Keleti Károly utcaCsak félig budai ez az utca. Alul a Statisztika-kert lehetne egy moszkvai park kicsinyített mása, ahol a csúnya tanácsházat, az ormótlan Mechwart-szobrot fiatal jegenyesor, olajfák, szökőkút, padonücsörgők, sakkozó öregek feledtetik. A Mártírok útjai forgalom után a Statisztikai Hivatal látszólagos nyugalma; Szabó Istváné ez az utcatorkolat. Elképzelem talapzat nélküli szobrát az óra oszlopa tövében, fejét bartókosan félrehajtja, kezében irka és újság. Senki sem tudja, kicsoda, bosszankodnak, mit akar lábuk alatt ez a kistermetű bronz? Elmozdulna a Rózsadomb kocsmájába a János bácsihoz, fél deci unikumot kérne, hogy otthon érezhesse magát az Európában, ahol egy tehén történetében írná meg parasztregényét. Szabó Pista emlékműves tájakra tűnt már, én még gyakran fölmegyek az utca végébe, s próbálom megfogalmazni, amit csak azóta sejtek, mióta nem lakom ott. Egyénisége egyetlen utcámnak sem volt ennyire. Történt bennük mindenféle velem, másokkal is, de mit mondhatnék a Ménesi útról? Villák meg Eötvös-kollégium. A Baba utca, száműzetés keserűségem zöldövezetében. Az Üllői út, zaj és magamra erőltetett józsefvárosi képzet. Az Ábránd utca, Máriaremetén új házasságom szegény boldogsága, kertes házak. Az Uzsoki utca, megállapodottság a kórházak között. De itt szinte úgy érzem magamat, mint ahol egész életemben jártam. Világvárosi házakkal kezdődő balkáni város főutcája. Előbb mindenféle osztályú vendéglátó helyek, kávéházforma presszó, kékfrankos borozó, a Rózsadomb teraszos, első osztályú étterme, hegy alá nyúló sörözője. Ez az utca a Rózsadomb alja, de elfordul a luxustól, amint a Bimbó út jobbra kanyarodik az ideális tetőre. A Statisztika-kerttől egyfolytában otthon érezhetik magukat a rózsadombiak, csak autóbuszba, taxiba kell szállni a liget szélén, a virágárus előtt. A Keleti Károly utcaiak a másik oldalon gyalogolnak tovább. Az első keresztutcától fátlan a járda, mégse veszem észre, mert a Majláth-házak virágosak, s minden mellékutcából lomb hajlik ki, szemben a zöld Marczibányi tér, s a hegyoldal. Üzletsor, mintha minden szükséglet kielégíthető lenne, bár a választék kisvárosi. Ha van itt valami tudományos intézmény, természetesen a mezőgazdasággal kapcsolatos, s a Meteorológiai Intézet a házak mögött. Az alagsorban kisiparosok, de hiányzik ajtaja elől a behemót fakereskedő. Lányunk néhai gyerekorvosa, dr. Fülöp László tábláján a rendelési idő leragasztva, mintha élne még, és nyugdíjba vonult csupán. I Az Alvinci úti szelet régi lakásom háza vágja ketté. Egyik felével a hegyre néz, a másikkal a Ganz gyárra, de hogy a két kilátás között ne legyen akkora különbség, a Kisrókus utcai kertecske gesztenyelombjában képzelhettem magamat. A gyári utca fönti végén csak akkor jártam, ha vasárnap elfogyott a cigarettám. Olyan egyedül székelt az öregasszony az elhagyott trafikban, mintha őrizne s fedezne valami vagyont, s így hagyta csonka kezű fiára is azt a létfontosságú posztot. Rendíthetetlen makacssággal tartották magukat az áporodott dohányszagban, a szódásüvegek között. Erkélyedről nem engem vársz, a római nőszoborutánzat is csak teérted áll ott. Otthon vagy, mégsem csillapul aggodalma. Nem ismerek a régi lakásra, pedig lenne még emlékeztető, de minden más, ha máshol találom, s kilaktam magamból az egészet. Az ovális asztalnál talállak, fölpárnázott székeden dolgozol, kinyitott folyóiratok, cédulák között nagyokat szippantasz a Románcból. Miért szívod ezt a vacakot? Olcsó, mondod, és megszoktad már. Az ágy szélére vagy a karosszékbe telepszem, nehogy asztali rendedet összezavarjam. Ma már sokat kávéztál, egyedül iszom. Nem szeretsz dolgozni a sarokban, azon a deszkákból ácsolt, függesztett alkalmatosságon. A régi, nehéz íróasztalon, melyet apádtól, nagyapádtól örököltél, én se szerettem. Persze az én munkám más lett volna, mint a tied, mászkálni való tér kellett hozzá, és csönd. Ha elmész, minden cédulád úgy marad, ahogy abbahagytad, megjössz, főzöl, rendet raksz és folytatod. Kell a pénz. Itt maradtál két házasságból két gyerekkel. A tartásdíj és a fizetés nem elég. Éjjel fekszel ágyba, korán kelsz, aztán szombat délelőtt, vasárnap úgyahogy kipihened magad, és újra az ovális asztal, ahogyan ott maradt a folytatni való dolog. Néha színház, hangverseny, mozi, társaság az asztal engedelme szerint. A csöndet jól megteremtetted azzal a szekrényes leválasztással, még keskeny ajtót is csináltattál rá. Nőttek a lányok, nagyobb lett a zaj. Zsófi lányunk bejön. Huszonhárom éves, mint mi huszonnégy évvel ezelőtt.
A Vassza Zseleznova előadásán elkezdted a sírást a miskolci színházban. Négy évig éppen csak köszöntem, mint aki ugyanarra a szakra jár. Te, egy évfolyammal alattam, megközelíthetetlennek mutattad magad. Erőltetetten társalogtunk volna máskor. De azzal a sírással, amelyet talán csak én vettem észre, bizalmasod lettem 1961 májusában. Október elején összeházasodtunk. Ha a városban alszunk, azt hiszem, minden másképpen történt volna. Kellett az a bükki turistaház a sors rendelése szerint, meg hogy Boda Miki Márta barátnődnek udvarolt, így aztán négyesben ihattuk meg a szemelt rizlinget a ház mögötti szénaboglya tövében. Muszáj volt újra elsírni magadat, hogy szemedet megcsókolhassam. S már kettesben sétáltunk, míg az egész kiránduló csoport keresett bennünket: hova tűntünk, mért ijesztgetjük őket, és micsoda dolog ez? Ráadásul Zoli kificamította a bokáját. Másnap a hegyi ösvényen vékony citromszeletet dugtál a számba. Hiába mondom Dylan Thomast, hiába szavaltam volna bármilyen verset, ha este nem szeretsz belém. Gyanakodva néztek ránk a többiek, Zoli sántikált, eltévedtünk a Bükk ősrengetegében, mások a turistatérképet vizslatták, minket nem érdekelt, hol vagyunk, mi lesz velünk. Ha itt alszunk, hát istenem! Enyhe éjszaka, belefekszünk a zöldbe. Társaink megszoktak minket délutánra: magabiztos viselkedésünkkel nem tudtak mit kezdeni. Lányunk most huszonhárom, akkor mi is huszonhárom évesek voltunk, el sem hiszi, miért kellett volna zavarba lennünk. De talán megérti, milyen hirtelen el lehet hagyni egyik embert a másikért. Mert hirtelen elhagytam miattad azt az orosz-francia szakos lányt, akinek tegnapelőtt még képeslapot küldtem a kirándulásról, aki miatt végigizgultam az egész márciust, meg ne tudja egy föltételezhető kollégiumi fegyelmiből, hogy Sacival összezárt minket a portás a társalgóban, s ott töltöttük a fél éjszakát, aztán kimásztunk az ablakon, de Saci már nem tudott kijutni a kerítésen, ő bent, én kívül… Szerettem azt az orosz-francia szakos lányt, de nem annyira, hogy hirtelen ott ne hagyjam miattad. Már a neve sem jut eszembe. Tisztességesen hagytam el, ha tisztességesnek tartom, hogy megmondtam az igazat. Azt hiszem, hiúságból vallott akkor szerelmet, hozzám akart jönni, de én már az első pillanattól megéreztem a rossz házasság lehetőségeit. Rólad még most sem akarom hinni. Te sem képzelted, pedig első bálunkon nem lehettem valami megnyerő. A Villányi út körtéri végén vártalak a 61-es villamosnál. Nemrég költöztem albérletbe, még kollégistának éreztem magam, még az enyém is volt az a májusi bál, jogosnak véltem megjelenni veled, csak már nem a Himfy-lépcsőn bukdácsoltam lefelé. Pontosan érkeztél. Jó jel – gondoltam, hiszen nem szoktak pontosak lenni az eddigi nők, gyakorta el se jöttek. Irántad semmi kétség nem izgatott. Éppolyan sietősen jöttél, akár az egyetem folyosóin, félrehajolva mosolyogtál, mint minden fényképeden. 1961-ben még adtunk a megjelenésre; nyakkendő, fehér ing, öltöny, bár mind a két esküvőmre mástól kértem a sötét ruhát. Emlékszel, milyenben érkeztél? Azt hiszem, világos taftanyag volt. Selyem? És átalakított. Később megtudtam, milyen szegények vagytok, s milyen ügyes az édesanyád. Talán ő hordta valamikor, vagy a Lanta néni, báró ifjú Fejérváry Gézáné.
Zsófi elmondhatja magáról, az egész régi és mai Magyarországhoz köze van. Apai ágatokról maradt bárócímeres ezüstkanállal kavargatja teáját, forog az oroszlán és kereszt, csak nem úgy, mint a darabontkormány elnöke, báró Fejérváry Géza kezében; az ifjabb báró hüllői, lévén Lanta néni férje hüllőbiológus, rémiszthetik kiszáradt, poros tetemükkel a padlás felől. Megvannak még? Nem jártál a padláson azóta sem? Mostanában hallottam a báró ifjú Fejérváry nevű gyíkról, Ausztráliában fedezte föl családod tudósa, nagyika mondta nekem, hogy apja látta Vajda Jánost, a mogorva költőt, az iskolaigazgató. A Wehnerek: tanárok, ügyvédek s kiváló zenei tehetségűek, itt a Tibor, a neves zongorista, s ki volt a családból, aki a Dohány utcai zsinagógában orgonált? Meg az a nemesi címer valahol félredobva! A Radimetzky Katinál? És Juli húgod, aki Konrád Gyurihoz ment feleségül, most Nyugaton. Aztán az én parasztcsaládom, de Lacit már Nagy Lászlónak kellene mondanom, Szécsi Margitnak sógornőmet, aki pestlőrinci munkáscsaládból való.
