Utolsó terelés az őszi legelőn

 

A szociográfiázás öröme és kiszolgáltatottsága

1960. február végén boldogan indultam falukutatásra. Tanár-, orvos-, közgazdász-, agronómusjelöltekből alakítottak brigádokat, falvanként szétszórtak bennünket. Nézzük meg s jelentsük, mi van a szövetkezetesítés első évében, és segítsünk, ahogy lehet. Nem kellett nekem az akkori vidéket megismerni, vakációim idején segítettem szüleimnek, együtt dolgoztam a parasztokkal. Tudtam, Dunántúlon és Alföldön ugyanúgy vergődnek, csak a táj másféle, a szokások különbözőek. Mégis szülőföldemtől távol ismertem meg a tudatos tapasztalatgyűjtés örömét, kiszolgáltatottságát. A megfogalmazás miatt kellett figyelnem. Akkor még fiatalos romantikával viseltem minden kényelmetlenséget.

Ki tudja, hányszor keltem azóta valamelyik korai vonathoz? Huszonöt éve járom az országot, s mindig az első alkalom lendületére gondolok, ha újra meg újra nekikezdek. S mindig mintha olyan vonatra szállnék, amelyik nem sejtem, mibe visz. Sose határoztam el miről írok majd, a véletlenre bíztam magamat, így készültek a könyvek.

A kétpói tanyaközpontban kaptunk szállást annak idején, egy kihúzott rekamién aludtunk öten, egyetemista fiúk; anyjával a lánya, a traktoros apa külön. A szép, fekete kun lányt tekintetünkkel bizsergettük, mikor ágyba bújt hálóingesen. A szülők természetes viselkedése fegyelmezett bennünket, mi meg egymást, fesztelenül aludtunk. A mezei szépség nevét már elfeledtem, de azt a mezőtúri jelmezbált soha, mikor a legények meg akartak bennünket verni miatta, élükön a Halállal. Mellékutcákon menekültünk az állomás felé. Megírtam az emberek baját közölhetetlenül, akkor a sajtóban időszerűtlen volt afféle időszerűség – elfedték már az évek. De sose felejtem a fekete szemeket, ragyogó fehérségből villannak elő. A nagy, kerek alföldi kenyér melegébe szeretnék hajolni, megszagolni karéját, mielőtt megeszem a vastag, lesózott szalonnával. És emlékszem, milyen hősiesen vágtunk át a sáron. Holdfényben világított a szik. Ki emlékszik a szavakra? A tanyasi petrólámpa alatt Arany János-i családnál szélesebb körben beszélgettünk. Szerették még az idegent, akik egymástól távol éltek. Se villany, se rádió, se televízió. Akkor még megkérdezték: mi újság Pesten? Világuk meg nekünk volt újdonságos. Olyan ragaszkodást éreztem, ahogy a síkság az erdősávhoz, miként az egyhangúságot megtörik a fiatal fák.

Azóta tudom, minden kényelmetlenségből adódhat valami vigasztaló; a hideg vagy fülledt utazásban valaki útitárs, s mikor fogalmazásra forog az agy, bármi írásba illő megvigasztal. Szükséges a kibírás romantikája, szükséges az érzékeny figyelem. Ha fúj a hideg szél, dűljek rá a szélre, ha esik az eső, nincs ernyőm, sapkám, hadd legyek vizes, majd csak megszáradok valahol. Meg akarnak verni a mezőtúri jelmezbálban? Meneküljünk és nevessünk a végén. Kényelmetlenek a kérdéseim? Érzem a bajok okát? Megírom.

S amiket meg sem írok, mert kiesnek tárgyam köréből, csak edzem rajtuk figyelmem és odaadásom.

„Fűzfa az ablakkeretben. A zöld mögött sötét ég. Száraz ág sárga karmesteri pálcájára ring, lódul, majdnem leszakad, susog, zúg, harsog a lomb. Az ágak egyszerre szinte felrepülnek a szél támadásától, a hirtelen csöndességben külön-külön remegnek. Újra kezdi a délnyugati szél a mozdulatlan törzs körül. Kisüt a nap, halcsillogású levelek lógnak a moccanatlan ágakon. Beborul. Gyerekek szaladnak át az udvaron, a kollégiumból az iskolába, fejükre húzzák kabátjukat, megállnak az ajtóban, és nézik az esőt, nézik a benti tanulószobások is. Egy kék melegítős biciklizik, csomagtartójára tűzve kézi stoptábla. A felhő fehérbe foszlik, mögötte mélykék az ég. Pirosabbak a cseréptetők. Vége a zivatarnak.”

Nem illik a könyvbe, mégis egész gyűjtő napomat meghatározhatja a hajnali élmény; gyerekkoromba visszaképzelődve kezdhetem a munkát.

„Harangszóra ébredtem öt órakor. Advent van, a roráték ideje. Elmegyek, hatkor szokott kezdődni valaha. Mit érzek majd, lehet, csak harangoznak, és nem is lesz hajnali mise?

De volt. Három öregasszony csoszogott előttem a sötét templom felé.

 

Egyetlen fény a bejáratnál a villany, belül az örökmécses, középkori világosság gyullad. Az utolsó padba ülök, szélrül. Előttem tizenöt fekete öregasszony gunnyaszt elszéledve. Hátam mögött rekedtes szuszogás, lihegés; alig vonszolja magát szegény, mégis eljött. Ézsaiás próféta jövendölése az Úr eljöveteléről, fölolvasás az evangéliumból, »harmatozzatok egek«. A pap hívei felé fordulva töri össze az ostyát, nyeldekelve veszi be, issza meg a bort. Ministráns nincs, a mise magyarul folyik, csak a félhomályból érzek valami misztériumot.

Ilyen templomot nem láttam még: mint a sátor belseje, kiállnak a boltívek, a teret lecsökkentik, nincs benne semmi katolikus a pici stációképeken és Szent Teréz szobrán kívül. Protestáns hatású inkább, bár ez a falu század eleji település, itt nem lehetett reformáció, ellenreformáció, templomfoglalás, visszafoglalás. Később megtudtam, magtárból alakították át.

Különös lehetek a papnak; mit keres itt egy középkorú férfi, mikor öregemberek sincsenek? Áldoznak az asszonyok, most velem senki sem törődik, épp a kellő időben tűnök el. Kísértetnek éreztem magam a pirkadatban. Kakasok kukorékoltak, munkába bicikliztek az emberek.”

Ami negyven éve vallási és gyermeki kötelesség volt – álmosan a hidegben, dideregni a szentély és a padok között, ministrálni, hogy a kezem majdnem ráfagy a rézcsengettyűre, a boros-vizes ámpolnára, a misekönyv fatartójára, amint jobbról az oltár másik részére átviszem, s ahogy a bőrömre fröccsenő szenteltvíz borzongat –, most felnőttkaland, a győzelem gyermeteg képzete. Útjaim során jó a múltat megismételni, kipróbálni, mennyit változtam azóta.

S érdekel, amit az utazás véletlen alkalmával megtudhatok.

„Pest után köd, Pusztaszabolcstól verőfény, deres rétek. Késik minden vonat, a bajai gyorssal bevárjuk az expresszeket. Farmernadrágos fiatalemberrel vagyok a fülkében. Rendőr. Szekszárdra megy szüleihez, trágyát kell teregetnie szőlőjükben. Kevés a rendőr, mondja, nehéz a szolgálat, csak egyetlen gyalogos van Rákospalotán, a farkaskutyás. Ma éjjel bevittek egy pasast, verekedett az élettársával, a nő kórházba, a férfi a rendőrségre került. »Van egy rab nyolcadik hó harmincegytől a kerületi fogdában, pedig régen elítélték.« Deszkaágy. Éjszakára ráterítenek valami puhább anyagot.”

Elindul az író, emberekkel ismerkedik, megérzi a térmát, szabadnak hiszi magát, irka nélkül is mindent megjegyez, aztán este félrevonulva fölírja élményeit. Munkája egyre határozottabban összeáll.

De mennyi kényelmetlenség, kiszolgáltatottság árán!

„Vízkereszt másnapja. Pesten tíz, Győrben, Pápán húsz fok hideg. Kemenesalja is győri, pápai hőmérsékletű általában.

Korán mentem a Délibe, hogy jó helyem legyen. Egy órán át fagyoskodtam a peronon. Nem húzódtam a fűtött váróterembe. Fáztam, toporogtam, a nehéz válltáska szíja szorította a szívemet. Tíz perccel indulás előtt állt be a vonat, a kupé hideg, akár a peron. A gyakorlott utasok levetették nagykabátjukat, elkezdtek rejtvényt fejteni, én meg fejemre húztam prémgalléromat, fönt hagytam a sapkát, sálamat összeszorítottam.

A havas táj gyönyörű. Mintha belém tolult volna a ragyogás, mintha belém jönne a napfényes hó, a fák, a madarak, egy-egy fekete ruhás ember, aki elvétette magát a fehérségben. Aludni akartam, de nem hagyott a szépség, még inkább az óvatosság – elalszom, és várhatom valamelyik rideg falusi állomáson az ellenvonatot. S mi lesz, ha barátomat nem találom? Szálloda nincs, fagyjak meg a küszöbön? Persze kijött a vonatra, de olajkályhája épp aznap romlott el. Nem csorog az átfázott olaj. Szerelőt hív, a mester elmegy, és a kályha megint nem működik. Vasárnap zárva a kút, s már szombaton különben is kifogyott. Fagyponti hőmérséklet dunyhám fölött. Barátom munkába indul, mégsem unatkozhatom át a délelőttöt az ágyban addig, mire a nyugdíjas iskolaigazgatóval megbeszéltük a találkozást. Barátom meleg irodájában téblábolok. Beszélgetőpartnereim lakásán fölmelegszem, a buszmegállóban áthűlök. Néhány nap múlva hazautazom. Hóvihar döngeti a vonatablakot. Figyelem a hóvirágok alakzatait: enyhébb éghajlat alatt elolvadnak, a deres ablakon baljós kéznyom marad, a Bakonyban újra megjelennek, befödik a kéznyomot. Senki se szól egymáshoz, nézünk, ásítozunk, valaki most is rejtvénybe bújik. Pici hófuvatok a vécé előtt.

Távollétemben ötször fölszúrták feleségem arcüregét, lányom influenzás, rossz a közérzetem, közönyös lettem, újabb hét, mire a hűlés kienged bennem.”

Mindent végig kell élnem az írás miatt, hát nem irigylem az autós írókat. Kibírom idegenségemet az autóbuszokon, melyek a helybelieknek olyan otthonosak, kibírom, ahogy kinéznek maguk közül, mintha jegyet sem vettem volna.

„Egyedül kuksolok a nagy együttlétben. A sofőrt mindenki ismeri. Kollégája már letette a munkát, hangosan spicces. Elnézők iránta, lehet, hogy holnap ő szállítja őket. Azt mondták, egy megálló van a faluban, leszállok, pedig csak a kolléga háza előtt álltunk meg. Kérdezősködhetek. »Mért keresi?« A falu mindent tudni akar, nem mondhatom: »Csak úgy… keresem.« Meg kell mondanom pontosan, miért. Ezzel megint kíváncsiskodást ingerlek, de már a hátam mögött terjed a találgatás.

Máskor a harmadik falu felé névtelen helységekbe térünk ki, szomszédomra bízom magam, elalszik, nem akarom fölkelteni. Ha elvétem a falut, kilométereket gyalogolhatok vissza, vagy órákig várhatom az utcán az ellenjáratot. A kocsmák kora délelőtt bezárnak, senkit sem ismerek. S falusi kocsmában idegennek! Szomorú hely, a pokol tornáca. Mostanában szinte rongy embernek tartják, ha oda egy nős ember betér és tovább marad. Sörösüvegből isznak, munkaruhában, éppen munkából jövet, de lehet, hazulról visszatérve, és lefekvésig a kék overallt le sem vetik. A sarokban négyen hajolnak össze az asztal fölött, mintha kártyáznának vagy sakkoznának, de csak ülnek némán. A söntéspultnál meginni valamit, aztán kifelé! Leülni, nézelődni szokatlan, nagyon gyanús, mióta minden tisztességes vándornak autója van.

Amitől autós kollégám utazásai közben megmenekül, a megírás kiszolgáltatottságával éppúgy szembetalálja magát, mint én. Tapasztalatait többszörös latolgatás, kívánalom szerint fogalmazhatja csak meg. Foglalkoztat öngyilkos ismerősöm élete, félve szólnék róla, mert abban a faluban az öngyilkos az erkölcs temetőárkába való. Inkább hallgassak, jobb sajnálva elfeledni? Egyik cikkemre hónapok múlva írta anyám: „Most már hazajöhetsz!” Én is okozhattam evangélikus pap barátom menesztését. Az idős legény korát nem téveszthetem, mert rontom nősülése esélyeit. Minden portré kifogásolható, ha nem azonos személye képzetével.

Úgy tűnik, jó nyomon járok. Megírom a falusi gyerekek tanulását, iskoláikat, szándékaikat, megírom, mivé lettek az idősebbek, mi lesz a falu sorsa. Tanulókat, szülőket, pedagógusokat, tanácsi és munkahelyi vezetőket, mindenféle falusi értelmiségit faggattam őszinte társalgásban. Egyszer csak meghallom sörözés közben: „Majd ha nyugdíjba megyek, akkor kérdezz! Sokat tudnék mondani… addig nem mondok semmit.” Hamissá válik minden eddigi munkám, értelmetlenné önbizalmam. Eszembe jut, ahogy a nyolcadikos lány elmondta Gogol revizorának történetét.

„Hát a Revizor az egy félreértésen alapul, az egész dráma, egy pétervári tisztviselő érkezik a városba, nagyon szegény, vagyis hát nem szegény, az úton elverte az összes pénzét, és nem tud fizetni a kocsmárosnak sem. Két földbirtokos, Dobcsinszkij és Bobcsinszkij, ők rohannak be a polgármesterhez, hogy megérkezett a revizor, de ők már előre várták, hogy nem fog mutatkozni, és itt kezdődik minden félreértés. A polgármesternek van egy lánya és felesége, és ennek a polgármesternek nem tiszta a lelkiismerete, mert egyszerre megy a tisztviselőhöz, hogy jelent neki, és a tisztviselő meg először csodálkozik rajta, hogy őneki mért könyörögnek, de utána meg beleéli magát a helyzetbe, és tetszik neki ez az egész, és utána már szemtelen módon mindenkitől pénzt kér, legtöbbet adnak neki azok, akiknek van eltitkolnivalójuk; a postás fölbontja a leveleket, akkor a közjótékonysági intézményekben, kórházakban nem jó az ellátás, koszosak a betegeken a ruhák, meg a tanulmányi felügyelő és két földbirtokos ad legkevesebbet, mert őnekik nincs mit eltitkolniuk, s akkor a polgármesterre panaszkodnak az emberek, hogy mit tudom én, hogy a boltokban elteteti magának, nem hogy elteteti magának, hanem mondja, hogy ez az övé, és megkéri a polgármester lányának a kezét, és akkor mondja, hogy most elutazik egy napra, pétervári tisztviselő, és elutazik, és egy levelet ír előtte a barátjának Pétervárra, és a postás azt is fölbontja, és viszi a polgármesternek, és ebben olyanokat ír, hogy itt minden jó, itt az emberek szórják a pénzt, egy csomó pénzt adtak neki, és a végén megjelenik az igazi pétervári tisztviselő, és akkor a polgármester kapkod a fejéhez, hogy most mi lesz. Ez a vége.”

Félnek tőlem. Rosszat okozhatok jóakarattal. Ki tudja, mit használ föl a főnökség valaki ellen, mibe köt bele a közösség? Azt, hogy a pedagógusokkal végeztetik a kulimunkát a helység vezetői, nem mondathatom el az illető tanárral, hátha baja lesz belőle; ha pletykákról írok, terjesztem a pletykát. Majd nyugdíjazás után – de tapasztalhattam, a félelmek tovább tartanak. Kiábrándultan kapkodok vigaszért, elhiszem még a felületes biztatást is, büszkén emlékszem szociografikus könyveimre, és lassú megnyugvás után elkezdem az újat.

 

Egy évig jártam a Kemenesaljára, a Tolna megyei Tengelicre. Voltam ott már, sok embert ismerek, írtam is róluk másféleképpen, más időben. A fogalmazás kellős közepén szülőfalumban nyaraltam, s a visszatérés érzékeny, emlékes állapotában eldöntöttem, hazulról kell indítanom a könyvet. Bár legnehezebb így a mi kutyánk kölykének lenni, elhessegettem rossz előérzetemet, amely az újságbeli közlés miatt később egyszerre igazolódott. „Iszkáz igen fel van zúdulva… szidnak, mostanában kerüld Iszkázt!” – figyelmeztetett anyám a levelében. Ragadványneveket használtam, analfabétának mondtam két testvért, öngyilkosokról írtam, pedig tudhattam volna, a katolikusok halálos bűnnek tartják, tévedtem is, mert hajdani pletykákra hagyatkoztam emlékezetből: „K. Ili nem úgy akasztotta fel magát, csak a meggyesi erdőben találtak rá, Sümegen halt meg, agydaganatja volt.” Kijavítottam, de még azért is háborogtak, hogy az „elpusztult a Donnál” kifejezést használtam.

Bízom, majd egyszer megértik szándékomat, hiszen minden szociográfiázásom oka szülőfalum sorsa; a megritkulás, a mindennapi, szellemi, közösségi lét öreges pislákolása, amiről nem ők tehetnek. Lehet, nem írnék efféle prózát sohasem, ha nem hinném, hogy tehetek értük valamit. A Vallomás az elszakadásról töprengésével kezdtem 1964-ben, 1966-ban fogalmaztam meg a Szülőfalum változásait.

Hetvennégy házból huszonkilencet magukra maradt szülők vagy gyermektelen házaspárok laknak, tizenhármat özvegyek és hetven év körüliek. Tizenegy ház lakatlan és romos… Ma még csak egy házon jutott az utcára az országútig törő romlás… Mindenki tudja, lassan követi a többi ház is, először egy-kettő, azután több és még több.” Gyűrűfűt számoltam ki, mielőtt Gyűrűfű-jelenség lett volna.

1986-ra, húsz-huszonkét év után a falu kilábalt abból a szegénységből, ami a termelőszövetkezet kezdeteire jellemző volt, mégis a gyakori gyászmenet fejezi ki közérzetét leginkább, s némi csillogással az a néhány gyerek, akit véletlenül megláthatok. Sírok fogadták be a sorsokat, s mállasztja a magába meredő öregség. Másfajta életbe szállították az autóbuszok, vonatok a fiatalságot. Végigmehetnék gyerekkorom, ifjúságom akácos útján, nem találkoznék senkivel sem.

Egy másik kis faluval folytattam az írást, ahol éppúgy csökken a népesség, de ahol mégis valami változás lehetne, hiszen határában meleg vízre találtak, ikertelepülésnek állt össze egy falunyi ház a fürdő köré, s csupán az idegenek maguknak való rezervátuma lett, csak annyit jelentenek a helybelieknek, amennyire megveszik a tojást és a bort. Télen két kísértetfalu húzódik meg a hó alatt. Ezekben az elöregedő falukban tengődik az élet, lecsökken a megélhetés egyedüli szintjére, megcsappant a házasodási, szaporodási szándék, alig van valami vállalkozókedv. Mennyi értékes lehetőség vész el?! És mit ér a látszólagos kiemelkedés, elvándorlás, akár úgy, hogy a cigányemberből madridi, tokiói lemezdíjas lesz, vagy fővárosi esztergályos hazai életmóddal, vagy a világjárt vándorlegény, aki a sivatagban is mintha hazai porban járna? S milyen szellemi, közösségi élet lehet ott, ahol megszüntették az iskolát, és nincs tanító?

Makacsul kerestem az ellenpéldákat, s rátaláltam a romos kastélyt kedves fogadóvá újító fiatal párra, az olvasó gulyásra, az apja hivatását folytató állatorvosra apja helyén; gyakrabban a tevékeny életű idősebbekre. Mit jelenthet annak a kemenesaljai kis falunak egy olyan elöljáró, téeszelnök-helyettes, aki természetes műveltséggel, indulatos lelkiismerettel akarja a romlást megállítani, visszavezetni az embereket a közösségi fészekmelegbe?

Példákért utazom a Tolna megyei gazdag nagyközségbe, talán a jómód kineveli a lét teljességét, ám a gazdagság gazdagságot növeszt, nem kultúrát, inkább munkát hajnaltól késő estig, ünneptelen erőfeszítést, megroppantó igyekezetet. Nem boldogabbak, akiknek félmilliós a takarékbetétjük, de mennyivel elégedettebbek, akik közhasznú tevékenységet éreznek maguk mögött, ahogy az a tengelici bácsi szívbetegen, szerettei halála után, túl a hetvenedik éven bátor új életet kezdeni.

Iskolások között kerestem a jövőt. Leginkább értük készült ez a könyv. Tengelyében a falusi gyerekek, a kisvárosi gimnázium falusi tanulóinak életre készülődése, világszemlélete, jelenüket szüleik, őseik múltjával összekötő jövője. Kisdiákkorommal kezdtem el, mikor még a nádpálca is kivirágozhatott. Ha a mi jövős kedvünkhöz hasonlítom a mai gyerekekét, megállapíthatom, nem a szellemi kiemelkedés dönt, hanem a kereset, még a főiskolai, egyetemi rangban is a pénzes foglalkozások. Nem alacsony fizetésű tanáraik hatnak választásaikra, hiszen a kezdő szakmunkás bére majdnem annyi vagy több, mint nevelőjének. Környezetük unalmát városi izgalmakkal akarják fölcserélni, s ha otthon maradnak, könnyebb a boltosnak, fodrásznak, jövedelmezőbb az autószerelőnek, mindenféle iparosnak, mint a traktorosnak, állatgondozónak.

Csak ennyire hatott rájuk tanáraik hivatástudata? Az igazgatóé, aki asztalos apjának segítve, kis földjüket művelve, albérletekből végezte el a tanítóképzőt, levelezőn a főiskolát, s visszakerülve falujába, a művelődés, a közélet mindenese lett. Vagy aki lelkes gyűjtője a népszokásoknak, helytörténetnek, tájnyelvnek, s a környék földrajzát tanulmányozva, tanítva majdnem hivatása áldozata a fejére zuhanó bazaltkő miatt. Akartam, ismerjék meg a hivatás eredőit a csöpp, de nagylelkű tanítónő életében, aki még a mai gyerekek nagyszüleit is taníthatta betűvetésre, olvasásra, tudják meg, mennyivel nagyobb boldogság a szeretet a magunknak valóságánál!

Esendő bizalommal fejezem be az írást, mint ahogy egyszeri útitársamtól a Déli pályaudvaron elbúcsúztam. Szeretném, ha észrevennék azt az egyértelmű szándékot, amely a látszólag különálló darabokat összeköti, s gondjukkal-bajukkal, reményükkel megerősítenék életmozaikokban kifejezett tapasztalataim kötőanyagát.

Akácos út, ha végig megyek rajtad én

Télikörte döndíti meg a kút tetejét, háttal a kerti asztal mellett megrezzenek, aztán megnyugszom; ez a fa, ha sokat terem, már augusztusban vetéli gyümölcsét, pedig szeptember végén érne, s a lenti víz sem toccsanhat már, bevasalták a kutat, alul morog a hidrofor. A káva régiesen áll, ahogy a porta zöldbe züllő idejéből itt maradt, ahogy nem forgatom már a hengerre szerelt szecskavágó vaskerekét. Emlékház lett szülőhelyünk, bátyámról elnevezve. Most lakunk benne először, vendégek egy hétig, s mintha emléksírom mellett ülnék a padon. A körte lelki szokásaimból riasztott föl. Még néha azt hiszem, ott függ nagyanyám tükre a szobában, meg akarnám nézni benne magamat, a fal üres; persze, hiszen ellopták, mikor lakatlan volt a ház, pedig abban a tükörben nőttem föl. Megindulok a lebontott árnyékszék felé, félúton homlokomra csapok, hiszen belül az angol vécé. Tudatzavarom elmúlik, Bohumil Hrabal novelláját olvasom tovább.

„– Elmegyünk, de csak mi ketten. Egy kis ladikkal hajózunk majd a tavon, és én egyszerre csak azt mondom: »Állj!« És akkor kihajolunk majd, mint egy léghajóból, és lenézünk a vízbe, és ha a víz átlátszóan tiszta lesz, akkor a kis ladikunk alatt láthatóvá válik Holovoust, a szülőfalum. És én megmutatnám és magyaráznám neked: »Amott, ahol az a ponty úszik, ott születtem.«

– Barátom, én mostanság az életem nyomait keresem, de mindenütt egészen másképp van már minden… minden! Mindenütt csak az emlékek élnek, olyan emlékek, hogy a visszaidézésük jobban lesújt, mint annak idején maga a valóság… Elmentem megnézni a szülőfalumat is… Elindulok a falu felé… megyek az úton, és az út egyszerre csak a falu helyett valami kerítésnél ér véget. Nézem, nézem s hát látom, hogy az én egész szülőfalumat már régen betemették, elhordták, és a helyén fölállították a második poldavkai acélművet… Te, barátom, te legalább, amikor a gátat megnyitják, végigmehetsz szülőfalud utcáján, még a szülőházadba is befordulhatsz, de nekem betemették már örökre.”

A mi falunk az elhagyatottságtól roskad alá, kiöregedett; gyereket alig látok. Szülőházunkat említhettem a faluvégtől induló romlás példájaként 1984 előtt, de most, akár egy révbe jutott fehér hajó, elöl a fenyőhöz, hátul a kőrishez kikötve. Bolgár harangjáték cseng-bong az utolsó szobában, így jelzi a gondnok, juhászbottal ütögetve a sárgaréz kolompokat, szertartásos kalauzolása végét.

A szomszéd, lakatlan házat a zöldjétől megfosztott kerítésen túl látom. Innen élő kazal, fehér virágú lonc borítja, beborítja az összedűlt első szoba fekete űrét. Elindulok. A konyha és a szíjjártó műhely ép lehet még, hiszen ide jött vissza néhány éve az egyik fiú Pestről. Egyetlen kirepült értelmiségi, aki visszatért.

– Megmérgezte magát szegény, rászokott az italra meg a morfiumra. Elöl a rossz szobában találtak rá meztelenül. Hagyott írást, mindent az unokahúgára hagyott. Otthon temették el, az apja mellé – hallottam a halálhírt.

Pipacs virágzik a zöld rései alatt, ahova besüt a nap. Hátul a folyondárból kilátszik a fal sárga részlete, a törött ablak. Az ajtón úgy léphetne be az ember, akár a földig érő lomb alá. Itt lakott az anyja férje halála után valameddig, azt is képzelhették, a kéményben húzza meg magát, kormos volt, odúhoz görbült, töpörödött. Az autóbuszok menetrendje szerint kiállt a ház elé, s a falunak fordulva várta pesti fiát. Gyerekei elköltöztek, haltak; a nagyobbik mára reménytelenül eltűnt a háborúban, asszonylánya, azt mondták, az erdőben fölakasztotta magát, a két fivér közül csak az idősebb járt haza, akit legjobban szeretett. Ő szállította az udvarba a téglát tíz-tizenöt éve, építkezni akart, és visszatelepedni nyugdíjazása után, de leszázalékolták, s most a téglarakást sem látom.

Orvostanhallgató – terjesztette anyja, és senki sem kételkedett. Sokszor láthatták olvasni az utcai ablak mögött; nagy, vastag könyvre hajló fejet láttak a mezőre kocsizók, szekerezők, a kapás, kaszás gyalogosok. Megszokhatták, de mért van itthon mindig, mért legelteti a tehenet a ház körül, ha orvostanhallgató? Talán ilyen szabad az orvosegyetem. Külsőre nem hasonlított apjára, testvéreire: paposan gömbölyded az arca, tokás, raccsolt is valamicskét. S ilyen nevet talán nem is hallhattak errefelé: Egon, s komáromi születésű szlovák apja után Kordolák.

Azt mondta, a veszprémi piaristáknál érettségizett, mások szerint nem is tanult, csak borbélykodott, hiszen az a mestersége. Én elhittem, kitaníttathatták a szerzetesek, hiszen Babits-verseket tudott kívülről, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, könyvéből olvastam Az ember tragédiáját, Horatiust idézett latinul, s Cicerót: „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mily sokáig űz még csúfot belőlünk dühödtséged? Mely határig hányja-veti magát fékevesztett vakmerőséged?” Gyerekként megtanultam, olyan sokszor idézte. Leginkább a szíjjártó műhelyben mutatta műveltségét, hadd csodálkozzanak a lószerszámot reperáltató parasztok! S mégis, aki figyelt, s partnere lehetett, megérezhette a tökéletesre gyakorolt előadás és a valóság között a hézagot.

Ami vele történt, a legkiválóbban esett meg vele. Úgy mesélte el hannoveri hadifogságát, odakívánkozott az ember csokoládét majszolni, narancsot, banánt, citromot szagolni, ízlelni áhítatosan. Elámult, aki déligyümölcsöt sose látott, s aki Keletről szabadult, mint szomszédja is.

Nem járt a nép közé, nem barátkozott, csak szóba állt, nem udvarolt, nem mulatott. Nem látták a körorvossal soha.

Egyszer csak Pestre költözött. Orvosprofesszor! – beszélték a faluban. Maradt a két öreg. Azóta leste anyja az autóbuszokat, hátha kiválik az érkezők közül a szélső ház felé. Villája van! – híresztelte szegény, boszorkánnyá kormosodva. Annyira mindene lett a fia, férjének alig adott enni, mintha elfelejtette volna. És mért ne lehetne professzor, ha olyan sokat tanult, jól öltözködött, meg is nősült egyetlen látogatásra, aztán nem jött az asszony, hogyan viselné a füstszagot, a csirkés konyhát egy írónő? Közölhetetlen meséket írt, de ki tudhatta azt?

A sárgásvörös téglarakás meg a romos ház között nem fektették Lina néni koporsóját a Szent Mihály lovára, a kút elé, amibe lánya valaha beleugrott. Térdig gazban nem álltak a gyászolók, ahol mesterségesen lélegeztették urát, miután levágták a kötélről. Pesti kórházban halt meg, pesti földbe eresztették, akkor fiához közel, most ő a pesti, fia meg apja mellett.

Azt beszélik, Egon igazolványában olvasta valaki, docens. Összetévesztették az idegen szavakat. Régóta tudtam, laboráns volt a Műegyetemen.

Jó lett volna hosszan beszélgetnünk, nem jártam haza, házunk lakatlan, anyám máshol él, utolsó magányából nem tapasztaltam semmit. Nem szimatolok utána, az orvosi látlelet sem érdekel, csak ez a meghasonlott élet.

Megyek tovább. Legjobb barátomék letarolt helyén keresem azt a Szent Iván-i almafát, amelyik legkorábban kínálta ízét a cseresznye és a meggy után. Még az a roggyant ház sincs már, ahol mikor a gyerekek szétszéledtek, s meghaltak a szülők, zsongott, csipogott annak a Pestről ideköltözött idegennek a csirkefarmja a tisztaszobában, konyhában, kamrában, aki a ház melletti telken sátortetős épületet húzott föl gyerekkorunk meggyesbozótja elé. Két autó áll az udvaron, gyerekei jöhettek vendégségbe. Nagy tábla hirdeti: „A ház alápincézve eladó!” Szülőházam közelében lehetne tulajdonom. Nem viselném el, én itt már nem tudnék élni, csak így be- és átvonulva életemen, ahogy most, végig és ki a faluból.

Csipegéssel együtt áradt az útra a trágyaszag, megbecstelenítve gyerekkorunk birsalmaillatát és tisztaságát. Mert Jenőéknél birsalmaillat volt, és tisztaság, még az ólak is fehéren ragyogtak. Én a Jenővel, idősebb testvéreim az idősebb testvérekkel barátkoztak, szinte jobban éreztük magunkat, mint otthon, abban a nagyobb meghittségben. Télen a kemence vagy a csikósparherd langyos álmatagságában Feri bácsi kötelet vert, Matild néni a világ legjobb krumpligánicáját főzte, szidolozta a rézfogantyúkat. Még a petrólámpa is kedvesebb félhomályú a mi erős villanyfényünknél, alkalmasabb gyermeteg kártyázásra, a mezei otelló kortyolgatására később. Náluk színes csuporból ehettük az aludttejet. Festett cserépedények a kemence fölső párkányán, a tornyos ágy mögött a falióra láncon függő fölhúzósúlyokkal, melyek úgy lógtak, mint két fekete kukoricacső. Az őszi zsúp alatt is kifeketedett a sárga koszorúból egy-egy fekete és piros. Náluk mindig volt valami érdekesség. A mi kukoricánk, az a lófogú, sose termett piros, fekete csövet, mint az ő nyolcsorosuk. Apám nagyobb földjén, nagyvonalúbb gazdaságában nem tudott olyan kicentizetten takarékoskodni, hogy lehajoljon az elveszített kalászért. Anyám szidta a nagyobb házat, a nagyobb konyhát rücskös kövestül, kredencestül, gyatrán sütő, füstölő tűzhelyestül, szólni se lehetett hozzá az őszi-tavaszi meszelések idején. Matild néni patyolatosra meszelte a falat, méter magasan kékre festette alul, hamuszín agyaggal besározta azt a domborulatot, amelyik a hó- és esőlevet a döngölt faltól eltéríti. A pajtában halványkék, fehéres kerékrépahalom, és nagyon szerettem a kerékrépát, mikorra a mi gyümölcseink kifogytak, irigykedtem Tomor Jenő nyári kolbászára, a mienk épp csak megérte a böjtöt. Házunk előtt láthattam szorgalmukat, s már szántottak is a másodvetés alá, tehenekkel. Akkor még nem tudtam, micsoda fájdalmak, nyilallások lehetnek Feri bácsi szorgalma mögött; megsebesült az első világháborúban, észrevehetetlen rokkant volt a Feri bácsi, tele szilánkkal. Én csak dolgozni láthattam otthon, a földjén s évente egy nap nálunk, mikor ő volt takaruláskor a kévehányó, asztagrakó.

Ha most a múlt somlai bazaltkövére ülnék, örökké várhatnám barátomat, ahogy fekete MTH-s inasruhájában hazagyalogol öt kilométert a karakószörcsöki állomásról karácsony este, éjféli mise előtt. Az egykori szerszámkészítő-inas Ajkán dolgozik, a Videoton üzemében, s valahai szomszédja fia, Jakab Zoli bácsizza nagy tisztelettel.

A rétre vivő utat földúlták a traktorok, mint negyvenötben a tankok. Nem jutok messze, majdnem a csőszi erdőig kukoricaerdő. Megfordulok az elvadult kertek felé, ahonnan csak Tivadar barátom művelt része vigasztal. Nem szabad a kert felől meglátogatni, s itthon van-e? Az ötvenes évek elejétől nyolcvan kilométerre jár dolgozni a várpalotai vasútra, egyedül él, mindene az új ház, kert, az udvari, kerti szőlő. Hátba támadom emlékeimmel Karcsiék házát a tagút másik oldalán. Jenő, Tivadar, Karcsi voltunk barátok, felvégiek, mi, főszegi gyerekek. Én a fiatalabb és a legkisebb közöttük. Karcsiék házának mondom, mondhatnám Jakabékénak is, de az a hátsó traktus nem áll már. Ott a testvérek még az enyéimnél is idősebbek: dr. Jakab Károly az első tanult ember a faluban, valami régi búcsúból homályosul előttem, fehér ruhában, Mariska lakodalmán süteményért „tátogattam”, Feri volt a legények hegedűse, jóképű, aki szép lányt vitt a házhoz. Itthon maradtak, öt gyerekük született már az Ószegen, az ötből egynek van mindennapi köze Iszkázhoz; a fiú Kertán hentes, a meny a faluban boltos. Eszembe jut Mihály bácsi köhécselése. Karcsiék házában Pestről visszatelepedett, nyugdíjas pár, Horváth Feri bácsiék. A férfi egyik abból a nagy családból, amelyik őseim fészkében élt, s eltéblábolt a fővárosba. Az udvaron szorgoskodik, köszönök, visszaköszön, úgy érzem, nem tudja, kinek.

Két bottal sétál Tivadar nagynénje a járdán, nálam idősebb lánya boltba szatyroz. Sári nénit mégis körülkeríti valami fiatalság, északról gyereksürgölődéstől, szombati dologtól élénk a porta, éppúgy délen Tivadar bátyjáéknál, rézsút járóka s egy gumilabda az új ház teraszán. Úgy kapaszkodhat bele ebbe az otthonosságba, akár öreg kezei a botokba. Fölötte gyúlatlan utcai villanylámpa. Itt fejeződött be az utolsó fény, a sötétben innen kezdtem fütyölni, futni vibráló szemmel, szívdobogással. Az utolsó lámpa udvarában aranyosodtunk, a szerelmesek innen húzódtak félre. Itt dobott fejen Mátis Karcsi az olvadó hó vasgolyójával, káromkodtam, botránkoztató káromkodásra neveltek a legeltetések. Karcsi a legvadabb közöttünk, de haragom csak addig tartott, amíg haza nem értem.

Megvigasztal az a járóka. De micsoda vigasz, ha összeszámolom, hányan születtek ebben a néhány házban! Mi négyen, Egonék négyen, Jenőék négyen, Karcsiék öten, Tivadarék heten és így tovább végig az utcában. S a hátsó lakások összedűltek, miként nincsen gyerek sem, romnak, gazdasági épületnek, konyhakertnek maradtak a fölújított vagy új házak mögött. Ketten laknak csak hátul, két öreg testvér meg a nálam két évvel fiatalabb legény, de akinek csak a telke régi. Nyolc öreglegény. Nemcsak a kedvtelen szaporaság, a házasodási tehetetlenség is csökkenti a lélekszámot.

Úgy tűnik, Tivadar nincsen itthon, pedig meglátogatnám, mosolygósan kínálna kerti borából, a gondosan válogatott fajtákból koccintanánk, mint néhány éve, mikor arról beszélt, hogyan választolta ki apját a meztelen halottak közül a dobai tüdőszanatórium hullaházában: a bor a történethez érzékenyített bennünket, a Halál és a Bacchus annyira elgyöngített, alig találtam az ágyat anyám konyhájában.

Ide hallatszik Szabó Feri bácsi körfűrésze. Mindenki Samu Ferinek hívja megkülönböztetésül, annyi itt a Szabó; családja Szabó Samutól származik, Tivadarék Szabó Mózestől, a szemben álldogáló, szelíd tekintetű bácsi a Szabók közül Dénes Kálmán. Vannak Jézusék a Martonok között, mert elődjük Jézus volt a passióban, a lányt Jézus Marinak mondják, minket meg Bognárnak, dédapánk mestersége után, kiválasztva a többi Nagyból.

Óvatosan benyomom a deszkakaput, félek a kutyáktól. Sír, süvölt a gépfűrész a baromfiudvar közepén, japánkakas űzi a nagy vöröset, csak a fehér kacsa áll a futkosó, rebbegő, fűért kapkodó népség között, megrázza szárnya tollát. Adogatom a fűrésztelepi selejtdeszkát, a görcsös durungot, ő meg tolja a láthatatlan vasfogak alá, csuklójánál a félelmetes forgás; ballal a levágott részt félrelöki, letörli a fűrészport; magamba szívom a pörkölt faillatot, és nyújtom az aprítanivalót jobb kezéhez. Beszélgetéssel nem zavarom veszélyes dolgát, szóljon csak ő, ha nem kell odafigyelnie.

– Ötezerért vettem, ugye, megéri?

– Tudom, milyen nehéz kézzel – mondom.

– Egy perc alatt hétezer-kilencszáz fordulat.

– Nagyon utáltam.

Félóra alatt földarabol annyit, mint mi egész nap. Lehet, közben arra gondol, hogy fogadott fia állhatna helyében, de ő Nyugat-Németországban keresi a nagy pénzt. Fűrészporos tenyerét beletörli nadrágjába, s behív a német aláírású, múlt századi reprodukció alá, fölöttem az angyalok és az ördögök harca, az asztalon Marica nevű bolgár vörösbor a somlai szőlősgazdánál.

– Hol laksz? – kérdezi Gizus néni. – Ja, persze, ott a Dorozsmai utca, ott lakik a Vera, meg hát Pestújhelyen dolgoztam tíz évig egy tanáréknál, három gyerek volt, a legkisebb lány nagyon elkésett, olyan nyamvadt volt, azt mondta az orvos, ássák a homokba, hadd erősödjenek a csontjai, a nap fölmelegíti a homokot, az segít, beleásták nyakig, segített is, szépen kifejlődött. Akkor még az Öv utcától volt Pest, a mi utcánk szomszédos volt. Megvan-e még az a Zsolnay az Öv utcában? Igen? Na szóval ott volt egy nyomós kút, onnan hordtuk a vizet, a mi kutunkból csak a virágokat öntöztük. Megvan-e még a Mexikói meg a Királyné út sarkán az a kocsma, a rosseb tudja, hogy hívták, ölég az hozzá, igen nagy volt, a kerthelyiség egyik részén sváb zene, a másikban magyar zene szólt, ki volt írva, magyar zene, most már nem olyan nagy az a kerthelyiség? Akkor bizony két részt is volt. A 67-es villamos megvan még? Szóval megvan. Hát a vasút? Az is? A télen meg úgy elkapott az influenza, éjjel kihívtuk az orvost, igen dühös lett, azt mondta, egye meg a pénzét, aztán másnap bocsánatot kért, mert olyan nagy a körzet, és százan is várnak a rendelésen, mondtam, azért durva volt velem, Gizus néni, ismerem én magát, akkor elfogadta a pénzt, én lázas nem voltam, csak az epém fájt igen, olyan ideges lettem, világgá akartam menni, másoknak negyven fok is volt, majdnem az egész falu beteg lett. Szóval sietsz meccset nézni? Én a filmeket szeretem, a Feri bácsi odaül, mindig elalszik, én még éjfélig is végignézem, tegnap is valami amerikai, a seriff ki akarta űzni a városból a fiatalembert, az szerelmes lett ott, a seriff mindig üldözte, aztán mégis ő esett bele a szakadékba, aztán azt nem mutatták, mi lett abból a szerelemből. Igyál! Nekünk már nincs szőlőnk, odaadtuk a Szákának, kapunk minden évben száznyolcvan litert, tavaly még a felét se, nem is termett több, azt mondták, majd az idén bepótolják, most talán terem, jó lesz, csak eső kellene, mert már aszalódnak a szemek, ha sok eső lenne, akkor meg elrohadna. Ez valami Marica bor, bolgár? Jobban megéri, mint a sör, osztrák sört adnak a boltban, két üveg harminchat forint, a fene se fizet annyit, ez a bor is annyi, tovább tart, az a sör meg hamar elfogy.

– Apádnak jó lovai voltak, de az enyimek jobbak – rekeszti el a beszédet Feri bácsi. – Az volt az élet! Négy mázsa árpa árát felejtettem az aratóruhám zsebében, nem hittem el, hogy kifizették. Aztán a következő aratáskor benyúlok a zsebembe, hát ott a pénz. Most meg? Egy évvel vagyok idősebb, mint a Kádár, nézd meg a fogaimat! Nem igazi ám! Alig tudok enni, majd csak megszokom.

Szomszédjuk előtt német rendszámú autó.

– Ez a Martin!

Eszembe jut a régi nóta: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” A múlt árnyékos, sűrű akácsora, talán azért, mert az egészet egyszerre kiirtották, a fák is, mint a személyi kultusz áldozatai, s helyükben húsz év múlva fordultak termőre a szilvák. Hova lett az utcai árnyék? Leszakítok egy szemet, és köszöntöm Kardos Jóskát, a nyugdíjas ajkai bányászt. Kapujában tűnődik, úgy, mint mikor a falusiak munkaszünetet tartanak, s várnak valami utcai érdekességre. Talán érdekes lehetek, hiszen olyan régen látott.

