A madár visszajár

Kedves Gyermekeim!

Leveletekre csak most válaszolok, Laci is irt, de nem írtam neki, mert minden nap várom. Irta ha napos idő lesz meg ha nem lesz sár jön de most nálunk anyi eső van és rosz az idő. Veszprémből voltak nálunk a napokba, én nem voltam itthon, Pápára és Nyárádra is voltam. Ők is mind betegek. Mi is csak meg vagyunk mint máskor most nekem a torkom fáj meg rekedt is de ez majd csak el megy. A gyorsfőző jól bevált főztem vén tyúkokat hamar puhára.

Közeleg a husvét 4 napos munka szünet. Eltudtok jönni párnapra csak jó idő kellene, most esik a hó nálunk.

Halnak az emberek, az Anti bácsi, Kövér Ilona néni, és sokan közép iszkázon is. Ha majd eljötök sok mindenről beszélgetünk. Ezzel be is fejezem a levelem.

 

márc. 24

Sok szeretettel csókolunk benneteket.

Nagymama

Nagypapa

Nem jó idegenbe menni. Hát biztatom magam, ne izgulj! Idegenben meglepetésekre számíthat az ember. Megérkezek-e, nem kell-e bocsánatot kérve, bizalmatlankodva érdeklődnöm, állandóan ráhagyatkozva szívességre és rosszindulatra? Hol kell átszállni, hol kell leszállni? Bejutok-e, várnak-e? Ki tudom-e fejezni magam olyan pontosan, mint amilyet egyszerű dolgok iránt érdeklődöm.

„Utazásomra készülve úgy érzem, ugyanolyan ünnepélyességgel kell elbúcsúznom barátaimtól, mintha valami veszélyes szakadékon akarnék átkelni.” (Lady Mary Montague, törökországi angol nagykövet felesége, 1713.) Nevetségesen ötlik fel bennem ez az idézet, amelyet egy angol hölgy írt le tolnai utazása előtt.

Délen koszos gyerekek kapkodnak csomagjaim után, segítenék, vagy ellopnák egy dinárért. Nyugaton, mintha az Atlanti-óceánba hullanék, szenvtelen, hideg áramlatok jönnek szemben és háttal. Magyarországon vagyok, magyar faluba indultam, magyarul beszélek. Le akarom fejteni az ismeretlenség burkát az ottani emberek életéről. Kicsípni fájdalmatlanul életük egy-egy részletét, fény elé tartani.

„A falvakban ajánlatosabb a papnál és a tanítónál szállást kérni, mint a fogadóban” – figyelmeztet a múltból John Paget.

A vasúti menetrend eligazít: Déli Pályaudvar, Sárbogárd, Cece, Bikács, Nagydorog, Kajdacs, Tengelic. Tengelic, Tengelice madár! Micsoda madár lehet, milyen sokasága lehetett itt, ha ezt a falut róla nevezték el. Én inkább fácánokkal találkozom végig a megyében. Nem kellene-e egyszer foglalkozni a fácánság történetével, lelkivilágával? Közéjük szállni és fácánná változnom nekem is?

„Ez oly törökös madár, hogy már mint sok értelmes öreg emberek szemmel látott példákból tapasztalták, valamely várnak városnak határába beszármazik, nyilvános jele, hogy az a föld nemsokára török kézbe esik. Így bővült meg a fácán Várad körül egy néhány esztendőkkel a pogánytól való megvétele előtt és míg a török bírta a várat, mindaddig ez a madár is bőven találtatott azon a földön.” (Miskolczy Gáspár: Egy jeles Vadkert, 1691)

Így szórakozhat az ember magában, vonatablakból nézve a világot. Így mehetek el fácántörténésznek néhány percre, s elébe kerülhetek a vonatból felrebbenő párnak, és vizsgálhatom kódorgó röpködését, mert a fácánok csak kényszerből repülnek, s mert nem látnak meg, hamar leszállnak elém, s nyugodtan viselkednek. „Repülésük kezdetben robajló szárnycsapással jár, de ha bizonyos magasságba fölkapnak evezőikkel, nem sokat csapkodnak; hanem kiterjesztett szárnnyal és farkkal sebesen húznak tova, s rézsutosan ereszkednek mindinkább alá.” Megleshetem párosodásukat, amikor „a kakasokat annyira elfogja a szenvedély, hogy nemegyszer a legkomolyabban összeverekszenek”. Házaséletükről megtudhatom, hogy „a legtöbb – de nem valamennyi – fácán sokházásságban él. A többi kakassal harcias, de a tyúkok kedvébe járni nem nagyon iparkodik ”.

Megérkeztem.

Az állomásnál mély a sár, de nem fogja meg a kereket, csak a lábbelit mocskolja be a fölázott, fekete lötty, homok, amelyet téglapor vörösít. Az italosbódéból jó lenne bevenni kevés üzemanyagot, ahol pihenő lovai mögött iszik néhány kocsis, de csak tiszta, inkább megilletődött szemekkel érkezhetek meg, át a tízpercező gyerekeken, a tanítóhoz, aki majd segíteni fog.

Az állomástól a faluba járó autóbuszok utasait kihallgatva, térképet képzelhetek a táj falu- és városneveiből. Itt most mindenki Szekszárdról érkezett, de beszédükbe Kölesd, Tolna, Gyönk, Biritó, Paks, Kishidja, Júlia-major nevét is belegombolyítják.

Délelőtt fél tizenegy. Szekszárdhoz sem kell sokkal több idő, mint a boltbamenéshez. Bolti pakkokkal senkit se látok. Akik ezen a napon először találkoznak, megkérdezik: „Hol voltál? – A megyénél. – Hol volt? – A kórházban, felülvizsgálaton.” Lelki és testi bajok, intézési izgalmak itt a buszban megnyugodva érkeznek haza, mint az ítélkezésből. Akik még reggel korai étvágytalanságtól és izgalomtól szótlanul mentek, most csöndes beszélgetésben oldódnak fel. Észreveszik az idegent is, hátán érződik tekintetük. A szembenülők csak akkor veszik szemügyre, amikor félretekint.

Emlékezzünk idegen voltunk félszegségeire, esetlen lépkedésünk botlásaira, amellyel nevetést is indíthatunk, s ha fölcsattan hátunk mögött a vicc, mert a bolt előtt ácsorgók a vicceket nagyon szeretik, behúzzuk nyakunkat, hogy nem mi voltunk-e nevetésük tárgya.

– Jó napot kívánok! Tessék mondani merre van az iskola?

Mi maradt a hajdani falusi iskolákból? Itt csak az első világháborúban elesett katonák emlékműve, kőkatona csatakürttel, a talpazaton magyar nevek, sváb nevek. Vékony hangú hadiárvák szavaltak alatta az avatáskor, nevük a megyei újságba is bekerült a tudósítások, pohárköszöntők és a fogadkozó emlékbeszédek mellé. Hadiárvák foltozott ruhában az ünnepségen. Úgy tűnik, már nem kell a foltozott ruhákból magyarázni a szegények takarosságát és tisztaságát. Valamikor a tanítóm saját foltjait állította szembe rongyainkkal. Mezítlábunkat az olajozott padló feketítette be. Gyerekkoromhoz képest megnyugtató a melegítő eleganciája. A fővárosi gyerekekhez képest a melegítő még a gyerekkorom. Úgy nézem ezeket az iskolásokat, mint a kismadarakat. Hova vetődnek majd? Hányan maradnak itt belőlük, hogy olyan dolgokat vigyenek véghez, amelyek még nem voltak ebben a határban?

A falu az állomástól néhány kilométerre esik. Végétől, az út menti két házsorból vastagodik. A házak között feltűnően sok az új, antennák rácsai a tetőkön. A kutakon deszkák, rajtuk virágcserepek, mindenféle eszközök, tehát a lakásba vezették a vizet. Aszfaltút visz végig a falun. Elkanyarodik a főtéren jobbra, ott, ahol a bolt áll, a hentes, az étterem, a cukrászda, ahol éppen olyan csöndesen lehet feketézni, mint amilyen hangosan berúgni. Itt áll a három templom is, egymással nem feleselve, hiszen mindegyik alacsony tornyú: katolikus, református, evangélikus. Körülötte a házak régiek és módosak. Az iskola emeletes, de kopott. A felekezetek összeálltak, nem építettek maguknak külön kicsi iskolát. Szemben a régivel elkészült már az új általános iskola és a kollégium. Két egymással párhuzamos, egyemeletes épület. A tantermekhez szertárak, kísérletező helyiség, nagy, világos zsibogó kapcsolódik. A kollégiumban a hagyományos hálótanuló mellett a betegeknek külön lakrész fürdőszobával. A nevelőtanároknak összkomfortos, egyszobás lakások. Elkészült az új bölcsőde is. Másfél millió forintért építették, ehhez a termelőszövetkezet háromszázezret adott, mert a régi bölcsődét átvették irodaháznak. A művelődési házat 1929-ben emelték, furcsa épület, öreg, mint a hajdani iparoskör népművelési elképzelése, tekervényes homlokzatú, mint építője, aki megbolondult.

Az épületek közé hirtelen bejön a mező, de amott meg házak törik meg a mező áramait. A szétszórt települést sűríteni akarják, hogy a közművesítést teljessé tehessék. Új művelődési házat építenek majd, mellé nagy szabadtéri színpadot. Lesz új cukrászda, étterem. S ami nem volt: park, játszótér, strand, tornaterem, üzletház.

Ahol nem épül semmi, fogy, ami van, onnan az ifjúság elmegy, és a véneknek sem deríti semmi utolsó éveit. Ám jó közérzetet okoz tudni, hogy valamit ránövesztenek, rászerelnek a pusztaság fundamentumára. Elképzelek egy üres telket, ahol majd magas ablakból nő hajol ki, s nagyon megszeretem a jövőt. Azt akarom, csak annyira legyen megszokott és természetes, amennyire elengedetten lehet élni abban.

Iskolás koromban emeletes iskolára vágytam, legyek ott diák vagy igazgató. Később egy olyan házra, ahová barátaimhoz elmehetek, mert nem éreztem teljesnek a napot, ha otthon maradok, korán lefekve a friss tejivás után. Akartam, legyen nagy sürgés-forgás is a faluban, jöjjenek idegenek, akik jó szóval illetnek minket, elhoznak valamit más falukból, városokból, úgy beszélgetnek, hogy nehéz elbúcsúzni tőlük. Legyen kocsma is, jó ital mellett hozzámelegedni az ébredező szerelemhez, a maguknak való lányokhoz bátorságot gyűjteni. Park kellett volna a csókra, távol az udvarba járó szülőktől. Víz a lánytestek csodálatára, ahol majd a habos bolondozás udvarláshoz segít.

Így álltak volna össze a lépcsőfokok.

Boldog lennék, ha az itteni gyerekek teljesületlen vágyaimat éreznék teljesülve magukon, hogy a jelent és a jövőt szellemük vegye körül, növessze nagyobbá és szebbé a valóságnál.  

A negyedik felelet tetszett a legjobban. Megszerettem ezt a gyereket, akit a többiek csikósnak hívnak, s azt hiszem, eleget gúnyolnak egymás között. Magabiztos a vágyaiban, már most gyakorolja jövőjét. Sokszor láttam kocsisok mellett a bakon, fejében szalmakalap, szemében felelős derű, egyik kezében a gyeplő, másikban az ostor. Míg társai rúgják a labdát, olvasnak, egymást verik, s felnőttkoruk cselekedeteit hallomásra építik képzeleteikben, olyanok szeretnének lenni, amiről nem tudják, micsoda, nem is biztos, hogy az lehet belőlük, s maradnak adminisztrátorok, háztartásbelik, lóápolók a tanár, mérnök helyett, nem itt, hanem ismeretlenebb, bizonytalanabb közösségben; addig ez a kis csikós gyerekkortól tartó folyamatosságot élvezhet.

A világ megfordult, az értelmeseknek innen csak elmenni természetes, az értelmeseknek maradni nem. Kinek valósulnak meg a tervek, kinek épül a jövő ebben a faluban?

BRIGÁDVEZETŐ: Akik itthon maradnak, gyenge képességűek. Sokan részeges szülők gyerekei. Dolgoznak már korán, de csak azt teszik, amit kell, nem tudják, miért.

TANÍTÓ: Nagyrészt a selejt marad. Milyen falu lesz itt ezeknek az utódaiból? A cigányok nagyon szaporodnak, azok mind itt maradnak… Hiába laknak faluban, még nem értek föl a megfelelő szintre. Túl fiatalon házasodnak. Tavaly két tanköteles lány is férjhez ment, ki kellett őket tiltani az iskolából. Legrosszabb a helyzet a cigányokkal meg a nazarénusokkal, nagy családjuk van, és keveset törődnek a gyermekneveléssel. Tíz évvel ezelőtt még egyetlen cigány sem volt az iskolában, most meg harmincnégy, a tanulók tizenkét százaléka. Sok a züllött család, szerencse, hogy a gyerekeiket nagyrészt sikerült óvodában meg bölcsődében elhelyezni. A harmincnégy cigánygyerek között négy-öt jórendű van, a többi ezen alul. Felük életkörülménye nagyjából elfogadható. A cigányok negyedrészét egyenrangúnak tartja magával a lakosság, de volt olyan eset is, amikor egy cigánycsaládot már teljesen befogadtak, aztán idehívták lakni távoli rokonaikat, aztán megint visszaestek a régi szintre. Az a jó, ha külön vannak, egyben nem lehet bírni velük.

FŐAGRONÓMUS: A szakmunkásképzés nehezen megy, mert a hosszabban tartó tanfolyamokon nem akarnak részt venni a fiatalok, pedig nekik lenne a legfontosabb, hiszen már otthon nem szerezhetnek gazdasági tapasztalatot. Sokan még a növényfajtákat sem tudják megkülönböztetni. Az értelmesebbek elmennek, de néhányan visszajönnek szakmunkásként, de nem állattenyésztőnek, se növénytermesztőnek. A régi téesz idején sokan szereztek szakmunkás-képesítést. A növénytermesztésben most harminc szakmunkás dolgozik, az állattenyésztésben tizenöt. Különösebb különbség nincs az idősebbek között, de a fiatalok, akik két-három éves iskolát végeztek Villányban és Lengyelben, jól mutatják nagyobb tudásukat.

FŐÁLLATTENYÉSZTŐ: Öreg vagyok már. Sokszor úgy érzem, nem lesz utódom.

KULTÚRHÁZIGAZGATÓ: A KISZ-szervezet nem működik, nem támaszkodhatok az ifjúságra.

PÁRTITKÁR: A KISZ pangása belátható időn belül nem változik meg, talán csak akkor, ha fiatal pedagógusok jönnek.

Az utóbbi időben öt orvos, két gyógyszerész, tizenhárom mérnök, hét katonatiszt, huszonhárom pedagógus került ki a falu ifjúságából. Évenként a nyolcadik osztályosok fele középiskolába megy, körülbelül húszan, a másik fele nagyrészt ipari szakmát tanul, néhányan maradnak a faluban kocsisnak, sertésgondozónak, leendő asszonynak, aki kapálás, szőlőkötözés, dohányfűzés közben vár a férjhezmenetelre.

 

(Nappal még az öreg férfiak is nehezen találhatók otthon. Aki tenni-venni tud, elmegy aprómunkára a szövetkezetbe. Magukra maradnak ilyenkor az asszonyok ebéd utáni tennivalóikkal, vizet forralnak, mosogatnak, edényt törölgetnek, s amikor már az edényből kifolyt lét is letörölhetik a viaszosvászon terítőről, szívesen látják a szomszédasszonyt beszélgetésre a családról meg a világról. Ilyenkor még az idegen sem zavar, a túlságos illedelem fölösleges. Kapcsolódjunk a beszédhez, de ne mondjunk ellent, ha bűnös a világ, ha sok a gyilkosság meg az erőszak, ha kísértésekkel teljes a város.)

– Az én életemben nem volt semmi szép, fiam. Nincsenek nekem jó emlékeim. Nyolcéves koromban jöttünk Györkönyből Tengelicre. Nemsokára meghalt az apám. Az anyám betegesen nevelt föl bennünket. Tizenhat hold földünk volt, mindet ki kellett adni felesbe. A nővérem kiment Amerikába, egyik bátyám elszegődött, a másik meg kőművesinas lett. Én is már tizenkét éves koromban szolgáltam a jegyzőnél. Aztán meg napszámos, hónapos cseléd lettem a Benyócki grófnál. Tavasztól őszig ott volt a föld, télen meg a dohánysimítás. Amikor elvett az uram, részesarató volt, masinálni járt, aztán meg vásárokba.

– (Nagy kupec volt – súgja egy pici ember – , minden vásárba berúgott, hazafelé is inkább a kocsmába ment. Olyan erős volt, hogy még a csendőröket is kihajigálta, verte az asszonyt, gyereket, akit ért. Aztán csak menekültek a szomszédokhoz. Fogadjatok be, itthon az uram! Nem törődött az a gyerekeivel, csak csinálta.)

– Kapok háromszáz forint nyugdíjat, egy hold háztájit, ezerhatszáz forint földjáradékot. Nem szorulok a gyerekeimre.

– Harmincban leégett a házunk, nem sok pénzt adott a Biztosító, csak ezerháromszáz pengőt. Eladtuk a földet a ház miatt. Negyvenötig adósság adósságot ért, aztán jött az infláció, és kifizettük egy sonkából.

(Boldog vagyok, mert tapasztalatomból hitelesíthetem. Az apám egy kisborjú árából fizette ki adósságait az infláció idején. Eszembe jut a szerencsém: ilyen párhuzamokkal mindig kapcsolatot teremthetek ezekkel az emberekkel.)

– A földosztáskor kilenc hold jutott nekünk is. Hatvanegyben halt meg az uram, két évvel a téesz után. Már nagyok voltak a gyerekek. Négyen itt vannak a téeszben, egy az Áfortnál, egy Dunaújvárosban, a Vasműben, egy a Ganz Villanyban betanított munkásnő. Egyik fiam meghalt.

(A közlés itt megszakadt. Először még a tényt ki tudta szárazon mondani, míg észre nem vette, mit beszél, de a befejezés után, mintha most kapta volna meg a halálhírt, most állna a koporsó előtt.)

– Gombamérgezésben. Huszonnyolc éves, szép, okos. Oda lett a menyem is meg a nászuram is. Pesten volt oktató a Dózsa György úti ipari tanulóknál. Tudja-e, hol van? Mindig kitűnő volt, a tanár is mondta, hogy a legjobb, mennyit segített, milyen szép volt! Ha a hit nem volna, nem is tudnám, mi lenne velem. Az apósa gombát szedett a Kamaraerdőben. Éjfélkor már a nászom rosszul lett, aztán a menyem. Te, nem bolondgombát ettünk? – mondta a fiam. Orvost hívott, de neki is beállt a görcs.

(Mit kezdjek felületes részvétemmel? Sajnálom, hogy a felnőttekből kiveszik a gyerekszokás – felelni sírásra csak sírással szabad. Nincs vigasz, hát vigasztalni nem lehet. Teljes beleélés szükségeltetne ilyenkor. Anyának kellene lennem, aki elvesztette a fiát. Marad a lehajtott fej, a sajnálkozás, s a gondolatok szemérmetlen elterelése.)

– Nagyon szeretem ezt a falut. El szoktam menni a gyerekekhez a városba, de nekem csak itthon jó. A múltkor egy hónapig Darányban voltam a lányomnál, mikor hazaértem, mintha a mennyországba léptem volna, mert ilyen község nincs a világon. Györkönyben születtem, de azt se szeretem, mert nincsenek rendes utcái. Mindenkivel jóban vagyok. Nem panaszkodhatom senkire sem, és mások se rám.

– Nem tudok dolgozni, az a baj. Igen rossz unatkozni. Ha jó szemüvegem volna, akkor még olvasni is tudnék. Sokszor szép nagy szemüvegről álmodom. Eljárok a gyülekezetbe, tévét nézek a lányomnál, ahol lakom. Zenét nem merek hallgatni, mert megöl a bánat. A mozi meg világi hívság a nazarénus hit szerint. Aztán csak elszórakozom az unokáimmal, mert van tizenhét meg két dédunokám is.

– Az az aranyos árva kislány! Pesten neveli a nagymamája. Szegény fiam mennyit segített nekem az ácsmunkában meg mindenben.

– Azért nem bántanak, mert nazarénus vagyok. A mi falunkban ez nem szokás. Vagyunk harmincan, negyvenen. Éppen úgy, mint a többi. A gyerekeim evangélikusok, nem erőltetem én rájuk a hitet. Legyen úgy, ahogy Isten akarja.

