Kövön ülök, hazalátokBELGRÁD–SZKOPJE, 1968. OKT. 16–17–18. Minden olyan nyugalmas, szép és magától értetődő. Ha tavalyi jövetelemre gondolok, elborzadok a kiszolgáltatottságtól. Most Belgrád, Slavija Hotel. Dél, fél egy, október 16-án. Tegnap este vártak, idehoztak taxival, utána ettem, mert a vonatban nem volt semmi lehetőség erre. Aztán szépen le is feküdtem fél tíz felé. Ma voltam a szövetségben, elbeszélgettem Oljacsával, s nekiadtam az egyik pálinkásüveget. 1500 dinárt adtak, kevesebb, mint a tavalyi: Makedóniában is ennyit kapok, meg tudok lenni belőle. Most majd elvisznek ebédre, aztán este indulok Szkopjéba, reggel érek oda. Várnak, ahogy mondták. Dehogy vártak! Alig tudtam a török gyerekeket elhessegetni a bőröndjeimtől. Tavalyi tapasztalataimból tudom, be kell adni csomagomat a ruhatárba, és mászkálni a városban hat órától tízig, hogy megtaláljam az illetékeseket, akik megmondják, hol lakhatom. Az éjjel, mikor félálomban voltam, kerestelek az ágyban, nagyon szokatlan volt a hiányoddal minden. S mikor rájöttem, hogy te nem lehetsz itt, én is ugyanezt gondoltam rólad. Nyugalmas vagyok, mert biztonságos. Nagyon jó lenne, ha te is jól lennél abban a csöndes kertben a kutyával meg a nyúllal. Utaztam két magyarral. Félszegek voltak, és bizalmatlanok. Nem tudták, hová mennek, és azt sem, hogy kivel utaznak. Gyorsan elbúcsúztak tőlem még a kocsiban. Azért nagyon közel vagyunk ám mi egymáshoz, itt vagyok a kertjeid alatt. Te Remetén, én remete. Oljacsa azt mondta, mikor mondtam, hogy te is jössz, bravó, s ez nem is lesz olyan soká, persze ha nagyon szeretsz, kis mellényesem, gondolataim és természetességem. Este van, október 18-a, nem is, 17-e, már teljesen összekeverem a napokat, ma van a harmadik nap, csütörtök. Megérkezve és az ágyban hanyatt fekve írok. Fáradt vagyok nagyon. Tegnap jött értem ebédkor a Pero, ő egy spliti partizán volt, ma a szövetség gondnoka: pici fej, széles váll és nagy kedvesség. Ebédeltünk, aludtam, és jött újra, és megvacsoráztatott, nagyon szereti ezt, azt hiszem. Na de csodálatos volt, vacsora után betett egy taxiba, már nem akart velem jönni a vonathoz – gondolta, letelt a szolgálata, hagyta, hogy cipeljem a két csomagomat, ő meg ment elöl, ment, ment, rossz vonatra szállított, aztán át a síneken, a vonatokon, elestem, levertem a térdemet, nem baj. Egyszer csak megtaláltuk a vonatot. Kusettben utaztam, de nagyon nehezen aludtam el, korán ébredtem, valahol Rigómezőn. Kenyér nélkül megettem egy főtt tojást, fél deci rakiját ittam rá. Ott még nem voltam, olyan sík, mint az Alföld. Mintha hegyek sem lettek volna ebben az országban. A kupéban együtt voltam egy orosz rovar- és gyomirtópilótával. Két hónapra ment Makedóniába, elkeseredett idegen volt. Szeretett volna szeretni. S most itt vagyok a Hotel Turiszt fürdőszobájában. Esik az eső. Az ablakból belátni egy kerthelyiséges kocsmába, az üres asztalokra, s talán az Invalidszki Dom teraszáról hallok némi énekfoszlányokat. Nagyon szeretlek. Az egész fáradtságon csak ez hat át, már azt sem tudom, hogyan, miért, csak látlak, te nagy léptű gyönyörűségem, és arra gondolok, hogy minek csinálom ezt a távolságot, amikor te vagy, és van hazánk, meg Budán gyönyörű az ősz. Aludtam elég jól. Most reggel van. Esik az eső kicsit, éjjel még jobban esett, mert nagyon vizes az utca.
SZKOPJE, OKTÓBER 19. Most te éppen Pakson lehetsz a madarak alatt. Reggel van, 9 óra, éppen fölkeltél, én is. És itt, ebben a Turiszt nevezetű szállodában most készülök reggelizni – már meg is ettem. A tegnapi nap is elmúlt. Találkoztam Hrisztóval és Miljanissal. Nagyon elegáns és munka nélküli ez a Miljanis, nem tudott még itt elhelyezkedni, itt lesz januárig, azt mondja, és nagyon vágyakozik Pest után. Hrisztóéknak kellene a zenei lexikon 3–4. kötete. Nem tudom, ezek a levelek mikor érnek haza, de itt a klub udvarán van egy nagy, ismerős fa, annak már hulladoznak, foszladoznak a levelei. Hangosnak tűnik itt minden. Nem szoktam hozzá az ilyenféle emberi zajokhoz. Csak akkor érzem igazán otthon magam, amikor rád gondolok. Már csak 55 napig leszek itt. Az isten tudja, mikor, talán a jövő hét elején kapok levelet tőled. Jó lenne már, akkor igazán elbeszélgethetnék veled. Kérdeném a Szentótól – van-e levelem, s mondaná, igen, s ott a klubban egy sör mellett elolvasnám, és indulnék haza, hogy fölhevülve válaszoljak rá a szobámból. Az a szoba nagyon szép, csak szekrény nincsen benne. Ruháim a fogason, fehérneműim a bőröndben. Így megy ez! Ma délben megisszuk a pálinkát. Remélem, nem lesz velem semmi baj. Itt jobban bírom az italt, mert sokat eszem – mikor a komplett reggelit zabálom, nem vagyok ideges. A magyarok jól hajtanak az olimpián. Hála isten!
OKTÓBER 20. Most tudom csak, most vettem észre, hogy a fényképeden milyen tisztán nézel rám, olyan oltalmazóan, ahogy csak a szerelmesek tudnak nézni. Nagyon kellesz te nekem. Nagyon vártam ezt a pillanatot, amikor távol vagyok, hiányzol, most megtudhatom, mit jelentesz, mert az együttélésben olyan természetes a léted, el sem képzelhetem, hogy nem lehetsz velem. Még mindig Pakson vagy. Biztosan otthon is hideg van, ha itt didergek – ezen a vasárnap délelőttön. Fúj a szél, hullanak a levelek, az emberek nem ülnek már a kerthelyiségekben, a székeket összeszedték, halomba rakták, sétáló kevés van, inkább lent ülnek ballonkabátjukban. Sétáltam egyet, néhány fölvirágzott autó ment, talán lakodalmasok. Sok a rendőr, sok a katona, repülőgépek a fejünk fölött, s valaki beszédet mond a rádióban – talán nemzeti ünnep van, valamikor ilyenkor volt tavaly is. A tegnapi napot, az ivást elég jól megúsztam, hiszen ma csöppet sem vagyok másnapos. Nagyon jól értheted a tapasztalataidból, mit jelent ez nálam, pedig megittuk a Laci literjét és az én hétdecisemet. Csak azzal vagyok bajban, hogy azt már a Risztónak ígértem, de sokan, köztük a Paszkál is, későn jöttek, a liter már elfogyott, és nem lehetett mit csinálni. Ma délután kettő felé kimegyek Risztóékhoz, megebédeltetnek talán – így elmegy ez a nap is. Holnap megbeszéljük Antéval, Paszkállal, Risztóval a nyelvtanulást, aztán majd minden hétköznapiasan folyik tovább. Most befejezem, talán este folytatom majd. Azt szeretném, ha nagyon szeretnél, életfeltételem vagy nagyon. Eszemben vagy, sokat álmodom rólad, történettelen álmokat. Megjelensz, és látlak, és nem tudom, milyen történésből lépsz elő. Állati rossz lefeküdni egyedül a hideg ágyba, és csak november elejétől fűtenek, persze ezen a hiányon a fűtés sem változtat. Azt akarom, hogy kibírjam a hiányodat, úgy, hogy csak veled lehessek, azzal a nálam kicsit magasabb résszel függőlegesen és vízszintesen. Érzem, hogy meg tudom csinálni – szeretném, ha te is éreznéd, és nem gondolnál semmi rosszra – lassan már egész jól beszélek. Ma délután a Risztó rokonaival társalogtam, este pedig a Taskó Szarovval. Körülbelül ott vagyok, mint tavaly a nyelvvel a két hónap letelte után. Voltunk Risztóék szomszédjánál is – egy három éve Magyarországról idetelepült makedón házaspárnál – nagyon értelmesek és szenvedélyesek voltak dolgaikkal kapcsolatban. A férfi mérnök, az asszony állástalan gyógyszerész. Budapest-kelleműek – ez itt a Balkánon nagyon jól érezhető, micsoda. Közben az utcán egy lakodalom folyt, nagyon hangosan, dáridózva – réztrombita és fényképezés – távolról-közelről. Hát így telt el a mai napom. Hogy érzed magad egyedül a kis házban? Szeretném, ha minden rendben lenne. Ne félj ám éjszaka! Hallgass zenét, és rajzolgass sokat! Bárcsak én is tudnék verset írni! Talán ha leülepedek, menni fog. Ez a leülepedés majd lassan elközeleg. A Herzogot olvasom. Olvasok végre. A párnám kemény, tömött és gömbölyű, csak mély álomban alkalmazható. Remélem, nem idegesít föl ezen a hatodik éjszakán nélküled.
