Vallomás az elszakadásról

Augusztus valamelyik utolsó napján, tizennégy éves koromban, a falunktól hat kilométerre húzódó vasútra vitt apám. Első gimnáziumi évemet vártam. Örültem a más városnak, a változásnak, a gyerekkor végének. Együtt ültünk a szekéren barátommal. Ő Pestre készült, iparitanuló-intézetbe. Félúton elkezdett sírni. Sírását örömemhez képest nevetségesnek éreztem. Ha erre a kocsizásra visszagondolok, elszorul a szívem, szeretném pótolni régi mulasztásomat, szeretném azt az elszakadást elsiratni.

Egyre sűrűsödtek a búcsúzások, lassan megritkultak, búcsúzó, búcsúztató is alig maradt.

A múltkoriban otthon voltam. Említett barátom apját akkor temették.

Nyaranta hazajárok feleségemmel, gyerekemmel. Mindig csak öregekkel találkozunk. Néha arra gondolok, össze kellene egyeztetni a szabadságot néhány régi jó baráttal, hogy egy kis hangulatot csináljunk egymásnak is, meg az öregeknek is. De hát nem megy ez már!

Nézegettem egy helytörténeti lexikont. Tele volt letűnt falukkal. Kísértenek a beszántott fundamentumok.

Két öreget hagytunk otthon négy testvér. Szomszédjukban egy özvegyasszony lakik, szomszédjában szintén egy özvegyasszony, s ez az özvegyi egyedüllét vagy két öreg magánya ismétlődik tovább túl a bolton, a templomon, a kocsmán, az iskolán.

Nagyon sokszor találkozom Pesten falumbeli villamoskalauzzal, szövőnővel, kőművessel, hajógyári segédmunkással, lakatossal, mérnökkel. Feleségem csak nevet: hogyan születhetett ennyi ember akkora kis faluban?!

Minden közösségnek élete, közérzete, boldogsága a benne lakó fiatalok számától függ. Az ifjúság énekétől, táncától, szerelmétől derülnek az öregek napjai. Otthon már pletykák sincsenek. Gyermekkoromban még a pletyka volt a népmese, a népballada, a népi komédia utolsó formája, az utolsó szellemi közeg, s ami a lelki foglalkoztatottságot illeti, nem hiszem, hogy pótolná a minden házban szóló rádió, a vasárnapi mozizás s az a néhány televízió.

Szomorú, hogy nyomunkban mekkora üresség támadt. Nem sejthette barátom sem, amikor a szekéren elpityeredett. Akkori örömöm miatt azért érzek ma is lelkifurdalást.

Budapest 150 kilométerre, a Balaton 50 kilométerre van falumtól. Az idősebb nemzedéknél és a mi gyermekkorunkban ez a két nevezetes hely olyan volt, mint a hetedhét országon túli üveghegy, rézerdő, mesebeli táj. Akik megjárták útjait, mesebeliekké változtak maguk is. Szavukat áhítatosan hallgattuk, mert különösnek tűnt, és jó lett volna mindazt látni, amit ők láttak. A falubeliek mozgáskörzete legfeljebb a megyeszékhely lehetett, de már pereskedésüket is legtöbbször elintézte a járásbíróság, adásvételi ügyeiket a járási piac és a szomszéd falu vására. Mindenhova lovaskocsival mentek. Anyám ötvenéves korában látta először a Balatont, a kirándulást szervező földművesszövetkezet jóvoltából. A falumbeliek fele Pestet és a Balatont ma sem látta, elsősorban az asszonyok közül.

Csak az autóbuszok és a vonatok menetrendjét ismerik, melyekkel hozzátartozóik mennek és érkeznek látogatásra. A téesz alakulásának évében, miután a lovakat elvitték, rendszeres és imponáló gyakoriságú autóbuszjárattal kötötték össze a falut és a vasútállomást. Reggel hattól este nyolcig háromóránként járnak autóbuszok. A vonatok járását is sűrítették: van gyors, személy, gyorsított személy, helyi, két várost összekötő motoros. A személyt félreállítják, hogy a gyorsvonat kikerülhesse, a távolsági személy elé mentesítőt állítanak, hogy felvehesse a bejáró munkásokat. Beutazhatnak a gyors legközelebbi megállójára, átszállhatnak a két kocsiból álló helyi járatról. Mindegyik vonat zsúfolt, lépcsőig tömötten húz át a vidék csöndjén. A cigarettafüstben, a nyirkos huzattal kevert melegségben új életforma érlelődik.