(Másnap megkeres. Hozza a fia bizonyítványát, az esküvő és a temetés fényképeit. Hallom, ahogy mellette köszönve elhúzok az autóbuszmegálló előtt: – Ez a fiatalember fölírt mindent, amit a fiamról elmondtam. – Mintha csak azt írtam volna föl, mintha csak róla beszélt volna.)  

Nem illik a faluban parasztokról beszélni. Értelme a szónak, úgy tűnik, túlságosan pejoratívvá vált. Inkább azt mondják: mezőgazdaságban dolgozók, mezőgazdasági munkások. Jobban szereti a nyelv az egyszavas fogalmakat, de ha már időszerűtlenné válnak, maga is igyekszik a pontosságra, még a nehézkesség árán is. A hagyományos paraszt természetesen megszűnt. A gondolkodásmód is megváltozott, mióta tárgyait elvesztette, mióta a ló, a föld, a szerszám a szövetkezeté lett. A régi paraszti gondolkodást ma ilyen kijelentésekben érhetjük tetten: „Már megint elcsíptek a háztáji földből egy darabot.” Az öregek a háztáji földet még megtartják, a fiatalok inkább pénzt kérnek érte, a föld termésének az árát.

Ha a mezőgazdasági munkás kialakulását szeretnénk figyelni, forduljunk a fiatalokhoz. Keresetüket pénzben szeretik látni, amin kenyeret és házat vehetnek, berendezhetik világukat.

Ha pedig a huszonhat éves géplakatosra gondolok, aki csak annyira kapcsolódik a mezőgazdasághoz, amennyire traktorokat, kombájnokat javít, aki bármiféle ipari üzemben is dolgozhatna, csak annyira paraszt, amennyire parasztszármazású, s amennyiben falun él, s így a helyén van, mert életét folyamatosságban szervezheti.

Mi, elszakadtak, falusi származású városlakók, sokan irigykedve nézhetünk őrá is. Szép új házába lépve, tekintetemmel érintve a bútorokat, a dohányfüst mögül is megérezve a friss mészszagot, először az jut eszembe, hogy még mindig albérletben lakom, hat évvel idősebben nála. A lelkiismeretfurdalás egyik gyengédebb fajtája is átoson rajtam, mert biztosan pazarlóbb és felelőtlenebb vagyok, nem áldozom ennyit a családomért. Albán konyakot tesz elém, alig hiányzik valami az üvegből, s jelzik a gyűszűnyi poharak is, itt a dorbézolás nincs szokásban, az itallal csak a vendégfogadás szimbólumát adják meg. Itt a szüntelen munkálkodás a szokás, az is marad. A szövetkezet első inasa volt. A komplexbrigád tagja, egy olyan brigádé, amely jelenleg az egyik legkorszerűbb szervezési forma.

„Ösztönző ez a mód” – mondja. Ők dolgoznak az új gépekkel, olyan célszerűen és nagy eredménnyel, hogy irigységet vált ki a többiekből. A téesz erre a brigádra alapozza növénytermesztését, itt lehet a legjobban keresni. Évente kétmillió forintot termelnek. Van köztük egy mezőgazdasági gépszerelő, hegesztő, egy autó- és motorszerelő, egy géplakatos, a többi traktoron és mindenféle gépen dolgozik a mezőben. A benti szerelők is segítenek aratás idejére másfél hónapot. 1700 hold földet művelnek meg, 1400 holdon búzát, 300 holdon zöld takarmányt, kukoricát, napraforgót – tíz könnyű és egy nehéz traktorral, hat kombájnnal. A végtermék után kapják a fizetést, végül is a maguk urai, úgyhogy érdekük jól dolgozni, jó eredményt elérni. S ha a keresetet nézzük, nem is panaszkodhatnak. A fiatalember évenként 38–40 ezer forintot keres. Gyorsan tudott házat építeni: kétszobásat, fürdőszobásat, televíziót vehettek, motort, most a ház kibővítésére és autóra gondolnak. 1963 óta keres, 1966-ban házasodott. Gyerekkora óta él ebben a faluban, nagyvárosban nem lakott még, nincs szándékában elmenni, a nagyvárosok közül csak Frankfurtot ismeri, rokonait látogatta meg ott, bár ott jobb a kereset, mégsem szeretne ott élni, mert az élelem drágább. Városban nem tudott volna öt év alatt házat építeni. A falusi életben csupán az a rossz, hogy kevesebb a szórakozás. Néha el szeretnének menni táncolni, de az a fajta bál, ami most a faluban van, nem nekik való, a házasok már nem szeretik a nagy ricsajt, meg a túl modern zenét. Ezért a házasok magukban vannak, a nőtlenektől elhidegedve, az ifjúsági szervezetből kiválva televíziót néznek otthon, tesznek-vesznek a ház körül, néha olvasnak; a férfi munkába vágó szakirodalmat, az asszony ritkán regényt, ahogy a gyereknevelés és a háztartás mellett ideje engedi.

A brigádtagok között csak munkaidőben van kapcsolat. A családok nem járnak össze. Egyszer volt brigádvacsora, az is rosszul sikerült, mintha nem is ismerték volna egymást. Unatkoztak. A házasság előtti barátságok szétszakadtak. Néha átmennek a rokonokhoz, szomszédokhoz, de velük sincs szorosabb kapcsolatuk. „Szemben mutatják a szépet, az ember háta mögött meg rosszakat mondanak.”

A férfi szabadideje nagyon kevés. Mi maradhat szórakozásra és művelődésre, ha nyáron naponta tizenöt órát dolgozik, tavasszal, ősszel tízet, télen nyolcat, s a ház körül is akad mindig tennivaló. A munkássá válás egyik jegyét a több szabadidőben kellene megtalálnunk, minimum abban, hogy lerakva a nyolc óra gondját, módja lenne a szellemi-emberi épülésére. Ma még csak az anyagi lehetőség van meg, de félő, hogy öncélúvá válik a gyarapodás mechanizmusa szerint.

Egy fiatalember így él a szövetkezetben.

Hogyan él az állami gazdaságban a fiatal sertésgondozó, aki szintén eltávolodott munkája természete szerint a paraszti életformától, de a pusztai élet annál jobban visszahúzza korszerű kiteljesedését? Egyrészt szocialista körülmények között, másrészt a múltban, cselédlakásban, de már vízvezetékkel és televízióval, a puszta mostoha körülményei között, de már megvalósítható vágyakkal, a faluba vándorlás terveivel.

Éppen a reggeli etetés végén érkeztem meg Felső-Tengelic pusztára. Könnyű volt újabb beszélgető-partneremre találni, mert a cselédházakhoz közel vannak a disznóólak, ahol dolgozik. Az anyja csak elkiáltotta magát, s a fiú már otthon is termett. Két szék került a ház elé, az orgonabokrok mellé. Nemsokára úgy beszélgethettünk, mintha régóta ismernénk egymást. Éreztük mindketten az illatba merülés, a napon-csücsülés mozdulatainak, fejtartásának időtlen, ismerős szokását.

Ez a huszonöt éves legény vette magának azt a bátorságot, hogy egy diplomás régész lányt szándékozott elvenni feleségül. Ki mert volna ilyenre gondolni a múltban a cselédek közül? Csak a romantikus regényekben képzelhető el: jön egy hölgy ásatásra, és a segédmunkásába beleszeret. Már az esküvőről beszélgetnek, a pesti lakásról. A hölgy a fiút rendszeresen fogadja, de pénzt kér tőle a lakás fölújítására, nem sejtve, hogy ezen a ponton élesedik ki az az ellentét, amely egy városi értelmiségi lány és pusztai sertésgondozó közt van ma is. A fiú nem ad pénzt, mert még a házasság ellőtt állnak, sőt a jegygyűrűt is visszakéri, mert kizsákmányoltnak érzi magát. Nagy lakodalom kerekedett volna, akár a bátyja lakodalma volt, ahol, mint szokás, sok pénzbe, tizenegyezer forintba került a trakta a százkilencven vendégnek, hogy még többet visszaadjanak a nászajándékban, akár tizenhatezer forintot is, meg a nagy ajándékokat, gáztűzhelyet, mosógépet, s a kisebbeket: étkészletet, kávéfőzőket.

A partiból nem lett semmi, a pusztán maradt a gyűrű meg a fénykép, mint egy kitörési kísérlet emlékei.

Szól az anyjának, keresse meg a lány képét. Az anyja nem találja. Talán nem is akarja annak a csúfságnak az emlékét mutogatni. Ő még érthetetlennek, illetlennek tart efféle házasságot.

Apja is sertésgondozó, keresetük annyi, mint a téesztagoké általában, kétezerötszáz forintot keres havonta. Minden negyedévben mérés van, súlygyarapodás szerint ötven fillért kapnak kilónként, ha a súlygyarapodás eléri a gondozónál a száznyolcvan mázsát, és a takarmányból is meg tudtak takarítani, akkor kapnak három húszkilós malacot. Most tizenöt negyven-ötven kilós süldőjük van, az apjával együtt kapott ennyit. Két hízót szoktak vágni, kilencszáz öl háztájit művelnek. A termés nem elég, megveszik a takarmány nagy részét is. Fejadagonként búzát és lisztet kapnak, maguk sütik a kenyeret, de nem kemencében, hanem tepsiben. Háromszáz disznóval foglalatoskodik.

Reggel korán kel, megiszik valami pálinkát vagy sört, dolgozik, az üres időkben kiül a többiekkel, múltról, politikáról, katonaságról beszélni. Valahogy így múlnak el a vasárnapok is, az együttlét unalmas melegében. A kocsmán kívül itt nincs más szórakozási lehetőség, talán még a kastély körüli erdő meg a tó meg a bicikli, hogy elmehessenek bálokba, búcsúkra, udvarolni.

Jövője a falunlakás lesz, hasonló első ismerősünkéhöz. S talán akkor már a falu is több lehetőséget ad az anyagiakon túli szellemi épülésre, jó közérzetre.

A lakosság kilencvenhat százaléka a termelőszövetkezetben dolgozik. Ahogy javult a tagok keresete, az eljárók úgy jöttek haza, a városokban dolgozó segédmunkások. Most már csak 20–25 ember jár máshová: Paksra, Szekszárdra, Tolnára; szakmunkások és hivatali dolgozók, akik otthon nem kaphatnak hozzájuk illő munkát. Ezek az eljárók sem mentesek a téesz hatása alól, szüleik, feleségeik által érdekeltek a gondokban, a jövedelemben.

A téesz kenyéradója tehát majdnem az egész falunak. A legtöbb elismerő szó és panasz oka, a beszélgetések leggyakoribb témája. Egyetlen gazdasági hatalom, amelytől minden függ. Szükségességét senki nem vonja kétségbe, tizenkét év óta meggyőzött mindenkit. Pedig elődje, a „kis téesz” majdnem mindenkit kiábrándított. Az első tíz év 1949-től inkább a harsánysággal, mint a belső nyugalommal és biztonsággal tűnt ki. Akkor a volt cselédek meg néhány régi gazda próbálkozott az újjal, primitív körülmények között, rájuk erőszakolt dicsekvéssel.

1959 után a kényszerűség, a „nem lehet másképp, így kell csinálni” parancsszava kezdette el az emberekkel az okos, célszerű gazdálkodást.

Ma 30 millió forint az évi jövedelem, 20 milliót az állattenyésztésből, 10 milliót a növénytermesztésből nyert a szövetkezet, a 860 tag.

A tagok közül 220 a nő. Körülbelül a férfiak egyharmadának van akkora keresete, hogy maga is eltarthatná a családot, s az asszonynak nem kellene dolgozni. De vannak olyan munkaterületek, amelyeket nőkhöz illesztettek, vagy teljesen a nőkre bíztak a növénytermesztésben. Kitaláltak egy észszerű munkaformát, amit családi művelésnek neveznek. Az asszonyok a maguk lehetőségei szerint vállalnak paradicsomból, paprikából, dohányból, s ezeket a 200 és 1500 négyszögöl között változó darabokat művelik meg. A nagy táblákon már vegyszeres gyomirtás folyik, a nők kezére már csak a szőlőben, csemetekertben, rostálásnál, krumpliválogatásnál számít a gazdaság. Így lehet teljes jogú tag az asszony, ha egy évben száz napot tízórás munkaidővel számítva végigdolgozott.

Sajnos természetes, hogy csak a növénytermesztésben alkalmazhatják őket, azokon a helyeken, ahol a gép nem érvényesülhet, ahol a fárasztó, bár meg nem szakasztó, de kevés hasznot hozó munka folyik.

Ebben a szövetkezetben a növénytermesztés elsősorban az állattenyésztést szolgálja. Nem kifizetődő a búza; a mai kötelező terület alá csökkentenék, hogy inkább takarmányt termesszenek, növeljék a kertészkedést, a dohányt, a jövedelmezőbb ágazatokat.

A nők a szövetkezetben éppen olyanok, mint a növények, szükségesek, de nem a legfontosabbak. Szakmájuk nincs, a háztartás miatt az évet nem tudják végigdolgozni.

A határ szép liget a gyönyörű dunántúli tájból; fasorok és erdők között dombokra futó búzatáblák; keskeny lapályok hosszú rétjei, legelői; elszórt épületcsoportok, új és régi istállók, csikókarámok; aszfaltutak teherautókkal, vontatókkal, lovaskocsikkal – mindez egyben üdítő látvány a gazdálkodók szemének. Mindenütt rend és az elvégzett munka nyugalma –, végig a szövetkezet 5600 holdas területén.

Legutóbb a tagok átlagjövedelme 21 700 Ft volt. Ha az asszony csak nyolc-tíz ezer forintot kapna is, a férj megkeresheti a harminc-harmincöt ezret, ehhez még hozzájön a háztájiból nem sokkal kevesebb, a földből és az állatokból. Olyan sok a háztáji disznó, hogy az már maga a gazdagság forrása, sok helyen nyolc-tíz anyakoca is van, két-három minden háznál. Nem ritka a száz malac egy év alatt.

A jövő még többre enged következtetni. A negyedik ötéves tervben 25,7 milliós beruházások lesznek, az előző tervben csupán 3,9 millió volt. A gépberuházás 80 százalékkal, a többi 111 százalékkal emelkedik.

A parádéskocsis egyenesen ül a két táncoló paripa mögött. Hátul üres a hintó. Üresen látom mindig, nem tudom, minek van, talán előkelő idegeneknek.

Geiger Illés világoszöld motorocskájával kerülgeti a gödröket, a sebesség alkalmas hirtelen kanyarokra, útszélről a járdára hajt, a gyalogosoktól precízen kitér. Futni lehetne mellette, ha lennének szellemek, ilyen gyorsan úsznának a felszín fölölt. Geiger Illésnek ekkora sebesség éppen elég a mindenhollevésre, a kellő érkezésre és eltűnésre.

Ő a főállattenyésztő.

Tömpe testhez illő barna bársonyruhában jár. Tömpe a ruhája is, ahogy a nadrágszár és a kabátujj kis gyűrődésekben végződik, ahogy a láb és a kar nem engedi az anyagot lötyögni. Arca piros, haja szőkés. Azt mondanám neki, ha nem sértődne meg:

– Illés bácsi, mikor kese állatait szaporítja évről évre az isten, biztosan mindig a maga hajára gondol.

Keresse meg Geiger Illést, ha okos paraszttal akar találkozni. (Idézet a falu szájáról.)

– A múltkor magas rangú vendégek jöttek hozzánk, jó ismerősöm, egy gazdász kísérte őket. Fölvettem a sötét ruhámat, nyakkendőmet. Azt mondja az ismerősöm. „Elhanyagolod a disznókat, Illés? Nem illik ez az öltözet tehozzád!” Igaza volt, ez való nekem, ez a disznószagú. Mennél büdösebb, annál jobban gazdálkodunk.

Mikor először jöttem ebbe a madárnevű faluba, valami olyasminek a megvalósítását kellett tapasztalnom, mint amit úttörő koromban a begyűjtőhelyeken, a tanácsházak előszobáiban a plakátokon láttam. Piros cserepes, nagy ablakú családi házak, emeletes iskola, víztorony gömbölyű-lombú zöldben, ahol a fatörzsek egyenlő távolságra vannak; természet és település együtt, mégis tágason, hogy a test és szellem örömének tere legyen. Abban az időben országos lett a becsapottság. S íme, azok a régi plakátok most megelevenednek.

Kéremszépen, Geiger Illés a legjobb gazda a faluban. (Idézet a falu szájáról.)

– Negyvenkilenc elején még kirakták a nevemet a községházára, a kiváló gazdák közé, de ősszel már lekulákoztak. Nyolc hold földet megtartottam, a többit leadtam az államnak. Beléptem én is a szövetkezetbe. Két hétig voltam tag. „Jó kulák nincs, iszkiri kifelé”, ez volt akkor az elv. Ötvenkettőben a házamból egy közeli pusztára telepítettek. Leadtam az összes földet, aztán elmentem Sztálinvárosba segédmunkásnak. Azokat az időket végül is megúsztam börtön nélkül. Sokszor hívattak, éjszaka is zaklattak, forró kályha mellett ácsorogtattak a rendőrök, húsz-harminc ezer forint békekölcsönt jegyeztettek velem. Idegenek voltak azok mind, hamar kikoptak a faluból. Senki sem tud már róluk semmit.

A falon lánya képe. Az udvar nagy, két párhuzamos épület közt is tágas. A kiskutya gondolkodva ballag a tyúk után. Az unoka rossz vasat rak a talicskára. Az asszony a nyári konyhában mosogat. A dédmama megkérdezi az idegent, de választ nem vár, mert süket. Öreglegény ül a fal tövében. Közöttük Illés úgy mozog, mint a szövetkezet udvarán, vagyis a szövetkezet udvarán is úgy, mint itt – otthonosan, sietve, bemutatósan, jelenlétével súrolva családját, a kutyát, a kisbikát, a kocákat, a malacokat, a hízókat, a birkákat, a birkák zöld eleségét.

A ház nagygazdaság emlékeit őrzi.

– Ötvenezer forint felett van egy évben a háztáji jövedelmem. A tehenet azért tartom, mert az asszony más tejet nem iszik.

Csak az istállósarok lakott. Pirostarka kisbika néz ránk, szemében és szarvacskája hegyén ugyanaz a szelíd fény ragyog. Drága kis jószág.

Szerencsénk, hogy a párttitkár vezetőnek merte javasolni Geiger Illést. (Idézet a falu szájáról.)

– Apám eladósodott birtokon gazdálkodott, védett birtokon, nem adhatta el. A harmincas években meghalt, meghalt nemsokára az öcsém is. Rám maradt minden adósság. Tizenöt kisborjút vettem, és két év alatt annyira jutottam, hogy egész vagon marhát szállítottam Németországnak. Akkor a háború elején jó üzleteket lehetett kötni. Hamar kifizettem minden adósságot, sőt a bank vásárolt nekem borjakat. Behívtak, és azt mondták: „Vigyen tőlünk pénzt, tudjuk, hogy jó helyen van.” A banki pénzen még a takarmányt is megvettem, és két-három hónap múlva a tinók már elérték súlyban a hitel értékét. Nemsokára megvettem a szomszéd földjét, így lett huszonöt hold, háromszázhetven aranykoronás földem. Ezért lettem kulák.

Vannak olyan emberek, akiknek szemében a ravaszság olyan, mint a csapda, édes eleséggel csalogat, aztán lecsapódva gonosszá zordul. Vannak olyan szemek is, melyek az örökös gondolkodástól, játékosságtól, a fölgyorsult latolgatástól ravaszdiak. Az idegen a kettőt összetévesztheti. 1952-ben, ha kiküldött leleplező tollnok vagyok, az első csoportba soroltam volna Geiger Illés szemét. Vagy meg se néztem, meg se kérdeztem volna, hogy megírjam a csapda-szemet.

Geiger Illés a legnagyobb gengszter. (Idézd a falu szájáról.)

– Ötvenhárom végén hazamentem Sztálinvárosból a pusztára, béreltem tíz holdat, azon gazdálkodtam ötvenhatig. Akkor hazahívtak, a házunkban lakhattunk, visszakaptam a földeket, és ötvenkilencre megint elértem oda, hogy szerződést kötöttem egy vagon marhára.