Emlékezetes udvarba építette házát. Itt lakott nagynéném, Hermi néni meg Sógor bácsi, akiről valami mohazöld ruhában, szobán átsuhanó képem maradt. Ők az utca közepén, mi a végén, s házuk a megállóhelyünk, bortankoló állomás, mert nekünk szőlőnk nem volt, most úgy tűnik, olyan távolságban, olyan messze, akár Omszkban a Moszkva-Irkutszk repülőjárat megszakítja útját. Sógor bácsi mohazöld suhanásából azért maradt kézzelfogható; a Szent István Társulat könyvei meg a Magyar Zászló című lap, évfolyamonként, rézmetszetes képeivel: Marat a fürdőkádban, mellette gyilkosa, Corday Sarolta, hazaviszik a jakobinusok a feleségnek férje fejét, söröskorsóból kínálják a vérét; a sorozat címe: A francia rémuralom története. Maradtak az emlékezések: Mari nővéremet faforgáccsal kínálta, mintha sütemény volna. Minden vasárnap elment a hegyre körüljárni a szőlőt, de előbb a kocsisnak adott egy pohárral, persze nem volt neki elég, hát ivott a hordóból, hébérrel, mert az üvegből meglátszana, indulásra még eggyel ihatott, a somlai későn hat, éppen akkor, mire hazaértek, nem tudott a kocsis leszállni, leesett. „Mért itattad le ezt a szegény gyereket?” „Csak két pohárral kapott, úgy látszik, hamar megárt neki.” „Te csak egyet kapsz, mert neked hamar megárt” – hallhatta borozás közben később. „Ha tudná, mennyi ártott meg!” – mesélte a kocsis a történetet.

Nemcsak azért jegyeztem meg ezt a csöpp anekdotát, mert rokoni, inkább, mert mostanság efféle kedélyre sem lelek. Hasonlóak jöhetnének elő a szemközti kocsma idejéből, ahol mára az utcai ajtókat befalazták, ahol a gyermektelen házaspár lakik. Én sose táncoltam azon az udvaron a búcsúi bálban, hiszen a kulákká züllesztett Ács Imre bezárta serdülésem előtt, aztán Pápára költözött.

Ha a gólya hűséges madár volna, Nagy Gyuláék kéményén látnám, követte volna Varga Margitot onnan, ahol előbb a japánkakas hajszolta a nagy vöröset. De ez a gólyautód már csak arra emlékszik, merre van Afrika, s a beton-villanydúcra fészkel. Margittal meg kellett beszélnem a találkozást, mert férje két napig őrzi a falurész tizenöt tehenét, két állat, két nap, tizenötöt, én meg hetvenet Erzsivel, Jenő húgával 1959-ben, ahogy a gazdákra került a sor. Most a tartáshoz nincs kedve senkinek, a trécselésre alkalmas tejcsarnokot is megszüntették. Kidoboltak bennünket 1952-ben, vizezzük a tejet, nem merte tagadni Szanyi Gyula bácsi, lehajtott fejjel forgatta a fölözőgépet bátyám barátjának apja, és arra gondolt, milyen szép lenne megfesteni újra azt a hajnalt, mikor az erdei tisztáson napvörös forrásból isznak a szarvasok, s őrt áll föltartott agancsosan a rendíthetetlen szarvasbika, milyen jó lenne megtaníttatni olyan színdarabot, melyben a fehér zubbonyos francia tiszt váll-lapja két sárga gyökérkefe, s úgy szólítja meg barátját: Amice! – betű szerint.

Beszélgetünk Gyulával, hogy megvette a falu legrégibb házát, de nincs annyi pénz, hogy régi mivoltában visszaállíthassa, pedig az lenne az igazi, az a tornác, a vályog az építkezéshez értéktelen, majd olyan lesz, amilyen manapság szokás, talán a Sanyi fiúnak, aki éppen öltözködik, és indul az éjjeli műszakba az ajkai Volánhoz, ott szerelő, Zsuzsi meg idén érettségizett a pápai Közgazdasági Szakközépiskolában, a kertai ÁFÉSZ-üzemben dolgozik képzettsége szerint, alszik, nagyon korán kell kelnie.

Margit süteménnyel kínál, Gyula is Marica borból önt. Búcsúzáskor őseim, apám szülőházát láthatom, már nem födi el a falu legrégibb háza a falu legrégibb házát, amint hátul szerencsétlenkedik, akár egy roggyant disznóól. Meg kellett volna vennem, meg kellett volna őrizni dédjeim sírját is valami betonfedéllel, s nagyszüleimét is meg kellene.

Közel a bolt. Itt van a Jakab Feri bácsi, gyomra tájára mutat.

– Ez a baj.

Suszter Pisti, apám barátjának fia a kalauzságból szabadnaposan azt mondja:

– Még úgyis találkozhatunk.

Kocsma kellene hozzá, nem a mi múzeumházunk, amit számon tart a Népi Ellenőrzés meg a rendőr. Szóba jöhetne bármi, akár az, aki mindenért fölír, meg az a másik, aki a száján vette be a végbélkúpot, s úgy panaszkodott a rendelőben, az ám a rossz, nem a keserű pirula.

Marad az utca.

– Ez már ötkor fát vág, nem hagyja aludni az embert, aztán egész nap bömbölteti a rádiót.

– Mikor megyünk újra sorozásra? Én a Keresztes Vince fia vagyok. Harmincnyolcas vagyok, te meg a Szabó Pista, a Nyúl Feri meg a Hofi Géza is harmincnyolcas. Na, megyünk sorozásra? Leszázalékoltak, szabad vagyok, mint a madár.

– KRESZ-vizsgám lesz a jövő héten, a múltkor megbuktam, egy pont különbség, huszonnyolc, a képek volt a téma, az én agyam, a Szűz Mária tudja, nem fog úgy, mint a bátyámé, hiába, érettségizett, fog is az agya, motorra van jogosítványom, ha most nem sikerül, azt is elveszik, én voltam a harmincnegyedik, mert ugye Sz betűs vagyok, olyan ideges lettem, hogy mikor rám került a sor, nem jutott eszembe semmi.

– Annak meg akkora temperamentuma volt, mindig elszántott a szomszédéból egy barázdát.

Múltam akácos, jelenem szilvafás utcáján mennyi koporsó bicegett, zökögött abba a temetőbe, amelybe torkoll! A túlvilági tengerbe, oda, ahol apám fölül tépem a gyomot, szakítanám mellőle a burkusbokor-terebélyű gazt, nincs kapám, hát letiprom, ne lássák, itt minden olyan gondozott, még Feri bácsiéké is, akikkel ma beszéltem. Megcsináltatták, ott a nevük a kövön születésük dátumától kapcsolatlan a kötőjel. Öntözik a maguk ültette piros rózsákat. Valaha azt beszélték, Anti bácsi abba halt bele, hogy meglátta a sírkövön a nevét, dehogy abba, cáfolták mások, beteg volt, abba halt bele. A sírok végébe építész barátom ravatalozót tervezett falujának, az öregek udvarukról akarják vitetni magukat, maradjanak abban a hullaházban a temetésig, de a gyászmenet hazulról induljon el a Szent Mihály lovával. Feri bácsiéknak nincs senkijük, tisztes sírjuk lesz legalább.

Kertnek megyek haza, nehéz zöldben, súlyos rajtam az ifjúság, csak ez az őzike könnyítené, a tisztáson hegyezi, billegeti fülét, azt hiszem, megvár, de beszökken a kukoricásba. Minden más és ugyanaz.

Sorsvázlatok

Leltárhiány

Sorra veszem az utca lakóit, a házakat, nem házszám szerint. Hiába nevezték el Ady Endréről, nem használják házszámukat. Vannak Tomorék, Mátisék meg a ragadványnevű Szabók, Martonok, Nagyok – így jár a postás, így, emlegetik egymást.

1. Mi, Bognár Béláék, igazából Nagy Béláék a faluvégen; anyám Bella nővéremékkel Devecserben; fiatalabb nővérem, Mari Ajkán nyugdíjas, éppúgy, mint az idősebb, egyikőjük óvodai gondnokként, a másik szakmunkásképző iskolai gazdasági igazgatóként fejezte be a munkát; apám a felsőiszkázi temetőben; bátyám, Nagy László a Farkasréten, én itt a Duna partján.

2. Kordolákék a kisebbik fiú kivételével kihaltak, ő valahol Győr megyében tanácstitkár lehet, ahogy az ötvenes években kezdte, Ferkót azóta se láttam; Ernő eltűnt a háborúban; Ili meghalt a sümegi kórházban, s hagyott hátra egy 1960-ban született, a téesz patronálójától származó lányt, aki a pesti apácáknál érettségizett, s hagyott még néhány gyereket Devecserben; Egont leszázalékolták Budapesten, hazaköltözött, öngyilkos lett; anyjuk a pesti, apjuk a falusi temetőben Egonnal; a ház romos.

3. Tomor Ferencék házának már a falai sincsenek, egy pesti ember vette meg, és iszkázi feleségével húzott mellé sátortetőt; Feri, az idősebb fiú, miután hazajött a hadifogságból, rendőrnek állt Zalában, leszerelt, s a pápai Elekthermaxban dolgozott Vas megyéből, a pesti Magdi férjhez ment egy határőrtiszthez Kiskunhalasra, 1950 körül már civil férjjel hazaköltöztek, meghúzódtak egy ideig, innen adódott az ajkai bánya, utána a zuglói Ilka utca, majd Debrecen; Jenő az Ilka utcából tanulta ki a szerszámkészítő szakmát, Ajkára költözött, nősült, a Videoton ottani üzemének vezető szakmunkása; Erzsi Százhalombattán él.

4. Mátis Jóskáék öt gyereke közül csak Karcsi maradt a faluban, Alsóiszkázon, dolgozott az ajkai Volánnál, most, úgy tudom, a Bakony Művek kertai telepén; kertai lett a legkisebb, Rózsi is, érettségizett és hivatalnok; Rózsi is kertai, és az olajkutató furótornyokkal vándorol; a legidősebb, Laci valahol az Alföldön, Ilonka falubeli férjével Ajkán.

5. Jakabék hátsó házrésze is eltűnt; Kari jogi doktor Budapesten; Feri a faluban maradt, lányai Pesten és Veszprémben, egyik fia Ajkán, a Videotonnál szakmunkás; a másik Kertán hentes; Mariska a szomszédos Kiscsőszre ment férjhez, tüdőbaj vitte el férjével együtt, akár az apjukat.

6. Sári néni Ervin fia bányász lett Ajkán, és idős lányával él, akit tüdejével leszázalékoltak a téeszben.

7. Mózeséknél, vagyis Szabó Antaléknál az idősebb lányok a környékre mentek férjhez még a háború előtt; Sárosdra, Jánosházára, csak Mariska maradt; Lajos Kőbányán tűzoltó; Antal, a Tóni bácsi kisbíróság után a Nagy László Emlékház gondnoka, lánya Veszprémben tanárnő, fia velük lakik a családjával, szakmunkás; Tóni bácsi Laci öccse lakik a családi házban három gyerekkel, az egyik lánynak a szeptemberi búcsúkor, az idén csaptak nagy lakodalmat; Karira csak úgy emlékszem, ahogy meztelenül fürödtünk a disznófertőben, ő már kamasz volt; Tivadar, a legkisebb, Várpalotán vasutas, a megye túlsó végébe jár új házából, ötvenen túli, nőtlen.

8. Tomorék helyén új épület a sokáig özvegy Róza néni halála után. Feri a falu közepén, Pali a háború előttől postás Pesten, meghalt.

9. Dénes Szabó Kálmánék három fia közül kettő a faluban, helybeli feleséggel, a legidősebb, Gyula is idevalósi lányt vett el a harmadik házból, Várpalotán élnek és dolgoznak a vasútnál; Pista a kisutcában, ahova már nem terjed ki ez a leltár, s mi Dönci Pistinek hívtuk, bátyja, Ödön nevét ráragasztva, villanyszerelő.

10. Samu Szabó Paliék házát a háború idején született Ferkó lakja egyedül, apját Máramarosszigeten vitte el a tífusz vagy a vérhas, mikor hadifogságból szabadult volna, anyja, Mózesék Mariskája férjhez ment Tomor Imrushoz az Ószegre.

11. Samu Feriék gyermektelenül, ketten; fogadott fiuk, az András Nyugat-Németországban. Hátul laktak Vargáék, házrészük helyén ólak, Margit Nagy Gyulához ment feleségül a falu közepére, mintha bátyról is beszéltek volna gyerekkoromban.

12. A Tomor testvérek közül csak a Jóskát és Rozikát ismertem, ők maradtak itthon, Jóska bácsi elvette a doni halott Nagy Jenő özvegyét, akinek lánya orvos Nyugat-Németországban; a többi testvér közül egy asszony szokott eljárni ablakunk előtt a szomszédos Kiscsőszről; Jutkájuk a családi házban a kőműves férjjel, három fiukkal, özvegy édesanyjával.

13. Jézusék! Valójában Martonék az első részben és hátul. Elöl Zoli maradt családjával; hátul unokatestvére, az agglegény Gyula és a vénlány Tercsi, Lajos elesett; Gyula traktorról lépett le a nyugdíjba. Jézus Zoli is nyugdíjas már, de azt hiszem, fia még húszéves sincsen; Mari az előbbi Dénes Gyula felesége Várpalotán, féltestvére Samu Feri bácsi párja, Gizus néni; Jenő, mióta eszemet tudom, pesti, a búcsúkban láttam, mikor még búcsúk voltak; apjuk a falu legöregebbjeként halt meg, a Marton Péter, túl a kilencvenen. Most Dénes Kálmán bácsi és az ószegi Marton Jancsi bácsi hajlanak ahhoz a korhoz.

14. Szemben Gizella Jóskáék, Martonok ők is, és azt hiszem, Gizella néni olyan matriarcha volt, hogy alkalmat adott keresztnevével megkülönböztetni őket; egyetlen lányuk férjhez ment, s Irénke mintha nem is lakna otthon.

15. Tomor Zoliéknak is egyetlen lányuk született, a Magdi, Dénes Kálmán bácsi fia vette el, a Dönci Pista; Magdi varr, a kisutcába költözött az egész család a villaszerű, nagynénjüktől örökölt házba. Zoli bácsi apám keresztfia, mégsem tudok mostanában róla semmit, él vagy meghalt, nem tudok Vilma néniről sem. Helyükben Nagy Istvánék a Nyíres nevű lebontott pusztáról.

16. Ács Imréék, a kocsmáros-boltosék Pápára költöztek, eladták a házat az említett Tomor Róza néni fiának, Ferinek, olt élnek az előbb lakó Tomor József testvérével, Rozikával gyerektelenül. Hátul sincsen már meg Mátis Káróék háza, de Tomor Zoli bácsi felesége, Vilma néni gyerekkorára onnan emlékezhetne, onnan is egy doni halott, a Mátis Kari.

17. Ácsék a falu közepén egymás mellett és szemben. Ács Gyula és apai nagynéném magtalanok voltak, örökbe fogadták Vali unokanővéremet, aki Kiscsőszön lakik; szülei az elcsatolt Nagylakon maradtak; a három fiú a román behívó miatt átszökött a Maroson; Sanyi az amerikai Betlehemben; Szilárd a Francia Lensban; Ottó Pesten nyugdíjas autófényező. Vali eladta a házat Kardos Jóskának, a teljesen újban nyugdíjas már az ajkai bányász, nővére a főszegi Mózes Laci felesége, övé meg a kisutcai Tomor Mariska osztálytársam, gyerekeiket nem ismerném már meg.

18. Buruzsék, a más rokonságú Szabóék laktak mellettük, egy agglegény, egy vénlány és az özvegyasszony meghaltak egymás után, házuk összedőlt, s most Kardosék kertje.

19. Ács Józsi házában annak a Tomor Jóskának Anci lánya lakik, akinek orvosnő féltestvére Nyugat-Németországban él. Apró gyerekeket látok az udvaron, két fiút és egy lányt; Ács Józsi bácsi velem egyívású fia, Laci kitanulta a pincérszakmát Devecserben, ott és Pécsett dolgozott, mára Sásdon telepedett le; Jóska itthon élt egy ideig alföldi feleségével, gyerekeivel, traktoros vontatón fuvarozott, géppel fűrészelt bérben, azután elköltöztek, azt hiszem, Ajkára; Ernő valahol hentes; Sanyi a kovácsműhely mellé építette agglegénysége sátortetős házát.

20. Következzenek Ács Gyuláék, a Piros Ilona néniék! Annus lányukat Hegedűs Lajos, a volt parasztlegény csendőr vette el, aki hiába küldözgette kérvényeit, szolgálati idejét mégsem számították be téesznyugdíjába, minden nemzetiszínű ünnepen „begyűjtötték”, elvitte a magas vérnyomás; itthon csak Annus nénit látom, pedig fiuk és lányuk született.

21. Nagy Gyula néha kiáll kapujába, néha, mert sokat dolgozik, a téesz nyugdíjas brigádvezetője, építkezik, már lebontotta Nagy Ignácék házát, Sanyi fiának jó lesz majd az új; Sanyi Ajkán szerzett szakmát, három műszakban jár az ajkai Volánhoz, harminc kilométerre; a Zsuzsi lány idén érettségizett, s elhelyezkedett két kilométerre, Kertán a pápai közgazdasági szakközépiskolából a kertai ÁFÉSZ üzeméhez; anyjuk az a Varga Margit, aki Samu Feri bácsiék mögött töltötte lánykorát, ahol most az ólak állnak.

22. Nagy Ignácék családjából egyetlen él itthon, özvegyen, a Margit néni, három házzal odébb rátalálunk; Nagy Laci elpusztult a Donnál vagy Szibériában. Hátul Kissék voltak; az öreg Kiss Ferenc Pestről ide nősült kőfaragó, 45 után maga a Kommunista Párt és a párt titkára; a sok gyerek közül a Ferkó kötődött haza Padragkútról, megvette a magáéhoz Nagy Ignácék házát, meg őseimét a szomszédból, Horváthéktól, hogy nagyobb legyen a kert, szőlőt termeszthessen, úgy látszik, megunta és eladta Nagy Gyulának őseim fundusa nélkül; Kiss Böske, hajdani, ideiglenes dajkám a kisutcába ment férjhez Patyi Karihoz, a vadőrhöz, sógora lánya tanár lett Kertán; Bélával halottak napján találkoztam szülőházunkban mint Pestről jött múzeumlátogatóval.

23. Szemben Szanyiék. Gyula bácsi asztalos, tejcsarnokos, részes arató és műkedvelő, nem tudom, hogyan talált a felsőiszkázi Róza nénire messziről, valahonnan; Ernő fiuk nyugdíjas gépészmérnök Budapesten; Mariska is pesti. Renoválták a házat nyaraik alkalmára.

24. Azután Marton Dénesék. Dénes bácsi gyermekségemhez hatalmas árnyék, felesége él még, a közeli Vidról való Péntek Mari néni; egyetlen lányukat Dönci vette el a Főszegről, akinek Mariska fiút és lányt szült, Ödön is Várpalotára jár el a vasútra.

25. Itt egyetlen lány, a testvér Marton Pistáéknál öt, de már nincsenek Marton Pistáék, hanem Ács Sanyi háza, a szülők meghaltak, a gyönyörű lányok férjnél Várpalotán, Budapesten. Kamaszkorunkban kéjesen leskelődtünk a patkolószín résein át udvarukba.

26. A kovácsműhelyt boltocska váltotta föl, a kovács- és kanászházból a disznópásztoré maradt meg a harangozóéknak a templommal szemben, a két öreglánynak meg az öreglegénynek; Emma apjától örökölte tisztét, anyjától az iskola takarítását; Laci a kertai betonüzemben dolgozik; ő és Ilonka analfabéták; Magdi férjhez ment, azt hiszem, Budapestre.

27. Mielőtt a temető melletti házhoz érnénk, nézzünk át a másik szerre, Kissék szomszédjában őseim hátulsó, lakatlan házához; Horváthék laktak ott sok gyerekkel; a lányok közül egyetlen maradt itthon, egy Kajári nevű idegen özvegye, a pap szakácsnéja, és Lajos bácsi, a gyermektelen özvegy, egyszer csak Pestre költöztek ők is, a pesti munkás Feri meg hazajött, megvette Mátis Jóskáék házát.

28. Elöl a nálam valamivel fiatalabb Marton Béla egyedül, idegei miatt Pestről leszázalékolták, öccsei Pesten, biztosan ott a lány is.

29. Anyám lakott a szomszédjában, apám halála után bérelte Árik Nagyék házát, félt a faluvégen. Nagy Ernő a kisutcába nősült Középiszkázról, megvette Miklós Ferinek, Hofi Géza nagybátyjának a házát; a hirtelen meghalt Magdi férjhez ment néhány házzal odébbra Szűcs Lajoshoz; Feri a Donnál maradt, vagy hadifogságban, végigjárta a falut, úgy búcsúzott el. Anyám is elhagyta a házat, mely már csúfosan romlik.

30. De hátul Szabó Jenő építkezett, a negyvenhat éves, nőtlen; a nálam idősebb hajadon, Ilus nővére jár haza hétvégekre. Ők voltak a Dénes Jancsiék. János bácsit 1945. március 24-én lefejezte a kapuban egy bomba; hét árva maradt utána, köztük a nekem legkedvesebb, egykorú Pista barátom, Sümegen érettségizett, Pápára költözött, mikor elvett egy óvónőt, autóbuszkalauz volt, most is valami autóbuszhoz fűződő munkát végez; a legidősebb testvért, Mártát sümegcsehi legény vette el, autóbuszsofőr, onnan költöztek Kertára, Márta a karakószörcsöki boltot vezette nyugdíjazásáig; Böske meghalt gyomorrákban; Mariska Debrecenben él; Sanyi házat épített magának a faluvégre, mellénk, két gyerek apja.

31. Flóriék következnek, özvegy Tomor Flóriánné Nagy Margit, Nagy Ignác lánya Pista fiával és annak családjával; úgy tudom, Pista Érdről hozta feleségét; míg Karcsi bátyja Érden épített házat; Miki bátyjuk Johannesburgban. Hátul is laktak régen, a Buruzs testvérek utoljára.

32. Ugyanilyen kettes ház volt a másik. Hátul Tomor Feri barátommal, osztálytársammal, aki gépipari technikumot végzett Székesfehérváron, és Szabó Pistával kamaszos, nohás-otellós kanmurikat rendeztünk, Nyúlnak csúfoltuk, Nyugat-Németországból szokott hazalátogatni a semmire. Keresztes Jóska egykorúm lakik az egész udvarban leszázalékolva, és nem tud mit kezdeni magával; Feri bátyja a falu másik részén, de Szentgálnál szokott a vonatnak tisztelegni; Terus és Marika Sopronba kerültek. Jóska téblábol,

33. akár szegény Marton Jancsi bácsi, aki már nem hall semmit, csak sétál, botozik a faluvégig és vissza; felesége Samu Emma, a főszegi Samu Feri bácsi testvére s a mármarosszigeti Palié; Samu Ilona hozzájuk költözött Sopronból, férjét Felsőiszkázra temették, s már őt is mellé; Emma néni két fiút szült: Pityu vette el Mátis Ilonkát; Gyuszi a közeli Piriten lakik, földművesszövetkezeti boltok ellenőre.

34. Mögöttük szintén nem lakik senki. Dénes Géza és Magda néni úgy haltak meg, hogy nem volt mellettük egyik gyerekük sem, csak a házat adták el Marton Jánoséknak; Tibi nyugdíjas katonatiszt Pesten; Pali motoros rendőr lett, most a Főtaxinál; Laci Érden; Márti Ajkán. Egymásról alig tudnak, legalábbis Márti ennél többet nem tud róluk.

35. Samu Pali özvegye, a Mózes Mariska, miként már lejegyeztem, férjhez ment Tomor Imrushoz; Vali, egyetlen lányuk érettségizett, Kertán dolgozik, itt laknak gyerekükkel, tanácstag; Imrus húga, Mariska a negyvenes évek végén Pestre került valami textilgyárba, így találkozott a vidéki árva a tűzoltó Mózes, vagyis Szabó Lajossal, így lett a két család között kettős a rokonság, most úgy pestiek Kőbánya és Rákoskeresztúr között, hogy Lajos ujjai megbarnulnak diószedéskor.

36. Mátis Jóska bácsi felesége, a Takács Sári néni lánykodott Jakab Feriék szomszédságában. Feri bácsit és családját a Főszegről már említettem. A lebontott Takács-ház mögött özvegy Mátis Dezsőné, egyik lánya Veszprémben, a másik a közeli Csöglén.

37. Özvegy már Szűcs Lajos is, Nagy Magdi hirtelen meghalt; lányok libegnek át homályos emlékezetemen, fiúk biztosan nem, vagy csak képzelődöm, s egyetlen lány áll az autóbusz-megállónál Pestre indulóban? Lajos bátyja és húga nevét is elfeledtem, hogyan lehetek ilyen feledékeny apám barátja családjával? Hiába, a Sarokban, a Sorokban elvékonyodtak főszegi gyerekélményeim.

38. Mátis Kálmánék a Sarok romjai előtt. Magdi a közeli Berzsenybe ment férjhez, de Irénke Szabó Edével még a szülőházban él Anikó és Cili lányával, középiskolás korúakkal, sejtem, ők sem maradnak itthon.

39. És a Sarok romja! Egyetlen kapuhoz építettek hosszú házakat, ha már kapura kellett adózni valamikor az emlékezet mögött, itt maradtak a jobbágyok unokái gyerek-, kamaszkoromig. Jobbról Samu Imréék, a szülők a temetőben; Mariskát a 6-os villamoson láttam, kilyukasztotta jegyemet a hatvanas évek elején; Magdi Száka, Szákovics Pistához ment feleségül a kisutcába; utánuk lakott a mára főszegi Mózes Sári néni. Mögöttük a harangozó Tomor Gyuláék. Balról Keresztes Feri bácsiék; gyerekeik korombeliek: Magdi, Bori elköltözött, Bódi maradt a házban, újjáépítette a tornácosat, fölötte ultrarövid-hullámú rádióantenna, hogy Keresztes Boldizsár rendőr altiszt bármikor értesítve lehessen.

40. A szomszédban pislákolt valaha Lőrincék zsellérháza. Lőrinc Kovács Sanyi a falu másik részén; a többiek ki tudja, hová sodródtak, s élnek-e egyáltalán.

41. Ha ismeretlen fiatalok csomagoznak a buszmegállóhoz, Borbács Gyula gyerekeinek hiszem őket. Ki maradhatott itthon, azt hiszem, senki.

42. Suszter Tomor Lajoséknál is csak a Pista, Suszter Pisti autóbuszkalauz Pápa, Celldömölk, Ajka között, erre tért haza Pestről, dolgozik, utána itthon alszik, s mert negyvenhat éves korára sincs felesége, anyja mos, főz rá, a Kustos Mariska néni; Panni és Irénke máshová mentek férjhez; halálos csönd apjuk műhelye nyomában.

43. Nagy Lajosék kétszer gyászoltak sokáig, a háború idején az idősebb testvér Jenőt, a doni halottat, most fiukat, a főváros gázmérgezettjét, évek teltek el, de Annus néni még mindig feketében, rendíthetetlen szomorúan; kisebbik fiuk vette meg a főszegi Tomor Róza néni házát, lebontotta, újat épített, teraszukon láttam az utca egyetlen csöppségét.

44. Üres az újjáépített paplak, a plébános nyugati kocsival jár haza Balatonalmádiból vasár- és ünnepnaponként három falujának misézni, legalább nyolcvan kilométert, százhatvanat oda-vissza.

45. A régi iskola és a valahai népház a környék alsó tagozatosait fogadja, a két-két osztályban tíz-tizenöt kisgyereket, a felsősök Kertán. A tanítóházaspárt nem ismerem, ráláthatnak a temetőre,

46. akár Dénes Jóska bácsi özvegye, Gizi néni a kertek alá épített házból. Ede fia a Sarokban a Mátis Kálmánéknál; Jenő vasutas Budapesten; Éva is Pesten meg kisebbik, Kati lánya; s a második fiú, Ottó; Zoli, azt hiszem, sofőr Ajkán.

 

A fönti leltárt 1986. november 8-án vettem föl Budán, emlékezetből. Nagy István s. k.

 

Ui. Alsó-, Felső- és Középiszkázt 1948-ban egyesítették. A lakosság az 1949-es népszámlálás szerint ugyanannyi volt, mint 1785-ben, II. József összeírása idején. Fényes Elek számbavétele 1850-ben is hasonló: az 1109 lakosból 244, 303, 562 lélek Alsó-, Felső- és Középiszkázon 1985-re 699-re csappant. Falum a 767 lakosú Kerta társközsége.

Enyémmé lakott elhagyott városrészem

Ünnepélyesen kiosztották a tanácsi öröklakások kulcsait. Jelképessé avatták a kétgyerekes családot, aztán mindenki elindult megnézni a magáét. Fiatal házaspárok, ünneplős, fehér kalapos kislányok, parkettán csúszkáló fiúk, rokonok, barátok örültek, nem csak a térnek, mely üresen olyan nagynak tűnt, de az udvarnak, a sodródó, napos felhőknek, az erkélyig terebélyesedő fáknak, szomorúfűznek, fehér kérgű nyírnek is. Teherautók tolakodtak át a kapura hajló szilfalombon, a bejáratok előtt bútorok, pakkok halmozódtak, s fölbukdácsoltak a szállítók hátán végsőnek tűnő helyükre.

Mi a máriaremetei mesevilágból, ahol fülemülék felelgettek egymásnak két hegy között, rigó költött bérelt házacskánk elé a kis fenyőre; költözködtünk a rózsák közül, ahol kislányunk járni tanult, s az „add-ide! mama-mama mindent tud”-dal kezdte beszédét, a rigót didónak mondta, a Betyárfalvi Dolmányos kuvaszt Dedárnak. Barátok segítettek a tehertaxinál valamivel nagyobb autóra rakodni, s amíg papírzsákon ülve a konyakosüveget körbejárattuk, mámorosan érkeztünk meg.

1956 szeptemberében leszálltam a Déli pályaudvaron, majd a 61-es villamos végállomásától a Himfy utcán szívdobogva lépcsőztem az Eötvös-kollégiumba, már elkezdtem a főváros magamhoz való otthonosítását. Azóta némely helyét belaktam már, a Bartók Béla utat, a Mártírok útját albérletben, a Keleti Károly utcát fiatal házasként, garzonban és kétszoba-hallosban, a rózsadombi Baba utcát egy széljárta víkendházban mint menekülő, az Üllői utat, mint akit vacogó sanyarúságomban a jótét lelkek meleg szobával oltalmaztak, s új házasságomban egy máriaremetei kis házba, szerencsés albérletbe segítettek, a tulajdonosoktól külön, a kert végébe, s aztán a sajátunkba jutottunk 1973. augusztus 21-én. Kórházak közé, de ablakaink hátat fordítottak a hatalmas, zord épületnek, a másik tölgyes, cserfás kertje nem gondoltatott a benti szenvedésre.

Buzgólkodott a tulajdonosi öntudat; néhányan körülfestették autójuk helyét, odaírták a rendszámot, kertkapukulcsot csináltattak, hogy a betegek ne az udvaron járjanak át, megtakarítva azt a pár száz métert, ami a főépület és a tüdő- és idegosztály között van: parkoljanak kívül a látogatók!

A lármás énekes házavatókat mindenki eltűrte, hiszen azt tették maguk is. Átjártunk egymáshoz, pertut ittunk munkásokkal, technikusokkal, mérnökökkel, közgazdásszal, ügyvéddel, a modern komolyzene művészeivel.

Egyszer csak fölösleges már az autó helyének kiparcellázása, mindenki tudta, hol az övé, elfelejtették bezárni a kertkaput, annyira elcsöndesedtek a lakások, hogy egyetlen házi hangoskodást sem engedhettünk meg magunknak, még szilveszter napján is, mintha mindenki máshol szórakozott, vagy aludt volna otthon. Tapintatosak és magunknak valók lettünk, pedig fiatalok. Az öt társasház száz lakásába, egy-két kivétellel, dolgos, szerény emberek költöztek, a pestiek szülőktől, szükséglakásból, a vidékiek albérletekből. A meghúzódó csöndben alig nyitottunk be egymáshoz, vagy megálltunk az ajtóban, félig pislantottunk a berendező kedv tapétáira, poszter-Niagarákra, a szoba rekamié-, fotelrészletére. A világos ablakon kilátszott a tulajdonosra valló csillár, szekrénysor, könyvespolc itt-ott, konyhából a pingált falitányérok, műréz díszek pajzzsal és karddal, kakukkos ingaóra-korcsok. A nyitott ablakokon visszafojtott beszéd foszlányai hallatszottak, melyekből senki nem értett semmit. Folytatódott a régi együttélés meg az albérlők túlzott tapintatossága, félelme.

 

(Fiatal házaspár lakott szomszédunkban, kislányukkal. A férfi alföldi, az asszony somogyi, kétkezi munkások két műszakban. Csöndesek, mint az elemózsiástáska és a bevásárlószatyor. Tizenhárom év alatt egyetlen hang sem szüremlett át hozzánk. Idős vasutas, valamelyikük apja látogatta őket hazai terhével. Csomagot mintha csak nekik vitt volna a postás, én vettem át néha. Romlandó! Hárman osztozkodtunk a pincén; ott esztergált, fabrikált a gyökeres pesti, mi az újságokat, folyóiratokat raktuk a rácsos gyerekágyba, ők a hazai krumplit, almát. Használt autót vettek, akár a többiek. A vasutas apa Pestre vonatozik, a pesti vidékiek autóval haza. A férfi szelíd, derűs még akkor is, ha azt hiszi, senki ismerős sem látja a járdaforgalomban. Még időnk elején hellyel kínáltam, koccintottunk. Garázsban laktak, lányuk oda született az olajoshordók közé, húsz forintot fizettek a jó idős hónapokban külön a levegőért s azért a fél négyzetméterért, amit a gyerekkocsi elfoglal a kertben. Ne írjam meg, hátha baj lesz belőle!)

 

Belül csönd, de az udvaron annál inkább hangoskodott a gyerekvilág, labdával döngették a panelt, megunhatatlan magnót ültek körül a kerti kőasztalnál, végig kellett hallgatnom tizenhárom év minden világslágerét, az együttesek divatját, elmúlását. A mutáló röhincselésből, kebel illeg-billegtetésből az első szerelem kívülre bújtatta őket a zöldségesbódé tövéhez. Szájjal tröttyölő kicsik bicikliversenyén szűköltem oldalt a gyepre, nehogy még egyszer karomat törjem, akár az autókarambol miatt, melyet tízhetes gipsz-rabsággal úsztam meg, míg a gyerekek idegesítő nénózással utánozták a mentők mindennapos szirénázását. Köztük kellett átvágni mindig, legtöbbször a nyilvános telefonhoz, mert a telefon a legreménytelenebb kérelem volt, ha az út építése közben elfelejtették a kábelt lerakni, öt évig bontani nem lehet, persze máig sem történt semmi, hát telefonoztam a forró vagy dermesztő fülkékből, sokszor a környék végéből, ha elromlottak a készülékek, kagylójuk leszaggatva, a kibelezett pénztartó miatt némultak hetekig, hónapokig. Jó időben az erkélyen dolgoztam, szinte a nyárfalombban, enyém lett az a zöld sátor, akár a rigóké, balkáni gerléké, verebeké, őszi-téli cinegéké. Társuk voltam, csöpp tükörképem röpült szemükben, kihullott, visszatért, figyelmemet ringtatta földi reggelizésük; macska lapult, kúszott, ugrott értük hiába, közönyös csalódással visszasompolygott leshelyére. A cinege nem ereszkedett közéjük, mintha féltené fekete-sárga-kék tollazata remekművét a sártól. Még sosem láttam földön, akár a fecskét. Egyformák lehettünk első emeleti magasomban. S lettem életük tudója, mint annak a gerlepárnak, akit a jó idő úgy becsapott a gyertyaszentelő napján, hogy fészket raktak a velük együtt megzavarodott fűzre. A fészekcsomó meg a tojó szürke fejecskéje átlátszott a sárgás-zöld füzérfüggönyön. Már én is pulóverben süttettem arcomat a nyugágyon, míg egyik reggelre vissza nem tért a jég, a dér, a hó, melegből figyeltem, amint az anyamadár őrülten dúlja tojásait a földre, azután eltűnt arról az elátkozott fáról, a lenti sárgája-fehérjefagyott héjzúzalék fölül. Az igazi tavaszban másikon költött, a fűzfa meg elszáradt, kivágták.

Otthon dolgoztam, hihettek munkakerülőnek; egész nap az erkélyen, a konyha- s a szobaablakban, tűnődéseimet illetlen kíváncsiságnak gondolhatták, míg jobban meg nem ismertek az udvaron, a boltban, a kocsmában.

 

(Az udvar gondnoka a szomszédos földszinten lakott, konyhánk ablakától lefelé szemben. Onnan láthattam gyárból jövet; hazahimbálta aktatáskáját, hamar kiült az erkélyre piros melegítősen, kezét pihentette a vaskorláton, talán a dolgát gondolta végig: rózsát metszeni, söpörni kell, csemetéket ültetni, kivágni az öreg fát úgy, hogy beteg törzse maradékából ülőke lehessen. Lapátra támaszkodva magasodott, mint Mester tanítványai fölött, előadván a gyerekeknek az illő viselkedés rendjét; akit éppen dorgált, kihúzta magát, a fejét lehajtotta, aztán kisomfordált a körből, s hazafelé kavicsot rugdalt maga előtt jobb lábával bal sarka mögül kanyarítva. Szerette a rózsákat, a frissen festett, piros padokat, a gyerekeket. Mindig dohogott a felnőttekre: kivágták a fenyőt karácsonyfának, nem csukják be a kaput, persze hogy kifosztják az autót, pincében alszanak a csövesek, jelentgetnek a közös képviselőnél, nem tartok rendet, nem hányom el a havat rendesen, én leszek az oka, ha összetöri magát valaki… Sokáig nem láttam, utána erkélyen ült munkaidőben is, egész nap a semmibe nézett, az ég nagyregényét olvasgatta.

– Ha ez a három fenyő megnő, nem napozhatsz – mutattam a csemetékre.

Kiült már kora reggel a napsütésbe, s ha bolti szatyorral látott, markomba fordította aprópénzét, lenyújtotta az üres üveget néha és nem sokáig. Már csak le- és fölköszöntünk, hogyvagyoztunk, elmúlott lelkifurdalásom, hiszen úgy tettem jót, ahogy rosszat okoztam az itallal. Ült, ült… ölébe vette unokáját, szőke haját szavakkal becézte, a semmibe nézett, míg utóda csettegtette az ollót. A nagyhét egyik éjszakáján rosszul aludtam, konyhánkból világosságot láttam náluk, még nincs öt óra, miért kel ilyen korán a felesége? Megtudtam húsvéthétfőn, miatta volt az az éjjeli világosság, lányom szaladt hozzánk a kocsmakertbe a hírrel, ahol valaha összebarátkoztunk.)

 

Ahogy múltak az évek, fogyatkozott a születés. Ezek a nagy és kis szobás otthonok csak háromtagú családoknak elviselhetők. A két gyerek zárkában érzi magát emeletes ágyon, törpe bútorok között tanulva, magnózva, egymást kerülgetve. S hova rejtse el a fiú és a lány az érés jeleit? Ők, akik a lakások árát hatvanezer forinttal csökkentették, de újabb testvérrel nem gyarapodhattak. Fogamzásgátlás, abortusz ez a szűkre szabott típusterv! Már csak egy-egy új lakó tologatta a gyerekkocsit, a mieink megkamaszodtak. S láttam az első nászmenetet a fehér fátylas menyasszony körül sötétleni, eltűnni virágfüzéres autón.

Az első halottat olyan hirtelen vitte el a tüdőrák, mintha a vidám focizásból zuhanyozni ment volna. A másik fiatalember pizsamásan, fürdőköpenyben jött az utcán. Nagyon restellem azt az utolsó, rövid beszélgetést.

– Honnan ilyen lengén?

– Onnan.

– A hullaházból?

A tüdőosztály hátsó kijárata a hullaház mellett van, repkénnyel futtatott borzasztó titokzatosság telefonálásaim panorámájaként, ahol az emeleti lakók békességét dúlták a hullaszállítók, ahogy a nyitott-csukott ládákat dobálják szürke autókra. Később már cső lógott a beteg szomszéd orrából, nemsokára kiszögezték a gyászjelentést lépcsőházunkba, élt negyvenhárom évet.

Halhatatlannak éreztük magunkat a beköltözéskor, ugye, barátom? Tavaly drágán átalakított lakásodat mutattad nekem büszkén, mert ti innen sose akartok elköltözni. Te nem üldögéltél az erkélyen, mint a gondnok alattad, kikönyököltél, lefelé társalogtál lábadozásaid idején.

– Mi a te fekélyed az enyémhez képest! – húztad föl ingedet sebhelyedről. Azt hallom, különösen viselkedtél újév napján, ott is leforgattad kedves dalaidat, ahova ritkán jártál előbb, és szokatlanul beszéltél. Búcsúztál? Már Budán hallom, te sem vagy. S hol élnek, akik elköltöztek?

Udvarom kilométeresre tágult, belül öt élelmiszerbolt, öt vendéglő, kocsma, két borozó, egy diszkóbár, három kórház, szeretetotthon, nyomorék gyerekek intézete, kefegyár, filmgyár, József Attila manzárdlakása, a kertváros kubisztikus, elvágólagos díszbokrai, fenyő- és tujafái, szivarfák, tulipánfák, hársak. A japánakácsor júliusi virágzásában sziromszőnyegen jártam a boltba, akkor szállították a hullákat, egyszer az utcasarkon majdnem el is ütöttek, grimaszos baleset lett volna. A fiúk előttem, utánam szokták megvenni a húsz deka parizert és a negyed kiló kenyeret, az üveg sört, már a bolt ajtajában elkezdték, autójuk addig állt, amíg reggeliztek. Teleszirmozták őket a japánakácok. Gyászolókat láttam mindennap, kisírt, vörös szemmel, szótlanul, akkor a bolond öregasszony abbahagyta örökös hadarását.

 

(Télen és nyáron ugyanabban a selyempongyolában vagy kék melegítősen járkált lakása előtt sárga sísapkában, díszmeneti léptekkel, hóna alatt kenyér, mint puska, ha senki sem járt közelében, hallgató kapubálványként ült. Szózuhatagából a túlsó oldalra menekültem.

– Semmi sem elég ezeknek! Csókolom a puha kezedet, drágám, azt a puhát… Hogy azt a kesztyűs kezedet csípné ki a mosópor! Jó mosogatni a gumikesztyűben, mi? Gumikesztyű… gumi óvszer… Ennek is be kellene tömni a kifolyóját! Kifolyó-jó-jó! Mindenki szájhá, ugye, fiatalúr? Átmegy a… Te is megéred az ökör árát, abból vetted azt a nacit? Szép vagy, mondhatom. Ez a hülye, kiszuperált motorversenyző meg csak iszik. Igyál, fiam! A nyugdíjadat… az ányádét! Hát az enyim nem kőne, kellene, párdon. Ezt! Ezt a redves kezemet! Ide nézz! Tied lehet, nesze, pongyolástul… cicizzél! Tudják-e, hölgyeim és uraim, mi lett a hullaszállítóval? Engem ugyan nem visz el. Lebukott, mert elsikkasztotta a Józsit. Józsikám, de hiányzol a mi utcánbúl! Va-la-ki-hi-ány-zik-a-ház-bo-ól… csak az a nagyságos nassaszony nem hiányzik a lepcses pofáj… Óccakát!… Azt mondtam neki, kedvesem, erre hozzám vágta azt a füstös szalonnáját. Még hogy nem elég? Legyen mindenki olyan, mint a fiam!… A riherongy anyját neki. Nem jön a gázos, kalapácsot szereltek a gázórába. Szerbusztok, madárkáim! Szia, az anyátokba! Azt hiszed, olyan könnyen elvihetsz, naccságos úr? Nem ám… de nem ám!… Nézze meg az ember!

