardos angyala

aláhajítja ördögszőr-ecsettel

e léha, bűnös bandát a pokolba

írmagtalan, ám azt hiszi az ember,

túlélte pokla gúnyképét, ha bomba

szakadt emezre, szaggatván repesszel

La Calunnia

És lettek Vénusz hasonmásai

függőleges csodájukból acsargó

hiszterikák, a rágalom mai

s minden idők álságától csapongó

kígyókezekből font kosarai,

beborítják, s a vétlen csupasz férfit

selymeikkel szánják megfojtani,

köröm-fullánkkal cikáznak szivéig,

szende, hetéra, nimfomán, aki

ölével ölne, ha már nem telítik

nemi nyállal, hát kívánják a vérét,

korbács, kereszt bök az ítélőszékig:

kéjenc szatír! parázna kurafi!

meggyalázott, megfúrt, csábítani

akart! e jámbor paraszt a tanúm rá!

Ádám apánk ügyelvén lányait,

Éva anyánk mintha előre tudná,

kigyóövvel ölén fohászkodik

teremtőjéhez, könyörüljön sorsán

rágalmazó s rágalmazottnak is,

lehetne Sandro Botticelli is,

vagy én vagy éppen fordítva, a földön

egy tiszta nő, amint szájjal verik

a férfiak, ha nem kellünk, dögöljön!

házasságtörő szuka! szifilisz

petefészke! jószágrontó boszorkány

vagy bármi más, mindig kitör az ármány

járványa bent s kívül az Uffizin.

A nagy csata

Sose hal meg itt ki ily összefonódva küzd…

hogy vetném magam én is ilyen harcba

Gregory Corso

Volt egyszer egy San Romano,

nem Mohács, nem is Waterloo,

nem is lenne, ha Uccello

nem pingálna lehetetlent:

Firenze Siena ellen

győzött, s nem esett el egy sem

közűlük, s én jobban féltem

Botticelli közelében,

meghalok a képi kéjben,

inkább muszlinfátylas tündér

szépségéből bájolt üdvért,

mintsem földbe jutni földért,

itt csata, ott Primavera,

itt nőnemű Perspektíva

lőn a piktor hozadéka:

páncélzatok torlódása,

egymásra hányt kékült láva,

fölrobbantott bazaltbánya,

kopják szurkálják a semmit,

vasfödők, de nincsen senki

alattuk, hogy kéne fedni,

csak a lovak! lónak tűnnek,

vurstli fapadján ülnek

fémseggek sisakban, ingben,

adják a fölhizlalt pompát,

rózsák színében a fajtát,

patáikkal kibokszolják

a halált a zsúfolatból,

játékszerré válnak akkor,

csataménné műanyagból,

aki ily összefonódva

küzd, nem fog a halál rajta,

vetném magam ilyen harcba,

melyik való? melyik látszat?

túl a csatán körvadászat,

vad bukik, puskások állnak,

fut, szökik a Perspektíva

keletre, gyilkos mánia

jatagánok hegyén nyílik

várra déli harangszóig,

minden halál itt gubódzik

e vértelen képbe írva

dies irae dies illa

Szent Teréz extázisa

Kápolna-üregben, félre

állítva, hogy sose érje

kinti fény meg benti csillár

csillagképe, s mit az oltár

bocsát hívei felé,

e Santa Maria della

Victoria templom cella-

kövén kélő kőlegenda

olyan, mintha orfeumban

nyílna intim szeparé,

s mert a függöny nincs behúzva,

nyilvános, felettébb furcsa

látvány, már szentségtöréssel

ér fel, amit ez a némber

művel és nem Szent Teréz,

és az sem ámori óhaj,

hogy a csibész egy lotyóval

figurázzon össze-vissza,

én sem leszek kukkoló agg

ferde műélményemért,

más Bernini szobra titka,

mintsem látomás taszítsa

sziklára, oly testi kéjbe

ezt a márványt, már a fénye

is begörcsöl, elalél,

csábító kezecske kezdi

keble felől vetkőztetni,

s minden tagja csüng a semmi

szakadékán, míg ruhája

zuhataga szűz ölét

megnyomja, elgyöngült szája

eseng, s szemét, hogy ne lássa

kísértőjét, gyönyörére

csukja, mintha megtörténne,

ami annak-képzelés,

elképesztő próbatételt

szabott Jézus jegyesére,

s arra is, ki kőbe véste

testi vágya lelki mását,

mint egy megdicsőülést.