A jó gazdálkodásnak három feltétele van: föld, tőke és üzleti szellem. Gondolhattam volna rá, hiszen egyszerű törvény. De ha már tőle hallom a bölcsességet, jobban becsülöm. Most értem igazán ezt a másféle önmegvalósítást. A szellemnek tér kell, a nagy szeretetnek nagy felület. Aki szereti az állatokat, nem érheti be egy kacsával. Ő az önmegvalósítás miatt gyarapította vagyonát, de nem a vagyon érdekelte. S amikor azt mondja:

– Sohasem volt akkora lehetőség, mint most – érzem, hogy a szövetkezetben találta meg azt a teret, amit szellemével pontosan betölthet, és szabadnak érezheti magát. Előbb kellett volna, nem túl az ötvenen. Ilyenkor szokták remélni az öregek, majd folytatja munkájukat a fiú, az unoka. Talán az unoka ez a tizenhárom éves, aki kényezteti a kisbikát, fölül a kocsisok mellé, és csikós szeretne lenni, akinek nagyapja kisborjút ajándékoz, ha jó bizonyítványt visz haza. Nevetnek az öregen a faluban. Ki van még ilyen bolond?

Megint a kulákoknak áll a világ. (Idézet a falu szájáról.)

– Három hónapig jártak a nyakamra, mire beléptem, hajnali három órakor írtam alá. Azonnal a szervező bizottságba kerültem. Kihalt volt akkor az állatállomány. A disznóknak még enni sem volt mit, mint az ötvenes évek elején, amikor a kanászt kitüntették, mert fűrészporos korpával újította meg az etetést. Akkor megdöglöttek a disznók bélgyulladásban, de az nem volt érdekes, csak a takarmányspórolás. Az elején állattenyésztő brigádvezető voltam, aztán főállattenyésztő. Kidobtak. Jöttek a bajok, a tönk szélére kerültünk újra. Könyörögtek, menjek vissza, csináljam, ahol abbahagytam. Az elnök megbukott. Visszamentem. Hatvanegy óta csinálom egyfolytában.

Kölcsönkért öreg Trabanton megyünk ki a Gagarin-telepre. Az lenne a legszebb, ha csöpp motorjával mennénk egy utánfutón, s kíváncsiságunk lökdösné előre a motort. Amikor egyenes az út, visszanézne ránk.

– Sok baj van még, barátaim, a környülállásokban, de a lovak angyaliak, a disznó mind kiváló fajta.

Most épülnek a hizlalók, a fiaztatók. Néhol már lakottak, többnyire lakatlanok.

Homok, mész, fal, tégla, szőlőtőke és öreg gyümölcsfa. Kiöregedett szőlők rossz talaján épül a vár, ahol a homok gyorsan fölissza az esőt.

Gájger-rendszer. (Idézet a falu szájáról.)

– Tizenkét év óta tizenkilenc millió forinttal növekedett az állattenyésztés bevétele. A harminc millióból húszat mi adunk a szövetkezetnek. Háromezerkilencszáz hízót szállítunk az idén, a Pápai Húsgyárnak kétezerhétszázat. Nézze, mekkora hátuk van, ott minden csupa hús. Ezeknek a disznóknak olyan vékony a szalonnája, mint a kisujjam. Hatszáz tenyészsüldőnk van. Általában négy és fél kiló takarmány kell egy kilós húsgyarapodáshoz, nálunk, három egész nyolc tized kiló már öt év óta. Kísérleteztünk egy német tápszerrel is, akkor három egész két tized kilóból hoztuk ki a gyarapodást, de abba kellett hagynunk, mert romlottat kaptunk, rosszul tárolták Kaposváron.

Itt lesznek a fiaztatók. Itt a hizlalók. Teljes gépesítést. Az építők úgy öntötték le a betont, hogy minden lé a disznók alá folyik, a trágyaszedő automata eltöri a disznólábakat, az automata láncait elszaggatja a rücskös beton. Olajfűtés. Szellőzőberendezés. Disznószag.

Átmegyünk a lóistállóba. Pici, pufók farú lovak között sétálgatunk. Társunk egy kiscsikó, hátunkhoz ütögeti az orrát, ránézünk, eltrappol, a másik ajtón jön vissza, vesszője félernyedten himbál. Nincs neve, mi elnevezzük Cserének, talán mert meg szeretnénk menteni, visszacserélni a jövőből. Halálraítélt. Pecsenyecsikó. Anyja könyörög a hatalmaknak, hogy visszatérhessen hozzá.

Már megint mit talált ki ez a Gájger?! (Idézet a falu szájáról.)

– A méncsikókat eladjuk az olaszoknak meg a németeknek. Az olaszok még meg is csókolják a csikót, mert az az igazi hús. Hizlalunk lovakat is, gebéket veszünk, gyorsan rendbe hozzuk. Kell a pénz. Amikor az ember valamit megvesz, tudnia kell, mit csinálhat belőle, hova lehet eladni. A lovak ára átlagosan hatezer forint. Egy mén ötven–hatvanezer forintot is megér. A múlt évben ötszázhetvenezer tiszta pénzt hoztak a lovak.

A kocsisok hazajöttek. A hámok bőrcsíkjai, gyeplők, istrángok indái, izzasztók, haslók, kantárok, zablák lógnak zsúfolódva. A lószag nemes, aromás, férfias – kisasszonyoknak való. Ezek a kocsisok lovaikkal élik ki azt a szeretetet, amit a szemérem tilt a világ előtt embertársaikat illetően. Geiger Illés is itt érzi legjobban magát. Nem dorgál lovat, csak lónyakat vereget, és embert dorgál, ha nincs rendben a ló. Fáj a szíve azért a kocsisért, aki elől elad, aki két szeretett állatát elveszítette.

Geiger elvtárs. (Idézet a falu szájáról.)

– Ötvenkilencben összehoztuk a lovakat, a jobb egyedeket kiszedtük és tenyésztettük. Most már kialakult a törzsállomány, nyolcvan kancával. Egy dán fajtát kereszteztünk muraközivel. A dán ló szelídsége, takarmányértékesítő képessége, tanulékonysága párosul a muraközi húzóerejével. Így lesz egy közepes nagyságú, ötszáz–hatszáz kilós fajta. A gödöllői kutatóintézet támogat bennünket. Ötvenlovas ménesünket szabadon tenyésztjük, villanypásztorosan legeltetjük.

Mért nem jár ez a Geiger Illés lovakkal? Miért nem hordoztatja magát hintón, homokfutón?

Az esti szürkületben hintó poroz végig a falun. Elöl a szövetkezet parádéskocsisa, hátul német vadászok. Leszállnak, őzbakot dobnak a gyepre. Középkori festményről lőtték le, megnyúzzák, megeszik, szarvát kiállítják.

A bolond Gájger! (Idézet a falu szájáról.)

– Mindennap hatvanezer forintot kell kereskednem, persze van, amikor semmit, van, amikor félmilliót. Korán kelek, későn fekszem, nincs nyugtom sohasem. Négyezer forintot keresek havonta. A mi vezetőségünk kapja a legalacsonyabb fizetést a megyében. Idevalósiak vagyunk, csak együtt gazdagodhatunk meg a faluval. A jó traktorosok is keresnek ennyit.

„Igen, mi tűrés-tagadás, az alakulógyűlés óta Geiger Illés kulák volt az egyetlen, aki belépési nyilatkozatot töltött ki. Lett volna még jelentkező, Bertalan János volt intéző úr személyében, de ő sokkal ostobábbnak mutatkozott a kuláknál, mindjárt az első lépést elhibázta. A felvételt tárgyaló csoportgyűlésen megkérdezték tőle, mégis mi indította őt belépésre. Bertalan hímelt-hámolt, de nem volt benne annyi ügyesség, hogy valamit füllentsen, hát bevallotta, nem szeretné, ha a fejlődő csoport végül is kiszorítaná a lakásból, ezért akar belépni.

– Na, rendben van, ennyivel is okosabbak vagyunk – mondták a tagok, és azon nyomban ajtót is mutattak neki. Nehezebb volt szabadulni Gájger kuláktól. A tagság közül is jó néhány „jó kuláknak” tartotta, hiszen a csekélyke közös számosállat-állományt két lóval és négy tehénnel gyarapította egy csapásra. Összesen 25 000 forintnyi ingóságot hozott a szövetkezetbe, a tagok egy része hát nem könnyen adta ezt vissza. Végül a járási pártbizottság erélyes közbelépésére mégis sikerült kiebrudalni a csoportból, s akik akkor nem értették, miért van erre szükség, ma már tisztán látják. Gájger három éve szüntelenül áskálódik a szövetkezet ellen, és ha valaki rosszat akar hallani a már országos hírű Petőfi téeszről, az csak hallgassa meg Gájgert és szócsöveit.”

 

„A szilárd, egyszemélyi, felelős vezetés, amelyet egy egész éven át nélkülözött a kitűnő adottságokkal rendelkező, szorgalmas tagokból álló, de a társas gazdálkodás elemi iskoláját sem kijárt szövetkezet, most megint egy kicsit a pásztor nélkül maradt nyájra hasonlított. Nyájra, amely körül farkasok ólálkodtak. A kulákok nem maradtak tétlenül abban a három hónapban, amíg az elnök távol volt. Széltében-hosszában elhíresztelték, hogy a szövetkezetben ígéretekkel, szép szavakkal fizetnek. A tagság egy részének elment a kedve. Akadt olyan tag is, aki máshol nézett munka után. Így nem csoda, ha a hazatérő elnök újévkor még kukoricaszárat talált a határban, sőt nem kis területen kint penészedett, rothadt a kukorica is… Néhány tag ugyan kibandukolt olykor-olykor a hóval lepett tengeritáblákra, de ezek nem szövetkezeti tagok voltak, hanem falusiak, akik napszámosmunkára jöttek. Napszámosok végezték a silózás és a dohánycsomózás jelentős részét is.

…Míg a tagok egy része a kulákoknál kereste meg a konyhára valót, abban a tévhitben, hogy a szövetkezettől semmit sem várhat, a szövetkezetbe el-eljárogattak a falusiak, méghozzá napszámban.”

APAÁLLATGONDOZÓ: Ha nem lett volna a téesz, máig sem lenne házam, ott lakhatnék abban a kicsi bikásházban. Sírban lennék már, az én egészségem nem bírta volna el a régi sorsot. Amerikás testvéreim leszármazottai meglátogattak bennünket, elcsodálkoztak, milyen gazdagok itt az emberek. Egységes lett a falu a szervezés után, a nagygazdák is beleélték magukat a mai világba, egyik sem viszi magasan a fejét. Már 1959-ben ezerötszáz munkaegységet teljesített a családom, keresetünk tizenháromezer forint. Szeretnék fiatalabb lenni.

ALAPÍTÓTAG: Rossz gyereknek tartanak sokan, mert nem szeretem a hanyag munkát. Tavaly majdnem verekedés lett a dologból, mert megmondtam valakinek, hogy rosszul dolgozik. A szorgalmamra is sokszor ráfizettem, mert nem szeretnek a lusta emberek. Fölszólaltam az egyik közgyűlésen, azt mondtam: „Rosszabbul keresnek a kőművesek meg az ácsok, mint a műhelyben dolgozó iparosok. Ők is megérdemelnék, hogy teljesítményben dolgozzanak.” Azt válaszolták: „Azért dolgoznak órabérben, mert nagyon sokat állnak.” „Ha nem állnának a munkavezetők, akkor azok sem állnának annyit” – mondtam én. A válasz meg ez volt: „Nálunk nem az a rendszer, hogy az embereket szekáljuk.” Mindenki jó akar lenni, akkor nem szidják őket. „Én szóljak, hát nekem nincs éppen rossz sorom?” – ez a vezetők felfogása.

BRIGÁDVEZETŐ: Tisztességben élünk, ha flancra még nem is telik. Szépen tudom nevelni a két gyereket, majd kitaníttatom őket. Tanár akar lenni a fiú. Nálunk a téesz azért jó, mert mindenki itt született, itt akar jó életet teremteni. Sok a gondom az emberekkel, sokféle ember van, jó színésznek kell lennem. Szükséges a szép szó, de sokan még igénylik a parancsot, a durva szóra dolgoznak. Megmagyarázom nekik az utasításokat. Sok győzködésbe került elhitetni, miért jobb, ha munkaegység-részesedés helyett havi fizetést kapnak. Most már nem is lehetne visszatérni rá. Először csak egy rész ment pénzre, végtermékre, a következő évben már mindenki kérte. Az a baj, hogy sokan mennek nyugdíjba mostanában. Azért választottak brigádvezetőnek, mert amit megígértem, meg is tartottam. A belépés idején kijártam a volt egyéniek kórházi adósságainak az eltörlését. Nekem van a legnehezebb brigádom, a növénytermesztésben dolgoznak a képzetlen, elmaradott emberek. Lazaságot nem engedek, pontosan kell kezdeni a munkát. Nálam sok a cigány meg a részeges. Volt olyan tag, aki annyira ivott, hogy még a gyerek születésekor sem került nekik tüzelőre. Elvittem elvonókúrára, kezeskedtem neki az OTP-nél, hogy legalább ruhájuk legyen a gyerekeknek, az sem segített. A cigányok szeszélyesek, de ragaszkodók. Az analfabéták mindig számíthatnak a tanácsaimra. A legtöbbje tanulékony; egyszer teknővájókat vettünk föl, sohasem volt kapa, vasvilla a kezükbe, egykettőre beletanultak.

TEJKEZELŐ: Györkönyben láttam először téeszcsét, azok nem jól föstöttek. A lakodalomba a szomszéd kutyákat nem kell meghívni. Ha jól főztök, mi is odamegyünk – ezt gondoltam az elején.

FŐAGRONÓMUS: Az orosz fogságban megértettem, hogy itthon is szövetkezet lesz. Felkészülve vártam. Apám nagygazda volt, kitelepítettek bennünket, de aztán visszahívtak. Engem a régi ismeretség alapján választottak meg. Nem az a feladatom, hogy emberekkel foglalkozzam, de itt születtem, mindenkit ismerek, ez megkönnyíti a dolgomat, és tudok segíteni. A cselédeknek a földosztás után sem volt idejük nagyobb mezőgazdasági tapasztalathoz jutni, mert gyorsan beléptek. A gazdálkodás összefüggéseit nem értik úgy mint a gazdák. A gazdák többen vannak a vezetőségben, ezért még most is néha lekulákoznak bennünket. A gazdaság életképességének az az oka, hogy az állattenyésztés a maximumot tudja adni, biztos terveket lehet rá építeni.

BRIGÁDVEZETŐ: A nagygazdák tapasztaltabban voltak, vezetők lettek. Ezt a cselédek nem szerették. Nem viselték el, ha olyan durván szóltak hozzájuk, mint régen. A főagronómus nagygazda fia, a főállattenyésztő is igen jómódú volt. „Már megint ennek megy jól, az anyja istenit!” – azt mondogatják. De azt is meg kell mondani, hogy én cseléd voltam, a párttitkár meg borbélyinas.

PÁRTTITKÁR: Sokan szidtak, hogy az új utat a nagygazdák utcájában vezetem el.

ÁLLATORVOS: A téesz elsősorban olyan, amilyen a vezetősége, ezután következnek sorban azok, akiket vezetnek Az a szerencséjük, hogy nagy volt itt régen az állattenyésztési kultúra. A téesz első idejében könnyű volt, mert akkor még kapták a pénzeket, így fújták föl a gazdaságot. Ezek most saját erejükből jók. A főállattenyésztőnek rengeteg ellensége van, mert fegyelmet tart. Mégsem elég jó a munkafegyelem, a lazaság a legjobb munkásokra is átragad. Itt van a Csapó uraság parádés kocsisa, szorgalmas ember volt, amikor mások dumáltak, pucolta a lovakat, de ő is elkanászodott mostanában. Néhány vezető érdeme, hogy ilyen munkamorál mellett produkálni lehet. Télen a kisborjúkat takaró nélkül szállítják, rosszul almolnak a birkák alá, és csodálkoznak, hogy körömbetegséget kapnak az állatok. A középkáderek gyönge emberek, nem tudnak parancsolni, félnek, hogy a következő taggyűlésen leváltják őket a tagok. Minden a vezetőkön múlik. Példa rá a Czapári, aki az Alsó-Tengelici Állami Gazdaságban volt vezető. Tehetetlen, alkoholista beosztottjai voltak, de ez a Czapári csodát művelt. Jó példát mutatott, mindent elsőként látott. Ha megszületett egy borjú, akkor fél óráig is ott állt, csámcsogta, figyelte, mi lehet belőle. A rossz tehenekből is sok tejet tudott kihozni, egy tehéntől évi négyezernégyszáz liter tejet fejtek. Háromszáz tehenével a megyei állami gazdasági tejjövedelemből, a húszmillióból hatmillió volt az ő része.

PÁRTTITKÁR: A rossz munkafegyelemnek az az oka, hogy egybeesik a munkaviszony a tulajdonosi viszonnyal. Sok emberben csak a vezetőket ellenőriző szemlélet él. Tíz éjjeliőrből hat alszik, még az ajtót is bezárják, arra sem ébrednek fel, ha az ajtót fölfeszítik, és elviszik a holmijukat. Amikor meg figyelmeztető papírt kapnak, megsértődnek.

Irtásnak nevezik azt a dűlőt, ahová hármunkat kivezényeltek kévét rakni a szekerekre. Augusztus eleje volt. Már csak a falutól távol eső földeken aratott néhány brigád; a hegy alatt meg a keresztnél, amely a falu határán állt társával, a rozoga kúttal. Az Irtás, a faluszéli mezőrész volt, domboldal. Akácos sánc meg kihalt országút határolta, alatta keskeny rét zöldellt, sásos, fűzfás árok mentén, egészen az agyagbányáig.

A rét szélén, a dűlőúton ültünk. Öt szekeret osztottak ránk, eddig még egyik sem érkezett meg, pedig már nyolc óra volt. Az emberek türelmetlenkedtek, én nagyon jól éreztem magamat a fűben, akár délig is elhevertem volna ott. Hárman voltunk, köztünk a gyorsan bukott téeszelnök, egy magas himlőhelyes férfi. A kertek aljából kivillanó országúton megjelent az első fogat, a gabonahordáshoz alakított hosszú szekér, nyomórúd remegett utána, mint csupasz farok, idehallott a rudalólánc, vendégoldal, fenékdeszka zörgése meg a keréksínek csikorgása a kavicson. A kocsis a dűlőútra kanyarodott, a füves kerékvágásban jöttek a lovak, fejüket hajtogatták le-föl, s a két rángó szügy között a kocsirúd ágyúcsőként célzott felénk. Vállalkoztam az első rakodásra, tudtam, nem lehetek lusta, lelkesnek kell lennem, hogy társaimmal egyenrangú lehessek. Vállamra vettem a vasvillát, a legközelebbi kepéhez ballagtam, vártam a kocsira. Búzakévét dobtam a lovak elé, kalászaival a szőrös, ideges, horkanó pofájukhoz. Lehúztam a nyomórudat, ráhurkoltam a kötelet. S elkezdtem a kévedobálást, pontosan lábhoz röptetve, hogy egy szál se érjen a kötényhez, s olyan messze se legyen, hogy nagyot kelljen hajolni érte. A kocsis a kévéket illesztve lassan emelkedett fölfelé. Hátam mögött gyerek figyelte a földet nyers bodzabottal a kezében. Gyerekkoromban én is szoktam így egerészni. Jó dolog a kövér augusztusi egeret agyonütni, farkánál fogva himbálni a felnőttek felé. Az egerek aranyvárai a kepék, a legalsó kévékről szétrágott szalma porzott le, mikor villámat odaböktem, s finoman megőrölt föld. A kévék alatt utak és fekvőhelyek sárgállottak és kéklettek a törektől, amely már penészedett.

Öt-hat-hét kereszt fér egy szekérre a kévék nagysága szerint, minden kéve gazdájára vall, s itt összevissza volt kisebb, nagyobb, ahogy a brigádba összekerültek a különböző markú, serény vagy lusta emberek. Egyszer erőlködve néztem a villán a magasban bókláló kévét, kifeszült lábakkal nyújtózkodva, nyújtogatva a várakozó kezek felé, vörösen izzadva a kalákák és a gabonaszemek sűrű ömlésében tehetetlenül. Máskor meg mintha pihéket dobtam volna föl, fölsiklottak, s át a rakodó kezén, a helyükre penderültek. Ekképpen jutott idő a beszélgetésre, a nyögések és lendítések mellett elfért a szó, arról, aki a harmadik szekérre szórta a kévét, aki elnök volt még nemrégen is. A dologról mind a ketten tudtunk, s mint ahogy a mesék teremtődnek, a munka közben finomítottuk, dramatizáltuk a történetet.

