A képzelet emléke

Versek

Száműzetés-próba

Casa di Dante

Hazátlan, aki sok helyen lakik,

száműzetés kriptája minden háza,

pokol tornáca, várja, megnyilik,

akárhol latin kapuk szárnya zárja,

még a patkány is másra jár, ha itt

csak szellem árnyék-szemetére lelne,

ki világpartit rendez, igazit

játszik s nyüszít a kárhozottak lelke,

míg Sátánt, Istent egyként alakít,

az ucca-körték Beatrice-képe

sem deríti, mert vakablakai

sosem üzennek vissza benti fénnyel,

hány nemzedék csalánvirága, hány

nagymosás csöpörészése, mennyi

alsónemű váltása? valahány

évszak, annyi módit kellett levetni

e versig, és hány akó bort lenyelni

dicséretére halála után?

kései hírnév, ha nem térhetett

haza éltében, holtában minek!

Etruszk szarkofág

Hová, hová, ti másvilági pár

oly biztosan? mintha valahol távol

volna valami, pedig csak a fal

tengerzöldje a Villa Giuliában,

s huszonhat század távolából

én, idetévedt, véletlen magyar,

bámulgatok két egyszemű profilt,

micsoda mosoly ez? talán pokoli eb

tekintetéből csippentették egyetlen

szemhunyással és fölbukva kinyitva

még rejtelmesebb és megfejthetetlen

az alattomos ragadozó nyugodt

tele gyomrának lelki tükre, fönség!

ahogy elejti magának az öröklét

a kiválasztott áldozatokat.

Nem emberi, inkább űrbeli, angyal

álarcából csöpp szárnyformán kimetszett

szemhéj ívén át látnak, s itt megülnek

le- és fölszállófélben, odaátról

s elölről lesnek egymásra vigyázón.

gyanúsan megkívánnak engem is, ugyanakkor

föntről a földre vágynak, Mars-mezőre a Marsról,

ujjukkal eltűnődnek a semmi gyeplüszárán,

fékezve, megeresztve hajtják a hajthatatlan

zablástól elemésztett parádés lovakat,

kétfejű szövetségben, nagy hőben összeforrott

hűséggel fogja át az úr az asszonyát,

saját földjükből való alakjuk terrakotta

szobra trónol a csont-taligán.

Szökőkút a Piazza Farnesén

Kell ez az embernélküli tér, kőbánya-magányban

kurtára fogott remetés óra a tisztulatért,

oly igen elnehezült a fejem s lábam, akárha

architektúrális elem volnék már magam is,

Caracalla fürdőjéből a kád, diszkuttá menekítve,

bontott dombormű a latin diadalkapuból,

beleveszve a könnyed reneszánsz palotába,

istálló, templom, kupi, kocsma lopott anyaga.

Fáradt tégla a fűben, erőtlen malter potyadéka,

mélység túlsulya lenn, fönség foghíja fönn,

míg eme halmazbirodalmak temetője kioltja

sírkővé semlegesítve a dicsjeleket,

semmi sem az mint régi mivolta, ma én is

vándor voltam a végső Pannonfából ide,

hányódtam csatamén hátán, lehánytam az alpesi hágót

barbár keselyűk iszonyú szakadéka fölött.

Egyálltó helyben lettem a múlt a jelenben,

rabszolgának fogadott Septimius Severus,

lennék izik enyve, velő vakotás üregekben,

s mint ahogy altestről, ajakról a kéj lecsorog,

cirkuszt, kenyeret kiabáljak, mindazonáltal

álcás buzi-kurva istencsászárok ölén,

sóvár lantosa hermafrodita lakomáknak,

tartván tenyeremben szuvenír Colosseumot.

Ki érti e márványkút történelmi türelmét?

míg fröcsögő súgását fordítom, s kirakom

vaskarikák rozsdájából színes mozaikká

elülő káprázatomat, ahogy épp elvárja a holt:

sose hal meg, aki megnevezetlen Akárki,

más, bár mégis örök, mint Tiberisben a víz,

Róma rigója fürödgél caracallai kádban,

múltkori, bár idei mimóza nyit ujjaimon.

A halál diadala

Amit a régi piktor ide lát

képére, képzelt erdő, belsejében

hiába mind a nők és a vadász-

társaság, kutyák lovak bűvölése

foszló holtakkal, hiába a bűz

ragálya fákon, meddő anyaméhbe

is belerondít, lázból fűbe hűt

a fűravatal, csalit kripta-boltja,

halál-felejtés most és mindenütt,

míg itt ülünk asztal fölé hajolva

eszünk, iszunk, szánk éhre-szóra jár,

pizza, vino bianco da tavola,

kocsmaricsajban alszik a gitár,

sírcsarnok, Camposanto akkor is, ha

mégis másként, andalodón riszál

a pszaltérium húrján csukva-nyitva

egy megejtendő szűz, és társai

édelegnek leszbikus, csalafinta

csábolás közepette még, s aki-

nek öleb jut, mosolyog végzetére,

bár csóvás puttó választotta ki,

még Paradiso ősgyönyörűsége,

és Ádám-Éva szaporulata

nem sejti, mért kiűzetés a vége,

miként a tiltott tudás valaha,

tiltott a szenvedély, Traini mester,

mint Atyaisten kardos angyala

aláhajítja ördögszőr-ecsettel

e léha, bűnös bandát a pokolba

írmagtalan, ám azt hiszi az ember,

túlélte pokla gúnyképét, ha bomba

szakadt emezre, szaggatván repesszel

La Calunnia

És lettek Vénusz hasonmásai

függőleges csodájukból acsargó

hiszterikák, a rágalom mai

s minden idők álságától csapongó

kígyókezekből font kosarai,

beborítják, s a vétlen csupasz férfit

selymeikkel szánják megfojtani,

köröm-fullánkkal cikáznak szivéig,

szende, hetéra, nimfomán, aki

ölével ölne, ha már nem telítik

nemi nyállal, hát kívánják a vérét,

korbács, kereszt bök az ítélőszékig:

kéjenc szatír! parázna kurafi!

meggyalázott, megfúrt, csábítani

akart! e jámbor paraszt a tanúm rá!

Ádám apánk ügyelvén lányait,

Éva anyánk mintha előre tudná,

kigyóövvel ölén fohászkodik

teremtőjéhez, könyörüljön sorsán

rágalmazó s rágalmazottnak is,

lehetne Sandro Botticelli is,

vagy én vagy éppen fordítva, a földön

egy tiszta nő, amint szájjal verik

a férfiak, ha nem kellünk, dögöljön!

házasságtörő szuka! szifilisz

petefészke! jószágrontó boszorkány

vagy bármi más, mindig kitör az ármány

járványa bent s kívül az Uffizin.

A nagy csata

Sose hal meg itt ki ily összefonódva küzd…

hogy vetném magam én is ilyen harcba

Gregory Corso

Volt egyszer egy San Romano,

nem Mohács, nem is Waterloo,

nem is lenne, ha Uccello

nem pingálna lehetetlent:

Firenze Siena ellen

győzött, s nem esett el egy sem

közűlük, s én jobban féltem

Botticelli közelében,

meghalok a képi kéjben,

inkább muszlinfátylas tündér

szépségéből bájolt üdvért,

mintsem földbe jutni földért,

itt csata, ott Primavera,

itt nőnemű Perspektíva

lőn a piktor hozadéka:

páncélzatok torlódása,

egymásra hányt kékült láva,

fölrobbantott bazaltbánya,

kopják szurkálják a semmit,

vasfödők, de nincsen senki

alattuk, hogy kéne fedni,

csak a lovak! lónak tűnnek,

vurstli fapadján ülnek

fémseggek sisakban, ingben,

adják a fölhizlalt pompát,

rózsák színében a fajtát,

patáikkal kibokszolják

a halált a zsúfolatból,

játékszerré válnak akkor,

csataménné műanyagból,

aki ily összefonódva

küzd, nem fog a halál rajta,

vetném magam ilyen harcba,

melyik való? melyik látszat?

túl a csatán körvadászat,

vad bukik, puskások állnak,

fut, szökik a Perspektíva

keletre, gyilkos mánia

jatagánok hegyén nyílik

várra déli harangszóig,

minden halál itt gubódzik

e vértelen képbe írva

dies irae dies illa

Szent Teréz extázisa

Kápolna-üregben, félre

állítva, hogy sose érje

kinti fény meg benti csillár

csillagképe, s mit az oltár

bocsát hívei felé,

e Santa Maria della

Victoria templom cella-

kövén kélő kőlegenda

olyan, mintha orfeumban

nyílna intim szeparé,

s mert a függöny nincs behúzva,

nyilvános, felettébb furcsa

látvány, már szentségtöréssel

ér fel, amit ez a némber

művel és nem Szent Teréz,

és az sem ámori óhaj,

hogy a csibész egy lotyóval

figurázzon össze-vissza,

én sem leszek kukkoló agg

ferde műélményemért,

más Bernini szobra titka,

mintsem látomás taszítsa

sziklára, oly testi kéjbe

ezt a márványt, már a fénye

is begörcsöl, elalél,

csábító kezecske kezdi

keble felől vetkőztetni,

s minden tagja csüng a semmi

szakadékán, míg ruhája

zuhataga szűz ölét

megnyomja, elgyöngült szája

eseng, s szemét, hogy ne lássa

kísértőjét, gyönyörére

csukja, mintha megtörténne,

ami annak-képzelés,

elképesztő próbatételt

szabott Jézus jegyesére,

s arra is, ki kőbe véste

testi vágya lelki mását,

mint egy megdicsőülést.

Savonarola gyermekei

Mi lett a démoni pap seregéből?

valahai kölyök keresztesek

könyvégető, édességellenes

orgiázókból martalócok, végül

koldusoknak álcázott zsebesek,

amint a jámbor vándor végzetéül

a semmiből, hol a szúnyog terem,

kilódulnak, hogy fejem beleszédül

cikcakkjaikba, csápjaikra forgó

hülyét csinálnak belőlem, különben

alázkodnak előttem, karjukon

kartonpapír odavetett betűkkel,

Isten áldása vagy ehhez hasonló

alól matatnak szabad gomblyukon,

s amilyen gyorsan jöttek, messze tűnnek,

mint örökléte medrében az Arno.

Campo dei Fiori

A sötét éjfél szobra oly kevélyen

áll, hogy a szívem belefeketül,

óriás kánya függ így, kötelére

nyujtóztatva, mit nem látok fölül,

Nap verte, fonta miután fölébredt,

és megindult, az égen egyedül

járt, mégis állt, míg körülötte forgó

egyhangúsággal lármázott a bolygó,

ez a piac-piazza-kofatér,

népe között csak falak nyelvét értem,

ha ideszatyrozok borért, husért,

a régi házak mondják azt a régen

szétszórt máglyát, az emberhús miként

sírt sercegett, mint hurka, mikor égett,

szendergő tűz a lila vakolatban

együtt a füsttől kormos tűzfalakkal,

bádogcsöbrökben máglyácskák, a lángok

eltörpültek, hát föléjük vezet

a hűlő kéz, ám amit nem találok,

jó pecsenyesütő is illene

ehhez a térhez, Giordanón virágok,

fején galamb, a vállán verebek,

irányt mutat az orra, ott a pékség,

fürészhal, polip, rák a hátsó végén,

és ami közbül, megszokott, csupán

sárgább a héj, frissebbek a gerezdek,

zöldebb a zöldség, tegnap még a fán,

sziciliai kertben, most a kertek

narancs-mandarin-füge-citromgulák,

articsóka-zeller-hagymarendek,

ahol ilyen büszkén iszik a klosár,

ott az emberek is kedvesebbek,

vive Bruno! itt nem ér az igazad,

fekete kámzsád körül kering a Nap.

Az öreg Michelangelo

Ilyen leszünk, ha megérjük? a részvét

koldusa néz ránk, ilyen báva vénség

alázatával esendünk mi is?

árok szélének háttal, s majd a végén

már nem az éhség, a túlra tekintés

nyomorúsága bágyaszt, csöpp tekintélyt

sem hagyva hátra, tán ezért segít

rajta az ég, és amit lent a sintér

elkapott, az Ur amott visszaadja,

s amit lerótt az üdvösség miatt,

javára válik, hogy egy kutyadög

szomszédja, és a három rühes macska

gazdája volt, s mint nyári halpiac,

hiába mossák, belülről büdös

az egész élet, ez se vitte sokra,

mondhatná, aki nem tudja, ki az.