Savonarola gyermekei

Mi lett a démoni pap seregéből?

valahai kölyök keresztesek

könyvégető, édességellenes

orgiázókból martalócok, végül

koldusoknak álcázott zsebesek,

amint a jámbor vándor végzetéül

a semmiből, hol a szúnyog terem,

kilódulnak, hogy fejem beleszédül

cikcakkjaikba, csápjaikra forgó

hülyét csinálnak belőlem, különben

alázkodnak előttem, karjukon

kartonpapír odavetett betűkkel,

Isten áldása vagy ehhez hasonló

alól matatnak szabad gomblyukon,

s amilyen gyorsan jöttek, messze tűnnek,

mint örökléte medrében az Arno.

Campo dei Fiori

A sötét éjfél szobra oly kevélyen

áll, hogy a szívem belefeketül,

óriás kánya függ így, kötelére

nyujtóztatva, mit nem látok fölül,

Nap verte, fonta miután fölébredt,

és megindult, az égen egyedül

járt, mégis állt, míg körülötte forgó

egyhangúsággal lármázott a bolygó,

ez a piac-piazza-kofatér,

népe között csak falak nyelvét értem,

ha ideszatyrozok borért, husért,

a régi házak mondják azt a régen

szétszórt máglyát, az emberhús miként

sírt sercegett, mint hurka, mikor égett,

szendergő tűz a lila vakolatban

együtt a füsttől kormos tűzfalakkal,

bádogcsöbrökben máglyácskák, a lángok

eltörpültek, hát föléjük vezet

a hűlő kéz, ám amit nem találok,

jó pecsenyesütő is illene

ehhez a térhez, Giordanón virágok,

fején galamb, a vállán verebek,

irányt mutat az orra, ott a pékség,

fürészhal, polip, rák a hátsó végén,

és ami közbül, megszokott, csupán

sárgább a héj, frissebbek a gerezdek,

zöldebb a zöldség, tegnap még a fán,

sziciliai kertben, most a kertek

narancs-mandarin-füge-citromgulák,

articsóka-zeller-hagymarendek,

ahol ilyen büszkén iszik a klosár,

ott az emberek is kedvesebbek,

vive Bruno! itt nem ér az igazad,

fekete kámzsád körül kering a Nap.

Az öreg Michelangelo

Ilyen leszünk, ha megérjük? a részvét

koldusa néz ránk, ilyen báva vénség

alázatával esendünk mi is?

árok szélének háttal, s majd a végén

már nem az éhség, a túlra tekintés

nyomorúsága bágyaszt, csöpp tekintélyt

sem hagyva hátra, tán ezért segít

rajta az ég, és amit lent a sintér

elkapott, az Ur amott visszaadja,

s amit lerótt az üdvösség miatt,

javára válik, hogy egy kutyadög

szomszédja, és a három rühes macska

gazdája volt, s mint nyári halpiac,

hiába mossák, belülről büdös

az egész élet, ez se vitte sokra,

mondhatná, aki nem tudja, ki az.

Gianicolo fehér virága

Becsomagoltuk ezt az elhullatott

sziromcsengőt is, hazahoztuk a

hegynek domb, dombnak hegy Gianicolo

kikeletéből, mint a legutolsó

hervadhatatlan, törött pillanatot,

eldördült Garibaldi ágyuja

délben, ahogy minden délben szokott,

az egész város haranggal válaszolt,

mi tudhattuk csak, kiket búcsuztat Róma

ily ünnepélyes küldő-hívó szóval,

csodálatos! ne még! gyerünk haza!

heveny turista skizofrénia

az indulás, mintha igaz se volna,

hogy elmegyünk és nem jövünk soha.