Augusztus huszadikán délután három órakor a keresztutca parkosított középső sávján kiült sámlijára. Ahogy a kotlós ereszkedik, ráigazította fenekét jobbról-balról, kezét ölébe rakta, fejét fölemelte, mintha fényképeznék, így ni! Egész délután ott szobrozott, szemben a messzi Gellérthegynek, várta a tűzijátékot, de mire az esti ágyúbuffogás, suhogó szivárványsziporkázás elkezdődött, eltűnt páholyából, elunta magát, s már eltűnt közönsége is. A szomszéd házból a cigány családok, akik kiszuperált fotelokban, kitámasztott autóüléseken traccsolnak, kártyáznak, iszogatnak tavasztól őszig, mintha csak az az egyetlen kellemes helye lenne a világnak, a Dunához zörögtek roggyant, piros autóikon.)

 

Gyakran cserélődtek a kisvendéglő gebinesei, az én időmben négyszer-ötször legalább, amíg meg nem állapodott ez a törzsvendéget sajnálatra vagy éppen megkönnyebbülésre késztető váltakozás a válogatott balhátvédnél. Mindegyik változtatott valamit a berendezésen, söntéspultot rakott, magához csatolta a bagolyasszonyka kihalt trafikját (– Mikor javítják meg a telefont? – Soha! Minek hallgassam mások fecsegését? – Kérek egy csomag Sopianaet. – Vegye le a fejem fölül), bokszokat csináltatott az egyik, amiket a bérlő szinte újonnan kidobott, s telerakta a helyiséget négyszemélyes asztalokkal, jöttek a fiúk törzsvendégnek, söröskorsók fülén, lányok nyakán csimpaszkodtak. Este már nem jutott hely megszokott öregeimnek, nekem se. Az öreg zokni és nadrág nélkül botozott szürkévé mosott munkaköpenyében, félrefordította székét asztalától, botját térdei közé fogta, jobbjával kampójára támaszkodott, balról a korsót birizgálta, bizalma csúcsán fölfedte szilánksebhely-pöttyös combját, keletre mutatott, mint Bem apó a csatatéren. Rövidnadrágos, atlétatrikós barátja hazaküldte sárga kutyáját s leült melléje.

– Ez a Bobi megdöglik.

– Nem hal meg, maga is tudhassa, mennyivel girhesebb volt. Jót tesz neki az öreg zsidók kosztja. Tudja, a Bobi mit ebédelt máma? Kacsasültet! Evett maga mostanában kacsasültet? Nahát!

– Gyere, Józsi, megfőztem a lecsót, de azért én is iszok egyet.

– Maguk lecsót esznek áprilisban?

– Miér ne?

A boldog-boldogtalan vén házaspár átsóhajtotta magát a másvilágra, de Bobi, akit a Halál sárga kutyájának neveztem, még mindig szaglássza a környék villanydúcait, fatörzseit, az utcai kiszögelléseket.

 

(Pincér volt itt valamikor az az uszkárszakállas, uszkárral mászkáló, mosolytalan robotember, a gazdagodás mintapéldánya. Jó ideig nem láttam, azt hittem, együtt ment főnökével. És nocsak! A Városligetben már ő a főnök, felesége főzi a virslit, ő meg hozza a rumos teával készségesen, rebbenéstelen lakáj módra. És nocsak! Ide építi fémbódéját a kórház mellé, bevezeti a vizet, a gázt, a villanyt, s kiírja az üvegre: PIZZA, ÜDÍTŐK, SÜTEMÉNYEK, ROLLY.

– Húsz forintot kaptam vissza az ötszázasból négyszázhúsz helyett.

– A sógornőm volt itt tegnap, neki szóljon!

– Ötszázast adott? Ki emlékezne arra, maga igen? Nem érek rá annyi embert megjegyezni, maga igen?

Akkoriban gyakran találkoztunk, üzletét udvarunkon közelítette meg a hamukék uszkártól elválaszthatatlan, ez a kutya lett szimbóluma, akivel egyidős a szakálla. Nem gondoltam, hogy abban az emeletes villában lakik, ahonnan kihajlik a kajszibarackfa, ahol a tearózsák sárgán illatoznak. Fémbódéját eladta hamarosan. A villa kapujában ügyelni láttam a szállítókra, őt és az uszkárt. Stílbútorok a járdán, villanydúcnak, kerítésnek támasztott, keretes gobelinek, régimódi, félgiccs festmények mintha egy régiségbolt költözködne.

Kiürült a ház, ebből sejtem, övé lehetett az egész. Innen csak magasabbra, a Rózsadombra, a Szabadság-hegyre, még inkább a Kab-hegy divatos oldalára képzeltem emelkedni. Fél évig vakolták. Festették, mázolták, szerelték a házat, s kiszögezte tábláját a kisiparosok kerületi szervezete.)

 

Bezzeg a presszók akváriumában úszkáló kiszolgálólányok, asszonyok, akik mosolygósan navigáltak barna, fekete, málnaszín formaruhájukban a ragadozó benzinkutasok, autókulcscsörgető dzsekisek, refesek, püffedt képű öregasszonyok, nyelvlógató Józsik, magányos, özvegy, bikavérrel eljegyzett, közjegyzőképű Gyuri bácsik, zoknival, gatyával seftelő vén Gusztikámok között, az anyáskodó Rózsik, könnyen síró Zsuzsák, méltóságos párduc-Gizik, a cigány-hangos Mimik kopottá öltöztek át záróra után külvárosi lakásuk felé. Nenszi kivételével, akit perzsabundafélében láttam az utcán, aki nemcsak tőlem várhatta el a meghívást a száraz martinira, melyet tisztesség ne essék, eldugott a pult alá.

Író vagyok, hát belementem minden marhaságba. Nem keltette jó híremet, mikor a talponálló asztallapját a bicegő Biginnel hozzánk cipeltük, és kerestek a rendőrök. Bigin valahonnan Külső-Zuglóból vagy Rákospalotáról, piros szegfűvel gomblyukában elindult locsolkodni, s megállapodott a sarki alkoholtanyán, s a talponálló könyöklésre való, poháraljmintás, gyanús barna váladékkal maszatolt, világoskék rostlemezéhez állt mellém.

Fess vagy, Biginkém! Ez az izé olyan, mint egy modern festmény.

– Mennyit ér?

– Százezret is.

– Hát akkor csórjuk el! Nem veszi észre senki. Emeljük le!… Igazam volt?

Feleségem utálkozott, vissza most nem vihettük, eloldalogtunk más kocsmába, Bigin leült kétes barátaihoz, én meg továbbálltam, amíg az otthoni hangulat meg nem nyugszik. Már nyomoztak a rendőrök, Bigin, akit a rendőrök nagyon jól ismertek, elárulta, hol az a százezer forintot érő „festmény”.

– Mondja meg a férjének, válogassa meg a barátait!

Másnap röstelkedve visszavittem, akkor se vették észre.

Az egyszeri színész, ma filozófus, költő és utcaseprő bevezényelte brigádját udvarunkba. Gereblyéztek, söpörtek, lapátoltak, ő meg becsöngetett vasvillásan, üveg kövidinkával.

– Tudod, mekkora botrány lesz ebből, ha megtudja a gondnok?

Cigány népénekes barátom a presszó placcán eljárta a rókatáncot.

– Ha nem állítja le ezt a romát, kihívom a rendőrséget!

Sokáig elkerültem azt a helyet, a talponállót is, amíg tíz órakor nyitó, ráfizetéses eszpresszóvá nem szelídítették.

Író vagyok, hát érdekelnek a sorsok. A zöldséges Bandi apja volt annak a gépnek a kapitánya, amelyik a párizsi reptérnél zuhant le a hatvanas évek elején. Mikor megvettem ezt az íróasztalt a bizományiban, amelyen fogalmazok, gyönyörű, hosszú képeslapot találtam fiókjában, Toulonból csókolja feleségét, kisfiát, kislányát valaki, soraiból az is kiderül, hogy a MALÉV kapitánya. Majdnem húsz éve enyém már ez az asztal, csoda lenne, ha az a lap előkerülne valahonnan, s az ő apjáé, a neki is szóló, elsodródott palackposta még egyszer partravetődne a család zöldségesstandján. Bandit már nem hívhatnám a Vadászba, láttam lebontását a békéscsabai gyorsból. Költözéseim után három nevezetes helyem tűnt el mögülem; máriaremetei éveim Balázs vendéglője leégett, most a zuglói Vadász-kert, a legelső, a Borostyán után a Bukarest étterem magas kockaháza a Bartók Béla úton, mintha ösztöndíjnapos ifjúságom borospalackjait, pontyos üvegtartályait is lebetonozná, maga alá temetve a nótaénekest, Bóka Lászlót.

Kis öröklakásos telepünkről megindult a költözködés. Alap lehet az öröklakás kétszer akkora főbérletre, külső külvárosi családi házacskára, amihez majd hozzátoldanak. Van, aki eladta millióért, telkére költözött négytagú családjával, s onnan építkezett. Hozzánk is befordult a ponyvás, nagy autó, elsodorta a hullásra álló leveleket, ágakat szaggatott le. A kiürített lakásból, az ágy alól, a szekrény mögül, a pincéből, az erkélyről is valószínűtlenül sok holmi állt össze papírzsákba tömött könyvek, műanyag fóliákba szorított textilek, ládákkal mentett törékeny tárgyak halmazává. Utoljára néztem ki az ablakon. Vissza Lágymányosra, a Gellért-hegy alá, a Dunához, ahonnan kezdtem, városrészeket laktam enyémmé, s elvesztettem!

Agglegények vetetlen ágya

„Akkor még volt fiatal bőven. Minden háznál kettő-három is. Inkább a faluból nősültek, mint vidékről. Aki itt nem talált, azt szokták mondani: »Menjél Rigácsra!« Nem tudom, szép lányok voltak-e ott. Molnár Pálnak hívták az irányítónkat, Szombathelyen járt aranykalászos gazdaiskolába. A nővére Iszkázra került, az Amália, Középiszkázra, mi oda jártunk. Felsőiszkázon az Ács Imre volt a kocsmáros, a Hadarics volt az adjutáns, itt volt Borgátán állami gondozott gyerek. Elmentünk a Palival négyen-öten legények, már ment a háború, nemigen volt legény ott a faluban. Pali ismerte ezeket az iszkáziakat jobban. Össze is szedett annyi lányt, ahányan voltunk. Fényképezőgépe volt, fényképeket csináltunk, estefelé meg bementünk az Imre bátyánkhoz, aztán egyet mulattunk. Szerenádoztunk, közben néhány legényke a kaput dobálta, bent énekeltünk az udvaron, azok a suhancok meg a kapukat dobálták kövekkel. Így ment a legénykedésünk. A mai fiatalok nem tudnak énekelni, pedig ebben a faluban olyan jó nótás emberek voltak. Az újakat sem tudják dallamra, pedig hát szól nekik a magnó. Nincs ária, pedig valamikor azt mondták, ha a vidéki falukban valaki nem tudott énekelni: »Menjen el Borgátára áriát faszolni!« Volt itt valamikor egy tanító, Kovács Istvánnak hívták, nagyon kedvelte ezt a nótamindenséget. Egy lány meg egy fiú vagy egy fiú külön is énekelt, meg egy lány külön. Egyszeribe a Radnai tanító úrnál még szólamokban is énekeltünk: nős emberek, legényemberek, lányok, de semmi sincs már. Kivásik a nép a kultúréletből teljesen. Most már csak kocsma van. Nekünk még a hegyen valami élet, lassan nekünk se lesz, ha így megy a sorsunk. Már csak diabetikus kólát szabad inni.

A mostani helyzetet nagyon szomorúnak látom. Leány sincs itt a faluban. Legény, az van a kétszáz-egynéhány lakosból talán tizenöt is, akik ott vannak, hogy már nősülni kellene nekik, vagy meg kellett volna. De ezt a faluból a kivándorlás is elősegíti, mert, kérem szépen, nem jönnek falura. Hogyan nősüljön meg, kit hozzon ide, mert a téeszbe nemigen akarnak jönni a leányok. Inkább eljárnak. Mondjuk, olyan idősebb leány már nincs is, aki ezekhez való lenne, aki az idősebb korosztály, az agglegénybrigádhoz lenne való. A mai fiatalabbak mind eljárnak Cellbe, a kesztyűgyárba meg a Celltexbe.”

A vén legény nem alszik együtt a családdal, régen még a kerékjászol is helye lehetett az istállóban. Elviselhetőbbnek képzelem, mint azokat a rendetlen, dohányfüstszagú szobákat, ahol a lábbal félrelökött dunyhák szennyes rózsaszínűek, ahol a fejaljak nem simulnak ki soha az éjszakai gyűrődésekből. Az istállóban állatmeleg, takarmányillat s a növényevők trágyájának kesernyés aromája. Emitt a hamutartó tele csikkel, és félig vagy egészen üres üveg, csigerszag, sörszag. Tisztaszoba-csatatér. Máshol az öreg édesanya, a lánytestvér, sógorasszony zsörtölődve és beletörődve, megértőn simára lapogatja az ágyneműt. Mégis családtag, azért pénzt hoz a házhoz, legalább annyira, hogy ne kelljen még őt is eltartani.

Élnek még vén legények a letűnt parasztvilágból, akik talán azért nem nősültek meg, mert egyben kellett maradni a földnek; dolgoztak, akár a szolgák: később vasutasnak, traktorosnak, építőipari és mindenféle segédmunkásnak álltak, hétvégeken jártak haza a munkásszállóról, vagy háromkor keltek naponta, hogy a fakaruszt elérjék. Legöregebb nemzedékük mostanra kályha mellett fázik, napon mereng a semmibe. A középkorúak közül sok a rokkantnyugdíjas, vagy akit csak emberiességből tartanak, hogy kihúzza nyugdíjig valami látszatmunkával, bár arra is képtelen, hogy a szomszéd majorba átmenjen és éjjeliőrködjön. Az „egyszálbélű” ötvenéves hetvennek látszik, nem eszik, csak iszik, és berúg egy pohár bortól. Hamuszín lárva az arca, szavain érződik tehetetlen kínlódása a beszéddel, az idegen előtt küszködik, zavart; a családi biztonságban nem futja többre, megelégszik a hümmögetéssel.

– Fölípítem ezt a bungallót, aztán befejeztem. Igyunk! – önti a kertből való rózsaszín bort. Tudom, a házat nem építi már újjá, a kínálás meg inkább magának szóló alkalom. Ez az ember ki sem mozdul hazulról. Mit csinálhat, amikor befejezte a munkát a háztáji földön? Szöszmötöl, dörmög, kutatja az eldugott bort, hever a vetetlen ágyon, cigarettázik, kimegy, bejön, a tévén elalszik, mert úgyse tudna többet az egészből, csak azt, hogy futottak. Efféle öreglegények nem fűtenek be maguknak, csak a konyhában langyoskodik a sparherd, és ott ketyeg a mindig siető-késő régi vekker a fakó kredencen, és sohase ébreszt.

Benyitom a kocsmaajtót téli vasárnap délelőtt; kiszabadul a törköly pálinka-szagú füst, de a homály nem oszlik, valaki rám szól belülről: „Nem ismersz meg?” Megismerem a szeméről csupán, madárfeje, hadaró, érthetetlen beszéde idegen. Egy osztályba jártunk. Körül sorstársai, ebédidőben elköszönnek, kialusszák a délelőttöt annyira, hogy újra visszajöhessenek. Nem tudnak otthon maradni; szabadságuk a kocsma.

Korán kezdték az ivást, nem akadt feleségük. Pénzük van, főz, mos valaki rájuk, még bírják a munkát, majd abból is kivásnak, és elmúlik az élet.

Valamelyikük traktoros még, gyakori betegállományban. Országút szélén tolja a részegesek fekete, törött sárhányójú, csetlett kormányú biciklijét; elfelé járműként szolgált, hazáig dülöngélő támasztéknak. El a kapun át, haza a kert alól. Bár a gazdájának nem is kellene szégyenkeznie, annyira megszokták már, rá több szóbeszéd nem pazarlódik, természetesnek tartják, és megértőek. És ő is megszokta, hogy nem tartják jövendőbelinek a nők, férfinak sem. Hol vannak már az agglegény-anekdoták? Most nincs nagyevő Gánica János, aki lánynak öltöztetett kecskét kért meg, mígnem a kecske magát elmekkentette.

Néha úgy képzelem, szüzek mindannyian. Arra is gondolhatok, nemi nyomorúságuknak nemcsak az alkohol az előzménye. Előbbi a parasztszag, amit silószagnak szoktak finomabban mondani a lányok. A legtöbb derék legény emiatt nem nősülhetett, aztán következett a kocsma, mert a magánynak más űzője alig van a kis falukban; társaság melege szesszel a fölösleges emberek hajlékában.

„Ebben a faluban igen nagy volt a kultúrélet, hogy így fejezzem ki magamat. Volt itt egy olvasókör. Egyletnek is mondták, olvasóegylet – így népiesen. Tizennyolc évtől lehetett tag valaki, legényember, szóval állampolgár. Minden este oda lehetett menni. Még Kossuth Lajos eredeti képe is benn volt a könyvtárban. Aztán, ugye, ott minden este elkártyáztak, olvastak. Járt az újság, a Pesti Hírlap szokott mint újság megjelenni ott. Akkor aztán szilveszteri műsorokat csináltunk, kabarékat szerveztünk, tavasszal meg színdarabokat. Minden évben bevett szokás volt, azért is, hogy legyen egy kis jövedelme az olvasókörnek, meg odacsaltuk a lányokat a szereposztásra, ne kölljön eljárogatni a házhoz. Így fundáltuk ki. Nem is a tanító szerepelt velünk, hanem egy-egy idősebb tag, aki kedvelte ezt az izét. Apám volt ilyen nagy színdarabos ember, tanított igen sokat, a kulisszákat is maga föstötte, rajzolta. Igen jó rajzoló volt az apám, kipingált mindent, amit csak el lehet képzelni, erdőrészletet, ha Krisztus a keresztfán köllött, az is meg volt föstve gyönyörűen. Hát, ugye, ezt űztük, hajtottuk azért is, mert kultúrházat akartunk építeni. A Sebestyén tanító úr lett az elnök, na, akkor már kezdődött a rádiós világ, hát, legyen rádió! De a tanító úr nem akarta, neki van, hallgassuk az övét, költséges meg mit tudom én. De mi nem nyugodtunk, szervezkedtünk. Volt itt egy bérlő Borgátán, a majorban, Nagy Gyulának hívták, adott kétszáz pengőt kamatmentesen. Vállalta az ifjúság, hogy valahogy a színdarabokból visszafizeti. Meglett a rádió, akkor még nem volt villany, telepes volt. Választottunk két embert, aki kezelhette, nem nyúlhatott hozzá mindenki. Megszereztük az árát egy év alatt. Akkor aztán spanyolfalat csináltattunk, a gerendát, tetőanyagot beszereztük ezekből a színdarabokból. Hát aztán, ugye, jött a háború, és el is veszett minden. A spanyolfal megvan még a kultúrházban, beépítették. A háború után is ment ez az olvasókör, még én is lettem alelnöke, később aztán a Radnai tanító úr lett az elnök. Egyszer csak beszüntették, aztán megengedték, talán egy évre se. Valami teaesten összeveszett a párttitkár meg a barátom, a párttitkár volt a kezdeményező, kidobták a teaestről, visszajött mint pártitkár, akkor aztán betiltották teljesen.

Most nincs más, mint a kocsma. Az semmi se, ami itt megy. Odahordják a sört, aztán dorbézolnak, az nem élet, kultúrélet, mint előbb, ott inkább csak dorbézolnak meg vandáloskodnak. Egyelőre, hogy ez a falu fejlődjön, én nem látok kilátást. Még tanító sincs.”

Öreglegények vetetlen magvaitól még üresebb az utca. Öregasszony áll a kapuban, messziről bámulja az idegent, közelebbről a kapu mögé bújik, lépteim után visszanyikorgatja újabb bámulásra, lopakodva kihajol. Szegény, kiszáradt ölű kapuőr. Ki lehet ez az ember?

Vajda Lajos beszéde a borgátai hősök emlékére

(Az amerikai Böröcz testvérek adakozásából és gyűjtéséből állítottatott bajtársi szeretettel 1922. évben.

Bödecs Gyula, Bödecs Sándor, Böröcz Gyula, Horváth József, Gulyás István, Mesterházi Sándor, Péter János, Schreiner József, Somogyi Antal, Somogyi Ferenc, Szekér Antal, Takács Ferenc, Varga András, Varga János, Varga Lajos, Varga Sándor, Várkonyi József.

 

1940–1945

 

 

A SZÜLŐFÖLD SIRATJA GYERMEKEIT)

 

Tisztelt Közönség!

Borgáta népe!

 

Megkésett ünnepélyre gyűltünk most egybe, hogy végső búcsút vegyünk tíz fiatalembertől, akik falunk szülöttei, gyermekeink, testvéreink, barátaink voltak… Micsoda fájdalom lenne, ha most tíz fiatal eltűnne közülünk. Szinte a falunk ifjúsága elveszne. Belerokkanna, teljesen lebénulna kicsi közösségünk… Ez alkalom ürügyén hadd kérdezzem meg mindenkitől, aki féltő gonddal vigyázza gyermeke növekedését, aki anyagiakkal elhalmozza fiát, azt elmondta-e már neki, ki volt a nagyapja vagy az ükanyja, kik voltak ősei. Micsoda áldozatok árán küzdöttek nappal, éjjel, étlen és rongyosan, hogy ami most látszik, a vagyon, a mód, hogy vált valósággá. Ha ezt a harcot az utód nem érzékeli, nem is ragaszkodhat hozzá. Könnyedén elhagyja családját, faluját, talán még hazáját is könnyelműen megtagadja, és válik – ahogy a költő mondja: „a tömkelegbe lépő gyászos tévedővé…”

Van mire visszatekinteni a ma élő borgátainak, mert nagyszerű, haladó emberek voltak őseink.

Mikor kutattam, kerestem a régi írások között, az első feljegyzést 1690-ből találtam Borgátáról… Rendszeres iskola volt már akkor a falunkban, és tanítójukat Hojicsi Sándornak hívták. Ő járt át Borgátáról Kissomlyóra is tanítani… A múlt század elején Borgátán vendégeskedett Körösi Csoma Sándor. Mikor a híres soproni líceumban tanult, húsvéti szabadságra nem utazott haza a távolba szüleihez, hanem a vele együtt tanuló barátjánál, a borgátai Szabó Józsefnél töltötte szabadságát… Már az 1880-as évek elején szervezett hegyközségük volt. A hegyközség vezetője az öreg hegymester, majd a hegybíró, a jegyző, a pénztáros és három elöljáró. Szőlőt a hegyben csak az vehetett, akiért két ajánló kezességet vállalt, hogy rendes, becsületes ember. Elődeink 1872-ben a környéken először alakították meg az olvasókört, melynek 500 kötetes könyvtára volt. 1912. február 20-án elhatározták, hogy tornyot építenek, és nyolc hónap múlva, november 3-án már fel is avatták azt. Később, a második világháború idején, a negyvenes években Vas megyében csak két falunak, Pankasznak és Borgátának volt kapcsolata a népi írókkal. Többször járt falunkban Szabó Pali bácsi. Vendégünk volt Somogyi Imre, a szövetkezés nagy apostola, a Kert-Magyarország propagálója.

Ötven év távlatából gyermekkori emlékeink közt rábukkantam egy esetre, mely arra kényszerített, hogy kimenjek a temetőbe, és megkeressem annak a két tanítónak a sírját, melyet az akkori tanítónkkal együtt megkapáltunk, és virággal teleültettünk. Csak az egyik sírt találtam meg, Kalmár Sándorét, aki 1865-ben halt meg, és ebben a temetőben nyugszik. A kőemléken még látszik a név, de a sírt benőtte a fű, nem ápolja senki. Igaz, jelenben tanítója sincs a falunak. A sok-sok tanító közül kettő nyugszik csak Borgátán, akik hűségesek voltak és maradtak még halálukban is. Valakinek e hűségért cserébe gondolni kellene sírjukra! Elődeink egyszerre tizenöt állami gondozottat hoztak ki a menhelyből, hogy hosszú távon biztosítsák az állami támogatást, hogy a negyvenfős tanulólétszám meglegyen. Ma tíz tanulóhoz volt kötve az iskola fennmaradása. Két-három árva gyermek nevelését kellett volna vállalni, hogy az alsó tagozatos iskola megmaradjon. Legyen legalább egy tanítója a falunak, aki pásztora lenne a jelennek, és krónikása a múltunknak…

Az első világháborúban falunk áldozata tizenhét fiatal élet. Harminc év múlva falunk vesztesége újból tizenhat élet volt, akire e percekben sajgó szívvel és könnyes szemmel emlékezzünk.

Névsor szerint első a sorban: Horváth Ferenc és öccse, Horváth Imre. Egy családból két áldozat. Négy gyermekből egyszerre kettő. Péter Sándor három fiúgyermek közül a középső. Postása volt falunknak. Ma családjából senki sem él Borgátán. Szőr Sándor alig húszéves. Három gyermek közül a középső. Az ő családjából sem él senki falunkban. Tóth Jenő. Ő volt a legidősebb, harminchat éves. A nyugodtság, a becsületesség mintaképe. Vele együtt kihalt a családi név is. Tóth János harmincnégy éves, levente segédoktató. Testvére egy sem él. Aztán Varga Dénes, nyolc gyermek közül a legfiatalabb férfi-gyermek. Ő volt a lelkes gazdálkodó. Varga József. Négy gyermek egyetlen férfi tagja. Általa elveszett a családi név is. Varga István. Hét gyermek közül az egyetlen fiú. Az apa nevét nincs ki továbbvigye. Varga Zoltán. Öt gyermek közül a legidősebb fiú, aki úgy szeretett tervezgetni, gazdálkodni.

Az emléktáblán a nevek látása nehezen csal könnyeket a szemekbe, mert a szülők, az édesanyák már nem élnek. A testvérek is fogynak, van, akié már el is fogyott. A társadalom, a közösség, a falu még él, nem fogyott el, ezért nem fogyhat el az ő emlékük sem.

 

1982. szeptember 26-án

A jégverés másnapja

Tegnap a Ság hegy tetején süttettem magamat. Megrekkent a hőség az elhagyatott, kifüvesedett, virágos bazaltbányában. A fülledt csöndben nagyobb hangversenyt hallhattam a Kemenesaljai Napok rézfúvósainál, a pintysereg, a vándorhangú sárgarigó s a megtelepedett kakukk annyira megnyugtatott, ott maradtam volna mindétig a bujdosók örökérvényűvé táguló, boldog pillanatában. Visszhangzott a kráter. Méltóságosan elhúzott a ragadozó madár. Ezek a védett virágok máshol közönségesek lehetnek, itt megőrizve érintetlen egységükben, rangosabb még a pipacs is. Perje és selyemfű, sárga vérehullató virág, cserjék s a tető tisztása, bazaltkékje megnyugtat, behunyom a szemem, nem gondolok semmire, vagyok valami növényi létben én is. Megfürödve az atavisztikus időben, a létezés ősi részlete lehettem ebben az egyesülésben. Másként érezhetett a Hegy őre, ő a rálátós úton jön-megy, vigyáz az én csöndemre is; ebédidőt jelez, ha magára teríti kabátját, elballagott, ahogy csak fejét láttam, aztán a feje búbját sem. Végképp magamra maradtam a kővel; szemben az öngyilkosok Legyező-sziklája, mégsem támadt halálképzetem, pedig már gondolkodott az idő a szomorú délutánról. Északnyugatról ólmosodott a felhők hasa alja, jégpajzzsal tolva a forróságot.

Tudtam, borverseny van a turistaházban szőlősgazdáim ott lehetnek, de mért zavarjam várakozó türelmetlenségüket? Leereszkedtem az autóbuszhoz.

Az utasok még nem beszéltek arról, kinek a szőlőjét verte el a jég, a társalgás inkább az asszonyok száját pezsdítette. „Gyűrűt vettem a lányomnak ballagásra.” „Lakodalomba hívnak Zircre. Gondolhatja, mennyibe kerül.”

Ilyenkor mégis a hegyi társalgás folytatódik, vagy kezdődik az új, főként a szőlőmunkáról, mert mindannyiukat összefűzi, ezt fűszerezik a családi események. Más környezet való a politikának, nem illik ide a nemzetközi helyzet, de egy-egy hír, pletyka valamely vezetőről mindenkit érdekel, és nagyon élvezik.

Celldömölkön leszakadt a zivatar. Elbuszoztam a vasútig, legalább tető van a fejem fölött, elbeszélgettem valaki ismerőssel eléggé zavartan, mert nem tudtam a nevét, elállt az eső, mégis a postafal tövébe kellett húzódnom, míg barátom lakásáig, szállásomig jutottam.

A Ság hegytől délre mindent elvert a jég, Kisköcskön diónyi jegek estek, a földön akkorára híztak, akár az ököl, vége a sági, a hetyei szövetkezetnek, hallottam. „Maguk itt isznak, a határt meg elverte a jég!” – rontott be a hírnök a borversenyzők közé, a hetyeiekre kiabálva.

Na, én is gyászra érkezem! Elvisz a tanács sofőrje, míg főnöke értekezleten ül. Régebben összebarátkoztam ezzel az alacsony, tiszta szemű, kedves emberrel, akit éppen most vert meg válóperrel a sors. Dacosan állta felesége magnóra mondott vádjait, s csak annyit szólt: „Ötvenéves koromra két fölszabadulást értem meg, egyiket 1945-ben, a másikat most.” A bíró megrótta az „idétlen” hasonlítás miatt. De erről nem beszél, inkább jugoszláviai útjáról, az Adidas trikóról, amelyik éppen rajta van, meg hogy milyen rossz pénz a dinár. Májuson vágunk át, akár őszi lombhullásos úton, csak nyerszöldek a levelek, csúszkálunk az esőlével összemosódott növényi nedveken. A fasor katasztrófája mögött kétoldalt ledöncölt búza- és árpatáblák, a napraforgó meg a kukorica visszaverve a földbe, a megduzzadt Kódó sodra iszaptól zavaros.

A téesz vezetőit töprengőnek találom, Kerék Lajos, Kocsi Károly, Vajda Lajos nem siránkozik, mint ahogy apám sem sápítozott soha, pedig nem emlékszem, hogy jégkárra biztosított volna.

Vajda Lajos testi, szellemi képét most a jégverés jelképes palettájára írhatom, amint falujának, az apró Borgátának támaszkodik. Bár vidámkodtam én kissomlai pincéjében, s most is olyan tiszta az égbolt, föld- és fűpára frissíti alulról a sugarakat. Falum faluja rokona a kisebbségben. A két világháború között kezdődött kapcsolatuk. A felsőiszkázi Ács Imre ott volt nevelt gyerek, kezdő boltos és kocsmáros Hetyén. Jóska bátyja Borgátáról nősült, s mikor Imre Deutschéktól átvette az üzletet, eljártak hozzánk a legények udvarolni, mulatni. Családunk útja nem vitt feléjük a szomszéd megyébe. 1972 óta autókaravánok poroztak ablakunk alatt hétvégéken a borgátai meleg fürdőhöz. Csiklandozott a kíváncsiság, ahogy a falusi ember utána néz az autónak, s a kutyák ugatva követik a kereket, ameddig bírják.

Kíváncsiságomnak célja lett: menjek oda én is! Az írás különös lehetőségét képzeltem: nem egyszerű kis falu, sorsát hévíz alakíthatja. Mit változtatnak az őslakosok életén a telkek és hétvégi házak idegen tulajdonosai? Itt a század második felében a lélekszám nem megtizedelődött, hanem megfeleződött: 1930–1970 között még volt valami állandóság, s lett a 351 emberből 273 1980-ra, 1985-re 223. Évente egy-két gyerek születik, vagy egy sem, s hiába mondja Molnár Miklós bácsi: „Mi, öregek majd húzzuk az időt, és üres marad a temető.” Barátom megismertetett Vajda Lajossal, s megtudhattam, többet ér ez az ember falujának, mint az egész fürdőtelep, ahol a hétvégeken ezrek fordulnak meg, 250 telket mértek ki, faházakat építettek rájuk a veszprémiek, fűzfőiek, várpalotaiak. Rezervátumuk kívül, idegen haszonnal, hiszen a Celldömölki Városi Tanács költségvetési üzeme kezeli.

Szelleme tovább él – mondják a nagy halottra. Az egyházashetyei irodaházon: Berzsenyi Dániel MGTSZ. Elvárhatom és tapasztalom a költőt a gazdálkodásban, érzem lélekvándorlását Vajda Lajosban, mintha benne testesült volna meg mezei szorgalma, emberi harmonisztikája; jobbágyutódban, ahogy a huszadik század második felében lehetséges és illik. A kissomlai bor aranysujtást vetett kiskabátjára, a pinceárnyék körszakállat, dús bajuszt, erős hajat. Valóságos képzelődésem akkor sem hagyott el, mikor becsukta mögöttünk a pinceajtót az éjszakában.

„Ha Berzsenyi nem magyarnak születik, az egész világ bámulná nagyságát. De így még magunk sem értékeljük. Mennyi mindennel vagyunk így, bámuldozzuk a külföldit, a honit meg nem vesszük észre. Minden nemzetnek van önbecsülése – nekünk csak önkritikánk van. Vallom, hogy jó értelemben vett nemzeti érzés nélkül nincs egészséges szocialista lét. Hála íróinknak, ők ébren tartják a gondolatot. Csak még bátrabban, hangosabban!” – írta naplójába. Széchenyit erőlködés nélkül passzinthatom hozzá: „…a költőt kevesen ismerik, s ezek is az alsóbb osztályokból valók… Szegény, egészen el van keseredve, erénye tanú nélküli… és visszavonultan él, szűkösen és betegen Somogy erdeiben.” S visszakanyarodhatok Vajda Lajoshoz Berzsenyi Széchenyihez írt szavaival: „…a luxus szorgalom és pénz nélkül s ezek lélek nélkül egyebet nem adhatnak, mint valami nyomorult barbariest… A tudományok mécsek az éjben, a gyakorlat nélkül csak koporsói mécsek.

Győzködtem pedagógusokkal, népművelőkkel, könyvtárosokkal, a művelt embert ne csak abban lássák, hány iskolája van, jár-e színházba, mennyit olvas. A műveltség a világ értelmes megélése a cselekvésben. Műveltek voltak a hat elemit végzett gazdák, akik földjük talaja minden sávját, az időjárást, a növények, állatok természetét, eszközeik használatát ismerték, lélekbúvárok, erkölcsi törvények tudói az együttlétben, rájuk testált arányérzékűek, a politikát bőrükön érzik, s magukkal válaszolnak rá. Ma, amikor a parasztság mezőgazdasági munkássá szakosodik, hasonlatos azokhoz a cselédekhez, akik csak az ökrökhöz, lovakhoz, szántáshoz-vetéshez értettek külön-külön. Eligazította őket az intéző, most a brigádvezető. Vajda Lajos ritka gazdaként elnökhelyettese a szövetkezetnek. Ritka, és szeretném, ha nem lenne az utolsó.

„Én, Vajda Lajos, borgátai lakos, írom e könyvet a magam és utódaim okulására. Remélem, feljegyzéseimet olvassák, folytatják a mindig következők.

Édesapám, Vajda Dénes, élt 66 évet. Meghalt 1966. november 20-án, vasárnap reggel 7 órakor. A szakszerű szőlőművelés nagymestere volt. Utoljára június 18-án járt itt fönt a Kis-Somlyón. Ültetett három rózsabarackmagot. Egy kikelt, szépen növekedik. Szorgalma, kitartása, helytállása nekem is, másoknak is példakép legyen” – kezdi följegyzéseit.

„Járt itt fönt a pincében” – írja és cselekszi szép szimultanizmusát a szőlővel, a jegenyés laposokkal, méregzöld búza- és aranyverő napraforgótáblákkal, nyugati, déli hegyvonulatokkal, az északi Sággal, a keleti Somlóval, ahogy múltba és jövőbe gondolja át magát, ahogy szűkszavúan rögzíti, mi történt a családban, faluban, szövetkezetben, kik a látogatói, mi jó, mi rossz. Nemcsak elemózsiáját hordozza ide a bor közelébe, teljes valóját írja meg. Nem tanulhatott, mint fia a magyaróvári agráregyetemen; szegények voltak, jött a háború. „1974. október 27. Tibor 24. éves. Belépett a férfikorba. Ilyen idős koromban én egy szál lovunkkal kínlódtam a juttatott földön.” Őt is felső iskolát végzett embernek hiszem, de az a baj, hogy hasonlók csak a régi formákból nőhettek ki. Nincs nevelő közösség, miként a növelő idő. Feljajdult a falu. Megszűnt az iskola. 1977. szeptember 1.” Föloszlatták az olvasókört, nincs ifjúság, a harmincöt közvilágítási lámpa a belső sötétséget nem oszlatja el. „Vajúdik a falu. Kétségbeesett harcot vív a fönnmaradásért. Remélem, sikerül. Nem lesz a harc hiába?!!!”

Néhány éve tévéfilmet forgattak szülővilágomról. A kis faluk szellemi elnyomorodása tanújaként őt szólaltattam meg, s mielőtt szavait sírás kezdte volna szakogatni, a rendező elfordíttatta a kamerát, hadd legyen a fölvétel döbbenetes, és ne szégyellje el magát a férfi. Aztán kivágták a filmből, mondván, megbontja a szerkezetet. Hát akkor legyen ez a pincebeli napló a tanúság, leszármazottainál tágasabbra!

A családdal és barátaival szeretetteljes a kapcsolata, ahogy kezdi, és ahogy visszatér szűkebb körére. „1969. Tibor fiam november 17-én bevonult. Jó katonaszerencsét, fiam!… 1971. Ma lesz Zita szalagavatója… 1972. Tibi leszerelt, kitelt, megemberesedett. Sajnos, Fodor mama viszont meghalt: nincs öröm üröm nélkül… Tibor 1972. június 3-án esküdött. A gyermekkori pajtásságból szerelem hajtott – várjuk a gyümölcsét! Küzdöttem érted, fiam, most te dolgozz családodért, hazád gazdagodásáért… 1972. november 30., csütörtök: ÜNNEP! Unokánk született: LÍVIA!… 1975. Zita augusztus 23-án esküszik hűséget. Minden szerencsét, gyerekek! Hanem a szemem könnyes, idegenbe kerül! Gyökeret ver-e? Otthonra lel-e?”

Többször voltam a pincében, csak egyszer a házban. Felesége a szobának használt konyhában varrt, sparherddel fűtött, jobban melegít a kályhánál, az óriás hőmérő 30 fokot mutatott a hideg márciusban. A nyolcvanéves nagymamával élnek. Fia és lánya Celldömölkön és Mezőlakon. Zita férje váratlanul érkezett, munkája miatt arra járva. Belekóstolt a meleg pogácsába a fiatalember. Lajos bácsi megszokhatta már, gyakorlatiasan viselkedett, nem érzékenyült el, hiszen gyerekei, unokái a hétvégeken kedves fészekké zsongítják a házat.

Már annyira Berzsenyihez képzelem, természetesen gondolok a költő leveleire, melyekben apjának és Kazinczynak beszámol a gazdálkodásáról, feleségének gyakorlati tanácsokat oszt. Csak hát akkor még nem lehetett leírni: „A szilvasornak nem jutott káli- és péti műtrágya.” Körültekintő, mindent figyelő gazda ő: „Megfigyelni a hatást!” „1960 erősen vizes esztendő. A téeszben takarmány bőven, bor viszont nagyon kevés a maszek szőlőskertekben. Ősszel kb. 120 vesszőt ültettem… A vörös szlanka tavaszi ültetés. Kevés trágyát vízzel a gyökér fölé raktam… 1967 igen gazdag esztendő. Gabona, takarmány bőven. A száraz nyár ellenére a bor igen gyenge… 1970. április 3-án óriási szélvihar. Villanyoszlopok dőltek, hóakadályok épültek. Négy napig nem volt áram a környéken… Ma, karácsony napján hóvihar. Egyedül ülök a pincében, Mikes Kelement olvasom… 1972. április 28-án talaj menti fagy. A faluban és a hegy alján leégtek a diók. A lentebbi szőlők is megperzselődtek… 1973. szeptember 23., vasárnap. Az egész hét hűvös volt, eső nélkül, a szőlő jól tartja magát, nem rohad, hanem a hideg és szárazság miatt sok szem srétes marad. Nem bír kitelleni.”

Olvas-e valaki karácsonykor pincéjében Mikes Kelement? S az új évet kezdi-e így? „Új év – megint. Esik a hó. Szemközt naplómmal. A család, a falu, a téesz, az egész magyarság!” A szülőföldtől Moszkváig, Ausztriáig.

„Dűlőnevek a borgátai mezőkön: Csutor, Semlyékes, Szegvíz, Somogy, Haraszt, Tűsköz, Diós, Balázs, Körtvélyes, Pörös, Vadalmás, Káposztás. (A legutóbbihoz: 1848-ban itt kapott minden család konyhakertet.) Azért jegyeztem föl ezeket, mert a téeszben már számmal jelöljük a táblákat, s így pár nemzedék múlva felejtésbe mennek, hogy melyiknek miért ez a neve. Pedig végeredményben nevükön is nevezhetnénk. Igaz, úgy nem férnek be a számítógépbe. Kár… Eddigi életem során a télfordulóval kapcsolatban a következő időjárási szájhagyományok igazságát figyeltem meg. Január 22.: Hogyha csorog Vince, / Megtelik a pince, / Gabonával pajta, csűr, / Mihály is édes bort szűr. – Január 25.: Pálforduló, ha tiszta, / Bőven terem a puszta. / Ám ha szeles, nedves, / Lesz a kenyér kedves. – Február 2.: Gyertyaszentelő napján / Farkas ordítson duplán, / Mert ha nap süt s olvad, / üres marad ól s pad!” „1970. szeptember 30. – október 7. A Szovjetunióban jártam. A Kárpátok, majd a hatalmas mezők lenyűgöztek. A Tretyakov-képtár, a cári kincstár, a Lomonoszov Egyetem felejthetetlen… 1971. szept. 26–27–28-án Ausztriában voltunk. Ha tekintetbe vesszük a tekintendőket, nincs szégyellnivalónk.”