Gianicolo fehér virága

Becsomagoltuk ezt az elhullatott

sziromcsengőt is, hazahoztuk a

hegynek domb, dombnak hegy Gianicolo

kikeletéből, mint a legutolsó

hervadhatatlan, törött pillanatot,

eldördült Garibaldi ágyuja

délben, ahogy minden délben szokott,

az egész város haranggal válaszolt,

mi tudhattuk csak, kiket búcsuztat Róma

ily ünnepélyes küldő-hívó szóval,

csodálatos! ne még! gyerünk haza!

heveny turista skizofrénia

az indulás, mintha igaz se volna,

hogy elmegyünk és nem jövünk soha.

Aszprovalta

Elindultam iskolás atlaszom sugallatára,

a nőhangzású, furcsaforma félszigetre,

fölfedezni Chalkidikit, melyen

mint kékbe lógó barna kézfejen

a konyhalégy, mint bennszülött megült,

vagy mászkerált a három csonka ujj

valamelyik hegyén, lepiszkítván

Ajion, Órosz, Kasszandra és Szithónia

délövi csillagképzetét, ami elérhetetlenebb,

távolibb minden hazai csillagomnál,

hiszen a Göncölszekér, Fiastyúk és a Kos

udvarom tükörképe volt, mikor

kéjsóvár képzelet zagyvált az asztalon

primitív mítoszt a Káoszból kikelt

nőstényről, aki hímjét pödörte Boreászból.

Alexandrosz félvilág birodalma

kihűlve összement, s fölosztatott

számtalan Makedóniára, csak

a Nap maradt aranykerék a lobogó vörösben,

s a Vardár mint Axiosz folyik tovább,

három határ egy napos utazásban,

míg az utolsó Senkiföldjén sötét

pipacs tüzel rám, mintha lőtt seb

virítana hajnali sorozattól,

mintha a Balkáni háború menetét

abbahagyva kezdődne most valami

béke, fakóvá keshedt ebbel,

amint a maradékra kódorog, de egy

farcsellel kijátssza a csóka

a született otthontalant.

Hamis Gulács-süveggé merevült

a kimerült márványbánya, elköltözött

Küklopszok fekhelyén még fű se nő,

csak kihalt grádicsok, ahonnan útra kelt

a szépség, s a kallódó Aphroditék

kiálltak bizonyos sarokra, drahmára

praktizálva, én meg itt súlytalan parány,

csiklandásra is semmiség, janicsárok és

hajcsárok nyomában, országúti tragédiák

emléktartói közt nem mondhatom, hogy boldog az ezüst olívaliget

alakom árnyékától, unatkozik önillatában

pácolódva a lombjáig meszelt hibiszkusz,

oleander, s a mazsola a piacon.

Vége a ragyogó képeslapnak,

majd elküldöm valakinek ezt a várost

piros nyeregtetős fehér falaival,

zöld legyezős pálmáival, én meg hagyom

magam a kék öbölbe fogva, míg átjár

csontomig a tenger, és lepkeszárnyú

hajlékommal együtt a hegyoldal

fölfuvalkodott mohájára föltapaszt,

az a dolgom, hogy megértsem a harang

mindegyik versszakát, hogy mért nem zeng

tovább, és miért a kolomp rideg,

nyájtalan hangjához hasonlít,

pedig Istenről szól a görögöknek

Szaloniki és Kavala között,

lakatlan sziget távolába,

ahova soha nem megyek.

Száműzetés-próba

Mikes Kelemen módra hét napig

próbálgatom a száműzetés kínos

csöndjét szívemben, hogyan bujdosik

bennem hazám, s e mérgező titok

miként sorvasztaná el álmom is

a se előre se hátra rabjaként,

hol a tenger földdel táplálkozik,

s mindig éhes, fölbőg, ha partot ér,

s mint nőstény hímjét, hiába eszi

Rodostót, miként falna engem is

a kettős közöny szédítő fokán,

mikor hét napba éppúgy belefér

apály, dagály s a tengermormolás

hallgatása emberöltőkön át.

Ha idevaló szóra nem forog

nyelvem, elég lesz ennyi jelbeszéd

hét napra, s amíg magyart mormolok

magamban, hullámzó hangsúly, sziszegés

szól, ahogy szellő szőlőlugason

lusta, félszáraz levelek között,

nyers lehelet héroszi fogsoron,

Penelopé sóhajából szövött,

szűznek tetsző görög nyelv, nem tudom,

megrontották-e ezt is, mint az én

gyöngyöm, virágom, csillagom, hamis

közegben elkeverve, mintha itt

kávézóban butulna el Platón,

s futballpálya lenne Termopülé.

Nem ér el semmi hír, egy fuvaros

kelt át a városon ebéd után,

behemót kamion, vad világporos

ponyvája duzzadt, nagyalföldi sár

szürkült alján, mit kereke fölcsapott,

s ment a terhes lény, megtelten valami

honi árúval Kisázsia felé,

ezek szerint az ország működik,

bár nem kell hét nap semmilyen cirkuszi

sátornak csőstül összeomlani,

egy pillanat volt ez is, s már tovább

vitte az örök monoton vonulás

hazátlan kuckójában, egyedül

kelt át a városon ebéd után.

Holtidő

Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,

s az összekúszált évszakban oly tétován

viselkedünk, az akácszirmok celofán

vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,

mit törődik az Isten ilyen emberi

apróságokkal, mióta vasárnapoz,

végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,

és utolsónak képzeli-e önmagát

az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,

s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?

Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,

tavaszra szánt szív összehangolt párosa

dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák

fejüket lassú avartűzből fölvetik,

alul pedig a régi rémtragédiák

kara túlélvén Medeiákat, söpröget,

mi látjuk egymás szemében az ékkövet,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk

metaforáját, cédrusokkal kötözött

fehér kápolnánk keresztjének istenét.

Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,

ahogy tünődni szoktam álmos estikén,

majd ráaludva az idegen fekhelyen,

s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson

fölszusszantok, hogy törődjön már emberi

apróságunkkal, mióta vasárnapol,

ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét

csördítse ránk a messzi múló habokon

ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.

Valóidő

Pihen Teremtőnk, hátrahagyva főművét,

lemondott rólunk, léhaság a mostohánk,

nyakunkba vetve Omegája gyeplüjét,

tragédiáit eljátszatva, másnapos

szereplők lettünk, mint túlélő kartagok,

nincs mit dicsérni, elsiratni sincs kiket,

fekete kendő, nagyfejű maszk, jelmezünk

űréből lassan egymás közé széledünk,

új önarcképpel, kékbe metszett kopaszon,

fürdőgatyában, melyet szétfeszít a has,

míg déli szélben gárgyul gőgös szellemünk,

eljátszogatnak egymással a végtagok.

Égei hozadék

Szárazföld belsejéből érkeztünk, mintha messzi

bolygó lakói volnánk, ahol e kitett bárka

haszontalan magányban vedli halványzöld mázát,

perceg az elmúlástól, belereccsen a donga,

bádogkéményét rozsda emészti, sós üregben

a háló málladéka, szakadt vitorlavászon

maradt a nagy kalandból, s az elfekvés iránya

félelmes végtelenbe, fölfoghatatlan tenger

emlékébe, mit holnap hazaviszünk magunkkal,

szép közös mondatokban szárazföld belsejébe,

és elülnek a hangok, ahogy a vizes vászon

zuhog a déli szélben, s megállapodva száraz

csönddé kékül, s az öblös magánhangzók is könnyed

sirályszárnyon repülnek velünk három határon,

míg az Égei-tenger, mint egy mozaikműves,

lábnyomunkat kirakja bőséges hordaléka

vibráló aranyával, ám, ez a tükörfényre

komponált mű ezentúl hiányos marad néhány

alakzattal, mit lassú hajlással gyűjtögettél,

kiteljesül kezedben a csíkos csigatorzó,

a véraláfutásos kavics s a zöld üvegszív,

kagyló évgyűrűs héja, tenyérbe illő égi

szivárvány, s a ki tudja mikori terrakotta

töredék összeáll majd közös szép mondatokban.

Valami előszobája

Nem veszed észre, megfog mint a csapda,

rádcsapódik a levetett kabát

ujja, lenyúl a fogasról a sapka

nagy tenyere, megállít, ne tovább!

ne úgy már, mint a hét ajtaju négy fal

senkiföldjén megszoktad, ki-be-át

rohanvást képzelt csöngetésre, még ha

megparancsolnák, akkor sem muszáj

egy lendületből elérni a célba,

mert nem taszít akkora szomjuság

konyhádba, másképp csalogat a kamra

csemegével, tükrös fürdőszobád-

ban ujjad szakadt ráncokba akadna,

asztalodról fogyatkozó dohány

égszinü füstje tűnik a magasba,

akár a szökött vers, azért talány

aztán az akácvirág is miatta,

hisz észrevétlen nyílott el a fán,

falhoz támasztva Odüsszeusz pajzsa,

szegre akasztva nyugovóra tért

iszákja már, nagy kalandból, magadban

sem utazol sápadt játékokért,

hallgatózol, mint ajtóban a süket

öreg, hogy az érkezőt el ne vétsd.

Tétova visszatalálás

Mintha először jönnék ebbe a sűrű kertbe,

valami titkos barlang elé gyűlnek az árnyak,

különben szellőkönnyű, azonnal tündérkedves

a hibiszkusz virága, már nem nyílik magának,

pántlikás nádsorompó tartóztat, félrehajtom,

ismerős képbe lépek, tagolatlan napokba,

úgy áll a rózsa bokra, ahogy a lepke elszáll,

még a túlérett meggy is, mintha tavalyi volna,

tavalyi, azelőtti esztendők távolából

évtizedek lobbannak egyetlen rövid nyárba,

egész emberöltőre való arany gyerekkor,

amíg a többi évszak Pompeji, benn a házban,

a tűzhely hamujában lappang alámerülve,

annyira hihetetlen, pedig csak annak látszik,

hogy jártam itt hidegben, s ahogyan elfeledtem,

melyik kulcs jó a zárba, mint aki sose járt itt,

oly tétován találok a pontos mozdulatra,

akár a hosszu útról érkező keresgéli

megszokott tapintását az első ölelésben,

s a kallódó fogások visszatérülnek régi

helyükre, és a tárgyak egyenként kézre állnak,

ugyanazok, és mégis az ideivel vénebb,

egyidős velem minden, amihez még közöm van,

hatvan éves az újhold, s az őszikék az éjben.

Hátulsó világban

Hátulsó világban, örök szürkületben

szeretek maradni, megülnék sokáig

csöndemben, mint boros palack belsejében,

lapos nyugalommal, mit a sikértányér

elém csusztat, tálal kinálva és mégsem

eröltetve, épp a körforgásból félre,

vagy kiesve végképp, mint az aranymázas

teásdoboz gyarmatárú tündérképe

gázláng-őszirózsás, valami adventi

rorátés magányban, oly várakozásban

állapodok, míg a szegfűbors erővé

őrlődik, míg erodál a majoránna

kába aromává, édes emlékezet

metaforái a Franck kávé, a Váncza

vanilia, nincs más halkszavúbb költészet,

mint az eperlekvár melankóliája

a rézmozsárkorú vekker mindig késik,

elfér annyi perc a valótlan időben,

amennyi az égi vendégnek elég lesz

fogyóeszközeink közül eltünőben,

hisz annyi a tányér, üres üvegekkel

cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár,

s mintha lakomának harmadnapja lenne,

pedig csak az évek folytak el fölöttem

Hajnal Budáról

Úgy áll a nap a ferencvárosi

tetőkön mintha várna valami

segítséget hogy bújna már elő

zugából egy mihaszna súlylökő

hisz eddig is nagy megpróbáltatás

volt az Alföldtől elrugni magát

aztán a fák, a házak cserepe!

mestergerendák rendültek bele

akkorát szusszant akkorát nyögött

az egész mennybolt elvörösödött

meddig tartott a geometria

vízszintes gömb kétes egyensulya?

míg a kávémat ittam? nem tudom

már itt ágál a szemközti csúcson

mert fölébredt a város millió

Sziszüphosz nyomja s annyi felvonó

lóerő húzza hajtja szüntelen

hogy ránk ne essen merőlegesen

vagy éppen egy magányos költemény

vezérli lassan megszokott helyén?