Mindenki otthonosan érzi magát. Az emlékeimben élő félszeg parasztok meglehetősen hiányoznak, akik gyermekkori utazásaimban könyöküket testükhöz szorítva ültek egyenesen, feszesen, szótlanul, ölükben a csuhészatyorral. Ahogy szabad ülőhely akad a kocsiban, röstelkedés nélkül megfér egymás mellett a társadalmi helyzet, az öltözet és nyelvjárás sokfélesége. Fölszáll az építőipari segédmunkás, leül a tisztviselő-külsejű társasághoz, vár egy ideig, amikor odaillő, amit mondani akar, vagy az elmondottak által találva érzi magát, megszólal. Gyanútlan a jelenvalókkal, a jelenvalók is gyanútlanok vele. Egyféle viszonyban van mindenkivel: magyar ember a nyelve által.

Megragadnak minden alkalmat, hogy az utazás ideje látszólag megrövidüljön, találékonysággal: kártyával, ivással, „nőzéssel”, újságolvasással, beszélgetéssel gyorsítják az időt – s valójában jól érzik magukat.

Négy órája állok már a vonatablaknál. A szemközti fülke sarkában ül egy kisöreg, látszatra ipari tanuló. Olyan kicsi, hogy lábai a padlót alig érik. Hangját nem hallom, de az utasok szenvednek a nevetéstől. A kis bohócok ravaszságával vigyorog, szemét behunyja, mintha gondolkodna, aztán szája egy rövid mondatra mozdul. Fölharsog mindenki. Ujjait úgy kulcsolgatja a levegőben, mintha árnyjátékot rögtönözne, mint ahogy nyulat, kutyát, kecskét mutatnak a falra. Hirtelen térdét csapkodja, arca komoly, szája összezárva, már előre új röhej tör ki, pedig még nem is tudják, mit mond majd.

Az utasok valóban jól érzik magukat, bár többször elsóhajtják: „Jaj, mikor érek már haza! Mikor lesz már ennek vége!” – mert az utazás ideiglenessé teszi a jóérzést, még akkor is, ha a rendszeresen utazóknál ezek az ideiglenes örömök szinte életformává válnak. A vonat lehetőséget ad a szabad viselkedésre. A faluról elszakadt fiatalok általában alacsony beosztásúak, munkahelyükön a függőségi viszonyok tömkelege áll felettük, lakásukon a főbérlő vagy a munkásszállói gondnok rigolyáinak vannak kitéve, meg a kollektíva véleményének is; amikor hazalátogatnak, az otthoni elmaradt munkákat kell bepótolniuk. Számukra az utazás csak annyira rossz, amennyire az utazási körülmények kulturálatlanok, mert mindig akkor utaznak, amikor az egész réteg utazik, kettős ünnepek előtt, szombatokon haza, vasárnap este, éjjel, hétfőn kora reggel visszafelé. Utaztam úgy haza már, hogy a lépcső volt az ülőhelyem, fönt még a klozettban is álltak, szükség esetén tragikomikus helyzetek alakultak, nevetés, veszekedés az ajtó előtt. Tízfokos hidegben vártunk az autóbuszra este héttől éjfélig egy restiben, nem csinálhattunk mást, mint ittunk, s később már féltünk a fagyhaláltól, mert mi lesz, ha nem jön az autóbusz, már hét óra tíz perckor itt lett volna az ideje. Legutóbb húsz percet késő vonatunkat nem várta meg a busz, gyalogoltunk az árok szélén öt falu felé, amíg egy teherautó bevitt minket az első faluig, álltunk egymáshoz szorulva, egymásba kapaszkodva, kanyaroknál és döccenőknél tele a borulás előtti izgatottsággal. A vonatozó fiatalok rugalmasak, a kényelmetlenségek nem teszik őket szótlan mogorvákká vagy mindig zsörtölődőkké.