Aszprovalta

Elindultam iskolás atlaszom sugallatára,

a nőhangzású, furcsaforma félszigetre,

fölfedezni Chalkidikit, melyen

mint kékbe lógó barna kézfejen

a konyhalégy, mint bennszülött megült,

vagy mászkerált a három csonka ujj

valamelyik hegyén, lepiszkítván

Ajion, Órosz, Kasszandra és Szithónia

délövi csillagképzetét, ami elérhetetlenebb,

távolibb minden hazai csillagomnál,

hiszen a Göncölszekér, Fiastyúk és a Kos

udvarom tükörképe volt, mikor

kéjsóvár képzelet zagyvált az asztalon

primitív mítoszt a Káoszból kikelt

nőstényről, aki hímjét pödörte Boreászból.

Alexandrosz félvilág birodalma

kihűlve összement, s fölosztatott

számtalan Makedóniára, csak

a Nap maradt aranykerék a lobogó vörösben,

s a Vardár mint Axiosz folyik tovább,

három határ egy napos utazásban,

míg az utolsó Senkiföldjén sötét

pipacs tüzel rám, mintha lőtt seb

virítana hajnali sorozattól,

mintha a Balkáni háború menetét

abbahagyva kezdődne most valami

béke, fakóvá keshedt ebbel,

amint a maradékra kódorog, de egy

farcsellel kijátssza a csóka

a született otthontalant.

Hamis Gulács-süveggé merevült

a kimerült márványbánya, elköltözött

Küklopszok fekhelyén még fű se nő,

csak kihalt grádicsok, ahonnan útra kelt

a szépség, s a kallódó Aphroditék

kiálltak bizonyos sarokra, drahmára

praktizálva, én meg itt súlytalan parány,

csiklandásra is semmiség, janicsárok és

hajcsárok nyomában, országúti tragédiák

emléktartói közt nem mondhatom, hogy boldog az ezüst olívaliget

alakom árnyékától, unatkozik önillatában

pácolódva a lombjáig meszelt hibiszkusz,

oleander, s a mazsola a piacon.

Vége a ragyogó képeslapnak,

majd elküldöm valakinek ezt a várost

piros nyeregtetős fehér falaival,

zöld legyezős pálmáival, én meg hagyom

magam a kék öbölbe fogva, míg átjár

csontomig a tenger, és lepkeszárnyú

hajlékommal együtt a hegyoldal

fölfuvalkodott mohájára föltapaszt,

az a dolgom, hogy megértsem a harang

mindegyik versszakát, hogy mért nem zeng

tovább, és miért a kolomp rideg,

nyájtalan hangjához hasonlít,

pedig Istenről szól a görögöknek

Szaloniki és Kavala között,

lakatlan sziget távolába,

ahova soha nem megyek.

Száműzetés-próba

Mikes Kelemen módra hét napig

próbálgatom a száműzetés kínos

csöndjét szívemben, hogyan bujdosik

bennem hazám, s e mérgező titok

miként sorvasztaná el álmom is

a se előre se hátra rabjaként,

hol a tenger földdel táplálkozik,

s mindig éhes, fölbőg, ha partot ér,

s mint nőstény hímjét, hiába eszi

Rodostót, miként falna engem is

a kettős közöny szédítő fokán,

mikor hét napba éppúgy belefér

apály, dagály s a tengermormolás

hallgatása emberöltőkön át.

Ha idevaló szóra nem forog

nyelvem, elég lesz ennyi jelbeszéd

hét napra, s amíg magyart mormolok

magamban, hullámzó hangsúly, sziszegés

szól, ahogy szellő szőlőlugason

lusta, félszáraz levelek között,

nyers lehelet héroszi fogsoron,

Penelopé sóhajából szövött,

szűznek tetsző görög nyelv, nem tudom,

megrontották-e ezt is, mint az én

gyöngyöm, virágom, csillagom, hamis

közegben elkeverve, mintha itt

kávézóban butulna el Platón,

s futballpálya lenne Termopülé.