Odafelé

Napraforgóünnep

Tán csak az én öregedő fejemnek

rémlik, micsoda szorongás szivárog

a napraforgók sárga magasába,

közben a fényözön tányéronként kimérve

gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra,

jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol,

csapong megátalkodva a mézes terítéken,

elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben,

a reves szürkeségben, sóizű kórón,

bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben,

nagy malomkőfejüket nem bírják már a szárak

mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek,

elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten.

Porció fogytán

Semmiféle tósztos ünnep

nem kísért hogy hegedüljek

szürke nap van

téli éjjel őszi nappal

ha csütörtök szerda volna

tegnap volnék így ahogy ma

azonképpen

középtájon és a végen

felöltözve öltözetlen

miként jöttem mégse jöttem

amit hoztam

elrepült míg előhuztam

tán nem is volt ami elszállt

csak valami más helyett más

foghatatlan

ének őszi változatban

valami valószínűtlen

arcmás került a tükörbe

ott van benne

akkor is ha nem megyek be

porció fogytán a leltár

azzal bővül ami nincs már

csak a titkos

írással rótt vég a biztos

amit nem akarok tudni

meg kéne mégis tanulni

hogy az ittlét

vége nagy sárga legyintés

hát akkor mivégre mégis

annyi elszánt csakazértis

mutatványa

Isten csillag-távolába

Odafelé

Mint valami égi csalánzsákon át,

szüremlik a szónak hallott ugatás,

sötét a világos, alulról vakít,

fénytörésbe tántorodik maga is,

s az egészen dicseleg a töredék,

hamar elegendő, ami nem elég,

alig látszik rajtam, amit már tudok,

aztán én nem érzem, pedig köztudott,

ki az ott az elfelejtett kispadon?

idegenben rigók csöndjét hallgatom,

s leszek olyanformán immár végleges,

mint a manó, aki vénnek született,

tavalyi levél száll a tölgyek alatt,

öreg lantos módján próbálom a dalt,

s ha a dallamot már nem bírom tovább,

lombok kis cigánya húzza legalább.

Talány

Mint egy haldokló nevetése olyan

rettenetes az őszi naplemente

Innen indulnak

Innen indulnak először a lombok

Halottak napján, ég és föld között

sárga-derűsen keringőznek, boldog

csönddel áldják a végső kikötőt,

mintha alúl aranytelér lefojtott

titkát sejtenék, pedig csak a föld

csonthordaléka, elszálló öröklét

lomja nyomja a bokrok örökzöldjét.

Feljöttem én is, micsoda fura

elrendezés! a temetőnél lentibb

életemből kaptatok, tétova

gyászban virággal, s kinyílik a fennsík

krizantémos, gyertyás márványsora,

helyszínelem, hol létem megfeneklik

előbb-utóbb, tán épp ahol megállok

a Farkasréten, húz az Ördögárok.

Micsoda felszin! mily kegyeletes

moha választ el tőled, hű borostyán

féltékeny tapadása, nyughelyed

élő látszat, akárha itt se volnál,

hallgatsz ha szólok néked, senkinek,

aki már öcsémmé fiatalodtál:

iszonyúan magam vagyok, hiányzol,

egyre ritkábban idéz meg az álom.

Letettél rólunk, leraktad az évek

életveszélyét, álcás gyilkosod

többszöröse egy infarktusnak, hétszer

annyi a maszlag, kizárólagos

a gőg, a gúny, eszeveszett önérdek

bandázik, virágéneket tapos,

mondtad: Úristen, én nem vagyok itthon?

mondom: Úristen, én nem vagyok itthon!

Innen, e földi lyukból fúj telet

a szél, nem ám jeges Szibériából,

emlékműved, fölcsapódott szelep,

ontja a hóförgeteget magából,

hazát, határt belepve eltemet,

késő lesz, míg a menet hazagázol,

a fenyő csúcsán karácsonyi márka

mímel éneket, berreg egy madárka.

Előérzet

Fölösleges volt minden megszokás?

hát nem enyhít már semmi régi kín

halálfélelme rémes kínjain?

kilencven éve árát megfizette

gyermeki árvasággal, négy gyerek

szülő fájdalma nem elég?

hogy legalább a végső pillanatban

a lelkét úgy sóhajtsa ki,

mint csöndes szép fölöslegét?

Ki tudja, mért maradt csupán a pör,

s szitok a multból? Megbocsáthatatlan

csapások kusza kazla, börtöne,

hát minden enyhület kizárt?

otthontalan asszony-Jeremiás

tébolyog, még az álmok is doronggal

űzik, a varjuvén banyák

cibálják, hadak fosztják, meg ne szünjön,

amit a lét kimért? ki tudja mért?

Halála előérzete lenne már ez a

taszító önzés? ilyen a gyanakvó

magaféltés kibírhatatlan démona?

míg egyfelől a zsarnok észérv

parancsol oly vak logikát,

hogy másfelől a szív értelmét elvegye?

hogy visszatolja, amit megkivánt?

zsugorgat, hogy pazarlón osztogasson?

és nem érdekli, mit kezdünk vele?

A hír után

Tudtam régóta, majd egyszer túl korán

csörög a telefon, s olyan távhivás

ébreszt, amitől nem alhatok tovább,

s akkor a kétséges időszámitás

bizonyos lesz, mint naptár a falon,

huszonhat nap híján múlik tovább az év,

s e nehéz század tíz nyárral kevesebb,

kezdet és vég nélkül való töredék,

melyben elmálltak az ünnepi pántlikák.

Ki rendelkezik a dátumok fölött?

hogy ennyire együtt legyen az ura

születésnapja százhat téllel előbb,

s az ő halála tegnap éjszaka,

s mikor nagyfiáért megindult a föld

nyílva, tömődve agyagos, havas

hanttal, mint bensejét kihányó fölfaló,

hármójuk létalatti mínusza

végösszegében mindig ugyanaz.

S nem tudok sírni, szólni, még ima

sem rebbenti számat, csak e könyvelés

egyenlege! álcás katatónia,

áltatás, hogy mégis fölfogja az ész

a fölfoghatatlant, történettelen

működik szivemben, űzött sietés

visszhangzik, hogy beledöndül koponyám,

alulról fölfelé zuhog a neve,

sziklának képzelem mindegyik betüjét.

Harmadnap

Istenem, de nehéz hazamenni!

könnyebb lenne egymagamban lenni

remetének való téli házban,

ahol csak a gyász a szállótársam,

rejtőznék a ceremóniától

olyan távol, senki meg ne lásson,

fenyőparázs, álló falióra

indítana meditációra.

Jár az óra, muszáj hazamenni,

aki megszült, azt kell eltemetni,

hiába a halottkém irása,

míg a pálya nincsen végigjárva,

nélkülem csak elásnák egy kertben,

s visszajárna, mint a temetetlen,

mintha elment volna, mégis itt van,

nyissam, amit éjjelre becsuktam!

Megérkeztek álma koszorúi,

mennyi rózsa! mennyi földöntúli

szín szállott a barna koporsóra,

mintha máris temetőföld volna,

mégis visszahőköl, félrerándul,

esedezik, nem lehetne máskor?

beszél a pap, énekel a kántor,

mentsd meg Uram, az örök haláltól!

Közrefogjuk hozzáöregedve,

száraz szemmel nézünk a gödörbe,

sírnom kéne, ahogy az anyátlan

árvát sirattam a balladában,

régi képzet, gyászom valóságos

akkordokkal ébreszt méltóságot,

hogy a rög vad ütemét kibírjam,

amint lassan eltűnik a sírban.

Apám korhadt koporsódeszkája

darabokban bújt föl a világra,

szárítkozik vastag sugarakban,

aztán újra elvegyül a hanttal,

anyámat is magával ragadja,

temetés a gyémánt lakodalma,

megint együtt szólíthatom őket,

mint a szülőföldi anyaföldet.

Nem tudhatom

Itt a harmadik anyátlan évszak is

lomha nappal, itt az első hideg

pityergés, mert elveszett valaki,

melyik madár útján keresselek,

ha nem érted már anyanyelvemet,

mondhatom-e az Istennek, hogy ő

fordítson és válaszoljon helyetted

olyan pontos közérthető jelekkel,

akár e hulló levél s temető,

amíg az őszi délután a kertben

csönddel, kökénnyel lassan megterít,

nem tudhatom, a lélek másvilága

megéri-e, ha rothadás az ára,

miként a földön, úgy a mennyben is.

Szigligeti Szent Erzsébet

Ahogy az égiek szokása megjelenni

azoknak, akik messzire jutottak,

kilép az ódon legendából, pedig

indulófélben évek óta itt van

a tisztás szélén, háttal a bokornak,

s kinek-kinek az emlékezetében,

én sem felejtem, mikor a hatalmas

fenyőt a szélvész kitépte eléje,

tán akkor változott a koldusnak szánt

lepényből bronzzá a mennyei rózsa,

s úgy találtam rá, ingben és mezítláb,

mintha anyám kislányos mása volna,

nagyok a fák és hatalmas a zúgás,

ő meg csak vár a szigligeti kertben,

s azért mintázta kisebbnek a szobrász,

hogy annál inkább szeretni lehessen,

s legyen valami cél a céltalannak

sétája közben, hadd forduljon erre,

hogy azt a titkot, amit leszakasztott,

az adakozó kötényébe ejtse.

Behavazott színpad

Megvan-e még, ha már romjait sem találja,

mért is akadna rá, ki arra sose megy,

tán nem is létezett, lehet, csak alva jártam,

s láttam káprázatos majálist részegen,

mégis lennie kell valami ácsolatnak,

melynek most padlatán kanróka ténfereg,

forgószél, semmi-tánc, árnyékcsizmák szakadnak,

s tébolyult rokolyák szórják a hideget.

Akár mesebeszéd egy fuvós zenekarról,

igaz, ha némaság héjáz, s a hó vakon

esik, s a szinteret megrakja a magasból

halálfehéren és fullasztó vastagon,

dráma folyik, de nincs, ki megadná a végszót,

hát, minden bábeli monológgal felel

egy más világnak, míg az elmulás riasztó

üzenete forog vissza a lemezen.

Mivé lettél

Temetlek egy év óta, hogy ne lássam

mivé lettél szép mivoltodhoz képest,

a mulandóság melyik fázisában

milyen rémséggé gyaláz az enyészet,

de megjelensz más báva koponyában,

kit műsor gyanánt mutogatnak éppen,

és itt felejtik, mintha üres tárgyat,

vagy teliholdat raknának középre,

mit a déli fertőből exhumálnak,

és összeraknak gumikesztyűs kézzel,

tökéletes mű, bár alig egy éve

lőtték a tömegsírba, Boszniában,

a föld a dolgát, most látom, ne lássam!

micsoda szorgalommal hajtja végre.

Húsvéthétfő

Lászlóffy Aladárnak

Feltámadás hétfője minden másnap,

meghazudtolva, kétségbe keverve

jár a szóbeszéd, üres locsogásnak

tartják, amit nem foghat föl az elme,

lotyók, csavargók lázas hiedelme,

kifundált hullarablás, hogy a látszat

feltámadásnak tűnjön, az hirelte,

ki nem is látta, amit mások láttak,

csupán a holtak hangja, régi képe

támad fel olykor? közben öntudatlan

keresi saját sebeit az ember

öt ujjával, hogy kitapintsa, él-e,

hogy húsból való lelke jelenése,

mégiscsak Isten fia múlhatatlan

mozdulata él a kenyértörésben,

amelyből fölismernék Emmausban.

Makovecz Imre paksi temploma

Valami ismeretlen izgalom

árama zúg az erekben, a fák

feszültsége akkora, mintha most

roppanna szét a mennybolt, valami

különös földi jelenség, csoda

készülődik a hátsó udvarok

a Duna és az atommáglya közt,

kikezdve a kutyák terrénumát,

nem idetévedt szarvas tölgyszaga

ingerli fel most a civilizált

ebeket, baromfiólakat

ennyire az ölyv sem némítaná,

miként ez a gazdáknak is gyanús

jelenés, amely mindig itt marad

porba rajzolt jövőben, multkori

szerszámok, ökrös fogatok nyomán,

egy partra vetett hatalmas viza

formájában, föld, kő, homok, fa, fém

másvilágából való furcsa lény,

jelenés, amely mindig megmarad.