Két szembe-lógó hajú fiú énekel végig a zsúfolt folyosón, billeg lábujjhegyen, kezükkel a magasban kell evezniük, a kalapok között. Ők csak énekelnek és tolakszanak a büfé felé. Útjukban kalapokat vernek le, nők első részén siklanak át, cipőkre lépnek. És megszólal az, aki soha semmit nem enged szótlanul: – Nem hagynák abba?! – Mert bárhogyan eljuthatnak a büfékocsiig, nőt is találhatnak mindig, jut egy szerelvényen valaki, akivel elszórakozhatnak így-úgy, akár nevettethetik kétértelmű szóval, akár átölelhetik, akár pirulósra bámulhatják az ártatlanabbat. S végtére a vonat közönségének kétharmad része a csúcsforgalomban is ül. Akik nagyon messze utaznak, a fele útnál legtöbbször leülhetnek, mert fele útig a fele utas leszáll. Megfigyeltem, az álló utasok időtöltése sokkal látványosabb, sokkal többen isznak közülük, több a leszólítás, a hangoskodás, és több a látványos, magába forduló mogorvaság is. S az emberek nagy része megváltozik, amikor ülőhelyet talál magának; a hangosak lecsöndesednek, a zárkózottak fölengednek, előbbi ingerlékenységük helyett elvegyülnek a mindennapi, őszinte beszélgetésbe, miután sajnálják már, hogy talán sohasem láthatják egymást.

Amikor vidékről jövet kijutok a pályaudvar kapuján, kicsit röstelkedve lépkedek sáros cipőmben – sáros vagy poros cipőm jelképe még ma is ott, a pályaudvar előtt, vidéki származásomnak.

Nyolc éve költöztem Pestre, örömöm a legnagyobb volt, tudtam, ez a város jelenti majd ifjúságom legszebb korszakát, s valószínű egész életemet is. Nem képzeltem, mennyiszer kell győznöm, koptatnom magamat, mennyiszer kell elkeserednem. Udvarlásban, bennszülött felnőttekkel való viselkedésben, közönség előtti megjelenéskor, szópárbajokban, amikor a szükséges gyors és frappáns válasz nem jutott eszembe, dühösen arra gondoltam: Hát mért nem születtem pestinek, micsoda sültparaszt vagyok én!?

Társaim Kelenföldön leszállva nem álltak meg Budán, legtöbbször a 49-es meg a 6-os villamos sem vitte őket célba, mert az a postás, tűzoltó, villamoskalauz, foltozó szabó, irodai altiszt, házmester-rokon, jó ismerős, akihez arra a néhány napra mentek, amíg állást, kiadó ágyat, munkásszállást találnak, Angyalföldön, Zuglóban, Rákospalotán, Kőbányán lakott. A pályaudvar előtt még könnyű, mindenki egyféle jármű felé sodródik, s mindenki egyformán csomagos. A bonyolult több-átszállós odajutás, ami az eligazító levélben is érthetetlen volt, a valóságban még érthetetlenebb. Már zavarba jönnek az első átszállásig. Csomagjuk mellett toporognak, mások útjában, sután. Magukra értenek néhány célzást. A kalauz lekezelően bánik velük, esetleg rájuk förmed az utazóközönség előtt, hogy nem itt, hanem amott kell leszállni: nem tud olvasni? Ennyi idegesítés újabb idegeskedést okoz: ellenkező irányú villamosra szállnak át, de ezután meg jegyük lesz érvénytelen, mert egy megállóval előbb szállnak föl visszafelé. Szörnyű utazásuk történetét szállásadójuk a bennfentesek jóindulatú mosolyával hallgatja végig. Az első nap megértik a legfontosabb törvényszerűséget: meg kell tanulni a közlekedést. Egy hét alatt fogtam föl, szinte utcáról utcára hódítva a tapasztalatokat, azt a mozgási teret, amiben azóta is élek. Megismertem annak a négy-öt villamosnak, autóbusznak az útvonalát, amit célpontnak használhattam, számoltam a megállókat, megjegyeztem a legfontosabb épületeket tájékoztatóul, bár nehezen, mint erdőben a különböző alakú, de mégis egyforma fákat. A forgalom kifürkészése kezdetben a legnehezebbnek mutatkozott, pedig a legkönnyebb győzelem volt, s nem tett városivá.