Megrakodtunk, rudalni kellett. A kocsi végéről fölnyújtottam a rudat, előrementem, s a lovak faránál fölkapaszkodva beakasztottam és megcsavartam a láncot a rozsdásan kiálló kovácsolt szög mögött. Nem ismertem a lovakat, veszélyesnek tűnt a két far, a hátsó lábak meg a leszorítatlan szekér között állni. Közben tipródtak alattam a paták, farkak suhintottak a legyek miatt. Ujjaim nyoma meglátszott a lovak farán, bársonyos, zsíros por tapadt ujjaimra. A kocsis a nyomórúddal vesződött, meredeken tartotta, aztán lassan lenyomta a kévékre, megindult a kalászok pattogása, a szálak sercegése, a kévék összeszorultak.

Hátramentem a kötélhez. Az ég mélysége feketének mutatta a rudat, a fölötte fejjel lefelé forduló embert s a kígyósan tekergő, fölcsapó kötelet is. A következő pillanatban csak ezeknek a feketeségeknek az összecsapódását láthattam, s ahogy a kötél vége lefelé csúszik lassan, szinte döglötten. Azután áhítatos percek következtek, az az érzés, mint mikor a kötöző az elkészült kévét felemeli és leengedi, s esése közben belerúg, mint mikor az új ruhát fölpróbálják. Hó-rukk, hó-rukk, húztam, feszesre szorítottam. Hátranézett a Szürke – ez azt jelenti, hogy kötekedni fog. Először tapintatosan kell bánni vele, de ha azután sem indul el, akkor véresre kell verni. A kocsis kicsit megrebbentette a gyeplőt, a Szürke hátrahőkölt, majd gyorsan előrelódult, de amikor szügyére csapott a szerszám, megtorpant, s fölágaskodott. Ilyenkor áll be a legmélyebb csendű pillanat. Melléje álltam. A vasvillát két kézzel fölemeltem a levegőbe. Miközben a kocsis megvetette a lábát a rúd és a lánc között, azt tanácsolta, ne üssem egyelőre, hátha elindul magától, szép szóval. Picinynek becézte, hosszan elnyújtva az í-t, aztán többes számra váltotta át, nevén nevezve a másikat, az el is indult, de a Szürke mozdulatlanul állt, földre feszített lábai remegtek, bőre rángatózott, mintha legyek ezrei lepték volna el, fejét idegesen hátravetette, és nézte a toronymagas kocsit. A következő indításnál ráhúztam a farára, a második ütés már a hasa alatt csattant, a ló véknyán. A fölborzadt szőr négy csíkja mutatta az ütést. Elkezdte járni a csökönyös lovak helyben topogó táncát: fölágaskodott, s mikor első lábai visszazuhantak, a hátsókkal kirúgott istrángjából, szinte hullámzott az egész állat, kihabosodott, elcsúszott rajta a szerszám, felsértette a földet, s a letört tarlóval, friss trágyával, tarlóvirággal elkeverte. Előrefutottam, a zablánál megmarkoltam a kantárt, a kocsis ostorral, gyeplővel ütötte. A másik ló is elvesztette türelmét, rendszertelenül, újra meg újra húzni próbált. Fölöttem csapkodott a fejük, torkukba láttam, zöldesfehér fogaikra, szájszélük egyik fele görcsbe állt, s másik lelotyhadt, nyelvükön hánytorgott a zabla, orrlikuk kitágult, és vörösen taknyadzott. Már nem éreztem az erőmet, de mintha az egész rakományt lovastól emberestől ki akarnám tépni a földről az útra, hogy a tarlók pusztasága meg a kukoricások zöld fala között ballagjon, döcögjön az asztagok felé.

Éreztem a pillanatot, amikor oldalt messzire ki kell ugrani. A szekér elrepült.

A volt elnök leült mellém az út szélére. Zúgott fölöttünk a villanyvezeték. A dúc tövéből magasra nőtt a gaz, a kóró. Ott nem legeltek a marhák, mert a dúcból kátrányszag áradt. A férfi hallgatott, nyilvánvaló volt, hogy mindent tudok róla. Maga elé nézett akkor is, ha szólt valami. Feszélyezett a társasága, szerettem volna a harmadik embert, de még nem fejezte be a munkát. Ők jobban tudnak beszélgetni, megszokták már egymást. Sovány, hosszú felsőteste volt, karjai is hosszúak, mint a mezei szerszámok nyele. Én csak gyerek voltam neki, és mintha nem idevalósi. A rét végéhez, a konyhakertekre mutattam, hogy milyen szépek. Hamvas káposzták sátoroztak; karókra futtatott magrépák szára, sárga disznótökök, érett uborkák fölött állt lehajtott fejjel egy-egy napraforgó.

Mert jó a föld. Sohasem szárad ki, öntözni sem kell a veteményeket. Föl akartam szántani az egész rétet, az egészet be akartam vetni káposztával, de leszavaztak, talán igazuk is volt, mert kevesen vagyunk. A dombot meg be kellene ültetni gyümölcsfákkal, jól megélne az őszibarack és a szilva.

Míg így folyt a szó, másik hangtalan beszélgetés kezdődött, a felszín alatt a lényegről.

– Ismerem a dolgait. Milyen jó gazda volt maga, de aztán elromlott a hatalomban. Mindig berúgott, a darálósnál csak állandóan piáltak. Megpofozta az öreg Jakabot, mert szalmazsákját a kolhoz kazlainál töltötte meg. Kirúgta az irodából a Szabót, mert előleget kért, mert azt mondta: „Egyetlen csizmámat sem tudom megtalpaltatni, hát micsoda élet ez?”

– Nemcsak én változtam meg, mindenki más lett valahogy. Az asszonyok hangosabbak, egymással összeveszítik a férjeiket. Sokan zsugoribbak, félnek, hogy nem tudnak megélni. Aki azelőtt kukoricapogácsán élt, csak akkor ivott, ha fizettek neki, most minden este a kocsmában van. Egyik a lányát nylonba öltözteti, azelőtt rongyokba járatta. Ki érti ezt? Csak a Pali bácsi olyan mint régen, mert őt nem érdekli a föld. Szabó is volt meg paraszt is, aztán egyik se volt. Zöld ágakkal sétált, hajtotta magáról a legyeket, mikor mi dolgoztunk. Szomorú az én sorsom, kérem, most gyalogos vagyok, még lovakat sem bíznak rám.

– Most meg állandóan a káposztásföldről, gyümölcsösről beszél.

Délre a kis kévék is szörnyű nehezek lettek. Magasra nőtt a lucerna a kepék körül, s a kévéket valósággal leszögezte a földre. A lovak félrelökték az eléjük dobott kévét, mohón legeltek, nyújtózkodva előreléptek, megrántották a kocsit, zöldet prüszköltek, a fejüket hátracsapták a szügyükre, hogy az erőszakos bagócsok elrepüljenek. Égetett a veríték meg a por. Ideje volt már a déli harangozásnak. Elkezdte az egyik harang, felelt rá a másik, arra a harmadik, három falu egymással beszélgetett.

Délután háromkor kezdtünk a Völgydobogó dűlőben, a falu túlsó végén. A kerteken át mentem oda, mert nagyon forró volt az utca. Pár éve kivágták az utca minden akácfáját, megfosztották minden árnyéktól, merthogy a szilvafa hasznosabb, de a szilvafák nem nőnek, még mindig akkorák, mint az ültetés idején. Az utca egyik oldalára tűzött a nap, a sárga falak vakítóan sütöttek, a másik oldalon még nem nőttek ki a házak árnyékai a járdáig sem, csak a kiskertekig értek, a tátikáig meg a petúniákig. A szérűk pusztái mögött, akácosok és diófák alatt mentem, a gyalogúton, aztán elhanyagolt szőlők mellett, ahol a vesszők fölfutottak a fákra, és soha meg nem érő méregzöld fürtök lógtak. Lépéseimtől fölrepül egy-egy bogár a gazból, a hullott gyümölcsről. Óriási csend volt, a bogárdünnyögéstől még jobban éreztem a csendet. Valamitől megpattant a fa. A karámban ludak düdörésztek. Városi asszony hevert a tisztáson fürdőruhában, mellette két fia teniszlabdával kapura fejelt. Az árnyékban a világítás olyan volt, mint vihar előtt: homályos, sejtelmes és meleg.

Egymás után raktam a szekereket. Öt óra felé felhősödött nyugaton. Először fátyolosak voltak a felhők, aztán sűrűsödtek, közepükön sötét gomoly alakult. Megszorult a meleg a mezőn, mint az udvari zugokban.

– Azt hiszem, nem tudok már visszajönni – mondta a kocsis, mikor a rudalást befejeztem.

Cigarettát kért, vasvilla hegyére tűztem a dobozt, fölnyújtottam neki, és rágyújtott.

– Most még lesz időm szép lassan hazahajtani, lerakodok, kifogom a lovakat, aztán eshet az eső.

Ingemet a tarló végén hagytam, nem bírtam volna a forróságban, kalákával is annyira tele volt már, hogy vörösre csípte a bőrömet. A magasból hulló törek mégis rám ragadt, tapadós lett az izzadtságtól, helyet talált magának testem hajlataiban, a csontokkal szegélyezett kis völgyekben. Az izzadság rám csalta a legyeket is, idegesítően mászkáltak lábamon, s erőszakosan visszarepültek, ha elűztem őket. Már a Napnál voltak a felhők, árnyékuk tarkállott a mezőn: egyik helyen villogott a tarló meg a füvek éle, máshol komor bársonyként sötétlett. Ez a verőfényes és borús kép egymás mellett éreztette igazán a napsütés ünnepi varázslatát, s a félhomály lélekbe érő szomorúságát. Vasvillámra támaszkodva figyeltem a felhőket, amelyek meredek sziklának tűntek. A távoli hegyek már nem látszottak a felhőszakadástól. Tudtam, ha a Ság-hegyen esik, akkor haza kell indulnom, akkor még hazaérek szárazon. A fecskék nagyon magasan repültek, akkorának látszottak, mint a legyek körülöttem. A galambok gyorsan, idegesen húztak a falu felé.  

Szolnok és Mezőtúr között 12 ezer holdas ez a határ, tanyáival, ötvenházas központjával. Minden ablak a köddel kerített síkságra tekint, a fekete sárra, sárgászöld vetésekre, ritkás erdősávokra, sötétben világító szikesekre. Az egyhangúságot kora tavasszal csak a szálkás fakoronák, tanyák fehér fala és piros cserepe töri meg. És az emberek, jövő-menő, lovagló, szekerező, traktorozó emberek. Háromezren élnek itt, mindegyik hajdani cseléd.

1950 óta szövetkezetben dolgoznak, tíz év óta a szövetkezetről beszélnek. Mit mondanak 1960 kora tavaszán?

Sok szó esik a munkaegység-részesedésről, arról, hogy a legnagyobb téesz ad a legkevesebbet, 21 forintot a 4600 holdon gazdálkodó Szabadság. Mivel magyarázzák? Tavaly úgy állt össze itt a négy kicsi téesz, mint a nincstelen házasok, el kellett kezdeni a gyűjtést, nagyon nagy a befektetés. S ehhez még hozzáadódik, hogy nem becsülik meg a közös tulajdont sem a tagok, sem a vezetők. Új munkaeszközök tűnnek el, szerszámok, istrángok, lópokrócok, vendégoldalak. Disznókat hajtanak a tanyák melletti gabonaföldekre, kukoricásokba, falkaszám, tíz-tizenöt darabot is, tagok, vezetők egyaránt. Szinte a téesz földjeiből hizlalnak. A vezetők nem szólnak, mert maguk is ezt teszik, s ha nem szólnak, azt hiszik, jó vezetőnek tartja őket a nép.

A határban kevés az út, s olyan rosszak, hogy a lovak térdig süllyednek a sárba, a kerekek kerékagyig merülnek. Hóolvadáskor meg a nagy őszi-tavaszi esőzések idején négy lovat fognak a kocsik elé, s fölhajtanak a bevetett földekre, törik, tiporják a tavaszra ocsúdó rozsot, búzát, árpát. Mennyi érték veszik kárba ezeken a szükségutakon, melyek az egész határt befutják? Vékony lesz a gabonaszár, mint a cérna, s akkora a kalász, mint a cserebogár.

Senki nem felejtette elmondani, mekkora csalódást okozott a tavalyi kender. Azt mondják, gyönyörű volt, szálas és sokat ígérő. Az emberek dédelgetve kötözték, lombozták, mert tudták, ha első osztályú lesz, akkor 60–70 ezer forint prémium jut érte. Mindenki úgy tudja, első osztályú volt, mégsem kaptak prémiumot. Az elnök szerint is első osztályú volt, mégis leértékelte a gyár. Magyarázata senkit nem elégít ki, a tagok gyanakszanak, és vádolják a vezetőséget. Milyen vezető az, aki a pocsékolásra azt mondja: „Mindenhol így van!” Az alacsony részesedésre: „Majd az idén többet fizetünk!” Tavaly túlteljesítették a tervet, de a tervezett részesedésnek mégis a töredékét fizették ki csupán.

Egy öregasszony így panaszkodott: hetvennyolc éves férje féléve beteg, azóta sem a nyugdíját nem intézték el, sem táppénzt nem kaptak. Miből éljenek?

A szövetkezet elnökével fél órát volt alkalmam beszélni, a kényes kérdések zavarba hozták, s „na, tovaris, nekem sok a dolgom” búcsúzássál otthagyott. A párttitkár nem állt szóba velem, ha kerestem, nem lehetett megtalálni, ha találkoztam vele véletlenül, fontos megbeszélése volt, ha találkozót beszéltünk meg, nem jött el.

Miért jó az ugyanolyan földön gazdálkodó, hasonló emberekkel dolgozó Dózsa szövetkezet? A Dózsában sokak átlagkeresete meghaladja a kétezer forintot is. Gond náluk is van elég. Kevés az ember. Harmincegy forint helyett huszonnyolcat kellene fizetniük, hogy ne legyen olyan nagy különbség a két téesz között. Jól gazdálkodnak, például a Dózsában száz holdra tíz állat jut, a Szabadságban három. Emberi a bánásmód is, sokan átlépnek a Szabadságból hozzájuk.

A téesz mellett legtöbb szó az egészségügyről esik. Borsosné és Beleznainé kipletykálták az orvost a faluból. Most üresen áll az orvoslakás. „Meggyilkolta a Borsosné gyermekét!” – kiabálták végig a falun, pedig a gyereket menthetetlen tetanusszal, nagyon későn vitték orvoshoz. A falu vezetői sem álltak az orvos mellé, inkább a két asszonynak meg mindenféle pozícióban működő rokonságuknak hittek. Az orvossal együtt elűzték a védőnőt, utódját is följelentették, hogy magzatelhajtó injekciókat adott be. Most hetenként két délelőtt van rendelés, néha a rendelő várótermébe sem férnek a betegek, udvaron dideregnek a télvégi fagyban és szélben. Se ellenőrzés, se egészségügyi felvilágosítás. Nagyszülők, szülők és öt gyerek egy apró szobában lakik, az öregasszony tüdőbajos, a gyerekek gilisztásak, véznák, csak távol ülő szemük él – a nagyszobában meg új hálószobabútorok között cserépkályha melegében csirkéket nevelnek. Nem magyarázza meg nekik senki, hogy az egészség előbbre való, mint az állat, mint ahogy azt a huszonöt éves fiatalasszonyt sem tanítják meg a fogamzásgátló szerek használatára, akinek az elmúlt két évben öt abortusza volt.  

Mikor a mezőgazdaságot átállították, az első idők gondja-baja engem is nagyon foglalkoztatott, apámról, anyámról, rokonaimról kellett gondolkodnom. A létezésig rendítette meg őket földjeik, szabad akaratuk elvesztése és a beilleszkedés.

Apám – aki épp akkor hetvenéves volt, és öregen is lovat hajtott, aratott, tette, amit kell, csak lassabban, kisebb súlyokkal erőlködve – hirtelen leromlott egészségben és kedélyben. Mindent elvesztett, de már nem tudott újat kezdeni, elindult a halálnak göthösen és szótlanul. Udvara kigazosodott, nem hallgatta már a rádiót, elszomorítóan korán, még alkonyat előtt lefeküdt. Minden búcsúzásból éreztem a tömjénszagot. Ha visszamentem, türelmetlenül vizsgálgattam a falumbeliek életét, talán meglelem a reményt, amelyből majd ők, a fiatalabbak szebbet, jobbat teremtenek. Dunántúli szülőfalum tapasztalatait más tájak parasztjainak sorsával is ellenőrizni, cáfolni, kiegészíteni akartam, elmentem az Alföldre.

Meg akartam örökíteni a régi mezei munkák természetét haldoklásukban.

Akkor és azért írtam ezt a három töredéket, a nyári munka, a napfény, a vihar, a panaszok és sorsok vázlatait. S mert most is igaznak, dokumentumnak hiszem őket, ebbe a más korszakról, más emberekről szóló írásba bátorkodtam illeszteni, azért is, mert az emlékezések hasonlók emlékeimhez, s némely dolgok azóta sem változtak meg, csupán finomodtak, s a gondolkodásban visszaszorultak, ritkábban jönnek elő.

A század első felének emberei, a szerény cselekvők és szenvedők ma már nyugdíjasok, vagy könnyebb munkára fogottak, készülődve élnek, toporognak a meglévő meleg körül. Ők a falu története, mint ahogy a falu a történelemé. Az egyik gazda volt, a másik cseléd, küzdve magukért egymás ellen is, ma összebékülnek a bölcsességben.

Valamikor apámmal a negyvenes évek elején Pápa felé kocsiztunk, s megmutatta a dákai dinnyés veremlakását. Gyerekvágyaim netovábbja lett volna a földben-lakás. Gyerekként, mint az üregi állatok, földi fészkeket építettünk magunknak. Közelről éreztem anyám melegét, a föld melegét, ezért szerettem, ezért nem féltem az ágyakban összeszorult testektől sem. Mikor a front alatt a pap pincéjében bújt meg az egész utca, az emberek egymásba csatolódva aludtak, boldog voltam, mint aki az erőszak mocsarából fölbukva élő testekbe kapaszkodhatik.

Ilyen föld és testmeleg áramolhatott a cselédek között, s a gyerekeknek boldogságot hozott, mint a kanyaró, a felnőtteknek meg tehetetlen dühöt, keserűséget, mint a tüdőbaj.

Elvitt egyszer apám a szomszéd grófhoz, vagyis csak a kastélya árnyékába; bort vett a gabonabehordáshoz, mert nálunk a parasztok ilyenkor összesegítettek, s ahhoz bor, csirke, paprikástojás járt, pálinkás jóreggel, s ebéd, uzsonna és vacsora, a kocsisoknak minden fordulóban egy-két pohár, a kévedobálóknak délelőtt-délután egy-egy üveg, az asztagrakóknak demizson asztaguk tövében. Apám a gróftól vett bort. A kastély alatt, a pázsitos domb alján állította le a lovakat, én a kocsin maradtam, és néztem kétfelé; a kastélyhoz, ahol a magas drótra függesztett láncon sétált egy fehér komondor, és az erkélyről lehajló szép, gőgös fiatal nő félemlített meg, és tett kíváncsivá. Ugyanígy kíváncsiskodtam a cselédházak között játszó mezítlábasok csapatán.

Be szerettem volna jutni oda is.

Most itt vagyok a pusztán, mert minden vágy egyszer beteljesedik. Bejutottam a kastélyba, a cselédházak közé. S kérek egy öreget, kalauzoljon végig. Jön felém egy százötven centis ember, olyan kedves, hogy ne is kalauzoljon, inkább adja nekem az ifjúságát. Szülessek meg ezen a pusztán ötvennyolc évvel ezelőtt, gürcöljem végig a cselédéletet, a szocializmus változó szerepeiből vállaljak én is ezt-azt, amit rám osztanak, és legyek a végén tejkezelő. Mi lenne, ha végigcsinálnám? Boldog lenne az a gyerek, aki valamikor a grófi kastély alatt kíváncsiskodott, vagy belebolondulva öngyilkossággal változtatná át magát azzá az idegenné, aki most őérte kíváncsiskodik?

A fekete, piros fejdíszű japánkacsák, a porban fürdő tyúkok, a malackodó gyerekek és a turkáló malacok közül előtűnik az a kis ember, aki majd elvezet. Elvezet 1971-ben készült cájgruhájában. Mennél közelebb ér, annál jobban csökken. Gyerek lesz. Én is gyerek leszek.

„Parittyadobás közben azt szavalom:

 

Kés-bicska-beretva, az én golyóm azt mondja: benyú-ú-ú-ú.