Fölszentelés

A püspök kezdi pünkösdpiros palástban

Szentlélek napján, folytatja a zápor

nappali holdas megváltott toronyra,

míg a nap, mintha délibábja volna

a lenti napnak, szivárvány világol,

körülálljuk s kibéleljük magunkkal

ruhástól, félig sárban, félig égben,

valódi s tükörképünk végtelenné

tágult, egymásba zsúfolt közössége

szenteli föl a templomot, de mégis

az lesz igazi avatása, majd ha

jön valaki, s a magány zsámolyára

térdepel gyónni, ott egy pillanatra

lesz ő az első itt keresztelt, első,

kinek árnyát a Mester befalazta,

mátka és halott egyazon személyben.

Istenháza

A templomépítőnek

Szólt valaki? csak egy szálfa

hangol mintha húrja volna,

kiért szólna arra várva,

kinek erre semmi dolga,

még aki az Úr nyomában

Istenházát emelt, mára

az is elment észrevétlen,

néma zsoltárt hagyva hátra,

teremtés utáni csöndben

a legelső naplemente

borzasztotta így az embert,

árnyékostól éjbe vetve,

szólt valaki? csak egy szálfa,

nyűtt gerenda, puszta donga,

szelemen metafórája

pendült, jó lenne ha volna,

aki létünk igazolva

arra tudna megfelelni,

miért vagyunk így leosztva,

ha a végünk égi semmi,

mennyi bűnt kell elkövetni,

hogy legalább belénkcsapna

haragjával, ugyan mennyi

áldozat vár áldozatra,

míg a füst az űrt belengi,

hány oltárt kell még emelni,

a Genezis mintájára,

néma zsoltárt hagyva hátra?

Az üstökös éve

Buda Ferencnek

Édes fullánkkal, időzített

méreggel szállnak méhek, évek,

hálás naponta

az ember, hogy megint fölébredt,

gazdagodva miként kifosztva,

lassan minden a fordítottja,

gyorsabb időben

maradunk egyenként magunkra,

s annyival fogyunk egyre többen,

ahányan megint kevesebben

az ismerősök,

elárasztanak ismeretlen

arcok, csodáljuk, mennyi gőgös

mosoly vetül ránk, mintha győzők

lennének, mégsincs

közöttünk győztes és legyőzött,

akiknek még feledni sincs mit,

jövőjük múltunkhoz hasonlít,

Sziszüphosz sorsa,

a szikla mindig visszahullik,

ahogy a darázs a bokorra,

más, pedig ugyanaz a forma,

még a virág is,

mintha örökkévaló volna,

az élő maradandót játszik,

csak az a fontos, ami látszik,

ki kérdi, honnan

keringett ez a kert idáig,

talán mint a kométa, roppant

mélységéből a földre lobbant,

e baljós kéve

minden időt magába foglal,

egyetlen keringésbe kötve

az emberiség történelme,

a messzelátók

vademberekkel néznek szembe,

s ha újra visszatér e vándor

őrszem, lesz-e, ki minket lásson,

vagy hibbant csontok

távcsöveznek egy szarkofágból?

Egy régi kisfilm elképzelt folytatása

Pannon tengerfenék

Csak épp közbejött valami, csupán a félreeső

temetőt kerestük föl, csak elkanyarodtunk

a megszokott irányból, s egyszerre más lett minden,

ahogy a jövevény érkezik a kert alól váratlanul,

titokzatos vidéken, gyanús bizonytalanba,

hideglelésű káposztaföldeket tapos,

tudja pedig, hazai járt úton lépked,

mégis szorong, mintha eltévedt volna

abban az elvarázsolt térben, ahol évekkel,

évtizedekkel azelőtt történt meg, ami van.

Minden megtörtént, ami nincs, lábnyomaim,

kerékcsapáim aszfaltba emésztődtek,

végigsuhantam fölöttük percek alatt,

távolodásom pillanatonként érintkezett

a felejtésből megidézhető mulandósággal,

áthültem, mintha Pannon tengerfenéken

buvárhajóból néznék ólomhideg vizet,

és boldog napsütés után álmodnék elfekvő

aljnövényzetet, szüret utáni űrt, csak a temetők

telitődtek már véglegesen, nem láttam senkit.

Nem láttam senkit a vasárnapi ebédidőben,

rejtőzködtek a csonka családok, özvegy

asztalok fölött, fölös terítékről lemondva,

csak az én akaratos emlékeim kivánták

betölteni a lakatlant, bár a sebesség

nem hagyott időt legendáim megidézésére,

óriásiba fordult a várrom, alatta bazalt

körhintán szédelegtek a pincék, a kertek

átázott sárgájából szétrepültek a falvak,

mezei Krisztus állt mint mindig az útelágazásnál.

Elfordultunk az útelágazásnál balra, arrafelé,

ahol szerettem volna megszólalni, de az én

emlékeim már senkit sem érdekelnek,

érvénytelenek, mint közösbe vetett aranykoronáim,

talán ez a lángoló galagonyás az örökségem,

meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított,

eleven történetével, azokon is betonfödém

feszűl, terűl végleges megoldásként,

ne verje föl a gaz, ha ellopnák a virágot,

ha majd senki sem gondoskodik róluk.

Egy régi kisfilm elképzelt folytatása

Talán a halott barát szelleme

kényszerített ifjuságunkba vissza,

egy régi film elképzelt folytatását

rendezni meg azonos helyszinen,

ahol azóta is épp ott áll meg a hegyi járat,

bár harminc évet vénülünk, ha leszállunk,

s úgy ácsorgunk kettesben, tétován

ismeretlen útszélen, mielőtt elindulnánk,

mintha még most is azt keresnénk,

amit már egyszer megtaláltunk.

Akkor nyár volt és elmaradt az est,

most január, korán sötétedik,

a képbe az kerül, mit útunk megtalál,

legyen halk jelzés, kényes sejtetés

söntés helyett a kocsma keritése,

inkább álomi kétértelmüségben

száraz levélként ülő kismadár,

maradék hó nagy kuvasza a kertben,

ácsorogjunk egy rácsos kapunál,

mintha a kulcsot elvesztettük volna.

Kié a kéz, mely rögtön visszaránt?

azért lestünk a kis ház ablakára,

laknak-e ott, vagy csak az uccalámpát

tükrözte át a fenyves szurdokán,

a régi film elképzelt folytatása

ezzel végződik, nem történt közben semmi

érdemleges, hogy visszapörgetett

ittlétünk kiderüljön részletenként,

csupán a téli est leplez valami titkot,

mért szomorít el annyira az Ábránd utca csöndje?

Lebontott csárda, téli kikötő

Egyszer csak megúnják életüket a házak,

kimúlnak észrevétlen, mint ez a matrózcsárda,

autók állnak helyébe, gazdátlan ott ragadnak

alapja négyzetén, még a rakparti bástya

oldaláról kitetszik puszta árnyképe, aztán

lassacskán szétszivárog a szurtos gátfalon,

mintha nem is lett volna, épp csak nekem hiányzik

megint egy élő emlék, különben közveszélyes

fekvésű szégyenkuckó, forgalmas útfelen

füst s gázfogó a hídnál, szemben a kikötőnek.

Aki nagyon figyel, s szeret hosszan tűnődni,

tán az a ráérős kutyasétáltató

olvashatja, mint én e tört írást a mellvéd

lépcsőjén: MATRÓZ, csárda nélküli nyíl

álcázza, ami nincs, hiszen már a hajók is

kihaltan dermedeznek hidegvíz-ráadásként,

lelketlen véglegesség a fedélzetek rendje,

s ahogy a partról eltűnt a dunai Ulysses,

öreg sirály repül kéménye füstbe ment

irányában, rikolt, elfordul és odébb száll.

Csak az éjfél kitartó, tegnapi is lehetne,

ahogy pislákoló fáradt zárórafénnyel

utolsó koccintásra fogad két hű csavargót

a pincérnő a régi Gizikés nemzedékből,

s mogorván strázsálja hátulról valaki,

az asztalon a székek tótágast fölmerednek,

piszkafalábuk között, megannyi törpe árboc

hegyén feszítenek födetlen alakok,

máról holnapra isznak hitelben egy utolsót,

isszák a János-áldást, és nem mennek haza.

Földalattin a Nyugati után

Újpest felé az utasok megvénülnek,

arcuk kilátástalan ablakban tükröződik,

idegenek, bár ismerősek valahonnan,

mint ez a nő, a piactéren szállt be,

majdnem kihúzzák sovány testét a kabátjából

a zöldségfarkú bevásárló szatyrok,

mintha mások öltözetét viselné,

talán észrevett, talán én se akartam,

hogy rámköszönjön, így feszengtünk a képzelt

közönyben, mint az elvált házastársak.

Idegenek, bár ismerősek valahonnan

ott, azok is, mintha semmi se történt volna,

földön át égből szálltak be menet közben,

fehér vászonnadrágban, virágos blúzban,

s akik e gyönge pincevilágításban állunk,

nem tudjuk mire vélni lényegük sugárzását,

inkább félrehúzódunk, ha lenne félre,

feketén feketéhez préselődünk, és várunk

állomásunk fényözönére, közben

más karóráján nézzük saját időnket.

Rég túl vagyunk a hatvanas évek végén,

akkor még ez az alagut meg sem épült,

de ezek ilyen aprósággal nem törődnek,

mintha még most is házimuriba utaznának,

előre isznak, vetkőznek, ölelkeznek

szövetek, húsok tömegén áthatolva,

s akik lemondtunk életünkért az ifjuságról,

félve keressük arcunk egykori mását

ábrázatukban, azt a könnyelmű szabadságot,

melyet elvesztegettünk kedvességünkkel együtt.

Szabad tűz kihunyó sziporkái

Nem szerettem soha a szalonnasütést,

de csak ma éjjel ijedtem meg a szertartástól,

mikor egy öregedő társaságban hivatalos

lettem az évente ismétlődő összejövetelre,

hasonlított az érettségi találkozókhoz,

lehetett volna nyugdíjas kollégák,

katonatársak zártkörű rendezvénye,

most is akadt egy lelkes, valamilyen

hajdani felelős, vendéglátónak, tudta,

akire egyszer sor kerül óvakodjon

változtatni a megrögzött szokáson,

rajtam kívül mindenki otthonos lehetett,

nekem se kellett erőlködni, hamar

hozzájuk hasonúltam, mint közeli nemzedékből

való, hiszen én sem akarok gondolni a múló

időre, hasonló kellékek között, melyekhez

nyáreste szükségeltetik, tűzálló tisztás

síkja a pince és szőlő között,

vad, baglyos hegytető, időtlen rejtelem,

hogy észre ne vegyük, melyik évben vagyunk,

s nem is kell rágondolni, ha ugyanolyan szalonnát

tűzünk ugyanolyan somfavesszőből hegyezett

nyársra, eszünkbe sem jut tavaly, jövőre,

vagy éppen negyven évvel előbb,

talán az ősember korában játszódik ez a

kései este, netán a tűz elrablása után,

vagy éppen pásztor- vagy tábortűznél

múlatjuk az időt, juhászelődök, világháborús katonák,

akik most ezredvégi nők és férfiak,

hamubasűlt pogácsával érkezvén a mesékből,

minden láng emiatt ugyanaz, amint egymásba

sűl a szalonna és a vöröshagyma karikája,

szegénység múlhatatlan íze járja át a kenyeret,

és az egész világhoz pincehideg tokaji társul,

állandóság rítusa az anekdotákban,

a körbejáró nóta dallamából

itt érthető csupán az elfelejtett üzenet,

most még a nagymama-feleségek sem zavarhatnak,

vénülhet bárki saját árnyéka ölében gyermeteggé,

nem kell szégyellni, magyarázni a kialudt

viszonyok föléledését, a lángok eleven

tükrében a legelső tangót, mintha csupán

a szalonnabőrkék csillagszóróit néznénk,

pedig a legfeketébb sötétnek támaszkodunk,

parazsak hamva szunnyad előttünk,

míg a kihunyó sziporkák égnek tovább

valahol távol, szemünkben és a csillagokban.

Konkrét álom

Egy fővárosba tévedt szarvas biztosan

nagyobb figyelmet váltott volna ki

a forgalomban ennél az öregembernél,

ahogy a Clark Ádám téren vetődött föl s alá,

akár az uszadék a szomszéd Dunában,

s épp olyan báván hagyta sodratni roskadt

vázát, s egyszerre szökésbe rándult, szinte

hallani véltem pöffenését, a reccsenést

a lökhárítókon, míg a pimasz dudák

csőcselékéből próbált menekülni.