A faluról jött pestiek első generációja pesti lenni igazán sohasem tud, a magatartásán, a nyelvben, az öltözködésben mindig marad valami városból kimutató, amivel a faluba visszajutva éppen fordítva, harsogóan pestiekké válnak. A városlakó falusiak őrzik helyzetükben, nyelvükben, magatartásaikban a tétovaságot. Egyrészről a teljes hasonulni akarás, másrészről a teljes hasonulásra való képtelenség ellentétében múlnak el napjaik. Ez az akarás, rendszeres erőfeszítés – mint a szereplés lélektanában a lámpaláz, a felsülés réme – furcsa ízlésbeli és nyelvi torzulásokat szül. Otthon a faluban erről egy nevetséges mondás járja: „Édesapám, ne rágja már azt a bagolyt.” Ez a mondás, bár húsz éve hangzott el, még ma is a pestiesség komikus példájaként él. A szegény kis cselédlány tétovaságában azt hitte, hogy a szájba dugott, rágni való dohánycsomót, a bagót, úgy kell helyesen ejteni, mint a toronyban kuvikoló madár nevét.

A kalauzok és újságárusok adták agresszíven tudomására sorstársaimnak a pesties hangzást, azok, akik a nyelvrontást tökélyre vitték, meg a kabarészínészek, cirkuszi bohócok, mindazok, akik a személytelen publikumra nyitják szájukat, akiket a vidékről jöttek legtöbbet hallgattak, abban a hamis tudatban, hogy ők a fővárosi jelleg reprezentánsai. A „kezeletlen menetjegyeket” é-sorozata, a „vigyázni” és „indulás” é-vé változott á hangjai naponta beléjük sulykolódtak. A kalauzi, rikkancsi nyelv felszólító mondati szerepe, magasabb frekvenciája, hangsúlyeltolódása talán magyarázható, talán a maga határa között megszokható. Az affektált hangzással és a csibész-szókinccsel sokan azt hiszik, felismerhetetlenekké válnak a pestiek között, s nem veszik észre, hogy ezáltal lesznek városlakó vidékiek, hiszen példaképeik maguk is legtöbben vidékről jöttek valamikor.

Főleg első pesti éveimben és hazalátogatásaim alkalmával jöttem zavarba, otthon majdnem árulásnak éreztem, ha gyün helyett jön-t mondtam. Pesten veszprémi e hangjaim miatt kellett lehalkítanom e hangú szavaimat bizonyos társaságokban, vagy dacosan, lázadozva fölerősíteni. Több év telt el addig, amíg beszédemnek már nem voltam megfigyelője, a gondolat kimondására figyeltem elsősorban, természetesen jöhetett elő számból a szó. Szerencsém volt. tájnyelvem köznyelvre való váltása a bölcsészkar és a kollégium következtében természetesen folyhatott. A diákotthonban társaim ugyanazon a nyelvi fejlődésen estek át, nem kellett magányosan átélnem, a környezet kívánalma nem volt olyan erős, mint egy kintlakó diáknak vagy egy munkást fiatalnak, aki fővárosi gyárban dolgozik. Alkalmam volt tanulmányozni nyelvjárásom értékeit és hibáit: jobban megközelíti a szó hangulatát, szinonimáinak bőségével nagyobb lehetőséget teremt az érzékletes beszédre, többféle e hangjával a magyar nyelv egyhangúságát töri meg; mély a és ó hangárnyalataival durvítja a mondatokat, visító i hangjaival a háborgatott vasak idegesítésére hasonlít.

Bárcsak a nyelvalakulás esztétikai probléma lenne! Ma intézményeinkben egy szobában ülhet munkás-, parasztszármazású és középosztálybeli egyenlő emberi ranggal, az előítélet a nyelvezet alapján is mérlegel, és megszabja utálatos értékrendszerét.

Nem illik tájszólással beszélni, mi hol van, nem illik kérdezgetni az utcán. Ha külföldi lennék, tíz udvarias magyar kézzel-lábbal mutogatná a Gellért szálló felé közlekedő járművek számozását és irányát – Pesten nem illik vidékinek lenni. A tudomásunkra hozó megjegyzések vagy bezárkózó tekintetek, tartózkodások meg a túlzott kedveskedés mögött mintha a cselédlányukat ugráltató nagyságák vállon üldögélő ördögöcskéje vigyorogna. Húsz évvel az urak után úri utánzat a pesti gőg, vidékiekre célzó provincializmus, filozófiája a régi: vidéki – paraszt – műveletlen – neveletlen – istállómelléki – gyorstalpaló tanfolyamot végzett – szakérettségis – esti egyeteme van – Turi Dani – fészekrabló. De jaj, még maguknak sem merik bevallani „egy szocializmusban”.