Ami régen hihetetlen, már mibennünk is összebékült, nemcsak Zsófiban, ahogy jártuk a táncot azon a bálon. Rumot ittunk, én eléggé dajdajoztam, ma már botrányosnak tartanád, meglátnád benne a sikertelen házasság jeleit, nem következtettél semmi rosszra, inkább koccintottál velem. Azóta két-három boldog évig féldeci rummal emlékeztünk szerelmünk idejére. Három mézesnapunkon fölszaladtunk az akarattyai kocsmához délutánonként, de 1966-ban érettségi találkozóról jövet már nélküled szálltam le az akarattyai állomáson, rumoztam háborodottan, s józanul hanyatt feküdtem a tűleveles fenyőavarban. Táncoltunk, ittunk, hajnalban hazakísértelek, a Keleti Károly utcából hamar eltaláltam Mártírok útjai albérletembe. Ti Margit körutat mondtatok elvből vagy megszokásból, nem tudom. Nemsokára bemutattál a családnak. Olyan természetesek lettünk egymáshoz, jobban izgultam, mikor albérletet kerestem. Csak Julitól tartottam, ismertem a Belvárosi Kávéházból elsöprő vonulását, láttam lobogni hosszú, szőke haját vörös ruhája fölött. Azt hittem, ő csak leereszkedő lehet hozzám, aztán később tapasztalhattam esendőségeit, melyeket határozottsággal fedezett. Anyád, nagyanyád tartóztattak, tanuljunk együtt a lakásban, én az államvizsgára, te a szigorlatokra. Ismeretlen, új szaga volt a szobáknak, a kollégiumokhoz és a konyha melletti cselédszobához képest illat, mint a könyvtáraké, az antik bútorok, szőnyegek nyugalmában szelíd parfümök lengedeztek. A fogasok tarka ruhái, a fürdőszoba polcai arra vallottak, nincsen férfi a háznál, apád gimnazista korodban meghalt. Elképzelem apádat, aki nem adna egy parasztfiúhoz, és szigorúan, talán megvetéssel méricskél, zavarban vagyok, számban összekeveredik a szó, még a hasam is korog. Tisztelettudó vagy, nem mondasz neki ellent, hiszen anyáddal is tiszteletet tapasztalok, kikezdhetetlen, folytonos tapintatot, érzékeny félelmet attól, hogy meg ne bántsd. Anyád, a mamika, diáklányosan kedélyes, rakoncátlan pajtássá fiatalodik, szinte komolyabbnak tűnünk huszonhárom évvel fiatalabban. Nagyanyád, a nagyika, elegáns konzervatívsággal tartja magát abban a szürke rózsás selyemkosztümben. – Ott laksz, fiam, a Meinllel szemben? – tájékozódik. – Igen. Ahhoz az édességbolthoz rézsút – mondom, de előbb megmagyarázod, a bolt valamikor a Meinl volt. S az Ájrópa pedig az Európa presszó, ahol a nagyika minden héten összeül barátnőivel ischlerre és kapucínerre. Nem hagyta befolyásolni magát a kortól, amiatt derített föl annyira füllentése, mely szerint földbirtokos fia vagyok – hallottam később a szomszédos erkélyről, barátnői társaságából. Te tudtad, ez a földbirtokos gyerek apja háztáji kukoricáját kapálja azon a nyáron, de előbb a történelmi materializmust magolja Konsztantyinov nyomán, és Herbart porosz pedagógiáját: államvizsgára a Keleti Károly utcai erkélyen. Albérletemben három napig aludtam valami különös betegség miatt. Bár Tompa Kálmán doktor egyszerű influenzának mondta, akit Juhász Feri kísért föl az emeletre nagy, őszinte segíteni akarással. Nem ismerem az agyhártyagyulladás diagnózisát, mégis annak képzelem mostanáig. Szerencsére velem voltál, mikor elájultam a villamoson, már lábadozó időmben. Sokáig nem tudtam verset írni, szorongtam minden sortól, pedig olyan szerelmes voltam, akár egy trubadúr, de micsoda trubadúr, akinek néma a lantja, a torka? Hosszú mély alvásaimból ébresztettél, meleg levest hoztál, kenyeret, szalámit. Betegségem miatt megengedték a főbérlők látogatásaidat, hozzád szoktak. Akkor még a Rózsadomb tele vadregényes rejtekhellyel, a mai villák helyén lucernások, rétek, belefeküdtünk a zöldbe, nemcsak a Mechwart téri padokon meg a Városmajorban üldögéltünk, ahol személyi igazolványom kicsúszott a zsebemből, de visszaküldte valaki utolsó húsz forintosom nélkül. Fölfedeztetted velem környezeted szerelemre való ligeteit. Gyümölcsös, gazos kertünkkel viszonoztam később, akkor még a lavóros mosakodást is szeretted, nem utáltad a legyeket sem. Államvizsgámon Mao Ce-tung Az ellentmondásról című írásából feleltem, így lettem filozófiából négyes, egészében jeles rendű. Július 5-től augusztus 1-ig szüleimnél segítkeztem, tétlenkedtem. Már csak a háztáji komótos munkája: későn keltem, reggeliztem, pár órát kapáltam, hűsöltem a kertben, és levelet írtam neked. Egyik válaszod után a határ túlsó végébe, öt kilométerre szaladtam, mert a postás névrokonomhoz kézbesítette. Fölbontották, azt mondták, nem olvasták el, de tudniuk kellett az első sorokból, a levél nem nekik szólhat. Szabadkozott a juhászné, én meg pirultam. Hamu lett az a papír is, nem védte gyémánt a szavakat, akár a többit sem, azét az ötven-hatvan levélét katonáskodásom idejéből. Legboldogabb korunkban két hónapig egyenruhát viseltem Pétervásárán. Mindennap levélért hívtak a sorból, nevetségesen ismerős lettem társaim és a tisztek előtt. Legjobb csöndesen meghúzódni – tanácsolta Gyuri. Pontos csizmát válasszak – mondta –, és simára tekerjem a kapcát. Leveleim mégis elárultak. A tiedekből egyetlen esetre emlékszem: a tízhónapos Zsófi kiesett a kocsiból a Moszkva téren. Eltűnt a többi mondat az enyémekkel együtt. A levelek tartalmára úgy gondolok, mint két különös hónap történetére, melyben a vágyódó vallomások elavultak. Bevonulásom éjjelén nem aludtam, pedig korán lefeküdtünk az Aranykacsa-beli vacsora és a fél liter bor után. Sokan félrészeg-másnaposan jelentek meg a lóversenypályán, a gyülekezőhelyen, én féldecis szilvapálinkával, s mintha megártott volna, de csak annyira, amennyire én érezhettem. Egyedül és ismeretlenül ültem, kibámultam a vonatablakon, inkább befelé, izgalmamra figyelve, és jobban szerettem volna, ha Pétervására vlagyivosztoki távolságra van. Kisterenyéről teherautóval vittek a kaszárnyába. Elsőre lehúzatták a jegygyűrűmet; sose gondoltuk, hogy a jegygyűrű balesetet okozhat. Apám pénzén vettük a legvékonyabbat, a legolcsóbbat a Váci utcai ékszerboltban. Mamika megcsókolt bennünket, maradék krumplistészta volt éppen ebédre, így történt eljegyzés-meglepetésünk, míg az erkély ablakos ajtaját pöttyözte a nyári eső. Ott a teherautón az a jegygyűrű pénztárcámba került, és féltem, ha elveszik, rossz jel lenne házasságunkra. A pénztárca bőrét karikásra nyomta, megmaradt, még ma is megvan valahol. Egész nap ténferegtünk, vártunk a megszámoltatásra, hosszú ideig sorakoztunk a napon. Étvágytalanul harapdáltam azt a száraz kolbászt, amit csomagoltál. Nem éppen normális öreg legény osztogatta a fürdő ajtajában a törülközőt, aztán a fakózöld gatyát, inget, nadrágot, zubbonyt. A fürdőből könnyű civil cipőben vezettek a csizmaraktárhoz, s úgy vetettük rá magunkat a kupacra, mintha farkaséhséggel akarnánk csizmabőrt zabálni. A hálóban a zupás őrmester parancsolóan oktatott bennünket ágyazásra, a hátizsák szabályos elrendezésére, elkiabálta, hol kell lenni ennek-amannak. Persze, az idegességtől eltévesztettük, s igazán joga lett kiabálni. A szemüveges filozófus szomszédomra előbb rákáromkodott, mint hogy valamit csinált volna, méltányolom tehetségét, efféle emberismeret nagyon fontos, főként, ha áldozatait sikerül kiröhögtetni, a megalázás maga a tekintély. Furcsa társaságot soroltak össze a híradós század rádiós szakaszában. Diplomások, akik ötvenhat miatt kimaradtunk. Közéjük tartoztam, a filozófussal, a fizikussal, az iparművésszel, a festővel: voltak itt falusi fiúk, kisvárosiak Tapolcáról, Sümegről, az egyik éppen Simon István szülőházában a szomszéd, ugyanazt az udvart járták. Őt nemcsak azért jegyeztem meg, alacsonyabb volt nálam, hát nem lettem a sorban utolsó. A fölső ágyat választottam, egy sümegprágai gyerek mellett, tekintetében borvidéki nyomottság, nem fogta föl a kiszolgáltatottságot, vagy talán nem is akarta, vagy túljutott minden érzékenységen Alaszkában, ahol atomsilókat épített. Disszidálását pokróca alól súgta a takarodó utáni zsivajban. Nem úgy, mint Möszjő Sapó, aki az első este kihirdette, légionárius volt Afrikában, és ő Möszjő Sapó, a Kalap Úr! Híradós századunk bohóca lett, megkedveltem. Leveleimből idézhetném, de az arcát is elfeledtem, akár a többiekét, csak a hangulat foszló derűje jár át, amikor róla írok. Óbuda vagányai, a Rózsadomb, Szabadság-hegy, a Pasarét nőtlen és nős állampolgárai együtt a Veszprém megyei parasztgyerekkel – zászlóaljunk a félelmetes, kövér százados drasztikus fegyelme alatt. Bizony, félthettél engem! Századparancsnokunk tartalékos főhadnagy, mindig katonás akart lenni ez a veszprémi postatiszt, de a hadnagy, aki a háborúban repülős volt, morcosan legyintett az egészre. Mért ne legyintett volna ezen a katonásdin, ha átélte Hamburg bombázását: lomhán menetelt mellettünk, csak néha szakadt ki belőle az a régi szigorú hang. Este velünk ült a barakk előtt, szótlanul nézte a csizmapucolást, ahogy a bokszot köpéssel fényesítjük, nem is nézte, inkább nehéz fejét combjára támasztott karján pihentette a tenyerében. Hamburg bombázását nem mesélte el, a szörnyűségeket illett tudnunk, ha mégse tudnánk, örüljünk tájékozatlanságunknak. Ahogy szaporodtak a rovátkák, fogytak feléd a napok. Elhatároztam, minden igényemet lecsökkentem az elviselhetőségig. Nem tudom, mért éppen Tucholsky humoreszkjeit vittem magammal, alig olvastam a könyvbe. Inkább levelet írtam naponta. Tudhatod, milyen érzelmeseket. Civilben fölösleges lett volna beszélni róluk, a veled levésre valók voltak. Neked nem álltam egyedül, észrevétlen az utolsó előtti harmadik sorban. A kérőlapra nem írtam könyvtárosi képzettségemről, a költőségről; mikor Rácz Zoli elárulta, József Attiláról előadást tarthatnék, már a vége felé jártunk. Ő újságíróként egyszerre propagandista, befolyásos a tiszteknél, s elintézte, hogy meglátogassalak benneteket. Feszengtem a pesti utcán, elbújtam az autóbusz hátsó sarkában, hátat fordítottam. Néha összeverődtünk Rékassy Csabánál a dekorációs műhelyben, ő a zászlóalj legmagasabbja természetesen odakerült mint festő, Zentai Pali osztálytársammal, a rajztanárral. Inkább a tisztek lakásába festettek viharos Balatont, Badacsonyt, virágcsendéleteket. Előbbre járt ebben Zentai Pali Csabánál, lévén tapolcai és realistább. Rékassy a színekkel, formákkal kísérletezett, olyan színeket kevert ki, amitől a tisztfeleségek elhúzhatták a szájukat. Rácz Zoli becsempészett némi italt, míg Szokolay Ottó bársonyos színészhangját recsegtette a hangszóró. Sirilla György pedig, a későbbi téli Duna-átúszó, a Moszkváig futó rótta köreit a pályán, mint a zászlóalj büszkesége. Kiképzésem hónapjának egyetlen említésre méltó eseményén jó, hogy nem láttál. Tudod, milyen rossz dobó vagyok, mintha lánykézből vánszorogna a labda, a kő, míg társaim megtetézik a tornyot. A fa kézigránátot négy-öt méterre dobtam fektemből. És ha valódi, robbanó gránát, úristen! A gyerek- és kamaszkor megaláztatásai után, melyeket másnapra elfeledtem, s nem emlékszem egyetlenegyre sem, a gránátdobás szégyene máig kínoz, a tiszti szitok, a röhögés barbár ritmusa, a gúny hangsúlya, mintha a csapatzászló alá kötöttek volna ki meztelenül. „Hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy” – nóta kellett a hegynek fölfelé, völgynek le nem nótáztunk, annál inkább a csorda-út fölvert porában. „Nem törődik a golyóval, szalad a gombolyítóval” – kimeneteltünk a Cserhát tölgyeseibe, cserjéseibe. Rajunk távol a poroszos, postatiszt-főhadnagytól, legtöbbször a szőlők fönti végén, ahol kezdődik az erdő, de közbül a heverészni való tisztás. Legtöbben hasunkat süttettük abban a gyönyörű, gyümölcsös szeptemberben. Militerbuzinak hívtuk azokat, akik élvezték a katonáskodást, a rádiót ki nem adták kezükből, mint a gyerekek, eljátszogattak a hullámhosszokon, mi meg loptuk a szőlőt, a szilvát, viccelődve üdültünk ebédig. 