Ezerkilencszázötvenhét márciusában

valamelyik hegyi járatból követtem,

amint elképedve nézett a járdáról

a gyalázatos térre, fölismerték-e?

hiszen mindenkinek tudnia kellene,

kicsoda Szabó Lőrinc nagy magyar költő,

de ügyet sem vetettek rá, helyre állt rendben

özönlött a részvétlen alkony az Alagutba,

ő meg a Fő utcába hordta el magát,

mint egy semmirekellő, kimerült Kalibán.

Akkor láttam először utóljára

az ötvenhét éves aggastyánt, s most három

esztendővel túlélve, engem is olyan

sajnálkozva figyelhet valaki fiatalember,

ha valami közveszélyes lükeséggel

fölkeltem az érdeklődését, hát még

a nők! a korukra oly hiú nők talán már

közönséges jelenlétemtől is megsértődnek,

mintha szeretőjük utálatos hasonmása

bámulna rájuk kétezerharminchétből.

Ősszel már csak a temetésén, emlékezetes álom,

méltóságos atyák állták körül a koporsóját,

akkor még a helyében is jó lett volna lennem

az erotikus, szilváslepényízü délutánban,

busanagy gyászlovak eregették hátra,

a levelek szétteregetett lángosára,

a megemésztett zab gőzölgő pogácsáit,

csak a cinkék pityeregtek a földnehéz szavaktól,

vagy talán a platánok pengették el

azt a dallamot, amire ő lenne képes.

Császár István lassú búcsúzkodásban

Azon a szombaton, reggel 9-től délutánig,

a legutolsó találkozáskor elhallgattam,

mint valami szóra sem érdemes apróságot,

hogy láttam néhány napja a Bartók Béla úton,

s nem köszöntem rá, beszélgettem tovább a vénülő

elegáns nővel, hátat fordítottam, közben

féloldalvást figyeltem, hátha összeakad

tekintetünk, de ő csak nézett maga elé

szokatlan, fülére húzott bészbol sapkában,

mintha attól volna pupos, nem a csontritkulástól,

és ment maga elé földig érő hajléktalan-szatyorral,

nem könnyű sporttáskával, amelyből gyakran

finom kocolódás hallatszott, amint az üres

térben csuszkál a konyakos üveg, s a pirulás

üvegcse, zsebében kotorászott, telefonálni készült,

a fülkéből kifordult, tűnődött, visszahátrált

a trafik ajtajából, elsomfordált a boltig,

úgy kapkodta a sarkát, mintha egy láthatatlan

eb szaglászna nyomában, elsodorta a barna

téliesített függönyt, így szokott betalálni hajdan

a Hungáriába, ahol a Fodor urat azzal hajszoltuk őrületbe,

hogy ott maradt, ki elment, s vele ül, aki nem jött,

és nem is a törzsvendégeit szolgálja ki, hanem

egy piáló rögeszmét, amitől nem tud szabadulni,

azon a szombaton, reggel 9-től 4 óráig

egyetlen közös emléket sem engedett közelébe,

mondta, csak mondta a fonott kerti széken,

szobámban, mint aki nem akar hazamenni,

másokra szabott regényfolyamot játszott milliós

vagyont öröklő barátjáról, aki rögtön

elszórta pénzét, hogy szabad maradhasson,

akkor már volt lakása, de sohasem hívott meg,

biztos azért, mert én is segíteni akartam rajta,

s tönkretettem, tűrhetetlen sajnálkozással

ráerőltettem a saját kulccsal járó költségek

összes gondját, ragadozókat eresztettem rá

széttépni készülő remekműveit, ült csak

divatok fölötti, Bérkocsis utcai mutatványos

ünneplőjében, kihajtott inggallérral, csauszín

félcipősen, megborotválkozva, mint aki velem

kezdi a napját egy tagolatlan időben, Pistikám

hőskorában, mikor még volt lakása, már nem volt

lakása, még volt telefonja, már nem volt telefonja,

még s már volt felesége, alkalmi társa, mindegy,

s veszített, kapott dolgok között kószált

ormótlanul eltitkolt gondolataival, fellengzős

mosolyával, bevallatlan hiányok utvesztőin,

téblábolva hosszas búcsuzkodásban,

ahogy azon a szombaton hét órán át

halasztgatta halálát, rám való tekintettel,

hivságos gondjaimra való tekintet nélkül,

vidoran leste, mikor únom meg szavai

együltő helyből ömlő előadását, pedig

a széthulló igék, elmálló nevek, jelzők

áradása helyett írásra biztattam volna,

nem hallgatott meg semmi életreszóló jó tanácsot,

hiszen már élve, valami ismeretlen ravatalozóból

gödörbe tolták ezt az illetlen nemzedéket,

s attól a kaján hittől is megkímélték,

hogy legalább a halálával megvalósítson valamit.

Vénülő árvák éjszakája

Úgy ülünk, mintha itt feledkeztünk volna,

poharunkban utolsó koccintásra valót

tartogatunk a sötétbe nyúló teraszon,

haza kellene menni már, de mindenki képtelen

abbahagyni ezt az időkön kívül rendezett

baráti összejövetelt, amint egy csillagszállóban

őrizgetjük a délutánt, akár száradó

fürdőruháink a hűlő vaskorlát hevét,

éjfél táján már csak azért beszélgetünk,

hogy nyelve legyen lélegzetünknek,

pedig mindennél fontosabb lehetne,

amit a közönyös világegyetem kivált.

Mikor a kukorica-virágzás illatát megéreztem,

nem jutott eszembe nekem se lefeküdni,

borzongani kezdtem az emlékké változástól,

melyet a megsürült levegőben szimatolva

izlelek, akár az édes szösztejet,

eltelve aranyos gombócok párájától, anyámmal,

apám is így tűnt át az őrölt abrak aromájává

a tengeri-földek családias melegében,

és minden szeretőm ifjúi képzelgésemből

így vált bódító parfümmé valami cirmos dülőn,

ahogy most szellőtelen szivárog át a parkon,

a rózsakert felé vegyérték nélkül a múlt.

Ha nem világítanánk ki magunkat, talán

azt is hihetnénk, legalább harminc évvel

előbb ugyanitt, ugyanebben a társaságban

tartjuk meg ezt az ünnepet, és olyan távoli

a mai születésnap, mintha a Tejút árokpartjára

szólna a meghivó, s föl tudnánk szállni oda is,

kérdi-e tőlünk valaki, miféle vénülők

álmatlan napszaka ez az éjszaka, micsoda

apátlan anyátlan lettünk valamennyien,

s melyikünk hiányzik erről a nyári teraszról,

ki az az árva gyermek- és özvegyszaporító,

aki már el se jött, vagy még aludni ment?

Menyegző a magasban

A lakodalmi fényképek közül leginkább

azt a felvételt szeretem, amelyik

a kórus alól induló jegyeseket mutatja,

mindenki feléjük fordul, csak a karzaton

álló helybeli asszony tekint előre,

ez a véletlen vendég a bizonyság,

hogy a városi násznép valóban egy vidéki

kápolnában vett részt az esküvőn,

bár inkább bazilikához illenek a méltóságos

öltönyök, s a női kalapok hatalmas orchideái.

Szokatlan esemény különös résztvevője,

hiszen ilyen még nem fordult elő, mióta

Árpádházi Boldog Margit nevében fölépítették,

a fagy s a jégverés elhárítása végett,

ezt a derűs nyárszínre meszelt hajlékot,

megtartották a búcsut, mustszagban a miséket,

aztán már csak a száraz oltárvirágok,

és a szüreti mulatság, pinceszer,

s a mindenkori úri dáridók verték föl

a borok csendjét érlelő nyugalmat.

Tűnhet ez a menyegző eképpen passziónak,

mégis valami gyönyörű sugallat hatására,

nemcsak egymásnak esküdtek örök hűséget,

elődeiknek is, akik a környék temetőiben

föllelhetők, ahogyan az utódok a világ

bármely pontján, míg a tanúhegy körül

annyi távoli rokon rejtőzik észrevétlen,

s nemcsak emlékezetükkel róják le tartozásukat,

testükkel is otthon számolnak el a földnek

a piroscserepű opálos láthatárban.

Ha készült volna felvétel a nászmenetről,

néhány szőlőművest látnánk megörökítve,

kapára támaszkodva néznének engem is,

amint zihálva kaptatok fölfelé,

léptenként emelkedőben, azúrt izzadva,

leszakadva és megelőzve, hozzátartozók nélkül,

látszólag egyedül, pedig társaim voltak,

csak őket már nem lehet fotografálni,

megsárgult, csipkés fényképről érkeztek,

azt hitték, aranylakodalomba hivatalosak.

Első változat

Csupán az történt, hogy a nászmenetben

úgy találtam magam, akár egy odatévedt,

akinek véletlen arra visz útja, hegymagasban,

fönt, valami elkülönülő igyekezettel,

két raj között eléggé elhagyottan

kaptattam, pedig csak annyival indultam

később, amennyivel előbb a többieknél,

látszatra hozzájuk tartozom, gondolhatták,

s ha mégsem velük együtt, mi keresnivalóm

köztük? de nem kérdezte senki.

Árnyékom fölperzselte oldalt a füves partot,

szívem-lélegzetem hajszolta az erős nap,

fekete ünneplőben másztam, kioldhatatlan

nyakkendő-szoritásban, torkig begombolt ingben,

ahogy másnak is viselnie kellett

a májusi dél következményeit, és mégis,

ha beleszédül, társába kapaszkodhat,

de az én rosszullétem nemcsak rám tartozik,

restellnivaló mulasztás hiányoznom

az első padban fönntartott helyemről.

Elvártam némi figyelmet, bár a vétlen

álszerepben kéjelegtem is valamelyest,

mégsem kellett volna magamra hagyni engem,

mégis csak én volnék a menyasszony édesapja,

s ilyenkor kényesebb, sérülékeny a lélek,

temetéssel vegyes, örömben özvegysége

előlegével, megértő szóra vágyik,

bezzeg, ha ismernének, nyájasan, tisztelettel…

talán a közelemben valaki észrevette,

föltartott fejem milyen gyakran fordítom hátra.

Mintha valami különös lenne mögötte,

de azt már nem tudhatták, oda tekint, ahonnan

valaha kiskorában annyira ide vágyott

a sárga kápolnához, hogy messziről lenézzen

hazájára, amint a ligetesből kisejlik,

akár a viaszgyertya, elszálló fehér lánggal,

ott kezdődik most éppen az emlék föláldozása,

s képzelt jövő együttes felejtésben,

miként a zöld hegyoldal feloldódik a kékben

rejtőzködő, eloltott nappali csillagokkal.

Második változat

Nem adatott idő a végiggondolásra,

helyemre fordultam, helyet foglaltam,

szó szerint megvívtam azért, hogy otthon

érezzem magam, legyőzve a tétovaságot,

alvajáró biztonsággal toltam a telerakott

tányért a levegőben, villogó kés-villával

telepedtem a rokonok közé, mindenki így

illeszkedett szemenként abba a tarka

hálóba, mely a hegyre terült, s nemcsak

madártávlatból látszott egységes képnek.

Összekötötte elegendő rokonszenv még

a fogásokat is egymás után és egymás mellett,

nem gondolt senki az előzményekre, ki volna

annyira önemésztő, hogy a kijevi pulykamell,

s a tejmártással áztatott csirke mögé

odaképzelje a baromfiudvart, s a gombával

töltött sertésdagadó mélyén meglássa az odvas

Bakonyerdőt, az ólat, s a lakodalmi torta

menyasszony-fehérsége alól, a nehéz krémből

kifejtse az életfa mitológiáját.

Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek,

s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak,

aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik

az összezavart idő csapdájában, derűl bár

amúgy az odavetett nagyrabecsülésben,

anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez,

ha más az előélete, észjárását megalázza

az utódok önbizalma, nem fogja föl,

hogy vesztese lett saját tulajdonának,

s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság?

Szót se, öreg! hallgasd el ezüst bölcsességgel

fekete irigységed, ahogyan apád tette,

mikor még te is úgy képzelted,

tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség,

mint ezek a párduc-erős, eleven fiatalok,

a kivánatos test meg a hajlékony szellem

atlétái, amint ragadozó pompával

elragadtatásba ringatják egymást, s nem hiszik,

majd ők is olyanok lesznek,

akár te most velük, közöttük is külön.