A várószobában egy orvos magánrendelésén az ebédlőből átszüremlő beszélgetést hallgatom. Egy cselédlányról van szó, aki a doktorékat otthagyta, pedig „kivakarózott” náluk a „retkeslábú”.

A munkásszálló gondnoka a szőnyeges előcsarnokból kiabál a lakószobák felé: „Ha otthon nem tanítottak meg rendre, majd itt megtanuljátok, b…m a mucsai úristeneteket!” – s hangját lehalkítva, szinte magának mondja tovább: „Ezekkel nem lehet szép szóval beszéni.”

Az egyik építőipari vállalat kultúrosával beszélgetek mindenféléről, régebbről tudom, hogy parasztszármazású, azelőtt normás volt. Prosztónak mondja azt, akiről rossz a véleménye: prosztó az egyik telep szakszervezeti könyvtárosa, prosztó a vállalati KISZ-titkár. Nem értem szándékát, azt hiszi, hogy én nézem le ezeket az embereket, vagy már nála vált olyan természetessé, hogy senki előtt sem fegyelmezi magát, gátlástalanul leprosztózza, leparasztozza, akik nem tetszenek neki?

Magyarázatként törnek föl katonasági emlékeim a kiskatonáról, aki izgatottan várja az előző korosztály leszerelését, hogy újonckori sérelmeit kiélhesse. Elszomorító végiggondolni a Pestre költöző nemzedékek egymásra sziszegő áradatát, amint gúnnyal, lenézéssel, az eredet árulására késztetve keresztelik városivá félszeg sorstársaikat, távol a Belvárostól, a középső Budától, ahol földijeink leginkább házmesterek lehetnek.

Emlékszem, királyfiúi lélekkel érkeztem, bő nadrágomat, farkaskutya füléhez hasonló gallérjaimat, divatjamúlt gönceimet, frizurámat nem vettem észre magamon. Az első hetekben jövőmmel foglalatoskodtam, ha szebb is volt, amit a kollégiumi vaságy pokróca alatt elképzeltem, mégiscsak megvalósult, a megvalósulásban csupán a régi ihletettség hiányát sajnálhatom.

Nem érzem magam idegennek Budapesten. Amit a sorsok önérzeteként ideírtam, inkább csak emlék vagy másokon gyűjtögetett tapasztalat. Elvégeztem az egyetemet, rögtön állásom lett az államvizsgám után, pár hónap múlva megnősültem, világos szobában lakhattam, gyerekem született. Életem kevésbé változatos, inkább az adott lehetőségekkel kellett gazdálkodni, nem a lehetőségeket meghódítani. Néha azt hiszem, ráálltam egy futószalagra, amely szabályosan, menetrendszerint visz az előre látható cél felé.

Sokan vagyunk, akiket a gyerekkor játékai, legeltetései, iskolája felejthetetlenné tett egymásnak. Mindannyian tartozunk egymásnak a gyerekkorért. Vajon törlesztek-e, ha életünkről gondolkodom? Nagy kalandra adtuk a fejünket, otthagytuk az évszázados biztonságot, nincs közöttünk egyetlenegy sem, aki Pest választóvizében ne fürdette volna meg magát. Az elszakadás kalandját sokan elrontott élettel fizették meg, nem éppen azért, mert kikerültek otthonuk ellenőrzése alól, inkább, mert otthontalanok lettek. Valamikor a család biztosította az öntudatosító látszatot, akkor mintha a világ közepén álltak volna, a család nélkül úgy érezték magukat, akár a meztelenek az öltözöttek között. Osztályhoz sem tartoztak már, a gyárban parasztok, a faluban urak, ahogy nálunk a városi embert mondani szokták. Zavarba jöttek munkaidő után, még jobban észrevették egyedüllétüket. Először a híres szórakozóhelyeket, a Jerevánt, a János pincét, a Budavárt látogatták meg, mert mindenki beszélt róluk, s nem pesti az, aki belülről nem látta, aztán ráébredtek, hogy hasonszőrűekkel van tele, s mindegyik vidékies közvetlenségű bár, ahol nehéz társtalanul üldögélni. Ittak, rájuk ragadt valaki, a szombatok után elmentek hétköznap is, keresetük nem volt elég az éjszakázásra, erejük a munkára. Pest feketére fest – mondogatták a szülők a százéves bölcsességet, amit az elromlott cselédlányokról, szövőnőkről, tolvajokról szálló hírek hitelessége emelt szólásmondássá, s az elrontott életek emelik ma is nemkülönben. De nem Pest a fekete, hanem a fölvándorlók magányossága, az a bizonytalan lelkiállapot, amiből szerencsével vagy szerencsétlenséggel menekülni kell.