1945. március 24-én megállt Iszkázon egy német híradós alakulat, toronymagas antennákat állítottak az udvarok végében, a zsuppos pajták közelében olyan magabiztossággal, mintha nálunk fordulna meg a háború, és neki Moszkvának. Délben láttunk egy felderítő ratát nagyon magasan, szúnyoghangon körözött néhányat, s visszafordult keletre. Este kibombázták az antennákat, leégett minden zsuppos pajta, kiégtek a rádiósautók, láttam patkóig hamvadt csizmát a tüzes alváz között, most azt is mondhatnám, láttam Auschwitzot kicsiben és fordítottan. Ez a rádiózás juttatja eszembe a gyerekkorit: ölébe ültetett a német, fülemhez nyomta a kagylót, ideges, idegen hangzavart hallottam, és ámultam a távközlés csodáján. Katonáskodásom kiölte belőlem azt a gyerekkori régit, mégis inkább a tisztáson békességben, mint kölykös ámulattal a háborúban. A leszerelés estéjétől reggelre hazaértünk. Kerék Tónival két deci konyakkal négyszer koccintottunk a Mártírok útjai talponállóban. Te dolgoztál, Zsófi a bölcsődében, csalódottan feküdtem hanyatt az idegenül új lakásban. Annyira vágyódtam, és nem várt senki, micsoda öröm lett volna: csöngetek, nyílik az ajtó, fölemellek a magasba. Ilyenkor befelé szoktam sírni, összeszorítom a számat, arcomon a légszomj másoknak észlelhetetlen hullámai rázkódnak végig. Tudom, gyorsabban jöttél haza, mint amúgy is sietős szokásod szerint. A fáradtság meg a konyak miatt olyan mélyen aludtam, hosszú, többszöri csöngetésedre ébredtem csak föl. Aggodalmasan, riadalmasan, dühösen törtél rám, mint akire rátörik az ajtót, mert halottnak vélik. Nem így képzeltük, veszekedéssel. Elfelejtődött, micsoda bezártságból érkeztem haza, hiába lustálkodtam az udvaron vasárnap, magányom átlüktetett a kerítésen, civilek lépteit követte sóvárgásom, szabad akaratom csupán gondolatban lehetett. Szabadság hiányában a kinti hírek elfajultak, mintha kapcsolat lenne a Royal Szálló kolerás betege és a között a katona között, aki botján az utolsó nap felé rovátkázik. S micsoda nőhiány, ha ezer férfi között egyetlen kantinos asszonynak megszépül minden porcikája, a söröskorsó fölül bámultuk, s mindegyikünk kapott sugárzásából egy pici melegséget. Hisztériássá lettünk a rovátkázással, rettenetes, ha a leszerelést elhalasztják, bár sejtettük, többet ér az államnak a hadiadó a két hónapon túli szolgálatnál – nekünk is többet ért.
Én mentem Zsófiért a bölcsődébe. Mit érezhet a tízhónapos gyerek? Sír az idegentől. Az apa érzelmesen csitítja, magához melengeti, és az apa is sírna. Szomorú időben született, november 26-án. Akkor még nem foglalták el az autók öntelten a Keleti Károly utca járdaszegélyét, csak a hóhányások hagytak ösvényt libasorba valónak, mikor a Vas utcai kórházból hazajöttetek. Negyvenhét éves anyád őrködött a gyerekszülőkön. Nagyon boldog, kedélyes szavú tudott lenni szívbaja és közelgő halála ellenére. Huszonnégy évesen naiv-nyugodtan vártam szülésedet a munkahelyemen, nem féltem, hogy beteg is jöhetne világra. Nem képzelődtem, fiú vagy lány lesz-e? De máig fut előlem álmomban az a zöld gatyás kisfiú, akit sohase tudok utolérni. Olyan pontosan folyt le életünk nagy eseménye, amint mondani szokták, „ahogy a nagy könyvben meg van írva”. Zsófit, ezt a pöttöm esendőséget, aggodalmasan fogtam lefelé a kórházi lépcsőkön, kivert a verejték. Akkortól tart a felelősség gyerekeim iránt, de legnagyobb volt az első szorítása. Mi lenne, ha elcsúsznék, elejteném? Bizonytalanságomból csak a taxiban könnyebbültem meg. Nem emlékszem, elhoztuk-e azt a vizes mohával tartósított rózsát, amelyért Julival a fél várost bejártuk. Megelégszem a látomással. Én a gyereket, mint az oltáriszentséget, te meg a piros rózsát tartod, mamika a pici bőröndöt a lépcsőn. Lábam alá nézek, ti büszkén körültekingettek, mit sem törődve a kórházi sürgők közönyével.
Táviratoztam az öregeknek: Zsófia megszületett. Fiúnak olvasták, talán rosszul írta a postamester, talán fiút vártak, s megállapodtak a név utolsó három betűjén – fia. Anyám december elején megérkezett nehéz falusi csomagokkal második találkozásra, a másféle múltú, más osztálybeli famíliával. Apám az esküvőről és most is otthon maradt az állatokkal. Egyszer aztán mégis eljött Pestre. 1943 után először és utoljára. Hideg májusban érkezett a papa. Azt hiszem, nem is ránk volt kíváncsi igazán, minket amúgy is láthat. Nagy jókedvre derítette a város. Elkísértette magát a királyi várhoz, a belvárosba. Járkálás közben falubeliekkel találkozott, nem tartotta különösnek, amin meglepődtem, mért éppen ő akad össze velük, mikor én évente is alig valakivel. Anyád és nagyika kedves csodálkozással nevettek beszéde fordulatain, gondolkozásán. Boldogan dicsérték az őzcombnak mondott sültet, s mert még nem ettem én sem őzhúst, azt hittem, ilyen az íze. Hát nem az utolsó gidáját vágta le nekünk? Persze, letagadta, mert utáltam a kecskét, a tejét sem kóstoltam meg. Az „őzike” mellékízén azért valamit enyhített a dicséret. A papa is szívesebben ette másnap a kifőtt tésztát. Köszönöm a kedvességteket anyámhoz is. Szívből jött, nem tapintatból, hiszen nem ismerhettétek azt a félszegséget, melyet minden gyakorlatlan vidéki átél a fővárosban. Zsófi vonzásában két osztály találkozása történt meg akkor, két osztály karolása, üdvözlő csókja. Halott apád láthatta az égből, mi lett negyvenöt újabb következménye. Ő, aki a fasori gimnáziumban, a tudós világhírességek iskolájában érettségizett, a Keleti Akadémián diplomázott, s lett a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. cégvezetője, báró ifjú Fejérváry Géza hüllőbiológus sógora, láthatta az égből a hat elemis parasztasszonyt biedermeier, empire bútorok között, a perzsaszőnyegeken, ahogy a vitrin nippjeit s az ovális asztal intarziáit megcsodálja, miként a Lángh és a Radimetzky családból öröklődve álltak össze kellő stílussal a szobák terében, miként az ostrom alatt a lezuhant lakásokból kimenthetők lehettek. Családjaink közel kerültek egymáshoz a kiszolgáltatottságban. El kellett válnunk, hogy famíliátokat, különbségünket, hasonlóságunkat jobban megértsem. Huszonnyolcadik születésnapomon kiköltöztem a cselédszobába. Sokan azt hiszik, a paraszti származású értelmiség a hagyományos értelmiségi formába képtelen beilleszkedni. Nem értettem, miért ne tudnék. Megmosolyogtam Sánta Ferit, aki Lacinak megjegyezte esküvő utáni összejövetelünkön: Itt osztályharc lesz! Mért lenne, hiszen éppolyan a kiszolgáltatottság itt is, mint nálunk a faluban. Se a tanulmányokban, sem a jövőképzetben nincsen közöttünk semmi különbség. Nem hittem, hogy van a múltban, a negyvenöt előtti életvitelben. Hiába a háború, a háború utáni rokonítható hányattatások. Anyád jobban szerette volna felejteni, természete szerint a szenvedést kalandosan emlegette. A kínokból maradtak az anekdoták, nevetséges lett, ami elmúlt, átvészeltétek, kibírtátok. A házat nem tatarozták a háború óta. Észreveszed-e még a golyónyomokat? Az ostrom után költöztetek ide, mikor az Attila utcában kilőttek benneteket. Apádat igazolták, tovább dolgozott az államosításig, s kirúgták, mint egy kapitalista vállalat cégvezetőjét, néhány hónapig munka nélkül, matracokat varrt otthon szükségből és unalomból, s félhettetek a kitelepítéstől, de abbamaradt a 42-es háznál, szerencsétekre. Lanta nénit aranyai miatt letartóztatták, Algyőre internálták. Anyád apádnak nem merte bevallani, a Fejérváry-féle ezüst étkészleteket eldugta, nem találták meg a házkutatáskor. Nem akarta izgatni, hiszen a Várpincében fegyveres őrség alatt dolgozott amúgy is. A „széncsatában”, bármikor lecsukhatták. Tizenhetedik születésnapodon halt meg, 1955. november 11-én. Születésnap és gyásznap évfordulói azóta idegzetedben, meg a májusi anyahalál összekeveredve szerelmünk bükkfaillatával. Beszéltetek a másik házkutatásról is Ola nénéd rossz nevű férje, dr. Póka-Pivny Aladár miatt, aki apádat lopással gyanúsította, mert kibombázott lakásából eltűntek a holmik. A családi emlékezetben mára egyféle súlyúak a bajok, szinte csak arra szolgálnak, akár más famíliákban, hogy a jelent a múlttal igazolják. A rosszindulatú Póka-Pivny ügyvéd úr áldozata lett Ola néni. Valójában véletlenséggel. Nemcsak kegyetlen pontossága miatt utálhatta férjét. Megnyitotta a gázt, s épp akkor a ház előtti traccsoláskor feledkezett el órájáról Póka-Pivny. Így aludt át a másvilágra szegény Ola. Másként Radimetzky ősöd a múlt század első felében. Pisztolyt fogott a fejének. Te tudod, hány ágú volt az a koronás címer, amely nagyika falára kerülhetett, bizonyára az ötvenes évek elmúltával, de sokszor hallottam a lengyel arisztokrata származásról, Zsófi arisztokrata szépapjáról, aki cár elleni összeesküvés miatt emigrált Magyarországra: a Bánságban egész vagyonát disznai jelentették. Fiát a bécsi tiszti akadémián taníttatta, óljaiban a disznók ezerszám röfögtek, s ha fiától Bécsből visszafelé jövet öngyilkos lett a totális sertésvész miatt, megértem. Mindkét ágon ügyvédek, tanárok, zenészek, tisztviselők; s az egzisztenciák lassú s egyszerre gyors hanyatlása.