 

Este korán lefektetnek. Nyáron az este mindig üresebb, olyan, mint egy vékony lepedő, télen meg, mint a hatalmas dunyha. Beszélgetés szüremlik a tollak közé.

– Volt itt régen egy Gindly nevű úr, amekkora földet napkeltétől napnyugtáig körbe járt a szamarával, az mind az övé lett.

Lámpafényben alszom el, de a felnőttek beszélgetnek tovább. Másnap újra várom a hangokat, fülelek, füleim is a mesékhez alakulnak, elállnak. A kastélyba szeretnék bejutni. Nappal a kastély, este a történetek.

 

Gróf Benyócki olyan követ, ha bepörlik, akkor füzet, akkor se az irodába, hanem a község házába.

 

Hallok az úrról, de sohase látom. Talán nem is ember, hanem az Isten. Bezárkózik, mert fél, hogy megmérgezik.

– A komtessz meg a kommunisták.

A kocsma előtt mennyi ember!

– Adjátok ki Fábiánt!

– Nem adjuk!

– Menjen haza mindenki!

– Nem megyünk!

– Akkor a legkisebb gyerek nagynénjének zöldre verjük a seggit.

Fábián. Fábián. Fábián. Fábián.

– Az úrfi agyonlőtte magát.

– Mindenkire ráfogta a puskáját.

– Egy viselős asszonyt is agyon akart lőni, mert szerette az embert, ha gömbölög.

– A tükörbe nézte magát, és akkor puff.

– A lámpavasra lőtt, de gellert kapott a golyó.

– A veleje még mindig ott van a szőnyegen.

– Abba a szobába senki se teheti a lábát.

Mennyi galamb van az úr padlásán! Mindig több.

– Tudod, micsoda az, hogy kefélni?

– Te még azt se tudod?

– A komtessz mindenkivel kefél ám! Vörös, fehér, mindegy neki. Azért nem láthatjuk az urat, mert ha látnánk, már nem is élne.

– Te tudod, mi az, hogy fehér?

– Olyan mint a hó.

– De mi az, hogy vörös, azt nem tudod.

– Olyan mint a vér!”

A gyerek újra százötven centis öregemberré változik. Lakásába invitál, amely nagyobb a többinél, valamikor az intézőé volt. A mennyezet magas, májusban is őriz valamit a télből. Csak a konyhában fűtenek, tele csirkével a konyha, a tűzhely mellett az asszony ül, lábai betegek, olyan vastagok, mintha a törzse a cipőjénél érne véget.

Hát ide nyitottam ki a szememet?

– A feleségem nagyon beteg, én csinálok mindent. Reggel megetetem az állatokat, aztán futok a csarnokba, aztán haza főzni, takarítani, mert szegény feleségem semmit se tud már csinálni.

Szörnyű, mi lehet az emberi testből, egy lányból, aki valamikor olyan lehetett, mint piros ászon az aratónő.

„Kezdődik az aratóbál. Az emberek búzakoszorút fonnak, az uraság birkát vágat.

 

Kis pacsirta száll a tarlóra, Az isten áldása szálljon a méltóságos úrra.

 

Majd hazamegyünk, ha virrad. A lányok fölkérik az uraságot sorra, a legények az úrnőt mindegyikük. Mi vagyunk a jó rezesek, mi szépen tudunk hegedülni.”

Mi lesz a táncos, szerelemre ingerlő testből, az emberekből, a szegényekből, az urakból?

– Én szememmel láttam a grófot. Ez azért volt érdekes, mert a gróf mindig bezárkózott. A grófnő a szeretője miatt egyszer el akarta tenni láb alól. Aztán elváltak, úgy, hogy a kastély két szárnyába költöztek, egyikbe a gróf, másikba a grófné a lányával. A fiú tizenkét éves korában agyonlőtte magát. Mind a két gyerek degenerált volt. Így van ez a rokoni házasságból. Egyszer galambok után takarítottam a kastély padlását, mert rengeteg parlagi galamb volt ott, a gyerek emlékére, aki igen szerette a galambokat. Találtam a gerenda alatt egy papírt. „Gróf Urbanói Benyovszky Rezső házasságra lépett Urbanói Gindly Máriával.” Ez az esküvő még a múlt század végén volt. Az úr későn nősült, sokat dorbézolt előtte, átesett mindenféle tripperen.

„Mi igen szeretjük az istállót, hogyan fognak ki, hogy etetnek, hogy dobálják a marhák alá a szalmát. Melegebb van, mint otthon. Az állatok igen kedvesek, csak azt kell mondani, Csákó, Kormos, Füge, Narancs. Meg ott azért mindig van valami. Odajár a komtessz, meg a komtesszka. Ha buzsikja van, akkor is szerelmes vagyok bele. Szebb annál a cirkuszosnál. Ez még érdekesebb! A cipőjét dróttal fűzte be. Egyik harisnyája kender, a másik gyapjú. Kisebb nálam.

– Kezitcsókolom.

– Tudtok-e olvasni gyerekek? – kérdezi a madmazell. – Na, olvassatok ebből a könyvből!

A madmazell még szebb a cirkuszosnál is.

– Jobban olvasnak, mint a komtesszka.

– Hülye, marha, maga hülyemarha!

– Küldd ide a kiskutyát! – De az anyja nem figyel rá, erre kikapja a szőnyegporolót a szobalány kezéből, nekiesik az anyjának.

– Bárcás kurva! Katonák kurvája!

– Jaj, aranyos babukám, mért ilyen goromba?

Egyszer cirkuszosok voltak az iskolában. Két tojásért bemehettem. Volt velük egy kislány, még nálam is kisebb volt. Klottbugyogóban hajladozott, fölmászott az apja fejére, ott is úgy hajladozott, mint a földön.”

Ha apám borvásárlása közben eltűnök, világgá megyek abba a különös házba, mellyel most ismerkedem, s leszek a legszegényebbek árvája, talán a kastélyerkélyről kihajló nőre nem is emlékeznék már, lényegtelen lenne a valósághoz képest.

– Tizenhat évig voltam cseléd ezen a vidéken, mint apám, nagyapám, akikre még visszaemlékszem. Az ő idejükben egy szobában négy család is lakott, mindegyik sarokban hat-hét gyerekkel. Én már ilyent nem éltem, a cselédtörvény nem engedte meg.

– Én afféle mindenes voltam. Az ispán borbélya, böllérje. Olyan alacsony, hogy még katonának se váltam be, de ügyeskezű és okos. Minden érdekelt. Járattam az Igazság újságot, fölolvastam belőle a többieknek olyan írásokat, amik a mi sorsunkról szóltak, a földosztásról, a cselédségről. Az Igazság újság küldött könyveket is. Olvastam, ha lehetett. Evés közben a kihúzott asztalfiókban volt nyitva a könyv. Sokat tudtam, azért nem csúfoltak, hogy pici meg gyönge vagyok. Én még az ispánnal is mertem vitatkozni, még attól se féltem, ha ilyeneket mondott: „A komminvilág kellene ugye, hogy mindent fölosszunk.” Az ispán jó ember volt. Egyszer a feleségem azt mondta: „Hozzál fát valahonnan, mert nem tudok főzni!” Fogtam egy durungot, földobtam a kocsi tetejére. Összetalálkoztam az ispánnal. Nem kérdezte, hova viszem, másfelé nézett, hogy ne lássa, amikor ledobom a fát a konyhaajtóban.

– Teljes földosztást akartunk, nem olyan Nagyatádi-félét. Az rosszabb volt, mintha semmit se kaptunk volna. Ezerkétszáz-ezernégyszáz ölet kaptak. Akkora földön nem lehetett megélni, munkát se adtak nekik. „Maga egy földbirtokos ember, ne vegye el azoktól a kenyeret, akiknek semmi sincs. Még aratónak se köll ide.”

– A mai fiataloknak hihetetlen a régi világ, a részaratás meg a cselédsors. Nem érdekli őket. Csak mosolyognak rajtunk. Pedig de sokszor hoztak csendőröket a nyakunkra!

Nekem is hihetetlen lenne a kisember nélkül. Minden kortársamnak kívánok egy ilyen kicsi öregembert. Sokat olvastunk a múltról efféléket, annyit, hogy belefáradtunk, beleöregedtünk, mintha a kicsi öregembereknél is öregebbek lennénk, csak nem vagyunk olyan furcsák, tudálékosak, nem beszélünk olyan sokat, s nem törjük mindig valami történeten, anekdotán, rigmuson a fejünket.

– Fiam kőműves, fölépíti a házamat, a másik fiam üveges, az beüvegezi, a vőm villanyszerelő, bevezeti a villanyt, a lányom szövőnő, megszövi az ágyruhákat, a legidősebb fiam törzsőrmester, megvéd.

Van egy álombeli lakása. Érdemes volt ezért élni és gyerekeket nevelni. Ebbe a lakásba invitált be engem is, itt kínált meg a sok paprikától vörös kolbásszal, vízzel. Itt nem csipogtak a csirkék, felesége szép, karcsú öregasszony volt, csak innen lehetett visszamenni a múltba. De ebbe az álomházba nem léphet be senki, akinek nincsen vágya, emlékezete, aki parancsra vár, és mindig azt teszi, amit mondanak neki.

„A kicsi ember is meg tudja fogni a puskát. A halálba mindenki beválik. De a kicsi ember úgy menekül meg, mint senki sem. Törpe vagyok, ezért szeret a gazdám. Ő megy el helyettem a frontra.

– Én úgyis tartalékos tiszt vagyok, bevonulok helyetted, maradj itthon, vigyázz a házra!”

– Bikácson ért a háború! Utána Pusztahencsére kerültem, ahol az apámnak háza volt. Nekem nem osztottak földet. Telepes lettem egy kilencholdas sváb gazdaságban. Az a sváb még nálam is szegényebb volt. Kaptam két tinót meg egy rossz szekeret. Szereztem egy lovat, a másik telepes adott még egyet, így lett kettő. Ötven novemberében léptem a téeszcsébe, azóta egyfolytában tag vagyok. Ötvenegyben elküldtek tizennégy hónapos gazdasági akadémiára, hazajöttem, de a sógorom, az elnök, hatalomféltésből nem engedett itthon agronómusnak. Brigádvezető lettem. Jól álltak abban az időben a tengeliciek, volt egy film is róla. Szekszárdon voltam agronómus ötvennégyig a szövetkezetben. Aztán itthon lettem községi agronómus. Ötvenhétben ezt az állást megszüntették. Visszajöttem a téeszbe raktárosnak. Aztán éjjeliőr lettem. Jól lehetett az istállólámpától tanulni, elvégeztem a mezőgazdasági technikumot ötvenkét éves koromban. Nem akartam feljebb jutni, csak a tanulás volt a szenvedélyem.

 

Gyerek lesz. Parittyát dob, és azt szavalja:

 

„Kés-bicska-beretva, az én golyóm azt mondja: -benyú-ú-ú-ú…”

 

Este korán lefektetik. Nyáron az este mindig üresebb, olyan, mint egy vékony lepedő, télen meg, mint a hatalmas dunyha. Beszélgetés szüremlik a tollak közé.”

Sétálok a felső-tengelici kastélykertben.

Hasonló a kastélydomb, mint amit láttam apámmal. Nálunk minden gyereké az egyetlen templomdomb volt. Itt az egyetlen családé, és még a mienknél is hatalmasabb. A gyerekkori kastély emeletes, ez földszintes, fehér. Egyik végében a gróf szakácsnéja lakik, akit a halálos ágyán vett feleségül.

„– Erzsébet, akarsz-e Rezsőhöz, ehhez a becsületes férfihoz feleségül menni?

– Akarok.

– Rezső, akarsz-e Erzsébethez, ehhez a becsületes nőhöz férjül menni?

– Gróf úr, azt kérdeztem…

– A hölgy neve Elizabet.

– Rezső, akarsz-e Elizabethez, ehhez a becsületes hölgyhöz férjül menni?

– Akarok.”

A kastély másik szárnyában az erdészék. De van közben valami üres lakrész, most alkusznak rá.

A kastély körül park, élőkre dőlt halott fákkal, mint ahogy Krisztust fogta karjába Mária a levétel után. Sétáljunk! Élvezzük a bomló levelek nyers, enyvszagú leheletét. Végig a parkon a gémtanyához. Mennél közelebb érünk, annál meszesebbek a levelek, és sűrűsödnek a gémek fészkei. Most a Dunán halásznak mindannyian, kihalt a tanya, mint egy hétköznapi falu. A park vége felé kripta az öngyilkos grófgyerek emlékére, felirattal, de a gyerek koporsója már nincs ott, mélyebbre költöztették az apjával együtt.

Itt nyugszanak. Kriptájukra minden kiránduló fölírja a nevét. Itt jártam én is.

„Nem sokan voltak, mindössze 17 család, akikben először érlelődött meg az új gondolat. Benn a falusi kultúrházban tartották meg az alakuló gyűlést, mert ekkor, 1949 első felében, Csapó György uraság még ott ült a régi kastélyában.

…Hanem akkor azután a 17 család képviseletében összesen 36 tag aláírta a belépési nyilatkozatot, egyszerre valahogy erősebbnek érezték magukat, felbátorodtak, és gyerünk csak kifelé! Látogassuk meg Csapó Györgyöt, ilyen nagy küldöttség még úgysem járt nála. Elöl Rizner bácsi, a kovács, mint valami őszhajú pátriárka, aki kivezeti fiait, ha nem is Egyiptomból, de a bizonytalan egyéni gazdálkodás útvesztőiből. Nem a Vörös-tengeren át, mint a bibliai alak, hanem a tengelici kövesúton, ki a Csapó pusztára, oda, ahol eddig rabszolgaként éltek, s az ígéret birodalmát teremthetik meg, ha összetartanak.

Mosolygott az öreg. Nem volt benne egy csöpp izgalom sem, amikor belépett a nagyúrhoz. Hogyisne! Hiszen Csapó se sok lelkiismeret-furdalást érzett, amikor egymás után bocsátotta el a neki nem tetsző cselédeket. Ez a sors várt volna Rizner bácsira is, már a költözködéshez készülődött, amikor megjelentek a szovjet csapatok, és beleszóltak az ő és Csapó vitájába. Azt mondták, elégszer meghazudtoltak téged már, Rizner Sándor, most az egyszer neked van igazad, te maradsz itt, az uraság meg menjen. Ment is Csapó Nyugatra, de azután lassan visszaszivárgott társaival együtt, s most ez az elszánt kis csapat jött el »szólításra« a volt urasághoz. A falusiak képviseletében Nyúl József szólott.

– No, öreg – mondta Csapónak –, eddig te voltál itt, most meg mi ülünk be a kastélyba.

Aztán – hogy a tisztességet kellően megadják – a majoriak képviselője, Rizner bácsi is szólott a halálra ijedt Csapóhoz. Ezt mondta:

– Gyurka, az anyád vén gazember istenit, eddig terpeszkedtél eleget, most már add át a helyet nekünk. Hogy honnan merített négy esztendő alatt ennyi bátorságot a régi kiszolgáltatott cseléd, hogy csak úgy egyszerűen Gyurkának nevezze az uraságot, erről külön fejezeteket kellene írni. Tény azonban az, hogy »Gyurka« nem kérette magát, hanem ment, örült, hogy ép bőrrel megúszta a hívatlan vendégek látogatását.”

Az idézet fogalmazója Csapó Vilmos ozorai hős dédunokájáról írta ezt. Egy haladó személy utódai nem követik feltétlenül őseiket, mégis a hagyomány mércéje legtöbbször érvényesül, ha az utódban van erkölcsi érzék és tisztelet. Az ötvenkettes szövegben már akkor sem hittem volna, ha Csapó György földbirtokos valóban reakciós, mert biztosan nem úgy lett volna reakciós, ahogy itt olvashatom. Erről a húsz év előtti szolgálati írások meggyőzhettek. Csapó Györgyről nyilatkozzon egykori gazda és cseléd, sohasem hallottam rosszat, s ahogy gróf Benyovszky Rezsőt bolondériája miatt emlegetik, ugyanúgy Csapó Györgyöt emberségéről és gazdasági tudásáról. Él, dolgozik. Budapesten fölkereshető. 1949-ben 39 éves volt, még ma sem aggastyán, még nem is nyugdíjas, túl egy évvel a korhatáron.

Megkeresem. Félek, írástudók hazugságaival a hátam mögött akarok írni róla. Mint a kutya, aki magának helyet keresve körbejár, szimatolva a szemetet. Mert ne legyen semmi szemét, semmi mellékkörülmény a telefon körül. Csak a lakásunkból lehetne fölhívni csöndből, ha lenne lakásom és telefonom. De én mindig csak a szomszéd kocsmából tudok telefonálni. A fülkébe is benyithatnának, és magyarázkodnom kellene. Hetekig várok a kellő alkalomra. Telefonálok, dadogok. Lehet, dadogásom oka jobbágy- és parasztosztályom történelmi dadogása, őseimé apámig, akik az úr előtt csak a köszönésig tudtak ép mondatot kiejteni. De ok lehet a szégyenérzetem osztályom miatt is, sokszor nem tartottuk be a játékszabályokat, kishitűségből verekedtünk, s másnap kijózanodva elmentünk, hogy a vért letöröljük. Az urak sem tartották be a játékszabályokat, mondják, akik valamikor szolgák voltak, az urak meg urak. Szénásszekér öt méterig megrakva és lerudalva jön az országúton, szemben a báró hintón: „Kerülj, paraszt!” Talán túlságosan közel vagyok a múlthoz? A felszabadulás után falum bárói megtanulták az emberi hangot, és furcsa dolog történt, sokkal tisztábban néztek, mint mi, a mártírok eleganciájával viselkedtek. Lányaik kedvesen beszélgettek velünk, eljártak közénk a bálba. A Báró Magdiba szerelmes voltam, megmondhattam volna neki, a falusi lányoknak megvallottam a szerelmet, másnap pletykától izzott minden bokor és minden kazal, a Magdinak nem mertem megmondani, hogy szép vagy, szeretlek, és olyan tiszták a szemeid. A nővére tudott a legemberségesebben beszélni a szegénnyel, jobban, mint szegénnyel a szegény. Apjuk és nagybátyjuk kocsis lett az iparban, a lányok irodisták, meg mindig afféle kisasszonyok.

Csapó Györgyöt fölkerestem budai lakásában egy novemberi szombat délután, fél órával a megbeszélt idő előtt. Felesége olyan szelíd, mintha ő kérne bocsánatot sietésemért.

– Jó estét kívánok! – pedig még csak délután volt villanyfénnyel. Az előszobában a sublóton rézserlegek, kupák, amelyek várnak a nagy ünnepre, hogy egy hajtásra kiigya a vörösbort belőlük valaki. A szobában, ahol leültetnek, ősfestmények, felnagyított miniatűr-másolatok, a szülők, gyerekek csoportképe múlt századi módon; ma élő felnőttek és gyerekek. Ízléses képek, egyszerűek, a festő képmásolóként alázatos, a megrendelő nem hivalkodik tulajdonával, nem rak semmit sem maga köré, teste, arca, tekintete pontos mását akarja ráhagyni örököseire, s nem fényképen, hanem vásznon, mert a fényképarc mulandó, és ősei arca, úgy tűnik, még ma is eredeti és halhatatlan.

Az asszony ezt mondja:

– Tessék leülni. Parancsoljon cigarettát, láttam a fényképét, tudom, cigarettázik. Szólok az uramnak.

– Jó estét kívánok! Ne haragudjon, rosszul értettem a telefonon a nevét. És mért érdekli magát éppen az én falum?

Olvastam már doktori disszertációjának kinyomtatott fejezetét, Tengelic község gazdasági szociográfiája címmel jelent meg 1933-ban. Úgy éreztem, a falu gazdaságának valóságos képét rögzíti. 1932-ben a munkakereslet és a kínálat teljesen egyensúlyban volt. A tengelici uradalmak 328 cselédet foglalkoztattak. Egy egész konvenciós cseléd átlagos járandósága 8 mázsa búza, 8 mázsa rozs, 2 mázsa árpa, 24 kiló só, napi 2 liter tej vagy egy tehéntartás volt. A családok 1800 négyszögöl szegődményföldet kaptak, 2 disznót hizlalhattak, kaptak lakást és tüzelőt. „A tapasztalat azt mutatja, hogy a cselédség józanabb része harminc-negyven éves szolgálatban össze tud gyűjteni pár hold földre, házra valót.” Így válhattak a cselédek törpebirtokossá, természetesen az uradalmaktól való függésük ettől még nem szűnt meg, belőlük lettek az aratók és napszámosok, arattak a tizenegyedik részért, csépeltek négy százalékért, famunkára mentek évenként nyolc-tíz héten át. A férfinapszám télen 1 pengő, tavasszal-ősszel 1 pengő 70 fillér, nyáron 1 pengő 60, 1 pengő 80 fillér között volt. A nők télen 60, tavasszal-ősszel 60–80 fillért, nyáron 1 pengőt kerestek. A gyerekek 60–80 fillért kaptak a szőlőkötözésért, borsószedésért.