Falum ezerkétszáz lakosából az a két-három száz, aki az elmúlt tíz-tizenöt évben Pestre vándorolt, s ma már állandó pesti illetőségű, aki mind átesett a krízisen, nem adott magából kettőnél több tolvajt, három házasságon kívüli gyereknél többet, talán egy alkoholistát, de prostituáltat egyet sem. Amikor az élet iránya a kilátástalanság felé fordult, észre tértek, vagy nyugtatóbb helységbe vonultak vissza, vagy családot alapítottak, mellyel a jövő bizonytalanságát, az alámerülés rémét elűzhették. Előjöttek a leánykérés falusias formulái, átmelegítve másnapos bánattal, előjöttek a válaszok, melyek az albérleti szobában a kötőtű felett már annyiszor megfogalmazódtak. S összeházasodott két falusi, az esküvőre hazautaztak, megesküdtek az otthoni pap előtt, lakodalmaztak a tiszta szobában. Mert pesti lányt csak azok vettek el közülünk, akik iskoláztatásuk által nagyobb befogadtatásnak örvendhettek, meg azok, akik eljátszották itt fönt otthoni mértékkel mért tisztességüket: a faluból jött lányok előtt nem állhattak meg egyenesen, azoknak a lányoknak kellettek, akik hasonló helyzetben voltak, meg sokkal idősebb, több gyerekes, elhagyott asszonyoknak, akik kapaszkodtak minden szalmaszálba magányosságuk, kicsi keresetük miatt. Ők a házasságban már nem fogódzhattak meg, életük még tovább bonyolódott, a falutól véglegesen elszakadtak, nem járnak haza, nem hallani róluk, lakcímüket nem ismeri senki sem. A többiek az ünnepeket, legfőképpen a búcsút otthon töltik, amíg a gyerekek megszületnek, rendszeresen, utána egyre ritkábban.

Leszállok az autóbuszról a templom terén, az autóbusz kutyaugatást hagy maga után meg cipőm zaját. Érzékszerveim befogadóképességét fölerősíti a környezetváltozás. Szokatlan a csönd, füleim halotti némaságot vélnek, mert rettenetes hangzavart, gépdübörgést, emberzsivajt szoktak meg. Hónapokig nem szűnt mellőlem az embersűrűség, itt nem látok egy árva lelket sem. Átnézek a házak fölött, mindegyiket betetőzik a fák, reggel még a fák tetejére láttam az emeletről. A kicsiség és az elhagyatottság sajnálata egyre nő bennem hazafelé. Szervezetem tovább akarja élni megszokott állapotát a megszokott környezetben. Budapestről jövök, ottani mértékkel mérem falumat. Igazságos-e véleményem?

Most hazamegyek, ünnepi lesz a találkozás – anyám jót főz, friss kenyeret vásárol, mert különben egy hétig is eleszegetik kettesben a pékkenyeret apámmal. A jövevény ne érezze a bor hiányát sem! A beszélgetés már akkor elkezdődik, amikor a vendég még a kezét sem mosta meg, korgó gyomrát sem csitította el. Kérdések támadnak. Nem hiszem, hogy a létezésre és az újdonságokra vonatkozó kérdéseket jobban, szó szerinti értelemben mondanák, mint itt, olyan igazi kíváncsisággal, hogy az a kérdezőtől is, a felelőtől is szívbeli figyelmet követel. A jövevény tudatosítja magában az elmúlt időt, most végre nem a mindennapi praktikum követelésére veszi elő a múltat, az egészből kiragadva egy-egy emlékdarabot. Vall, és elhallgat, mert el kell hallgatnia azokat a dolgokat, amelyek a hallgatók nyugalmát megzavarnák. Az otthoniakat minden szóval biztosítani kell a fiúi szeretetről, a rokoni érzelmekről meg arról, hogy az elszakadás társadalmi emelkedésben, könnyebb megélhetésben, rangban-pénzben megérte, ésszerű cselekedet volt. A beszélgetés folyik tovább, pedig már otthagyták az asztalt, már az ólnál nézik a malacokat, az udvar végében a konyhakertet, a gyümölcsfákat, mély nyugalommal, szellemi frisseséggel, mámoros érzékenységgel a tárgyak, a történetek, a növények, az állatok iránt.