OKTÓBER 22. Írtam neked egy kétoldalas levelet, és valahol kirántottam a zsebemből. A fene egye meg, megírtam mindent, és most sehol. De ha meglesz, föladom. Azt írtam a végén, jó lesz várni, mert ma levelet szeretnék kapni tőled – azt elvesztettem, ez meg, ez a levél itt van. De az útlevelet gyorsítsd meg, ma 22-e van, 25-e péntek. Péntektől három hét, az valamikor november közepén van, mire megkaphatod. Most újra azt írhatom, hogy hideg van. Nagyon, mint nálunk lehet október 22-én. Amikor te a levelet írtad, akkor én a Peróval vacsoráztam. Egyeztesd az időt. Akkor minden jobb lesz, te mit csináltál akkor, amikor én rád gondoltam, és írtam neked. Fűtsél! Ne fázz! Mért nem küldik azt a rohadt olajat már? Az ezer forint! Jaj, de klassz! És tedd gyönyörűvé a házat, mire hazaérek, csodálkozzam. Ma délben a szövetségben társalogtam kicsit. Aco megvendégelt két konyakkal. Ebédeltem babfőzeléket disznóhússal, és itt vagyok most a szobámban. Ezzel a levéllel már nem megy el az a másik levél – majd megkeresem.
OKTÓBER 23. Itt van előttem a leveled – már minden betűjét ismerve nézem, és közben ölelgetem a melegedni kezdő csöveket a fürdőszobában. Az elveszett levél nem került elő, és bele kell nyugodnom nélkülözésébe. Bár tudom, minden mondata a következőkben megjelenik, mégis sajnálom. Most itt ülök este hét órakor, október 23-án. Ha megkérdeznék, mit szeretek itt legjobban, azt mondanám, levelet írni a feleségemnek. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember rádöbben a térre. Most úgy érzem magam, hogy – jaj, istenem, hiszen itt vagyok. Itt vagyok egy magányos szobában egyedül, és minden hiányzik nagyon. Anélkül hogy rossz lenne, pedig nem jó. Csak azt az időt várhatom, amikor látlak, addig úgy képzelem magam, mint a téli álmot alvó, akinek sok minden mindegy. Az idén nincs különösebb varázs, mert minden ismerős, ezáltal még jobban magam vagyok. Mindenki a maga dolgát teszi, nekem is tennem kell a magamét. S íme, így csinálom. Reggel alszom kilencig, azután rendbe rakom magam, és reggelizek, azután megnézem, mi van ebben a széles Szkopjéban. Rendszerint találkozom valakivel. Ma például Rádéval hozott össze a sors. Ez az az ember, akivel úgy tudok beszélgetni, mintha magyar lenne. Ma este újra összejövünk, ezzel a nap is elmúlik. Október 23-a. A holnap megint biztosan hasonló lesz.
OKTÓBER 25. Valami kezdődő náthámból, ami már elmúlt mára, elég rossz hangulatom volt a leveled előtt. Tegnap nem is volt kedvem foglalkozni értelmes dolgokkal, inkább csavarogtam. Délben megnéztük Paszkál összes műveit, összesen négy festményt, ami impresszionista-nonfiguratív, túlságosan lírai lágy színeivel, és határozatlan eléggé. Aztán ebédeltem, aludtam. Este pedig egy westernfilmet néztünk meg. Risztó, Taskó és én. A hét pisztoly és a McGregor család címűt. Száznál több embert kinyírtak a fiúk, s mindig a jó érdekében, győztek, elnyerték szép feleségeiket stb. Én csak kisgyerek koromban láttam ilyent, hát most elmondhatom ezt is. Nem tudtam aludni fél tizenegytől egy óráig. Nem tudom, a film vagy a délutáni alvás miatt-e. Nem álmodtam olyant, mint te, hogy valami nagy liftben mentünk fölfelé, és elmentem volna egy társaságba, s otthagytalak magadra abban a bedős világban. És el sem tudod mondani senkinek, mi van. Vagy csak nekem, s azt is olyan későn tudom meg. Este és reggel az ágyban mindig rád gondolok. Kellenél ide, hogy igazán jól érezhessem magamat. Írjál olyan szépeket majd, mintha az ágyban beszélnél. Simogass meg a szavaiddal. Egész délelőtt Risztót várom. De Risztó Lembanov sehol. Megtanultam néhány szót, s ezt leírom neked, hogy:
Amilyen hülye vagyok, ezt a verset is átírom majd. Meg ezt is.
Ma írtam képeslapot Paksra. Lassan eltelik két hét. Pénzedet megkaptad-e? Hideg van-e? Itt már melegszik az idő. Mi van az olajjal, meg minden!? Ma tizenkét éve sebesültem meg.
OKTÓBER 26. Úgy vártam ma tőled a levelet, de nem jött szombaton, október 26-án. Meg kell elégednem ezzel a felhős délutánnal. Úgy szeretném, ha fölvennéd az én ütememet a levélírásban, ezért a szálloda címét írd a borítékra. Szkopje, Hotel Turiszt. Jugoszlávia. Legyen ez legközelebb. Vége ennek a hétnek is. Te talán most igyekszel a kis helyünk felé. Mit csinálsz szombaton, mert én nem csinálok semmit. Vagy talán este jön a Risztó. Kezdi bántani a gyomromat az itteni nehéz koszt, ma délelőtt fájt egy kicsit. Paszkállal voltam a Vecser szerkesztőségében, és olyan unott vagyok. Többet nem megyek nélküled ilyen hosszú időre. Rosszul aludtam az éjjel, ezek olyan hangosak itt éjszaka is, föllármázták az egész hotelt valami szerb turisták. Éjfélkor is és már öt órakor szintén. Ilyenkor mindig a földrengésre gondolok, ami úgysem lesz, mert egy nagy után csöndes a föld. Amikor otthon van az ember, olyan jók ezek a csöndes szombat délutánok. Arra a kék függönyös, szép ágyas szobára gondolok. Előttem, túl az ablakon egy galamb száll át az üres téren a nyári kertmozi fölé, s túl azon a nagy emeletes házon, amit épülő toronyházak vesznek körül, azokat meg daruk lengik körül, mint az óramutatók – a teret körbeveszi félkörben egy házsor száradó ágyneműkkel, lejjebb egy hosszú barakk. Ezt nézem én, és veled is ezt szeretném nézni. Édesem? Aranyosom? Érzed, hogy mindig teveled vagyok? Akárhol vagyok, mindig. És ne szokd meg a hiányomat, mert akkor mindig veled lehetek a hiányérzet csiklandozásában. Írj túlórázás közben nekem. Mindig olvasni szeretnélek belülről is. Tudtad-e, hogy ilyen lesz ez a távollét? Tudtad-e?