Anyád a varrógép pedálját tiporja. Szívbajosan leszázalékolták a Bábszínháztól. Nyugdíja 630 forint, de akkor még abból a 72 forintból egy hétig lehetett élni, amit hat porcelántányérért kaptatok a bizományiban. Egyetemisták vagytok, jól tanultok, az ösztöndíjhoz mégis muszáj valami pénzt keresni a könyvtárakban, vagy ahol rátok szabott kisegítő munka adódik. Kétszoba-hallos lakásotokban csak a bútorok, szőnyegek, könyvek derengettek valamit a múltból. Valamit, hogy más volt itt az élet. Fényképek Klotild-ligetről, Gyenesdiásról, svájci utazásotok emlékei, mikor hat- és tízévesen egyedül vonatoztatok Luganóig és vissza. Könyvek: Vörösmarty minden munkái 1864-ből, Mikes levelei 1880-as kiadásban, apád leltárba vett magyar klasszikusai, hajdani irodalmi lexikon, a Genius kislexikon az üveges könyvszekrényben. Nagyika tartotta és élte a letűnt világot szomszédos garzonjában. Erkélyéről áthallatszott az öregasszonyok cseverészése: Izám! Médim! Gizám! Kérlek, a múltkori komissiómon azt mondta… Anyád nyomta a varrógép pedálját, s szíve miatt ráköhögött az átalakítandó selyemruhára. Ez a világ volt a közelebbi nekem, itt nem voltam egy földbirtokos fia, bár apám foglalkozásaként elemista értesítőm első lapjára 1944-ben azt írták, kisbirtokos. Birtokos, birtokos, félkulák, kisemmizett. Én meg se paraszt, se polgár, se proletár. Ha családotokat hozzánk telepítik, akkor szerelmesek lettünk volna? Vagy annyira megutálva a szegénységet, a legyeket, a port, a sarat, rám emlékezni nem is kívánnál. Amennyire nyomorították gyerekkoromat a körülmények, annyira a tiédet is. Sztálinpástétomot kentetek a kenyérre, anyád a lisztet zsírral és élesztővel keverte össze, fölfőzte kenhetővé. Ha állandóan Hitlerszalonnát ettetek, melyet a tapolcai gimnázium menzáján én is megutáltam, mért ne lehetett volna azt a másikat Sztálinról elnevezni? Micsoda erőfeszítéssel csiholtatta ki anyátok gyerekkori örömeiteket abból a kőkorszakból? Micsoda szertartással csináltátok a szaloncukrot még az én időmben is! Itt azért Gerbaud-recept szerint, nem mint nálunk, mi kenyérhéjat csomagoltunk a sztaniolba. Emlegeted a farsangi álarcosbálokat a Farkas gyerekekkel. Aztán megismerhettem, anyád milyen boldogan irányította a karácsonyi áhítatot viccelődésbe. Éppúgy elmondhatta volna azt az esetet a karácsonyi ajándékok fölött is, amiből kiderült egész neveltetése, tapasztalatlan naivsága: egyszer apád vállalati ünnepségén megkérdezték, mit csinálnak maguk abban a Bábszínházban? Elgecizgetünk – mondta kellő megrökönyödésre jó modorú apád oldalán harminckilenc-negyven évesen. Talán apád is akkor döbbent rá, micsoda szabad szájú társaságban dolgozik felesége, aki alsó iskoláit az angolkisasszonyoknál járta, tanítónőképzőt végzett Cinkotán; hova került hermetikus életéből, miután már pénzt kellett keresnie? A Bábszínház művészettörténeti hellyé érlelődő műhelyében helyezkedett el, félreállított művészek közé. Jakovits József szobrász a vezetőjük, ma már Amerikában, úgy, hogy a televízió is jelenti hazalátogatását, portréfilmet készít vele. Ott dolgozott Márkus Anna, Anna Mark festő, Pilinszky egykori felesége, Bródy Vera párizsi bábtervező, Ország Lili és külső munkatársként Bálint Endre. Hát ők „geciztek” el a mamika szűzlányosan tudatlan elszólása szerint. De olyan nagy sikerű darabokon „tökölődtek” mondom évődően –, mint a Darvas Szilárd konferálta Sztárparádé. Mégsem lehetett minden „úrinő” verebek közé keveredett törpepapagáj, aki majd télen képtelen verébmód viselkedni, mert nem olyan igénytelen, nincs vérében a védekezés tapasztalata. Azt hiszem, ez a század elejétől végig önvédelmi gyakorlat is mindenkinek. Falunk báróit áttelepítették kis kastélyukból, a héttagú családot a kevésbé osztályidegenek házába: a férfiak Ajkán kubikoltak, a nagyobbik lány autóbuszozott, vonatozott valami bérszámfejtő munkára, s úgy elvegyült a parasztingázók között, olyan magától értetődően viselkedett, nem kellett parasztkendőt kötnie fejére. Anyád varrt, Lanta néni kertészetben dolgozott, természetesen segédmunkásként. Azután Nyugatra költözött gyerekeihez 1956. október elején, kivándorló útlevéllel.
A kétemeletes Keleti Károly utca 50. második szintjén az új rend mostohái. Ti az elsőn, fölöttetek a hasonló sorsú Farkasék, mellettük Sinka Istvánék, alattuk nagyika, özvegy Radimetzky Béláné. Ebbe a különböző múltú, hasonló jelenű környezetbe költöztem az esküvő napján. Farkasékkal a Városmajorban ismerkedtek össze szüleid, általad, a gyerekek levegőztetése közben. Gondoltál-e arra, hogy szerencsét is okozol, nemcsak a bajt vonzod? Te okoztad a barátságot, a barátság miatt laktok itt. Persze élhetnél máshol, de soha ilyen jó szomszédságban. Ha egyedül láttam Farkas Laci bácsit, ahogy az utcán hazafelé a gyalogosok között észrevétlennek hiszi magát, úgy tűnt, mintha roskadozna a gondtól, erős, szálas termet, de a szemében szomorúság. Sose mondta, hogy fárasztaná a Széchényi Könyvtár, bár lehet, ezt a többre képes embert nyomasztotta az a pepecselés, amely a Várba költözés körül folyt legalább huszonöt éven át s még nyugdíjazása után is. Aki a régi világban fontos beosztású tisztviselője a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak, s később Teleki, Keresztury, Ortutay vezetése alatt egyik újjászervezője, osztálytanácsosa és főtanácsosa, munkanélkülisége után Sárospatakon tanár a teológián, könyvtárépítészeti munkájáért mégiscsak megkapta a Munka Érdemrendet. Máig sem tudom, mit csinált abban az időben, de hiszem, hogy éles esze, leleményes természete miatt hasznossá képezte át magát. Talán csak én képzeltem szomorúnak, mert ha ráköszöntem, arca kisimult, szeme föléledt a kedvességtől. Társaságban komoran figyelt, fejét tenyerébe hajtotta, arcát fölgyűrte ujjaival, mintha egészen máson gondolkodna, s hirtelen élénkké változott, diákosan, szinte robbanva alakult át, kerekre tágította szemeit, hunyorgott, gesztikulált. Ritkán beszélt magáról, de másokat emelt hangon, kamaszos jelzőkkel idézett föl. Te meg szemed egész ragyogó képességével követted. A szokásos kopogtatással hívtátok telefonhoz. Akkor ismertem meg. Nem tartott távolságot, nem túlozta el kedvességét, ahogy a baráti család leendő tagjával elképzelhető lett volna. Úgy beszélt velem, mint régi ismerőssel, később sem változott meg, pedig a válások után a kapcsolatok gyakran megszakadnak, ki kinek a pártján áll. A lakás nemcsak azonos beosztású, a két család élete is föloldódott egymásban, mintha nem is lenne csonka a tiétek, persze csak nekem, aki fényképről ismerem apádat szelídnek, mosolygósnak, s úgy hiszem, nem viselkedett a masina előtt, egyetlen ránc elárulná. Mostanában Laci bácsi faggatására vetemedtem, összeállt bennem közös múltatok határozottabb képe. S meglepődtem: mintha először hallanád, vagy az előadás hatott rád akkora újdonsággal? Nem közönséges történetekről beszélt, de a világháborút, a koalíciós időket, az ötvenes éveket ilyen apróságokból fölnagyítva, ennyire színpadra készen nekem még nem adta elő senki. Például a német megszállás egy telefonbeszélgetésből. – Megyünk sétálni, vagy nem megyünk? – Hogy képzeled? – Nagyon szép idő van. – Nem lehet. Nem tudod, mi van? – Hát mi van? – Nem tudom most elmondani. Nem lehet sétálni. – ]ó. Akkor nem sétálunk. Nyilvánvaló apád riadtsága; kezében a kagyló, az Attila utcán német tankok; innen a Keleti Károly utcából békés vasárnap délelőtt, nyugodtan ballag Laci bácsi főnöke, az államtitkár. Történelmet írhatnánk a telefonálásokból, de arról is, a körülmények szerint hogyan lehet valakinek készüléke. Akkor még volt Farkaséknak, aztán az osztályidegenektől leszerelték, s nektek se lenne, ha apád nem olyan veszélyesen fontos munkát csinál. S akkor is volt telefon- és nemtelefon-téma. Apád nagyon óvatos ember lehetett, ha még azt a nyilvánvaló eseményt se mondta el. Most jut eszembe – hogyan szólítottátok? Laci bácsi Lángh Gyulát Subinak emlegeti. Az ostrom vége felé fölhívta, gyertek ide, van itt egy üres lakás, Nyugatra menekültek belőle. Éltek a vonalak a legnagyobb harcok idején is, csak a tűzoltók nem voltak szolgálatban. – Betalált a konyhán keresztül egy tizenöt centis gránát, és bejött a fürdőszobába is egy tizenöt centis gránát. Először Sztálin-orgonákkal lőttek, aztán elkezdtek aknákkal hajigálózni. Szemben égett a Ganz, akkor még egy alacsony szerelőcsarnok volt itt, kigyulladt a teteje, de tovább is folyton aknáztak. Nagyszerű házmesterünk, a Tasner Lajos, máig is él, azt mondta, csináljunk valamit, mert átterjed a tűz, és mi lesz? Karácsony napján történt. Azt mondta a Tasner, menjünk föl a tetőre, locsoljuk. A kis Tasi hordta a vizet, mi locsoltuk a tetőt. Nagyon megtanultam becsülni a Tasnert, különben is becsültem és szerettem, de akkor azt a jó, higgadt fejét nagyon megtiszteltem. Amint kint ültünk, folyton röpködtek azok a rohadt lövedékek. Nem ment az öntözés, mert mindig le kellett bukni. Tasner rám nézett: – Vagy félünk, vagy a tetőt locsoljuk! – Jó, akkor nem félünk. „Jó, akkor nem félünk”, ha meg kell menteni a házat, ha zsidót bújtatunk, ha nem evakuálunk a minisztériummal, ha a behívóparancsot nem teljesítjük, ha túljárunk a nyilas tiszt eszén, s a hamis igazolványt az ő újabb pecsétjével biztosítjuk, „Éljen Szálasi!”, kiált a katonaszökevény, mert éppen razziáznak, Jó, akkor sírt ásunk”, „Jó, akkor mossuk a lovakat”, de kunyerálunk a maradék szappanból, mert nincsen otthon. Alkalmazkodott az életben maradásért, de azon a küzdőtéren, ahol másokért is kellett cselekedni, s három gyerekkel a háta mögött. Azt mondtad, a kitelépítést a 42-es háznál leállították, rátok azért nem került sor. Farkasék is összecsomagolva várták az éjjeli csöngetést, „csengőfrászban”. Laci bácsi szerint egy kommunista barátja mentette meg őket viszonzásul: – Máig is rá gyanakszom, aki azonban olyan tisztességes ember, hiába kérdezném meg, azt nekem soha bevallani nem fogja.