Csapó György írt az első földosztásról is, megállapítja, hogy a cselédekre nem hozott semmi jót, csak a törpebirtokosoknak jelentett valamit. Kiosztottak egy 50 holdas tiszti vitézi telket, öt 10 holdas legénységi vitézi telket, a többi osztalék fél holdtól négy holdig terjedt. A Csapó-birtokból 90 házhelyet hasítottak ki a tengelicieknek, ahol már a következő évben 50 ház föl is épült.

Az uraság tudta, hogy a földosztás törvényszerű: „Most, midőn a közép- és nagybirtokosok az ország minden részében nagy mennyiségű földet kínálnak eladásra olcsó áron, lehetséges volna minden erőszakos kisajátítás nélkül egy helyes elvek szerint keresztülvitt földosztást inaugurálni. Erre az agrár jellegű Magyarországon, ahol a föld elosztása nem mondható ideálisnak, nagy szükség volna.”

Amíg egyszer rágyújt a Kék Darura, én már négy-öt Fecskét is elfüstöltem, de a sóssütemény-rudakat hosszan tartja a kezében, mint a meggyújtatlan cigarettát, akár a lovaglópálca-csonkot. Fölnyújtózik a füst az ősök képeihez. A beszélgetés még nyújtózkodóbb, a lélek áramlatai jobban összekuszálják, ellódítják és visszahúzzák, mint a huzat a füstöt.

Várom, beszéljen Tengelicről, ő is ezt várja tőlem. Mondom, féltem, hogy egész életére kiábrándult minden íróféléből, és haragszik. De a brosúrát nem ismeri. Elmondom vázlatosan. Nevet.

– Ilyen eset nem történt. Persze, a Rizner lázongó ember volt, meg a Nyúl Jóska is nálunk aratott, ő lett a Földigénylő Bizottság elnöke, nyegle volt, csinálja, gondoltam magamban. Tengelicen a birtokosok, cselédek és a gazdák között nem volt sohasem ellentét. Mindig két bírót választottak, egy birtokost meg egy gazdát. A birtokos felsőbb kapcsolatai révén sokat segíthetett a falunak. Az apám jóban volt Kossuth Francival, és kijárta, hogy utakat építsenek. A Benyovszky az más! Fiatalabb korában még össze is jöttünk vele. Tudtuk, milyen művelt, ha bolondos is. Az első unokatestvérét vette el feleségül, degenerált gyerekek születtek. A földjeit bérbe adta, nem törődött a gazdálkodással. Vacsoraidőben reggelizett, éjfélkor ebédelt, hajnalban vacsorázott. De nem ártott az égvilágon senkinek.

Cigarettát húzok ki a dobozból, tüzet ad. A következőnél már vigyázok, előbb gyújtom meg a gyufát, azután húzom ki a cigarettát a dobozból.

– Szóval, nem volt semmi zavar a faluban. Tizennyolcban lövöldöztek a kastély előtt a leszerelt katonák, Hasító Gergellyel az élen. Ez a Gergő utálta a mostohabátyját, mert nagygazda volt, aztán ő lett később a legjobb aratógazdám. Negyvennégyben parancsot kaptam, hogy szervezzem meg a falu körvédelmét, ez azt jelentette, hogy körül kell árkolni a falut. Mondtam nekik, ha az oroszok át tudtak jönni a Kárpátokon, a Dunán, azt hiszik, éppen a mi árkainktól vonulnak majd vissza! Legyen más a parancsnok. Csak a rangidős lehetett. Jó, mondtam, elvállalom, ha a Hasító Gergely lesz a helyettesem. Tudtam, hogy a Gergőt nem akarják, mert vöröskatona volt. Mégis beleegyeztek, de már jöttek az oroszok. December elsején. Mért is mondom ezt?

– Hogy jól megvoltak a falusiakkal.

– Igen, csináltam egy virblit még negyvenkettőben. Egy vármegyei banketten megjegyeztem, hogy Oroszországot sohasem tudják elfoglalni a németek, a főispán unokaöccse hazafiatlannak kiabált. Szóval jóban voltam a tengeliciekkel. Ez volt a szerencsém negyvenöt után. Szeretett a lakosság bennünket. Megmondták az Illyés Gyulának is, mert lejött érdeklődni, mikor az Ozorai példá-t írta, haladó szellemű vagy reakciós utódai élnek-e Csapó Vilmosnak, mert ha reakciós, akkor a drámát nem írja meg. Mondták, népi származásúak vagyunk. Ez persze nem igaz. Csapó Pál megyei főjegyző volt Tolnában a napóleoni háborúk idején. Nagyon emberségesen bánt a francia foglyokkal, köszönőlevelet is írtak, amikor hazakerültek. Csapó Dániel, a Vilmos apjának a fivére a reformországgyűléseken exponálta magát, támogatta Garay Jánost, Garay versben magasztalta. Vörösmartyék sajnálkozó levelet küldtek neki, hogy betegsége miatt megvált az országgyűléstől. Jól gazdálkodott, dohánymagot importált Amerikából. Róla nevezték el a palánki mezőgazdasági technikumot. A diákok elhatározták, hogy rendbeteszik a kriptát, a tengeliciek is segítettek nekik, és meghívtak bennünket hatvankettőben halottak napjára. Rendbehozták, írták a levélben, csak az a baj, hogy a kripta fel volt dúlva, egybe kellett rakni a csontokat, egy kupacba férfiakat és nőket. Nagyon kedvesen fogadtak, fédereskocsit küldött értünk a téesz az állomásra, a bakon a volt inasunk, a Kozma Jóska ült. Este hatalmas vacsorát rendeztek. Másnap meghívott a tanácselnök, megkérdezte, mit szólok a falu változásaihoz, de akkor még nem láttam semmit, erre ő is adott kocsit, és mindent megmutatott. Valóban nagy a fejlődés. Tudják, hogyan kell a földdel meg az állatokkal bánni, nekem is részem lehet benne. Mikor elbúcsúztunk, hívtak bennünket, ne szakadjunk el a falutól, küldjük el nyaralni a gyerekeket, akár egész nyáron ott lehetnek. De én nem merem ezt megcsinálni, most jól együtt vannak, nem akarok békétlenséget, egyesek azt hihetnék, hogy vissza szeretnék szivárogni. Volt, aki azt mondta, visszajött a Csapó, akkor biztosan a földeket is visszaadják. Honnan is lyukadtam ide?

– A palánki Csapó Dániel Technikumról.

– Igen. Ida nevű lánya nagyon szép nyelven írta naplóját. A fiumei kormányzó felesége lett, nagy házat vezettek. Meghívták Széchenyit és Kossuthot is. Széchenyi megjegyezte, azt hittem, zavartalanul élvezhetem a kiváló halételeket, és nem kell itt arra gondolnom, hogy Kossuth mennyivel különb nálam. Ida a Vörösmarty árvákat is segítette. Nagyapám, Csapó Vilmos könyveket írt, a Rövid élet című regényében magát ábrázolta. Húszéves korában azt hitte, hogy korán elviszi a gyomorfekélye. Kilencven évig élt, tagja volt a Kisfaludy Társaságnak.

Az összedobált csontokat mintha én szörnyűbbnek találnám nála. Nem hihet a föltámadásban, mert ha hinne, el kellene képzelnie, hogyan válogatják ki őseik magukat egymás közül. Mint az alvó katonák összedobált csizmái a csontok, és ébredés után senki sem találja meg a magáét.

– Nem is Tengelicről beszélünk. Érdekli ez magát?

– Természetesen. Nekem úgy tűnt, eddig is Tengelicről volt szó. Beszélgessünk a gazdálkodásról!

– Értettünk az állattenyésztéshez. Jó iskolát jártak nálunk a cselédek. Például, most egy tehenet számítva kétezer-háromezer liter között van az évi tejelési átlag az országban. Nálunk ezerkilencszázharmincnégy és negyvennégy között ötezer liter volt. Akkor harmadik díjat nyertünk a teheneinkkel. A tejtermelést és a szaporaságot pontozták. Negyvennégy decemberében odaállítottak az oroszok a tehenek mellé egy örményt. Valami Jánnak hívták, ez volt a neve vége, úgy mint Mikoján. Odaállították, hogy szét ne hordják az állományt, hogy átmentsék egyben az egészet, és elvigyék valahová. De januárban, mikor a németek előretörtek egészen Paksig, az örmény eltűnt. Gondoltam, lesz, ami lesz, megmentem a teheneket. Kidoboltattam a szomszéd falukban, kicserélem a teheneket, üszőket bármilyen nemű szarvasmarhára. Nagy vásár kerekedett. Rossz tinókat, teheneket hoztak, vitték a fajállatokat. Mindegyiket följegyeztem, kihez kerül. A környék minden rossz marhája összegyűlt nálam. Egyszer csak visszajött ám az örmény, mikor a németeket visszaverték! Szaladnak hozzám, azonnal menjek, mert be van rúgva, és ott lövöldöz az istálló előtt. Mentem! Vagy lepuffant, vagy megmenekülnek az állatok?! „Hol vannak a tehenek?” „Szétosztottam a cselédeknek. Ti mondtátok, hogy mindent a szegénynek!” „Azonnal hajtsd vissza mindet!” „Hajtsd vissza te, nálad van a puska!” A fronton megtanultam valamit oroszul. Leadott a lábam elé egy sorozatot. Aztán megnyugodott, nem ment az sehová. Ezeket a cseremarhákat hajtották el. Így jártam a lovakkal is. Volt egy hatkancás ügetőtenyészetem meg harmincöt igáslovam. A háborúban csak a csikók maradtak meg, a jó lovakat elvitték, a betegeket agyonlőtték. Kiadtam házakhoz az ügetőcsikókat. A Csalogányt az állatorvos mentette meg, később díjakat nyertem vele, azokat a serlegeket az előszobában! Emlékszem, az egyik csikót a sufniba rejtettük, kozákok mentek a ház előtt, elkezdett a csikó nyeríteni, kitört a kozákok után, a Kertai gyerek terelte vissza. Nemsokára megindult az ügető, az egyik orosz főtiszt a saját lovait is futtatta, ezért az ügetőlovakat megvédték. A földreform után az állatokat és a munkaeszközöket is szét kellett osztanom a föld arányában, de az ügetőkkel az új gazdák semmire se mentek. Szóltam a Löwi Jóska zsidómnak, kerítsen nekem jó igáslovakat, azokkal cseréltem vissza az ügetőket. Belőlük éltem a földreform után.

– A harmincas években békésebb földreformot ajánlott.

Felesége velünk van, szemei kíváncsiak, mintha most hallaná a történteket először. Tudom, sokszor hallotta már, de nem élte át, újra és újra hallania kell, hogy saját élményeivé váljanak. Az ötvenes évek közepén ment férjhez. Albérletre házasodtak, az albérletet társbérletre cserélték, mire ebbe a budai lakásba jutottak, ahol már békésen álomra hajthatják a fejüket, nevelhetik a gyerekeket, dolgozhatnak.

– Szeretett bennünket a lakosság. Idegent kellett volna oda vinni, hogy a parancsokat maradéktalanul végrehajtassák. A DÉFOSZ elnök idegen volt, agyonütötték. A Földigénylő Bizottság elhatározta, hogy népi származásúak vagyunk, eszerint háromszáz-háromszáz holdat meghagynak apámnak és nekem. Én adtam a Földigénylő Bizottságnak lovat, kocsit. Mondták, menjünk be Szekszárdra együtt, engedélyeztessük az elképzeléseiket. Bementünk a fédereskocsin, meglát egy régi ismerősöm, megszólít, hogy én vagyok az egyetlen birtokos az országban, aki egy kocsira ül a földosztókkal. Természetesen a kérést elutasították. Föllebbeztek Pestre Veres Péterhez, ezren írták alá a föllebbezést, ott is elutasították. A földosztás után még kimértem a kommenciót, ahogy szokás volt, április elsején. Sokan még szerettek volna visszamaradni egy évig, mert semmi felszerelésük nem volt. Nem akartak külön aratni, azt mondták: „Ahol a nagyságos úr vetett, ott arasson is!” Megállapodtunk, hogy az aratást még együtt csináljuk a kilencedikért. Csak a Rizner lázongott, elvitte a traktorgépház kulcsát. Az apámat elköltöztettem Pomázra, én meg még gazdálkodtam a megmaradt kilencvenhat holdon. Jól éltem az ügetőből, megengedhettem magamnak, az utolsó napig úgy éltem, mint egy kiskirály, mint régen. Volt inasom, fédereskocsim. Ezzel a tengeliciek nem törődtek, de Szekszárdon annál inkább, megjelent rólam egy cikk az újságban, lerajzoltak lovaglópálcával. Aztán jött a tagosítás, már le is akartam mondani a földről, láttam, mi van, de a tagosító ötven holdat a nyakamba sózott, hogy én rendes ember voltam mindig, megilletem, nem akarnak engem bántani. Nem akartam elfogadni a rossz parlagot. Muszáj volt. Na, mondtam, engem most börtönbe csuknak, mert ha nem vetem be, rám fogják, hogy szabotálok. Megbeszéltem az emberekkel, emberek, van egy módszer, szántás nélkül fogunk vetni, segítsenek! Tárcsával feltörtük a parlagot, bevetettük a felét, aztán felesbe adtam, én meg felköltöztem Pestre. Már előbb három vagon holmit föladtam. Híre ment, hogy a Csapó mindent elvisz, jött egy autó, szóltak, hogy telefonálni szeretnének, mert csak nálam volt telefon. „Tessék!” Bent maradtam én is. Hallottam. „Csapóék mindent elhordanak.” „Kiét?” „A sajátjukat.” „Azt vihetik.” Volt egy múlt század eleji empire garnitúránk, azt odaadtam a cselédlányunknak, mert jöttek, hogy összeházasodnak, és nincs semmi bútoruk. De aztán elváltak, levitték a pincébe, és megpenészedett az egész, legombásodott. Néhány darabját megvette a Nemzeti Múzeum, mert történelmi vonatkozása van. De még mindig nem beszéltünk Tengelicről.

– Ön is Tengelic.

– Igen. A földesurak hozzáállása is segítette, hogy most ilyen jól megy nekik. Olyan garnitúrával indultak el, hogy még sehol sem. Jól kiképzett cselédek voltak. Jó startot vettek. Negyvenkettőben ezüstkalászos tanfolyamot tartottam nekik. Odajártak a gazdák is, például a Geiger. Az egy takaros sváb, jól képviseli a mai gondolkodást. Egy tehén férőhelye egy modern istállóban hatvan-hetven ezer forintba kerül. Ő képviseli azt a gondolkodást, amit most kell. Tud takarékoskodni. Megtanulta, mert az apja nagy gazember volt. Szóval, eljöttem Pestre. Ötvenegyig az ügetőből éltem, az államosítás után kineveztek istállóvezetőnek, minden tréner kapott egy szakembert, nemsokára ez a rendszer megszűnt. Ötvenegyben kezdődtek a kitelepítések, elmentem kőművesek mellé. A László Kórházban építettünk pavilonokat, aztán a kertészetben lettem brigádvezető, nemsokára visszakerültem a lótenyésztésbe, ilyen rossz önéletrajzzal.

– Úgy hallottam, most is szaktanácsadó.

– A Herceghalmi Állami Gazdaságban, a dokumentációban dolgozom. Mért is lyukadtunk ki ide?

– Olyan nehéz volt önt megtalálni. Már a Csurkánál is érdeklődni akartam. Ő ismer minden ügetőst.

– A Csurka? Az a széles? Ő az egyetlen író, aki szakszerű.

– Mások is írtak az ügetőről, a Kellér, meg a Zelk, meg a Rákosy.

– A Zelk is mindig ott van, de ő csak ott van. Az öregebb Kellér is írt. Mi is a címe? Zöld pázsit. A fiatalt nem láttam mostanában. A feleségem nagyon szereti a könyveket. Rám szól, mert a könyveket csak szépen lehet letenni.

– Verseltem lánykoromban – mondja a feleség, és hozza vörös selyembe kötött verseit, mint az emlékkönyveket. Írása gyöngyírás.

– Azt mutasd, amit én annyira szeretek.

– Majd nyugdíj után folytatom. Addig nevelem a gyerekeket, nemzetközi szabványokkal foglalkozom.

– Nem akarom tovább zavarni önöket.

– Nem zavarsz.

– Nagyon sokáig itt voltam.

– De még Tengelicről nem is beszéltünk.  

Látogatásom első napján a tanító, aki mindenben készséges segítőm volt, elvitt egy tanácsválasztási jelölőgyűlésre. Öreg Trabantján jó pár kilométert kellett megtennünk a hatszáz lakosú Tengelic-Szőlőhegyig. Mert az emberek lassan gyülekeztek, valami iroda hideg helyiségében vártak, olyanban, amely rendőrségi vagy vidéki vasúti várótermekre hasonlított olajos padlójával, rideg, hiányos bútoraival. Míg a helyi téeszelnök demizsonból rossz, rózsaszín borral kínált, akadozva folyt a beszélgetés. Talán azért is, mert nem tudtak besorolni; sem helybeli, sem járási, sem megyei ember nem vagyok. De hogy kicsoda, és hogy miért vagyok itt, az sem lehetett érdekes számukra, hiszen akkor megkérdezték volna jövetelem magyarázatát. Így félrehúzódva, mintha kísérő rokon lennék, figyeltem szavaikat, az ismeretlen esetekre vigyázva, a helyi anekdotákon értetlenül nevetve vártam a gyűlésre, de abból sem tudtam meg semmit, mert csak néhányan jöttek el, és mind valahogy egyformák voltak szótlanságukban és kopott pufajkáikban.

AZ ELŐADÓ: Ravatalozót akarunk az új ciklusban Szőlőhegyre is.

Rá kellett jönnöm itt, nem éppen az efféle demokratikus formákban dőlnek el a dolgok, hanem a hivatal jó vagy rossz munkájában. A tanácstag jelölt se jelent meg, ám ez nem okozott gondot, az utca néhány lakója anélkül is megszavazta, mert hát a dolgok nem közöttük dőlnek el. Többet tudtam meg máskor, másféle beszélgetésekből.

A TANÁCSELNÖK: Huszonegy éve dolgozom a tanácsnál, sok méltatlan dolgot kellett csinálnunk, amikor tudtuk, hogy a lakosság ellenére vagyunk, mégis csinálnunk kellett.

Aztán a tanácsnál mégis lajstromba gyűltek a falu problémái, mert a fél szavakból is értenek, s nemcsak a gyűlések, hanem a folyamatos panaszok, kérések sem felejtődnek el, s a vezetők még a megfogalmazás előtt értik azokat.

Ravatalozó kell. Bár rendszeresen építenek a faluban utakat, a régiek nagyon rosszak. A téesz traktorai, teherautói, a kilencven magánautó a rossz utakon még nagyobb gödröket csinálnak. Vannak olyan utcák, ahová rossz időben lehetetlen járművekkel bejárni.

VALAKI: Nem mennél ki az anyámért az állomásra? Nálunk, tudod, rettenetes nagy a sár.

S mi van a termálforrással? A művelődési ház korszerűtlen, képtelen kielégíteni a belterületi lakosság igényeit. Törődni kell ezzel is, de ehhez járul még nyolc külterület művelődésének ébrentartása. Szőlőhegyen még csak van valami, ott nem veszik annyira igénybe az emberek idejét, a művelődési ház is modernebb, jobban látogatják. A többi külső rész száz-százhúsz lélekszámú település, ahol egyetlen művelődési forrás a televízió. Klubszobát kérnek. Felső-Tengelicen segíthetne az állami gazdaság, ha a gazdasági mechanizmus óta nem törekednének annyira a nyereségre.

A közelebbi két pusztáról, Közép- és Felső-Tengelicről még bejárnak szórakozni a fiatalok a faluba, a többiről nem. Majd a puszták kiürülnek, csak a gazdasági épületek maradnak meg. Szakadatlan folyamat, a fiatal házasok már a faluban telepednek meg. Ahogy a cigánytelep is eltűnt, a falusiakhoz hasonló házakat építettek nekik, s ahogy civilizálódnak, úgy lesz kevésbé füstszagú a lakásuk, úgy kerülnek függönyök az ablakokra papírok helyett, s úgy alakulnak ki a tisztaszobák.