OKTÓBER 28. Annyit dolgoztam máma, de annyit! Nagyon fáradt vagyok most, vasárnap este hét órakor. Esik az eső, csak úgy szakad. Akár a múltkori, az az olajcipelési, amikor olyan durcás voltam, és te olyan jókedvű-vidám. Itthon voltam egész nap. Este már arra gondoltam, veszek egy üveg konyakot, hogy helyrehozzon, de nem volt nyitva semmi bolt, erre ittam egy féldecit. Különben elmondhatatlanul józan életet élek. Nincs is kedvem belemelegedni. Minek? Ezt a rohadt magányt még nehezebb lenne elviselni másnaposan. Csak aludni tudnék! Ha ma éjjel sem sikerül, veszek altatót. Legalább az éjjeleim lennének jók! Nem akarok sírni neked, nehogy elszomorodj, de olyan fölöslegesnek érzem ezt a két hónapot. Tavaly még más volt, tavaly nem voltál te nekem. Tavaly nyár is volt, meg kezdődő gyönyörű ősz. S most elhagytalak téged azokkal az olajgondokkal, és te nem mondtad egyetlen szóval sem, hogy maradjak, mert jó vagy, és nagyon szeretsz. Csak sírtál a pályaudvaron kicsit. Én hülye meg azt hittem, könnyebb lesz neked is, nekem is, mint a valóságban. Unom az arcokat, az egyforma szövegeket, nyitogatom a klozet fedelét, lötykölöm a meleg vizet. Cigarettázom. Kinézek az ablakon. Esik az eső. Esernyők sétálnak. Rohad a kertmozi. Kimegyek a folyosóra, és egy kotnyeles német öregúr összehabar mindent németül, magyarul, szerbül nekem. Eszem pleszkavicát egyedül, és nézek magam elé. Cigánygyerekekkel pucoltatom ki a cipőmet két dinárért, és boldog vagyok, ha Magyarország újabb aranyérmet nyer az olimpián. S közben mindig rád gondolok, s mindig meg kell néznem a fényképeket, hogy láthassalak pontosan az itteni ködben, ebben az ábrázat nélküli homályosságban. Elképzellek, mit csinálhatsz, de magányosságodat nem ismerem. S mennyivel jobb ez, mint a régi magány? Nem inkább fájdalmasabb? S az újabb leveled is hiányzik. Apró betűkkel írjál, mert így pillanatok alatt elolvasom. Sűrűn írjál, és sokat! Nem tudom elképzelni az egyedüllétedet. Lehajtod a fejedet otthon is? Vagy élvezed még az új lakást, berendezed, hogy rá se ismerhessek, mire innen hazavezetsz? Majd jössz a vonattal, és én várlak a peronon, ha Niš felől jössz, jobbra lesz, ha Kosovo Polje felől, balra lesz a peron. Kinézel az ablakon, és én ide vezetlek ebbe a szállodába, és nagyon szeretjük egymást – kiéhezett testünk összes mohóságával –, édesem! De ne szomorodj el ettől a levéltől, biztosan azért írok így, mert vasárnap van – ez az én börtönvasárnapom, a családosoké, a munkában kifáradtaké –, és én, aki nem dolgozom, én, aki egyedül vagyok, persze hogy gyűlölöm. Telecigarettázom a hamutartóimat fehér csikkekkel, nem olyan sárgákkal, mint otthon. Na, elbúcsúzom, helyrepofozom magam, fordítgatok kicsit, aztán megyek Herzogomhoz az ágyamba – azt sincs kedvem olvasni már. Most szuggerálj, hogy kedvem legyen mindenhez, onnan mitőlünk most gondolj rám nagyon!
OKTÓBER 31. A mai napom nagyon boldog teveled ezzel a gyönyörű, tört magyarságú levéllel. És az a remetekerti falevél! És te! Nagyon szerethet engem az Isten általad, olyan lehet, mint az én kicsi apám, mint az én féltő anyám, olyan lehet az Isten, mint te vagy, s olyan lehetsz te, mint a madarak, akiket láttam ma délután, kedden, az ablakomban. A madarak jöttek csapatban, ellepték az ablakomat. Kék volt az ég, és ők látszottak fekete szárnyaikkal, ők voltak a madarak. Rajzottak, szétváltak, egyesültek. Tudod-e te, mi volt ebben az ablakban? Világszínház, bolond társulás, nagy szeretkezés. Te voltál ebben az ablakban. Én már nem tudok írni, berúgtam magamtól. Majd folytatom. Aztán abbahagytam egy időre, mert megjelent Paszkál, és nagyot mulattunk. Elmentünk a Grand Hotel bárba sztriptízt nézni. Na, még csak ez kellett nekem ebben a téged-nélkülözésben. A nő még a nemi aktust is eljátszotta. Kellően spiccesek voltunk Paszkállal, de még előtte a klubban történt az iszogatás. A bárban csak feketét ittunk, aztán hazamentünk szépen. S én tegnap a szokásos élőhalott voltam. Szerencsétlenségemre volt még egy kis konyakom, azt iszogattam, s csak úgy menekültem meg tőle, hogy bevittem a klubba a srácoknak. Én már nem ittam. Hazajöttem, lefeküdtem, s egyszer csak éjfélkor szól a telefon. Paszkál volt lenn a portán, meg Taskó Sirilov. Azt mondja Paszkál, öltözzek gyorsan, mert Taskó is akarja látni a sztriptízt, s megint elmentünk, eléggé pénztelenül, vagyis én nem akartam a pénzemet költeni, és elég unatkozva megnéztem még. Ne haragudj rám, én mindig rád gondolok, levelem első része is ilyen kitörés volt. Ma megint várok egy kis levelet tőled, olyan jó lesz, és holnap már november elseje. A novemberek mindig gyorsan telnek, csak az októberek olyan hosszúak, meg az augusztusok. Csak ne fázzál otthon! Itt megint jó idő van, bár most egy kicsit ködös.
NOVEMBER 3. Már olyan voltam a leveleidért, mint egy őrült. Mindig bementem délben a titkárságra, és nem jöttek. És KÉPPZZELLDD, ma három is érkezett egyszerre! Mikor elolvastam ott a klubban, nagyon boldog lettem, és amikor elolvastam itthon, sírtam a boldogságtól finoman, pici kitörésekkel. Most, amikor harmadszor olvasom, boldogan írom neked ezt a levelet. Rossz ez a posta, hogy ilyen hézagosan egyszerre zúdítja rám a boldogságot. Már csak szeretni tudlak ebben az aszketikus egyedüllétben. Ezek a makedón barátok mindig arról érdeklődnek, hogy van-e itt valakim, és én mindig azt mondom, nem is kell. Közben, mikor megtudják, mennyire szeretlek, mennyire várom a leveleidet, milyen boldogan olvasom előttük, akkor azt mondják, ha jössz, elmegyünk hozzájuk, elmegyünk asszonyostul a bárba, elmegyünk asszonyostul a Vodno-hegyre. És én mondom, elmegyünk, elmegyünk, és nagyon várlak már, mert egyedül vagyok.