Összeismerkedéseim idején valakiben mindig megéreztem azt a közelebbit, amellyel átvezethetett a távolabbiakhoz. Sinka Pista bácsi lehetett volna a legelső, hiszen a szegénységben lett költő, egyik versét már három-négy évesen kívülről mondtam. Legkésőbb mégis őt ismertem meg. Betegsége miatt nem mozdult ki, alkalmatlankodni nem akartam. Ti sem jártatok hozzájuk, de Farkasékkal baráti szomszédságban voltak, lehet azért is, mert Laci bácsi egyenes, szókimondó ember, barátságos és korlátlan intelligenciájú protestáns, Szász Károly unokája. Miután Farkasék bemutattak, rendszeres vendége lettem Sinkáéknak, Pista bácsinak a társalgásokban inkább a hallgatója. Akit antiszemitizmussal vádoltak, éppen akkor írta ótestamentumi verseit. Zsidó bérlőknél szolgált hajdan, ők lettek a kizsákmányolói közelről érzékelhető jelenlétükben. Ha netán a Grassalkovichok juhásza vagy béres az Esterházyaknál, nem feketedne rajta az a halálon túli bélyeg. Versei közönsége lettem, megtudtam, hogyan lehet birkahajtás közben aludni, télen a trágyadombban melegedni. De megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Maradhasson egyenes a gerinc, ha már az arcot görcsbe ferdíti az idegzsába, ha a láb a szép-szelíd Magdi masszírozására szorul. Türelmesen élte testi fájdalmait, a félreértést, a mellőzést annál türelmetlenebbül. Fölöttünk olyan garzonban, mint mi a nagyika helyén, sötét főzőfülke, vécés fürdőszoba, annál szebb lakrész, a Rózsadombra nagy erkélyablakokkal. Akkor még a beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok, mindegyik a maga tulajdonságaival: a tél egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét-lépcsőn, a kertészet tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, őszi fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhette az én időmben. Könyökére dűlt ágyán olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne, subának képzeltem takaróját. De előbb, mintha ott se lakott volna, nem láttam, nem hallottam. Egyszer valami látogató szakította meg csöndjét, a ház előtt hivatalos autó, fölöttünk kivehetetlen veszekedés, kiabálás, mennyezetünkön dörömbölés, lárma: kitört az alvó vulkán. Mi miatt? Sohase kérdeztem meg. Inkább szavaljunk egymásnak, énekeljünk! Megmutatta verseit, örömmel forgatta le magnóján Sinkovits Imre szavalását, s amit ő mondott rá. Azok a szalagok biztosan megvannak még, hallható lenne akkori hangom is, félszeg meghatottságom. Mert milyen különös az élet! Talán azért tanultam meg valamikor azt a kis verset, hogy mint egy iránytűvel szerzőjéhez bejussak. Talán azért rendelte meg apám a Magyar Élet Ady-kötetét, hogy a kiadó Püski Sándorral Sinkánál találkozhassak, éppúgy Veres Péterrel, gyerekkorom bálványával nála beszélgethessek, mikor Péter bácsi délutáni sétái közben útba ejtette a remetét, ő, aki nem élhetett hallgatóság nélkül. Sinka is vágyott a társaságra. Mindketten mondták a magukét, egyszer például felejthetetlen mosolyogni valóan. A két téma között semmi kapcsolat. Hogyan lehetett volna, ha egyikük a magyarság kuruc–labanc tulajdonságait hangoztatta, másikuk távol-keleti eredetét: Sinka, Holdisten kardja, Singapur. Veres Péter, amilyen váratlanul érkezett, olyan hirtelen ment el, csizmásan, könyökre emelt kampósbottal, szürke bársonyruhában, gallérig gombolt ingben. Szerették egymást a maguk módján. A népi írók közül Szabó Pált kedvelte fenntartás nélkül. Illyést nem említhettem, szapulta Féját, abban az időben alkalma volt dühöngeni egyik kritikáján, melyben Ignácz Rózsa írása miatt a Sinka-imádók „szektáját” náspángolta. De nem hiszem, hogy a dühkitörést okozó látogató Féja Géza lett volna, inkább egy főszerkesztő, aki végre-valahára írást kért tőle, s ekkor szabadult föl az elhallgattatás minden keserűsége. Püski Sándor pálinkával jött. Mátyás Ferenc a Végy karodra idő szerkesztőjeként s barátként, mint a nemzedék legfiatalabbja. Emlékezzünk Keleti Károly utcai éveim Szabó Pistájára is, ne csak irodalomtörténeti emlékezésül, de mert köze van Pistának és Pista bácsinak házasságunkhoz, akaratlanul. Én csaltam föl a második emeletre, hogy ne csak a Végy karodra időt olvassa mániásan, ne csak a verseket mondja föl utcán, kocsmában, ismerje is a költőt személyesen. Pista a borosüveget mindig becsomagoltatta a boltban, táskával nem járt, ne lássák pőre borosüveggel, hadd gondolják, hóna alatt éppúgy vihetne gyógyvizet, málnaszörpöt. Megérkeztünk a hétdecis abasári rizlinggel oda, ahol inkább könnyű, olcsóbb bort fogyasztottak. Nem szeretted a borozgatásainkat, mért lett volna baj, ha elmegyek vele a Rózsadombra, a Margitkocsmába, vasárnap délelőtti sétára, meccsre a Marczibányi téren? Féltékeny voltál, hogy olyan könnyen elmegyek? S amennyire házasságunk romlott, Pista is lehetett alkalom veszekedésre, még Sinka is utoljára.
1966. március 24-én, születésnapomon, amikor már a lakásban épp csak aludtam és ettem, s még tettem szokásos családi dolgom, s megkaptam utolsó ajándékomat, azt a zöld csíkos pizsamát, üveg bort, hangversenyjegyet, s még úgy köszöntöttél föl, mint régen, de már a közelgő szakítás előérzetével, annyira elszomorodtam, nem kellett biztatni, hogy ott hagyjam a rideg hangulatot a baráti együttlétért. Ilyenkor könnyen megárt a bor, és még inkább nem akaródzik hazamenni a külön ágyba. Pista is válásra készült már előttem, akkor, mikor én még a folytatásban bíztam, de nem tettem semmit érte. Nem változtatott volna semmit, ha akkor otthon maradok, vagy ha visszaérve lefekszem. Sinkáéktól ének hallatszott, becsöngettem hozzájuk. Ott dalolt Püski Sándor is, feleségével, Ilus nénivel. Maradtam még a társaság biztatására, s legtovább, hiszen itt lakom a házban, minek sietnék? Alusztok már – gondoltam –, úgyse tudjátok, hány órakor nyitom ki az ajtót, de addig énekeltünk, addig olvastuk egymás verseit, beszélgettünk jóérzéssel, míg munkába kellett volna indulnunk már. Te éppen az ajtóban, indulófélben, s addig veszekedtünk, be se mentél az Egyetemi Könyvtárba, én még inkább a Népművelési Intézetbe. Zárt családot akartál, mint a tietek volt. Mindenkit addig engedtél, ameddig ezt az öröklött szokást nem zavarta. Pista nem először. Én sokkal nyitottabb voltam, közel a kilencévi kollégista élethez, ahol mindenünk mindenkié, a hazai csomagtól a fehér ingig, nyakkendőig, az ünneplő ruháig. Ha elfogyott a szappan, a fogkrém, kértünk a másikéból. Nem értettem magunknakvalóságodat, pedig nem csináltad rosszhiszeműen, csak kis körünket akartad zavartalanabbnak. A Tövis utcai templomban azt mondta esküvőnkön a pap, akik a házasság szentségét meggondolatlanul, felelőtlenül veszik föl, pokolra jutnak. Gyereknek tartott bennünket, megharagudtam rá. Igaza lehetett mégis? Nagyikának elég élettapasztalata volt, mégsem szólt semmit. Táncolt hetvennyolc évesen a szendvicses lakodalomban, utoljára és az előzőt is régen. Talán mikor még Kálmán bácsival járta az 1922-től özvegy Radimetzky Béláné, Wehner Gizella ügyvédné. Ki gondolhatta, hogy megvakul egy év múlva? Három hét alatt egyik után a másikra is elvesztette a szeme világát. Vége lett a komissiózásnak, ami egyszerre jelentett bevásárlást: kalapszalonok látogatását, játékos válogatást a kesztyűk, retikülök között kopogós cipőben, melyben csak tipegni lehetett. Kimaradt az Európa presszó- és a Gerbaud-beli összejövetelekből, már csak emlékeztetőnek kapta az ischlert. Vége lett az otthoni pasziánszozásnak, de a totó- és lottószelvényeket kitöltette velünk. Állandóan szólt a rádió fülhallgatóval vagy anélkül. Zsófit, első dédunokáját sose látta. Nyomasztóbbá váltak a betegségek, mintha anyád és nagyanyád betöltötte volna földi rendeltetését. Isten, micsoda mérhetetlen árkot teremtettél alánk – sóhajtottam házasságunk elkomorulásától is. De addig még egyetlen boldog év. Boldog, rakoncátlanul fiatalos felnőttködés emlékezetes történetekkel. Mikor barátaim a nyárból visszajöttek, megtartottuk a legénybúcsút. Természetesen a Borostyánban, ahol otthonosan iszogattunk öt egyetemi éven át. Ennek a legénykedésnek mégsem én lettem a főszereplője, hanem Baranyi Feri, a Csekko, akkorra már első kötetes költő. Rendőrségen végződött A villámok balladája, Feri megnőtt önérzete következményeként, pedig én követtem el a kihágást a Körtér egyik zugának tisztasága ellen. Vállamig érő rendőr igazoltatott bennünket: Löwey Emilt, akinek öltönyében olyan jólöltözöttnek mutat esküvői képünk: Buzás Bandit, akit inkább nagy költőnek jósoltunk, s mára a Falurádió főmunkatársa; néhai Rácz Zoli barátunkat, azt, aki költőből újság- és prózaíró lett, amíg meg nem halt gyomorrákban; s a fiatalabb Rózsa Bandit – akkor is nagyon tehetséges költőt –, a „jövendő alkotó értelmiséget” az a pici rendőr jól megijesztette. Csekko, látván személyi adataim fölvétele közben a helyesírási hibákat, odaszólt, s a figyelmet elvonta rólam. Gyerünk a XI. kerületi kapitányságra, a Zsombolyai utcába! Egy egész tüntetésre való szolidaritás tombolt bennünk. – Nem szabad elkísérni, tessék hazamenni! A Feneketlen tónál megadta az utolsó, szinte jóindulatú figyelmeztetést kísérőnk. – Maguk bánják. Csak tessék! Mi a váróban, Feri valami kihallgató szobában eltüntetve. Egyszerre kitört a barna bársonydzsekis: – Mit kerestek itt? Kivert bennünket gumibottal. Emlékezetes sajgás a háton, az otthoni tükörben másnapra lila hurkák. S még jó, hogy hazajutottunk. Rózsa Bandit annyira földühítette a megaláztatás, bicskájával kiszúrta a rendőrség előtt parkoló autót, sivított a kerék, mint a sziréna. Szétfutottunk, amerre láttunk. Később megtudtam, nem is rendőrautót szúrt ki Bandi. Másnapi terepszemléjén látta, csak egy magántrabantot. De Csekkót reggelig benn tartották, s apjával kifizettették helyette, helyettem a 250 forintot. „Fia utcán való vizelése miatt… Nem fizetés esetén a bírság napi 30 Ft-os elosztásban fogdában letöltendő.” Szegény id. Baranyi, hajdani jegyző, akit hol leváltottak, hol internáltak, kifizette. Szégyellem magam, de hát még első fizetésemet sem kaptam meg akkor.