A hazalátogató másnapra kialussza az ünnepélyességet, olyanféleképpen, mint ahogy lefekvés előtt repdesett a szobában szekrényekre és padlóra rakott alma, körte, dió illatában, s reggelre megszokta ezt a mennyországi levegőt, s magára maradt annyira, hogy kellőképpen megérezze, s talán végiggondolja a valóságot, mialatt az otthoniak folytatják tovább napi teendőiket: főznek, állatokat etetnek, misére mennek. – Szüleim sem mulasztják el a vasárnapi nagymisét. A főlő ebéd őrzését rám bízzák, közben ténfergek a házban, az udvaron, a ház előtti országúton.

A házakat közel érzem magamhoz, szerszámoknál, bútoroknál, ruháknál közelebbiek, szinte már élővé lényegült barátaim. Közülük egy földből vert házzal családias viszonyban vagyok. Kedves állataink régen kimúltak, ruháink elkoptak, de nem is voltak életünkben annyira jelenvalók, mint ez az épület. Évenként kétszer: húsvét és búcsú előtt kicsinosítottuk, kavartuk a gabonatörekes sárföldet, oltottuk a meszet, s dolgoztunk rajta napokig anyám vezetésével. Nyugtunkat nem hagyta sosem, mert a nagy rendcsinálások között is rendszeresen javítgatni kellett, az eső leverte az oldalát, aránytalanul nehéz nyárfagerendázata ferdítette, szétnyomta a falakat, tűzfala ledőlt, pozdorjává törte a hozzáépített ól cseréptetejét – szóval megdolgoztunk jótéteményeiért, téli melegéért, nyári hűvöséért. Anyám éppen úgy föláldozta magát érte, mint értünk, szidta, és másokéhoz hasonlította, apám védelmezte, és többre tartotta mindenkiénél, emiatt aztán hosszú veszekedések oka lett a ház. Pedig szegény az időnek engedelmeskedett csupán, mint szüleim hajzata, fogai, bőre meg a kezeik, amelyekkel már képtelenek megállítani az otthon pusztulását. Dúc, sárföld, deszka és bádog sem segít. Kapujára illene a figyelmeztetés: Életveszélyes!

Mostanában otthoni beszédtéma, hogy a szükségtelen és menthetetlen ólat, istállót, kocsiszínt bontsuk le, mentsük meg legalább a tetőt, a nagy értékű cserép- és faanyagot, mert hovatovább a pajta sorsára jut az is. A pajta szemünk előtt dűlt össze. Először kikorhadt az egyik gerendarendszere, mikor az óriás A betűhöz hasonló alkotmány kiesett, a tető nyeregszerűen beszakadt, az esőlé nem folyt le a zsúpról, rozsdásodott, rothadt, foszlott minden ereszték, szög és kötés fölmondta a szolgálatot. Ma már a puszta falak is elvásnak az esőtől, fagytól, gyökerektől. Okoz akkora szomorúságot a romló ház, mint a halálos beteg ember, hiszen lakói baját nagyítja föl a betegség, az öregség, a magatehetetlenség szimbólumaként.