Mindened olyan átfogó legyen, a kezedtől a szemedig, a lábadtól az öledig! Nagyon hiányzol már. S ez a levél is olyan, mintha ízlelnélek. Ha idejössz, megeszlek. Már annyira elképzellek, hogy talán nem is tudom követni képzeletemet. Én mindig nagyon szerettelek, de sohasem volt időm vágyakozni utánad, mindennap veled voltam, és most csak érzékeny gondolatok maradtak az egészből – kellett ez biztosan. Ha ezt olvasod, érezzél engem végtelenül, szoríts magadhoz, szívem, érezd a számat, aranyosom, mert egész testedet végigsétálja a talpadtól a fejed tetejéig – reggeli borotválkozás után – este kicsit szőrösen, kicsit szőrösen a szádhoz, a füledbe, hónod alja pelyheibe, teniszlabda-melleid tövéhez s végig, mint egy felvonulás előtti őrjárat, hogy jelezze a király jövetelét. Ne hidd, hogy szomorú vagyok! Én nagyon boldog vagyok. Lassan kinyílik minden előttem, mint ahogy fölébredés után a szemed, amit ritkán láttam. Én azt hittem, majd hiányoddal megleszek békességben – a fenét! – boldogan megvagyok vele, de úgy, hogy minden sejtedet külön érzem, és már úgy akarok egyesülni veled, hogy ne csak alkalmas szerveim, hanem minden sejtem ott legyen a tiedben – őrület és végtelen boldogság! Most pedig írok egy kis beszámolót. Nem történt semmi érdekes, elég jól éreztem magam az utolsó levelem óta, csak étvágyam nincsen, érzem, hogy soványabb vagyok. Ezt a kosztot hosszú ideig nem lehet kibírni. És rosszakat álmodok. Tegnap éjjel azt, hogy hazamentem Iszkázra, és a papa nem volt otthon, csak a Laci és az anyám, én meg azelőtt valami heppeninget csináltam, és Laci jól leszúrt, hogy nem törődök a szüleimmel. Utána meg valami kettős toronyból tűz csapott föl. Úgy látszik, újabban a valóság elviselhetőbb az álmoknál. Pénteken este éjfélig egy klassz gitárost hallgattunk a klubban, ott ült az asztalunknál, és játszott. Tegnap délelőtt szédelgősnek éreztem magam, sétálgattam a Vardar partján, hullottak a falevelek, és én vártam a leveleidet, és meg is jöttek. Ma éjjel meg azt a veszekedést álmodtam, amit Hédi néniről írtál – szörnyű lehetett. Este Paszkállal találkoztam egy kicsit, de már úgy, hogy nem tudtam elaludni, nyolckor már lefeküdtem, és kilenckor elhatároztam, nem hánytorgok én itt, bementem a klubba, ott egy kicsit eldumálgattunk, ittunk egy-egy sört, és hazajöttem. Nehezen elaludva, reggel tízkor ébredtem föl. Nagy embertömeg ácsorgott itt a szálloda körül, szinte ostromolja, mert itt van a Belgrádi Partizán futballcsapata. Remélem, nem nézek olyan lehangolt vasárnap elébe, mint a múltkor. Nagyon jó, hogy az olajkályha bevált. Féltettelek, hogy rossz lesz, és te ott dideregsz magadban. Viszont az a sok díszoklevél szörnyű! Sürgetem az időt, s mintha hallgatna is a szavamra. Ma már november harmadika van.
NOVEMBER 4. Most egy picikét írok neked visszatérve Risztóéktól, vasárnap este tíz órakor. Elünnepelgettünk csöndesen és nagyon kedvesen. Söröztünk valamicskét, és ettünk szendvicseket. A kisgyerek, az ünnepelt, nagyon aranyos volt ezen a második születésnapján. Lemezeket hallgattunk, Beethovent, Bachot és Lisztet meg néhány csárdást. Nem hagyom el magam többet önmagam miatt is. Szépen ettem máma, nyugodt voltam, még olvastam is, és tudtam délután aludni, most is olyan érzésem van, hogy jót alszom éjszaka. Most a gyomrom is elég jó. Talán minden rendbe jön, és jön az idő. A fene egye meg, elfelejtettünk a kisgyerek születésnapjára venni valamit, de Paszkál megvigasztalt, hogy mi nagy emberek vagyunk, és ezt így kell csinálni. Hát így csináltunk, mert mi nagy emberek vagyunk. Most elbúcsúzom, addig is aludj jól ezen a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán. Elmúlt az éjszaka. Sokáig olvastam, mégis nehezen aludtam el. Mintha még nem lett volna otthonunk, és azt kerestem, de a Somlón, ahol Laci is lakott, meg a Szabó Pista is. Nekik már volt helyük, csak nekünk nem. Vujicsics Sztoján ajánlotta föl hegyi parókiájuk előszobáját. Nem tetszett nekem, féltem, hogy áthallatszik minden. És sokat töprengtem, hogyan járok be Devecserbe dolgozni. Biciklivel? És ha hó lesz télen? Már kiegyeztem magamban, hogy akkor nem dolgozom. S jött valaki, aki kérdőre vont, hogy a cikkét miért nem jelentettem meg a Munkában. Először dadogtam, de később eszembe jutott a nagy kifogás – hiszen én Jugoszláviában vagyok. Nemsokára megyünk a Cár Számuilra, megnézem az ősbemutató főpróbáját. Ez a harmadik nemzeti operájuk. Nyugodt nap elé szeretnék nézni.
NOVEMBER 5. Most furdal a lelkiismeret, mért hagytam el magam annyira a múlt héten, vagy ha elhagytam is magam, nem kellett volna elszomorítani téged. Úgy látszik, az volt a legnehezebb, mert éreztem, hogy nagyon régen láttalak téged, és még nem láttam a hetek mögött találkozásunk napját. Most már kezd megvilágosodni. Kicserélődtem, pedig körülöttem semmi sem változott meg, csak szervezetem szabályozókészüléke állított át önvédelemből, hogy cselekvőn éljek. Ezáltal a napok igyekeznek, és gyorsan is mennek, mert nem gondolok erősen rájuk. Kár, hogy ez a levél hét végén érhet oda hozzád, kiemelni elkeserítő leveleim hangulatából. Aktivitásom pedig nem más, mint egész napos tevékenység a szobámban, amibe nagyon jól belefér tanulás, írás, olvasás – és mindegyik jól megfér a mosással, a ruháim pucolásával, a borotválkozással meg a meleg víz alatti lötybölődéssel. Egész nap itt fönn a 310-esben. Délben egy kis séta leveleidért, este egy kis kikapcsolódás a klubban, amolyan férfiösszeülés Paszkállal, Taskóval, Risztóval, beszélgetés annyira, hogy jólessen hazamenni, olvasva lefeküdni. Hiányod is más lett, a gyötrelmes sóvárgást fölváltotta az érzékeny szerelem, megnyugvás, hogy annál tisztábban láthassalak magam előtt, figyeljem a mozdulataidat, és halljam a hangodat, mintha egészen itt lennél mellettem. Ha a férfiak meglátnak egy jó nőt, akkor hajjaj! Talán nem jelenti férfiasságom hanyatlását, a kihűlő ifjúságot, ha nem jut eszembe efféle, talán csak az igazi szerelem jele, hogy téged láttalak mindig magam előtt, és érlelem magam a találkozásra, hogy nagyon boldog, nagyon játékos lehessek veled. Paszkál elutazik Pestre a jövő hét végén, utazása újabb határkő lesz, hiszen azután nemsokára visszajön, együtt visszajöttök. S azt hiszem, nem lesz unalmas neked itt. S olyan kedvvel és szeretettel mutatok meg majd mindent, mintha meséim tájain kalauzolnálak végig. Majd valamit tudok beszélni is makedónul, te meg franciául, mert néhányan tudnak itt. Sokszor elképzeltem a pályaudvari találkozást. Gondoltál-e erre te is? Gondolkodj csak! S még van egy boldogító felfedezésem. Ha zenét hallgatok, elkezdem dúdolni-fütyölni, megnyugtat teljesen, magammal és veled összeköt. A gyomrom sem háborog már. Gondolok a szerkesztőségre is. Félek attól a politikai feszültségtől, ami ott vár. Itt mindentől távol vagyok, csak az emberek között; és az emberek fontosak Szkopjéban. Moszkvában, New Yorkban és Budapesten. Bár a politika kardja a fejünk fölött, azért mi próbáljuk megtalálni közös emberi vonásainkat, és hamar is sikerül, mert fészket rakunk magunknak egymás öröméből és bánatából. Ha kell, hát legyünk anakronisztikusak a szerelemben! Ha sikerül egymást megtartanunk, akkor valami nagy dolgot sikerült cselekednünk ebben a széthullást hirdető világban. Ezért is csókol milliószor a te optimista Pistid. Édes Egyetlenem, így kezdtem volna tegnap este ezt a levelet, de abba kellett hagynom, mert ahogy látod a kalligráfiából, nem nagyon tudtam írni. Mert iszogattam bizony déltől estig, először egy csársijabeli török kocsmában, Milével és Donéval, aztán, mert Paszkál fizetést kapott, néhány sört, folytatva Szlavkóval. Nem voltam valami józan, de ma nincsen semmi bajom, kialudtam. Úgy látszik, kell néha ez, hogy a napok gyorsabban menjenek, s mennek gyönyörűen. Csak már a végére járnánk. Tegnap megszánt az Isten és te. Két levelet is kaptam tőled, az elsejeit most kaptam csak meg, mert mióta nem a szövetségbe jönnek a leveleid, nem mentem oda, így a negyedikén írt szomorúság és az elsején írt nyugalom egyszerre ért, és kiegyenlítette egymást, de mégis annyira elkeseredtem, hogy te szomorú vagy. Föl a fejjel! Ez legyen a jelmondatunk, a másik meg: úgy szeretlek, úgy szeretlek! úgy szeretlek! Ez a Veréb Balázs meg ne idegesítsen! Le van szarva! Különben is olyan, mint egy ausztráliai üregi malac. Egyszer láttam az állatkertben, és pontosan olyan szemei voltak. Őrült és stupid! Eszébe jutottál. Most hajszol – a múltkori szöveg csak ürügy volt – a címedet meg ne mondd neki, mert ott fog állni egész este a kapuban. Nem akarom, hogy kitedd magad a hülyeségeinek. Nagyon vigyázz magadra, és ne keseredj el! Nincs rá nagy ok, csak egy kicsi, itt leszel nemsokára. És sohasem felejtem el, hogy te vagy nekem, még a legnagyobb társalgásaimban sem, amelyek mindig nő nélküliek. Néha már mosolyognak, hogy mennyi levelet kapok, és én mindig mondom, hogy te jössz ide, s majd meglátják őt – mojáta zsena –, de ne félj, te leszel itt a legszebb, a legaranyosabb. Befejeztem a Herzogot. Megható, szép regény. És nagy igazságokat hord magában. Az az állandó levélírás mindenkinek – holtaknak és élőknek –, sokszor én is szeretnék igazságot szolgáltatni magamnak ilyen levelekkel, de nem teszem; például mikor Zsuzsi befejezi a Zsófi diktálását, és néhány sort ír utána, hogy nagyikát még nem temették el, és a gyerek milyen okos – és így fejezi be: Jó tanulást és okulást! Mit kell nekem okulnom? Őt talán, a hétszentségit! De én nem vagyok Herzog. Békés vagyok mindenkivel, és leveleket csak neked írok. Tulajdonképpen ezekben a levelekben élek – éldegélek, és jó, hogy ez van, mert ha ez nem lenne!? A Herzogot befejeztem a múlt éjjel. S most ezt a félelmetes megfélemlítő T. Capote-ot olvasom, és félek lefekvés előtt, olyan szörnyű. Valami vidám dolgot kellene csinálnom. A Mici Mackót kívülről eljátszani. Vagy a Tizennégy karátos autót, de nincs itt semmi. Csak a Nagy utazás meg az Ájulás. Bánt is, hogy ilyen sokat olvasok, de végre befejeztem ezt a regényt hosszú idők után.