Apád hagyatéka ébresztett albérletemben, az a kis útivekker, sokszor nagyon korán, ötkor, hat tájban, máskor későbben, össze-vissza munkaidőm szerint. Apád zsilettes borotváját máig használom. Akkor még az Építőipari Szakszervezet kultúrmunkása voltam, és az állásom egyetlen lehetőség a Pesten maradásra. Területi könyvtáros, de inkább kiszolgáló, leltározó, a társadalmi munkás könyvtárosok izgatója, a szakszervezeti titkárok lenézettje, akihez a vállalatvezető megközelíthetetlen nagy úr. Olyan kultúrház-igazgató akart parancsolni, aki az Univerzum ismeretterjesztő sorozatot Hilverzumnak mondta. Nagyzolása miatt messze elkerültem a Kőbányai Porcelángyár és a Téglagyár művelődésének üres, piszkos, fölvonulási épületnek tűnő házát. Nem is akadt ott más dolgom, csak az ötvenes évek olvasatlan könyveit selejteznem a hideg előadóteremben. Egyszer zöld inget vettem föl. „Mi nem szeretjük ám ezt” – és megcsípte, megrántotta galléromat a nagy építővállalat szakszervezeti titkára, akár egy nyilas legénynek. Író-olvasó meg mindenféle ismeretterjesztő előadásokat szerveztettek. Ettől a rendezvénytől máig viszolygok, mert tudom, mennyiszer kicsorbul a meghívó önbizalma. Író barátaimat nem kívánták. Ki ismerte akkor még Sántát, mikor Berkesit, Passuthot, Molnár Gábort kellett nagy példányban megrendelnem könyvtárosaim kívánságára. És Víg Rudit? Ki tudta, micsoda népdalkincset gyűjtött össze a cigányoknál? Sánta estjére négyen jelentek meg a Harmat utcai munkásszállón, de a rádiós szakkörrel harmincra szaporodtak, berendelte őket a kultúrfelelős. Harminc érdektelenből aztán ott maradt az a négy, akikkel elégedetten lehetett beszélgetni: nem irodalomról, inkább politikáról, sorsról. A százforintos elivásra csúszott a zsebbe, akkor egy éjszakára elegendő. Víg Rudi jó órát késett, mert nem kapott magnetofont akadémiai intézetében, se máshol. Elmaradt az előadás, engem a könyvtáros följelentett felettesemnek. Az erzsébeti Munkásotthonba Tabi Lászlót szerették volna, beteg lett és maga helyett elküldte Somogyi Pált. – Micsoda nagyképű ez a Somogyi? Ki ő, hogy a közönségre füstöl a szivarjával? Nem magyarázkodtam, hiszen az emberek nevettek. Csak az igazgató méltatlankodott, mert akkor Tabi viccein kellett volna nevetniük, nem Somogyién. Villamosoztam, buszoztam a zuglói porcelángyártól a betonüzemig Csepelre. Túl a HÉV végállomásán átszálltam Horthy Miklós egyszeri különvonatára, ahogy a vagon hajdani méltósága hozzászürkült a külvároshoz, megalázottnak éreztem magam én is, esetlennek, mint a rangjavesztett. Kerestem valami otthonosságot a deres parlag fölött, a sörgyári gőzben, mert azért megmarad a gyom virága a vasak közt, vad szépségűek a munkáslányok, falusi származék valamelyik útitársam, a szembejövők hasonlítanak hozzám. Kódex-áhítatomból kizökkentve megismerhettem Zugló, Kőbánya, Kispest, Lőrinc, Erzsébet, Csepel, Soroksár gyárvidékét, jövet a poloskás albérletből s a perzsaszőnyeges polgárlakásból nemsokára.
1200 forint fizetéssel indultunk. Nem kellett lakásra, bútorra gyűjtenünk, csak magunkra költöttünk, mégis folytatódott szegénységünk. Előbb 150 forint ösztöndíjat kaptam, ingyen ebédet, vacsorát s valami pénzt hazulról. Úgy éltem könnyedén, hogy nem törődtem azzal se, ha volt, ha nem. Bátyámék is szegények akkor, még egy százas honorárium is segített rajtuk, melyet ha én vettem föl, megkaptam tíz százalékát. A zöld petőfis bankó elég lehetett egy hétre cigarettára, szimpla feketére a Nárcisz presszóban, de mikor a Hungáriában találkoztam Lacival, nem én fizettem. Beosztattad azt a csekély fizetést. Előbbi könnyelműségeimet megszigorítottad későbbre is, mikor már ketten kerestünk. A borítékolással elkezdődött a civakodás. Egyszer szombaton szerettem volna fél liter bort, de az a pénz másra kellett, kidobtam a pénztárcádat az ablakon. Olyan dühök, mint az ismeretlen kiütések, s ha viszkettek, foglalkoztattak az elmérgesedésig. Mégis azt hittem, kinövök nagyvonalú nemtörődömségemből, te meg az aggodalomból. Már tudom, csak olyan fegyelemmel lehetett volna, aminek nincs semmi értelme, mert akkor egymás rabjának érezzük magunkat. Alvás előtt a laktanyai vaságyon arról beszélgettünk, kinek mennyi pénzt ad az asszony, aki napi tízest kapott, mindenki lenézte. Nem szóltam semmit, csak szégyelltem magam. Tíz forint ebédre, utazásra, cigarettára. Később a Népművelési Intézetbe már gyalog mentem, s ha mégis autóbusszal siettem volna haza, s megittam egy pohár sört, és elfeledtem, nincs jegyre pénzem, leszálltam az első megállónál a Mária téren. A kollégiumi hangzavarból, az egymástól való függésből, lustulásomból kivágyakoztam egy világos albérletbe, de amikor albérleti sötétségbe jutottam, nem kívántam olvasni azt a Hegelt, akit mély gondolkodásra elképzeltem. Hiányoztak a társak. Nem hívhattam senkit. Annál inkább az új lakásba. És nyugalmasnak éreztem magamat olvasásra is gyönyörű első évemben. Majd sok verset írok, gondoltam, de a versek elkerültek, talán a megállapodottság miatt? Vagy nem tudtam mit kezdeni másféle életemmel? Vagy nem érdekeltek a versek, mert más formában valósultam meg?
„Elnehezült a Balaton, az égből kiesett zölden” – a szerény lakodalom, inkább az esküvői zsúr után Balatonkenesére utaztunk október 8-án kora reggel, személyvonattal. Három nap szabadságra valót dolgoztam addig. Csonka mézeshetünkre kölcsön kaptuk Judit néni hétvégi házát, melyet a Sztálin utcán röpdösve találtunk meg. Újdonsült férjnek, költőnek formálgattam személyem. Senki az egész környéken a vénasszonyok nyarában. Olyan csöndben hallottuk szívünket, mint még soha, mert egymást hallgathattuk. A teraszon sütkéreztél pontosan olyan fényben, ami a szépséget előhívja, az arcot retusálja az elégedettséghez. Vadkacsákat úsztatott a környezet a parti nádas szélére, nyár- és fűzfák lombjai foszlódtak a Balatonba. Többet nem tudok írni ezekről a napokról, mint ahogy az ősbékesség sem mondható el. A nyugalom nem történtetett mást, csak az egyértelmű szerelmet, uralta a lelket, a házat, a fürdőtelepet: volt. Megfogalmazatlan tűnődést indított. S ha estére lehűlt az idő, fölszaladtunk a kocsmába a dombon. Futottunk, gyerekek voltunk, zavartalanul játszottunk egymásnak. Elvonatoztunk Almádiba halászlére, fél liter borra. Házastársak, külön asztalnál, mégsem látszottunk öntudatosnak ebbéli szerepünkben, akármennyire komolykodtunk, komolyan vettük magunkat, s megsértődtünk, mert a pincér rangunkat nem méltányolta. Később sem hitték el a kertmoziban huszonnégy évünket, ki akart küldeni a jegyszedő a felnőtteknek engedélyezett Ne fogadj el édességet idegentől című filmről, pedig te már terhes voltál. Utolsó kenesei napunkra megváltozott az idő. Pesten befűtöttünk. Elkezdtem a mindennapos favágást, kosarazást az első emeletre, a fűtést. Az akkori boldogságra emlékeztetnek azóta is a tölgyfahasábok, ahogy a fejsze alatt szabályosan hasadnak, a kályhában lassan begyulladnak, a parázsból eggyé omlanak kesernyés hővel. Jó egy élet hosszára képzelt cserépkályhának támaszkodni, átmelegedve hanyatt dűlni a bársonyos ágyon, kezemben irkával, könyvvel, az Esti Hírlap pillanatnyi érdekességeitől elfordulva. Úgy kezdtük, mint Kondor Béla nászajándékán az angyal, virággal. Még nem vitt el Borsos Miklós lova a csupasz Barcsay-tájra, Laci vigyázott ránk szelíd szeretettel Ferenczy Béni rajzán, s Juhász Feri esküvőnket tanúsítandó jelenléte a fotókon, s az emlékezetben Sánta Feri bölcs tanácsadása.
Voltak a lakásban gyerekzsúrok, maskarádéban tüntetés a szegénység ellen, belterjes jókedv, de nem hiszem, hogy annál az 1961-beli szilveszteréjszakánál nagyobbak és harsányabbak lettek volna. Egész házat fölverő zajongás, botrányba fulladt kavarodás. Anyádnak reggel a házmesterné, Somogyi néni hozta föl a kihajigált, címeres ezüstkészletet a hóból. Lelkifurdalással végződött, amit áhítatos lampionaggatással kezdtünk. Mégis inkább a kedves jókedv maradjon meg az emlékezetben! Akkor még a garzonban laktunk. Anyád, nagyanyád cseréltek velünk egy éjszakára. Kinyitottuk a hall üvegajtóit bálteremnek. Sarokba állítottuk a karácsonyfát. Fal mellett az ágyak, székek, borosüvegek, szendvicsek a félrehúzott asztalokon. Délután Juhász Gyuszival tokaji furmintot vettünk, demizsonokkal, de hozott mindenki magával, amit gondolt, töményet, pezsgőt. Magnót Juli szerzett, korabeli angol nótákra táncoltunk. Kondor nem szeretett nagy társaságban szilveszterezni, de azért eljött barátjával. Hátul meghúzódtak, és alig ittak. Mint általában, ott is volt, meg nem is. Mintha távolról helyezte volna magát a sarokba. Aztán hirtelen ellépett. Nekem mégis testtel-lélekkel ott volt, s nem észrevétlenül tűnt el. Az idő múlásával mindenki megszokta helyét, s a táncból, evés-ivásból oda ült vissza. Csak Laci maradt volna egy helyben egész éjjel, ha a konyhában ki nem tör a botrány, s éppen mi, a házigazdák és Baranyi Tóni barátom között. Tónit a kollégium óta nagyon szerettem, ő is ragaszkodott hozzám. Konrád Gyurinak is jó barátja volt. Gyuri inkább istápolója, én meg kujtorgó társa. Rászorult az istápolásra, hiszen olyan esendő tudott lenni, hiába az az adoniszi alkat és fogékony, éles ész: idegrendszere bizonytalan, s némi pálinka után azt se tudta, mit csinál. Feküdt ő már valami autóbuszgarázsban, legalábbis úgy emlékezett, mintha ott lett volna, olajfoltos ruhája a bizonyíték. Ösztöndíját napi tíz forintra osztotta, takarékos mozdulattal rejtette szivarzsebébe, onnan húzta ki a legolcsóbb Munkás cigarettára, szimpla kávéra, féldeci törkölyre. Elég lett, míg estére társaságokba került: a Luxorban vagy az Építész pincében már nem ő rendelt. Kimentem a konyhába, láttam, ölelget. Megütöttelek gyermeteg féltékenységből. Olyan értetlenül, ártatlanul lepődtél meg, nem is tudtad, mitől vagyok annyira durva. Hülyeség, gondolhattuk volna, de Laci komolyra vette. Amikor bejött a zajra, láthatta Tónit, mintha minket akarna bántani, erre ököllel úgy megcsapta, hogy a hüvelykujja kibicsaklott. A többiek betódultak. Tóni autószifont lóbált Juhász Feri fölött. Értetlen volt minden mindenkinek, s Tóni még arra sem emlékezett, hogy kirámolta a konyhakredenc fiókját a hóba. Aztán folyt tovább a mulatság népi kollégista dalokkal. Ez az éjszaka lett Laciék társaságába való teljes beavatásom olyan énekekkel, melyeket gyerekkoromtól hallottam, tudtam. Megszűnt a korkülönbség, a rang, lehetett nagy költő vagy kezdő, szabadok voltunk olyan testvériségben, abban a hitben, hogy jobb időt hoznak a hatvanas évek, ami meg is valósult valamennyire Juhász Gyuszi jóslata szerint, s mára nosztalgiává lett, mint az az éjszaka, mesélésre való alkalom. Rácz Zoli felesége, Gálja cipője ivóeszköz. Gálja csodálkozva adta át magát a spicces szabadságnak, míg fülbevalója el nem veszett. Azt hiszem, másnapig nem szerette a magyarokat, amíg a ki tudja, mennyit érő ékszert az ágy alatt meg nem találtuk. Olyan hosszúnak tűnik az az éjszaka, szinte minden későbbi jókedvünk belefér. Ha megváltozik a színhely és megnyúlik az idő, azt hihetném, akkor történt meg, mikor Juhászék konyakban sütötték a kacsát, és kinevezték hattyúnak, hogy Laci megegye: telefonálnak, azonnal menjünk hozzájuk a Szemlőhegy utcába sült hattyút enni! Vagy éppen Kondorékhoz Szabó Pistáékkal. Béla nem iszik, csak orgonál, s Pista a búcsúzáskor valami rossz szót mond Ágotának, orrvérzéses pofont kap. Ágota pedig Bélától egy vödör hideg vizet. Gondoljunk inkább a Statisztika-kertre! Szerelmesen ülünk a padon, s ahogy csak májusi estén történhet, jönnek Juhászék, látjuk Erzsikét mezítláb, nagy csokor virággal. Emlékezzünk a városmajori hangversenyekre, mikor a Carmina Burana az egész parké, a mienk is a kerítésen kívül. S amikor Zsófi a Károlyi-kertben megmozdult benned Honegger Jeanne d`Arc a máglyán oratóriumától.