S íme a téesz népben gazdaként gondolkodó vezetője! „1973. Zárszámadás a szokott időben, január 30-án. 112%-ot fizettünk: az emberek elégedettek, mi, vezetők ne legyünk azok… 1974. Tegnap a téeszben nagy ünnepély. Másodszor kaptuk a Kiváló Szövetkezet címet. Hét dolgozó miniszteri kitüntetést, 34 pedig oklevelet… Jövedelemnövekmény-adó! Alaposan megtanultuk. Egymilliót fizettünk az államnak semmiért. Csak azért, mert az állami szervek elaludtak a világpiacon, és ezt megint a mezőgazdasággal fizettetik meg: a szocialista állam a szocialista mezőgazdasággal, miközben az ipar tengődik a rossz szabályzók miatt. Valakik a másik oldalon megint hajszát indítanak a magyar paraszt ellen… Mire lesz jó, ha Magyarországon sem lesz elég ennivaló. Nyugtalanok vagyunk… 1976. február 1. Tegnap végeztünk a zárszámadással. A nyereség az előző évinek csak a fele. Hát igen, az új szabályzók!… S a nép alig morog. Megkérdeztem, hogyan van ez. Azt mondják: mert még rosszabbtól tartanak, hiszen a rádió, a sajtó, a televízió naponta ontja a riasztó híreket a külvilágról… Micsoda bölcs az én népem – s milyen fifikásan formálgatják véleményét!… 1978. Újév: Mit tartogatsz? A kommunális beruházás egyre kevesebb, a mezőgazdasági dolgozók reáljövedelme egyre csökken. Ha így megy, ki fog itt 2000-ben tehenet fejni? Február 12. Tegnap volt a zárszámadás. Nyomott, vezetőségellenes hangulat. A múlt években elkényelmesedtünk, s elszoktunk attól, hogy a tagság keményen szól. Nem ellenségek ők, csak félnek.”

Valamikor Veres Péter is járt Borgátán, Szabó Pál kaszáláshoz vetkezett. Innen való Vajda Lajos bizodalma az irodalomban? Könnyed elmejárása a szőlőtőkéktől Mikes Kelemenig? „1977. június 23-ára Weöres Sándor és Károlyi Amy itt! Hisznek, bíznak, szerintük nem lesz baj a kisebbségi sorsban élő magyarsággal, ha mi okosan politizálunk. Reményt nyújtottak, a szavaikat továbbadom!”

– Fehéret? Vöröset? Pista!

– Vörösbort nálad még nem ittam.

Sűrű rohamokban támadt a májusi szél a tetőn. Kapkodtam a lobogó abrosz után, föl ne döntse a poharat. A naplót a szél lapozta.

„Ilyen volt az öreg pince. Az 1700-as évek végén épülhetett, régi alapra. Nagyapám 1842-ben született, ő mondta édesapámnak, hogy már gyerekkorában így nézett ki. Még állhatott volna, de a környéken már senki nem termel rozsot, nem tudtunk zsúpolni.”

„1968. május 10-én érett cseresznyét ettünk.”

Akkor még megíratlanul: 1985. május 21. A határt elverte a jég.

Vajda Lajos kikísér a műszaki telepre. Ha már hallottam tőle, hogy Borgáta megritkult népe húsz férfit agglegénynek mond, harminc év fölött nem hisznek nősülésükben, beszélgetni akarok néhányukkal. A bejárati mázsánál testi hibás nő, a gatter mellett hatvan felé közelgő legény. Letörli kék nadrágjába fűrészporos kezét, kézfogás után simogatja a hatalmas rönköt. Ismerkedünk egy hosszabb beszélgetéshez, okos gondolatokat képzelek barna szeméből, kezdő szavaiból pontos fogalmazást. Harmincon túli a másik legény, vörös hajú, a szerelőcsarnokban kapálóekén dolgozik, most nem akad más tennivaló, valamelyik téesztag háztáji szerkezetét kalapálja. Patkolnak itt lovakat is, de a környezetnek semmi köze a régi kovácsműhelyekhez, minden olyan tágas, nincs semmi otthonosság, félhomály, hogy a kohó tüze még jobban világítson, s olyan áhítattal nézhessük a szikrák tűzijátékát, mint augusztus 20-án. Kísérőm mindig velem maradt efféle beszélgetések alkalmával, most magamra hagy. Szociográfiázásomat én sem tartom alkalmasnak ebben a másra gondolásban.

Mire visszatérek, Kocsi Károly milliós károkról beszél. Tönkrement az egész borsóvetés, föl kell szántani a búzát, napraforgót, kukoricát. Reggel még azt magyarázta, a zsenge kukoricában nem lehet annyi kár, mert alulról kifejlődhet az újabb szikből.

Vajda Lajos levele a Berzsenyi Társasághoz

Kedves Barátaim!

 

Az évszázad leghidegebb tele nehezen akart távozni. A tavaszi munkákat háromheti késéssel kezdtük. Új árunövényünk, a takarmányborsó március helyett csak április elején került a földbe. A másik „pénzes” növényünk, a napraforgó vetésterületét felemeltük, mert a biztos lábon álláshoz egyre több és több pénz kell. E növényből 340 hektárt vetettünk. A kukorica területét némiképp csökkentettük. 540 ha magot tettünk a földbe. A búza fejtrágyázását a gyomtalanító vegyszerezéssel egy időben elvégeztük. Az idén van a legnagyobb területű búzavetésünk, több mint 100 ha. Az összes szántóterületünk 85%-án termelünk árunövényt, hogy pénzügyi helyzetünket némileg biztonságosabbá tegyük. Reményteljes, szép volt a határ május 21-ig, amely nap délutánján a gazdálkodók rettegett ellensége, a jégverés megsemmisítette a nagy termésbe vetett reményünket. 340 ha-t részben vagy teljesen tönkretett, valamint a 60 ha napraforgót és a 200 ha borsót 30 – 35%-ban károsította.

A biztosító térítése csak a kár 30%-áig terjed, mert a biztosítási feltételek olyan fondorlatosak, hogy a három év átlagtermését számítják, és a betakarított termény mennyisége ha azt eléri, azon túl, ha 100%-os is a kár, akkor sem fizet. Levélben ezt nehéz elmagyarázni, de mi azon meditálunk, hogy jövőre érdemes-e biztosítanunk.

Betakarítás után vagyunk. A búza 5,2 tonna termést adott, ami igen jó, de 6 tonnát vártunk. A borsó beváltotta a reményeinket, 2,9 tonnát termett, ami pénzre átszámítva 7 tonna búzatermésnek felel meg.

Az ígéretes napraforgót a jég után a vihar is károsította. Nagy foltokban kidöntötte, melynek betakarítása már kétséges. Rendkívül ronthatja hangulatunkat, hogy a helikopteres lombtalanítást nem tudtuk időben elvégezni. Augusztus 21-én akartuk elkezdeni, de akkor a gépnek el kellett mennie szúnyogirtásra, mikor jött, arra meg elromlott az idő, szél miatt nem lehetett felszállni. Szombaton, vasárnap jó idő volt, de akkor a pilóták hazautaztak Pestre. Ma, hétfőn sem jöttek, mert a budaörsi központba kellett menniük eligazításra.

Hát így vagyunk, mérgelődünk és csüggedünk.

A múlt héten sikerült eladnunk a libanoni arab vevőnek 160 darab hízott marhát. A marhahizlaláson marad még igen szerény nyereség, de az egész állattenyésztés a lehetetlen árrendszer miatt inkább ráfizetéses. Ha a „szabályozók” nem változnak, akkor alighanem nekünk kell vállalnunk az erőteljes csökkentést, mert különben, amit hoz a növény, elviszi az állat.

Ez ám az igazi agrárolló, soha nem hittem, hogy a szocialista mezőgazdaságot is tönkreteheti!

Sertések hizlalásával is foglalkozunk. Ettől meg a minősítéssel veszik el a kedvünket. Egyik szállítmány 1,6 osztályzatú, utána héten már 2,4. Ez forintban 100–120 forintot jelent darabonként. 4000 eladott sertésnél már 4–500 ezer forint a kár! Nyereség nemigen marad, csak a munka meg a rettegés a tönkremenéstől. Nem tudjuk, de nem is akarjuk elfogadni, hogy a „leállás” megoldás. Akkor ki termeli meg a „mindennapi húst” a magyar nép asztalára? Tudjuk, hogy a mezőgazdaság feladata! De mindenáron?…

A tejjel is hogy mi van! Kész bohózat, vizsgálják „laborban”, számolják a csíraszámát, baktériumszámát, csak hogy le tudják minősíteni. Az az érdekes, hogy ha mi is veszünk mintát, és egy laborban megvizsgáljuk ugyanazt a tejet, mindig jó az eredmény.

Minek untatlak benneteket ennyi problémával?

Megvoltak a választások, társközségben elöljáróságok alakultak. Borgáta község elöljárója lettem. A napokban kellett mennem háromnapos „eligazításra”. Nem volt lelkierőm visszautasítani ezt a megbízatást, hiszen olyan szánnivalóan kevesen lakunk a falunkban, ha meg a született falubeli sem vállal megbízatást, kiben legyen bizalma a maroknyi népnek? Csak hárman vagyunk elöljárók. Három embert is alig találtak, akik vállalták a nép szolgálatát. Már ide jutottunk! Valamikor harcoltak az emberek az elöljáróságért. Ma közömbössé válik az emberiség. Nem érdeklik a közügyek.

Megszűntek a járások is, ma úgy mondják, „városkörnyék”. Mindig idegenkedtem a szótól, mert gyermekkorom óta a szemétdombnak volt környéke, meg az istállónak. A városnak körzete volt. A környéki ledegradálódást érzi a falu népe. Ahelyett hogy a busz viteldíját a városba csökkentették volna, inkább duplájára emelték. Ezzel nemhogy közelebb vitték volna a falut a városhoz, hanem taszítottak rajta! A „környékről” az idős ember megy szemüveget váltani a városi rendelőbe, a busz fél kilencre ér oda, kiváltja a számot, sorba áll – de nem kerül sorra, mert délben megszűnik a rendelés. Jöhet haza. Két nap múlva újra kezdi. Vagy van szerencséje, vagy nincs. Minden forduló 36 forint. A helyi járat meg 2 forint.

Ez még csak egy panasz a sokból.

Az ember érzi a tehetetlenségét, és inkább meglép a szolgálat elől, de megoldás ez – de jó politika ez?

Azért van egy jó hírem is, Borgátán is felújították az elhagyott pedagóguslakást, legnagyobb örömünkre lakója is lett. Egy fiatal tanítónő vállalta a falusi életet, és családjával együtt leköltözött. Megkíséreljük megtartani, helyhez kötni, hogy legyen egy igazi értelmiségije újra a falunak.

Mi a Berzsenyi Társaság megalakulását, mint a Berzsenyi szülőföldjén élők, lelkesen és minden erőnkkel támogatjuk. Kérjük, hogy Berzsenyi szellemében újítsátok föl a harcot a faluközösségért!

Van mit jobbítani, lám, az egész írásom csak panaszból áll.

Hozzáértőn és tapintattal a múltban is az írók karolták föl a parasztot és a falut, szóltak sorsuk jobbításáért a politikának. Még időben van, még él a falu embert ellenőrző és formáló ereje. Nem szabad, hogy megszűnjön, mert a népünk kárát látná! Küzdjetek ezért a tiszta forrás fennmaradásáért Társaságon belül és egyénileg is!

Paraszti tisztelettel köszönt Benneteket:

 

VAJDA LAJOS

(az Egyházashetyei Berzsenyi Dániel

Tsz elnökhelyettese)

Borgáta, 1985. szeptember 2.

Kisfalusi monológok

Fényképünk a vándorlegény albumában

Az egész vonatozás gyerekkorom templomdombi társalgására emlékezetett; az öregek mesén túli országokról, harcterekről beszélgettek, magukról szóltak, nem az országról, vagyis az ország színtér maradt csupán. Ott roham, sebesülés, mi történt a katonakomával? Ott halál, itt pénz meg ami körülötte van. Emberem akár ki se mozdult volna falujából világot járván, mint ahogy megtudjuk, Afrikában s talán a Kaszpi-tengernél is.

Együttlétünk pedig kezdődött azzal, hogy beültünk a helyjegyes vonatba, hárman egy társaság, s egyikünk ülését már elfoglalta az öregedő, farmernadrágos, festett hajú, szemüveges ember az ablaknál.

– Nem mindegy, hol ülünk erre a pár órára?

Neki mégsem volt mindegy, mert a hangoskodó katonák fülkéjéből telepedett át. S olyan rokonian beszélt a szemközti főiskolás lánnyal, mintha mindenre nekik lenne joguk itt. Mondtam. Jó, de ha jön még valaki, mindenki a maga számához ül.

És jött az a valaki, hosszasan nézte jegyét kívül, tétován, szinte úgy merészkedett be. De mikor leült, pontosan oda, ahol jussa volt, szó nélkül felvilágosított bennünket a büféről:

– Pista rögtön kinyit, ha a vonat indul.

A büféből jövet azt hittük, útitársunk ott marad az út végezetéig, szóba elegyedik mindenkivel, szavai nem illenek környezetéhez, mert ő egy világutazó, világ-vándormunkás, az idén Líbiában, jövőre, lehet, a Kaszpi-tengernél. S kiknek beszél? Söröző katonáknak, pénteki hazatérőknek.

A fülkében az öreg, mint a mozgóárusok, akik már nem tudnak halkan beszélni, műveltségét fitogtatja a főiskolás lánynak, de valójában nekünk is. Elkéri az általános iskolai magyartanítás kék módszertanát.

– Ady! Ő az igazi! Olyan nincs. A többiek válláig sem érnek. Na, azért mégis… Babits, Kosztolányi, József Attila… De a maiak?! Tudja, az én unokatestvérem az irodalom professzora – megmondja a nevét, sose hallottam –, egyszer annyira elvitatkoztunk a magyar költészetről, elfelejtettem tőle hazamenni.

Röpködtek a nevek, mintha kalitkából engedett volna ki madarakat, és itt verdesnek, csivitelnek közöttünk, orrunk hegyére, fülcimpánkra szállnak. Már nem is az öreg fecsegett, hanem az a színes madárvilág, amelyik nincs tekintettel senkire. Barátom rájuk ereszti Reviczky nevét, mint egy ragadozót. Az ember sértődötten elhalkul, előhúzza hosszú cigarettáját, és kimegy. A lánnyal egyetértően nézünk össze. Visszajön, nevén szólítja, a lány tekintetéből látható, ez is a hirtelen bizalmaskodás következménye, már az első percben megkérdezhette, hogy hívják.

Sörösünk mégsem tölt minden időt a büfében. Már jelenlétével is megalázza az öntelt urat, minden szava az egyszerűség, a szűzi primitívség győzelme.

– Most fölmegyek. Majd megmondja a főnök, lesz-e munka a hét végén. Ha nem, utazhatok haza kétszáz kilométert, aztán hétfőn vissza. Líbiából végleg hazajöttem. Először még nyolcvanöt, aztán hetvenöt, utoljára ötven százalékot küldhettem haza dollárban – százötvenet. Ennyiért az isten se döglik abban a hatvanfokos melegben. Utat építettünk, meg ami volt. Inni, azt aztán nem lehetett. Volt, akit rajtaértek. Hazaküldték. Mister! Haza! Narancsból erjesztettek szeszt. Én egyszer vettem whiskyt, de azt mondta az arab, meg ne tudja senki, mert akkor nagy baj lesz. Tizenhat dinárért…

Az öregnek erre muszáj volt beleszólni, hogy milyen olcsó.

– Mit olcsó! Egy dinár százhatvan forint.

Jugoszláv dinárnak gondolta. Fölsült ebbeli tájékozottságában is, elhallgatott, és nagyon lenézte ezt a páriát, primitív, és mégis olyanról beszél, amit ő nem tud.

– Úgy veszik a feleséget birkáért, aranyért. De mitőlünk féltették a nőket. Egyszer nadrágot akartam venni. Bemegyek az üzletbe. Madame! Mutatom, hogy nadrág. Mutatja, tessék, próbálja föl! Jön a főnök. Magyarszki? Menjen ki! Annyira féltette a nőt. Bementem a telepre, szóltam a tolmácsnak, gyüjjön, mert engem nem szolgálnak ki. Én aztán nem maradtam ott tovább, beírták, szabadság. Itthon a főnök megkérdezte, visszamész? Nem. Szóval nem mész vissza? Jó. Most majd meglátom, mi lesz a Kaszpi-tengernél, ha van pénz, megyek.

Előhúz egy zöld bankót, odaadja a lánynak.

– Ebben van egy fekete szál. Látja?

– Nem. Gyönge a szemem.

– Tartsa a fénynek. Most látja, ugye? Nézzék meg maguk is. Látják? Ez a szál szőr, vagy mi a rosseb, azért van, hogy ne tudják hamisítani. Köll a pénz. Azért is váltam el. Nyolcezer forintot kerestem, megkaptam pénteken, hétfőn kértem belőle, azt mondja, elfogyott. Odaadta az anyjának. Csak ezért költöttem. Egy táncmulatságban ismerkedtünk össze. Szabadon mehetek mindenhová, most majd meglátogatjuk a barátommal az öcsémet az Endékában, de az még nem biztos, hogy a felesége elengedi. Líbiában nem volt nőnk.

Az öreg kéjesen megkérdezi:

– Hát akkor mit csináltak?

– Semmit. De volt ott egy lengyel orvosnő. Beteg voltan. Abból lett valami, persze. Olyan betegséget kaptam, ha most mennék orvoshoz, azonnal kiírna. Adok föl egy találós kérdést. Hány éves vagyok?

– Negyvenöt… negyven…

– Harmincöt – mondja nevetve, pedig mondhattunk volna ötvenet is. – Az apám már tizenöt éves korában megőszült. Ilyen a fajtám.

Elővesz egy modern fényképezőgépet, robogva exponál.

– Nem engedem! Ne engedjék! Ki tudja, mire használja föl? – tiltakozik az öreg.

Erre ő fényképet mutat, kisgyerekes anyát.

– Még nem küldtem el neki.

Mi ez? Falusi magyar vagy arab szokás? Azzal ajándékozza meg az ismeretleneket, hogy arcukat fényképen is megőrzi. Lehet olyan albuma, amelyben mindenki idegen, mégis emlék, utazások emlékei.

Karcsikám odavan

Régen láttam. Már mesehőseimmel akartam kerestetni, hiszen hozzájuk tartozik. A Struga manó, a Felekirály, a Búfaló albolond társa ő. Alföldi vonaton utazott a mesében, de nem a násznép között, hanem a csomagtartóban ült, mert a kalauz sose néz fölfelé. Csak akkor merészkedett le, mikor megígértem, kifizetem a büntetését. Leugrott felesége ölébe. Vigadoztak a lakodalmasok, és Karcsikám, miután bemérte magának a kupé szabad helyét, Annus ölét odahagyva, föltartott jobb kézzel, mintha párja anyajegyét is vinné magával, fohászkodott, ahogy a súlyemelők szoktak. Először megpödörte, elsimogatta bajuszát, azután kurjantott diadalmasan, bokában megfogta bal csizmáját, elengedte és rávert, ugyanúgy a jobb csizmaszárra is, és táncba kezdett. Sokkal többet görbült annál, hogy kiegyenesedve ne legyen feltűnő. Felesége vele ringott az ülésen, nyakával igazgatta testét a táncra. „Gyere, Annus!”

És Annus fordult egyet az ajtó felé, megpörgette szoknyáját, és kirepült belőle tizenhét kétasszonynapközi csibe. Úgy táncoltak, hogy a csibékre rá ne lépjenek. Ettől lett olyan egyenes a tartásuk, libegős a lábuk.

Karcsikám mesébe illő, mért ne indulhatna keresésére a Struga manó, a Felekirály, Búfaló albolond, hogy évezredes fondorlatokkal, köd-előttem-köd-utánam képességgel megtalálják a moszkvai gyorson – persze csak Szolnokig –, ha ott nem, hát a Keletiben, a Baross téri lebujban, amit csak a fegyveres testületek tagjai nem látogathatnak. Kereshetnék az ügetőn, a fogadók között, valamelyik versenyistállóban almolás közben is megtalálhatnák, vagy egy gyárban, ha éppen udvarosmunkához jut, építkezésen hajthat kisegítő gebét, rendőrségi fogdában unatkozhat, ahol csak akkor tudja meg, miért került oda, ha néhány nap múlva kiengedik, vagy Márianosztrára ítélik visszaesőként apróságok miatt.

De bizonytalan hírt hallottam felőle, aki hallotta, elfelejtette, kitől, a másik sem tudta, honnan: megölték kocsmai verekedés közben. Forgott a hír ismerőstől ismerősig, én meg azt hittem, Karcsikámhoz illő legenda csak. Míg egyszer becsöngetett Annus az igazsággal. Pedig látni véltem az utcán, a túlsó forgatagban vagy a villamosból. Alakja úszott a tömegben, mint egy hegedűtok, vagy mint egy odatévedt mezei vad szaporázott mások bámulatára. Annus látogatása után már nem képzelődöm, csak emlékezem.

Karcsikám, Rostás Károly, cigány nevén Huttyám égi-földi vándorként jött ablakom előtt az utcai járdán, mindig ugyanabban az irányban, ahonnan ősi ösztöne vezette, a két udvari kapu közül a délin fordult be. Azt hiszem, ha szokásos útjába farönköt hengerítenek, átugorja, ha fát ültetnek, megmássza, mintsem megkerülné. Jött mindig, ahogy legelőször, csizmásan, kalaposan, kalapszalagjában színes tollcsokor, hasonló a kakasok szivárványzöld, mélybarna, pávakék begyéhez. Bajusza súlyosan lelóg, s majdnem füléig kunkorodik. Nem néz félre, se ablakunkra, hegyesen jár, és sietősen. Nagyot csalódna, ha nem lennék itthon, és nem teljesíteném kívánságát. Erős csöngetésére még a szomszédok is kinyitják az ajtót, csak a konyhába telepszik, a kilátás felé. Nálunk felejti magát éjszakára néha, ágyba nem fekszik, összegömbölyödik ruhástul a szőnyegen olyan picivé, akár egy puli, hirtelen alszik el, s éppolyan gyorsan fölébred.

Várhattam hétfőn reggel és péntek délután; a munkahét elején, de inkább a végén, nemcsak baráti vizitre. Kis üveg pálinkából kínált, így egyenrangúként adhatta elő, hogy nincs pénze hazautazásra. Nem evett semmit, talán néha levest a tizenöt év alatt, csak ivott, cigarettázott éhgyomorra. Ha nem volt pénzem, beváltotta az üres üvegeket.

– Nem piára adtam – mondhattam neki, de ő csak nevetett, mint valami rafinérián. Szégyellhettem magamat, sajnálhattam: jegy nélkül még elbliccelhet Szolnokig a moszkvai gyorson, nem ismerik a kalauzok, de a kunszentmártoni személyen annál inkább, fölírják, börtönbe kerül újra. Pénzbüntetéseit soha nem fizette ki, inkább ült, legalább tíz-tizenötször. Mintha a rabságot pihentető szabadságnak tartotta volna.

Valami verekedéssel kezdődhetett, talán csak bicskáját rántotta elő, aztán kártyázásból, snóblizásból kerekedett botránnyal folytatódott. Ha gyerekei kerülték az iskolát, nemsokára bekísérte a rendőr, s egyre hosszabb időre.

Annus jöveteléig inkább börtönben szerettem volna hinni.

Néhány éve nem avatott már be efféle ügyekbe. Csalódott bennem, mert nem utaztam Öcsödre. Az hitte, aki ír, olyan hatalmas, mint azok, akik idézéseket, végzéseket fogalmaznak. Valamikor még reménykedett a csodában. Papírjai közül – melyeket úgy hordott magánál, mint a kincset – előhúzta az ujjlenyomatos, agyonolvastatott végzést: lovas kocsijával a tolvajok élén nyolcvanhat kiló paprikát, kilencvennégy kiló paradicsomot tulajdonított el a téesz földjéről.

– Föl volt már az a föld szabadítva, Pistukám. Mi csak böngésztünk, azt mindenki tudhatja. De ha te elmondanád, hogy ismersz, megtudnák, ki a Huttyám barátja. Az Annust is bezárják, mehet Kalocsára. Mi lesz a gyerekekkel? Ugye, Annus? Kérlek, nagyon szépen, Pistukám, sőt nagyon szépen elvárlak. A kocsma előtt van a buszmegálló. Ott megiszunk fejenként három pálinkát. Ha kevert köll, hát tessék! Van viski meg fröccs. Annus főzi a finom tyúkhúslevest. Aztán lesz, akivel eljátszadozhatsz. Helyes? Vagy ha nem tetszik, akkor elmegyünk a nagynénémhez.

– Ez az igazság – mondta Annus.

– Szeretem a feleségemet.

– Milyen szemérmes – mondta a felesége.

– És megvédtek-e a féltékeny legényektől?

– Helyes! – válaszolta Karcsikám.

Különben nem tartott valami sokra. Okosabb vagyok én nálad – mosolygott bajusza alól, ha írni-olvasni akartam tanítani. Ügyei ellenére ártatlan jó volt, csak szelídíthetetlen törvényen kívüli. A magántulajdont semmibe vette, mintha éltetné az ének, azt hitte, még a halált is kiénekelheti magából.

Víg Rudolf népdalgyűjtő barátom fedezte föl számunkra. Lemezről hallható rekedtes szenvedélye, lassan szálló bánata, szájbőgős, ujjakat csettintgető tobzódása. Foghíjas mosolyát lemezborítón ismerheti az ország, de jobban örült, hogy képét, a borítót az öcsödi tanácsházán kifüggesztették. Nem figyelt, mikor dalait leforgattam. Gramofont nem vett, s két tiszteletpéldányát már a Hanglemezgyártó Vállalat kapujában eladta. Az volt az igazi, ha dallá, tánccá változhatott, s mintha maga lenne közönsége is a puszta földön, lakásban, kocsma- és presszóasztalok között.

 

Istenem, országom! Hun lesz meghalásom, de sej! Erdőbe, mezőbe? vagyis temetőbe.

 

Meg:

 

Szolnoki börtöny sárgára vagy meszelve. Bele vagyok elevenen temetve. Elevenen sárgulok és hervadok. Azt sem tudom, hogy mikor szabadulok.

 

– Múlt augusztusban halt meg a szolnoki börtönben, csapolták a tüdejét – mondta Annus. – Nem láttuk az ágyban. Hol az öreg? Virrasztottunk három napig. Mennyibe került az a nagy temetés! Egy szekér sör, bor meg a sok kevert. Rengeteg tyúk. Zenekar. Lefényképezték a rendőrök is, szerették, jóban volt velük. Látott maga cigánytemetést? Akkor tudja. Jó ember volt a Karcsi, csak ha ivott… se isten, se ember. Megoperálták a gyomrát… adjak pálinkát… megdöglesz, mondtam, mégis ivott. Meg a kártya! Nem iszunk valamit?

Ura lelki üdvére akart volna. Rózsás szoknyája zsebét ölébe kanyarította, onnan kotorászta, válogatta a pénzt, menjek és vegyek. Százast dugtam az alumíniumfillérekhez. Nem olyan életrevaló ő, hogy pénz nélkül hazajusson. Utána a szokásos mustra: ruha, lábbeli, kopott játék mackó került az ágylepedőbe olyan terebélyes batyunak, mint Annus fölsőteste. De tornacipőjét nem tudtuk lecserélni abban a hidegre forduló időben. Meglepődtem, hogyan bírja el a harminchatos lába nyolcvan kilóját. Elkísértük a trolibuszig.

Lehet, Annus is utoljára járt itt. Kiúszott a nagy, fehér bála imbolyogva, akár a léggömb, sárga szoknya ringatózott a tornacipő fölött.

Fogadó kastély

A norvégiai magyar úr száznegyven kilométeres sebességgel röpül az országúton. Mióta négyszer karamboloztak velem, félek, lesem a sebességmérőt, szinte bénulok; előttünk a forgalom, előzések, szembejövők. Itt mégis valami biztonság, mert az úrnak az autóban is olyan az önbizalma, akár az életében. Elhagyott kastélyokat bérel, százmilliós szerződéskötésre megy éppen, hogy aztán vállalata turistáit Magyarországra invitálhassa.

Kitesz egy olyan kastélynál, ahová néhány éve be se mentem, csak benéztem az omló vakolatra, az iskolaudvarra, ősi fák árnyékából. Ismerem ezeket az elhanyagolt kastélyokat raktár korukból, szociális otthon, iskola, óvoda, tanácsháza, téesziroda idejükből, amikor még a kiköltöztetett úr elkopó, koszolódó nyoma mindenütt: stukkók alatt éjjeli szállások; vaságyak, irattartóból lett ruhásszekrények, vödrök és lavórok, kicsi vécék, gyerekpiszoárok. Nem volt pénz felújításra, hát maradtak a romlásnak addig, míg az intézmények hozzájuk illőbb, új épületbe nem költözhettek.

Akkor ez a kastély nem érdekelt, inkább az előtte álló oszlop, rajta a mesterségek címerei, s azon tűnődtem, vajon lehetett-e ennyi iparos ebben a kis faluban.

Idáig hozott a norvég magyar úr, s hogy autójába kerülhettem, annak más oka nem volt, mint hogy barátom ezeknek a kastélyügyeknek a megyei felelőse. Ők elhúztak nyugatabbra, én meg utána akartam nézni annak a heroikus munkának, amellyel ezt a romló kastélyt visszaállították szépségébe.

Lehettem volna vendég is; májgaluskalevest, sajttal töltött pulykamellet, kávéval, üdítővel, fogyaszthattam volna száz forintért. Bár most is itt eszem, miután érdeklődtem, beszélgettem a fogadósékkal, és végignéztem az egész épületet. Napos asztalnál ülök a kertben, először egyedül, aztán az öregedő nyugatnémet házaspárral. Ebédelnek, és csopaki rizlinget isznak, még a kutyát is odahívják, aki lábtörlőként feküdt a küszöbön, odaszólítják németül, németül kínálják, úgy látszik, még ez a kutya is tudja a nyelvüket. Kiránduló gyerekek hangosítják a parkot. Végigsétáltam én is, de féltem a kullancsoktól, és most azt képzelem, mennyi dög szívhatja ezt a vidám osztályt. Körülállják, tapogatják a nyitott tetejű autócsodát, aztán mindegyik vesz, kap egy üveg kólát, aztán sorban járnak pisilni a kastély illemhelye felé.

Megérkezik a magyar szerelmespár is, olyanok, akiken érződik, most csalják meg a párjukat egy olyan rejtekhelyen, ahol fordítva is történhetne. Riadtan, mégis édeskedve ülnek szemközt.

Mindenki fizet, csönd lesz, vendégek utáni hiány. Szellő legyez, átlibeg rajtam a békesség langyossága, a képzelődés gyönge, bizsergető árama. Időtlen vendégnek érzem magam, aki idejött erre a kora délutánra melegedni hűvös szobájából, ahol fagerendás a mennyezet, és buja zöldre néz az ablak. S ha túlzottan süt a nap, visszahúzódhat szunyókálni, kérhet egy jeges whiskyt a portán, s benézhet a konyhába, ahol nagy tálban öblögetik a salátát.

De ha ez a meleg szellő kiszáll a lélekből, mint vendégek után a magány hidege, eszébe jut kádár ismerőse a faluból. Kádár ismerősöm a vadul politizáló, farücsköket szidó iparos, és eszembe jut az a munka is, amit ez a fogadósházaspár végez és végigcsinált.

Ügyetlen vagyok mindenféle ügyintézéshez, ezért csodálatom nagyon mélyről fakad. A paraszti munkát tisztességesen elvégeztem, de tehénre nem tudtam volna alkudni, eladni. Csodálok minden építkezést, megszervezni nem tudnám sohasem. Tapasztalom az örökös készenlétet, vitát – elámulok. Barátom anyagért, segítségért, pénzért szalad; látom, milyen kiszolgáltatott, megalázott sokszor, de túlteszi magát, mert a háznak állnia kell. S ennek a kastélynak is fogadóvá kellett válni. Nem lehetett olyan, mint egy száncsengős szilveszteri turistaprogram, ha nem esik a hó. Ízlelgetem a szót: fogadó. Olyan régi szép szó ez, s annyira hiányzott mostanában. Csak italbolt a korcsma helyett, a korcsmában van valami nyugalom, az italbolt meg talponálló züllésre gondoltat; a szálloda csak szállóhely, de a fogadó befogad, menedék. Ha éjfél után betévedek, nincs záróra, akad valami harapnivaló, friss ágy, hogy aztán reggel jó szóval útnak induljon a vándor.

Az itteni vándor lehet vásározó cigány, német gyáros, kamionos, holland, átutazóban, nyugalmazott magyar vezérigazgató, bécsújhelyi házaspár, kiránduló diák. Kétségbeesetten vergődhetnék az esti hóviharban, lekésvén az autóbuszt, egyetlen autós sem venne föl, de mint a mesében elém állna egy tábla: Fogadó 3 km. Odavezetne valami fény, valami teaillatképzet, valami szívélyes bebocsáttatás.

De mi történt addig, míg erre gondolhatok?

Van egy nagy tervű férfi, nem elégíti ki a villanyszerelés, bár Pesten elég jól él a családjával. Hajnalban újságkihordó, nappal szakmáját gyakorolja. Van rendes lakásuk, bizonyos tőkéjük is, két szép gyerekük. Grazban elcsodálkozik a kedves penziókon, olyant szeretne, de csak álmodhat róla, s egyszer csak hall valamit a kastélyok, kúriák bérbeadásáról. Nem hiszem, hogy az aranyásók mámora bizsergette, inkább képességei teljére gondolt, de úgy hagyta el pesti biztonságát mégis, mint a kaliforniai polgárok meleg tájukat a kockázatos, jeges Alaszkáért. Fantasztának mondhatta a megállapodott ember. S most szeretném kifejezni felesége iránti tiszteletemet, aki félt, inkább kívánta, hogy ne sikerüljön, ne vágjanak neki a bizonytalanságnak, mégis a férje mellé állt.

Ez a fiatalasszony kedvességével inkább kisgyerekekhez való; bölcsődében dolgozott, közben egészségügyi főiskolán tanult. Igazi városiak, éppúgy a társnak állt házaspár is. A városból egy kis falu fölötti romos kastélyba fordult a sorsuk.

– Féltünk a falutól, éreztük a súlyát. Borzasztó dolog, iszonyú. Még akkor is, mikor szerződéskötésre mentünk, a kocsiban mi, nők azt szerettük volna, hogy ne sikerüljön. Nyugalmasan éltünk, elvégezte a dolgát az ember, és a családé lehetett. Nyaralhattunk, szórakozhattunk. Ebből a rendezett családi helyzetből mi, asszonyok féltünk kiszakadni, de annyira azért nem féltünk, hogy azt mondjuk, hogy nem… márpedig nem! Aztán a kastélyt megnéztük, és iszonyú állapotot találtunk, de azért éreztük, hogy itt lehet kezdeni valamit, csak nagyon össze kell szedni magunkat.

Aki családhoz szabott lakása után megáll a kongó, elképzelhetetlen ürességben, pókháló alatt, még azt is elképzelheti, itt a pókok akkorák lehetnek, akár az indáiban szunnyadó, szürke héjú úri tök. Sárga, sáros irkalapot sodor a dohos huzat. Drótok szakadnak ki a falból, s a falakon a térképek, faliújságok, tanábrák és nagy emberek képeinek hűlt helyét keretezi be a kosz. Alulról szürkészöld penész, az ablakok porán a végigcsorgó eső nyoma. A szavakat szellemek visszhangozzák. Kezdj munkához, ember! Honnan lehet itt kezdeni? Nem tudom, ez volt-e a kép, de az érzések nem állhattak távol tőle.

A nagyterem volt lakható valamelyest. A két család majdnem úgy lehetett, mint a pusztai cselédek régen. Középre válaszfalat húztak. Aztán jött a tél, a vaskályha nem bírt azzal a térrel. Aztán átköltöztek a kastélyőr kiürült lakásába. A vécé távol, a hideg folyosó végén. Olyan fagyos minden! Akiben belső fűtés nincsen, átfázik, depresszióssá dermed, ám a telet még a gyerekek is kibírták betegség nélkül.

Barátomra gondolok, aki ugyanígy építkezik. Nála még májusban is fáztam, a vastag falak őrizték jégveremként a telet. Ő rövid ujjú ingben járt, én vastag pulóverben gubbasztottam. Belső tűz hevítette.

Ülök a napmelegben. Nézem a reneszánsz stílusú kastélyt, számolom az ablakokat, megfogalmazatlanul tűnődök el az erkély rácsán. A bejárat felé két kislány szökell a megszabadulók örömével, jöttek a városi iskolából, mert a faluban iskola sincs. Eléjük siet az anyjuk, s csak most veszem észre, terhes, alig láthatóan, de úgy, ahogy már minden mozdulatát megáldja a magzat, finommá, kedvessé formázza arcát. Az az újszülött itt sír majd föl, itt tanul járni ebben a sűrű parkban. Az apa szállítómunkásokat igazgat, szekrényeket hoztak.

Olyan fürge, dolgos ember ő, a háta mögötti építkezésről nem is kell gondolkoznom – megcsinálták; később a másik házaspár nélkül. Ahhoz szorgalom, tehetség szükségeltetett, és egészség, mert itt betegnek lenni tragédia volna. De rettenetes kínjai lehettek az ügyintézés labirintusában.

– Ennek a háznak nincs meg a státusa, ha fizetnem kell az államnak, akkor az én tulajdonom, viszont ha el kellene ismerni, mondjuk, a leírási százalékot, mert van a vendéglátóiparban avulási idő asztalra, székre meg mindenre, nem ismerik el. Ha a törvény kimondja valamire, hogy megillet, azért külön harcolnom kell, s hogy megtudjam, hogy megillet-e, azért mindent végig kell járnom. Nem tudják, mi ez. Nincs egységes állásfoglalás, hogy ezen jellegű tartós használat minek minősül.

Kaptunk 300 ezer forintot a Műemléki Felügyelőségtől. Beköltöztünk, és nyolc hónap alatt készen lett a kastély. Egy hét alatt beállványoztuk az egészet, levertük a maradék vakolatot, hogy vakolni tudjunk. Erre egy hölgy itt a tanácsnál, építési előadó vagy micsoda, kirohant, nincs engedélyünk, hogy képzeljük, hogy mi leverjük. Hullott a mennyezet, rohadtak a padlók, borzalmas állapotok voltak. Már a kastély bérlői voltunk, csak még nem volt meg az építési engedély. Arra készült el, mire a kivitelezést befejeztük. Hát akkor a hölgy le lett állítva, szóltak neki, ne foglalkozzon ezzel, rohad az épület, az az elsődleges szempont, hogy felújítva legyen.

Na, most eljött ennek a 300 ezer forintnak az elszámolási ideje, összeállítottam szépen a költségvetést, be kell mutatni, hogy a pénzt elköltöttük. Úgy fogadják el, hogy hivatalosan igazolva van ez a számla. Bementem a hölgyhöz, legyen szíves, írja alá. Odaadtam a műemlékeseknek, visszaküldték, mert nincs hivatalosan igazolva. Húsvétkor találkoztam a hölggyel, éppen húsvéti torna volt, azt mondta, ő ezt nem hajlandó igazolni, mert nem vezettünk naplót az építkezés alatt.

Tizennyolc szerv bűnügyi hatáskörrel ellenőrizhet. Olyan terheket rónak rám, mint egy vállalat munkaügyi osztályára. Statisztikai jelentéstől kezdve mindenféle papírmunkát kell csinálni, képtelenség! Mindig úszik az adminisztráció, bármikor megbüntethetnek.

Jöttek az SZTK-ellenőrök, több száz órát arra áldoztak, ki dolgozott nálam, a falu összes házát végigjárták. Hetvenkétezer forintot behajtottak rajtam, pedig végül is ezek az emberek az állam tulajdonát építették.

A faluval se volt könnyű – gondolom a fogadós panaszát tovább. Falun az idegeneket csak a gyerekek szeretik igazán, csodálják, hozzájuk képzelnek mindenféle titkot; a pestiekhez a hullámvasutat, az elvarázsolt kastélyt, liftet, libegőt. A felnőttek gyanakszanak, sündisznólélekkel viseltetnek még azok iránt is, akik miattuk érkeznek. Az idegennek a falut meg kell hódítania, leginkább azzal, hogy azt teszi, amit ők. Próbatétel a munka, a szerénység, az ottani szokások, erkölcsök betartása. Ne legyen félrehúzódó, de túlságosan elvegyülő sem. A szükséglet szerint telepedjen le; ha tanító kell, azért, ha orvos kell, azért, ha állatorvos kell, azért.

És jön valaki, hogy a romló kastélyból valamit csináljon – egyedül, mintha magának. Eddig a kastély iskola volt, az uraság után a falué, ezután valakié, idegené. És ki ő? Miből telik neki erre? Belebukik biztosan. A falu pénzért segít, hírek járnak le a földszintes asztalokhoz, a kocsmába. Kíváncsian lesnek, el sem fordítják fejüket, amíg az építkezés terepe belátható. Gyanakodva járnak a parki ösvényen szőlőikhez, rövid úton. A kastély már hófehér, vendégek szállingóznak. Ha ritkán, akkor az „uraság” úgyis belebukik, ha mindenféle autók ragyognak a falak körül, dúsgazdag lesz. Kárörvendés vagy irigység között kell megnyerni a szeretetet.

– Alaptermészetemből adódik, hogy nem szerettem se pózolni, se színjátszani, semmiben sem érzem magam se különbnek, se másnak. Ők is ezt érezhetik. Nem érdekel, minek tartanak, minek nem. Én csak Kovács Feri vagyok, és kész. A sport révén az ifjúsággal elég jó a nexusunk. Van itt egy Kastélyfogadó nevű csapat, vettem nekik mezt, még az embléma is rajta van. Az idősebbekkel a tisztességes távolságtartás, gondolom, a régi időkből származik. A fiatalok közül meg majdnem mindenki tegez. Egy kisfiú integetett az árokparton, golyós rágógumi volt nála: „Nesze, adok egy rágót!” Mikor építkeztünk, akkor volt legjobb a viszonyunk, dolgoztak, pénzt kaptak. Akkor nagyon haragudtak, mikor lezártam az ösvényt, mindenféle fórumot ostromoltak, akkor egy picit betartottak. Tavaly még állítottak májusfát, az idén már nem. Azt a munkát nem veszik figyelembe, amit mi csinálunk.

– Azt hiszik, nagyon sok a pénzünk – folytatja az asszony. – Tegnap is, mikor a kőműves megjött, leültem tíz percre, tényleg nem tud az ember leülni. Na, az úriasszony leül!

– Közben kilencvenforintos órabérért bejön, és mondja, adjál már egy sört! Pluszban, persze. Ad az ember, de a munkát nem látják mögötte.

– Egy asszonyt hívtam segítségül, mert csoport jött. Mint mindenkit, rendesen megfizetjük. Feljött, a konyhán dolgozott két óra hosszat, aztán leült a sarokba, és fújt, csak fújt, csak fújt. Itt, ha vendég jön, nem lehet megállni, tojik rá, ha fáj a lábam, fáj a fogam, fáj a szemem.

– Egyik munkásom megsértődött, mert a cselédlépcsőn vezettem föl.

Ezek a zsörtölődések már otthonosságra vallanak, az együttélés apró csípései a régi és az új szokások köztesében. De az én kádár ismerősöm fiának már külön korsója van. Már néha följárnak vendégként az emberek, itt ülik a lakodalmat, iskolai találkozókat tartanak abban a nagy teremben, ahol tornásztak valaha. És láthatnak egy hatalmas festményt, Pusztai költözködőknek nevezem el magamban. Ebben a környezetben, nem tudom, van-e valami jelképi értelmezése, de az biztos, hogy nem kerülhetett volna az uraság falára, sem a népi munkaeszközök, a gereblye, a zsompor.

Én sem úgy indulok a városba, mint a hajdani vándorpoéták. A gazdaasszony autójába ültet, úgyis fagylaltot kell hoznia. Újra szorongok, akár idefelé. Terhes asszony a kormánynál. Jaj, csak valami baj ne legyen!