NOVEMBER 6. Hát, a tegnapi napom a jó érzésű begubózás napja volt valóságosan. Nem találkoztam senkivel, hát itthon foglalatoskodtam. Aztán végigolvastam a Herzogot két óráig éjjel, aztán bevettem egy altatót, és horkolás tízig, ha horkolok egyáltalán. Senki sem tudja nekem ezt itt megmondani. Mikor a leveledet elolvastam, nagyon megsajnáltalak. Hát mennyit dolgozol te? Mennyi pénzt kapsz te azért? Minek az a sok pénz? Kell karácsonyra, Jugoszláviára? Nem tudom, mennyit tudsz majd beváltani. Gyönyörű bőrcsizmát néztem ki neked 180 dinárért. Itt sok mindent lehet venni, és élni is jó lesz. És jössz már nemsokára. A vonatok: én a pontos menetrendet nem tudom, azt neked kell megnézned. Legalkalmasabb talán az lenne, ha a Polonia expresszel indulnál éjfél előtt, hétkor vagy fél nyolckor érkeznél Belgrádba, onnan kilenc órakor indul az Athéni expressz, és fél ötkor van Szkopjéban. Így egy nap alatt itt lehetnél, és várnálak az állomáson. Ha a hordárok vagy cigányképű srácok segíteni akarnak, ne hagyd, mert rengetegbe kerül. De Paszkál biztosan veled jön, hiszen megy Pestre a jövő szombaton. De ha Paszkál Belgrádban marad, akkor egyedül kell jönnöd Belgrád és Szkopje között. Azért lenne jó az Athéni expresszel nappal utaznod, mert láthatnád a kietlen szép Szerbiát és Makedónia barátságosabb északi részét. Anyámnak november 19-én lesz a névnapja, küldjél neki egy dísztáviratot, megérdemli, és nagyon szeret téged, a levélből pontosan érezhető, és otthon is látható volt. Zsófika születésnapja november 26-án lesz, vegyél neki valami kis holmit a nevemben is. Beszélj Zsuzsival telefonon, és találkozz vele, édesem, mert benned engem is lát, és valamiképpen találkozik velem is. Találkozz a Zsófika gyöngyvirágommal! Olyan jó volt ez a mai hosszú leveled, úgy szeretem az apró betűidet, mert akkor sok fér egy oldalra, és azt is, mikor beszámolsz, most ezt teszed, most azt, s nekem is meg kellene már mosnom a hajamat. Az is egy jó elfoglaltság lenne, mint a többi, és a mosás is olyan jó, mert pihentető. Ma néhány pár zoknit, gatyát, holnap egy inget – ez is valami, torna stb. Tegnap arra is gondoltam, hogy letörésem nem mazochizmusom-e, önsajnálatom, szomorkodási vágyam? Hogy szükségem van erre is. Másrészt egy könnyebb ellenállásban való lét. Mert itt valóban a legkönnyebb ellenállás a hiányérzet állandó ébren tartása. De minthogy az életben sem szabad ezt választani, meg kell alkotnom magamban az ellenkezőjét, vagyis hősiesen elviselnem. Nem föloldódni, hogy elmúljon, nem pótolni, megtartanom kell, és így túltenni magamat rajta. S ez növeli majd a találkozás örömét a legnagyobbra, édesem. És szép maradj, mert mindig nézlek, nemcsak az a boldog otthoni Pisti-kép.
NOVEMBER 7. Azon az újságon írok neked, amelyikben bejelentik, hogy Richard Nixon az USA 37-ik elnöke lett. Hát, ez kell a világnak! – a jókat lelövi, a rosszakat vezérül választja. Fölbuzdulva leveleid természetbe merülő hangulatán, én is sétáltam délelőtt a Vardar partján. Tegnap este sok eső esett, és most a tiszta időben erős kontúrokkal látszottak a hegyek. Ez a legközelebbi Vodno úgy sötétlett bele a fényességbe, mint temérdek gyász. De olyan megnyugtató volt új leveleddel a zsebemben, meg a Zsófiéval is, aki beszámolt napjairól. Zsuzsi szerint nagyon élethűen írta a diktátumot, és ez nagyon kerek és logikus volt. Kaptam tőle két szép rajzot is. A tegnap délutáni újságban olvastam, hogy földrengés volt Szkopje egyik külvárosában, kicsi pánik, semmi vér és anyagi veszteség, s a Földrengésjelző Intézet vezetője bejelentette, hogy nem kell félni, mindenki aludjon nyugodtan. Én is ezt teszem, már csak altatóval, mert nem tudok nélküle. Hol vannak az otthoni megnyugtató, mély, álomtalan alvásaim a térdeiden? Hol van a hétalvó, lustálkodó Pistikéd? Persze aztán az altatótól elaludnék reggel a végtelenségig. Ma november hetedike van, ott ünnep, itt nem. De nekem mindegy, ha ünnepen sem öltök ünnepi ruhát. De neked nagyon jó, mert pihenhetsz. Mégis jók azok az oklevelek, nem engednek belesüppedni a magány viszketős ágyába, mint engem. Föl a fejjel! Volt rosszabb is! Ez már az értelmes hiány! Emlékezz, milyen rossz volt neked a télen. De én mindig megjövök, hogy tied lehessek, és eljössz értem, és hazaviszel, hogy el ne vesszek itt a Balkán kellős közepén. Tulajdonképpen irigyellek a házért. Te élvezheted. Rá se fogok ismerni: falvédő, új képek. Ott csak boldognak lehet lenni egyedül is meg az én leveleimmel. Ott csak boldognak lehet lenni, ezt anélkül is tudják, ha nem mondaná senki sem, de ha ennyien mondják, az a mi hitünket és igazságunkat erősíti. Otthon csak boldognak lehet lenni. Hát föl a fejjel! Én is azt teszem. Paszkál nem marad Belgrádban. Együtt jöhettek végig. Ő tegnap egy kicsit berúgott. Harsogott, bolondozott és elérzékenyült. Azt mondta, Magyarországon annyit fog inni, hogy neked egy második csomagja lesz ő. Tegnap este éjfélkor jöttem haza a klubból Paszkállal meg egy Szpasze nevű dosztojevszkiji figurával, meg a Nova Makedonija tördelőszerkesztőjével ültünk, aki igazi fekete, nagydarab, harsány makedón, és búcsúzott Szkopjétől, mert ma Zágrábba költözik, és ivott, ivott. Hazafelé esett az eső, és olyan jó volt az esőben hazajönni. Risztó meg eltűnt, szar se lesz ezzel a tanulással. Azt hiszem, legtöbbet tanulok az emberek között, akár a hadifoglyok. Ma van a Klára szülésének a napja. Sokat gondolok rá, hogy klassz kis gyereke legyen, és cinikusan egy lányt kívánnék nekik, hogy ők is lássák, milyen nagy érték az is, meg őt is éppen úgy vagy talán még jobban meg lehet szeretni, mint egy fiút. Csókolom őket, és drukkolok. Dél van, és te talán a gyönyörű őszben nyitott ablakon át nézed a kertet, amint neszez, hullik finoman és stílusosan. Bogár elsomfordál az ablak alatt, ma postásod nincs az ünnep miatt, s marad a rágondolás, aki ezer kilométerre van tőled.