Nem ér el semmi hír, egy fuvaros

kelt át a városon ebéd után,

behemót kamion, vad világporos

ponyvája duzzadt, nagyalföldi sár

szürkült alján, mit kereke fölcsapott,

s ment a terhes lény, megtelten valami

honi árúval Kisázsia felé,

ezek szerint az ország működik,

bár nem kell hét nap semmilyen cirkuszi

sátornak csőstül összeomlani,

egy pillanat volt ez is, s már tovább

vitte az örök monoton vonulás

hazátlan kuckójában, egyedül

kelt át a városon ebéd után.

Holtidő

Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,

s az összekúszált évszakban oly tétován

viselkedünk, az akácszirmok celofán

vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,

mit törődik az Isten ilyen emberi

apróságokkal, mióta vasárnapoz,

végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,

és utolsónak képzeli-e önmagát

az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,

s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?

Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,

tavaszra szánt szív összehangolt párosa

dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák

fejüket lassú avartűzből fölvetik,

alul pedig a régi rémtragédiák

kara túlélvén Medeiákat, söpröget,

mi látjuk egymás szemében az ékkövet,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk

metaforáját, cédrusokkal kötözött

fehér kápolnánk keresztjének istenét.

Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,

ahogy tünődni szoktam álmos estikén,

majd ráaludva az idegen fekhelyen,

s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson

fölszusszantok, hogy törődjön már emberi

apróságunkkal, mióta vasárnapol,

ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét

csördítse ránk a messzi múló habokon

ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.

Valóidő

Pihen Teremtőnk, hátrahagyva főművét,

lemondott rólunk, léhaság a mostohánk,

nyakunkba vetve Omegája gyeplüjét,

tragédiáit eljátszatva, másnapos

szereplők lettünk, mint túlélő kartagok,

nincs mit dicsérni, elsiratni sincs kiket,

fekete kendő, nagyfejű maszk, jelmezünk

űréből lassan egymás közé széledünk,

új önarcképpel, kékbe metszett kopaszon,

fürdőgatyában, melyet szétfeszít a has,

míg déli szélben gárgyul gőgös szellemünk,

eljátszogatnak egymással a végtagok.

Égei hozadék

Szárazföld belsejéből érkeztünk, mintha messzi

bolygó lakói volnánk, ahol e kitett bárka

haszontalan magányban vedli halványzöld mázát,

perceg az elmúlástól, belereccsen a donga,

bádogkéményét rozsda emészti, sós üregben

a háló málladéka, szakadt vitorlavászon

maradt a nagy kalandból, s az elfekvés iránya

félelmes végtelenbe, fölfoghatatlan tenger

emlékébe, mit holnap hazaviszünk magunkkal,

szép közös mondatokban szárazföld belsejébe,

és elülnek a hangok, ahogy a vizes vászon

zuhog a déli szélben, s megállapodva száraz

csönddé kékül, s az öblös magánhangzók is könnyed

sirályszárnyon repülnek velünk három határon,

míg az Égei-tenger, mint egy mozaikműves,

lábnyomunkat kirakja bőséges hordaléka

vibráló aranyával, ám, ez a tükörfényre

komponált mű ezentúl hiányos marad néhány

alakzattal, mit lassú hajlással gyűjtögettél,

kiteljesül kezedben a csíkos csigatorzó,

a véraláfutásos kavics s a zöld üvegszív,

kagyló évgyűrűs héja, tenyérbe illő égi

szivárvány, s a ki tudja mikori terrakotta

töredék összeáll majd közös szép mondatokban.