Boldoggá tesznek az épülő falvak. Falumbeliek helyett irigylem a friss házakat, az udvarok rendjét, az építő, javító, csinosító kezeket. Sajnos irigyelnem kell lakói közérzetét is, amivel a jövendőt fogadják, miközben villanyt szerelnek, betonjárdát raknak, fúrják a kutakat. Szülőfalum, mint annyi más dunántúli község, eltűnik a föld színéről, történelmi küldetése lejárt, vasútja nincs, fekvése rossz. Ki az a bolond, aki vállalná hátrányait? 1785-ben többen lakták, mint az idén. Hiányoznak a negyven-ötven évesek, hír nélkül elestek a fronton: a mi utcánkból tíz férfi – ma az erőt jelentenék, tíz helybeli lányt a faluban marasztaltak volna, apái lehettek volna húsz-harminc gyereknek. A vándorlás megindult, s mire a szövetkezet megalakult, nem maradt otthon egyetlen segítő kéz, a háromszázötven lakosú utcából száztízen mentek el, közülük negyvenöten Pestre. A szövetkezetben dolgozók nagy része a hetvenéves nyugdíjkorhatárhoz közeledik, vagy túlhaladta, vagy elcsigázott a korához nem illő megterhelés miatt. Két fiatalember dolgozik helyben, az egyik a párttitkár, a másik a téesz traktorosa, a környék iparában a többi, a további tíz-tizenkettő. Csak a vasárnapot töltik otthon, meg az éjszakát hajnali háromig, fél négyig. A fiatal nők az ő feleségeik. Családjukban nincs harmadik, negyedik, ötödik gyerek, már a második a legkisebbnek számít. Utcánkat Csönd utcának kellene nevezni, pontosan fedné tapasztalatainkat. Nem az utcai beszélgetések utáni csöndet jelentené, nem lenne előzménye a nevetés, a veszekedés, az állati nyögdécselés, nem a megnyugtató csöndet jelentené, hanem a fedetlen falakét, lakatlan szobákét, a pókhálós, elmállott újságpapírral éktelenkedő ablakokét meg a kályhatűzbe tekintő magányét.

Hetvennégy házból huszonkilencet magukra maradt szülők vagy gyermektelen házaspárok laknak, ebből tizenhármat özvegyek és hetven év körüliek. Tizenegy ház lakatlan és romos. A pajtánál kezdődött el a romlás, az udvar végén, azután a pajtáról az ólakra terjedt. Bizonytalanul zárja a kerítés a disznókat. Összevágott deszkadarabok keverednek a szalma- és tökhéjalommal. Az ajtó toldozott-foldozott, a tolózárat egy-két görbére vert szög tartja, s lötyög, kinyitáskor szánalmasan összecsuklik, kidűl egy szenvedélyes disznóvakaródzásra, s kezdődhet a hajszolás az öregasszony sírós kiáltása után. Kísérteties még elgondolni is azt a hajszát, amit két öreg a fulladás határain visz véghez akkor.

Míg az utcára kiskert virul petúniával, dáliával, tavaszkával, tátikával, az udvar hátulsó lakása üresen, tető nélkül áll. Gazdáját, az öregasszonyt pár évvel ezelőtt elvitte a tüdőbaj, tüdőbajos férje, lánya és veje után. Ha valamivel előbb megy el, a téeszszervezés előtt, talán megvette volna az első lakó ezt a házrészt istállónak a Pesten élő diplomás örököstől, a magasra jutott fiútól. Visszaemlékszem a háborúig: állt az udvartartás szép, sudár lányuk körül s az öregember nagy szalmakosarat font köhécselve a fejőszéken. Abban az időben volt a lakodalom is, a csendőr őrmesterrel meg a lánnyal, s mi, ablak-aljáig érő, tátogató kölykök savanyúuborkát kaptunk torta helyett. Nem emlékszem már se muzsikuscigányra, se vendégekre, se táncra, csak arra az uborkára, az uborka egyre édesedő ízére nyelvemen.

Hat hátsó udvari lakásból pusztultak ki az utóbbi húsz év során a mi utcánkból. Közülük az egyik kéményen gólyák fészkeltek, de amikor örökre elszállt a füst, átköltöztek a szomszéd házra. Az első lakások mintha jobban bírnák, felépítésük erősebb, lakóik módosabbak voltak, életképesebbek. Ma még csak egy házon jutott az utcára az országútig törő romlás, annak is magyarázata inkább a háborúban van, mert a három testvér közül az egy férfi a fronton elesett, a ház a felszabadulás napján leégett a nagy tűzvészben, többek között. A két lány erejéből újjáépítésre nem futotta, találtak a faluban egy üres lakást, abban halt meg közülük az idősebb. Házuk húsz év óta éktelenkedik az utca középső részén, gyerekfélemlítő bozótjaival, prófétai pusztulással. Konyhából nőtt akácosát zúgatja a szél. Mindenki tudja, lassan követi a többi ház is, először egy-kettő, aztán több és még több. Az emberek szó nélkül lépegetnek előtte.