A kivirágzott nádpálca

1944 szeptemberére, első iskolás napomra homályosabban emlékszem mint sok előbbire. Tanítóm, akit Mesternek mondtunk magunk között, nem lép elő az időből. Jobban emlékszem egyéves koromban a himlőoltásra. Pápai háromhetes óvodáskorom jobban dobja elém a képét. De van mégis valami: pelenkásidőm után a Mester szürke autóján Pápára vitt anyámmal, mint ahogy régen egy szekérre fölkéredzkednénk, ma mintha autóstoppal mennénk. Szürke autójának szürke bársonyára pisiltem. Emlékszem a Mester arcára, anyám bocsánatkéréseire.

Emiatt arra gondolok, sokkal nagyobb élményeim voltak az iskola küszöbe előtt. Mégsem felejthetem a tanterem első látványát. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutovitz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképei sem, meg az az ormótlan kályha a jobb oldali pad előtt, amelyhez fogható akkor nem volt a világon. A mienk olyan pici volt, akár a pulikutya. S a padok hosszúak a két oldalon: egyiken a lányok, másikon a fiúk. Nyolc osztály egyben. Mi, a kicsik elöl padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom, és fölébredtem. Közeledett a front. Katonákat szállásoltak be az iskolába.

Most, évtizedek múltán próbálom Mesteremet megfogalmazni, megérteni. Őt csak a háta mögött szólítottuk Mesternek, s túl, túl a háta mögött Kecskének csúfoltuk szegényt, a falu véleményét csivitelve. A megszólítása igazgató úr volt. Tudom a falu természetét. Tudom, miért lett csúfneve a Kecske, a nyitott ablakok alatt meghallották, mire tanít bennünket.

 

Három szabólegények, mek-mek-mek, elindultak szegények, mek-mek-mek.

 

Mikor a mulatságokban azt énekelték:

 

Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut egy nyári szép regény. Nyáreste volt, pacsirta szólt a fán, ott kóborolt, bolyongott egy cigány…

 

kinevették a népdalt. Emlékszem pici, fehér kottás füzetkéire – már a háború után népdalokra tanított minket. S az a nép, amelyik tudja, a pacsirta sose szól a fán, mégis magát gúnyolta ki a kecskenótával, mely az övé, és az „Akácos út”-tal, amelyben nem vette észre a „pacsirta szólt a fán”-t. Innen kezdhető az akkori néptanító lelkének bizonytalansága.

Nagyon nehéz lehetett neki – gondolom most tovább. Azt is tudom, most sem más utódainak.

Rossz voltam? Nádpálcával vert meg. Szekrénye tetején tárolta a fenekünkre.

Jó voltam? Nem tudom, megdicsért-e.

Az első osztályban köröket, vízszinteseket, függőlegeseket kellett írnunk. Tarisznyánkban irka volt, meg ceruza. S most írom az emlékeimet róla. Zsinórírásom az ő fedezete. Tollamat fekete Parker tintába mártogatom. S ez a fekete toll bolyongjon sírja fölött, mintha Füst Milán, utolsó Mesterem lelke volna, találkozásra.

Úgy emlékszem, lengyel nadrágnak nevezték azt a nadrágot, amelynek alja a térd alatt csatolódott és kibuggyosodott. Abban szokott járni, talán mintái is voltak, alatta csokoládészínű térdzokni és barna félcipő. A Mester arra intett bennünket, ne legyünk rongyosak, de a foltozott ruha tisztesség, lám, ő is foltos ruhában jár – és felénk mutatta könyökét.

A falu népe nem szűnt meg nagyságos asszonynak szólítani kedves, kövér feleségét a felszabadulás után sem, anyósa akkor is tekintetes asszony volt, aki a háztartást vezette. A bejárattól jobbra nyílott a tanterem, utána a csapóajtót mi nem csapogathattuk. De mert a csapóajtó két szárnya között mindig van egy vékony rés, amin átszállt lakásuk édeskés konyhaszaga, arra gondoltunk, urak laknak odaát. A szobanövények zöld részletei is átlátszottak az iskolafolyosóra. Volt bennük valami irigylésre méltó békesség. Mintha nem történne semmi. Emitt meg a parasztgyerekek zsivaja, verekedése, mezítlábunk csattogásai. Koszos talpunk az olajozott padlón, az elmulasztott mosakodások levegője, az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjai, rubrikáikban a tanulók előző napi és otthon éppilyen plakátokra strigulált jócselekedetei és tisztasági viselkedése összesítve. Ez az ember kikényszerítette belőlünk a hit elvei szerinti igazmondást. Hát be kellett írnunk, mostunk-e fogat, megmosakodtunk-e derékig hideg vízben, körmeinket kitisztítottuk-e, mostunk-e este lábat. Aztán, segítettem szüleimnek a kapálásban, állatitatásban, én mentem ki a kútra vízért, behoztam a fát a favágitóról. Természetesen imádkoztam. S meggyóntam, nem hazudtam-e. Nem hazudtunk a gyónásban, mert az halálos bűn. Így az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjainak statisztikája nagyjából igaz volt.

Akik sorosak voltak nyulainak etetésére, almolására, nem mentek a reggeli misére. Irigyeltük őket. A nagyobbak fát hasogattak az iskola meg az ő kályhájába, tűzhelyébe, mikor éppen más osztállyal foglalkozott. Irigyeltük őket, mert jobban szerettünk volna mi is kint lenni, a parasztgyerekek szokása szerint.

Ez még az iskolák államosítása előtt volt. Utána megváltozott minden, nekünk jobbra és rosszabbra. Nem kellett misére járnunk, mise után a ministrációt latinul tanulnunk, az érthetetlen szöveget még értelmetlenebbé. „Kifliká, juventutem meá”. Hogy a „szent liberáni szamárunk” mit jelent, most sem tudom, csak elnevetem magam rajta. Rosszabb volt, mert az államosítás után tanulni kellett. S mi jobban szerettünk marhákat őrizni az őszi réten, lovakat hajtani felnőttködve.

Ez lenne a Mester arcképének háttere.

Most elbeszélgetnénk vele, ha élne.

Először megmutatnám írásom kalligráfiáját.

Elmondanám azótai életemet. Tudná, honnan jöttem, de azt már nem, mivé lettem.

Elmondanám emlékeimet róla, akkori és mostani véleményemet, s megkérdezném, igazak-e. Talán a gyerek képzettársításai, melyek a kivirágzott nádpálcához hasonlatosak.

Benyomom régi tanítólakásának csapóajtaját képzelődve. Hátul a konyha, csikólábas sparherd. Ott ebédel a feleségével, anyósával. Vége a tanításnak, csak három rossz gyereket fogott a tanteremben délutánra. Az egyik osztálytársam és barátom, aki zavarában a kérdésre nem azt válaszolta, mint ami helyes lett volna: réztulok, hanem rézfaszú bagó – evvel ijesztgettek a felnőttek, a réztulokról meg azt sem tudtuk, micsoda.

Mondja, bocsássak meg, gyorsan megebédel, s mert nem jó tátogatónak lenni, kimegyek az előszobába a szobanövények közé, fejem fölött kitömött fácán, vadásztársasági csoportkép. Ideges vadász volt, sokkal többet durrogatott, mint terített. Mégis örültünk szenvedélyének. Körvadászat idején elmaradt a tanítás. A nagyfiúkat hajtónak hívta.

Hamar jön, lenyeletlen falatokkal, zsebkendőjével száját törli. A konyha melletti szobába ültet, megölel, elsírja magát, mint nyugdíjas elköltözése idején az egész falu. Akkor tudta meg a nép meg ő is, hogy szerették egymást.

Írni szeretnék magáról, igazgató úr, mert maga tanított meg írni. De magának olyan élete volt, meg kellett látogatnom, elmondanom, írok magáról. Bocsásson meg a kikürtölésért.

Behívja a két asszonyt.

– Ma költözködünk – mondja. Megölelnek, elpityerednek. Eltűnnek a Vörös-domb mögött. Azon túl csak akkor lát az ember, ha maga is elmegy.

A korszakváltás idején, akit a falu választott meg, s az egyház volt a főhatósága, az államosítás idején, aki tovább akart tanítani, s a Rákosi-rendszerben, aki élni akart, nemcsak tanítani – hasonló a sorsa a Mesteréhez. Sokan köpönyegforgatónak mondták. De egy köpönyeget csak ki- és befordítani lehet. Ő az idő lelki áldozata volt. Kiszolgáltatottságáról most már nem beszélhet. Hát én mondom, ha bocsánatot kértem tőle.

A szegény ember gyereke tanító lett. Meg kellett becsülnie magát a szegények előtt, az urak előtt. A pap sem tehetett mást.

Minden alkonyatkor együtt sétálták végig az egyetlen utcát. Tudni szerettem volna, miről beszélgetnek. Talán nem is beszéltek, csak mentek, a hazatérő szekerezők, gyalogosok köszönését fogadták: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – mondták a parasztok. „Dicsértessék!” – válaszolták. Nem köszöntek kettőt a szembejövők, elég volt egy is. Másképp: „Jó estét, igazgató úr!” Néha megálltak a padon ülő öregeknél, de soha nem ültek le. Így történt 1948-ig. S még az történt, hogy a Mesternek kellett ásatnia a futóárkokat és a tankcsapdákat a falu körül. Hálátlan szerepe fokozta ideges természetét, képzeletbeli nádpálcáját suhogtatta a falu fölött. Gyűlölték. 1945 után szentnek szeretett volna nevelni bennünket. Szívgárdisták lettünk. Magam csinálta tagkönyvemben Jézus Szívéből kinövő kereszt, belül strigulák jó cselekedeteimről. Óra közben, amikor eszébe jutott, padra borultatott bennünket, imádságos kézzel fohászkodtatott pár percig, aztán folytatta a tanítást tovább. Látom a templomi orgonánál a fejet, mikor már untam az oltár felé nézni, és illetlenül hátrafordultam. Ő énekelte a passióban az evangélistát, a paraszt-Jézusnak, Júdásnak, Péternek, Pilátusnak narrátoraként. Dolga végeztével hazavitte kockás ülőpárnáját a nevekkel, szerelmi óhajokkal és női nemi szervekkel sértegetett orgonától.

Így történt a fordulatig s az ő fordulatáig, amíg értesítőmbe nem került a bélyegző: Állami Általános Iskola. Lemondott a kántorizálásról, vagy lemondatták. Helyére a mindentudó Miklós Feri bácsi ült, Hofi Géza bolondos nagybátyja, aki néha az egyházi zene közé slágereket játszott. Legjobban szerette a „Tengerész, a szívem tengerész”-t. Mesterünk már csak a templom közelében élt, közelében lakott, s tanított az új szellemben. Nekünk magyarázta, az ember a majomtól származik, szívgárdistáiból lett úttörőinek. Szüleink dühösen mondták: „Ő lehet, de mi nem.” A szomszéd faluból kikergették előadásáról, amelyet a Szabad Föld Téli Esték sorozatában szeretett volna megtartani. A nagy beszolgáltatások idején, mikor siránkozó anyánktól és egyre sűrűbben káromkodó apánktól mentünk az iskolába és haza vörös nyakkendőben, s „Előré”-t köszöntünk, tudva a választ: „A Lipótmezőre”, azt magyarázta, hogy minden beszolgáltatott portéka az ország vérkeringésébe kerül. A sekrestyében zsebre gyűrtük a vörös nyakkendőt, és fölvettük a vörös ministránsszoknyát. Jelképünk lehetett volna, ha a vörös szoknya fölött a fehér karingre vörös nyakkendőt kötünk. Egy bátor gyerek kellett volna hozzá. Nyugdíjazása után megtért az én betűvetésre oktatóm.

Kezemben általános iskolai bizonyítványom. Világoszöld füzetecske. Fönt két angyal tartja a koronás magyar címert. Népiskolai értesítőkönyv Nagy István népiskolai tanuló részére. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Személyi adataimat a Mester töltötte ki. Nevem van, születési helyem, megyém, születési időm, vallásom, anyanyelvem, nem vagyok nem magyar anyanyelvű, nem beszélek semmilyen nyelven, oltottak 1939. évben, nem jártam óvodába, van apám, aki kisgazda, kelt 1945. évi július hó 9. napján, pecsét R. kath. Népiskola. Írása olyan, mintha tanulatlanságomban tanítani kezdene már, mikor én még a Szűz Máriá-s képes levelezőlapra otromba köröket rajzoltam ceruzával. A nagy F szárára nem vízszintes vonalacskát húz, hanem hurkot ölt, mint a kis t-re is. Kis r betűi nem fölfelé karmolók, inkább hanyatt heverészők. Grafológiája szerint a valóságot számba vevő, alkalmazkodó, aki eszmék között szeret bolyongani, ösztönélete lefokozott, a feleségét sose csalta meg. Aláírása szerint hirtelen haragú, majd elérzékenyülő vagy szalmaláng-természetű? Vezetéknevének első betűje mint a kakas nekitámad a jércének, de a jérce fut előle, a nagy J-t keresztező hosszú vonal fedele alá bújik. 1946. évi január hó 31. napján eléri, 1949. évi június hó 15. napján a keresztnévből alig marad valami, 1950. évi június hó 14. napján még az a fedelet jelző vonal sem, amelyet olyan hosszan fölhúzott a négy betű fölé. Én ebben a változásban lelkifurdalást érzek.

Nézem az első iskolai pecsétet értesítőmben. 1949. június 15. Kossuth-címer. 1950. február 1. Az új alkotmány új címere nyolcadik osztályom befejeztéig. Bizonyítványom nemcsak érdemjegyeim dokumentuma, piciben az ország s osztályfőnökeim változásai, sorra tovább még négy tanító. Az egyesből hetes lett, a hetesből ötös, a magaviseletből magatartás, a kitűnő magaviseletből példás magatartás, egyéves der, die, das után a Tannenbaumból Zoja Kozmogyemjanszkaja. Mi követtük vagy nem követtük, de tanítóinknak követniük kellett.

Most, amikor halványzöld füzetecskémet lapozgatom, megdöbbenek, miken mentünk mi akkor keresztül.

Mégis, 1948-ban megjelent valaki lelkesítőnek, olyan magasra dobott bennünket, hogy utána még jobban fenékre estünk. Itt az aláírása ötödikes koromból. Ő a másik iskolában lakott egyetlen priccsen, mely a belső szoba sarkában nyúlt el. Néhány könyv, semmi más, csak a kályha, mellette hasábfák. Lakásában úgy járhattunk, akár a folyosón. Fiatal volt, bár hadifogság után. A tantermet végigérő vesszője nem fért a szekrény tetejére, a falhoz támasztotta. Még a hátsó padsoroknak is megpöckölhette a fejét. Ő lett államosított iskolánk. Szép, ha nem „emelik ki” egy év múlva járási úttörőtitkárnak, legutóbb főiskolai rektorhelyettes, nyugdíjas már.

Göndör, szőke fejét kissé hátrahajtotta, mikor beszélt, és megalapította az úttörőcsapatot. Kék nyakkendőnk volt akkor még, piros karikával. Elmesélte a londoni olimpiát. A kalapácsvetést magyarázta. A futást, a bokszolást, a birkózást nem kellett, csináltuk azt mi magunk is.

Hosszú papírra piros betűkkel kiírtuk: „Éljen a VIT!” Faliújságokat írtunk. Én verset, mely a Pajtásban is megjelent:

 

Aki lusta, és aki rest, hulljon, e földön egyaránt boldogul, aki dolgozik, aki kapál, aki szánt.

 

Szavaltunk szovjet verseket, s jobban tetszettek Szabolcska Mihálynál, annál, hogy:

 

Egy nap meg egy este minden esztendőben, szeretném, ha király lehetne belőlem.

 

Mert akkor minden szegényt, árvát megajándékozhatna. A mozgalmi dalok újdonsága kipirosította arcunkat. Mi is százalékban tanultunk, legjobb volt – kétszáz százalék, a tiszta hetes. Éltanulójelvény a gomblyukunkban. A falon a fehér Ságvári Endre vándorzászló. Azt mondják, a Rákosi-zászló piros volt, azt kaphatták a legelső csapatok.

Szóval Ságvári-zászlós úttörők lettek a szívgárdistákból. Mesterem buzgalma új tanítónk tükre előtt hamvadt ki, majd új tüzelőanyagból, új szikrával lobbant föl. Nem hiszem, hogy lett volna közöttük kimutatott rossz érzés. De emlékezzünk a Mester aláírására, mint szűkült össze, akárha már vezetékneve maradt volna.

Tanítóink forradalmárja nyilatkozott a Pajtásnak, fényképet kértek, de fényképészt a közelben nem talált, a Képzőművészeti Főiskoláról hazalátogató bátyám rajzolta le, s mikor apám a lovas kocsin megindult bátyámmal a vasútra, otthon felejtette a rajzot. Elpityeredtem, kölcsönkértem egy biciklit, lihegősen pedálozva hajtottam utánuk. Nemcsak én rajongtam érte ennyire. De osztályunkból én köszönhetem neki a legtöbbet, első pesti látogatásomat. Őrsvezetőképző tanfolyamra küldött tízéves koromban a szabadság-hegyi Mátyás király útra. Ott kommunistának hittem magamat, ateistának, bár otthon ministráltam, gyóntam minden hónap első péntekén, és sohasem mertem mondani: nincs Isten. Karácsony előtt volt ez. Hittanár káplánunk bevont a maga szervezte betlehemesek közé. Megejtett a betlehem fölszereltsége, a pici elemlámpák szentjánosbogár-fényei a zöld mohából, képeslap-pontosságú Mária, Kisded, József, pásztorok és háromkirályok. Ezzel a házacskával jártunk a következő karácsonykor is. Előtte pár nappal még Tyihonov Pohárköszöntőjét szavaltam Sztálin hetvenedik születésnapjára: „Érette igyunk, Sztálinért!” Már új tanítónő szavaltatta, s a gimnáziumi magyartanárom kihúzatta ezt a versszakot.

Mégis, most tudom, szebbek voltak keménypapírból, Frank kávés papundekliből tákolt betlehemeink, mert mi csináltuk.

Az új tanítót elhelyezték, magasra dobott bennünket, és jól bevertük a fenekünket. Hiába lettem orosz nyelvből kitűnő 1950-ben, ha kilencévi tanulás után ma sem tudtam kenyeret kérni Moszkvában, Leningrádban, Irkutszkban és Uszty-Ilimszkben. Szidjam első orosztanáromat, aki egy-két leckével járt előttünk? Aláírása itt az értesítőmben. Nem is emlékszem rá. De mégis! Szörnyű emlék. Szavalnom kellett valami verset valamilyen ünnepélyen. Ő volt az úttörővezető, az ünnepély felelőse. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök, apám barátja bejött.

– Minden terményt el kell vinni tőletek.

– Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Merd meg! Hordd le! Csinálj azt, amit akarsz! Én megyek szántani.

Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. A tanácselnök embereket parancsolt a munkára. Anyám sivalkodott. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami.

Hát, másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom.

– De muszáj.

– Nem csinálom!

– De muszáj!

– Jó! – mondtam, és kiálltam a dobogóra, s elkezdtem: – A nép, írta Petőfi Sándor.

 

Egyik kezében ekeszarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, Amíg csak élte tart. Miért hullatja verítékét? Amennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán. S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?… valóban!… Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.

 

Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott, a torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek!

S mint az enyhe szeptemberi szellő, megérkezett egy fiatal lány tanítani. Hintóval hozták az állomásról. Itt a tanító néni – ácsorogtunk az utcán, gyerekek. Hercegnőnek is képzelhettük, mert szőke volt, és hintón jött. Miért ne hozhatták volna azzal, hiszen a papot mindig így vitték plébániája faluiba misézni, temetni – a kötelességből szokás lett.

A falusi ember a hozzá érkező idegent kíváncsi áhítattal lesi. Vendégszerető tiszteletét csak akkor hagyja abba, mikor már megszokta, csak akkor ítéli meg. A tanítónő nem hagyta megítélni magát, nem adott módot rá. Módos házbeli albérletéből elindult az iskolába nyolc óra felé, a tanítás után hazament. „Így is kell! – mondták. – Egy fiatal lány legyen szerény és visszahúzódó.” Nem vártak tőle többet köszönésre a mosolygó válasznál. Ha családlátogatásra járt, megkínálták vasárnapi süteménnyel. Elmondta a gyerek előmenetelét, viselkedését, aztán apácamosollyal eltávozott. De a mi pimasz kamaszképzeletünk függönye mögé képzelte magát, ha jártunk az ablaka előtt. Sohasem lehet teljesen elhúzni a függönyt. Hátha most vetkőzik!

Zsenge kamaszkorunk liánjaival futtattuk be katedráját. Fölhúztuk leánytársaink szoknyáját, szakajtottunk egy kunkori szőrt. Nagy pofonokat is kaptunk a sivalkodásból, aztán fogságot a tanítónőtől. Elpirult miattunk rendszeresen. Pirossága olyan hirtelen ütött ki rajta, mint a föllobbanó tűz, nem terjedt, egyszerre égett. Elpirult a nyaka is, s még ami látható volt kigombolt blúza mögött. Pirulását tovább terjesztette képzeletünk. Szinte blúza mögé nyúltunk tekintetünkkel. Ott ábrándoztunk, kapcsolgattunk, simogattunk, pelyhedző arcunkkal csiklandoztunk. Ettől aztán még forróbb lett, és mi belevesztünk a tűzbe. Hátrafordult a térképhez, remegő mutatópálcával magyarázni kezdte az ásványlelőhelyeket.

Csak velünk volt ütközése. Szelíden viselte a kort, de minket annál nehezebben. Egyszer vert meg bennünket, minden fiút az osztályból a padra fektetett, s mert akkor már nádpálca nem volt használatos, a kályha melletti ágak közül kiragadott egy göcsörtös bodzát. Szünetben elmászkáltunk a mezőbe, s nem értünk be csöngetésre.

Hol lehet, nem tudom. Sejtem, nem hintóval költözött el, s nem felejti el pimasz kamaszait, pályakezdetét, ifjúságát.

S ötödik tanítóm sem felejt el bennünket. Találkoztam vele mostanában. Szigorúsága olyan lett, mintha fehér szoborra sütne a nap. Mondtam is neki, emlékszik-e még, mikor rám kiáltott: „Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni!” Kinéztem az ablakon, tekintetemmel követtem a postást. Azt is mondtam, lebontották a tanítólakást, a másik iskola tanterme üres, a harmadik néhány alsóstól kong, a felsősök más faluba járnak, de azok a nyárfacsemeték, amiket együtt ültettünk, olyan magasra nőttek, mint a szomszédos templom tornya.

Hogy a kökörcsin ne fejeztessék le

Talán a madarak is kifogytak, macskák sincsenek ezen a gyerektelen udvaron. Varjú húz el a kórházkert fölött, a közelebbi rigó is átrepül csupán? De azért az ősbiciklis, nagy szatyros kuka-búvár szemetére settenkedik az a ványadt cica, beljebb két rigó csipeget a fűben. S nyárfámon cinkék, ők nem szoktak a gyerekekhez, a nesztelen udvaron pityeregnek.

Öt ház négyemeletes kockái, alakot sejtető ablakai. Gőgjüket vesztett autók, terrénumukhoz már nem férkőzhet újabb, helyi jogukat rendszámukkal megjelölni nem kell. A házaknak közös az udvara, száz lakása, családja, legalább százötven gyerek. Csak néhány esküvői csoportot láttam ki- és bevonulni tizenhárom év óta, mostanában egy-két katonát, évente szaporodó középiskolásokat. A régi gyerekkocsis, totyogó-tipegő világból emlékeztető: sétáltat, levegőztet a nagypapa. Kora délután fiúk szokták egymáshoz csapkodni táskájukat, körülállják az ide tévedt félnótás embert, aki fényképeket mutogat, és szájharmonikázik nekik. Nyári szünetekben csak a nagyon aprók játszanak ugrókötéllel, kockákban féllábaznak aszerint, ahogy a cserépdarabot odadobták, a kamasz fiúk falon döndítik labdájukat, nem futballoznak lélekszakadva, mint mi valaha. Lányokkal veszik körül magukat, hangoskodnak a kívülállók rémületére, s a kívülállók lehetnek kicsik, felnőttek egyaránt.

Most hangfosztott és levélfosztott ez az udvar, fehér bogyók képzeltetnek valami havazást, hogy néhány percre kitörhessen a hócsata mámora.

Százötven gyerek a szobákban; egymáshoz alig járnak, a felnőttektől nem férnek el, vagy a felnőttek tőlük. Ötven-ötvenhárom négyzetméter minden lakás, két gyereknél több ide nem születhet, a testvérek zavarják egymást, magányoskodnak, unatkoznak az egyedüliek.

És most mindenki belül. És kihalt a kis pálya, a hinta, a homokozó, a bokros zug. Üres az udvar, mint az a kis falu, ahol évente egyetlen ember születik, vagy senki.

Eszembe jut Pieter Breughel Gyermekjátékok című festménye. S nézegetem, ahogy a régi utcát, teret, árkádokat, ablakokat, udvarokat, folyópartot elözönlik a kisöregek, játszanak olyant, amit mi is játszottunk valamikor. Egyetlen felnőtt sincs ezen a képen, csupa nyüzsgő gyerekvilág. Breugheli képből nőttem föl én is mára egzotikus falumban ötvenedmagammal együtt. Föltámadtunk a kifutózással, mikor a lécdarabbal elütöttük a labdát, aki elkapta, ütő lehetett; a kapózással, melyben dobni tanultunk, helyezkedni és fogni. Karikát hajtottunk bottal, mint a flamandok, az ő szembekötősdijük, bakugrásuk, késdobálásuk, gólyalábozásuk a mienk is volt. S azok a szervezett nagy csaták, melyekkel fölzargattuk a kerteket, fölijesztettük a kazlak elült verebeit! Papunk állt őrt a templomdombon a szentségtörés elkerülése végett. Jókedvvel játszottuk el a felnőttvilágot; az erő és az ész megteremtette a későbbi rangot is.

A mai gyerekek nem alkotják játékaikat. Televízió, magnó, lemez, mozi, könyv alakítja őket. Nem szólnék semmit, ha természetes együtthatásban történne az egész. Hiszen én is írok gyerekeknek, odaképzelem könyveimet a rengeteg változatú műjáték mellé, s azt hiszem, megérintem azt a fölülmúlhatatlan fantáziát, kedvet, ami az ember életében kiskorában a legnagyobb, s szeretném megtartani, különben olyan felnőttek lesznek, akik mindent csak elfogadnak.

A nyugdíjas tanítónő ezer gyereket tanított meg írásra-olvasásra.

„Felsőtengelicen, pusztán kezdtem tanítani, nyolc osztályt együtt, harmincöt-harmincnyolc gyereket, igen elmaradott körülmények között. A játék eléggé vad volt akkor, még a kastély kerítéséről is lebontották a karikákat, másuk nem volt. Most ugyanazok gyerekeiknek nemcsak kész játékokat vesznek, de nagyfiúknak a kerékpáron kívül nagy motort, s a családnak van autója is. Lényegesen megváltozott a mai gyerekek játéka, elfelejtették a csutkalovakat, elfelejtették a rongylabdát, elfelejtették talán sokan a fára mászást, inkább leülnek a televízió elé. Igaz, sok szépet, érdekeset fölhasználhatnak majd életükben, de testük edzéséhez szigorúan hozzátartozik a játék is, különösen a közösségi játék. Most, ha kinézünk itt, tétlenül ácsorgó gyerekeket látunk, egymást lökdösik, vagy nem csinálnak semmit, elkényelmesedtek. Sokkal több szabad játék kellene nekik. Nyolc-tíz évesnek olyan legót, magnót vesznek, hogy korai még neki. Én nem tehettem, kapja meg a gyerek. Kevesen segítenek otthon rendszeresen.”

„Szeretem a szép, izgalmas olvasmányokat. Olyan szép, izgalmasakat, mikor a főszereplők gyerekek. Például a Tüskevár. Dolly Roll- Ergo-, Beatles-lemezeim vannak. Aztán tévézek” – mondja az agronómus lánya.

„Húsz-huszonöt lemezem van, három a Beatles együttestől, egy komoly, a Varázsfuvola. Lemezezek, magnózok, gombfocizok, focizok három-négy közel lakó barátommal” – mondja egy kőműves fia.

A többiek is így. Alig mozdulnak ki a szabadba nagy házaikból. Fölöttük a Ság hegy gyönyörű csonkasága védett kökörcsinnel, fülesbaglyokkal, romantikus erdővel, ligetekkel, csúcsokkal. S talán azért lettem olyan meglepetten boldog, amikor időtlen vidámsággal és egyszerűséggel, lengén öltözve, piros arccal szánkózni láttam őket, le a hegyi lejtőn a fekete szőlőkarók között.

Barátunk pincéjébe tartottunk a fönséges, napos-havas vasárnap délutánon. Velünk a gyerekek tanárnője is. Ő, aki kedves fortéllyal szokta kimozdítani ezeket a lakásba bújó falusi gyerekeket, meghatódott. Amit tanári felügyelettel kezdett, itt nélküle, szeme láttára folytatódott valami olyan örömmel, mint elbeszélésének megható csattanója.

„Ha nem nyűgnek érzik, hogy megint az osztályfőnökkel kell lenni, ha az ember megpróbálja romantikussá tenni ezeket a kiruccanásokat, akkor talán nem érzik rossznak. Milyenféle túrákat teszünk? Tavasszal kökörcsintúra, megnézzük a fekete kökörcsineket a Ság hegyen, májusban ezerjófűtúra, ritka, érdekes növénye a hegynek, voltunk bagolylesen, a fülesbaglyok is védett madarak itt. Nagyon kényes állatok, a zajt nem szeretik, az én gyerekeim meg eléggé zajosak, nem szokták meg, hogy a természet csendjét is élvezni lehet. A baglyok előtt nem szóltunk egy szót sem másfél kilométeren át. Nyakig sárban mentünk, de elég jól sikerült. Ötöt láttunk a fán. Van a túráknak vonzóereje, még a magatartásukon is tudok változtatni. A Kőhalmi Ferkót el kellett volna tiltanom a kökörcsintúráról, igen féktelen, agresszív volt, tűrhetetlen, nem lehetett élni tőle. Azzal büntettük, hogy nem jöhet el. Igen rossz néven vette. Egyik nap nagy hangon mesélte az iskolában, hogy kint volt vasárnap a hegyen, és lefejezte a kökörcsineket. Jöttek a gyerekek: »Tanár néni! A Kőhalmi lefejezte a kökörcsineket, most hogy nézzük meg őket?« Mégiscsak elmentünk, nagyon csendben, mert madárcsicsergést is akartunk hallgatni, mentünk a kiserdőben, az ösvényen. Persze Ferkó is. Mondom nekik, most már a kökörcsinekhez érünk, gyertek libasorban, mert ha lelépünk az útról, összetiporjuk a kökörcsineket. Kőhalmi Ferkó az elején. Egyszer csak fölkiáltottak: »Ott a kökörcsin! Hol a kökörcsin?« Látom ám, Kőhalmi Ferkó térdel egy kökörcsin előtt, jobbról-balról szagolgatja, csak úgy csillog a szeme”.

Írás közben bámuldoztam az ablakon, egyetlen gyereket se láttam. A becsukott ajtón lányom zenéje szüremlett át. Nem képzelheti, apja most alapítja meg újra azt a Madárvédő Egyesületet, melynek alapszabályát Száka Pistával írásba fektette kettőjüknek az üres hidasban, 1948-ban, játszásibul, igazibul.

Nyugalom felé

Báltermek másnapi, álmatag szomorúsága az iskolában. A vakációs ujjongás elült, elnyelték a falak, padok, a nagy emberek képei, grafikonok és vegyjelek. A szirmokat eltakarították, elszáradtak a virágok a pedagóguslakások vázáiban, melyek nemcsak vázák lehettek, hanem mindenféle üvegek, asztalon, szekrény tetején, konyhában a földön, szobában, folyosón, talán a mosdók, lavórok, fürdőkádak is tele voltak rózsával, szegfűvel, mindenféle szépséggel, ami a kiskertekben leszakítható. Az igazgató be-benéz irodájába, lépteitől megkondul a csönd, visszhangzik az ajtó nyikorgása, talán nem is az ajtó nyikorog, csak a hiány.

Az igazgatót mintha nyugdíjazták volna, s ha valóban nyugdíjba megy, ezt az elhagyatottságot éli naponta magában, maga lesz a gyerek nélküli iskola. Ahonnan a pályák, folytatódások kezdődnek, nehezebb végigélni a pálya befejezését. Az igazgató már készülődik. Nyolcadikosai még a szabadság átmeneti állapotában, aztán néhányuknak az úgynevezett élet, amikor többet kereshetnek a kezdő tanítónál. A két legjobb olyan középiskolát kezd szeptemberben, hogy földmérő lehet, a közepes rendű gimnazista lesz, a többi nyüzsgő ketteseivel szakmunkás: traktoros, kőműves, női szabó, dízel-lakatos, esztergályos. Ők maradnak itthon, inkább ingázónak – elképzelhetem. Ügyes kezűek, de nem változtatnak semmit a falu szellemi állapotán.

– Romlik a falu. Elmegy az értelmesebbje – mondja az igazgató. A csoportképen tizenkét pedagógus, kettő igazoltan hiányzik; a másikon népviseletben apró táncos lányok, citerás fiúk. Aztán a könyvtár, hosszú polcai mögé bújtatja emlékezetem a hajdani ládát, naggyá növeszti az a ragaszkodás és tisztelet, ahogy az olvasó parasztok viseltettek iránta. Nincsen egyetlen ember sem ezen a képen.

– A községi könyvtár külön öröm számomra. 1966-tól könyvtáros is vagyok. Nagyapám, Ködös Lajos asztalos a múlt század végén alapító tagja volt a Polgári Olvasókörnek. Azt a szekrény könyvet otthon őrizte az első világháború alatt. Ki olvasott akkor? A háború után egy ideig apám lett a könyvtáros, aztán mintha a sors rendelte volna, a könyvtárosságot nekem kellett folytatnom, az olvasáshoz méltó körülményeket teremtenem. Bár többen lépnék át a küszöböt! Inkább a fiatalok meg az öregek.

A kis, visszazsugorodó falukból aki kikeveredik, alig tér vissza értelmiségiként. Ha ábrándozok, hogy tanító, tanár, orvos, állatorvos, agrármérnök odavalósi, csak ábrándozok, mint mikor gyerekkoromban a Szent István-lovagrendet akartam megalapítani. A periferikus falukban pedig mindegyik szükségtelen.

Adott ez a község 1948 óta még bölcsészdoktort is, minisztert, az Interpol magyar főnökét, repülőmérnököt, orvosokat, gyógyszerészeket, ügyvédeket, bírákat. Hát újra ábrándozok, nem tehetnének-e együtt valamit, nemcsak a rokonokhoz szállingózva, hanem a közösséghez csomózva az elszakadt köteleket.

A pedagógusok közül kettő a falubeli.

Ködös Endre szőlőjében ülünk, a nagysimonyi hajlaton. Mögöttünk frissen meszelt, fehér pince az ősök fölépítése szerint, ide más, mai divatos épületet nem tudok elképzelni. Csak így lehet harmóniában a virágzó mák a fallal, a fölénk boruló gyümölcsfa törzse a cseréptetővel, mi egymással, az apa első világháborús katonaképével a pincehomályban, minden mindennel.

Celldömölk és Szombathely felől vonatok húznak el közelünkben, a zöldből kéken-vörösen kizúdulva mutatják az időt. A szomszédból kisgyereket küldenek az igazgató bácsihoz. Az ötszázasból nem tud visszaadni. Majd máskor – mondja vendéglátóm, és megtölti az üveget.

Volt egyszer egy fiú, akinek még a dédapja is asztalos volt. Asztalos leszek én is – gondolta a fiú. Elindult Cellbe, de zárva találta a mester ajtaját. Tudta az ajtó, nem itt a helye ennek a gyereknek, mire felnő, már gyárban csinálják az asztalt, a koporsót meg minden fából valót. Legyen tanító belőle, mint falubelije, Zongor Ferenc.

– Nagysimonyiban születtem hatvan éve, majdnem azt is mondhatnám, Kemenessimonyiban, de a jegyző elintézte, hogy ne azt a hosszú szót kelljen leírni. Apám tíz hold földdel bíró asztalosmester volt. Ahogy az akkori falusi családokban szokás, három-négy évesen kezdtem a munkát libaőrzéssel, aztán a tehénőrzés, kapálás, szénamunka, aratás, takarulás, cséplés, amint nőttem, egyre nehezebb dolog. Örömmel álltam apámhoz a gyalupad mellé. Sok-sok ablakot, ajtót állítottunk össze, festettünk – és mennyi gyerekkoporsó készült akkor! De sokat díszítettem, festegettem! Nekem a fűrész még most is muzsikál, énekel a gyalu. Cellben, Sárvárott jártam polgáriba, Sopronban az evangélikus képzőben szereztem tanítós oklevelet 1946-ban. Laktam internátusban, magánháznál, utaztam vonat tetején a háborús időkben. Én szántottam-vetettem, amíg apám katona volt. Egyik kezemmel fogtam az eke szarvát, a másikkal a könyvet. Együtt éltem a Ceruza Németh Lajossal, a Défosz Németh Lajossal, az Árkász Németh Lajossal, ezt azért mondom, mert nagyon sok Németh van nálunk, így különböztettük meg őket. Együtt éltem a faluval, természetesen. Az alma matert lebombázták, lebontották. Örömmel gondolok rá azért is, mert legalább fele számban szegény parasztgyerekek tanultak ott, akik tudták, mit jelent a nép tanítójának lenni. Messze, Somogydöröcskén találtam állást. Volt egy nagy tábla, semmi más. A gyerekek reggelente ölükben hozták a tüzelőfát, s ha maradt belőle, iskolai kis szobámban én is begyújtottam. Német falu volt, átéltem a kitelepítést negyvenhét-negyvennyolcban. Aztán amikor államosították az iskolákat, hazakértem magamat. Olyan volt az iskola, akár gyerekkoromban. A hetvenéves, szúette padok annyira használhatatlanok, meg sem lehetett szegezni őket, az ajtók rozogák, az ablakon befújt a szél, behordta a havat. Pedig módos nagygazdák az egyházközség iskolaszéki tagjai. A katolikus iskola valamivel korszerűbb. Így kezdtünk, tanítottunk nyolcan, délelőtt, délután. Olyan kevés pénzt kaptunk, még egy-két doboz krétát is meg kellett gondolni. Egy élet telt el, míg az óvoda, az iskola, a közművelődés korszerű körülmények közé került. Ötvenkettő óta vagyok igazgató, ötvenháromtól magyar-történelem szakos tanár. Hatalmas erkölcsi előnyt jelentett szülőfalumban tanítani, mindenkit ismertem dédapjától fogva, két-három nemzedéket tanítottam a hatévestől az esti iskolás idős diákig. Megláttam a gyerek szemében apja, nagyapja minden tulajdonságát. Tudtam, hol kell segíteni, hol kell simogatni, hova kell több melegség, vagy éppen hol nem segít semmi. Nem vonatkozik rám az a „senki sem lehet próféta…” mondás, nem akartam én próféta lenni, csak néptanító, de azt sem mondhatom, hogy nem terhelte meg lelkiismeretemet idevalósi voltom. Gondolj a begyűjtésre! A tanítóknak járni kellett a falut, nekik több szénát, krumplit adnak. Meg a hittan. Ott álltam két tűz között. Innen a vallásos hagyomány, amonnan a számonkérés: mért nem iratkoztak be kevesebben a tavalyinál? Aztán a téeszszervezés: „Ameddig a Ködös igazgató apja nem lép be, addig én se.” „Ha apád nem lép be, akkor elmész innen.” Segíteni kellett öreg szüleimet, tudták, velük sarokba szoríthatnak. Anyám hetvenkilencben halt meg hetvennyolc évesen, apámat nyolcvanötéves korában temettem nyolcvanegyben. Tartottam a hátamat az osztályzatok miatt is, ha mondjuk, a gyerek megszökött hazulról, mert megbukott. Mégis láthatták, a faluért áldozom minden időmet. A tanítás, igazgatás mellett citerazenekart szerveztem, visszahoztuk az elfelejtett népi muzsikát. Hosszú ideig én voltam a Hazafias Népfront helyi elnöke, sportoltam, aztán sportkörelnök, sok színdarabot tanítottam, szüreti felvonulást szerveztem, sok-sok műsor, ünnepély, iskolai színdarab, tornaünnepély, ismeretterjesztő előadás… Harminc évig tanácstag, húsz évig végrehajtó bizottsági tag… Láthattad az új népházat, tantermeket. Építkezésekkel teltek el nyaraim. Úgy érzem, kötelességemnél többet dolgoztam. Nem volt könnyű, állandó odafigyelést kívánt a nevelés-oktatás, a rend, a fegyelem ezer oldala, a közművelődés, a sok építkezés, a kapcsolatok kiépítése. Mostanában nem nagyon népszerű a vezető, ha pontosságot, rendet és emberséget követel. Önzőbb a világ, türelmetlen és közönyös. S talán ezt mi érezzük leginkább, pedagógusok. Feleségemmel negyven évig tanítottunk, lányom és fiam is tanít.

Ködös Endre úgy néz a fényképekről, mintha föl se lehetne idegesíteni. A zenészek ilyen szelídek a belső hangtól, amikor csönd van odakint, a citerások nem pengetik hangszerüket, csak körülállják.

Ülünk az ősi pince előtt.

A fotográfiás nyakkendő, a fehér díszzsebkendő nem való ide, csak rövid ujjú ing a nyárban, egy kis bor, egy kis kolbász. De a csöndes derű nem változott a hunyorgó szemen.

– Ha nyugdíjba megyek, végre rendbe rakhatom, megírhatom Nagysimonyi történetét, néprajzát, a tollfosztást, kenderáztatást, szerszámokat, emlékeimnek, kezemnek közöm van hozzájuk. Ezer oldal nyersanyagot gyűjtöttem. Megírom házanként a családokat, még a Pick szalámiig is elkalandozhatok, mert a Pick zsidó innen származik, a Pick-cser nevű határrész őrzi nevét. Itt született Dugovics Titusz. Évtizedeken át foglalkoztam helytörténettel, publikáltam. Az utolsó stáció következik, szeretnék tisztességgel megérkezni, hogy aztán abba a földbe helyezzenek örök nyugalomra, melyből vétettem. Van a határban egy első világháborús hadifogoly-temető.

Ezt a vidéket ismerem, mégsem ismerem, ha a tizenkétezres tömegsírokról most hallok először.

– Még annál is többen lehetnek.

A kis Polski Fiattal kievickélünk a mérges napraforgótábla mellett a műútra, onnan erdőbe fordulunk. Fiatal, telepített fenyves engedi magába a vörös kövecses földutat, a borulás határvonalán kerülgetjük a vizesgödröket, egyiknél végképp leállunk, gyalog megyünk tovább. Így illik, nem lehet a kegyeletes helyekhez csak úgy odaberregni. Valami ismeretlen sorompó az utolsó gödör.

A temetőkben majdnem úgy érzem magam, mint a virágoskertben. A házak elől, udvarokból, erkélyekről elszálltak a muskátlik, petúniák, liliomok, krizantémok a hozzátartozóra, a túlélő gondozza a sírt olyan széppé, már a halott csak egy fohászra jut eszébe. Az idegennek még annyi időre sem; néz, szagol, és tárgytalan komolyságba réved.

Itt leránt a tragédiához az elhagyatottság, elhanyagoltság: a csontok magnetikusak, nem hagynak felejteni, megbékélni. Talán ha nem jeleznék fenyők s elöl a drótsövény a temető határát, nem mohosodnának obeliszkek – itt-ott mennyi román, olasz, és náció említése nélkül hányan feküsznek, csak tudnám, ide hantolták el a hadifogolytábor tizenkétezer áldozatát –, és folytatódna az erdő, nem döbbennék meg ennyire.