NOVEMBER 9. Most van a negyedik szombat délután nélküled, holnap lesz a negyedik vasárnap. Esős lesz, azt hiszem, mert most nagyon borult az ég, délelőtt még gyönyörűen sütött a nap, és tegnap is micsoda idő volt! Most kellenél ide! Talán november végén is ilyen lesz. Ma már 9-e van. Fut az idő. Ó, szárnyas idő, mégis idehoz téged! Lassan már annyira kívánlak, mintha mindig rajtad szeretnék feküdni. Többet nélküled soha –, gyönyörűségem, aranyosom. Ez én lennék, aki vagyok, csak el ne pusztuljak utánad. Most itt ülök, és hallgatom az étterem rádióját. Amerikai zenét meg franciát meg görögöt. Tegnap délben láttam, amint a mohamedán pap köszöntötte a napot, ordított istenéhez, akár én tehozzád szeretnék. Most ebédeltem, de olyan rosszul esett a pecsenye, hogy nem ettem meg. Mert ami nincs, elpusztult a földrengés alatt… Csak a romjai szegénynek. Ő ez a belülről kizárt, alulról hangos szálloda, a leghidegebb öt betű – már megint itt van velem a hiány –, a leghidegebb öt betű! Mit csinálsz most otthon, írod a díszokleveleket? Háromnegyed öt van. Gondolsz-e rám? Most! Minden olyan csöndes tefeléd. A szívedet hallani, nagyon szeretném hallani a te szapora szívedet. Elmegy egy 57-es az ablak előtt az úton? Fől a kávé? Te jóisten, ma még nem ittam kávét, de nem is fontos, nem szeretem EZTET! Csak AZTAT, amelyik abból a kicsi kávéfőzőből csörgedezik elő. Paszkál tegnap azt mondta, élete legnagyobb szerelmének egyszer ötven oldalt teleírt ezzel a szóval: SZERETLEK! Én is elkezdjem? Szeretlek, szeretlek, szeretlek és így tovább az asztalra, a fákra, a kilométerekre: egy km–2 km–3–4–5–6–7–8–9–10–100–200–300–400–500–600–700–800–880 – azt hiszem, ennyi köztünk a távolság. Nagyon, nagyon! Elhiszed, hogy kellett a távollét? Megnöveli a szerelmet, próbára tesz és elérzékenyít. Már csak két és fél hét – két vasárnap a holnapin kívül. Potomság! Bagatell – mint ahogy Császár mondaná. Elmegy! Elúszik! Ne legyél szomorú, én sem leszek. Dacolunk az idővel, és eljön. Elérkezik, meglep bennünket, a mienk lesz.
ÉN A TIED TE AZ ENYÉM TE AZ ENYÉM ÉN A TIED ÉN A TIED TE AZ ENYÉM PISTI JUDIT EGY PÁR
NOVEMBER 10. Ma délelőtt föladtam neked a szalvétás levelemet. És most megint itt ülök ebéd után, hogy írjak. Még akkor is, ha nem történt velem semmi az égvilágon, mert éppen csak a levél föladására mozdultam ki. Mint ahogy megjövendöltem, esőre hajló, szomorú itt az idő. És megint ez a vasárnap, amikor ki sem mozdulok. Hát majd írni fogok, olvasni akarok, meg aludni. De ez az olvasás is az idegeimre megy – ezt tettem éjfélig az este, és emberhúsból készült sajtról álmodtam; elég sajátságos és szörnyű. De ez a Perry és a Dick a Hidegvérrelben mi mást is csináltathatna velem. Olyan gyorsan megy az idő visszafelé! Egészséges vagyok. Nincsen nekem szívem, sem gyomrom. És olyan picike boldogságokból próbálom fölépíteni napjaimat, hogy el sem hinnéd. Például az étkezés, ha már nagyon elszomorodom, mindig eljön a vacsora- meg az ebédidő. Megiszom egyetlen sörömet – eszem! –, boldogsággal tölt el ez a változatosság meg a kis séta. Furcsa a pesti futkározás után ez az egyedüllét, s az egyedüllét kis nüanszai, amit alig vennék otthon észre. De akkor lenne a legjobb, ha te is érzékelhetnéd, te nagy Oklevélíró! Aztán abbahagytam ezt a levelet, és kivégeztem Truman Capote regényét. És szörnyű hangulatot okozott, még jó, hogy nem éjjel van, hanem este hat óra. Most elsétálgattam, és ettem egy bureket (különleges túrós lángosféle), ittam egy sört, s valamivel jobb a hangulatom. Megnéztem a modern cseh grafika itteni kiállítását – egy-két kép kivételével hatástalanul. Az utca tele volt emberekkel, a nők húzták maguk után a parfümszagot, a suhancok lökdösődtek, leszólították a nőket, engem meg idegesítettek, de a friss levegő mégis jólesett a szemerkélő esőben. Az a kis zsírfolt a burektől van, mert a kisujjam hátuljára ragadt véletlenül. Rohadt vasárnapok! Még kettőt kell kibírnom nélküled. Remélem, hogy az Isten és a magyar állam hozzásegít látogatásodhoz. Zsófival találkoztál-e már? Azt hiszem, most neki is írok. Úgy szeretnék holnap tőled levelet kapni, mikor megyek reggelizni, ott lenne, várna már. És jó lenne, ha jó hangulatú lenne. S akkorra már én is friss lennék, és derűs. Meg is próbálom. Holnap egy festő kiállításának a megnyitójára megyek. Szegény Ráde meg idegszanatóriumba került, annyit ivott, és azt mondják, olyankor sokk jön rá. Isten veled, rossz vasárnap, isten veled, te aranyos szerelmem. Bárcsak ölelhetnélek már itt, itt, itt!
