Újesztendei várakozás

Megkönnyebbült lélekkel fogadom a naptári öregkort, ezt is megértem annyi kétség, baljóslat ellenére, már nem fújom Szilveszter éjjelén, révült ördögűző, a papírtrombitát, ám azt se firtatom, hogyan s mitől vészeltem át az önpusztító időt, a heveny és idült bajokat, s miféle hajlam, kedvező csillagok következtében. Szibériai temetőben találkoztam ennyi korai halálra utaló adattal, túljutottam a dátumokon, ahogy a toroklobos aggastyán Babitsot olvasgatva nyúltam a könyvespolcra, s nemcsak évekre, hónapra, napra is kiszámoltam, melyikünk mennyit élt, közben különleges, sajnálattal vegyes elégültség fogott el, ha már őt is túléltem. Nem tartom számon, mit írtak a költők öreg korukban, miféle cseleket aszaltak a különbéke érdekében, nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával, tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl, s lopakodik, alattomban terjeszkedik, lefoglal magának annyit, ahány kiló vagyok meztelenűl és éhgyomorral. Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja utolsó lobbanással rettenetes sötétben, egyszerre az leszek, amihez nincs közöm, akár kihúzott, aláejtett fogamhoz, mert csak a képzelet emléke múlhatatlan, melyet véletlen hajó usztat fedélzetén oda, hol minden parttalan, lélekszerű, mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan, hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.