Előbb még sütkéreztünk a napos hajlaton, most mintha nem is e világon lennénk. Nem akarom hinni, pedig valóság ez a betájolhatatlan földdarab, keletről-nyugatról, északról-délről az isten háta mögött. Így érezhették a hadifoglyok határukon túlinak, érthetetlennek, mikor semmi kapcsolatuk nem lehetett a kerítésen kívül. A völgyben volt az ostffyasszonyfai táborváros, négyévi ideiglenességgel élte nyomorult életét célszerű céltalanul. Vasutat építettek hozzá, hogy a transzportok ne legyenek olyan nyilvánvalóak a falusi állomáson, s jöttek a vonatok az éjszakában emberekkel, nekünk a második világháborús filmekből ismerősen. Aztán fölszedték a szárnyvonalat. A láger helyén szabad vadak és madarak, cserjés erdő, csökött búzatábla a kavicson. Legendák maradtak, ahogy legendává változik minden titokzatos, félig ismert valóság. Azt mondják, Kerenszkij is volt itt, de megszökött.

A temető természetesen alakult; meghaltak, szokás szerint külön temetkeztek, s a fejfákat számokkal jelölték – mára az útjelző kövekhez hasonlítanak. Hátul a zsidóknak külön rész, márvány síremlékek héber feliratokkal. És a román barakkokban kitört a vérhas, s miként a tömegsírok fekvése mutatja, a szomszédban a szomszéd olasz barakkok áldozatai a bejárat mögött, s egyre többen, a temető végén már hatezren egybe. Oroszok lehetnek, meg románok, olaszok, akik a járvány első hullámát túlélték. A főút jobb oldalán az őrség, magyar tisztek, altisztek, közlegények megnevezve. De az ellenséget is hősi halottnak írják az obeliszken. Mostanra mindenki egyenlővé semlegesült a sárga gyom alatt. Nadrágom szárán bojtorján, kódistetű; a gazra akácok, apró tölgyek bokrosodtak, kék, sárga, fehér, rozsdabarna lepkék szálldosnak a csak nekik fölfogható békés melódiára. Sárga liliomszál emlékeztet a hajdani kegyeletre.

Ködös Endre még gondozta a temetőt gyerekkorában. Emlékszik a kapu fölötti versre: „Ellenség voltál, idegen, most rabja magyarnak, / Aki testvérként őrizi álmaidat.” Lehet, hogy ez a liliom az ő keze nyomán ilyen makacsul kihajtó. Gondozták és jöttek emlékezni a rokonok és a túlélők a második világháborúig, mely újabb tömegsírjaival megtetézett, feledtetett minden előbbi szörnyűséget. Az összes Auschwitz előtti csont archeológiai lelet, személyes emlékezet nélkül, ahogy múlik az idő. Nem hiszem, hogy lobogna ide valakiért egyetlen gyertya halottak napján, s azt a hosszú, vékony gyertyát nem értük gyújtják a pravoszláv templomokban. A parlagot, mintha valami titkot őrizné az erdő, mintha valami nemzeti szégyent takargatna.

Visszamentünk az autóhoz, bukdácsolva indultunk, aztán láttuk a szerelmespárt, az erdőből hazatartó embert. Amit elhagytunk, nyomasztó látomás marad, őszivé, lombhullásossá változtatom, havazást bocsátok rá, csonttá fagyasztom, elképzelem az éjjelt, amint odatévedek, és rettenetesen félek.

A nagysimonyi általános iskola 8. osztályának tanulmányi eredményei, 1985

 

Bazaltverte koponya

Újra itt, akár a Dani uraságnak című könyvem munkálatai első napján. Várom a buszt Alsóság felé, Zongor Ferenchez, aki könyvemben feltűnt, mint a környék hagyományainak gyűjtője, őrzője. Ő mutatta meg azokat a visszaemlékező leveleket, melyekből a Ság hegyi munkaszolgálatos kőfejtők rab hónapjait megírhattam.

Ülök a vasúti restiben az autóbusz-végállomásnál. A tapéta nem a rózsaszínű-régi, helyette ez a kékesszürke ugyanolyan kopott már. Megszoktam a kihalt éttermet; két férfi issza a sört, a pincér ki se néz, talán itt sem vagyok. Nemsokára az alsósági sárban caplatok, a parókia és a templom között. Az ostyavékony, áttetsző esperes elolvadt már istene szájában. Emléke mögül eszembe jut Kresznerics Ferenc tudós plébános a múlt század elejéről, s végre emléktáblát is láthatok a házon.

Az óvoda emeletén lakik feleségével a nyugalmazott igazgató, szemben iskolájával. Nem nyílt ki találkozásainkban igazán, mindig feszélyezettek voltunk – aggodalmasan lépcsőzök ajtajáig –, talán mert mindig másokkal mentem hozzá, s a „bogaras” mindentudók sértettek a mellőzöttségtől.

Most ketten és felesége társaságában, aki inkább kínál, segít nekem, ha férje beszéde irányát tapintatosan irányítja. Feri bácsi élete összes élményét, tapasztalatát, véleményét rám zúdítja, csak úgy kapkodom a fejemet.

– Zongor-turul-kerecsen! Ősmagyar név a Zongor.

Honnan kezdjem írásomat? Hát elkezdem felesége hímezésével a falon, meg az ostyakeksszel meg a barackpálinkával, melyet vékony poharacskákból kortyoltat, s recések a poharak. Inkább kezdem a jobb felől behorpadt koponyával, ami a halál fölötti győzelem jele lett. Megírhatom, a Ság szeretete s hogy tanítványait megismertesse szülőföldjük múltjával, geológiájával, flórájával, faunájával – okozta a balesetet, a kedves bazaltkő zuhant rá.

– Olyan biztonságos a vérnyomásom! Később elmondta az orvos, különben nem tettek volna értem semmit.

A beszélgetés egy emberi sors megörökítése érdekében nem onnan kezdődik, mikor született. Onnan kezdődik, mikor az író körültekinget, hallgat, elmondja, miért jött, de nem kérdez mindjárt. Nem vagyok siettető, van elég időm, először bizalmát kell megnyernem, és a harmadik alkalom után visszahallhatom, rendes ember vagyok.

De az első ötórás beszélgetés hatása alatt, hideg szállásom fotelében plédbe burkolózva úgy éreztem, mindent tudok, és mégse tudok semmit. Később kerített sort a vallomásra.

– A háború után az önkéntes rendőr le akarta veretni a családi címert a házról. Osztályidegennek, kétlakinak mondtak. A háború idején meghalt a fiatalabb nővérem, jussából én is örököltem, egyszer csak megkapom, fizessem ki a négyezer forint adót, mikor a fizetésem a kétszázat sem érte el Hegyeshalmon, a határsávban, ahol szörnyű drágaság volt. Mindenáron haza akartam jönni. „Más megyébe? – mondták. – Éppen most neveznénk ki szakfelügyelőnek.” Darvas, régi ismerősöm, akkori miniszter segített ide. Mindig vagylagos helyzetben voltam származásom miatt. Egyszer csak igazgató lettem mégis. „Nem baj, ha nem párttag, nekünk a szakértelem a fontos.”

– Hát akkor mért kérdés ez most is a gimnáziumban? – szisszentem szapora előadásába, de a másféle téma zuhatagától visszakanyarítottam.

– A cselédgyerekek jó barátaim lettek. Együtt lestük meg, a Kisjézus hozza-e a karácsonyfát. Látjuk az ablakból, angyalok díszítik ágylepedőben. Lelepleztem a Mikulást is, szóval már akkor rebellis voltam. Rám parancsoltak, köszönjek a Mikulásnak. „Köszönjön, aki bejön az ajtón!” „Ugye, mindnyájan együtt vagytok?” – így a Mikulás. „Egyvalaki hiányzik, az pedig te vagy.” Kilátszott a köpönyeg alól osztálytársam cipője. Én, akit Szabó Dezső tekintetes uramnak szólított, minden diákot, adatközlőt így szólított meg, nekem kellett volna azt tanítanom, hogy Arany János kulák volt, s a Méh románcában a kuláklány tépi le a rózsát, azért csípi meg a szegény méhecske.

Háta mögött föltornyozott kéziratai. Nem jegyzek ki belőlük semmit, csak kívánom, ne itt porosodjanak, s ne csak olyan gyűjtő legyen, akiből mások élnek, ő pedig a névtelenségben. Bár közölt tizenegy tanulmányt, cikket a Vasi Szemlében, a Magyar Nyelvben, a Magyar Nyelvőrben, a Magyartanításban, a Honismeretben, a Vasi Honismereti Közleményekben, az a hetven oldal csekélység a kiadatlan ezerhez. „Kemenesalja és kémények alja” – egy névmagyarázatról; Adatok, emlékek a volt Ság hegyi bazaltbányáról; Húsvéti népszokások Alsóságról; Berzsenyi Lénárd, az olmützi börtön „rajzolója”; Népi megfigyelések az időjárással kapcsolatban Alsóságról; Kresznericsnek „Sághon hallott” szavairól; A zárt ë és az olvasástanítás; Fennmaradt szokások, szólások a tarkósebzésről (lúdölés); megjelent már, de megannyi dolgozat köz- és tudományos érdeklődésre tarthatna igényt a tájnyelv, a népi építészet, a népszokások és mesterségek köréből.

Kresznerics Ferenc utóda, azzal a különbséggel, hogy a múlt században egy vidéki plébános akadémikus lehetett, de mostanra annyira elfelejtve és kizárva, még kétszázadik születésnapját se hagyták megünnepelni 1966-ban, mert pap volt. Csak Zongor Ferenc ébresztgette ezt a falu- s az egész magyar kultúrtörténetbe szétáradó remete-tudóst, aki 1832-ben akadémiai nagyjutalmat kapott a Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal című könyvéért.

– Egyszer Bárczi Géza jött előadást tartani.

– Professzorom volt – szóltam közbe. Így pontos, bár szavába vágtam, hogy élesítsem érdeklődésemet, személyesebbé tegyem beszédét.

– Bárczi nagyon szerény ember volt. Kezdődött az előadás. Aki üdvözölte, be se mutatta, önmagát annál inkább, pedig tudhatta volna, ha az ország első nyelvészprofesszora Cellbe jön Kresznerics Ferenc miatt, nem lehet akárki, se Bárczi, se Kresznerics. Egyikről se tudta, kicsoda.

Csak az ostyavékony esperes úr meg Zongor Ferenc, a Magyar Nyelvtudományi Társaság tagja és az alsósági temető látogatói, leolvasván a síremlékről.

Tolna megyében jártam mostanában, Tengelicen is él hasonló akaratú, szívű néptanító, Temesi Mátyás. Amíg kollégái disznóhizlalásból gazdagodnak, ő a falu múltját veszi hangszalagra, az öregek emlékeit. Egyszerre cselekszik múltért és jelenért; nyakán az érszűkület-operáció hosszú sebhelye, a gondok nikotinnyoma, akár itt a koponyán az áldozatkészség stigmája. Mindketten a soproni evangélikus tanítóképzőben végeztek. Feri bácsi előbb született, előbb képesítőzött, más korszakban, más szellemi irányulásban. Megfigyeltem, efféle pedagógusok sose felejtik iskoláik indító energiáit.

– A képző fele német volt, sváb. Ellenségeskedéseink még magyarabbá kényszerítettek. Szabó Dezső füzeteit olvasgattam a városi könyvtárban. A népi írók neveltek demokratává. Egyik tanárom biztatására megírtam szülőfalum, Nagysimonyi történetét, szociográfiáját. Személyesen ismertem a népi írókat, Darvast, Sinkát meg a többieket, fiatalon húzódtam közöttük. 1937-ben végeztem Sopronban, aztán ide-oda vetett az élet bennünket Szepetnektől Hegyeshalomig és ide Alsóságra 1953-ban. A határsávban nagyon rosszul éreztük magunkat. Azt mondták, Cellben lehet állás, de Alsóságon volt az az üres státus, a lakás meg egy nyirkos cselédházban.

Mégis szerencséje ez a város melléki falu, természetéhez, munkálkodáshoz való. Nem a semmiből kellett kezdenie, ott kísértett Kresznerics a háta mögött, tudhatta a régi könyveket a szomszédban, a plébánián, s még éltek, élnek öregek, csak emlékeztetni kell őket ifjúságukra. A nép elfogadja a múlt égi fényjeleit, akár a csillagokét, de nem kutatja az okot. A virágok, csillagok az egységes világképben fölcserélhetők. Vannak. Aztán érkezik valaki mindenre kíváncsi tanító, nem elégszik meg a „tatár út” mondafoszlányaival, mert minden legenda valóságos magvú. Valamikor volt az az út, melyen a képzelet indái leveleznek. Nem tudhatta a gazda, vetése sávosan mért oly sápadt. Terméketlen a régi út miatt hosszúságban és szélességben. Képzelettel, ösztönnel, leleménnyel lehet kiboltozni a népi fantáziát, figyelőállásból rálátni eredetére. Él ő az alsóságiak között, akik olyan rátartiak, hogy még maguknak is megfogalmazzák: „Sági gyerek gavallér, kerekes, mint a tallér.”

Szalagot rak a magnetofonra, népi karácsonyi éneket kántál a böllér. Elhullott belőle valami a hajnali disznóöléskor, s most hallhatom az előcsalt teljes szöveget és dallamot.

Iratok, hangfelvétel itt, szemközt, az iskola folyosóján zsúfoltra gyűjtött tárgyak a szűkös épületben zsúfolódó gyerekek óraközi tobzódása hátterében. Fölülről Berzsenyi Lénárd, Dániel harmadunokaöccse olmützi rajzai; a szabadságharcos rabok magukba, sorsukba néznek, megszokták már a kölykök ezt a múzeummá tágítható teret, talán unják is Berzsenyi Lénárd negyvennyolcas halálra ítélt, börtönnel kegyelmezett ezredest.

Működik még a honismereti kör a Berzsenyi Lénárd Általános Iskolában, a megtalált pipa eregethet szívükre valami füstkoszorút, félve és csodálkozva takaríthatják a hűs kriptáját a kemenesmagasi temetőben évente, de a Berzsenyi Lénárd-túra a fegyveres erők napján már csak névvel jelölt szokás.

Lehet, Zongor Ferenc mindent összegyűjtött tanítványaival, fenékig kimerítette a kutat. Most a második világháború történetét mondatják el nagyszüleikkel, és leírják:

„A nagymama egyik rokona a Szovjetunióban volt kisebb korában, és egy szovjetunióbeli kisgyerekkel játszott, és később hazajött Magyarországra, amikor a háború volt, akkor elhívták azt a bácsit Izsákfára tolmácsnak, és az egyik tiszt megkérdezte, hogy honnan tud ilyen jól oroszul, mert más volt a szavaknak a kiejtése, mint a többi tolmácsnak, és így ahogy beszélgettek, rájöttek arra, és megkérdezte a tiszt, hogy nem ő volt-e a Szovjetunióban kisebb korában, és akkor mondta, hogy de igen, és így találtak rá egymásra, és beszélgettek mindenről, a papírra még azt is írtam, hogyan beszélgettek, de már nem tudom, két oldalt írtam.”

A háború helyi történetét Maár Katalin tanárnő taníthatná, hiszen idevalósi, csupán másodmagával a testületben. Ha Zongorék jeles napjain kopogtatok be, ott találkozhattam volna vele.

– Jó pedagógusok voltak, föl kellett rájuk nézni, fölnézek most is.

Gyerek áll az udvarba hengerített bazaltra. Leugrik az emlékkőről, hová, mikor becsukja maga mögött az iskola kertajtaját? Miért kérdezem és minek jut eszembe az a reggel, amikor elengedtem magam előtt azt a hidegvérű ló vontatta stráfkocsit, vagy ötven métert elbámészkodtam utána, fölnéztem, akkor látom, mintha én lennék a gyászmenet. Kutya Mozart koporsója után.

A tanárnő mondja

Zalában születtem, onnan mentem, oda tértem vissza, el sem képzeltem máshol. Illetve, elvárták tőlünk, hogy visszamenjünk. Három évig voltam két helyen. Nem a tájat untam meg, hanem másnak gondoltam a tantestületet meg azt, hogy egy iskolában mit lehet csinálni. Azt hittem, máshol mást lehet. Hatvankilencben jöttem el, Vas megyében volt ismeretségem, csoporttársam itt, Celldömölkön, tőle érdeklődtem, van-e munka. Vas megyét választottam, egyszerűen adódott.

A vasi emberek mások, mások a zalaiak, mások a Tolna megyeiek. Mindenütt van valami sajátosság. Életkoromon is múlott, hogyan szoktam meg. Nem sokáig értem rá azzal törődni, hogy megszokjam, itt volt a munka, hát dolgoztam. A tantestületben egyfajta hajtás, tartás, többnek-mutatás erősebben érződött, mint bármelyik régebbi munkahelyemen.

Az albérleteket helyettem határozták meg nagyjából. Zalában a szüleimtől jártam be. Második munkahelyemen az igazgató fölajánlotta, hogy a szüleimnél lakhatom. Nem volt más, hát ott laktam. Eléggé kötődtem még a szüleimhez, gyakran hazajártam. Csoporttársaim szétszéledtek, az időm nagy részében a barátságot ápoltam, mert magam voltam, én tudtam őket megkeresni; a letelepedetteket, a házasokat. Így jöttem-mentem-mozogtam.

A celli tanácshoz kerültem. Ennek a munkának két nagy területe van: az iskolák irányítása az igazgató közvetítésével, a másik meg az államigazgatási munka, hatósági dolgok, a kötelezettség végrehajtása, beiskolázás. Aki tanulmányi felügyelőként dolgozik a tanácsnál, a gyerekekből lát legkevesebbet, többet neveltetésük, nevelésük körülményeiből. Közvetlen kapcsolata a gyerekekkel nagyon kevés vagy semmi, hiszen néma hallgatója, résztvevője az óráknak, a gyerekek tanáraikat vizsgáló, vizsgáztató emberként fogják föl. Nagyon nehéz velük kapcsolatba kerülni.

Most tanítok. A tantestület már mindenütt majdnem csupa nő. Talán csak az az előnye, hogy az anya az iskolában is gyereket lát, ugyanakkorákat vagy hasonló korúakat, hasonló tettekkel, magatartással, reagálással, mint otthon. Van egy kamasz lányom, ezért talán jobban megértem a kamaszokat. Hátránya sokkal több. Kolléganőim nagyon sok energiáját veszi el a család, vergődnek az otthon és az iskola között. Két lovat nem lehet nyergelni egyszerre. Apjukat, férfi tanárukat nem tudom pótolni. Lányt nevelek a családban, de az iskolában is, sajnos. Inkább a lányokat nevelem, mint a fiúkat. A fiúkat is lányosítja ez, például értékítéleteimben. A fiúkat is szeretném kedvesnek, szelídnek látni. Azt értékelem, aki tüsténkedik, serénykedik, ami a lányokra jellemző inkább, magasabbra teszem, mint a csibész fiúkat, akik a termet pillanatok alatt átrendezik. De nem fogasokat kell javítani, nem fiús munkákat kell az iskolában csinálni. Elsősorban szellemi teljesítményeket várunk, és abban is az a rossz, hisz ugyan én ismerem a fiúk logikus gondolkodását, tájékozottságát, de nem értékelem annyira, mint a lányok kitartó kis rendszeres munkáját.

Huszonhét gyerek osztályfőnöke vagyok, huszonnyolc a másik ötödik osztályban, harminckettő a hatodikban. Értelmiségi alig akad közöttük. A Csiszár Anci apja jogász, anyja gimnáziumi tanár. A saját osztályomban nincs ilyen, a hatodikban sem tudom, hogy valaki értelmiségi családból származna. Boltosok vannak, fizikaiak, vasutasok, vasutasgyerek a zöme, ha jól meggondolom. Cellből is járnak ki néhányan.

A városi és a város környéki gyerekek közötti különbségről tapasztalataimból tudok többet mondani. A város központjában levő iskolákba is látogattam, hallgattam gyerekeket, gyerekvéleményeket, olvastam írásbeli munkáikat, láttam őket tízpercben, ünnepségeken. Kulturáltabban viselkednek, szólnak az emberhez: „felügyelő néni, kérem”, vagy ha meghallják, hogy Magdinak hívnak, akkor „Magdi néni, kérem”. Az enyémek inkább a „magá”-hoz szoktak: „Maga is látta?” „Maga is hallotta?” A viselkedési kultúrában van nagy különbség, aztán a tájékozottságban, mit néz, mit olvas, hova kirándult a családdal, mit látott a városban, miről hallott. Lényeges különbségek vannak.

Ennek a kielégítésére az iskola akkor tehetne valamit, ha sokkal jobb körülményeket teremthetne, helybeli körülményeket, iskolán belüli körülményeket, és olyan nevelőkkel dolgozna, akik jobbak a mai magyar átlagnál. Óriási különbség van a felszereltségben. Az egyik belső iskola a hetvenes évek közepén épült, már korszerű technikára alapoztak: vetítők, magnók, szaktantermek; a másik iskolában meg a vezetés volt olyan, hogy nagyon nagy gondot fordított a segédeszközökre, régebbről indultak, a belső körülmények rosszabbak voltak, de a felszereltségért nagyon sokat tettek.

Nos, nálunk ez a szétszórtság, több épületben tanítás, szűk tantermek, kiszolgálóhelyiségek hiánya arra késztette az igazgatót, hogy jobb épületbeli körülményeket teremtsen. Például minden gyereket le tudjunk ültetni, legyen elég pad, elég szék, legyenek mosdók. Az épületet kellett bővíteni, de csak az elemi feltételeknek megfelelően.

A mi gyerekeink közül a legtöbb szakmunkásképzőbe megy, aztán a szakközépiskola következik, és igen kevesen készülnek gimnáziumba. A két belső iskolából a legjobbak gimnáziumba iratkoznak. Másként nézik a gimnáziumot, nem a gyerekek, a szülők. Egészen bizonyos, az értelmiségi szülők, ha a gyerek jó képességű vagy még ha nem is olyan jó képességű, de ha remény van rá, hogy el tudja végezni a gimnáziumot, akkor oda küldik, nemcsak Cellbe, hanem Szombathelyre, Kőszegre is.

Mennyire törődnek gyerekük jövőjével? Hát nálam nem túl sok szülő, csak az igényesebbek. Azokat soroljam, akik rendszeresen érdeklődnek, és kérik a tanácsaimat? Körülbelül a huszonhét gyerekből hatan. A többi alkalmanként, időnként, főleg, ha én keresem meg őket családlátogatáskor, vagy ha olyan ünnepség van, amikor beszélgethetünk. Egyetlen szülő, akit családlátogatáson kívül sose láttam, a téeszben dolgoznak mind a ketten, gépi fejő az asszony is meg az ember is, bár a gyerek azt írta az év elején a tájékozódási papírra, a papa vezetőhelyettes, aztán mikor faggattam, milyen vezetőhelyettes, kiderült, csak a családban tartják így számon. Teheneik vannak, nem főállásukból élnek, gyorsan cserélődik a kocsijuk, a gazdasági épület nagyobb a lakóháznál. Egyszer meglátogattam a beteg gyereket, bemenni nem tudtam, mert egy farkaskutya volt odaláncolva a bejárati ajtóhoz, kiabáltam, kijött a kisgyerek, kiderült, hogy az anyuka is otthon van. Na, ennek örültem. A farkaskutya meg a bejárati ajtó között. Nem törődnek a gyerekkel, meg is látszik a viselkedésén, eredményein. Az igényesebbje más. Néha terhes az embernek, ha minden másnap megkérdezik, mit csinál a gyerek. De nagyon sokat segíthetnek, például megvásárolják azokat a könyveket, amiket az ember ajánl. Elmondják, mi van otthon, én meg, hogy mi van az iskolában; kölcsönösségen múlik az egész.

Hogy mennyire igénylik egy Cellből Ságra járó nevelő szabad idejét? A sági városrészben különösebben nem számítanak ránk. A régiek közül vannak tanácstagok, az óvónő meg az igazgató, ők helybeliek, nem arra számítanak, aki naponta kijár, mint a tantestület zöme innen Celldömölkről. A társadalmi munka terhei a helybeliekre, főként az idősebbekre hárulnak. Ez annak az egy-két embernek megerőltető, talán az igazgatót sújtja a legjobban.

Hat óra körül fel kell kelnem, reggelit készítenem. A hétórás busszal járok leggyakrabban, negyed nyolctól ott vagyok az iskolában általában egy óráig, fél kettőig, ha délutáni rendezvények vannak, akkor tovább, napi öt órám van átlagban, van hatórás napom is, egyszer háromórás. Érdekes ez a közéletiség. Amikor tanulmányi felügyelő voltam, örököltem a funkciókat, munkámhoz tartozó vagy az elődömtől rám maradt dolgokat, nyolcféle társadalmi megbízatást, amihez különösebben nem értettem. Mik is voltak? A Vöröskereszt városi elnökségében dolgoztam, tagja voltam a városi úttörőelnökségnek, egy úgynevezett közlekedésbiztonsági tanácsban vettem részt a rendőrségen, pedagógiai bizottsági tag voltam, ez a Népfront bizottsága; a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Bizottságnak is tagja voltam, meg ki tudja még? Mikor a tanácstól eljöttem, mindent letettem a Vöröskereszt kivételével, mert az választott pozíció, maradtam alelnöknek, de csak formálisan.

Most több a szabad időm, de ez a felszabadult idő majdnem elmegy arra, hogy a napi pedagógiai munkámat csináljam; egyrészt a magas óraszám miatt, a sok órára sokáig tart a fölkészülés, amiatt is, hogy a kiesett nyolc év alatt nem tudtam a magyar- és orosztanítás módszertanával foglalkozni. Képeznem kell magamat. Kimaradtam azokból a tanfolyamokból, amelyeken a többiek, akik tanítottak, részt vettek. Hátrányban vagyok szakmailag mint magyar- és orosztanár, erősen hátrányban, viszont általános pedagógiai tapasztalataimból sokat kamatoztathatok, amit az ember húsz év alatt sem szerez meg egy iskolában, kis közösségbe zárva.

Az egy településen levő iskolák között sincsen jóformán semmi kapcsolat, az idősebbek még ismerik egymást, de egy koszorúzáskor, vagy amikor a tantestületek kivonulnak valamilyen politikai ünnepségre, engem szoktak megkérdezni: „Te, ki az az új nő? Kik azok?” Pedagóguscsaládok között sincsen már az az összetartás, mint régen; pályakezdő koromban meghívtuk egymást névnapokra, ha éppenséggel nagy halat fogott valaki, összehívta vacsorára a társaságot. Nincs ma ilyen, nemcsak a pedagógusok között, más értelmiségieknél sem. Nálunk Cellben nem tudtunk megalakítani egy pedagógusklubot, agrárértelmiségi klub működik, oda járunk néha, ott láttam mostanában Magyar József A mi iskolánk című filmjét. Óriási ellentmondás. A pedagógusoknak közösségivé kellene nevelni, hogy a közösségi gondolkodásra fölkészítsen, közösségi életet kellene élnie. És nem élnek, és tájékozatlanok, olyasmiket állítanak, aminek a valósághoz semmi köze, az információk is megbízhatatlanok. Szidják a tanácsot olyan ügyben, amihez a tanácsnak az égadta világon semmi köze sincsen. Egyszerűen nem tudják, mi történik egy településen, mit akar a város.

Nagyon kevesen vesznek részt a közéletben, ha a város közepén élőket is nézem, nem az a jellemző, hogy pedagógusok vesznek részt, nem is azért, mert ők nem akarnak, valahogy nem is várják tőlük. Nem a pedagógusoktól várják, van egy olyan érzésem, hogy a termelőszövetkezetek felé kacsingatnak. Utoljára Szente Kati volt a pártbizottság tagja, nem tudom, azelőtt volt-e pedagógus tagja, ma sincsen. Inkább a rendezvények szervezését várják tőlünk, meg a részvételt, a kulimunkát, amivel mutatni lehet, na, mozog ez a város, él és akar valamit. De az igazi beleszólást, a beleszólási jogot a pedagógus nem kapja meg.

Ha arra gondolok, nekem, mint tanárnak, a társadalmi presztízsemet mi dönti el, elsőnek a szülőket mondom, ahogy mozogni látnak. Családlátogatáskor megtudhatom, anyagilag sokkal jobban állnak nálam. Csuda fura eset történt meg velem: a múltkor meglátogatott az osztály szülői munkaközössége, szeretnék fáradozásomat megköszönni, legyek szíves, fogadjam őket lakásomon. Nem tudtam ellenállni. Hát, hogy is mondjam, nagyon rosszul éreztem magam. A huszonhét gyerekem otthonát tekintve, azt hiszem, az enyém volt a legkevésbé mutatós. Bár bizonyos szempontból más, mint az övék. Mondjuk, több könyv, célszerűbb berendezés, de az ötvenezer forintos garnitúrák bizony nem köszöntek vissza a kedves szülőknek. És nagyon körülnéztek, egyiküket csak a heverőre tudtam leültetni, két karosszékem van, ruhás- meg könyvszekrény, dohányzóasztal, pici televízió. A három asszony szemén lehetett látni: ej, ez a szegény, ennek még egy szekrénysorra se jut! Van egy olyan értékítélet, megint csak a szülőknél tapasztaltam, ahol dúsabbak az anyagiak, ott nagyobb a megbecsülés. Látszik rajtunk, ruházatunkon, környezetünkön, bizony nem a legjobban fizetett réteg vagyunk. Az orvos kocsival jár, a pedagógus busszal közlekedik.

Mit akar ez az író bácsi?

A hetvenes évek elején láttam a pusztai gyerekek kollégiumának építését a faluban. Tizenöt év után ide szállásoltak, a vendégszobába. Összkomfortos helyemen sokáig ellakhatnék, kellemesebben, mint egy szállodában. Leszedném a félrekunkorodó naptárplakátot, föltűznék helyébe valami erdőrészletet a kinti lombok tükörképeként. De azok a lombok nem mozdulnának, lehetnének őszi pirosak, vadsárgák, halottsápadtak, akár a tolnai erdők vagy az úri arborétumok. Ebben a vidám zöldben nem szaladna alattuk az a piciség, a család tizennegyedik gyereke, lába közé szorított kézzel, aztán egy fűzfaággal elcsikózva látóteremből. Ablakom alatt fűzfa, mintha Zuglóban lennék, otthon.

Lárma a folyosókon, zsivajgó zsongás az ebédlőben. Csak akkor csendesül a gyerek, ha lenyeli a tarhonyalevest, rágja a székelykáposztát. Együtemű nyeléssel lehetne csönd meg zajhullámzás, emígy elveszik a csönd az ebédezés monoton zsivajában.

És eszik itt a tanári asztalnál valami író bácsi. Ártatlan vigyorgás a szájhoz ívelő kanalak fölött, csiklandozza őket idegen jelenlétem, s mintha nekem játszanának olyan bohózatot, ami nem tudom, miről szól. Arra gondolok, nem jó író bácsinak lennem. Mit akarok faggatásukkal? Milyen tanuló vagy? Mit csinálnak a szüleid? Mi akarsz lenni?

Végeznek és kinyomják, taszigálják egymást, mint kiscsikók, kisbeccék a karámból, újabb korlátok közé, a reggel fél héttől este nyolcig-kilencig feszülő napirendbe. Kollégium hiányában biciklire, buszra ülnének, segítenének szüleiknek a pusztán, a körzet faluiban, ahogy valaha én is. S most nem tudom, rosszabb-e a répaegyelés, a tehén legeltetése ennél a szülőhiányos, időre szabdalt tanulásnál. Mégis, nem dermedeznek a hatévesek a megállóban, nem kujtorognak a nagyobbak szüleik munkaideje alatt. Ám aki teheti, a javuló, iskolához alkalmazkodó járatok miatt gyerekét otthon tartja. Harminc-negyvenen maradtak a régebbi százhúszból a farámájú, emeletes ágyakra, a filc faliképes játszóteremre.

Mit akar ez az író bácsi? Miért érdekli, mi akarok lenni? Eszembe jut nyolcadikos csoportképünk; tizennégy ágrólszakadt, iskolafalra vetítve. 1952. Esendőségünket fokozta a masina tökéletlensége s a rossz papír, melytől hamarosan fantomalakká váltunk, mostanra sárga köddé; köd utánunk, de előttünk derűs remény. Tomor Feri a székesfehérvári gépipari technikumba indul, Kocsy Anci építőipariba, Sümegre, Horváth Pali erdészetibe, Sopronba, Szabó Pista a sümegi gimnáziumba, én a tapolcaiba, Molnár Vali, Kocsy Marika a soproni óvónőképzőbe, Zeleni Cuni tanítónőnek. Mi voltunk az első csapatos továbbtanulók. S most azért látogatok az ettől a kollégiumtól öt kilométerre levő Szőlőhegyre, hogy annak az egyetlen lánynak a szüleivel találkozhassam, aki tovább akar tanulni beszélgetőtársaim közül. A többiek inkább eladónak, fodrásznak, gépszerelőnek, szobafestőnek, ápolónőnek, vadőrnek.

– Olyan a kézügyessége, szabó lehetne.

– Szerelő leszek, kombájnos – emlékszem egy itteni beszélgetésre, mikor Hauszman Józseféknél vendégeskedtem. Házigazdám kombájnos, még nem keresett ötezer forint alatt, de tízezret a gabona-, borsóaratás, napraforgó- és kukoricaérés idején.

– A fülkében negyvenfokos a hőség, hűvösebb van, ha az ablak beporosodik.

A fiú mindig ott sündörög apja körül; annyira szereti, még a nehéz munkát is megszerette. S tudja, ezt a jómódot valami értelmiségi pályával kár lenne fölcserélni. Lenne-e akkor háromszobás családi háza, új bútorzat? Öt koca meghizlalt malacainak hozadéka, fóliasátrak húszezret érő paradicsommal?

Ültünk a vendégszobában, néhány napja fejtett újborból kínált meg vendéglátóm mentegetőzve, hátha kénes, bár töményet is ajánlana a szekrénysorból. Megmutatta a szobákat, egyikben ódonkodott még a hozomány berendezése. A falon Szűz Mária fogja Kisjézust.

– Azt mondják, olaj, megtörött, mikor összehajtottuk. Majd nagy értéke lesz egyszer.

Az esküvői képen nincs szemüvege az ifjú férjnek, álltából nézi ülő feleségét; fölül büszkeség, alul elégedettség, ugyanaz 1966 óta. A kilenctagú szegénységet még a poszter is eltakarja.

Mérgesen ért haza nagyobbik fiuk, a téesz KISZ-titkára, a gyűlésen senki sem jelent meg. Kimentünk az ólhoz a fiú keserűségét a gazdaság örömével kerülendő. Megszokott helyre piszkítanak a disznók, a vályú környéke ebédlőtiszta, egész napos gondtól szabadít meg az etetőrendszer, reggel csak bele kell önteni a tápot, láncok lógnak az állatok fölé, játszanak vele, különben egymás farkát is lerágnák.

Orosztanárnő akar lenni Tóth Erika, a szőlőhegyi kislány. Tanárnője az a Vetró Katalin, akit nyolcadikos korában megkérdeztem.

– Gimnazista leszek Pakson, orosz tagozatos osztályba fogok járni. Magyar–orosz szakos tanárnak készülök. Itt nem akarok élni, jobb a városon, a szórakozás miatt, meg ott műveltebbek is az emberek. Aki paraszt, az mindig csak dolgozik. Ha kitanulok, tanítok, és férjhez megyek, de olyanhoz, mint én vagyok.

Bárcsak így teljesednének a vágyak! Vendégül látott a tanárházaspár, de nem városban, hanem a szülőfaluban; Hunyadi István és Vetró Katalin. A férj fizetése 4800 forint, a feleségé 4550 – mondom elsőre, hogy a kombájnost ne feledjük. S efelől is kíváncsi vagyok Tóth Erikáék anyagi helyzetére. Katiék olyan lakásban laknak, ami nemrég, első látogatásom idején iskola volt. Kis cigánygyerekek zsivajogtak benne. S most színes tévén nézzük a meccset, sárga sütemény fölött. Az udvaron májusfa, bár azt mondják, az elöl lakó óvónőnek állították, ez a májusfa-tisztelgés az övéké is. A zsivajgó gyerekek helyén itt is poszter, szekrénysor, elég sok könyv.

Kati a pécsi tanárképzőben végzett, az utolsó évet levelezőn, apja halála miatt, hazajött anyjához, nevelőtanár lett a kollégiumban, hetente negyven órája van. Férje kanyargósabb úton jutott haza magyar–történelem szakos tanárnak a műszaki szakközépiskolából, volt térképész, katona, Mucsiban képesítés nélküli pedagógus. A sok olvasás művelte a mostanivá.

– A mai fiatalokat nem érdekli se a múlt, se a jövő. A jelenben is csak maguk. „Hülye vagy, ha tanulsz” – mondják a másiknak, szép ruhában, tele pénzzel. Ők okozzák a legtöbb kárt. A kocsma kiábrándító, ha bemegyek egy pohár sörre, gyorsan kiiszom. Házat akarok építeni. Tavaly az uborkáért tizenháromezer forintot kaptunk. Nagyon örültünk neki, de semmi a többiek jövedelméhez képest. A pedagógus tekintélye kicsi, a rangot a ház, az autó szabja meg. Úgy érzem, a falu vezetőjének is megfelelnék. A tantestületben az óvodával együtt harmincketten vagyunk, csak két óvónő és egy tanár nem idevalósi.

Elült a vihar, indulunk Szőlőhegyre. Barátom, aki érszűkületes rosszulléttel az Alföldön végigvezette kocsiját, csöndes nyugalommal tűnődik a vízmosásos út illatában, cigaretta helyett szívja az akácvirágok bódulatát, a szomszédos ligetek frissét. Alkonyat felé, ilyenkor szoktak vacsorázni az őzek, a fácánok gyöngyözve megrázni magukat. Lehajtott fejjel sétálnak a kutyák, de úrrá válnak a megnyíló kapuban. Hátraparancsolja őket a gazda. Bemehetünk.

Ritkán válnak faluvá ilyenformán a szőlőhegyek, talán egyedüli, amit megtudok.

– A gerjeni, dunaszentgyörgyi szőlősgazdák kitelepedtek nyárra, télig bújtak a katonaság és az adó elől a múlt században. Egyszer csak ott maradtak télre is. Ahhoz a faluhoz tartoztak, ahonnan odatelepedtek. Ha egyik helyen ebzárlat volt, akkor az odavalósi szőlőhegyire vonatkozott, a szomszédra nem. Nagyon rámenős nép, mindent elintéznek, amit csak akarnak. Megyei vezetők kerültek ki közülük. Volt egy földosztó tanítójuk, együtt csépelt velük, mindent kijárt.

Tóth Erika apja a pusztáról költözött ide, nagyapja ökrös, csirás volt a Benyovszky uraságnál. Barátomék tanították az apát Felsőtengelicen. Ki kit ismer? Kivel mi történt?

– Egy nő hazalátogatott Pestről, olyan volt, mint egy parasztasszony – mondja a feleség. – Van egy házasságon kívül született gyereke, nem is tudja, ki az apa, de aztán megtalálta, kamionos, Isztambulba jár.

A ház fölújított, a hátsó, konyhafélében ülünk, hokedli helyett tisztaszobai széken. A férfi szőkés, kövérkés, svájcisapkás, takarmányos; az asszony testes, pirospozsgás, kertészetben dolgozik, feszélyezetten csöndes, a férfi fesztelen. Úgy beszél, mintha a legtermészetesebb volna ez a látogatás. Elmondja és le is rajzolja a régi cselédlakást. A házban nyolc család egy-egy szobában, közös szabadtűzhelyes konyha négy-négy családnak. Harminc négyzetméteren laktak nemzedékek. A Puszták népére gondolok.

Az udvaron autó, hátul szőlő, fóliasátor, három szárítkozó kutya a drót mögött. Hallgató fiú jön-megy vasárnapias öltözékben. Motort kapott a szakvizsgára. Autó is, motor is. Tizennyolc évesen a biritói állami gazdaság hentese, hatezer forintos keresettel. Palánkon tanult szakmát. Jövetelünk előtt, a vihar idején egy palánki tanárral beszélgettem: mezőgazdasági gépészmérnökként végzett Gödöllőn, utána tanári képesítés. A fizetése hétezer.

Erika közben hazarepdesett az értelmiségi méltánytalanság megelőlegezéséért. Meglepődik. Mit akar ez az író bácsi? Miért akarja tudni, hogy az orosz előkészítő tábor és a szovjet út engedélye miatt jött haza?

– Kifizetem én azt az ötezer forintot, de ne ilyen hirtelen jelentse be – mondja az apja.

Majd nyakkendősen, matrózblúzban

A nyolcadikos lány fáradtan heverészik, korán kelt, kézilabdakapus, Sárváron játszottak. Celldömölki tanárnő anyja a kőszegi gimnáziumba íratja; jó iskola, kiváló kollégiummal, nyugati magyar gyerekek is tanulnak, laknak ott. A lány inkább Veszprémbe menne az első osztályú kézilabdacsapat miatt. Fölsóhajt fektéből.

– De kár, hogy a gimnáziumban többet kell tanulni!

Mostanában gyéren tapasztalok tanulási kedvet. Persze ki szeret tanulni? De nem éreztem különösebb érdeklődést sem valamelyik tárgy iránt. Zuglóban rádiófelvételt csináltunk negyedikes, ötödikes, hatodikos gyerekekkel. Nem nyomja még őket a pályaválasztás terhe, nyugodt tempóban múlnak az órák. Örültek, hogy elmaradt a matematika miattam. Jövőjükről beszélgettem az igazgatóval.

– Szakmunkásképzőbe az elégségesek mennek. Nyolcadikban buktatni már nem érdemes. Miféle munkásosztály lesz itt? Nem mondja az apa, lakatos vagyok, legyél jó lakatos te is. Hol vannak a régi dinasztiák? Ha valaki középiskolába jár, már akkor rühelli a fizikai munkát, majd egy irodában penészedik, vagy vár az egyetemre, négyszer-ötször próbálkozik, pazarolja az éveket. És pénzt akar mindenféle könnyű munkából, nem üzemben, hanem géemkában. Már géemkát szervező géemká is van. A szakmukásképzőnek nincs semmi rangja, hát azért inkább valami középiskola legyen. Leggyöngébbek az egészségügyiek, a gyors- és gépíróképzők.

Abban az iskolában sok a munkásgyerek Zuglóból, Kőbányáról. Hazajárnak a nagyszülőkhöz, onnan hoznak némi vidéki tapasztalatot úgy, hogy összetévesztik a vásárt a piaccal.

– Csak az a baj, most nem kiabálnak, nem alkudoznak.

Celldömölk, Berzsenyi gimnázium. Ünnepély a tanítás előtt. Matrózblúzos lányok, fehér inges, farmernadrágos fiúk. Leánykar énekel lefelé az első emeletről, ártatlan szépségüket figyelem inkább, s milyen kedvesen odaadók a dallamokban, jókedvű az énektanárnő is, ujjával csettint és mosolyog. Karének, szavalat, beszéd, Himnusz és Internacionálé. Beszélgetni akarok a negyedikes szónokkal, a komoly sémák mögött találok-e benne valami mást.

Agronómus az apja, anyja árkalkulátor, számlázó, a négy tagú család jövedelméből háromezer forint jut fejenként. „Nem keresünk rosszul, de mégsem lehet ugrálni annyira.” A pécsi jogi karon vagy a szombathelyi tanárképző népművelés szakán szeretne diplomázni.