Egy másik tárlat

Tán azért vettük észre azt a különös képet,

mert egyedül maradtunk a galériában,

nem tartozott a kiállításhoz, nem ügyelt

ránk a teremőr, csak kötötte a sálat egy

mindenkori télre, mi meg hosszan csodáltuk,

a május remekműve hogyan uralja el a

benti művi látványt, hogyan csillámlik

a képtár Dunára néző emeletén a víz

a láthatatlan mélyből, s ahogy a Várhegy

királyi kertje átvetődik meredek zöldben,

sápadt csigaház-sárga oszlopokkal, toronnyal,

s telekáprázik mindent túlzsúfolt látomással,

melyben a való világ és a műalkotások

tükröződnek az ablak visszfényén áttűnőben,

s középen közelítő tartásban, takarásban

mi vagyunk együttálló, egymásból látszó formák,

kiket az Isten is befejezett művének

vélhetne eltűnőben, megjegyezvén, igen jó.

Tudtam, amit a mennyei szenvedély rendez,

nincs köze ahhoz az alkonyi zárórának,

hiába tessékelne tovább az öregasszony,

örökkévaló tárlat nyílik emlékeinkből,

benső világításban függnek az átélt képek,

úgy éljük közös sorsunk időkön túli nyugalomban,

mai, tegnapi, holnapi esőben, havazásban,

nagy világutazások azúr álmába feledkezve,

és nem fontos miféle kínok következtében,

micsoda boldogság árán jutottunk át idáig,

s hogy milyen hiú önzés mámoros árvasága

tűzte ki erkélyünkre ingem fekete lobogónak,

mért gyötörnénk szívünket szorongató teherrel,

hiszen te dobogsz bennem, én lélegzem belőled,

csak az a fontos, amit hűségünk megvalósít,

nemcsak az ágy, az asztal, a páros szép szokások

gesztusai vetülnek egymásba múlhatatlan,

még a fölívelő, elszálló mozdulatunk is,

mellyel a hóvirágot szedtük jegyes csokorba,

megrajzolja arcunkat bizalmas vonalakkal.

Múlt századi naptár

Nagy téli almanachba

Unszol a tél, hogy én is részt vegyek

a minden évben kiadott, havas

nagy almanachban, versemet

mégsem akarják írni a szavak,

hiába érzem, pillanatra csak,

az untig ismert, mint vadonatúj

meglep, s amire szólnék, ellohad

egykedvűen, míg a városra hull

sűrű és tiszta pelyhekben a hó,

már el is olvad, fekete latyak

válik belőle, mire volna jó

disznófertőhöz hasonlítható

telemben való nyavalygásomat

közzé tenni, s ezt a depressziót,

melyet hetes ködök bocsátanak

belém, mondjam-e, milyen idegen,

ami előbb szívem akáca volt,

csupán a károgásból sejthetem,

merre, csápol, de nem szolgál a bot

a vaknak sem, ha egyformán fehér

s átláthatatlan rejtelmes közeg

vesz körül, mintha azt lélegzeném

magamba vissza, lelkemmé lehelt,

kifújt párában süllyed a világ,

csak a dermesztő sötét részletek

maradnak az egészből, óriás

torzók között arra sem ismerek,

amitől itthon lennék, ezután

ebben múlik az élet? nem szabad

előidézni már, ha mindegyik

kitelt esztendő olyan, mintha csak

tegnap lett volna huszadik, pedig

mintha csak most lett volna, más köd is

terült el itt, hát akkor, ami még

hátra van, ami semmibe veszik,

hány holnap, mennyi pillanatnyi év?

Rossz álom Kalász Lászlóval

Elmondhatom már, milyen különös

esemény résztvevője voltam, sose látott

vidéken találtam magam, mint aki eltévedt

valami végeláthatatlan fehér-fekete másvilágban,

csak azt tudhattam pontosan, melyik barátom

temetésére érkeztem, és borzasztók a téli temetések,

teljesen átfáztam a hosszas búcsuztatás alatt,

s szégyelltem, hogy zsibbadó végtagjaim

elterelik figyelmemet, miközben mégis egy

halottról van szó, nem az én egészségemről.

Bárhol lehettem volna akkor a perkupai

sírkert helyett, csak a télből nem tudtam

megszabadulni, ahol épp tartózkodtam,

s héroszi vigyázzállásban próbáltam lebírni

részvétlenségemet, amint átváltott jelenlétem

rossz álommá a Kalász Lászlónak nevezett

idegen koporsójával szemben, mert a háta

mögött is szembenálltam neki, s fölvettem

rejtett arca viaszos sárga mását,

mint egy rémesen csuszkáló eleven maszkot.

Képzelgésemet újabb kényszerképzet tetézte,

hiszen itt leplezett merénylet készülődik,

valaki élve temetésére gyülekeztek a népek,

vattapaplanba csavarták vastagon a koporsót,

hogy ne hallatszódjon semmi a hantok alól,

míg óriási pusztaságot lépek a közénk terülő

senkiföldjén, és mindenki azon megy keresztül,

s akkor kezd szakadni a hó, mikor magára hagyják

egészen más határnak vége előtti szegletében,

ahol biztosan megfagy.

Gellérthegyi pillanat

Akármi robbant akkorát a hegy

bokrai közt, gránát vagy csak petárda,

nagyfeszültségre kapcsolta az ideg-

rendszert, s túlterhelt hálózatát kivágta

a félelem, és hirtelen süket

némaság sújt a gyanútlan világra,

belerándulsz, kihagy lélegzetem,

minden szorongás ránk tört egycsapásra,

mit végigéltünk, hát azért lepett

meg úgy bennünket, kabátból kabátba

bújnánk, ha már csak egymásba lehet

menekülni, estéből éjszakába,

nemcsak innen, emlékeinkből is,

belevesztek magas fekete lyukba

sétáink, szabad öleléseink,

semmibe lóg a gellérthegyi utca,

ahogy vermét a város körbefogja,

véglegesen fölénk sötétedik.

Bizonytalansági állandók

Ez a valahányadik balkáni háború az enyém is,

ifjuságom vidékein robbannak a bombák,

egyszeri nyaramat verik szét decemberré,

amikor több voltam holmi jöttmentnél, mégsem

odavalósi, mégis attól lettem olthatatlan szerelmes

távoli asszonyba, anyanyelvbe, szülői krumplibokorba,

eléggé naiv, hát bizalmas az emberiséggel,

hogy annyi év után is fájjon, és tehetetlen

gondoljam végig, már akkor elkezdődött, amikor

az előző befejeződött az ottaniaknak,

csak nem akarták tudomásul venni, megmaradásuk

érdekében, a Balkán bizonytalansági állandóit.

Akár a belgrádi pályaudvart, hol megérkezve is

mindig csak átutaznak, s nem jutnak sehová,

összetévesztik magukat a másik idegennel,

beszemetelik egymást apátiával, annyit érnek,

mint az érvényes, érvénytelen menetjegy,

csomagok rabszíjára fűzve kit érdekel,

kicsoda az a másik, hogy délre száll-e föl,

miközben északra menne, lekésett csatlakozások,

félreértett vágányok miatt, akár a menekültek,

fedél nélkül várnak a régi dicsőség partizánsapkája alatt.

Bár kétséges a menetrend, akkor azért még

eljutottam Szkopjéba Koszovó felől, éjjel,

azon a völgyhídon, melyről most vagonok

ágaskodnak, csak az állomások vörös ködét

láthattuk egyetlen utitársammal, az orosz

rovarirtó pilótával, s nem gyanakodtam

a kubányi főtt tojás és a barackpálinka

fogyasztása közben semmiféle merényletre,

nem tudakoltam, mi dolga lehet Pristinában

egy külföldi rovarirtó pilótának tél elején,

ő sem kérdezte, miért épp Makedóniába megy

ösztöndíjasnak egy magyar fiatalember,

akkor még nem féltünk egymástól, és nem volt

annyira feltűnő a belföldi utasok hiánya.

Különben oda-vissza annyiszor, csak a

személytelen testrészek agressziójára emlékszem,

kéz-láb önzésre, a horkolásra vállamon, míg

folyosón is alszanak ajtóra támaszkodva,

fekve hosszában és haránt, menekülttábori

pózokban ébredésig, miközben minden véletlen

érintés valamely nemzet önérzetét sérti,

talán a szkopjei pályaudvar is attól olyan romos,

pedig én egyedül érkeztem Koszovón át.

Azt se tudom, az Athenas expressz jár-e még,

az a valahai Párizs-parfümös ógörög ábránd,

jó volt belesüppedni a piros bársonyülésbe

augusztusban naphosszat, és fölcsattintani

a hamutartó cirill betűs fedelét,

cigarettázva leszívni a kék füstbe bodorult

látványt, elringatózva néma pasztorálon,

a kecske- és a birkanyájak zöldbeli képén,

melyek mint gördülő kövek Kumanovó előtt

vagy után, akkor még nem kellett tudni,

hol vágják szét a határvadászok a tájat,

a nem lehetett ráfogni országok szerint, hogy

szerb, albán, makedón kisbojtárok dobálják-e

a vonatablakot, s mért éppen azt, amelyik az én

fejem sütötte, úgy meredtem sértetlenül

az elém hulló kő fölé, mint aki sejti,

bármi megtörténhet a szkopjei hónapokban.

Amíg a honvágy nem válogatta meg, mikor,

hogyan, csak haza innen Magyarországra,

arra várt minden este a fővágányon a gyors

kivilágított, fehérhuzatú étkező kocsival,

s fölszálltam a Belgrádba rendelt tisztviselő,

s a disszidáló művészek sűrű párájú test-

melegébe, december elején egyetlen éjszakára,

mégis minden balkáni kilátástalanság

látványának, ahonnan sosem lehet kijutni,

mert most is abban utazom, még most is a

vranjei állomáson időzöm, miközben a koszovói

szárnyvonal vándormunkásai elözönlik a luxust.

Cipőim mellett levetett bakancs, harisnyás

láb az oldalamban, tőrhegyről lecsókolbász

lódult a szám felé, s nem fogtam föl, miért

bűn szabadkozni, s leginkább szerbül, akkor

még csak az eszement hadonászástól ijedtem meg,

nem értettem a Balkán bizonytalansági állandójának

tragikus logikáját, hogy milyen hamar

visszacsúszhat az elhárított falat a markolatig,

s beleállhat a penge a szívbe olyan közönyben,

amely a békekötés meg a háború közt,

a félidőben szokott a győztesekre kiülepedni.

Ami most nyilvánvaló, onnan kezdődött, ahol

befejeződött az orosz rovarirtó talányos utazása,

mikor a mészfehér kumanovói kő elém zuhant,

s nem fogadtam az albán vendéglátását,

most már azt is tudom, minden földhöz csapott

borospohárral olyan csend törött össze, amely

titkos fegyvereket rejtegetett, az a

„muszáj ölnöm, hogy éljek”

indulat villant át minden beavatáson,

s gyilkolni kezdett önmagától a légiriadó

szirénája előtt, az adott készenléti parancsot

az állatkertek kiirtására, nehogy

világvégére gondoltassanak

az elszabadult bestiák.

Burgenlandi vándorének

Pityer-szertől autóbánon

idegen Németújvárig

rövid az út, mégis mintha

ezer év múlna odáig,

pecsétet rá! olyan könnyen

felejthető, ami nincsen,

pedig állandónak látszik.

Vén pityer, búbos pacsirta

gyalogol át a határon,

nem akad már lócitromra

sem, hogy zabszemet találjon,

én meg szegény fajtám végét

pityergem, halvány emlékét

sem tartja itt senki számon.

Fraknó egyből Forchtenstein lett,

Németújvár Güssinggé vált,

Lockenhausban nem értik,

milyen nyelven mondok Lékát,

fölül tündér mesekönyvi

képben tessék gyönyörködni,

tudja kandúr, mi miért más.

S a kitömött krokodílus

kapu boltjára akasztva,

farkával az önemésztő

mérgek konyháját mutatja,

hány sült ökör, mennyi lépes

méz kell, hogy egy nemzetséget

elveszítsen pompa, szablya?

Csupán a menny változatlan,

nem valóság, nem is látszat,

kitűzik a vártornyok a

felhőket, bár tovaszállnak,

az ész hiába akarja

örökbe, csak bámulatra

kapja vissza, amit láthat.