Gyerekkoromtól költő akartam lenni. Másképpen kellett megküzdenem magamért, nem természetesen, mint nemzedéktársaimnak. Nagy László, Szécsi Margit, Juhász Ferenc, Sánta Ferenc, Kamondy László, Szabó István társaságában meghatározódott hovatartozásom, lehetett előny az irodalom felsőbb egyetemén. Kiktől lehetett volna többet tanulnom? Tiszta szívvel tartottam tanítványuknak magamat, bár gondolhatták, nem éppen költő lesz belőlem: recenzióim, szociografikus próbálkozásaim szerint talán irodalomtörténész vagy szépíró. De abbeli gyenge szándékaim miatt a költészet maradt az igazi lehetőség. Szóban fölvettek az Irodalomtörténeti Intézetbe segédmunkatársnak, státuszhiány miatt elfelejtődtem, s hagytam az elfelejtést, nem lettem volna mértékükhöz illő, a kötetlen munka volt az egyetlen tetsző az egészben.
Konrád Gyuri és Juli összeházasodtak. Régi helyünkön laktak, Sinkáék alatt. Pista bácsi túl minden tervező kedven, alatta pedig, a hatvanas évek első felében, a lehetőségeiket méricskélők, akikből még minden válhat. Konrádéknál azok fordultak meg, akik a Belvárosi Kávéház asztalánál, később a Metropolban. Te ritkábban mentél át. Emlékszem Mészöly Miklósra, Liska Tibor közgazdászra, Gyurkó Lászlóra, Gera Györgyre, Oltványi Ambrusra. Lehet, Csoóri, Tornai, Orbán, Jancsó, Hernádi is ott volt, ha egyébként a szokásos kávéházi összejöveteleken. Mennyi minden egymás mellett ebben a házban! Ami azelőtt olyan természetes, hogy nem is gondolkodtam róla, egyszerre megtudhattam azokat a különbözőségeket, melyeket ki kellett egyenlítenem magamban, ha elfogulatlanul akarok élni. Éppúgy emlékezni Sinkáéknál, énekelni a népdalokat, mint egy emelettel lejjebb figyelni a vitákat, milyen az igazi gazdasági reform, mi történhet Hruscsov után? Itt elsődlegesebb a politika, közgazdaságtan, a szociológia: a művészet, irodalom fészeklehetőségei fontosabbnak tűntek azoknál a műfajoknál, melyekben mindenki tette a magáét. Ezek a vendégek komolyak voltak, és okosak, nekem túlságosan, talán mert még nem mértem föl a nehezét, nem tapasztaltam, ami őket szorította. Akkor még úgy tűnt, dolgozni kell, és azt hittem, ha dolgozom kellő tehetséggel, bármi ellenére érvényesíthetem magamat, hiszen ott éreztem mellettem a másik két kört: bátyámékat meg a népi írókat Sinka által. Ők már megteremtődtek.
Ilyen bonyolultak Zsófi körülményei is. Szerinte nem azért, mert én parasztszármazású vagyok, te pedig „úri középosztályból” való. Azt mondja, értelmiségi családban nőtt fel, csak kaotikusabb értelmiségi családban, mert itt minden volt. Mégis ez a mindenféle okozhatja rapszodikus fiatalságát. Nem olyan akar lenni, mint mi, mégis ide menekül vissza. Középiskolás korában olyan társaságokban forgott, mint ahová én a szomszédba átjárogattam. Miért baj az, ha vitatkoznak, indiai zenét hallgatnak, verseket olvasnak hajnalig? Most már mást akar, nem olyan életet, mint a mienk, és olyant sem, amit ő látszatszabadságnak mond. Ellenkező végletben képzelte magát. Harmincéves korában férje lesz, sok gyereke, mindentől távol, mint egy erdészfeleség, onnan járja az országot, cipeli magával a gyerekeit, figyeli az embereket. Azért lesz néprajzos, mert sokféle érdeklődését a néprajz fogja össze. Örültünk, saját tapasztalatából értette meg, mit akar, s majd ha végez, nem esik át ebbe a romantikába sem. Bár az egyetem túlságosan megnyirbálta képzelgéseit, szinte már a hitet kezdte ki. Fölvették Debrecenbe, száműzöttnek érezte magát, a nagy reményekre rátelepedett a csődhangulat, a legdekadensebb divatokat követték, a húszas évek üvegszipkáiból szívták a cigarettát, az albérletekben egymás kedvét vették el. Azt mondja, az a különbség közöttünk, hogy ők pesszimistábbak, racionálisabbak, kevésbé naivak, egyáltalán nem hisznek úgy a jövőben, az önmegvalósulásban. Reménytelen szellemi forradalmat csinálni. Teaházat szerveztek pesti mintára maguknak. Megengedték, mert nem tudták az egyetem vezetői, micsoda. És jött Cseh Tamás a hatvanas évek nosztalgiáival, amit akkor ők nem tudtak megcsinálni, próbálják meg a maiak. „Tamás, te hiszel bennünk?” – kiáltott föl valaki. Ott maradtak nyolcan-tízen, este kilenctől reggel nyolcig népdalokat, Cseh Tamás-, Bereményi- meg Sebő-dalokat énekeltek. A teaházat, ahol csak teát lehetett kapni, meg zsíros kenyeret, sörösbüfévé változtatták. Nyugdíjasoknak csináltak programot az egyetemi klubban, de nem mondták, hogy a teaház tilos. Visszajött Pestre, s azt gondolom, azért emlegeti ezt a teaház-esetet, mert általa fejezheti ki legjobban, amit Debrecen okozott neki. Most azt hiszi, csak Budapesten élhet, de a fővárosi értelmiségi élet sem tetszik. Valami olyan életet akar, ami kiegyensúlyozza szűkös lehetőségeit. Mert nem teheti azt, amit szeretne, feltehetően nem lesz kedvre való állása, sok gyereket mégsem tudna eltartani, majd ők is zavaros környezetben nőnek fel. Mégis a szeretetet, a családot, a meghittséget, az életkedvet és a humort képzeli magának. Zsófi inkább múltjába visszanézve ennyire józan, ha onnan következtet a jövőre. Mégis bízzunk benne, hátha nem válnak valóra általánosságai, s könnyen kikezdhető reményei megmaradnak.
Gyuriéknál kedvesen fogadott vendég voltam, semmi sem zárta ki a másikat szívemben. Ha vendég, csak éveim és másféle életem miatt, falusi vagy városi, keresztény vagy zsidó, nem érdekelt, nem volt szükséges tudnom, de azért mégis jobb lett volna odafigyelnem bizonyos körülményekre. Például Gyurit nem kérni keresztszülőnek. Ha Juli lesz Zsófi keresztanyja, természetesen Gyuri a keresztapa. Néhány hónappal a születés után, túl a télen, hogy a Rákócziánum templomában a hideg víztől meg ne fázzon a gyerek, megjelentünk a mise után. – Foglalkozása? – kérdezte a pap. – Tanár – felelte Gyuri. – Vallása? – Zsidó. – Elnézést kérek a tanár úrtól, zsidó nem keresztelhet. Elhűlve nézett össze a kis csoport, még Gyuri a legnyugodtabb, de úgy, akár a mártírok, akiket a megaláztatás erősít. Mi ketten nem tudtuk, nem tudta a család. Gyuri sem? Jobban ismerve, talán ő egyedül. Nem kérdeztem tőle, de elképzelem, odáig dramatizálta az eseményt a családban – mintha senkinek sem lenne érdekes a származása – most láthatják, éppen a keresztelésen, mennyire érdekes annak a vallásnak, amelynek hívei. Így folytatva következtetésemet: nem lehet őszinte szeretettel bepólyálni, ami van, s még inkább, ami volt. Azt hiszem, neki jobban esik, hogy nem tartom olyan naivnak, mint akkori magunkat: jobban rákényszerült tudni a keresztény vallás szabályait nálunk, akik beleszülettünk és felületesen gyakoroltuk. Íme, most is! A keresztszülők kötelessége a vallásos nevelés, akkor hogyan lehetne ő a keresztapa? Bár azt is hihette, az egyház már nem a régi, papja válogatja, fontosnak tart-e efféle szabályt. Béci nagybátyád lépett a helyébe. Csak mi ketten beszéltünk erről. Még nagyika sem szólt róla, pedig ő igazán tartotta magát osztálya törvényeihez. Te mesélted, Bécit ki akarta tagadni hajdanában, mert kommunista volt. Az bűn lehetett, emezt csak takargatni kellett. Nem tagadta ki, erősebb lett annál anyai ösztöne 45 telén, mikor fiát börtönbe csukták, zsidóbújtatás, hamis papírok készítése, okirathamisítás miatt. Volt a Margit körúton, a Kapás utcai és a józsefvárosi nyilasház pincéjében. Pestről szökött át a zajló Dunán, s úgy adta nektek azt a keserű csokoládét, mint a szabadságot.