NOVEMBER 11. Most három leveledre válaszolok. Úgy sajnálom, hogy nem kaptál tőlem három napig, mert én azt hiszem, hogy mindennap írtam, csak egy napot hagytam ki november elseje körül, de akkor is expressz adtam föl. Most már biztosan más a helyzet odahaza, és ott a sok levél, a versesek meg az igen szerelmes is. Olyan boldog vagyok az útleveledtől, ez már azt jelenti, hogy minden pillanatban jöhetsz, de én mégis azt ajánlom, hogy úgy gyere, hogy együtt mehessünk haza. Tehát mához két hétre, november 25-e körül. Mert olyan hülyeség lenne megint elbúcsúzni, hogy egy hét múlva lássalak, és várj otthon egyedül. A pénzedet meg a lehetséges mennyiség szerint váltsd be. Itt vehetünk ezt-azt, és nem lesz haszontalan. Bőrdolgokat neked, mindent a te szépségedért. A földrengéstől ne félj, reng, reng, de az nem érdekes. Látnád a makedónok közönyös arcát! Montenegróban sem volt szörnyű, alig volt valami kár. Bár a földrengéstől nagyon félnek az emberek, mert előreláthatatlan, és mindig sötétben vagy hajnalban történik. Olyan jó, hogy a papáról is írtál. Legközelebbi leveledben már azt is olvashatom, mi történt Laciéknál, és jobban vagy jól vannak-e. És szeretnek-e igazán? Paszkállal jó lenne megbeszélni pesti dolgait, de ő még a főszerkesztőjének sem mondta meg, hogy megy. Ide ne érkezz hajnalban, akkor a napod teljesen szar lesz. Legalább két nappal előbb táviratozd meg az időt, várni szeretnélek, és kétágyas szobát is kell foglalni. Ha a távirat nem érkezik meg, a Hotel Turiszt öt percre van az állomástól, kijössz a romokból, és a merőleges:
Utca, vonatirány, Állomás Romok és útépítés Bódék Gorkij utca Ulica Marsala Tita Grund Vardar mozi HOTEL TURISZT
ez a térkép elvette a levélírástól a papírt. Tehát van kulcsunk. Olajod is, azt a kályhát meg kell nézetni, és azt hiszem, venni kell még egy tartályt 120 forintért. Megéri, ha drága is. Az iszkázi levéltől ne félj! Mennél őszintébb vagy, annál jobban szeretnek. Klárikáért én is izgulok, de azt hiszem, már megvan a gyerek, vagy ráhúz még három hetet? Mi az a paprika? Virágnév? Nappal is gyönyörű, nézem, nézegetem. Lehet, hogy olyan fáradt vagyok, mint ahogy álmodtad, csak lerogyok a székre, de arra még lesz erőm, hogy nagyon szeresselek téged. Te ne az én szerelmemre legyél méltó, hanem a magadéra. Neked kell méltónak lenni a tiedhez, mert nagyon érzem. Minden lépésem a tied legyen! Ejnye, ejnye, Pistike! Úgy elszomorított – mért nem kaptad meg már azokat a leveleket? De ne hagyd el magad! Sokszor naponta jön kettő-három, két-három napig meg egy sem. Az az ismeretlen nő a kottatárban, a könyvtárban dolgozott valamikor. Leveleid mindig gyönyörűek, és nem egyformák, nagyon szeretem őket. Az a Bogár kutya, mint legnagyobb komplexumod, halálra ítélendő vagy megszelídítendő. Itt volt Risztó, és elmakedónoztuk az időt. Utána sétáltam egy kicsit. Szombat este van mindenkinek. Jönnek-mennek az emberek. Neked meg van János Passiód, Vivaldid, de nekem semmi sincs, csak magam vagyok magamnak. Ebben a szobában, és te abban a kicsi házban, Ábránd utca 5. – kicsi ház! Mit csinál a kicsi ház? Füstöl a kéménye? Ég az olaj? És Júdás nicht lich keit – vagy hogyan kéne aztat leírni? De már nem vagyok magam, mert jössz csomagostul a pályaudvar romjain át. Bevezetlek a szobába, megfürdetlek és lefektetlek, te egész nap utazó, te szép szemű, te hozzám passzoló testű, te nagyléptűm, te érdekes, hogy már annyira megszoktalak, hogy nem veszem észre, mekkorákat lépegetsz. Vagy már talán nem is lépegetsz akkorákat? Olyan jó ezen a papíron írni, csak úgy szalad rajta a ceruza! Ezután mindig lopok egy szalvétát, és teleírom neked. Most fél kilenc van, és lefekszem magam, és a szerelemmel alszom el. Elalszom magam, a szerelmeddel alszom el, és fölvirradok vasárnapra, és próbálom elviselni aztat is. Föl a fejjel! Éljen az élet teveled. Édesem! Agyonírlak tégedet. Agyon. Nagyon, fagyon. Első István a tied, mindig István. Aztán elmentem a klubba, ott volt Taskó, ez a nagyon rendes árva gyerek – apját megölték a németek, anyját a görögök. És nyolc óra tájban kimentünk a korzóra, mint ahogy katolikus körmenetekben szokás – tettünk egy kört napraforgót eszegetve és nézve a szembejövőket, aztán meguntam, mert lassú volt, és nem az én ütememhez való. És elbeszélgettünk a Peliszter nevű kávéházban mindenféle dolgokról – elég érthetően és világosan. Hát ez a Balkán, nem tudom, harminc-negyven éves emberek miért mennek ki a korzóra, és mit éreznek akkor, amikor feleségükkel végigsétálnak azon? Írtad a kisgyerekes álmodat, de ne foglalkozzunk álmokkal, édesem! Mit érnék el például én akkor a mai álmommal – ezzel a gyönyörűséggel? Egy kisgyerek mégis más. Emlékszel az arcára is? Ilyenkor egyedül mindenfélét összeálmodik az ember. Én tavaly itt a fiamról álmodtam, olyan pici volt, és olyan felnőttes, futballozott valami grundon – és én azt mondtam neki, Kisfiam! Kisfiam! És elkezdett szaladni, és nem értem el sohasem. De a legnagyobb álmom ötéves koromban volt. Dies irae – az ablak alatt, otthon Iszkázon hangzott a fűből, és nagybátyám, akit nem ismersz, a Pesten lakó Ottó, a fátyolos, homályos ablakot letörölte egy kézitükörrel, és megláttam a két lábszárcsonton járó nőfejet, és amikor megláttam, egy asztalra kényszerített, és süttette a fenekemet. Most meghalok, gondoltam, de aztán elhatároztam, mégsem halok meg, csak az asztaltól kell fölállnom. Föl is álltam, és győztem a halálon. De ébredés után nem mertem a házból kimenni. Ilyenek az álmok. Furcsa jelenvalóságuk van életünkben, és én nem szeretem őket. Nem is nagyon látogatnak emiatt. Pesten alig-alig. Most mindig fáradt vagyok, és aludni szeretnék. De te is tudod, milyen vagyok, ha magamra maradok egy napra is, kikezd a magány. Nagyon hasonlítunk mi, csak az a jó, hogy különböző a magány időmértéke. Valakinek mindig talpon kell állni. Egyszer neked, egyszer nekem. Ne gondold, hogy én jobb vagyok ilyenkor. Csak hát nem lehet szétolvadni a ködben. Te is éppen így gondolkodol, én tudom. Emberek vagyunk, és senki se bántson minket ezért. Éreznél talán valamit, ha nem lennél ilyen? Elmehetnél háziasszonynak. És mint egy vallomást, úgy írom ezt alá.
NOVEMBER 12. Nem tudom, hogyan érhet ide később egy előbb megírt levél? Ezért aztán, amit a későbbi leveledben megírtál, hivatkozással az előbbiekre – érthetetlen számomra addig, míg az előbbi levél meg nem érkezik. De így is jó! És így mennek a napok lassan és biztosan. Utálom az időt! Menjenek a napok a francba! Csak itt alakoskodnak nekem, bekopogtatnak, pedig nem is fogadnám őket. Rohadtak ezek a napok. Nincsen semmihöz semmi jogom. Ki kell bírnom, míg hazamehessek. Tudom, tudom… Most itt nagy gyász van, meghalt egy kiváló írójuk, Jovan Boskovski, negyvennyolc éves korában – de remélem, hogy ez nem hátráltatja, hogy a hét végén az ösztöndíjamat kifizessék. Most a frissen pucoltatott cipőm szaglik fölfelé, és tisztaságérzetet kelt ebben a szobában. Tegnap megint mélyponton voltam, de ma már nem, az a vasárnap utáni hétfő talán, meg mintha a megfázás előérzete lett volna rajtam, este bevettem egy tablettát – és természetesen megint későn aludtam el, de valahogy jó érzettel keltem föl. S most a hangulatom szinte kiváló. Nyugodt, csöndes és befogadó. Ha kétségbeesem, akkor nagyon-nagyon-nagyon magamhoz szorítalak, ha nyugodt vagyok, mintha itt lennél és dolgoznál mellettem. Ez van. Tegnap voltam azon a kiállításon, elég érdekes, de hanyag valamiképpen, megkomponálatlan képeket láttam – mindig valamivel több volt, mint kellett volna. Előtte Donéval tettünk két kört a Vardar partján. Risztó jött, és tanulgattunk. Megvacsoráztam, és tíztől egy óráig nem aludtam, csak hánykolódtam az ágyban, és azzal foglaltam el magam, hogy téged képzellek ide. Reggel is, de a reggelek mindig jobbak. Van bennük valami „Új nap virrad ránk”…, s az, hogy megint egy nappal kevesebb. A novemberek mintha gyorsabban telnének – hiszen már 12-e van, és mintha most lett volna elseje, pedig már tizenkét napja volt. Remélem, 25-én is úgy gondolok erre a napra, mintha most lett volna tizenkettedike. Pedig tizenhárom nappal ezelőtt. Ma négy hete már a búcsúzás órájába értünk – emlékszel-e? Szomorú volt nagyon, de engem még fűtött az újdonság és a barátokkal való találkozások lelkesedése. Többet nem hagylak el ilyen sokára, ez lehet egyedüli humánus és önző cselekedetem – veled és magammal. Sokat fogunk tevékenykedni otthon, nem kell majd annyiszor találkozni másokkal, kialakítjuk a napjainkat. Sokszor azt hiszem, ez a távollét majd megszépül, kitörlődnek belőle a mindennapi rosszak, és varázsa is lehet, és nagyon emlékezetes lesz neked is az itteni tartózkodásod, kicsit talán olyan, mint a Mátrában, kicsit olyan, mint Abbáziában, kicsit olyan, mint Iszkázon és Pakson egyszerre, de olyan, mint Remetén is. Mi újság van arrafelé a világban? Azt is tudom, hogy az idő olyan gyors, hogy nem is veszik észre, ha nem vagyok otthon. Csak azt mondják: Jé, megjöttél már? Csak mi tudjuk ketten igazán, milyen nehezen telt le ez a két hónap, milyen türelmetlenül, sokszor milyen kétségbeesetten.