Múlt századi naptár

Ezerkilencszázkilencvenkilenc június tizedikén

jó hírre ébredek, vége a kiújult háborúnak,

e nemsokára múlt századi naptárból való tény

fejezi be az évezredet is, azonosul az

ország elvesztése az alapítás rémálmaival,

s kopár adattá békül tanulságképpen,

amelyből nem tanul senki ezután sem,

azt is hallom, nem biztos, hogy a cromagnoni

ősök kiirtották volna a neandertáliakat,

inkább magukba emésztették, miként a

pireneusi lánygyermek megőrizte kövületében

mindőjük jellegét, bár ez a fölismerés sem

változtat semmit az ölés-ölelés szótövén,

folyton-folyvást nyilvánvaló az ismétlődés,

hát akkor mivégre akkora ujjongás a parton,

a fényittas hajók felvonulása, megannyi

uszadék a végtelenség szakaszai közt,

ez a nap is csak addig fontos, amíg

átéljük, aztán csütörtökre a péntek,

elavul belőle a szín, a szag, a pillanat

világossága, elveszti madárhangját

holnapra, holnapután is velünk mulandófélben,

s az újkor kezdetén végképp elévülünk

ezzel a régiforma családi bizalommal,

ahogy most épp a reggeliző szokás

késre meg zöldhagymára vezeti ujjainkat,

legalább a jó ízek elképzelt fényessége

áradjon széjjel bennünk szellemünk sötét titkán,

mert most már az sem tudható, kinek s miért

kellene vezekelni, hogy megszelídüljön

az emberképű vadállat, aki nem is magáért

öl, ámokfutó gyanánt tipor a tetemek

poshadó szervein, félholtak arcán, maga is

hibbant vérestökű herélt, és furkós bottal

ágaskodik az ájult nők ölének,

mielőtt fattyakat nemzett fajtáját bővítendő,

mégis apagyilkosokat hagyott hátra, mint

taposóaknákat az ösvényeken, hogy ne legyen vége,

mert mindig visszatérhet valamikor egy túlélő,

s számon tartja, mit s kicsodán kell megbosszulni,

nemcsak fogat fogért, szemet szemért,

de egy miatt mindenkin.

Képzelgésből fakadt

Képzelgésből fakadt, mégis való igaz,

hogy ezt a verset lezuhant repülő

kapitányának egykori asztalán írom,

s lassan huszonöt éve minden művem

innen indul kétséges útjára, talán

valami fölfoghatatlan akarat következtében

épp ezt vásároltam meg a használt bútorok

közül, ha már figyelmet keltett, mert nem

a fiókjain állt, ahogy a többi irodai szörny,

lábai lefelé vékonyodtak, s a kétoldali

ládaszerű irattartókra íveltek, hogy majd

az egész, a szabad polcokkal együtt,

amit a terjedelmes asztallap fog össze,

repülőformát képezhessen.

Aki túladott rajta, nem gondolhatta végig,

micsoda kiváncsiságot indít el az ismeretlen

tulajdonosban a fiók alá csúszott anziksz,

hogy a mélykékkel lakkozott touloni lapnál

nagyobb talányok csomóit próbálom kibogozni,

pedig csak egy távolban nyaraló férj

küldte el családjának az értesítést,

ami majd eltűnik, nálam is elveszett, lehet,

örökre elkallódott papírjaim közt, s nem emlékszem,

világosan, miképpen tudhatom foglalkozását,

csak azt a képtelen ijedtséget

idézhetném föl most is, ami akkor belém állt,

hátha valamelyik évekkel előbb lezuhant

külföldi magyar repülőjárat kapitánya volt ő.

Én meg valami beláthatatlan szerencsétlenség

kiszemeltje az ő íróasztala által,

bár addig csupán kényszerképzetnek véltem,

miközben ott dolgoztam és nyárfalevél-árnyakat

figyeltem, amint lankadatlan cicáznak

papírjaim napszítta fedélzetén, amíg

a zuglói Vadász vendéglő söntéspultjánál

mellém nem állt egy félittas zöldségárús fiú,

s beszélt, arról beszélt,

ami föltételezéseimet igazolta,

hogy a történet végre beteljesedjen,

mert minden rejtélynek muszáj egyszer csak

kiderülni, bár az a tengeri képeslap

nem került elő azóta sem, mintha még rólam is

valami titokzatos üzenetet tartogatna.

Vizitációk

Néha álmomban ott vagyok

a zuglói lakásban,

csak éppen az erkély felől

érkezem, vagy a nyárfa

zöldjéből lesem, mit csinál

az a gyanútlan gazda,

kinek pontosan akkora

tér van testére szabva,

akár valaha nekem is,

hol egyformán igazgat

magához bármely alakot

régi helyén a vízcsap,

ahogy most azt az idegent

abban a kis szobában,

hol tizenhárom éven át

nagy álmaim kuszáltam,

mégsem lehet, hogy annyira

magától értetődőn

végérvényes a távozás,

amit egy szobafestő

eltüntet, hisz elődöm is

itt mocorog falamban,

holttá fáradt életjelet

hallok néha, alattam

nem azért nyikkan-e olyan

esendőn ez a parkett,

s mikor egy cédula lehull

véletlen, pedig úgy ment

el innen, úgy költözködött

a bejáratnak háttal,

mint aki többé sose jön

Budára, hát ne lássam

arcát, csak utoljára ne,

egy végső arcvonást sem

hagyott emlékül, mint aki

a mindenétől vált meg,

s most egyszerre visszaveszi

a tizenhárom éve

fölszámolt, vele egyidős

századdal, mintha élne.

Szindbádi nyár napfogyatkozással

Elindulok megint személyvonattal,

ahogy szoktam, a régi hét-huszassal

lemorzsolgatva óráimat, batáron

se volna lassúbb zötyögnöm, megállnom,

nem akarok elérni mindenképpen

valahová, csak elgurulni szépen

oda, ahol alulról fölvillantja

a Balatont, s kitárja Akarattya

időtlen kékké, melynek nincs határa,

ezért akár pannon provinciában

is lehetnék, nem fontos, melyik korban

vagyok, ha mindig ott leszek, hol voltam,

ugyanazzal a csodával bizalmas

viszonyban, mint András király Tihanyban,

vagy Szepezden, már az sem közelebbi,

iskolatársam, a Szőllősi Erzsi,

mai világom látszata a múltnak,

napjaim régi nyarakká hosszúlnak

Szindbád-időben, mintha nem történne

más, mint egy befejezett nagyregényben,

mégis valami készülődik, sejtem

sötétségét a rigóban fölöttem,

a bizonyosság sohasem tapasztalt

csöndjében, mint egy visszafojtott mondat,

várok feszülten, hiszen sose láttam

déli éjt, hogy a napfogyatkozásban

mi forr ott fönt a vakító kohóban,

a legfeketébb megolvaszthatatlan

mágnes érce? a legmélyebb kijárat

izzó kürtője? s mennyboltján a nyárnak

téli csillagok világolnak, együtt

alkony s virradat, már nem is a nap süt,

hanem valami külön fény, kerek föld

szétsugárzó lélegzete dereng föl,

ahogy az ember nézi elhagyatva,

ádventlila, kétséges pillanatban.

A képzelet emléke

Hogy mondjam el, micsoda édességgel fogad

ez a túlérett ősz a szilvaízű fényben,

nincsenek még jelzői e kivételes állapotnak

a szakadatlan félelem igéihez képest,

bár az utolsó lepkék napja, mégis az élet

ünnepélye, sütkérezés az elmúlásban,

mintha egy nyári vasárnap délután téli

megvilágításában ragyogna valami latin október.

Épp ez az érintetlen kert késztet fölidézni

azt a legelső jelenést, mely talán képzelődés,

mégis a magamra ismerés csodája, mélyebb

szimbólum nélkül, mért érdekelne mást, hogy anyám

látható benne egy idegen, azóta se látott nővel,

foxiféle kiskutya hegyezi fülét a fűből,

lila és sárga fürtök csüngnek a vesszőkosárból,

s az aranyöntvény gyümölcsfákat vasrúd köti össze.

Elhinnék-e, ha most én is azt mondanám, amit

a csoda üzen, hogy az ő varázsrúdján keringek,

hiszen a képzelet emléke, láthatatlan cséplőgép

alkatrésze, az alma- és szilvafa elágazásán

fényesedik elnyujtózva a rozsdás időben,

mint a leghaszontalanabb ötlet kelléke,

pedig azúr, smaragd ábrándok tengelye volt,

én meg küllője az ég kerekének.

Hogyan vetetném észre, milyen könnyű vagyok,

nem lehet az üdvözült lelket fölbecsülni,

nincsenek még szavak a kegyelmi állapotra,

most alakulnak a ködszerű eszméletben,

innen az elvadult gyümölcsös káoszából,

ahol minden magában való összefonódik,

s amit már elfeledtem, a létezés boldogságát

kifejezi helyettem paradicsomi nyelvén.

Akkor Párizsban

Ahol csak egyszer jártam a nagy diák-

lázadás utáni esztendőben, zöld borostyán

levelekkel tapasztották be a hentesek

a kampón lógó húsok véres részét,

nálunk pedig abbahagyták az akasztást,

három évenként engedélyeztek rövid

nyugati utazást azoknak, akik vélhetőleg

nem szaporítják tovább az emigrációt,

mehettünk hetven dollárral, s azt hittük,

pontosan kiszámolva, cigaretta- és téli-

szalámi-csencseléssel megtoldva elegendő-

nek tarthatjuk két-három hétig,

esendő szállások, koplalás árán eljutottunk

Normandiáig, láttuk az egalité, fraternité,

liberté világvárosát, hol mindig csak azt

olvastuk, Dubonnet, Dubonnet, szinte

rikoltoztak a metróállomások, hogy akkor

se feledjük, ha már a múzeumok, temetők,

és a gótikus katedrálisok végképp homályba

vesznek, mégis önérzetem sérelmei ragadtak

meg az emlékezetemben, azért utálom

Párizst, pedig annyira restellem, akár

valami tiltott szégyent, bár nem a franciákra,

inkább a hazai rendszerre kellene fognom,

az alázott meg voltaképpen,

mikor a bolti elárusító fruska szarnak

nevezett, balkáni vendégmunkásnak a pincér,

de a vámos is csupán a piszkos munkát

folytatta, melyet a magyar hatóság indított

el a kékkel álcázott passzusom kiállításával,

miután kitüntettek a József Attila-díj bronz

fokozatával, eldöntöttem, a talált pénzt

egy addig elképzelhetetlen utazásra költöm,

nem lehetett volna kiváltani az albérleti

szegénységet tizenötezer forinttal, és

akkor még elegendő volt Nyugatra az a

fejenként hetven dollár,

ráadásul a főnököm, aki részt vett

a francia ellenállásban, beajánlott volna

mindenféle elvtársának, okvetlenül keressem

őket, eligazítanak, tolmácsolnak, ebédvendégül

látnak, el sem képzelte, vagy már nagyon jól

tudta, akad majd elég segítség szökevény

fajtám között, akik a honvágy ellenhatásaként

„szarnak tyuxaros hátországukra”,

akikkel elképzeltetném, ha ők is túlélik a

terrort, hozzám hasonló turisták lehetnének,

nem kell jegyet váltaniuk a Magyarország

fölött elszálló gépre,

gyaníthatta a főnök, s nem éppen szívességét

akarta kifejezni, én mégis szót fogadtam,

föladtam a levelet, melyet a feladónak

kézbesített a postás a tudósító helyett,

alkalmatlan időben kerestem az illető attasét,

a Foch-közi követségen kutya állt őrt a portán,

ami igéretem ellenére nem sikerülhetett,

talán véletlenül, az megvalósult másként,

lehet, törvény szerint, mert olyan magá-

tól értetődő találkozni a pesti, ismerős

bölcsész lánnyal, amint festéket árul

a Montmartre-on, s Párizs minden kerületében

feltűnt valaki nációmból, jók voltak, bár

gyanakvók, ócsárolták az otthoni irodalmat,

vele engemet is, mégis mutattak valami

igyekezetet irányomban, csak az egyik sértett

meg igazán önérzetemben, jobban, mint az a

garbóárus nő, az a merde nem hatott annyira,

mint „te, a rendszer kegyeltje”, szavait a

Saint-Denis utca bemutatásával igyekezett

kiengesztelni, pedig a kurvák is kiutálnak,

ha feleségemmel megyek közéjük, annyi már

épp elég, hogy szedjük csomagjainkat,

persze épp akkor zihált föl a hatodik

emeletre a kolléganőm, aki a Bibliothéque

Nationalban a magyar kommunista mozgalom

francia vonatkozásait kutatta, akinek

az utolsó napon telefonáltam, s már azt

hittem, megszabadulok tőle, azonnal gyere!

lent kocsi vár, mondta, pénzedet ne add

ennek a… kell az még neked is, s nem hagyott

elbúcsuzni a festékárus lánytól, akivel

együtt jártam a pesti bölcsészkarra,

s fölajánlotta albérletét a Saint-Lazare

pályaudvar mellett, most meg elkísérni sem

hagyták a Gare de l’Estre, hiszen a

L’Humanité-s ujságíró autójában nincs hely,

bezsuppoltak, gondoskodást leplezve álltak

a peronon indulásig, annyira aljasan,

ostobán, mint akinek teljesen érthetetlen,

hogy én sosem cserélem el

országomat hontalan szabadságra.