„Mindig meglepett, hogy nagyanyám mennyire emlékszik ötven, hatvan évvel előbbi dolgokra, minden részletre pontosan. Hogyan őrizték a libákat, hogyan osztotta meg tízóraiját valaki mással, aki a barátnője volt, mert viszonylag jómódú emberek voltak. Bíró volt a nagyanyám apja, nemeskocsiak. És beszélt még arról az időről, amikor háború volt. Anyám a második világháborúról szokott mesélni, talán azért, mert nagyapám bátyjai részt vettek a háborúban, és nagyapám is. Nagyanyám egyedül volt otthon, ő vezette a gazdaságot, elmondta, hogyan jöttek a németek, magyarok, menekültek a falun keresztül. Egy magyar őrmester vagy tizedes az udvaron egzecíroztatta a kiskatonákat, békaugrálásban jöttek-mentek az udvaron azok a szerencsétlen emberek. Nagyanyám, amint mondja, megelégelte ezt, és rászólt arra az emberre, hogy menjen innen, mert jönnek ki az ökrök, kiengedi őket, és letapossák ezeket az embereket, meg egyéb. Szóval leteremtette ezt a katonát, ő felelősséget nem vállal azért, ha az ökör valakit eltipor. Tudni kell ehhez, hogy a nagyanyám törékeny kis asszony. Kénytelenek voltak odébb menni, mert aztán ki is jött az ökör. Másik eset: menekült az udvaron keresztül valami táblabíró, és el volt rejtve nála valami aranyóra meg ilyesmi, a fiával menekültek, és nagyon pökhendi fiú volt. Paraszt meg egyéb – ilyeneket mondott. Nagyanyám elsősorban személyes dolgokat mond el, például, hogy egy szovjet katona jött be, éjjel zörgettek az ajtón, és bejött egy szovjet katona, meg szeretne mosdani, adott neki lavórt, vizet, még arra is emlékszik, hogy szájába vette a vizet, markába köpte, és úgy mosakodott. Meg voltak rettenve, hogy bántja őket, de aztán nem bántotta őket. Nagyanyám egyik rokona, aki ott lakott velük, mondta, süssenek pogácsát, adtak neki, mikor elment, a kapuban kezet csókolt nagyanyámnak. Szóval ez megható történet volt. Anyám akkor volt ötéves, de még emlékszik, hogy lakott nálunk egy oficer, és dédanyám is ott lakott velük, betörtek a részeg katonák. Dédanyám, aki szintén kis, törékeny asszony volt, rájuk kiáltott: »Mit képzeltek? Nem szégyellitek magatokat?« Ráfogta az egyik puskát. »Vén szaros, menjen innen!« Na és elmenekültek, át a kerítésen, meg minden. Arra emlékszik anyám is, hogy a németek a ház előtt túráztatták a teherautót, ordítoztak, addig a nagyanyám eldugta a zsírosbödönt, és megmentette, ami menthető volt. Vannak még események. Ahogy öregapám megérkezett a hadifogságból, és alig ismerte meg anyámat, öt-hat évig volt távol. Mondták, nagyapám egyetlen rossz szót nem szólt az oroszokra, ugyanazt ették, mint ők, nekik sem volt enni többet. Nem haragudott rájuk egyáltalán. Nagyszüleim a faluban jómódúnak számítottak Kocson. Apám sági születésű, ott is lakunk.”

Az elsős lány mintha fél lábbal még a falusi iskolában lenne. Élete is ott történik, húsz kilométerről jár Celldömölkre autóbusszal. Apja állatgondozó a szövetkezetben, anyja betanított munkás a Celltex cipőkészítő üzemében, nyolc-kilencezer forint a családi jövedelem, s még a három anyadisznó gyarapíthatja malacaival, a hízókkal. Hiszi, autójuk is lesz, talán ő kapja ballagásra. Házuk mellett megveszik a telket, s újat építenek rá. Szülei ott maradnak, ő tanár lesz, mert tanárnak nagyon jó lehet.

„Az általános iskolában földrajztanárunk mesélt egy történetet, nem is történet. Két fia van neki, és mesélte, ha az egyik fia megnősül, megkapja a kocsiját, ha a másik fia, neki adja a házát, és utána azt mondta, szerencsére több fia nincs, mert nem tudná, mit adjon nekik. Anyunak sokat szoktam segíteni, de van, mikor ellustulok, s egyáltalán nem megy a munka. Mama szokott mesélni az ő életéről, többek között elmondta, hogy az anyja sokat szokott dolgoztatni vele, és egyszer mondta neki, hogy hozzon be egy kosár fát, erre a mama azt mondta, hogy mindig csak ő. És úgy pofon vágta, hogy a sarokba esett, ott volt a nagyapának a csizmája, és ijedtében belepisilt. Nagymama sokat mesélt a háborúról is, két testvérét elvitték, és soha nem tértek vissza. Az egyik falubeli ember mondta, találkozott a Gyulával a hadifogságban, valamilyen bányában, többet nem hallottak róla.”

Eminens ez a kislány, jól tanul, falujában énekkaros, tíz éve mindig aranyat nyernek a megyei kórusversenyeken, indul a szép kiejtés Kazinczy-versenyén, szaval.

Hát csak eminenseket küld hozzám az igazgató? Ez a másik elsős lány is jeles. Anyja közgazdász a celli műszaki kisipari szövetkezetben, apja a Kesztyűgyár gyáregységvezetője. A négytagú családban négyezer forint jut fejenként. Balatonedericsi nyaralójukban töltik szabadidejüket. Újságíró vagy jogász szeretne lenni, külföldön végezné az egyetemet, már tanulja az orosz meg a német nyelvet, elkezdi az angolt magánúton. Jól szaval. Mit szeretnék hallani, a Mamát, a Születésnapomra vagy a Himnusz minden időben legyen? Szépen adja elő, jól értelmezi a szavakat.

A statisztika göröngyein járatom szememet. „Felzárkóztatják” azokat, akiknél nagy az eltérés a nyolcadikos jegyek és a „tudásszintmérés” között. Az 1984/85-ös tanévben az I/a osztályban 27 közül magyarból 14, az I/b-ben 24 közül 12 diákot zárkóztattak föl, itt matematikából 13-at, amott 11-et, oroszból 12-t és 9-et, fizikából 23-at (az általános iskolai átlag 4,06) és 24-et, történelemből 5-öt és 14-et, kémiából 8-at és 12-t.

Ha valaki bukik, fizikai vagy mezőgazdasági fizikai munkások gyereke, a 231 tanulóból 140, közülük buktak hárman legutóbb.

Négy éven át figyelik, jegyzik a pályaválasztási szándékot; ki mi akar lenni, miként változtatott, s végül hova jelentkezett, és fölvették-e?

1. Szülei állattenyésztők, fiú, műszerész akart lenni minden évben.

2. Apja bontótelep-vezető, lány, elsőben, másodikban bolti eladó, harmadikban térképrajzoló, negyedikben: csak valami szakmája legyen.

3. Apja traktoros, anyja állatgondozó, lány, elsőben laboráns vagy kirakatrendező, másodikban nem tudja, harmadikban kirakatrendező, negyedikben valami szakma.

4. Apja téesznyugdíjas volt, meghalt, anyja özvegyi járadékos, óvónő, kozmetikus, bolti eladó akart lenni elsőben, másodikban, harmadikban, végül szakmunkás lenne valahol.

5. Apja rakodómunkás, anyja óvodai dolgozó, védőnő, óvónő akart lenni, végül gépírónőnek jelentkezett.

6. Apja rakodómunkás, anyja raktáros, lány, a bolti eladó pályát választotta.

7. Apja állatgondozó, anyja segédmunkás, óvónő, ápolónő akart lenni, fodrásznak jelentkezett.

Inkább az értelmiségi szülők gyerekei akarnak tovább tanulni főiskolán, egyetemen.

Ha az apa orvos, fia régész, mérnök, tengerész, de orvosira jelentkezett;

ha állattenyésztési felügyelő, fia agronómus, aztán mégis vasúti tiszt lehet belőle:

ha az apa könyvelő, lánya tanár- vagy tanítóképzőbe jelentkezik;

ha az apa politikai munkatárs, lánya tanárképző főiskolára vágyik;

ha az apa jogtanácsos, az anya tanárnő, fiuk az orvostudományi egyetemre szeretne bejutni;

ha fogorvos, lánya orvos vagy gyógypedagógus.

Az 1984-ben érettségizett 54 közül 41 jelentkezett, fölvettek 19-et.

A suszter maradjon a kaptafánál! – most is, mint mióta e szólás járja. De azért mégis más az érettségizett bolti eladó, mint a nyolc osztályt végzett elégséges. S ha a faluban él, valamivel csökkentheti a szellemi nyomorúságot. Eszembe jut a hetyei orvos: „Itthon a csökkent képességű fiatalok maradtak, a degenerálódás gyerekeikben fokozódik.” Alig merem leírni, hogy a kivételeket meg ne sértsem.

Az igazgató a másodikos cigány fiút úgy mutatja be, mint különlegességet. Cigány, de ne célozzak rá, ki ne ejtsem a számon! Nem mondom ki, bár megtehetném, maga beszéli életével, terveivel. Meghatódok ettől a fölszálló akarattól; társaiban a jövő sokkal ködösebb, tanulnak, aztán vagy sikerül, vagy nem. Gimnáziumba jár tizenhat kilométerről, Jánosházáról autóbusszal. Négyes rendű, németet tanul, mert egy prímásnak muszáj intelligensnek lenni, tudni valamelyik világnyelvet. Anyja háztartásbeli, apja galvanizáló a Celltexben. Az ő 4600 forintjából meg nővére s két húga potom fizetéséből és a családi pótlékból élnek a tanácsi, vízvezetékes lakásban. Az egyik szoba húsz, a másik hat négyzetméteres. Hogyan férnek el, még inkább hogyan jönnek ki a fizetésből, ha még 1280 a hegedűoktatásra is kell? Veszprémbe jár szombatonként átszállással a Ruha Rudihoz.

A fiú pontosan tudja, mi a dolga. Vannak A, B, C kategóriás prímások. Az A, B kategóriásoknak kottát is tudni kell olvasni. Az A kategóriások ismernek kétszáz számot. A B-vizsgára föladnak egy Bihari-verbunkost, sarkantyúst Rózsavölgyi Mártontól, Dinicu Pacsirtáját, Brahms ötödik, hatodik magyar táncát. „Ne csak mulatságokban boronálj, fiam, mint én!”

„Nálunk karácsonykor nagyobb ajándékozások nemigen vannak. A szüleimtől kapok, meg esetleg a két húgomtól, nővéremtől. Tőlük kaptam egy pizsamát, azt a két húgom vette, meg édesapámnak is vettek egyet. Anyu kapott egy pulóvert, nagyobb ajándékozás nem is volt. Odaadtuk egymásnak az ajándékot, odatettük a karácsonyfa alá, volt rajt villanyégő, azt bekapcsoltuk, utána meggyújtottuk a csillagszórót, aztán néztük a tévét. Nagyobb ünnepség nem szokott lenni. A betlehemezés nálunk már nemigen megy, apu el szokta mesélni, amikor kisebbek voltak, el szoktak menni. Én is járok apuval, de csak Istvánkor meg Jánoskor köszönteni. Nem énekelünk, csak hegedülünk, egy hallgatót szoktunk játszani, egy csárdást, aztán fölköszöntjük a háziakat, aztán elmegyünk. Külföldre kijutni, szerintem, igen nehéz, persze azért vannak kivételek is, ha valaki jó társaságba kerül. Jó példa erre: a Dabrókai Csárdában van egy zenekar, annak a prímása nem is A kategóriás, mégis, mikor meghívták az éttermet külföldre, akkor az egész zenekar kimehetett. Vannak ezek a nagyobb zenekarok, például a Rajkó-zenekar, oda is nagyon nehéz bekerülni, de ha valaki bekerül, akkor előbb-utóbb kijuthat külföldre. Most a tanáromnak Pesten mondták, hogy valamilyen dunántúli Rajkó-zenekarfélét kellene megszervezni, tíztagú lenne ez a zenekar, és abban én is benne lennék, és ha sikerünk lenne, biztos, előbb-utóbb külföldre jutnánk. Nem is annyira a pénz érdekel, hanem hogy az ember világot lásson. De mondjuk, azért a pénz se egy utolsó dolog.”

Majd az érettségi tablón nyakkendősen, matrózblúzban mosolyognak valamelyik kirakatból.

Jár az óra

A tanító néni húszéves. Városból jár a vidéki iskolába. Nem végzett képzőt, képesítés nélküli, rangtalan. Fölkel hét órakor, fölébreszti tizenhárom éves öccsét, a fürdőszobában tíz percig tisztálkodik, öltözködik, negyedórán át rendet csinál, tíz percig főzi a kávét, azután félóráig készítgeti az úttörőprogramot. Órájára néz. „Jaj, csak le ne késsem a buszt!” Tíz perc gyaloglás. „Még jó, hogy kolléganőm is velem utazik abban a félórában!” Együtt gyalogolnak az iskoláig. Tíz perc az is. Készül a tanáriban, ötven percnél nem többet ám, hogy majd tizenegytől tizenkettőig taníthassa a napköziseket. A félóráig tartó ebédhez negyedet várakozik. Frissítvén a gyerekeket, háromnegyed órát labdázgat velük. És csinálják meg a házi feladatot! Egy órán keresztül olvasnak, matematikáznak, uzsonnáznak a teremben. Nagy a zaj. Félórán át lehet csak megbeszélni a kirándulás programját, de még tanulni is kell neki a buszig, ami háromnegyed hétkor hazaér. Jó nagyot tusol. Negyedórán át, jaj de jó! Húsz percet rázenél a vacsorára divatos hanglemezzel, közben olvassa az Ifjúsági Magazint. Kilencig tévézik a szüleivel, félóra alatt megírja szerelmes levelét, fél tízkor lefekszik. Fodrászhoz akart menni, olvasásra sem jutott idő. Elmúlt napja csak szellemét fárasztotta ki. Egészségére nem panaszkodott, nem fájlalta a fejét, mint idősebb kartársai. Jól aludt el, alszik vele szülei mosógépe, centrifugája, porszívója, tévéje, normál lemezjátszója, fényképezőgépe, saját zsebszámolója, harminc lemezük, ötszáz könyvük, két biciklijük. Más helyeken nem járt mostanában, csak az autóbusszal a faluig rendületlenül.

Időben összezsúfolva, mintha megkergült volna az óra, mégis a tizenkét vonásban kiterjeszkedett, szokásos ketyegéssel járt.

Az idősebb tanárnő ugyanezt mondhatná, de még KISZ-gyűlést tartott, hulladékgyűjtéssel foglalkozott.

Az igazgatónő kel a tantestületben legkorábban, ő ér az iskolába először a fűtő után. Héttől várja kollégáit, intézkedik a helyettesítésről, ha hiányzik valaki. Órát tart, vagy adminisztrál, fölfrissíti azt a beszédet, amit a nyugdíjasok előtt mond majd, vagy a tanácsülésen, mikor az elnök kifogásolhatja, miért csökkent a napközisek száma, akkor mire az a konyha azokkal a szakácsnőkkel? Nem tartja jónak a sok bukást, mért nem jobb a tanulmányi átlag? Netán pártgyűlésre hívják az igazgatónőt. Szakfelügyelő jöhet, foglalkozni kell vele, még inkább azzal a brigáddal, amelyik már egy hónapja vizsgálja a módszert és színvonalat. Behívhatják a városba személyi ügy miatt, például ha az egyik képesítés nélküli szerződését nem hosszabbítja meg, és a képesítés nélküli följelenti.

Elképzelem azt a kora reggeli sürgést, a tűsarkú cipők szapora kopogását a konyhakövön, csészekocogást, serpenyőcsörömpölést, nagykabátpuhogást, a szusszanásokat, sóhajokat, a sietős kulcscsikordulást a becsapott ajtó zárjában, végigrohanvást a járdán az iskoláig jobbra-balra köszöngetve, félszavakkal súrolva a munkába, boltba, tejcsarnokba igyekvők fülét.

És jár az óra.

A matematika–fizika szakos tanárnő szabadnapos. Korán kel most is, építkeznek a telken, hat után bepakolja az este készült ebédet. Betont kever ez a nyugdíj felé idősödő, öntözi, lapátolja a betont, követ hord, palántázik a férfimunka ideje alatt. Jól megdolgoztatja a családot az a hatszáz öl meg az építkezés, 1070 forintot törlesztenek havonta. Hétfőn még tízórait is kell árulnia a büfében, vagy felügyelni, ne hibázzon a gyerek, elszámoltatni a végén. Tanítás után pártbizottsági ülés.

Az ötvenkét éves tanár úr vasárnapja lazább. Fél nyolcig alszik, segít reggelit csinálni, komótosan eszik, kávézik, átnézi a megyei lapot. Tizenegyig polcot barkácsol, aztán megérkeznek a kártyások, két órán át verik a piros ászt, a makk hetest, zöld királyt, a tök alsót egymásra, forintos alapon. Félórát ebédel, másfelet alszik, valami barkácskönyvet olvasgat utána. Négykor elindul a futballmeccsre, félórát gyalog, de jobb akkor is kártyázni a meccs helyett, elsörözget klubtársaival szerényen, már hatkor hazamegy, eszik, tévézik, alszik.

Szolidan, szelíden élnek mindannyian. Az 1978-ban végzett tanárnő 4550 forintot keres, férje 4800-at, ha túlórázik, elérheti az ötezret is. Aki 1981-ben végzett, 3950 forintot kap, valaki huszonegy év után 5800-at, nyugdíj előtt a legmagasabb fizetés 7250 forint. Bár lehet autójuk, telkük, ha megszorítva gyűjtenek. Könyvtáruk kicsi, pár kötet a fiatalabbaké, aztán száz, kétszáz, ötszáz gyűlik össze az idősebbeknek szakkönyvekből, lexikonokból, ajándékozásból, a divatos regényírók, lektűrszerzők műveiből, akad egy-egy sorozat, vers, a Szép versek leginkább. Magukhoz illők háztartási eszközeik; nem automata mosógép, csak centrifuga, minivizorok vagy nagyobb fekete-fehér készülékek, ritka az a pedagógus, aki színes tévéjét ágyból, távirányítással kapcsolja be. A bútorok mindennapiak és vegyesek, a fotel karfája leszakadva. Ám hallottam olyan tanárról, akinek százhúsz disznaja van, zsebpénz a fizetése, falusi palota a háza.

Hová lett a tanítók botos sétálása, hosszú, nyugalmas élete, közösségi fáklyázása a fiatalok egyleteiben?

Élnek az otthoni és az iskolai kályha olajszagában. Élnek óráik ütemére, vekkerparancsra: „Ébresztő, föl!”

A hivatás eredői

Megérkezünk a házhoz, Picur kutya, amit majdnem cz-vel írnék, akár egy vezetéknevet, elragadtatottan rohangássza végig a kerítés tövét, kapurácsra ugrál. Szívbajos szegény, árt neki az öröm is, a bosszúság is. Búcsúkor idegnyugtatóval vészeli át a zenekar és a forgatag zaját. Megérint évezredes mosolyával, mintha megismerne. Ha elfelejtett volna, mégis a gazdájával jövök. Féltékeny lehet a falu összes kutyájára; Piroskát mindegyik szereti a kéznél lévő falat miatt. Picur mégse kujtorogjon egyedül! Fajtájával túlságosan bizalmas, és birtokon belül nagyon önzők a kutyák. Piciségéből csak a világ legdrágább teremtménye körül lehet bátor: várvédő kuvasznak képzelheti magát, subás komondornak képzelheti, ahogy fehér csöndjéből fölugat, kecses akkor, akár az orosz agárhercegek. S mert itt a fajkutyák nagyon ritkák, Picur a legerősebb korcs lehet álmaiban.

Kutyaboldogságon át, építkezéshez hordott ideiglenes halmok között jutunk be a tanítóék házába, miután bejártuk a falut. Voltunk a temetőben. Melyik családé az a nagy, hármas, fekete gránit síremlék? Amott magyar meg orosz katonasírok, a tanács gondoskodásából virág mindegyiken. Az oroszt második szomszédja lőtte le, őt meg a másik orosz.

Jöttünk a Ki mit tud? utcából, kacsaláb-garázsos kész és félkész házak közül. Dölyfösen hajtott mellettünk az irhabundás asszony, nem akarom megítélni, tudom, a kempingbiciklin ülni csak peckesen lehet. A milliós villák mögött terebélyes disznóólak. Minden ház, kerítés másféle, ahogy az újak s legújabbak megelőzik a régebbieket. Jó volt visszakerülni az öreg faluba, a célszerű munka szelídebb járdáin nyugtatni magamat.

– Társadalmi munkában csináltuk. Kávéval kínáltak minden kapuban.

Aszfaltúton mehettünk az evangélikus templom elé. Az a torony, azok a falak Piroska gyerekkeze által is nőttek, míg Lehel Ferenc tisztelendő megmozdított minden téglát. A község összefogásából korabeli csillárok, padok. A falicsillárokon az ajándékozók neve: a középső, legnagyobbra a Cseh család áldozott. A harangokat Lázárék vették. Így építette a közakarat az öröm és a gyász, a becsületes életre hajlító gondolkodás hajlékát. Nem volt benne senki, a régi képről odaképzeltem Farkas Piroska és Temesi Mátyás esküvőjét 1948-ban, ahogy odaállnak a gép elé, múltjuk, jövőjük küszöbén.

– Matyi hétéves koromban azt mondta, én leszek a felesége. Cipelte a táskámat. Nagyon gyönge voltam.

Lakatlan a pap háza, de azért a vetemények körül frissen gereblyézett a föld, a kert végén hajolgató asszony rendjét lábnyomunk megzavarta. Benéztünk az imaterem ablakán, ahol a Keresztyén Ifjúsági Egyesület működött. Itt ismerte meg a fiatalság Adyt Lehel Ferenc által, s mondta Piroska A grófi szérűn, Matyi a Négy-öt magyar összehajol tüzes, dacos és szomorú szavait az irodalmi esteken.

– Igen sokat tanultam tőle és köszönhetek neki azért, mert olyan példát mutatott, mert nemcsak prédikálta, hanem élte is a közösség szolgálatát. Ha valakinek egy icipicit tudok adni, akkor már tettem valamit, ami talán halálom után is megmarad.

Az imaterem már csak télre használatos, meg akkor, ha túl tágas lenne a templom.

Lehel Ferencet odaképzelhetem régi lakásába ismerősen. Fölkerestem Szombathelyen. Hóviharban, lassan vonatoztam hozzá, nyílt pályán rekedve, míg a vezetékestül roskadt sürgönydúcot el nem rakták a mozdony elől. Szombathelyi lakása tengelicivé változott: a tornácos, csapott tűzfalu, Luther-rózsás házban éreztem magam. Szürke ruhában, fehér csíkos, fekete ingben, ugyanilyen nyakkendősen várt. Leemelte a könyv alakú pálinkásbutykost, azt hittem, a Bibliát, mert szavai szerint ebben mindketten egyetértünk. Nem ittam, és nem mintha csak a pálinkában érthetnénk egyet.

– Közel laktunk Farkasékhoz, és nagyon kedveltem Piroskát, azt a nagyon szerény kislányt. Magánúton tanítottam. Vannak izgalmas élményeink is.

Piroskának emlékezetesebb az az utazás, hiszen akkor került életveszélybe először.

– A szarvasi tanítóképzőbe mentünk vizsgára. Itt Kölesd–Alsótengelicen egy két részre osztott tehervagonban találtunk helyet. „Lányok, beszállunk alulra!” – mondta a tisztelendő úr. Fölöttünk disznók, egyszer csak azt vettük észre, valami potyog. Visszafelé a tetőre kerültünk. Övvel kötözött magához bennünket Schell Margitkával. A Tisza hídjánál hatalmas lökés, sikoltozás, csúszott lefelé Margitka is, lábánál fogva hozta vissza Feri bácsi. Átvészeltük, aztán másik vagonban utaztunk Pestig. Pénzünk nem volt, szalonnát adtunk a kalauznak. Apró gyerekek várták a tisztelendő urat.

– Hogyan engedtem volna, hogy lesodródjon valaki, hiszen az volt a gondom, senki se sodródjék a társadalom peremére.

Feri bácsinak nem a történet a fontos. Volt ő már munkaszolgálatos, mert nem imádkozott a győzelemért, nem vonult be tábori lelkésznek, és szedhette a lótrágyát puszta kézzel, őrmesteri parancsra.

– Arra a napra emlékszem, mikor hazajött. Az utcán voltam, és valaki elkiáltotta magát. Bottal járó, kopott, szakállas embert láttam, lassan ballagott.

Matyi elveszíthette volna Piroskát a Tiszánál, Piroska Matyit a kitelepítések idején.

– Hamis adatokkal manipuláltak. Például a név azonos volt, de harminc-negyven évvel előbb született német nemzetiséget valló ember adataival akarták deportálni a jóval fiatalabbat. Megbeszéltük a Nemzeti Bizottságban, az egyértelmű állásfoglalásról tájékoztattam a megyét, kihallgatást kértem a Belügyminisztériumban. A kitelepítési kormánybiztos csak akkor mozdulhatott érdekünkben, ha a szökésben lévők eleget tesznek a bevagonírozási parancsnak. Éjfél után mindenki a vagonban volt. Feküdni készülődtem, jöttek az emberek, igen ingerülten felelősségre vontak, hogy rávettem a többieket, és most ki lesznek telepítve. Mondtam, higgyünk az igazságban. Tiszta adatok birtokában tudtam csak rávenni őket. Megígértem és hiszem. „Hát ezeknek hisz?” „Igen, hiszek.” A végén azt mondtam: „Ha nem sikerülne, én is a vagonban maradok.” Nem volt ezt olyan könnyű kijelenteni, feleségem a negyedik gyereket hordta a szíve alatt. Megérkezett a bizottság, minden tételt alaposan átvizsgáltunk, egymás után nyíltak a vagonok. Végül maradt egy problémás ügy olyanokkal, akiket nagyon-nagyon szerettem. Magyar érzésűek voltak, de az édesapa németnek vallotta magát. Sokan nem tudták a népszámláláskor, mi az a nemzetiség. Borzasztó feszültségemben sírva öleltem át az osztálytanácsost. „Aranyos tanácsos uram, segítsen!” Én is meghökkentem, ő is. A spanyol szabadságharcból maradt sebhelyein folyt végig a könnyem. „Hány éves ez a fiú?” Mondja a fiú, hány éves lesz. „Rossebet leszel! Az vagy. Te felelsz a családért.” Ez a Mátyásék esete.

Lehel Ferenc sógora az a Sztehlo Gábor evangélikus pap volt, aki negyvennégy októberétől negyvenöt februárjáig kétezernél több gyereket mentett meg a Jó Pásztor misszió otthonaiban.

Jöttünk a régi faluban ide a Gindly utcába. Ki az a Gindly? – kérdeztem tizenöt éve. Földjeit fölparcellázta az uraság, vették a fél Tolna megyéből nagyban és kicsiben; falut alapítottak, s elnevezték Gindly-családnak, mintha maguk lennének a jó gyermekek, egy nagy család, hálásak és szorgalmasak. De ennél mégiscsak szebb a Tengelic, madárképzetű, táplálékáért szorgos, fürgén repdeső. Hát fölvették a szomszéd puszták nevét. Falunézőben, a sűrű köszönésből, melyben Piroska részesült, mégis azt hiszem, a családiasság megmaradt, és erre a pici asszonyra irányult lépten-nyomon, gyerekből és felnőttből egyaránt. Itt tanít ötvennégy óta, s mintha köszönés, megköszönés volna az egész falu. Talán azért sietett annyira, hogy mire beérem, legyen mindenkihez néhány szóra idő.

Házuk renoválására készülődnek. Izgatottan, ha Matyi veszélyes betegségéből lábadozik. Örökösen csettegő öngyújtóját kirakta zsebéből, nekem adta, használjam, aztán, mert nem lehet tölteni, dobjam el. Majd a takarékszövetkezet reklámöngyújtóját másikra váltom, nem ilyen feketére, melynek oldalán ezüstlenek a betűk. Matyi barátom szenvedélyesen, megfeledkezve égette magában a gyertyát, rengeteg cigarettát elfüstölt az iskola igazgatóhelyettese, mindenese a közgondnak és a szellemi jövőnek. Egészségét is beleadta, s kapott szeretetet. De megnyugtató-e, ha egy baleset felelősségét is magára kellett vállalnia, pedig ott se volt, mikor a csökkent értelmű gyerek az ásót társa lábfejébe vágta. „Akkor nem perlek” – mondta a följelentő apa.

Nem keveri majd a meszet, maltert, betont. Piroska mozgékonysága fölfokozódik, s furcsán érzik magukat, saját ügyükben gyakorlatlanok, hiányzik belőlük az önérdek. Legszegényebbek a kollégák között.

Csak a szeretet! Galambjuk le nem vágható, még akkor sem, ha ötvenes évek nyomurúságában nagyon ritka a hús. Hiszen a galamb annyira kedveli a hegedűszót, ott hallgatja félrehajtott fejjel Matyi vállán, mint egy muzsikáló galambdúcon. S nádpálca, körmös, fülhúzás helyett ő kopogtatja meg a rossz gyerek fejét. Nem tudom, arra a hegedülésre mikor jutott idő Felsőtengelicen? A kéznek inkább aktatáska és biciklikormány volt az eszköze. Matyi kora hajnalban indult a távoli állomásra a szekszárdi vonathoz, későn fejeződtek be a Szabad Föld Téli Esték. Gyakoribb szórakozása maradt a galambnak a fejkopogtatás. Lányuk született. Piroska tanította a pusztaiakat. Neveltetése a nevelésben világiasult; órákon túl a konyhában, az udvaron, az erdőn.

Átköszöntünk anyjának a másik oldalról. Udvarukon varrógépzümmögés áradt valamikor, akár a méhraj hangja a fákon, a virágok között. Az a zene megszűnt a háború alatt, mikor munkaszolgálatosnak vitték a szabómester apát. A spicli fülének bűnös a sóhajtás negyvennégy október 15-én: „Hála isten, vége a háborúnak!” Lánya egy évre rá futhatott eléje, amerikai fogságból érkezett. Biztosan megvan még az a varrógép valamelyik sarokban. A szolíd és az előkelő, zsinóros öltözetek már régen elszakadtak Sárszentlőrincen és Tengelicen.

Kutyás fénykép, ezüst cigarettatárca maradt a sárszentlőrinci gyerekkorból. Az a csodálatos idő, mikor Piroska négyévesen megülte a lovat, kukoricacsukát fogott a kukoricaszár kocsiba, s annyira szeretett volna fiú lenni, s mert nadrágban nem fél úgy az ember, nadrágban járt, s a szeszélyes állatokhoz mégis fiú való, bár lehet, a fiút is éppannyira ijeszti a kéményseprő fekete ábrázata.

A kis Piroskát úgy barátkoztatta meg ezzel a csúnya emberrel Csók Ida, Csók István húga, a főjegyző felesége, hogy szép kötényt vett neki, a kéményseprővel fölvitette a szomszéd háztetőre, és eléje dobta.

– Olyan asszony közelébe kerültem, aki szeretettel, tapintattal, figyelemmel legkisebb gyerek koromtól olyanná nevelt, hogy ilyenné váljak.

A kötény szépsége a legfontosabb. Mintha Csók István képéről szállott volna le.

– Igen kedves, kedélyes öregúr volt, nagyon szerette a tréfát. Szülőföldjére nyaranta ellátogatott. Egyszer szép menyecske húzta a vizet a kerekes kútnál. Pista bácsi megállt, nézegette: „De gyönyörű, lelkem! Én magát lepingálnám.” „Pingálja ám az öreganyja kínját!” Otthon mondja a húgának: „Idám, kedves! Hát mért így felelt ez az asszony?” „Jaj, lelkem, bátyám! Azt a pingálást a fiatalasszony egészen másra értette.”

A testvérek beszélgetése a szavak csendélete. Piroska láthatott olyan derűt, amely a vásznon folytatódott, mint gondtalan reggeliző, virág, gyümölcs és Sió-parti táj. A híres ember történetekben is megmarad. De arról, akinek hagyatékát, ezt az ezüst cigarettatárcát fölpattintom, a bevésett neveket olvasom, csak azt tudom meg, mennyi mindenre megtanította, s leginkább a lovaglás emlékezetes.

– Ló- és állatszeretetem kicsikoromtól való. Gyerekként lovagolhattam. Györe Sándor akadémiai tanár, Csók Idáék fia, mikor otthon volt, naponta elvitt magával. Volt egy kis ló, azonkívül mindig valamilyen állat, kutya, birka, nyúl, galamb. Jobban gyönyörködtem a lóban, mint a briliánsban. Az autó nem érdekel, csak a Trabantot tudom megkülönböztetni. Később Tengelicre dán fjord fajtájú lovakat hoztak. Szelídek, még a gyerekek is felülhettek rájuk. Eszembe jutott, csináljunk sportkört. Tizennyolcan-húszan kezdtük. Illés bácsi kijelölt hat lovat. A Csöpi volt a legöregebb, legszelídebb. Mentünk az istállóba, egy idősebb ember megkérdezte: „Mit akartok, gyerekek?” „Lovagolunk a tanító nénivel.” „Ki az a marha, aki ezt megengedte?” Hitetlenkedve nézte, a tanító néni oda mer-e menni a lovakhoz. Hát odament. „Fölülhetünk?” – kérdeztem. Odagyűltek az állatgondozók, és elkezdtek nevetni. Egyik a farka alatt megpiszkálta, megugrott. Ha a gyerekek előtt leesem, nemcsak a baleset, hanem a szégyen. Kiskoromban megtanultam a testtartást, először menjünk lassan, aztán galopp, hosszú vágtába nem mertem kezdeni. A lovat megugrasztották, meg tudtam ülni, megfékeztem. „A szentségit! Asszonyból ezt nem néztem ki” – mondta az ember. Pokrócon lovagoltunk, aztán lett kengyel, minden. Bemutatóra gondoltunk, mikor már biztonságosan csináltuk. Sokan nem hitték, de olyan lett a gyakorlat, még a pesti mezőgazdasági vásárra is meghívtak bennünket. Fehér meg piros formaruhában szerepeltünk, tetszett a pestieknek. Sajnos a lovakat eladták. Ez is megszűnt. De azért Cseh Péter országos hírű lett a szilvásváradi világbajnokságon, öt hétre meghívta az angol királynő.

Piroska friss nyugdíjas, táboroztat még egy utolsót. Láttam már úttörőruhában, könnyű elképzelnem a vakációs zsivajban, míg a halastó vadkacsái hangtalan úsznak; anyák picinyeikkel, s hajdani tanítványa vigyázza a búcsúzó lángokat, a tűzoltó.

Apa, fia, sertéspokol

Földi néni temetése után, mikor már szétszéledt a fél falu, s mi hármasban barátomékkal még ott maradtunk, hogy elmondhassák, ki volt az a család ott a fekete márványkő alatt meg a többiek; hallgattam a katonasírok történetét. Sétálgattunk, idős asszony állt az egyik keresztnél, talán imádkozott, talán emlékezett.

– Tóth Gyula állatorvos özvegye, Erzsi néni.

Az állatorvossal találkoztam egyszer, lakásán beszélgettünk a falu állapotáról. Följegyeztem: „A téesz elsősorban olyan, amilyen a vezetősége, ezután következnek sorban azok, akiket vezetnek. Az a szerencséjük, hogy nagy volt itt régen az állattenyésztési kultúra. A téesz első idejében könnyű volt, mert akkor még kapták a pénzeket, így fújták föl a gazdaságot. Ezek most saját erejükből jók. A főállattenyésztőnek rengeteg ellensége van, mert fegyelmet tart. Mégsem elég jó a munkafegyelem, a lazaság a legjobb munkásokra is átragad. Itt van a Csapó uraság parádés kocsisa, szorgalmas ember volt, mikor mások dumáltak, pucolta a lovakat, de ő is elkanászodott mostanában. Néhány vezető érdeme, hogy ilyen munkamorál mellett produkálni lehet. Télen a kisborjúkat takaró nélkül szállítják, rosszul almolnak a birkák alá, és csodálkoznak, hogy körömbetegséget kapnak az állatok. A középkáderek gyönge emberek, nem tudnak parancsolni, félnek, hogy a következő taggyűlésen leváltják őket a tagok. Minden a vezetőkön múlik. Példa rá a Czapári, aki az Alsótengelici Állami Gazdaságban volt vezető. Tehetetlen, alkoholista beosztottjai voltak, de ez a Czapári csodát művelt. Jó példát mutatott, mindent elsőként látott. Ha megszületett egy borjú, akkor félóráig is ott állt, csámcsogta, figyelte, mi lehet belőle. A rossz tehenekből is sok tejet tudott kihozni, egy tehéntől évi négyezer-négyszáz liter tejet fejtek. Háromszáz tehenével a megyei állami gazdasági tejjövedelemből, a húszmillióból hatmillió volt az ő része.”

Komolyságát csak most tudom fölmelegíteni, mosollyal fényesíteni azzal a pinceszeri versezettel, amit 1922-ben írt valaki a gyermek Tóth Gyuláról az Öreghegyre járó apjának kedveskedve.

 

Ácsi! Víg éneket zengnek az angyalok, S mivel nem spórolta szörnyen az anyagot, Hosszú várakozás után egyszer végül Áldást nyert Gyula a magasságos égbül. Kinek nagy epedve vártuk az eljöttét, Kis Gyuszinak hívják az ég e küldöttét. Zsufa tömzsi testű, domború a melle, Drágább és gyönyörűbb áldás vajon kell-e? Most már arra gondol, mikor viszi Gyönkre. Sok ily magyar apát! és nem megyünk tönkre. Apja, nagyapja s ő is volt gyönki diák, Azért viszi oda tanulni a fiát. Mint szép kert közepén féltett, nemes fácska, Szeretet s gond alatt nő s virul Gyulácska.

 

Diplomás felnőtt lett a kis Zsufa-Gyulácska, s ahogy múlt az idő, még a sertéspokolba is betaszítódott.

Szerettem volna disznópoklot mondani, de sertéstelepről írok szóhasználat szerint. A parasztnak disznaja van, a nagyüzemnek sertése. Az állat jelenben létező szenvedésű, sír, nyüszít, hörög. Nem tud mosolyogni, csak sírni, nem tud örülni, de elégedett lehet, s ha bántják, támad vagy szűköl. Lehet élete pokoli is. Volt egy korszak, amikor nem nevelte, de bántotta az ember, s azért bántotta, mert ember is ember ellen támadt a sertéstelepen belül és kívül. Nemcsak maga, de az állatok ellen is oktalan gonosz volt, buta uralkodó, megtorló.

Apám a hízót szinte a kés alá becézte, sajnálta. „Coca, ne!” – szólította, a moslékosvályú előtt boldogan nézte azt a falánkot, vendégeinek büszkén mutogatta, benyúlt hozzá, megvakargatta a hátát, sajnálkozva ölte meg, sárgáspirosra perzselte, érezte élő melegét a disznótoros vacsorában, a hurka-kolbász-szalonnás örömben, s tovább éltette, ameddig a füstölt hús és a zsír kitartott, aztán átvitte ragaszkodását az új süldőre.

Mikor sógorom hazalátogatott, beszélhetett a disznópokolról, hiszen a SERNEVÁL telepvezető-helyettese volt, mint a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémia egykori növendéke, akit vendéglős, hentes apja nem arra taníttatott, hogy efféle állást kelljen majd vállalnia az ötvenes évek elején. Sógorom hazalátogatott. Most már kibeszélhetem feketevágó apámat, a potenciális internáltat, de akkor szívdobogva álltam a kapuban, nem biciklizik-e felénk a rendőr, aki meghallaná a disznó halálos rívását, megérezné a kocsiszínből a perzselés szagát. Kettős bűn, a tűzvédelem ellen való vétek! A hízót süldő korában fölvittük a tyúkpadlásra, s úgy nőtt abba a térbe, mint körte a pálinkásüvegbe. Úgy kellett etetni, hogy ne árulja el magát, sűrűn létrázni hozzá a moslékosvödörrel. Százötven kilója alatt leszakadt a padlás, s anyám megrémülve látta, amint egy szál deszkán szobormeredten áll. Így bújtattuk azután zsírját, mindenféle húsát. Semmi disznótor, kóstoló a jó embereknek – lopva ettük. Mi lett volna, ha a végrehajtó éppen akkor kopogtat, amikor mi kolbászt eszünk márciusban, hiszen az egyetlen engedélyezett állatból még zsír sem maradhatott volna, hát még a húsból, ekkora családnak?

A beszolgáltatásra ítélt disznót nem övezte semmi kedv, akár a nagy telepeken. S miért tartott volna a paraszt többet annál, mint ami a beadáshoz és az otthoni, megengedett maradéknak elég? A nagygazdaságokat pedig észbontó szakszerűtlenség nyomorította, pusztította az állatokat. Suszterek, szíjjártók s mindenféle iparosok, ezek a szakmájukból áthelyezgetett párttagok, jóravalók és kisebbségi érzéstől rosszhiszemű bosszúállók, analfabéta brigádvezetők – akik helyett gyerekük írta a jelentést – mondták meg, mit s hogyan, az utasításokat követve. S minden, mint abban az időben, rendőri ellenőrzés, kéjes zaklatás alatt. Falunkban azt beszélték, valaki fűrészport kevert a korpába takarmányspórolási terv teljesítése gyanánt, s a disznók fölfordultak, természetesen. Dúlt az osztályharc az ólak között. Iskolázásra érdemes „úri gyerekek” voltak a gondozók. Apjuk, a jegyző, az ügyvéd, a protestáns pap mezőgazdasági munkára sosem nevelte őket, nem szerethették munkájukat. S miért szerették volna a hajdani uradalmi kanászok, ha tapasztalatukat semmibe veszik? A szakemberek, okleveles gazdák ezalatt kubikoltak, krampácsoltak, fuvaroztak, internáltan keverték a maltert szocialista városaink falaihoz.

Aztán kiderült, nem mehet így tovább. Bámulom azt a szomorú összevisszaságot, ami következett. Földbirtokosok, gazdatisztek a szakértők, és a dilettáns káderek egymás mellett, az előbbiek félelemben az utóbbiaktól, s mindig börtönközelben az elhullás, a teljesíthetetlen kívánalmak miatt. Nem tudom, eltörölt-e a pestis vagy az orbánc egy egész telepet, de azt sejtem, mi lett volna a következménye, ha megtörténik.

„Fuvarozgattam két évig egy kollégámmal, aki az alsó-tengelici gazdaságnak volt a bérlője; gondoltuk, állásba nem megyünk, a fuvarozásból valahogyan megélünk. Volt két rossz lovam, meg neki is. A környékbeli állami gazdaságokba fuvaroztunk a nagydorogi állomásról. Keservesen megéltünk belőle, mert a lovak majdnem mind megették, amit kerestek. Egyszer csak írásbeli üzenetet kapok a tanácselnöktől, menjek állásba, mert ha nem megyek, családommal együtt internálnak. »Na, hát mért, az ördögbe?! Eddig senki se keresett.« »Most kellenek az okleveles gazdák, a szakemberek, maga jó szakember, ezt velem közölték, ha két hét múlva nem helyezkedik el, internálva lesz.« Befogtam a lovakat, éppen jött a dorogi vásár, elmentem a vásárba, kihúztam a kocsirudat, rátűztem a szalmacsutakot, ami azt jelentette, minden eladó. Jött egy cigány, mert hát olyan lovaim voltak, amit csak cigány vesz meg, akkor más nem is vett. Mennyiért adom? Mondtam az árát. Mondja a cigány: »Mit akar ezért a két dögért? Ha feliért odadja, rendben.« »Adja ide a pénzt.« Oda is adta. A markába vágtam, átírattuk a járlatlevelet a nevére. Hazamentem zsebemben a pár forinttal, szóltam a tanácselnöknek, eladtam a lovaimat, állást keresek.