A TANÍTÓNŐ: Nézze, az a két cigánylány, amelyik ott játszik, rokon, unokahúg és nagynéni.

A belterületi lakosság lélekszáma az 1970-es népszámlálás adatai szerint 1800, kétszázzal több az 1960-as népszámlálásénál. Jelzi a beáramlás nagyságát s azt, hogy a faluból a munkaképes felnőttek nem kívánkoznak máshová. Okozza a születés és a halálozás különbsége is a lakosság növekedését. Egy évben ötven-hatvan gyerek születik a bel- és külterületeken: 1936-ban 90, 1946-ban 47, 1950-ben 85, 1957-ben 46, 1958-ban 43. Az adatokból a fogamzásgátló szerek használatának eredménye tisztán kitetszik, ha a születésszabályozás tilalmi idejére gondolunk. Azóta a szekszárdi anyakönyvbe kerülnek az újszülöttek, róluk pontos nyilvántartás nincs, csak azt tudják, hogy az anyasági segély a szülési kedvet megnövelte. A következő öt tanévben, 1971/72–1975/76 között 31, 33, 26, 27, 40 első osztályosra számítanak a belterület és a közeli puszták vonatkozásában.

A házasságok száma is egyenletes, a falu stabilitására vall. 1936-ban 26, 1961-ben 35, 1970-ben 23 házasságkötés volt. Általában egymással házasodnak a helybeliek, s húsz év alatt nagyon kevesen, legtöbben húsz és harminc év között.

EGY LEGÉNY: Ha megnősülök, legalább két gyerek kell. Egy gyerek nem gyerek!

Majdnem egyenlő számban halnak meg húsz év óta. 1950-ben 38, 1960-ban 33, 1970-ben 27.

A falunak két orvosa, a fiatal házaspár, és egy fogorvosa és gyógyszerésze van. A társadalombiztosítás következtében az emberek már kisebb panaszaikkal is jelentkeznek. Ez a sűrűbb, rendszeresebb kapcsolat nagyobb egészségügyi kultúrát eredményez.

AZ ORVOSNŐ: Itt többet törődnek az egészséggel, mint az országban általában.

Az új lakásokban használják a fürdőszobát, hiszen a törpevízmű csapvizet ad. De a W.C.-t nem építik a házakba, nem laknak „vele” együtt, ezért angol W.C.-t ritkán építenek. Sokan járnak egészségügyi előadásokra, a téli hónapokban rendszeresen tartanak az orvosok előadásokat a rákról, a vérnyomásról, a reumáról, a véradás fontosságáról, nőgyógyászati kérdésekről. Hetenként száz ember is megjelenik.

A közületek egészségügyi helyzete viszont a normák alatt van. A tehenészetben a tejkezelők nem tartják be az előírásokat, kicsik a boltok, a raktárak egészségtelenek, a húsbolt az alagsorban van, a falu közepén, a legforgalmasabb, poros téren.

Kivétel a bölcsőde. A gyerekek primőröket esznek, egészségügyi ellenőrzés alatt állnak. Eszerint az anyákkal is jó kapcsolat alakulhat ki, sokan járnak a tanácsadásokra. Ez is befolyásolja, hogy a csecsemők súlyátlag fölött születnek, csecsemőhalandóság öt év óta nem fordult elő, a koraszülöttek száma sokkal a megyei átlag alatt van, mostanában két koraszülött jött a világra.

AZ ORVOSNŐ: Én minden betegemnek először a száját nézem meg. Az emberek elhanyagolják a fogaikat.

Nagyon sok a neuraszténiás. Úgy mennek az orvoshoz, hogy maguk sem tudják, mi a bajuk, szerteágazó szervi panaszaik vannak, beteg szervek nélkül. Főleg a középkorú nők és férfiak, szinte egyforma arányban jelentkeznek emiatt. A férfiaknál a munkahelyi bajok okozzák, ők már nem tudnak eleget tenni a magasabb követelményeknek, mégis folytatják és folytattatják velük a munkát, kimerülnek, kiborulnak.

A férfiak sokat isznak. Kezelés alatt csak három alkoholista van, de legalább tíznek kellene járni, mindannyian középkorú téesztagok. Isznak egész nap a kocsmában, ezt mindenki tudja róluk, nem úgy az öregekről, akik naponta két-három litert is megisznak otthon, ők szőlősgazdák, nem járnak a kocsmába, senki sem tudja róluk, csak az orvos, akinek panaszaik közben bevallják.

AZ ORVOSNŐ: Van itt egy harmincöt éves ember, már kezdődő májbaja van.

Alkoholizmus, magas vérnyomás, cukorbaj, szívbaj, rák, idegbaj, mint más esetekben sem az átlag alatt vagy fölött, a kordában tartó felügyeletben, itt is szedi áldozatait, s mindig van néhány halálraítélt, most hat rákos s néhány öngyilkosjelölt, öt év óta nyolc ember, öregek, akiknek senkijük se volt, megcsalt férj, aki mindent a családjáért tett, alkoholista tanító, aki megölte feleségét, aztán végzett magával.

A szótlan jelölőgyűlés meg az előtte és utána hangzó mondatok a beavatatlanság homályával idegesítve is újabbak megismerésére serkentettek. Szeretni a kialakulót és a veszendőt s mindenkit, akik tesznek érte valamit.

Így állt össze bennem egy elképzelt jelölőgyűlés, összemosódva a valódival.

EGY AUTÓS VALÓDI HANGJA: Őrmester elvtárs, nincs nálam igazolvány. Hazavihetem?

ELKÉPZELT BÚCSÚZÁSOM: Minden jót maguknak!

A pap nem akart mást, csak a könyvtári cédulákat rendezni, legyűrni unalmát így akarta. Nem engedték, de más sem csinálta meg. Az orvosnő a kultúrház táján lakik, sajnálattal látja, hogy a ház élete nagyon kihalt a régihez képest, amikor még gyerek volt. „Tele van cigánygyerekekkel.” Ezt csupán olyan hangsúllyal mondja, hogy érzékeltesse, egy szűk s legelmaradottabb rétegnek ad valami örömet, mert a cigányoknak nincs televíziójuk, rádiójuk is ritkán, tehát ők még rá vannak szorulva adományaira.

A tizennyolc éves, cigány, első éves kőművestanuló mondja:

„Elvégeztem a nyolc osztályt, azért csak később, mert beteg voltam és megbuktam. Ötödikes koromban jöttem Tengelicre Tolnáról lakni. Apám a Szekszárdi Borkombinátnál dolgozott, most nyugdíjas. Nyolcan vagyunk testvérek, én vagyok az utolsó előtti. A lányok már férjhez mentek, az egyik el is vált. Nem voltak nagyon fiatalok, mert az anyám nem engedte őket korán férjhez, mint a többi cigányasszonyok. Új házunk van, az a kár, hogy televíziónk nincsen még, de ha a bátyám leszerel, majd az is lesz, akkor majd nem a Szokol rádiót hallgatjuk. Szekszárdra járok mindennap. Nem jó bejárni, négykor kell fölkelni, délután négyre kerülök haza, nyolckor meg már le is fekhetek. A vonatban nemigen lehet olvasni, csak kártyázni. Az lenne a jó, ha itthon is lehetne tanulni, a téeszben, de a téesznek nincsenek oktató mesterei. Majd visszajövök az iskola után. A mesterek azt szokták mondani: »Ha végeztek, vágjátok meg a parasztokat jó maszekmunkákkal.« Olvasni nagyon szeretek, ezért járok a kultúrba. Más úgy sincsen itt, csak a könyvek. Az indiánosokat szeretem, a Medveölő fiát. Legjobbak az izgalmas könyvek, Jókai, Gárdonyi, Móra, Molnár Ferenc. A versek azok nem, még a történelmi versek sem. A könyvtáros egyszer odaadta a Buda halálát, mert az történelem, megláttam, hogy vers, visszaadtam. Minden vasárnap délelőtt a könyvtárban vagyok, amíg nem harangoznak be a misére. Segítek a plébánosnak is. Aztán olvasok, vagy elmegyek a haverhoz, délután mozit nézek, vagy horgászok, azt is szeretem, azért lenne jó lakni Tolnán, mert ott közel a Duna. Persze itt se rossz, lehet olvasni. Csak nézett a tanár Szekszárdon, amikor mondtam, hogy Esze Tamás farkasai. Több mozi kellene, de nem lehet, mert nincs közönség. Jó lenne egy lovasiskola is, akkor kitanulnám a lovászmesterséget, bemennék katonának, és törzsőrmester lennék, mert ha később behívnának, akkor nem parancsolgatna nekem mindenki.”

Pang a faluban a kulturális élet, igaz, ha a központi gondolkodásmód szerint ítéljük meg. Eszerint miért nincs? Mert az igazgatónő öreg, nyugdíjra készül, nem tudja már maga köré gyűjteni a fiatalokat. Valóban, a fiataloktól lenne otthonos és élő. De vajon az igazgatónő tehet arról, hogy a kiszesek hónapok óta nem tudnak titkárt választani maguk közül? Valakit, aki összetartaná őket. Az ifjúságot nem érdekli az együttélés, mert vagy itt dolgoznak a téeszben reggeltől estig, vagy eljárnak gyárakba, iskolákba – fáradtan érnek haza. S barátságosabb otthon lenni, mert otthon szőnyegek vannak, fotelek és televízió, a kultúrház viszont rideg és elavult. A mozigépész csak a tetőn át juthat be a gépéhez, a kisebb szobák eldugottak, sötétek, a könyvtár rendetlen. Kétszáz embert lehet beültetni a nagyterembe, de ez még arra sem elég, hogy egy közgyűlést megtartsanak benne.

Látogatásom idején éppen filmvetítés folyt, nyolcvan-száz ember nézte a Szép magyar komédiá-t. A tévé előtt három cigánygyerek ült, a büfénél egy ivásra betért férfi ácsorgott, a klubszobák üresek voltak, csak a sarokban beszélgetett egy szerelmespár, a mozigépész kisfia magában rexezett.

Nem hiszem, hogy a hét többi napján nagyobb élénkséget találtam volna. A hétfő takarítási nap, télen ismeretterjesztő előadásokat tartanak, mert a televíziós szünnapon lehet csak látogatókra számítani. A kedd szabad foglalkozású nap, ilyenkor kártyáznak, biliárdoznak, inkább csalogató, mintsem a nevelő hatás érvényesülhetne. A szerda könyvtári nap, csütörtökön mozi van. Pénteken zárva. Szombaton tánc és klubest. Vasárnap gyermekszakkör, társasjátékokkal szórakoznak a cigánygyerekek, ekkor kölcsönöz a könyvtár is, délután szabad-klub, amit felnőtt klubnak neveznek, délután és este mozielőadás.

Mindezek hátterében egy meghatározatlanul nyitva tartó büfé. Sok érdeklődőt csak a mozi vonz. De a mozi mellett lehetne a háznak egy másik vonzása is, a színjátszás, amelynek a tévé megjelenése előtt még volt varázsa, manapság csak fellángolásai, egy-két évig valami, aztán az összeszokott gárda tagjai férjhez mennek, katonák lesznek. Ha egyáltalán eljutnak egy színdarab előadásáig, annak sincs sikere, csak a szülők, hozzátartozók nézik meg gyereküket, rokonukat. Inkább az iskolások előadásaira telik meg a nagyterem. Tánccsoport nincs. A zeneoktatás tanító hiányában megszűnt. A szombati táncklubban huszonöt-harminc tizenéves szórakozik, de a zenekart két-három alkalom után megunják. Csak a szüreti bál az egyetlen összifjúsági megmozdulás, minden augusztus végén, hogy a diákok is ott lehessenek. A könyvtár 6000 kötetes, 180 tagja van, évente 5000 forintból gyarapíthatják. Diákok és öregek olvasnak, a középnemzedékből senki sem. Katalógus nincs, az írók betűrendjéből lehet tájékozódni. Csekély érdeklődésre vall, hogy a polcok zsúfoltak, tehát a könyvek közül alig akad olyan, amelyik olvasónál lenne. Tartanak egészségügyi, balesetvédelmi, jogi, állategészségügyi előadásokat telenként. A látogatottság a témák szerint alakul, ha a juhok gondozásáról beszélnek, akkor a juhászoknak ajánlják az előadást, ha a sertésekről, akkor a sertésgondozóknak. Általában harmincan szoktak megjelenni, az egészségügyin százan. A kismotor-kezelői tanfolyam után ötvenen vizsgáztak le a látogatók közül.

A téesz egy fillérrel sem járul hozzá a ház működéséhez. Az évi költségvetés 70 ezer forint, 40 ezret kapnak a tanácstól, a 30 ezret maguknak kell előteremteni, nagyon nehezen, hiszen még a moziba járást is megritkította a televízió. Nem tudnak művészeket meghívni, nincs hozzá pénzük. Valamikor még lejárt a Déryné Színház, alkalmanként 3000 forintért, most már nem hívhatják meg, mert fél ház se lenne, kiábrándultak rossz műsoraiból.

A szövetkezetben kijelentették, hogy művészekre pénzt nem adnak, elég nekik a maguk baja. A kultúrházzal nem foglalkoznak a pedagógusok sem. Talán nemsokára, ha megszaporodnak a kibővített iskola miatt, s több lesz a fiatal tanító, tanár? S talán megváltozik minden, ha új igazgató kerül az élre? Lehet, bár nem valószínű. Azt mondják, ő sem lesz alkalmas. A huszonnégy éves fiatalasszony, aki a gyermekszakkört vezette, szülési szabadságra megy, mezőgazdasági technikumi végzettsége van. Új munkájára a téesz ajánlotta, irodista volt, tehát őt is a kultúrház másodlagosságának jegyében nevezik majd oda ki, jó lesz az, könnyű szinekúra. Utódja a régi tanácstitkár feleségének.

Egy férfi öngyilkos lett, mielőtt új házába költözött volna. A falu megdöbbent: „Megvolt mindene, itt ez a gyönyörű ház is, pont most végzett magával a bolond!” Senkinek sem jutott eszébe, hogy ez az ember biztosan boldogtalan volt, hiába minden munkája és gazdagsága.

A lakatlan ház figyelmeztetet.

Nem magánkisiparosok, gebinesek, nem is mindenféle ügyeskedők, hanem egy mezőgazdasági szövetkezet tagjai gazdagodnak ebben a községben. Gyarapodásuk egyetlen forrása a munka, reggeltől késő estig a föld, növények, gépek, állatok. Keresetük, mint a gyári munkások fizetése, megtetézve a háztáji jövedelemmel s azzal, amennyivel az élet falun kevesebbe kerül.

Gazdagodnak.

Szülőfalum ma is szegény, mintha a gondból nem vergődne ki soha. Búzát növel, répákkal, lucernákkal zöldíti a nyárvégi határt, mégis szegény, mert nem volt soha élelmes különösen, csupán annyira, amennyire szegényen elégedett lehetett. Rájuk nem lesz érvényes egyhamar, mit csinálnak a gazdagság után. Miattuk is kételkedve fogadtam ebben a faluban a jómód adataiból elképzelt jövőt. Mit hoz majd a 21 ezer hétszáz forintos évi átlagjövedelem, a 10 millió 800 ezer forintos takarékösszeg, a nyolcvan személykocsi, a háromszáz motorkerékpár, a majdnem minden házban látható televízió, a vízcsap, a fürdőszoba?

A huszonhat éves géplakatos, a komplexbrigádnak, ennek az elit brigádnak a tagja 38 ezer forintot keres egy évben. Új lakást épített, bebútorozta, fölszerelte a fürdőszobát, televíziót és motort vett öt év alatt. Nincsenek kétségei vágyai teljesülését illetően. Következik a ház kiegészítése, a teljesen gépesített háztartás, az autó, azután a vízparti telek, rá a hétvégi ház.

De mi lesz azután? Aztán meg nagyon jól kellene élni – mondja a felesége. Kiszámítható, negyvenéves korukra nagyon jól élhetnek, ha megtanulják, megtanítják velük, mit is jelent.

Gazdagok az idősebbek is, nem panaszkodik senki, mint ahogy öreg szájhoz illene, csak sajnálkoznak – későn jött a jó világ. Nekik a gondtalanság az utolsó kikötő, tevés-vevés, napozgatás, iszogatás.

Eszembe jut a falumbeli öreg, aki a túlsó oldalról szinte nekiment apámnak: „Majd a maga fiait is fölakasztják, mert kommunisták! Csak ezt akartam mondani.” Az öreget most megint magamra haragíthatnám. Olyanról írok, amit nem hisz el, olyanról, amit nekem is meg kell emésztenem. Amit ő nem hisz, a valóság, amiben kételkedem, lehet-e gazdagsággal boldogságot, tisztességet teremteni? Mert boldogságnak, tisztességnek kellene jönni a gazdagság után. Nem is utána, de vele együtt. Mint ahogy érzem, boldog a fecske, röptében épülő fészke felé a szénaszállal.

Félek, nem magukat építik, hanem bástyáikat. Nem művelődnek, könyvet gyerekek olvasnak, a könnyű, félkönnyű műsorokat szeretik, nem ismerik Illyés nevét, pedig a Puszták népe róluk is szól, akik ott laknak néhány kilométerre Rácegrespuszta, Pálfa, Cece, Simontornya alatt. Tudom, nem a műveltség tesz boldoggá, de érzékennyé formálja a lelket. Ezt tenné a társasélet is, ha nem únnák már meg egymást munka közben.

Az új házak körül mindenütt drága vaskerítések állnak. Beugorhatnék rajtuk, de jelzik, az udvarba csak akkor mehetek be, ha hívnak. A puszták szabad udvarai után, ahol egymásba fűződő a munka, a beszélgetés, a szeretet és a harag, így lesz vár mindegyik házból.

A fiatalember vágyai teljesülnek negyvenéves korára, de a vágyak újakat nevelnek, újabb bútort, újabb autót, újabb telket, újabb ezt-azt, amit a társadalom meg is ad majd.

Csonkig, ha el nem fújják, ha nem szívják el a levegőt körülötte, s ha nem tartják fölöslegesnek. S mert még nincs mindenhol villany és higanygőzlámpa, a fáklyára szükség van. Temesi Mátyás tanítóra is szükség van a sötét zugok miatt. Összeköti a néptanítói hagyományokat a kor követelményeivel, a falu mindenese, közéleti embere, nemcsak tanítója.

– Nem vagyok igazgató, igazgatóhelyettes vagyok, nem tanár, hanem tanító.

Így válaszol, mert segítséget kérő levelemben igazgatónak szólítottam. Őt kerestem, amikor megérkeztem, egész ottlétemet ő segítette, soha nem unva, s most írás közben is mindig az ő biztatását hallom. Velem ül előszobája asztalánál, rengeteg cigarettája füstfelhőjéből előredől barna arca, ha elkezdi mondatait, s ahogy a pont felé jár, hátrahajlik, véreres szemeit elkeskenyítve és lehunyva. Ők csak vett bort adhatnak a vendégnek, venniök kell a szalámit, a sajtot, a tojást, és csöpp felesége tudja, melyik nap mi van a boltban, sürög megköszönhetetlenül, vásárol, tálal, beszél, és kivonul a füstből köhögni, könnyezik a krónikus légcsőhuruttól.

– Az öregasszony kutyájának mindig adok csontot, ha a napköziből jövök. Messziről hallja köhögésemet, boldogan nyüszít a kapuban.

– Néhány napja rosszul hallok. Megfáztam az autóban, mikor a jelölőgyűlésekre mászkáltam – mondja a férje. Restellem magam a gyerekek előtt, vigyáznom kell, nehogy süketnek tartsanak.

Az egészségtől indul a beszélgetés régi szokás szerint. Ezzel szabaddá teszi magát az ember, hiszen meghatározza teste jelenlegi állapotát, nem kell tovább figyelni rá, s a vendég sem tekint félre a beszélgetésből.

– Itt van ez a Kossuth-bankó, a gyerekek hozták. Itt van ez az írásom a falu történetéről, olvasd el! Tessék az írás, ez a két levél, ítéld meg a két uraság között a különbséget!

– Negyvenhárom éves vagyok. Ebben a faluban születtem. A nagyapám az első telepesek között került ide Györkönyből, apám négyéves volt, amikor átjöttek. Nyolc nagybátyám és nagynéném volt. Egyik nagybátyám Amerikába ment a nyomor elől. Gyárimunkás lett, csak egy kis családi házat tudott összehozni. Az apámnak kellett itthon férfinak lenni, mert a többi testvére lány volt. Korán meghalt az anyám anyja. A mostoha nagyanyánk goromba volt velünk, meg volksbundos lett. Anyám két féltestvérét is annak nevelte. Az öregasszony most Kanadában él. SS-fiai meghaltak a háborúban.