Két nagybátyád nem járhatott felsőbb iskolába nagyapád korai halála miatt, dolgozni álltak. Béci kiváló mérnök lehetett volna. Tibor élhetetlen, mégis gyermetegsége mentette meg. Az ostrom alatt a Várba rekedt németeknek szánt élelmiszercsomagokból a Vérmezőre is potyogott. Barátjával odamentek, elkezdték lőni őket, fának álcázta magát, míg társát eltalálták. Különbözőségük nyilvánvalóan látszott nősülésükben is. Béci megtartotta osztálya szokásait, folytatta már külsődlegesen – mint állami hivatalnok negyvenöt után –, dolgozott, mint kollégái, de élte, ami régebbről folytatható. Főként az évente kicsikart ünnepeken. A dunai Szigetspiccen azok a sátorozások! Sokáig készültek rá, sokáig beszéltek róla. Minden részlet fölnagyítódott a kajakozás apró izgalmaitól a sátorverésig. Kis örömeivel anyád hasonlított rá; szinte zarándokolt a naplementéhez a gyenesdiási faluvégre, rajongott a keszthelyi hegyek mögött lebukó nap utolsó szépségéért, az én időmben már a halál előérzetével. Béciék a Víziváros kényelmes, világos lakásában, Tiborékhoz azt hiszem, sohase sütött be a nap, életük is lefokozódott a házmesterhomályba. Pedig a szakmája kályhás, mégis valami mester kisegítőjeként. Élete vége felé maga csinálta karácsonyi kellékeket árult a Fény utcai piac előtt. Más nem tellett tőle a beszélgetésben, csak a kályha meg az eszkábálás. Persze nem lehetett a családi együttlétben olyan érdekes, mint Béciék munkán túli rajongása, melyekben érezhettem valami rájátszást, éppen a mi lakásunkban, vagyis anyjának és anyádnak adni a harsány vidámságot, mert a vak és szívbajos asszonyok rászorultak. Akkor mindketten elfeledkeztek magukról, és nevettek, mintha mi sem történt volna. Én nem éreztem jól magam, nem ragadott el akkora nevetés, feszengtem, de nem vonulhattam félre, mert a lakás hiába kétszoba-hallos, az üvegajtók mindig nyitottak. A legtávolabbi sarokban ugyanaz a lárma, mint közelükben, vagy jobban, mintha a lakás akusztikája is engem sújtana. De ha már családtaggá fogadtak, legyek szíves részt venni kedvteléseikben. Inkább szeretnének egy hasonszőrű partnert szokásaikhoz, aki kajakozik, úszni jár, kirándul, otthon villanyt szerel, ötletes programokat szervez, és be is tartja. Ilyenekre sose gondoltam, pedig házasságunkat tartósíthatta volna. Sérthetett másféle ízlésem, nem téged, a rokonaidat. S mért éppen költő akarok lenni? S ne rakjam mániámat a mindennapi dolgok elébe! Napjaim robotját nem játszottam élvezetesnek, ha csak este 8-9 óra után jutott idő magamra. Reggel megetetted nagyikát és Zsófit, bölcsődébe és vissza inkább én, mert közelebbi a munkahelyem, te a kórházba naponta anyádhoz, útközben bevásárlás, rohanás főzni, mosni, én a pincébe fáért, begyújtani. Olyan feltűnően rohantál szatyraiddal, máig sem szoktál le róla. Nem engedtél a körülményeknek, mindent a legapróbbakig végigcsináltál. Szédültem, tömegiszony a villamoson, tériszony a színházi erkélyen és a Halászbástyán, állandó félelem a rosszulléttől, s valójában kényelmetlen egész létem. A szép ideggyógyásznő becsukott szemmel, előrenyújtott karral léptetett. Iszom-e? Mondtam, nem iszom. Dalgolt írt föl. Nem használt. Neked meg kikapcsolódást, Adriát, Tátrát, külföldet javasoltak, csak minél messzebb, ahová az otthoni híreket hosszan viszi a posta, ahová nem lehet telefonálni. Nyáron Szigligeten folytattuk együttélésünk feszültségeit. Azt mondod, az első nap annyira szégyelltél, mert berúgtam, s kiszolgáltattalak ismeretlen embereknek. De kifelé ne látszódjon semmi, hát rutinnal alakítottuk a családi szeretetet, ragaszkodást és a békét. Visegrádon a presszóban miért akartad annyira járni a twistet, ketten a vendégek előtt, hiszen egyikünk se tudta? Ilyen semmiségek miatt veszekedtünk, tágítván a rést, könnyen bejuthatott rajta, aki nem olyan, mint én. Anyád már inkább a Tétényi úti kórházban feküdt. A szívoperációról lemondtak az orvosok, de megcsináltatta fogait, utolsó hazalátogatását is az utcabeli fogtechnikussal hozta össze, Zsófival akartunk örömet okozni. Nehezen lélegzett, látszatörömre se telt szervezetéből, nem tudott szomorú se lenni, csak idegen. Május volt. Húsvétkor még észrevette rajtunk a veszekedést. Ő tudta legjobban, fölösleges félredobott, szék támláján felejtett nadrágom miatt egymást keseríteni, mikor van ember, akinek negyvenkilenc éves tüdejére salakot rak a beteg szív. Oxigénpalackból lélegeztették. Vasárnap délelőtt Béci telefonált, tüdőembólia. Csak a fekete telefonra emlékszem, kagylója mintha gyászjelentés lenne a tenyeredben. Délután Julival hármasban elmentünk a ruhákért. Temetésen először láttam halottat úgy, hogy végig kellett állnom mellette nyitott koporsónál a szertartást. Orra kihegyesedett, szája résnyire nyitva, néztem, ahogy megállt benne a sötét. Nagyika otthon maradt. Azt hiszem, fölöslegesen adta be Fülöp Laci bácsi a nyugtató injekciót, anélkül is éppúgy sikoltott volna föl a hírre, aztán megnyugodott az öregek bölcs erejével, csak a kondoleálóknak sírta el magát. Mi meg csak ültünk csöndesen az esős temetésről hazaérve. Muszáj volt arra gondolnunk, mi lesz ezután. Itt van Zsófi, a vak nagymama, neked az Egyetemi Könyvtár, nekem a Népművelési Intézet. Minden csak úgy folyhatott tovább, ha kis fizetésünkre fölveszünk olcsón egy háztartási alkalmazottat. Azt ajánlották, az Új Emberben hirdessünk, mert még akadhatnak öreg apácák, de nem ártana a Szabad Földben sem, bár a falusi lányok inkább gyárakban helyezkednek el. Hátha. És jelentkezett Erzsi, vártuk a pályaudvaron. Valamelyik jászsági faluból érkezett, kis vulkánfíber bőröndjével, a sötétkék szoknyás, tompa orrú, félcipős, fehér blúzos asszony, szegény, vidéki ünneplősen. Havi 250 forint meg a cselédszobában lakás, koszt. Fölszabadultunk, esténként tehettük végre, amit kortársaink, a fiatal értelmiségi házasok: színház, hangverseny, mozi, társaság. Furcsa fölszabadulás egy halott és egy vak ellenében, mégis az élet adta, s nem furdalt bennünket a lélek. De becsapódtunk. Nem érdeklődtünk Erzsiről, pedig igazolni akarta magát előbbi helyével. Minek sértsük, ha utánakérdezünk, hiszen olyan rendesnek látszik, készséges, szerény, amit csak jóhiszeműséggel lehet egyensúlyozni. Észre sem vettük, nemcsak azért vagyunk kiszolgáltatva neki, mert ritka már a háztartási alkalmazott, de azért is, mert megbízunk benne, mint magunkban. S valamiképpen szégyelljük ezt az úri világra emlékeztető viszonyt. Kiszolgáltattuk magunkat túlzott kedvességünkkel. Ha Pécsre utaztunk, vagy szilveszterezni Balatonfüredre vagy Visegrádra nyaralni, Zsófi biztosan megbetegedett, allergiás lett, telehányta ágyát cukorborsóval. Inkább vendégeink vették észre, milyen sértő a kedvtelensége. Nyakunkra hozta rengeteg rokonát, természetesen vasárnapi ebédidőben. A férfiak fenyegetően otthon voltak, az asszonyok, mintha mi nem is lennénk, szabadjára engedték gyerekeiket, hadd fújják a városligeti trombitát, hadd léggömbözzenek a plafonig. Mintha Erzsi mutatni akarta volna, ha rosszul bánunk vele, majd lesznek védelmezői. S mért ne lehetne mogorva? Mi sem lennénk különbek az ő helyében. Kis pénz, magány. De ahogy később kiderült, sokkal többet keresett rajtunk a havi pénznél, s nem olyan magányos. Csak te nem képzelted, pedig ott élted le majdnem egész életedet, hogy az egyik szoba meg a konyha és a cselédszoba ablaka milyen ismerkedési lehetőségre nyílik a Ganz szerelőcsarnokának kiugrói felé. Nagyika egyik este rémülten tapogatózott a sublótfiókban, mint minden lefekvés előtt, odatopogott ékszereihez – eltűntek. Te se láttad a helyükön, mégis inkább gyanakodtál, nagyika tehette máshová. Nincsenek sehol, még szüleid aranyai sem. Csak a nyomozásnál tudtuk meg, ellopták a Fejérváry-féle ezüstöket is. Erzsi lopott volna? Ha ő nem, akkor kicsoda? Nagybátyád följelentést tett ismeretlen tolvaj ellen. Jellemző, hogy nem mi. Aztán a bizományi boltokból, zálogházakból összegyűltek az adatok Erzsire. Megérkezett a nyomozó, bekísérte a II. kerületi kapitányságra. Az akció idején elhúzódtunk a lakásba, nem akartuk látni, sajnáltuk. Inkább a nyomozót gyűlöltük, arra célozgatott, feküdjél le vele. – Nem kell azt a férjének tudni. Vagy szereti? Ennyire mamlasznak tartott bennünket. A bírónő csupán jóhiszeműnek. – Most megtudhatták, szegények, nem szabad annyira bízni az emberekben. Erzsiben már fölösleges volt bízni, nem bízni, sajnáltuk mégis. Két és fél évre ítélték, többször ült, szabadulása után rövidesen tőlünk lophatott. Öt gyereke van, különböző apáktól. Néhány év múlva újságoltad, szólt a gyerekorvosnő, Erzsi jelentkezett nála, és ránk hivatkozott. Ennyire hülyének tartotta az embereket? Mitőlünk igazán megnőhetett az önbizalma. Most hallom Zsófitól, fölbecsültetted a Fejérváry-ezüstök maradékát, azt a halevő-készletet, amit a hetvenes években találtatok a galambtrágyában a WC-ablak mögött, s kiderült, csak futtatottak. S én nem találom azt a címeres kávéskanalat, amit elköltözésre kaptam tőled. Elveszett vagy kölcsönadtuk? Ki tudja? |
you!! eperszínű festékkel a falon. Jönnek a sápatag vagy éppen erőltetetten barna lányok, akik régen a polgári regények mellékszereplői lehettek volna, mint zárdista növendékek, a Für Elise-be szerelmesek, most már dolgozni vagy egyetemre járnak, angol feliratos reklámszatyrukban mindig magukkal hordják a legújabb divatos regényt, szexuálpszichológiai könyvet, átcsempészett pamfletet. Fondue bár és Inka butik, pedig még föl sem épült a ház, mintha az utcabelieké sem lenne, olyan üres. Ismerős öregasszonyok ülnek az ablakokban macskájukkal, nevüket sose tudtam, más helyzetben sem ismerném föl őket. De annyira itt maradtak, s még azon se lepődnék meg, ha
Tamási Áron jönne szemben virágcsokorral. Csoóri Sándor két jegenyéje ezüstbe fordul, megszokták, hogy minden változatuknak versben a helye. Mögöttük a várkastélyos ház rejtőzködik, valami titkot takargat. A vakációs Rákóczi Gimnázium unatkozik legjobban az épületek közül, pedig mennyire szeretne diákköpenybe bújni a szél, vagy fehér menyasszonyruhába a templom előtt! A templom is bezárva, összekulcsolt kéz az ajtaja.