Sertéstelepre kerültem. Tóth Gyuszi ott volt állatorvos. Mikor meglátott, összefogta a fejét. »Tudod te, hol vagy? A lepratelepen. Te nem tudod, hogy mit csináltál. Vigyázz csak! A legveszedelmesebb telepre jöttél. Csak engem be ne húzz a csőbe.« »A fenét – mondom –, mért húználak be a csőbe, te tudod a dolgodat, elvégzed.« Behúzhatták volna a csőbe, ha beteg állat van a telepen, és letagadja, hogy beteg állat van, ha megdöglik egy állat, agyonmarták vagy ehhez hasonló, vagy fertőző bajban hullik el, és nem fertőző bajt állapít meg, hanem olyan bajt, amiben elhullhat a sertés, de nem fertőző, akkor már benne van a Gyula a szarban. Minden héten háromszor meglátogatott, nincs-e valami baj.

Hatszáz kocánk volt, malac meg semmi. Majd elmondom, miért. Süldőket kellett nevelnünk, el kellett látni a hizlaldákat. Hát hogy a tervet teljesítsük, venni kellett, ahonnan lehetett. Addig tartott, ameddig énnálam nem volt malac. Kaptam egy kulákgyereket. Ki volt adva utasításban, Gyurinak kell mindig átvenni a süldőket. Mondom a Tóth Gyuszinak: »Te Gyula, elrendelték, hogy a Gyurinak kell elmenni átvenni a süldőket.« Rám néz. »Nem tudod, hogy miért?« »Nem.« »Az istenit, hát ennyire műveletlen vagy a politikában?« »Egye meg a fene! Nem voltam én még sehol sem, nem tudom, mit csinálnak ezek.« »Ezek? Ezek most rajta keresztül téged is ki akarnak fúrni. Mert egy fiatal gyerek nem tudja, mit csinál, ha valamit hibázik, azt mondják: ki rendelte el? Hívd ide, és beszéljük meg hárman egymás között a dolgot.« »Ide figyelj, Gyurikám! Mi hárman csak azért vagyunk itt, mert szükség van ránk, feketelistán vagyunk. Bárhová küldenek, ha észreveszed, hogy valamelyiknek lóg a füle vagy a farka, az istennek ne vedd át. Ha állatorvos nélkül akarják átadni, mondd, hogy nem veszed át, nem írod alá az átvételi elismervényt, amíg az orvos nem lesz ott a vagonberakásnál. Mert az a lényeg, nem az, ha valaki a szálláson aláírja, hogy az állatok egészségesek. Ott, a vagonnál vegye észre az állatorvos, hogy ennek meg annak lóg a füle, lóg a farka, ha a disznó tántorog, akkor ne merje mondani, hogy egészséges. Ha mégse szól, mert a zsebükben van, akkor te azt mondd, ez a malac beteg, vegye ki, ha nem csinálja, írasd rá a papírra, hogy nem vette ki. Tüdősöknek, kutyásoknak hívták ezeket a beteg állatokat.«

Megmondom, mért nem volt malac. Mert kézből födöztettek. Nem eresztették be a kanokat a kocák közé. Kutricák voltak, oda vitték be a búgó kocákat. Voltak angol kanok, voltak dán kanok, és voltak magyar, fehér húsú kanok, mindegyik fajtából tíz. Ha egy dánlapály búgott, akkor dánlapályt kellett rávinni. A kanász bevitte a kocát, azt mondta, ráeresztette a kant, én beírtam, ilyen meg ilyen számú állatokkal megtörtént az eset. De malac nem lett, sose lett malac. Az anyja úristenit, mondom, hát mért nincs, ha volt födöztetés. Elmentem a szállásra, megkerültem az istállót, az istállónak volt egy hátsó ablaka, odaálltam, na, mondom, mit csinál ez az ember evvel a kocával? Beereszti a kant. »Az anyád hétszentségit, hát meddig várjak?« Várok, várok ott az ablak alatt. Megint káromkodik. »Bejelentem, hogy megvan, bebúgott.« Odamentem az ajtóhoz. »Na, mi van, János bácsi? Bebúgott?« Be, a rosseb egye meg, de olyan sokáig köllött várni rá.« »Biztos, hogy bebúgott?« »Persze hogy biztos.« »János bácsi, be ne csapjon! Most fölírjuk, befödöztette ennyi meg ennyi számú kannal ekkor meg ekkor. Be lesz írva, ekkor meg ekkor meg kell elleni. Ha nem ellik meg, tudja, mi lesz magával?« »Mi lenne? Mi? Hát elvetélhet közben kinn a falkában, mikor elhugyozza a malacot.« »Ez igaz. De azért mondja meg őszintén, befödöztette?« »Mért erőszakoskodik ennyire a telepvezető elvtárs?« »Azért, mert itt álltam az ablak alatt.« »Mért nem mondta? Hát nem födöztettem be, mert én nem várok rá itt egy hétig.« »Látja, látja! Ezért nincsen malac.« Elmeséltem a főnököknek. »Ha megengeditek, hogy úgy gazdálkodjak, mint otthon, amikor magamnak gazdálkodtam, akkor lesz malac is, süldő is meg minden a világon, amit akartok.« Beleegyeztek. Elrendeltem, az összes kant beverni a falkába! Mikor jött az ősz, annyi malac lett, hogy nem volt elég kutricánk, autóval hordták oda nekem a kutricákat, be a nagy szarvasmarha-istállókba, még benn voltak azok a gyönyörű szép betonvályúk, úgy verték szét, csak úgy szikrázott, mint a szakramentum. Az anyja istenit, mennyibe került ez a bárónak!

Ami szarvasmarha-istállónak jó, az nem jó sertéstelepnek. Írásban jelentettem a trösztnek, hogy az istállók elletésre, malacnevelésre alkalmatlanok, a páratartalmat nem tudom elvezetni, nincs szellőztető, ha az ablakokat kinyitom a kocák fölött, a malacokra jön a hideg, ha az ajtókat kinyitom, akkor meg a huzatban fáznak meg a malacok. Tehát ha ezt így kell csinálni, akkor nem vállalom a felelősséget a malacok nagy elhullási százalékáért. Hogy mit tegyünk? Vigyük ki a kutricákat! »De hát jön a tél« – mondja a vezérigazgatóm. »Tudom. A régi gazdasági cselédeknek az ólai mind kinn voltak az udvaron, deszkából, ezeket a deszkákat körülállogatták kukoricaszárral, szalmával körülrakták, és a malacok mindig egészségesek voltak, sose hullott el annyi malac, mint minálunk.« Jön Gyuszi, az állatorvos, mondom neki, mit javasoltam a főnöknek. »De okos vagy, ej de igazad van, hát ez nagyszerű elképzelés!« »Gyulám, hát ezt te is tudod.« »Persze. Náluk egy malac se fagyott meg soha, akármekkora tél volt, mind megmaradt.« Szalmabálákat szereztem. Sietni kellett, mind a hatszáz disznó tele volt malaccal, kivittem a kutricákat a majorból egy fiatal erdőszél mellé, kétszáz kutricát raktunk oda, ahol az erdő megfogta a szelet. Beszélgetnek az emberek. »Hú, ez megbolondult! – mondja a brigádvezető. – Megfagynak a malacok, baj lesz ebbül.« »Ha megfagynak, legföljebb becsuknak engem. A disznó nem bírja a gőzt, azért nem tudunk százból húszat sem fölnevelni.« Jelentettem a főnökségnek: fölállítottam a kutricákat, védőfallal körülvettem, elszigeteltem úgy, hogy a malacok nem fáznak. Be voltak gyönyörűen szalmázva, s a bálák fölkötve, csak az ajtó volt nyitva. Lejönnek. Kérdezi a vezérigazgató, kell-e még kutrica. »Hát, uram, hatszáz darab kocám van, mind tele malaccal.« »Micsoda?! Mind tele van?!« »Hát persze. Most nem a kanászok csinálták, hanem a kanok.« »De mi lesz a tenyészkiválogatással?« »Igazgató elvtárs, azt akkor kell csinálni, ha lesz malac. Eddig miből akart kiválogatni?« Azt mondta Tóth Gyuszi: »Jaj, mennyi gondot okozol nekem, most annyi malac lesz, nem győzök idejárni, itt ülök egész héten tenálad az istállóban. Hú! Engem akarsz tönkretenni?«

Hoztak egy szíjjártót a Viharsarokból. Azt mondta, járjak be hozzá tanítani. Tanítottam egy hónapig, aztán jött egy leltározás, megvolt, utána négy-öt napra levelet kaptam az igazgatótól, nincs már rám szükség, mindennel rendben vagyunk, tisztában vagyunk, még a mai napon hagyjam el a telepet, átadni nem kell semmit. Elmentem a déli vonattal haza, és így szakadt meg Tóth Gyulával véglegesen a kapcsolatom. Dolgoztam itt-ott. A téeszszervezés után hazahívtak főagronómusnak.”

Erzsi néni elindult férje sírjától, mi is hazafelé. Köszöntünk, biztosan nem tudta, ki vagyok, én sem ismertem volna rá, ha nem figyelmeztetnek. Erre az írásra sem gondoltam volna, ha meg nem kérdezem, kié az a legszebb ház az új soron.

– Tóth Karcsié, a Tóth Gyula fiáé. Apja halála után hazajött állatorvosnak.

Meglátogattuk. Két kislány sürög, kövér pici fejű tacskó bújkál az asztal, a székek, a lábaink alatt, szemüveges felesége olyan kedves, mintha régóta ismerné az ember, férje is hasonló. Zöld fotelokba süppedünk.

– Apám emlékével meg kellett küzdenem. Meg se néztem még az állatot, már mondták, apád minden disznót meggyógyított. Nagyon szerették, talán azért is, mert azt vallotta, az állatorvosnak emberorvosnak is kell lennie. Az állatok bajával jobban törődtek, mint a magukéval, neki panaszkodtak, mondjuk így: „Nagyon izzad a gyerek.” „Persze, mert prémsapka van rajta ilyen melegben.”

Elmúlt a sertéspokol kora, s visszatérhet olyan derű a nyaralásokban, mint a hajdani öreghegyiek közé.

– Az emberek a vízen olyan barátságosak. Van egy nyolcvan éven túli öreg halász, a paksi halászszövetkezettől ment nyugdíjba. Fölséges halászlét főz mindenféle halból.

Fürdőruhás színes fényképeket mutat az asszony.

– Integetni szoktunk a hajósoknak, ők meg vissza. Integettünk egyszer egy helikopternek is, és képzelje, leszállt, de mire a gyerekek odaértek volna, fölrepült.

A disznó meg a dinnye

Mesei cím Ezópustól? Lafontaine-től? Székely furfangú példázat, magyar népmese? Vagy csak fölfalja a disznó a moslékba vágott dinnyét, netán egészben vetik elébe, s habzsolja habos pofával? Az utóbbi már valóságos lehet, ha visszamarad eladhatatlanul. Nő a palánta, nyár elejére smaragd gömbök heverésznek a homokos földön, aztán szemétbe kerülnek a harapásnyomú smaragdszeletek; a magvak elnyugvó, fekete, barna pattogóbogarak vízparton, utcakövön; a piros belső: ízvarázslat, nyári szimbólum a fürdőruhás, gyönyörű testű, napszemüveges, négerbarna, szőke nő ajakán.

Közben visítoznak a disznók, mintha ölnék őket, indulóban a vágóhíd felé. Pótkocsis teherautó farol a mázsaházhoz. Valami olyan történik, ami az állati ösztönt megzavarja. Feszültségtől remegnének a lovak, legörbített nyakkal néznének maguk elé, s mert itt már csak durván szól hozzájuk az ember, olyan hirtelen csapnák föl fejüket, mintha repülő körözne fölöttük.

Kipányvázott, fehér kanca legel az árokparton.

A marhák terpeszben állnának méla-bután. Egymásba torlódnak a disznók, úgy férnek el a platón, ha orrukat egymás hasa alá, lába közé nyomják. Van, amelyiknek a feje szomszédjai háta közé szorul. Leengedik a hátsó támlát, kese-zuhatag roppantaná szét a mázsa egyensúlyát, de egy botos ember hőkölteti, egyenként engedi alá őket. Aztán karámba és vissza a teherautóra. Beindul a motor a szekszárdi vágóhíd felé, eltűnnek az újdonságos, zöld gyepről örökre.

Gazvert, szerbtövises, ökörfarkkórós, elhagyott páskomba terelném őket, olyan szabadságba, melyet kanász uruk megenged, az a szilajszarv kürtös, fényes botú, bocskoros. Kerítésük a kutya futása. Este olyan biztonsággal térhetnek óljaikba, mint tavasszal a vándormadarak. Elöl az agyaras kan, mögötte a süldők, anyák körül türelmetlen, rózsaszín malacok. Anyám néhány marék korpát dob a moslékba, keveri puszta kézzel. Vályúkig sóhajtozik a nehéz vödörrel, apránként tonnákat cipel, míg a bongyor mangalica vágásra hízza magát. S a pörzsölés gyerekálmú hajnala a deres udvaron együtt virrad a nappal.

Most a koca nagyüzemi módon ellik, a malacok nagyüzemi módon növekednek süldővé, hízóvá, s a vágóhíd futószalagján múlnak ki.

Tizenegyezer darabra kötnek szerződést ebben a faluban, amiért harminchárommilliót fizet az állam. Van, aki évente kétszázötven hízót szállít. Egy állat tiszta haszna ezer forint, ha saját kocától, kantól szaporítanak.

Dinnyétől süllyedő, utánfutós személykocsik, kis teherautók szemben a disznófuvarral, gurulnak a Balatonhoz. A dinnye a disznóhoz képest borravaló, mondja, aki százötven hízót ad le. De a két munka jól megfér, és kiegészíti egymást. Ezer ölről nyolcvanezer forint a bevétel, ötven-hatvanezer a haszon. S a prímőr kilója nyolcvan forintért is elkél.

Telepes faluban vagyok. Máig érvényes rá Erdei Ferenc mondása: „Mozgalmasabb és versengőbb itt az élet, mint akármely más faluban, és a gyarapodásnak és a küzdelmes erőfeszítésnek nyoma van minden magatartáson… Az erős falu világa ez, amelynek arra is van ereje, hogy a falut tágítsa és gazdagítsa.”

Mikor e sorok íródtak, Szabó Sándor ereje teljében a Hangya szövetkezet elnöke volt. Látogatásom idején, nyolcvanhét évesen megjósolta halálát, nem éri meg a következő születésnapot, s mint akinek nagyon fontos elmondani mindent, egész életét rám zúdította. A hónap végétől másvalaki szívét szabályozza a bőr alól dudorodó szerkentyű.

Ide telepedtek az udvari házacskába, melyben valaha ifjú házasok voltak, és öregen is elkülönülve. Kezet fogtunk. Az asztalon kis, félig töltött borosüveg, poharak nélkül. Felesége mintha ott sem lett volna, odakerültem hozzá, köszöntem, bemutatkoztam. Bizalmasabb lett, s szűkszavúan irányította ura beszéde áradását. Inkább a Hangyáról szerettem volna érdeklődni, arról a hagyományról, melyben a mostani hangyaszorgalom, ésszerű gazdálkodás gyökeredzik. Mégis úgy függ össze a jelen a múlttal, hogy Sándor bácsi, a részesarató fia megküzdött a harminc holdért dacos-rátartian, szorgalommal, az ifjúság örömei nélkül; munkában, háborúban.

– Legény lettem, mindjárt berukkoltam. Katonáskodtam 1915-től 1918-ig Galíciában, Bukovinában, az olasz fronton. Istensegítsen, Andrásfalván sírtak az asszonyok örömükben. Batalionunk 1915. június 18-án géppuskatűzbe került a Piavénál. Csönd lett, aztán ágyúzás, a lovak összerogytak. Betemetett a föld, meg se ismertek a sártól meg a vértől. Vittek a Piave partjáig. Onnan a pontonhídon vonultunk vissza. Sokan elestek. Én meg a bécsi kórházba kerültem három hétre, utána Pilsen. Adjál a vendégnek poharat! Én már nem iszom. Az ősi szőlőt betagosították, telepítettem újat. Megterem harminc-harmincöt hektót. Pálinkát nem iszom tíz éve, észrevettem, hogy integet a pálinkásüveg. Na, mondom, ebből baj lesz. Azért ivós sohase voltam, mások költöttek, én meg pénzt kerestem, én voltam a héttagú bandában a prímás. Jobban elfáradtam, mint a kétnapi kaszálásban. Tollfosztáskor, kendertipráskor is meghívtak harmonikázni. Nem volt énnekem ifjúságom, istállóból mentem az iskolába, aztán a háború, ugye. Hamar nősültem, a feleségem olyan beteg lett, nem is az orvos mentette meg, hanem az Isten. A telkes gazdák lebecsültek. Mondtam nekik, nem a ruha meg a bajusz teszi az embert, hanem a tettek. Nézze ezt az oklevelet! 39-ben kezdődött a gazdatanfolyam, eltartott 40 márciusáig. Hogy ne legyen buta a paraszt. Palánkról jöttek tanárok kéthetenként, este. Gazda-önképzőkör alakult. A Parasztszövetség elnöke lettem. Megcsináltuk a Hangyát. A Vigand meg a Juhász kereskedők összeszidtak bennünket, nyugodjanak békében. Olcsóbban adtunk mindent. Kérdezze meg Lehel tisztelendő úrtól Szombathelyen. Ő volt az ész, azt mondta, a szeretetnek tettekben kell megnyilvánulnia.

– Megkérdeztem. A tisztelendő úr ajánlotta Sándor bácsit.

– Hát, mi voltunk a Hangya vezetői.

Nem rekesztettem el beszéde csapongását, szapora folyását értesültségemmel. Csak itt a papíron állítom meg, s azután idézek, amikor hallom:

– Lehelnek a kutyák még a nadrágját is letépték.

„Látom, a szőlőhegyi asszonyok fejükön viszik a sót a kosárban Tengelicről. Szőlőhegyen 44, Tengelicen 38 fillér kilója. »Nekünk ez a hat fillér igen nagy összeg« – mondták. Gyönkön, ahol nincsen Hangya, a tojás felvásárlási ára kilónként 2 pengő 60 fillér, nálunk 3 pengő 60. Kitanultam az aszalás mesterségét. Szövetkezeti aszalónkat azért létesítettük, hogy a gazdasági önsegély lehetőségével tudjunk élni. A termelők érdekeit tartottuk szem előtt, nem a profitot. A bogyiszlói parasztasszonyok a tolnai piacon 20 fillérre tartották a zöldbabot, de a nagykereskedők nem akarták megvenni ennyiért, már 15 fillérért kínálták, ekkor az egész tételt aszalónk részére 20 fillérért megtartottam. Odajön egyszer hozzám valaki kajdacsi ember, segíti az állomásra cipelni csomagomat. Miért? »Rongyosak a gyerekeim, beteg a feleségem, kellett volna a pénz. Hízott kacsám kilójáért csak 50 fillért akartak adni a kereskedők, akkor segítségemre sietett a tisztelendő úr, megvette 74-ért.« Kupec pap! Végleg lejáratom a tekintélyemet – hallottam innen-onnan.”

Sándor bácsi muzsikált az aszalóban, a fonóhoz hasonló jókedvre derítette a lányokat, asszonyokat. Az aszaló lehetne a termelőszövetkezet előde, mint közös munka és haszon. Most úgy érzem, a régi közös érdek a magánakvalóságban folytatódik inkább.

Kinyitja a nagyobbik ház ajtaját a volt és Kossuth-díjából is leváltott téeszelnök. Megy hátra lányuk férje a kilenc anyadisznó, a kan s ki tudja, mennyi malac, hány hízó óljaihoz. Az öregek az állatokról beszéltek, vejükről nem szóltak egy szót sem. Farmerhez illő, barna, kis ellenzőjű sapka gömbölyödött a vejükön. Sándor bácsi terülő, nagy simléderű régit rakott föl búcsúzáskor.

Az egykori Hangya-boltból kenyeret, mellévalót szeretnék venni. A kenyér elfogyott, a szalámi és a disznósajt sem esne jól, olyan állott. De rengeteg a pezsgő. Szemközt a kicsi téren, az utak kereszteződése mögött néhány sátor átabotában, ideiglenesen, ahogy a pulóverek, dzsekik, női ruhák. Vevők ácsorognak, tapogatják az anyagot, próbálnak, végignéznek magukon, rásimítják derekukra, farukra, mellükre a kelmét, fölnyújtózva mustrálják a karbőséget. Ez az ár a milliós új házakhoz semmiség, bagatell a százezer forintos központi fűtéshez képest, s mikor száz forint a telek négyzetmétere. Mégis figyelmesen kell vásárolni, s ha nem tetszik, visszarakni hanyagul. Válogatós lehet, akinek félmilliója van a takarékban. A betétek mégsem fejezik ki a gazdagságot. A takarékszövetkezet tíz „félmilliomost” jegyez, nem a fiatalokat, akik legtöbbet dolgoznak össze. A fiatalok telekre, házra, bútorra, autóra költekeznek, s a gazdaságra, hogy a pénz pénzt fiaddzon.

Mi lesz a gazdagság után? – kérdeztem tizenöt éve. Naivnak tűnik most, mikor a korlátok messzebb tolódtak. S lesz újabb ház, újabb bútor, újabb kocsi; infarktus, öngyilkosság, boldogtalanság árán. Most is egy fiatalember szívhalálát gyászolják, s gyászoltak huszonhárom öngyilkost az utóbbi harmincöt évben. Amilyen pontosság, célratörés a gyarapodásban, a lélekben akkora bizonytalanság. Volt, aki a téeszszervezést nem tudta elviselni, más a halálos vagy a képzelt halálos betegséget. Megmosakodtak, tiszta alsóba öltözködtek a hosszan készülődők. A régi párttitkár vonat alá feküdt, betegen, fölöslegesen, akit még a nyugdíjasok találkozójára sem hívtak. A tizenkilenc éves fiatalember esküvője harmadnapján fölakasztotta magát a vacsora miatt. Meggondolatlan veszekedéstől, szerelmi bánattól felvágott erek, gyógyszermérgezés, önakasztás. Már nem szégyelli a család sem.

S a lombon, virágoskerten átszüremlő disznószagot a helybeliek annyira megszokták, nem is érzik.

A halandóságról

Földesi Margit beszélgetése dr. Klinger Antallal, a Központi Statisztikai Hivatal osztályvezetőjével, a Demográfia főszerkesztőjével (Új Tükör, 1986. 32. szám).

 

– Befolyásolja-e a halandóságot az iskolázottsági szint, a foglalkozás s az, hogy valaki faluban vagy városban él?

– Igen. Ezek a tényezők mind alakítják a halandóságot. Az alacsonyabb képzettségű, falun élő mezőgazdasági dolgozóknál, illetve alacsonyabbra kvalifikált iparban dolgozóknál a halandóság jobban nőtt az átlagosnál. Így az a különbség, ami mindig is megmutatkozott a halandóságban – hogy a falvak lakosságának élettartamra rövidebb volt a városiakénál, hogy az alacsony végzettségűek rövidebb ideig éltek, mint a magasabban iskolázottak, illetve, hogy a szellemi foglalkozásúak élettartama hosszabb volt, mint a nem szellemi foglalkozásúaké –, az ma is fennáll. Erre legmarkánsabban az iskolai végzettség szerinti halandósági különbségek mutatnak rá. Ha a húsz és ötven év közötti férfiaknál a közép- és felsőfokú végzettségűek halandóságát az általános iskolát végzettekével vetjük össze, akkor azt mondhatjuk, a halandósági különbség erősen megnőtt. Például 1970-ben a középiskolát végzett húsz-huszonöt éves férfiak halandósága alig volt alacsonyabb az általános iskolát végzettekénél, a felsőfokú végzettségűek halandósági mutatója pedig harminc százalékkal volt kedvezőbb. Tizenöt évvel később, 1984-ben, a középiskolai végzettségűek mutatója már mintegy negyven százalékkal volt kedvezőbb, a felsőfokú végzetteké pedig hatvan százalékkal. Azaz, ha tendenciájában nézem a halandóságromlást, az majdnem teljes egészében az általános iskolát végzetteknél mutatkozik, ezek halandósága hetven százalékkal magasabb, mint tizenöt évvel ezelőtt volt. A középiskolát végzetteknél hatszázalékos romlás van, a felsőfokú végzettségűeknél viszont tizennégy százalékos javulás.

– A köztudatban úgy tartják, a falusi ember kiegyensúlyozottabb, egészségesebb, hosszabb életű a városinál.

– A számok ezt cáfolják. 1984-es adatok szerint a falvakban a halandóság öt százalékkal magasabb, Budapesten pedig hat százalékkal alacsonyabb volt, mint az országos átlag.

– Vannak speciálisan városi, illetve falusi halálokok?

– Igen, elkülöníthetők. Falvakban a halálos kimenetelű agyvérzés majdnem két és félszer, a légzőrendszer betegsége miatti halandóság pedig másfél-kétszer olyan gyakori, mint a városban… Vagy vegyük a közlekedési baleseteket! Mindenki tipikusan a város halandósági tényezőinek ismeri: pedig furcsa módon, ez a halálfajta sem a városban uralkodó… Ha az öngyilkossági halandóságot nézzük, akkor az öngyilkosok között nemek szerint van egy érdekes különbség. Falun négyszer annyi férfi vet önkezűleg véget életének, mint nő… az agrárterületeken gyakoribb az öngyilkosság. Nem biztos, hogy egyedül a gazdasági fejlettség a magyarázat. Valószínűbb az összefüggés a tanyai életmóddal, az egyedül maradással, másrészt azzal, hogy az adott terület hagyományos kultúrája, szokása, valláserkölcse, etikája mennyire fogadta, illetve fogadja el az öngyilkosságot. Általában a hajdan teljesen katolikus megyékben kevesebb az öngyilkosság, mint a református vagy a vegyes lakosságú területeken… Az öngyilkosságnál is az alacsonyabb iskolázottságú társadalmi rétegek, a mezőgazdaságban dolgozók, illetve az alacsonyabban kvalifikált ipari munkások aránya magasabb. Kor szerint elemezve, az öngyilkosság elsősorban az idős korra jellemző, de a középkorúaknál is egyre növekszik a szám. Magyarországon nagyjából évi ötezer halálos végű öngyilkosság történik. Ezzel arányait tekintve világelsők vagyunk… Az évi öngyilkosságokból háromezer-ötszáz a férfi, azaz százezer férfira hetven öngyilkosság jut. Ugyanez az utánunk következő Finnországban és Ausztriában negyven, míg az európai átlag harminc alatt van.

Illés bácsi

Utolsó terelés az őszi legelőn

A világ álmatagon, megadón fürdik a vénasszonyok nyarában. A falevél mintha még véletlenül esne le. Mégis érezni lehet már ebben a zizzenésben azt a közelgő omlást, amelyik megtörténik nemsokára. Visszagondolhat az ember a sárga fűből a harsány zöldre, a csorda nyugalmából a habzsoló tobzódásra. Nemsokára megdurrantja feje fölött a gulyás ostorát egy korai alkonyaton, beterel a sötét hidegbe, beköltözik maga is.

Az időnek ez a szép állandósága visszahozza gyerekkoromat, legeltetéseim magányát, az unaloműző képzelgéseket a jövőről, de inkább a kisfiús szerelemről, amikor egy lánytenyérbe férhetett az egész élet. De visszahozza a fölszabadult réteken egybeterelt állatok melletti mámort is, a nagy játékokat.

Régen volt. Közelebbről akarok írni most. Májusban részese lehettem a legeltetésnek. A látványnak csupán, mégis mintha egy-két órán át felelőse is, mert a múltamat újra átélhettem, lehetséges jövőmet, s tehettem volna valamit, ha szükség lett volna rám.

Olyan érzéssel kerestem a határban a csordát, a falkát, amit itt fókának ejtenek, mintha Széles Józsefet föl akarnám váltani.

Tanító barátom felesége, Piroska kísér a vöröstarka állatok távoli mozgása felé a kertekalja hosszában. A futballpálya öltözője előtt kék dresszek száradnak. Mezei utakon szükséges efféle tények megállapítása, foglalkozás a környezettel még úgy is, hogy a falu szemétgyűjtő helye rozsdás, szürkéllő, fehéredő színeivel mintha egy másik csordához hasonlítana messziről. Május – hulladékgyűjtő hónap. Lovas kocsikkal jönnek ki a gyerekek vas, rongy, papír után matatni, elhordani. Van, aki farkaskutyát fog kordéjába. Nagyon elszaporodtak a farkaskutyák, divatos méltóságuk miatt. Piroska megmutatja azokat a gödröket, amelyek valaha a nazarénusok keresztelőmedencéi voltak; tizennyolcadik évük után avatták be őket fehér ingben-ruhában, így lettek megszentelt helyek a vályogvető gödrökből, titok lebegett fölöttük, mert senki sem tudhatta, mi történik, amikor kiküldik az asszonyokat.

Most ősz van. Azóta Széles József összeszámolható kilométereket őrzött össze, ha naponta húszat is gyalogolt. Májusban úgy jön felém, mintha dolgát tenné, ahogy éppen állatai közelednek. Én pedig zavartan megyek, mert mégiscsak van valami bolondság ebben az egészben: együtt akarok lenni vele, munkáját át akarom élni, éppen itt beszélgetni, nem lakásban, nyugodtabb körülmények között.

Gulyás, csikóskalapban, pásztorkampós a botja, nem díszített faragású, de azért ráragasztott valami színes műanyagot, oldalán összecsavart esőköpeny. Nem akarom a magyar állattenyésztés pásztorait, takarmányosait s mindenféle gondozóit megsérteni munkájukból következő elcsigázott külsejükkel, ha elámulok ezen a nyugodt, nyurga, szelíd tekintetű, értelmes, szívélyes szavú férfin. Azt meg már valószínűtlennek találom, hogy könyv van nála. Sohasem unatkozik, mert olvas; legutóbb hat-hétszáz oldalasat, amibe a keze belefáradt. Olvasó pásztor a furulyázó helyett. Regényben ma már hazugságnak tűnne, mint ahogy a furulyázó juhász is anakronizmus.

De váltsunk át az idillből!

Hetven üszőtinót őriz egyedül, nincs váltótársa, se szabadnapja, se ünnepe. Négy órakor kel, az üszőket megabrakoltatja, őrzi délig, pihen valamicskét a karámnál, és este hét-nyolc óráig újra a legelőn. Úgy tűnik, zokszó nélkül, mert az a hat-hétezer forint neki megéri, s az a nyolcezer évi prémium, ha megkapja egyáltalán.

A munka öröméről nem szokás beszélni, mindenkiről látszik, szívvel teszi-e a dolgát. Belegondolok az életébe – kibírhatatlan lenne énnekem. Szűkszavúsága szüneteiben az üszők viselkedésével foglalom el magam; tülekednek, egymásra ugrálnak, habzsolnak, s egyik mohó nekiindulásával kilendíti a gulya nyugalmát. S mit csinálnak a kutyák? Igazi pásztorok. A legelőszéli gyöpös úton sétálunk. Ha megállunk, a kutyák lihegve fekszenek, ülnek szokásos kutyamosollyal. Gazdájuk szisszent egyet a visszafordításra, megkerítik a falkát, füttyre abbahagyják, lihegve, győztesen visszaszaladnak, lefekszenek.

Én kívülállóként figyelek, az ő szavai léte értelméből jeleznek valamit. Megmutatja, melyik állatot szeretné magáénak: azt, melyiknek jó tejelő az anyja. Különben nem valami szeretetre méltóak, szinte megkülönböztethetetlenek, összekeverednek a tömegben. A kolomposról mégis lehet beszélni, nyakán valóságos kisharang, Szőlőhegyről hozták ide, mindig elöl ment, hát ha olyan gyors, legyen ő a kolompos, de mióta megszokott, ellustult, már olyan lassú, alig szól a nyakán. A kutyákat pedig senkinek oda nem adná. Mi lenne, ha valami történne velük? Ő igazán tudja, mit érnek. Szisszent, és máris visszafordítják az állatokat.

Néhány hosszabb sétát befejeztünk már. Szégyellem, mert többször megkérdeztem, hogyan viseli ezt az egyhangúságot, hiszen talán ezért nem akad senki ebben a szövetkezetben legalább váltótársnak. A pásztorkodás egyetlen ember hivatása.

Felhősödik, már csöpörög, szaladok haza. Ő nem féli a vihart.

Talán már elhalt az utolsó ostordurranás az őszi legelőn. Az illyési puszta sötétségébe vész a sáros út. Tapasztaltam múlt decemberben. Hatodik osztályos fia tett kíváncsivá, mikor Tengelicen, a pusztai gyerekek kollégiumában beszélgettünk. Az okos tekintetű, fürge kölök vadőr szeretne lenni, olyan szép a mező, a nyulak, a fácánok, az őzek s leginkább a szarvasbikák, és a rokona is vadőr. Akkor mondta, apja állattenyésztő, Csapó-pusztán laknak. Pénteken hazajár. Megkértem, hadd látogassam meg otthon is. Barátom kocsijával követtük, és elértük a buszmegállóban, beültettük hozzánk húgával együtt. Már várta őket bátyjuk, a Paksra járó gimnazista. A rossz, kivehetetlen út miatt sötétebb a világ, mintha patkányos lenne. A szülők még nem értek haza a munkából, s még hidegebb volt a cselédház hátsó traktusa, az a nagy terem, ahol laknak, öten. Kis barátom első mozdulatával kipakolta heti szennyesét a centrifugába. A mama délutáni műszakos a téesz portáján. Egyszer csak hazaér az apa is, s mintha megszólalnának a pásztorcsengők a falon, mintha a vágásra érő disznók is röfögni kezdenének.

Ketten a vonaton

Az üres váróteremben magában áll egy hatalmas aktatáska az asztalon. Másképpen kellene hívnom, mert ebben aktát sose hordtak, cipelődésre való, s hogy szét ne essen, rátervezett szíj is erősíti. Műbőr, azokkal a rányomott krokodilpikkelyekkel. A disznóölés paprika-, majoránna-, fokhagymaszaga árad belőle. Szinte leültetne az asztal mellé rakott, vasalt, televésett padra. Tulajdonosa nincs itt. Micsoda bizalom az emberekben! Ez a vidéki bizalom.

Járkálok a hideg váróteremben. A kályhánál kiszóródott hamu, vörös salak. Talán hajnalban befűtöttek, de már kora este van. Nézem a vaskosár szemétgyűjtőt, a padokat, a fali ábrát. Agresszíven fölpingált dús szemöldökű, okulárés, hosszú orrú arc. Egészen más közelről, tudom, az állomásfőnők sose közelítette meg annyira, mint most én. A táska még mindig egyedül, előbb vonzott, már elriaszt magától, mintha csapda lenne. Bejön a vidéki ember, leemeli a táskát, viszi valahová a disznótorost. Egyedül vagyunk, s olyan valószínűtlennek tűnik, hogy mégis utazunk szombat este Pest felé.

Üres a vonat, a kupém. Nehezen szalad valaki a forgalmi irodából, és hozzám ül le. Éppen onnan száll föl egy civil – különös, mért lenne különös?, morfondírozok tovább, mért ne lehetne a forgalmista barátja, rokona?

Ha sokan ülünk, egyszerűsödnek a kapcsolatok: egyfelé, együtt érünk oda, netán együtt siklunk ki – semmi más. Ketten a legnehezebb, legalábbis az elején. Az első osztályon általában nem beszélnek, lelki kényelemből. A másodosztályon, aki nem szól a másikhoz – mogorva, magánakvaló. De hogyan kezdjük? Ha magányos nő ül, jobb nem bemenni, fölér az utcai leszólítással, bár lehet, éppen arra várna az a nő. Diákkoromban százötven kilométert végigcsókolóztam egy fonólánnyal, másnap nem jelent meg a randevún, természetesen. A kapcsolat elkezdődhet „Lehúznám az ablakot. Nem haragszik, ha rágyújtok?” – indító mondatokkal. Az öregek nem fontolgatják; fölszállnak, és elkezdik a társalgást. Hány élettörténetet hallottam már! Utaztam a világháború hőseivel. Hallottam, ki milyen szörnyűségeket élt át, megmenekült, s legnagyobb hősiessége, hogy elmondhatja nekem.

Útitársam kicsit kapatos, egyszerre a közepébe vág, nem ordinárén, inkább kedvesen:

– Volt már maga Nyugaton?

– Voltam Párizsban, Normandiában.

– Normandiában. Erről egy film jut eszembe…

– A partraszállásról…

– Nem… nem… na mindegy. Én voltam Svédországban. Rágyújt?

– Gyöngébbet szívok, Helikont.

– Én is, de nem lehetett Nagydorogon kapni. A testvérem ide jött férjhez.

Hangjában, mozdulataiban azért éreztem némi agresszivitást, hát megkérdeztem, pesti-e, de ahogy később elbeszélgettünk, vagy inkább ő beszélt nekem, nem bántam, egészen a Déli pályaudvarig.

– Voltam Svédországban a bátyámnál. Ötvennégy éves korában meghalt.

– Miben?

– Hogy miben? Eh! Szóval mentünk a sógorommal. Az anyja istenit a büfésnek! Egy üveg sört egy dollárért adott. A finánc végigutazott velünk Hamburgig. Nem… Hogy hívják azt a várost Kelet-Németországban?

– Rostock?

– Az.

– Szóval, kérem szépen, mi a foglalkozása?

Mindig valami szégyenlősséggel vallom be – dicsekvésnek tarthatják íróságomat, a költőt nevetségesnek, ahogy a szokásos szójáték bizonyítja. Most mégis meg kell mondanom, egy utazási időre való bizalom érdekében.

– Nagyszerű! Micsoda megtiszteltetés! Tudtam, hogy ide kell szállnom. Látom ezt a furcsa kis emberkét, hát ide ültem.

– Mert ez a fülke az ajtóhoz a legközelebb.

– Hát, a finánc velünk utazott. Észrevette a beszédünkből, nem tetszik valami. Kézzel-lábbal mutogattuk, milyen drága a sör. Eljött velünk a második fordulóra, akkor már három üveggel kaptunk egy dollárért, aztán az aprót vissza… Aztán a finánc az apróból még hárommal. Így van ott. A tesóm vett csülköt, körmöt… A disznóhús háromszor olcsóbb a marhánál. A nagysága nem szerette… „Mész a francba!” – mondta neki a bátyám. Megfőztük… Még Dániába is vittünk másnap… Letettük a szék mellé a sört, és néztük a pornófilmeket. A nagysága meg kint gubbasztott a szomszéd szobában, ránk se nézett… De aztán mikor hazajöttünk Dániából, csak a csontok maradtak… mind megette, az anya istenit!

– Mikor disszidált a bátyja?

– Ötvenegyben. Szentgotthárdon laktunk. Az egyik nővérem New Yorkban – mutogatja az ujjain –, a bátyám Svédországban, az anyám Amerikából jött haza nyugdíjjal. Mit gondol, mennyi a nyugdíja?

– Sok.

– Sok?! Ha maga tudná? Jöttünk Dániából, ötórás út. Vannak ott a hajón játékautomaták meg minden. Bedobom a pénzt, és kiömlik egy halommal, dugtam egyik zsebembe, a másik zsebembe. Adtam a bratyómnak, a sógoromnak. Játsszatok!

Gesztikulál hosszú karjával, tenyerével kék bársonynadrágját csapkodja, az enyémet is.

– Pardon, ne haragudjon! – megsimítja az ütés helyét.

Sárbogárdon vonatunkat a gyékényesi gyorshoz kapcsolják. Beszáll az új utas. Jó vonatra szállt-e, kérdezi, mert visszafelé megyünk. Tolatunk, mondom, a szerelvényt másikra kapcsolják. Útitársam egy üveg sört hoz a büféből, kínál, a sörhöz semmi kedvem. Az új utas otthagy bennünket. Nagyon idegen lenne ebben az együttlétben.

– Ismeri az országot? Mert én azt mondom, előszőr az országot kell megismerni. Én mindent tudok. Volt Pécsen, a Mecsek Szállóban? Ismeri azt a szobrot a szakadéknál, a pap prédikálás közben napszúrást kapott, lezuhant, azért van ott az a szobor. Meg Szentgotthárdon a határban a kereszt. Volt már Szentgotthárdon?

– A kaszagyárban.

– A templomban nem – legyint. – A kereszt helyén halt meg a basa. Elmondjam Szentgotthárd történetét?

– Sok lenne.

– A bátyám azt mondja, Nyugaton a szabadság. Köpök rá. Agyvérzést kapott ötvennégy éves korában. Maga író. Ismernie kell Kőszegi Frigyest. Osztálytársam volt. Egyszer Sopronban találkoztunk, nem ismert meg, de én megőriztem a gyászjelentését.

Újságkivágatot rak elém a pénztárcából.

– Írja ide a nevét!

– Gyászjelentésre nem írom.

– Akkor erre a papírra. Aha! Már ismerős. Valami tévé, ugye? Láttam. Ság hegy… nem… Somló, igaz? Szóval a bátyám öt évig Nyugat-Németországban élt, aztán ment át Svédbe. Húsgyári csoportvezető. Mentek az ötvenhatosok, betanította őket, de a nyelvet nem akarták tanulni. „Mennyi időt áldoztam rájuk!” – mondta a bratyó. Vitte őket orvoshoz, tolmácsolt. Sok léhűtő, csak jól akartak élni. Persze, neki már két háza lett. Most a vagyonát négyfelé osztják. Gyerek nincs… a nagysága meg… Minek is nevezik?

– Élettársa.

– Úgy van. Megkapja az egynegyedét. Szóval maga író… Írja ide, mit írt.

Fölírok néhány kötetcímet.

– Nem nagyon kaphatók.

– Én mindent megkapok. Jóban vagyok a Rádió igazgatójával, a MÁV nyugdíjas vezérigazgatójával. Szentgotthárdi gyerek volt a Csákányi László is. Iszunk valamit?

Előrementem, kértem, és azonnal fizettem.

– Ne nagyzoljon! Tudja, mennyi pénzem van nekem? – Ezreseket mutat. – Az anyám adta. Most már megmondhatom. Huszonötezer forint az amerikai nyugdíja. Igyunk még!

Nem kértem. A fülkében bizalmasabbra vált:

– Somogyban volt a legjobb dolgom… Tudja, a határtól harminc kilométerre egész föld alatti kórházrendszert építettek. Nekem kellett ellenőrizni, törzsparancsnok voltam. Lementem, fölkapcsoltam a villanyt… Kórház, de nincsen benne senki… minden ott a helyén… Riadó… orvosok, nővérek, ugrás!… Várják a sebesülteket. Régi! Akkor maga még sehol se volt.

– Határőr?

– Nem. Belső.

– Kék?

– Műszaki. Aztán leszázalékoltak. Ezt az évet majdnem végig a kórházban töltöttem. Januárban újra befekszem. Sérv. – Hasára mutat, ágyéka fölött megtapogatja, mintha fájna. – Hol lakik?

– Az Uzsoki utcában, az Amerikai útnál.

– Azt a környéket ki szeretném törölni a térképről. Ott operáltak gerincsérvvel, többször… Azt mondta a főorvos, úgy vigyázzon, még egyszer nem lehet. Hogyan vigyázzak? Budafokon lakom… három szoba… kettőben a fiam, aki összeállt egy vegyészmérnöknővel.

– Hány éves maga?

– Ötven. Elmegyünk hozzánk.

– Nem lehet – mondtam.

Kelenföldön fönt felejtette magát, a fiáért akart telefonálni, vigyen engem is haza, szabadkoztam. Búcsúzáskor letegeztem véletlenül. Egész testével integetett.

– Majd meglátogatom… Uzsoki utca. Ne felejtse a telefonszámomat!