(Kijegyzéseimből. A Volksbund jelvénye: kör alakú, piros keretű jelvény, a piros keretben a szövetség neve: Volksbund der Deutschen in Ungarn. Közepén a fehér mezőben napkerék aranyszínnel. „A Dunántúl német hercegség volt, és az is lesz.” Zászlócsaták. Tolnában, Baranyában, Somogyban 1944-ben 110-115 ezer volksbundista volt.)

– Apámnak kilenc hold földje volt. A nagyapám nazarénus hite miatt lett ilyen sok gyerek. Egymás mellé építkeztünk. Három testvérem lány. Sok nyomorúságra emlékszem, az építkezési kölcsön igen megsanyargatott bennünket. Kiskocsmát nyitott az apám a falu végén, afféle borkimerést. Kicsi volt a forgalom, becsukta a kocsmát háromszor is. Inkább a földjén dolgozott ökrökkel, később egy lóval.

– Négy elemit jártam Tengelicen. Utána polgáriba mentem Szekszárdra. Nem gondoltam, hogy tanító leszek. Inkább lakatos szerettem volna lenni. Aztán beírattak Sopronban az evangélikus tanítóképzőbe, a pap ajánlatára. Nem tanultam komolyan az első hospitálásig, de az olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam, vagy tanító leszek, vagy semmi. A taníttatásomban az is közrejátszott, hogy 1942-ben a háború fellendítette a parasztság egyes részeit, mindent megvettek a németek.

– A konjunktúra lehetővé tette, hogy a taníttatásra gondoló családokból legalább egy gyerek elmehetett. Azt mondta az apám: „Fiam, tanulj, mert ebbe a paraszti életbe bele lehet gebedni. Legalább valami írnok lennél, akkor is jobb lenne. Mit kapsz tőlem, egy-két hold földet?”

(Emlékeimből. Így beszélt az apám is. De ő négy gyerekét küldte tanulni, mert nem hitt már a gazdálkodásban, pedig a mindene volt. Csak nagyon öreg korában szeretett volna bennünket visszahozni, de akkor már igen messze jártunk a háztól.)

– A diák-legénység nagy hatással volt rám. Sokat beszélgettünk a szünetekben, itthon a vakációkon, a hídon ábrándozva. Veres Péter képe lógott az egyik ágya fölött. Meg akartuk váltani az embereket, azt szerettem volna, ha tanyára kerülök, amikor végzek. Amit eddig csináltam, mindent ezeknek a vitáknak köszönhetek.

(Kijegyzéseimből. Tolnán Sztárai Mihály és Szegedi Kis István is működött az 1550-es évek elején. A reformáció sorban meghódította a Duna menti városokat. Az új hit terjesztői szinte kötelességszerűen fölkeresték Wittenberget, melynek egyetemén Melanchton szellemében nemcsak a lutheri tanokkal, hanem a humanista műveltség elemeivel is megismerkedtek. Jellemző, hogy Szegedi Kis István azzal a feltétellel ígérte lányát Bellyei Tamásnak, ha az megjárja Wittenberget. A tolnai iskolában görög, héber és latin nyelv mellett retorikát, aritmetikát és geometriát is oktattak. „Tekintélyes könyvtára van ezen mi városunknak.”)

– Amikor a németek bevonultak 1944. március 19-én, kokárdákat tűztünk ki, nemzeti szalagokkal letakartuk a volksbundisták gyászkoszorúit, össze is verekedtünk a volksbundistákkal. Nehezek voltak azok az idők. Az iskolát szétlőtték. A vonat tetején kellett hazamennem. Negyvenötben, mikor visszamentem, csak élelemért kaptam szállást, az élelmet is nekem kellett cipelni a vonat tetején utazva. A pék lisztért adott kenyeret. A népkonyhán levest adtak egy pengőért. Tele volt a világ rablással és vetkőztetéssel.

(Emlékeimből. 1945. március 26. Meleg volt, hetedik születésnapomon, március 24-én mezítláb jártam. A faluban nyüzsögtek a németek, antennákat állítottak föl, olyan magasakat, hogy estére le is bombázták az egészet. Nagy tűz lett a pajták meg a szalmakazlak táján, elégett autóvázak maradtak, meg néhány csizmatalp, meg óriási füst. Az emberek nyárfáink alá menekültek, a kert végébe. Abból a nagy füstből jó sokat beszippantottam, s azt hittem, meghalok, pedig akkor még az atombombát le sem dobták. Mindenki jajgatott, aztán hazament. Másnap nővéreim, akik már nagylányok voltak, tele a rádió rossz híreivel nyugatra akartak menekülni a megbecstelenítés elől, apám lovaival, ekhós szekéren, ahogy ezt a bácskai menekültektől látták. Az apám megtagadta, különben is virágvasárnap olyan szép tiszta volt az ég, csak keleten állt egy kis felhőpamacs, az égen sokáig egyben maradva. A németek már elmentek. Mindenki bunkert ásott. Meg gödröket a földbe a sonkáknak, a ruháknak, a Pestről idemenekített úri tárgyaknak, melyeket a cselédlányok, háziszolgák, házmesterek szülőfalujába küldtek, gondolván, a falun úgyis megmarad minden. Hétfőn reggel mindenki azt beszélte, hogy délre megjönnek az oroszok. Durákoztunk a szomszédék bunkerében. Nővéreim bekormozták magukat. Tizenegy órakor érkeztek meg, pontosan úgy, ahogy később megismertem Ék Sándor festményein. Elöl hatalmas ágyúcső, oldalt tisztelgő, integető katonák. A nagymama kivételével mindenki megnyugodott, aki – Itt vannak a kálomisták! – siránkozással a szekrénybe bújt. A katonák fölfedezték, és a félelemtől elnevette magát, s addig nevetett, amíg egy egész ezred meg nem nézte a szekrényben álló nagymamát. A lányok meg az anyám a mezőbe menekültek, de ott is mindenütt katonák voltak. Hazajöttek. Az utóvédhadból valaki a híres somlai bor elfoglalása után anyám elé egy női nemiszervet rajzolt a falra. Én cukrot kaptam. Apám és a bátyám égő istállókból mentette az állatokat.)

– A vonat tetején elzabrálták a csomagjaimat. Egyik társamnak még a bizonyítványát is elvitték. Sopronban a barátom gatyában jött haza a szállásra. A városparancsnokot levetkőztették, mert civilbe öltözött, tudni akarta, mi van, meg hogy ki csinálja.

(Emlékeimből. Azt kérdezték, hol vannak a nők. Mondtam, nem tudom. Akkor döbbentem rá, hogy meg kellene keresni az anyámat. Megtaláltam a pap pincéjében. Mindenki ott volt. Egész éjjel a nőkön feküdtünk.)

– Megváltás volt a forint. Negyvenhétben végeztem a tanítóképzőben. Állami iskolában szerettem volna tanítani, de csak felekezeti jutott Bikácson, protekcióval. Engem nem neveltek vallásosságra Sopronban. Párttag lettem, mint az apám. Legszörnyűbb élményem a kitelepítés volt. Negyvenhét szeptemberében egyszerűen teherautóra raktak bennünket, hiába voltam előtte küldöttségben a Nemzeti Bizottság tagjaival. Ez már nem a volksbundisták kitelepítése volt, azokat elvitték negyvenötben.

(Emlékeimből. Találkoztam útban Weiswasser felé a lengyel-német határon egy Tolna megyei svábbal, boldog volt, hogy otthoniakkal találkozott, a hadifogság után nem találta már hozzátartozóit, őt is küldték utánuk.)

– Nem vallottuk magunkat németnek a negyvenes népszámláláson. Elmentünk a Statisztikai Hivatalhoz is bizonyítékért, ezt sem vette figyelembe a Kitelepítési Bizottság. Szerencsére Nagydorogon volt egy vizsgálat, a családomat visszaengedték az én kontómra, ha eltartom őket, mert semmit sem hagytak meg nekik. A házunkat elvették, az UFOSZ-é lett, szerencsénk, hogy nem lakoltattak ki bennünket, csak mindenféle gyűléseket tartottak benne. Apámat negyvenkilencben kizárták a pártból, mert kocsmáros volt. Én taníthattam. Evangélikus tanítóként ott voltam az államosítási nagygyűlésen a Sportcsarnokban. Erre a bikácsi pap nem szólt egy szót sem.

(Kijegyzéseimből. „Hűséggel a hazához” mozgalom a volksbund ellen. Igazolvány. A „Hűséggel a hazához” jelvénye és igazolványának piros-fehér-zöld keretes fedőlapja. Belül: Név: Hirth Pál. Foglalkozás: hentes és mészáros. Születési év és hely: Dőripatlan. Lakhely: Nagyszékely 425. Magatartása: A magyar nemzeti gondolat híve. Gyönk, 1943. márc. hó 8.)

– Ezerkilencszázötven nyarán hazakértem magam Felső-Tengelic pusztára. Bikácson csalódott bennem az őslakosság, mert színdarabokat tanítottam, és így akartam összebékíteni a telepeseket az őslakosokkal. Rossz hangulat volt a kitelepítés után. Felső-Tengelicre kerültem, a cselédekhez. Tele volt a puszta új gazdával, de amikor már éppen lélegzethez jutottak volna, kezdődött a beszolgáltatás. A cselédek többnyire magyarok és katolikusok. Menekültek a téeszbe, mert nem voltak tapasztalt gazdák. A SERNEVÁL disznókat hizlalt az urasági istállókban. Sok bosszantó dolog történt. A vállalat igazgatója, egy régi nagygazda reakciósokkal, csendőrökkel és volt nagygazdákkal vette körül magát, a cselédeket alig-alig foglalkoztatta. Én voltam a pusztán az egyetlen párttag, elmentem a szegények érdekében Szekszárdra, a járási párttitkárhoz, elmondtam neki, mi van, azután jobb lett valamivel. Akkor éreztem először, hogy érdemes tenni az emberekért, de hálátlan is, mert az igazgató és a többi vezetők nagyon nehezteltek rám. A járási párttitkárnak megtetszett a bátorságom, propagandatanfolyamra küldtek el. Hazatérve pártoktatást vezettem. Aztán Szekszárdra helyeztek. „A Párt téged oda állít” – mondták, mikor a járási tanács művelődési osztályvezetőjének kineveztek. Felső-Tengelicről jártam be, hat kilométerre volt az állomás, biciklivel mentem a vonatig, vagy gyalog, ha a hóban biciklizni nem lehetett. Szekszárdról is járni kellett a pusztákat le, egészen Bajáig.

– Akkor felelőssé tették az iskolákat a beszolgáltatásért, az adófizetésért. Túlbuzgó igazgatók kimutatásokat vezettek, ki hogy áll az adó fizetéssel. Ez fontosabb volt a tanításnál. Eszerint ítélték meg a tanítókat is. Kimutatásokat kellett csinálni, hogy a pedagógusok hány százaléka kulákszármazású. A járási tanács elnöke bányász volt, minden hétfőn értekezletet tartott, akkor éreztem, hogy az egészségügyi osztály vezetője meg én csak másodrendű emberek vagyunk, értelmiségi beosztottjainkkal együtt. Elvesztettem a kedvemet.

(Emlékeimből. Buzgó úttörő voltam, hittem, ahogy egy úttörőnek hinnie kellett. Azt mondta a tanítóm, azért kell a beszolgáltatás, hogy minden gabona, hús, tej, tojás bekerüljön az ország vérkeringésébe. Egyetlen tehenünket lefoglalták és sokszor elvezették a tanács udvarára, s addig ott tartották, amíg apám a pénzt össze nem kéregette. A beadásra vett ludat reggelre megfojtotta a görény. Sírtam, mégis azt gondoltam, ennek így kell lenni.)

– Az egyik tanítónő rokonát belekeverték a Rajk-perbe. Ki kellett volna rúgatnom, de elsősorban azért, mert voltak, akik a házára pályáztak. Ugyanígy egykori tanítómat, aki nagyon makacs ember volt, és nem engedte az MNDSZ-elnöknek, hogy szülői értekezleten tagokat toborozzon. A tanácsnál azt mondták, az öreg a haladás kerékkötője, paktál a papokkal. Én ellenben tudtam, hogy nem szereti őket. A szedresi tanítónő mindent végrehajtott, egyszer a gyapotkísérleti gazdaságba vittek dolgozni gyerekeket, a szülők zúgolódtak a munka miatt, erre meg sem mondta, hova mennek. Vontatókkal vitték őket, de nem értek haza idejében, valaki hírül hozta, hogy fölborult a vontató. A szülők beverték a tanácsház ablakait. Nem sebesült meg senki. A tanítónőt internálták. Figyelmeztettek, hogy az egyik faluban azért nem megy a begyűjtés, mert a tanító kulákokkal rektor úrnak szólíttatja magát. Kiszálltam. „Az fáj ezeknek a csibészeknek, hogy elfogadom a kulákok köszönését?” Nem engedtem leváltani. A tolnai tanítótól egy minisztériumi ember megkérdezte: „Hogy viszonyul a papokhoz az elvtárs?” „Nincs nekem semmi bajom velük.” „Hogy lehet az?” Át kellett volna helyeznem. Ezek után már végleg haza akartam jönni. Azt mondtam, nem bírja a strapát az egészségem. „Keressek megfelelő helyettest!” Elmondtam őszintén a tapasztalataimat, erre megválasztottak párttitkárnak, mutassam meg, hogyan kell csinálni. De aztán mégis hazaengedtek, pedig mehettem volna följebb is. Ötvenháromban a minisztériumba hívtak, lakást ígértek. Én itthon akartam élni, segíteni.

(Emlékeimből. Szegény öreg tanítóm olyan hirtelen megváltozott. Az esperessel nem mert sétálni, lemondott a kántorságról. Ez nekünk nagyon jól jött, mert nem kellett eljárni mindennap a reggeli misére, fél órával később kelhettünk. Megszűnt a sok imádság, ájtatosság, és órák előtt nem kellett már a padra borulva fohászkodnunk. A tanító olyan hirtelen megváltozott! Még arról is tartott előadást, hogy az ember a majomtól származik, menekülnie kellett, meg akarták verni a szomszéd faluban.)

– Itthon együtt tanítottam régi tanítóimmal. Igazgatóhelyettes vagyok azóta is. Tagja lettem a pártvezetőségnek, megindítottam a dolgozók iskoláját a lebeszélések ellenére. Tizenkét felnőtt mégis elvégezte a hét osztályt. A következő évben már harmincan jöttek. Négy évig működött a Dolgozók Iskolája, akiknek szükségük volt rá, meg akik akarták, elvégezték a nyolc általánost. A mezőgazdasági technikum kihelyezett osztályát újra majdnem magam indítottam meg. Negyvenhármam jelentkeztek, tizennyolcan érettségiztek le, de már új osztályt nem lehetett kezdeni. A tizennyolc közül hatan dolgoznak a mezőgazdaságban. Sportköri elnök voltam. Öltözőt építettünk. Futballcsapatunk az idén a megyei bajnokság második helyezettje lett. A Törpevízmű Társaság elnöke voltam. Most a Hazafias Népfront vezetője vagyok.

A jelenre döbbenünk, a cigarettafüstre, amely már annyira megsűrűsödött, mintha nem is villany égne, hanem petróleumlámpa, homályosan világítva a múltból. Kifogyott a bor is. Vége a tévéműsornak hátunk mögött, nem ügyeltünk rá, sugárzott hiábavalóan egész este. Nekem meg egy ember újra végigélte az életét. Talán így egyszerre senkinek sem mondta még el. Érzem a megnyugvást az arcán. A jelen megismerésére már nem ez az ülős beszélgetés a lehetőség. A jelent az ő jövése-menése, intézése, öröme és elkeseredése rajzolja körül. Társának fogad, és mindent megtudhatok.

– Itt egymás levesébe látnak az emberek, sokat pletykálnak, mégis itt szeretek élni, ezt szoktam meg, itt tehetek legtöbbet, s az a legszebb, hogy szülőfalumért tehetem. Ők is segítenek. A falu összeállt, és három nap alatt fölhúzták a házam falait. Nincs egyetlen haragosom, ha valamilyen gyűlésen szóba kerül a nevem, megtapsolnak. Megyei tanácstag vagyok.

Az iskolában kevesebb az órája, több az ügyintézése. Honismereti kört vezet, a gyerekeket múzeumba viszi, gyűlésekre jár. Beválasztják mindenbe, elvállalja, bár fáradt. A fáklya addig ég, amíg van belőle valami. De nincs szomorúbb a csonkig égett fáklyánál, és nincs is nagyobb jelkép a csonkig égett fáklyánál. Égjen még sokáig, gondolom magamban.

– Énnekem nincsenek állataim. Kis szőlőm van az udvaron, azzal se érek rá foglalkozni. Megnő a fű, lekaszálom. Talán a nagyobb fizetéssel a pedagógusoknak nem kell hibridtyúkokkal foglalkozni, akkor a nép nevelői lehetnek.

Mostanában nagy gondban volt. Úgy nézett ki, melegvízforrást lehet fakasztani. Lett volna fürdő, melegház. A nép nagyon bízott a sikerben. Levelezett, vizsgálatokat serkentett. A vizsgálatok csekély eredményre vezettek.

– A tanítókat régen mégis jobban megbecsülték a szülők. Nem magamról beszélek, az egész testületről. Gazdagabbak nálunk, most a gyerekeikkel többet törődnek, a legjobb jegyeket várják, s ha a gyerek nem kapja meg, akkor a tanárt szidják. A vezetők és a pedagógusok kapcsolatát meg az rontja, hogy nincsen egyetlen párttag se közöttünk. Ötvenhatban én is kiléptem. Nekem van a legtöbb funkcióm a tantestületből. A többiek is vállaltak: az igazgató a sportkör elnöke, az egyik tanár az ifjúsági csapat edzője, egy tanárnő a nőszövetség titkára, egyikünk az ÁFÉSZ Felügyelő Bizottság elnöke. Ahol van élet, ott van pedagógus is.

Van élet a futballpályán. A májusi, harsány gyepen a Szekszárdi Vasassal játszanak, s győznek a helybeliek. A pálya egyik részén iszapos a fű, tocsog benne a védelem és a csatársor. Itt ujjong, biztat, ócsárol az egész falu, tantestület, pártvezetőség, téeszvezetőség, a tanács meg a nép, régi gazdagok és szegények, mai egyenlők.

– Minket mondtatok tehénszarosoknak? Most megkaptátok!

– Hajrá Tengelic! – hangzik az állók meg az ülők közül. Fölöttünk repülők húznak el.

– A pálya gondnoka levelet írt a reptér parancsnokának, repülőit szíveskedjen elterelni a tengelici sportpálya fölül, mert a nagy hangtól összedűlnek az öltözők – mondja Temesi tanár úr, Temesi tanító úr, Temesi elvtárs, a Matyi, hazafelé a 4:3-as győzelem után.

Ülök az őszi kertben, tele a fogalmazás gyötrelmeivel, kétségbeeséssel a tisztesség meg az igazság között. Végére szeretnék járni, ahogy az ősz is végére jár a gyümölcsöknek. Az almák már megértek, az egyik fa csupa piros, a másik csupa sárga, leszedhetők. A rózsák kimúltak. A szilvából gombócot főzni alkalmunk volt. Elpihenhetnek a rózsafák között tapogató kesztyűk, az ollók kinyíló pofái. Majd egy vasárnap délután kopaszabb lesz minden, de azon a délutánon melegebbünk lesz a kelleténél, mert kopaszítani fogunk. S átlátunk egymás közén, pedig annyira vigyázunk, hogy ne lássuk meg egymást. Őszi kert, havat váró nyomorúság! Magosak mindenek, mert a sárga almában barna a mag, a virágok barna szárúak, piros és fehér maggal. Vége egy évnek, de a szeretet visszajár. Jön a tengelicemadár, a tengelic, a stiglic, a stiglinc, vörös paszománya lehúzza a virágszálon, alábukik, de vele bukik a virágszár úgy, hogy csupán egyetlen rebbenés kell visszatalálnia. A stiglic akár el is repülhet, senki sem haragszik rá, ha visszaszáll, minden elbírja őt, ezt a visszajáró kismadarat. Ő még a mélybe is lebukhat az eleségért, nem esik le sohasem. Mindig visszajöhet, eteti majd a ruganyos világ, anyám!