Nem a dohányzás ártalmáról

Először csak az operatőri fortélyok érdekeltek,

amint folton-folt fekete-fehérben

kinagyítja a szakadt homlokráncot,

ilyesmit leshelyzetből lehet fotografálni,

hogy ne zavarja semmi a másféle alakoskodást,

melyet egy ember világgá jelenít majd,

lobbanó gyufa lángja világítja meg szája

nevetséges rángatózását különös részletekben,

legyez a világossággal, de ami gyúlékony,

nem akar elaludni, hatalmassá kunkorodott

hernyó ágaskodik a megcsippentett cigarettavégen,

és ernyedten lepottyan, míg három ujjal

belenyomódik a csikk a hamutartónak használt

vályuba, ahol az előbbi is él még,

lerakódott hamu sivatagi dünéi terjeszkednek,

szó szele kél körülöttem, még a lázas

öblögetésből nem derül ki semmi,

az látszik csak, miként vetemedik a különvaló

has a tárgyalóasztal élén, micsoda asztmás

roham rengeti maga előtt a vázás virágot.

Aztán a kimerevített testrészek és a fölpörgetett

mozdulatok sorából rám tapad a totálkép,

borzalmas az a teljes, szűk helyre nyomott tabló,

hol a főnöki utánzatok egyformán csavarozzák

ajkukba a Munkást, szívják, ömlesztik a füstöt,

szemem láttára pusztítják magukat, mintha

a dohányzás ártalmáról szeretnének meggyőzni,

pedig arról van szó, mennyire elítélendő,

ha egy mezőgazdasági szövetkezet zubbonygombot

gyárt a belga csendőrségnek szovjet rézből.

De hol a bűnös, ha mindenki vádol?

s egyszerre olyan ismerős a hangjuk,

s ezek a ruhák, ahogy mindig lötyögnek

vagy feszülnek, ugyanabban a korban éltem én is,

ugyanazt a nehéz ebédet ettem velük az étkezdében,

akikkel telefonom központi száma is közös volt,

azzal fedezték szigorúan titkos beszélgetéseiket

a labirintus szegletében, a másik vonalon,

milyen hamar idegen lett az arcuk! s a kíméletlen

zagyvaság, amelytől Hamlet kirántaná a tollát.

Élő-halotti beszéd

Lássátok is, ne csak nézzétek ezt

az emberkülsejű egyetlenegyet,

akit a sors rossz gazdaként kivert

a szemétdombra, keresni a kincset

kutyaszimattal, s csak az e napit

találja meg, aztán majd valahogy lesz,

egyedüli példány? még valaki?

nem válaszol a tettenért tekintet,

legalább a remete-büszkeség

könnyítené dolgunkat vele szemben,

ne ez az élő-halotti beszéd

bizonygassa, hogy egyszeri, egyetlen

méltósága, hogy mégis valaki,

bár pária, kinek a klosár herceg,

s Kakuk Marci, mint bájos piaci

csirkefogó, kit nevetve szeretnek,

neve: -talan, -telen vagy nélküli,

a szeretet már rég lemállott róla,

inge avas rongyával kötözi

magát a léthez, arcátlan borosta

rozsdáll helyén, ahol leghidegebb

és fűthetetlen csarnok nulla pontja

az egész város, az a kint feledt

pad meg az aláhűlő szennycsatorna

minden kellékkel készen áll, a fény

kivilágítja, mégsem melegíti

lampionos csalóka tünemény,

szép máglyácskákat kéne rakni néki,

vadetetőt, szalmát és klozetot,

hogy ne gyalázza szemérmünk a résnyi

hasalji kék sápadtság, a mocsok,

mely tolakodó járását kiséri,

ne ingereljen lelkifurdalást

mindenfelé, miként ő is lehetnénk,

hiszen oly véletlen az elbukás,

mint ballépéstől az egyensúlyvesztés,

ahogy kérő kezét visszarántja,

leengedi ütésre álló öklét,

a rátelepült apátiában

nem érdekli semmi kínos különbség,

közönséges részvétre büntetett,

mindig más, mégis azonos alakban,

legkisebb közös többszöröse lett,

akiknek szegénysége oszthatatlan,

főtt káposztáját úgy szálazza ki

a bögréből, hogy késére csavarja,

s szájára böki, mintha néhai

sorstársa kísértete falatozna,

úgyis meghal, az is mindegy, mikor

indul fektéből havas távolába,

zsibbadva hűl, ám mégis benne gyúl,

a végtelenben, nagy fekete máglya,

melyből minden nélkülözött meleg

egyszerre ömlik rá, csupán gunyája

marad a földön rémséges hideg,

meg az a kés, a bögre, az a málha.

Legenda

Apámat a hószakadásban

olyan örömhír kapta szárnyra,

még azzal a kutya idővel

sem törődött és nekivágott,

mintha egy csillag vitte volna,

most látom, vele egyidősen,

micsoda elragadtatással

fogadta, hogy a világ rendje

helyreállt a gyermeksírásban,

s nem Devecserbe, Betlehembe

ért az úttalan árokparton,

s pásztorokkal, háromkirállyal

üdvözölhette Boldogasszony

nagyobbik lányát, így gondoltam

otthon a rongyos istállóban

ezerkilencszázötvenegyben,

míg a herélt ló s a tehén közt

elhajtott jószágok helyébe

képzelt párában melegedtem,

s etettem hosszú űr jászlából

az elátkozott gazdaságot,

apám helyett, ki másnap estig

tett meg egy napi távolságot,

s mintha már a Hold hozta volna,

elsírta magát örömében,

hiába mondta vén bolondnak

anyám, bár alig állt a lábán,

áradozott Szűz Máriánál

szebb lányáról, mint egy szerelmes,

biztosan végigdicsekedte

hazafelé áldomás közben

a kocsmákat, mert inni kellett,

ahogy a vásár után szokta,

nem érdekelte, mi az ára,

hadd igyanak a vén legények

a megszületett unokára,

most érzem, vele egyidősen,

útközben én is az enyémhez,

örök legenda visz az őszben.

Újesztendei várakozás

Megkönnyebbült lélekkel fogadom

a naptári öregkort, ezt is megértem

annyi kétség, baljóslat ellenére,

már nem fújom Szilveszter éjjelén,

révült ördögűző, a papírtrombitát,

ám azt se firtatom, hogyan s mitől

vészeltem át az önpusztító időt,

a heveny és idült bajokat, s miféle

hajlam, kedvező csillagok következtében.

Szibériai temetőben találkoztam

ennyi korai halálra utaló adattal,

túljutottam a dátumokon, ahogy

a toroklobos aggastyán Babitsot

olvasgatva nyúltam a könyvespolcra,

s nemcsak évekre, hónapra, napra is

kiszámoltam, melyikünk mennyit élt,

közben különleges, sajnálattal vegyes

elégültség fogott el, ha már őt is túléltem.

Nem tartom számon, mit írtak a költők

öreg korukban, miféle cseleket

aszaltak a különbéke érdekében,

nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó

mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,

tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl,

s lopakodik, alattomban terjeszkedik,

lefoglal magának annyit, ahány kiló

vagyok meztelenűl és éhgyomorral.

Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja

utolsó lobbanással rettenetes sötétben,

egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,

akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,

mert csak a képzelet emléke múlhatatlan,

melyet véletlen hajó usztat fedélzetén

oda, hol minden parttalan, lélekszerű,

mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,

hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.

Gyümölcsös

Szamóca

erdő odvas csöndje

csattantotta ki csillagát

a földre csöpp szalonkaszív bújt

elő a naptól szenvedő madár hagyta itt

azóta nappal bujdosik éjjel nem

találja röpköd szívtelen szárny

talan szív várja sose

érkezik túlérett csönd

csókba ívelt sejtelem

hervadása járja

át a szí

vem is

Meggy

csönd

alatti csöndben

kék alatt piros

zománcos vödörben

letépett

titok

fehér

nyulak könnye

lopott harmatok

déli angyal szíve

már alig

dobog

mint a

kék bazaltkő

esik rá kezem

pirosa tovább nő

elvérzik

velem

Barack

miért állt

meg délben fölötte

a Nap időzni mért éppen

pírjában akart amíg harangszó

el nem hallgatott megtántorodott

és majdnem leszakadt milyen

magra érett édesség lehet amit

még az ég is ennyire

szeret

Ringló

túl

világból

hajlik rám

e nyári ág

koronája

nélkül csüng

a semmiben

nem cibálja többé

szél villám

se vág bele

mint az égi fejsze

semmilyen

földi sérelem

nem éri

ezután egész

életemben

szüretelhetem

anyám

küldi véle

ringló mosolyát

valami bizalmas

üzenet lehet minden

szilvaszemben

mi van oda

át

Körte

egyidős

a házzal

mint a kút

öreg túlélő

családtag jöttment

senkije bizarr folytonosság

gyökereivel megköti a portát ne

kószáljon el ki tudja hány tonna

gyümölcsöt nevelt majdnem

belerokkant aztán megpihent

néhány esztendőre megint

nekiállt szegény császár

körte fura Lear

király

Alma

mennyi

bazsarózsa

lepte el a fát

piros pünkösd óta

nem gyúlt ennyi láng

mintha görög kertben régi

jelenés kelne elszerette párisz

helenét mégis csöndben békülnek az

istenek ekkora bőségből jut mindenkinek

ahány alma annyi legszebbnek való aki

megkóstolja csókra hajlandó a gyümölcs

oltó is róla

álmodik

eleven

halottá

fiatalodik

Szőlő

Tán valami tündér

járt az éjszaka

jártában a hegyet

összecsókolta

csókja ízét fényét fürtbe foglalta

bárki leszakítja megcsókolhassa

itt hagyta az égen túli tiszta bájt

rabul ejt az érett rizling muskotály

juhfark veltelíni

furmint cardinal

bőve büszkesége

csöndes bakator

mit a kurucvére

azonmód kinál

brilliáns a szemnek

nem ízlelt a száj

ennél éde

sebbet

sehol

semmi

Birs

végtelenség gömbje

sárga perzsia táján

szakította tündér ilona hozta hollóképpen fekete

arany égi tüneményét látta valaki érte nyúló ágra

hullott megeredt molyhosra lehelte északon a kert

kívül bundás bévül vadízű fanyar nyersből lassan érő

mint a szerelem gyümölcse a nyirkos szobahidegen

csupa illat csupa csöndlitánia volt akkor a tiszta

lakatlan szoba pedig az egész ház család

dal tele és mindenki élt még apa és

anya között két diáklány nagy

és kisfiú

Dió

lehet borospince elé

koppanó zöldjéből kivedlett

bor mellé való bicskahegyre nyíló

négy szárny nyers gerezd csillapító

mikor fölgerjeszt a szesz marasz

taló szándék mit jó gazda ad

terebély ajándék mindig ugyanaz

ház előtt vagy árokparti útfelen

töri föl a vándor ugyanaz

terem kertben is hol gazra ágas

hinta lóg elpalintázgatta

a sárgarigót

létrán

túli pózna verte

az öreg kalácsba valónak azt

találta meg egyszer minden évben

karácsonyfadísz éjféli misére is az álmosít

nyestnek ólban éppúgy ördögguriga

akár egérlyukban kakaskoponya kánya

pottyantotta világgá szaladt gyerek

laktatója mindig ugyanaz mindig

a legelső édes keserű tejfoggal

fakasztott íz

az is marad