Valami előszobája

Nem veszed észre, megfog mint a csapda,

rádcsapódik a levetett kabát

ujja, lenyúl a fogasról a sapka

nagy tenyere, megállít, ne tovább!

ne úgy már, mint a hét ajtaju négy fal

senkiföldjén megszoktad, ki-be-át

rohanvást képzelt csöngetésre, még ha

megparancsolnák, akkor sem muszáj

egy lendületből elérni a célba,

mert nem taszít akkora szomjuság

konyhádba, másképp csalogat a kamra

csemegével, tükrös fürdőszobád-

ban ujjad szakadt ráncokba akadna,

asztalodról fogyatkozó dohány

égszinü füstje tűnik a magasba,

akár a szökött vers, azért talány

aztán az akácvirág is miatta,

hisz észrevétlen nyílott el a fán,

falhoz támasztva Odüsszeusz pajzsa,

szegre akasztva nyugovóra tért

iszákja már, nagy kalandból, magadban

sem utazol sápadt játékokért,

hallgatózol, mint ajtóban a süket

öreg, hogy az érkezőt el ne vétsd.

Tétova visszatalálás

Mintha először jönnék ebbe a sűrű kertbe,

valami titkos barlang elé gyűlnek az árnyak,

különben szellőkönnyű, azonnal tündérkedves

a hibiszkusz virága, már nem nyílik magának,

pántlikás nádsorompó tartóztat, félrehajtom,

ismerős képbe lépek, tagolatlan napokba,

úgy áll a rózsa bokra, ahogy a lepke elszáll,

még a túlérett meggy is, mintha tavalyi volna,

tavalyi, azelőtti esztendők távolából

évtizedek lobbannak egyetlen rövid nyárba,

egész emberöltőre való arany gyerekkor,

amíg a többi évszak Pompeji, benn a házban,

a tűzhely hamujában lappang alámerülve,

annyira hihetetlen, pedig csak annak látszik,

hogy jártam itt hidegben, s ahogyan elfeledtem,

melyik kulcs jó a zárba, mint aki sose járt itt,

oly tétován találok a pontos mozdulatra,

akár a hosszu útról érkező keresgéli

megszokott tapintását az első ölelésben,

s a kallódó fogások visszatérülnek régi

helyükre, és a tárgyak egyenként kézre állnak,

ugyanazok, és mégis az ideivel vénebb,

egyidős velem minden, amihez még közöm van,

hatvan éves az újhold, s az őszikék az éjben.

Hátulsó világban

Hátulsó világban, örök szürkületben

szeretek maradni, megülnék sokáig

csöndemben, mint boros palack belsejében,

lapos nyugalommal, mit a sikértányér

elém csusztat, tálal kinálva és mégsem

eröltetve, épp a körforgásból félre,

vagy kiesve végképp, mint az aranymázas

teásdoboz gyarmatárú tündérképe

gázláng-őszirózsás, valami adventi

rorátés magányban, oly várakozásban

állapodok, míg a szegfűbors erővé

őrlődik, míg erodál a majoránna

kába aromává, édes emlékezet

metaforái a Franck kávé, a Váncza

vanilia, nincs más halkszavúbb költészet,

mint az eperlekvár melankóliája

a rézmozsárkorú vekker mindig késik,

elfér annyi perc a valótlan időben,

amennyi az égi vendégnek elég lesz

fogyóeszközeink közül eltünőben,

hisz annyi a tányér, üres üvegekkel

cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár,

s mintha lakomának harmadnapja lenne,

pedig csak az évek folytak el fölöttem

Hajnal Budáról

Úgy áll a nap a ferencvárosi

tetőkön mintha várna valami

segítséget hogy bújna már elő

zugából egy mihaszna súlylökő

hisz eddig is nagy megpróbáltatás

volt az Alföldtől elrugni magát

aztán a fák, a házak cserepe!

mestergerendák rendültek bele

akkorát szusszant akkorát nyögött

az egész mennybolt elvörösödött

meddig tartott a geometria

vízszintes gömb kétes egyensulya?

míg a kávémat ittam? nem tudom

már itt ágál a szemközti csúcson

mert fölébredt a város millió

Sziszüphosz nyomja s annyi felvonó

lóerő húzza hajtja szüntelen

hogy ránk ne essen merőlegesen

vagy éppen egy magányos költemény

vezérli lassan megszokott helyén?