NOVEMBER 12–13. Megint bele a levélírásba, mint nyakig a kádba. Mintha nem is lennél a feleségem, a feleség-ség csak lehetővé teszi, hogy hiánytalanul érezhesselek. Persze, persze, most nagyon hiányosan muszáj téged érzékelnem, olyan hiányosan, hogy a hajam beleőszül. De föl a fejjel megint! Nem törünk le se itt, se ott. Ma nem jött este a Risztó, nem lesz itt nyelvtanulás, a fene egye meg! Sétáltam egyet, néztem a kivilágított várost, mert holnap lesz Szkopje fölszabadulásának az évfordulója, hát minden villany ég. Az ember sohasem érezheti magát egyedül, hiszen, ha szerelme hiányzik is, van valami, ami élete nagy fontossága, a munka. De nyelvet tanulni nem szeretek. Már türelmetlenül várlak. Olyan furcsa lesz. Gyere hamar! Egy héttel előbb is hazamehetek. Gyere! Gyere! Mit csinálsz most? Már lefekvéshez készülődsz? 12-én 10 óra van. Szeretnélek nagyon látni. Rád rontani. De most befejezem ezt az írást, mert már állandóan ismétlem magamat szerelmedért. Majd holnap folytatom. Nyugodtabb leszek, és derűsebb. Most csak türelmetlenül kapkodok utánad. Másnap dél. Lassan kifogy a tollam, már rózsaszíneződik. Hát az éjszakáim rettenetesek. Pedig bevettem egy altatót, nem mertem kettőt, és tíztől két óráig megint nem tudtam elaludni. Vagyis két órakor néztem meg utoljára az órámat. Aztán retteneteset álmodtam megint, az egyszeri iszkázi kanász, aki már rég meghalt, meg akart ölni egy késsel, de valahogy megmentettek. Esett az eső éjjel, s ma megint hidegebb van. Igazán kint sem voltam, éppen egy újságot vettem csak. Ma reggel szótároztam itt elég unalmasan és türelmetlenül. Hát ez van. De az éjjel kitaláltam magunknak egy szép várost – Krusevót –, 1200 méter magasan van a hegyek között, jó lenne ott is lenni, meg Ohridban is. Mikor Krusevóra gondoltam, Mátraszentimrére gondoltam nagyon, meg arra, hogy milyen jó lesz autóbusszal utazni arrafelé. Nézegetjük az útikönyvet, és hozzámondom, amit tudok. Ma nem jött leveled, de hát ne szomorkodjak, olyan sok gyűlt itt össze már. Mostanában olyan sokat kaptam tőled, és ez megértette velem a napjaidat. Most azt hiszem, kilencedikéről lenne szó, de a vasárnap miatt késik aznapi históriád, holnap megint kettő jön majd egyszerre biztosan. Nem tudom, hányadikáig írjak még, mondjuk, talán a jövő hét szerdájáig írjam meg az utolsót, rossz lesz, hogy néhány napig nem foglalkozom a levelek írásával. Te írhatsz azután is. Milyen furcsa és mulatságos lenne, ha már itt lennél, és akkor is jönne levél, és fölolvasnám neked, miket írt ez a Juditka. Ma már 13-a van, talán Klári gyereke meg is született, az neked is klassz lesz, mert a családi esemény lefoglalja gondolataidat. Aztán anyuka is megjelenik Pesten, elviheted az Ábránd utcába, megmutathatod neki, hogy már van birtokunk, van birtokod egyszer az életedben, vagyis először, és minden lakberendezési kedved érvényesülhet. Igazán nekem is először van, mert Zsuzsival nem érezhettem magam otthon, elnyomta ezt az érzést a család, sokszor arra gondoltam, hogy csak befogadott vagyok, s nem mertem rendet csinálni, mert hátha azt mondják, mit akar ez a kölyök itt, örüljön, hogy szállást, jó lakást és kellemes polgári környezetet élvezhet. De itt az Ábránd utcában egyenrangúan boldogok vagyunk. S úgy hiányzik, hamar leléptem onnan. Majd annál jobban próbálom enyémmé lakni a téli estéken, a melegben, pihenve és munkálkodva, cigarettázva és kávézgatva hosszan, amint kívül esik a hó, és az összes hegyek fehérek és világosak, mert süti őket a hold. Ábrándjaim Ábránd utcája! Hogy állsz az oklevelekkel? 190. Atyaisten, és mindig ugyanazok a szövegek – KIVÁLÓ MUNKÁJÁÉRT stb. Mintha te jutalmaznád és dicsérnéd meg az egész világot. De ezt csak azért szabad tenned, mert nem vagyok ott. Papsipkákat kell rajzolnod ezután, meg gyönyörű terveket. Búcsúzom. Jó hangulatú legyél! Én is megpróbálom.
NOVEMBER 15. Már szomszédom, az öreg német is szomorkodik tojásrántottája fölött. „De a szívem csak azt súgja, jobb otthon” – mondanám neki, de mégsem, mert nekem most jobb a kedvem, nagyon jó lenne otthon, de feljövök, és ismeretlen dallamokat ordítok a fürdőszobában, miközben inget, gatyát és zoknit mosok. Aztán elmegyek a klubba, ott találkozom azzal a cseh építészmérnökkel, akivel az első napokban ismerkedtem meg. Már az ajtóból kiáltja, hogy szeretlek, aztán jön a barátaival, és egy egész nemzetközi találkozó kerekedik belőle. Van ott egy orosz, egy albán, egy cseh, egy makedón, egy magyar, és Kubes rendel bujont, pezsgőt meg mindent, és kellőképpen berúg a rumjaitól, aztán elvisz bennünket a bárba. És én istenien bírtam az iramot, csak másnap, csütörtökön nem. Paszkállal voltunk Anténál, és ő meg whiskyvel traktált bennünket. Aztán egész nap aludtam, annyira, hogy még vendégségbe sem mentem el. Egy fiatal tévérendező hívott meg bennünket. Tele van az asztalom a makedón költészet javával. És csekkben megkaptam a második ezerötszáz dinárt. Már három napja nem kaptam levelet tőled, remélem, majd most, fél tíz van, tíz körül szokott jönni a postás. Olyan jó lenne már olvasni, mert egy héttel előbbi dolgokban tudok csak rólad. Utolsó leveled nyolcadikai volt. Már csak tíz nap, aranyosom, szinte hihetetlen, hogy elérkezik. Mintha most lenne a legnehezebb! Jó lenne ezeket a napokat átaludni! Na, lemegyek, hátha megjött már a postás! Még nem volt itt, majd fölszólnak telefonon. Amelyik nap nincs levél, mintha elvesztenélek. Biztosan így vagy te is. Pedig nem érdemlem meg azt a kis elveszejtést. Tulajdonképpen nagyon egyedül vagyok, még akkor is, ha szeretnek a barátaim. Most pedig itt vannak a leveleid, és gyönyörűek és sokak. Ezek a levelek nem szomorúak, hanem nagyon szerelmesek, és olyan jólesnek. Nagyon elkényeztetsz te engem – nagyon elkényeztetsz te engem, de azért a hibáimat se felejtsd ám el, tudod, mik azok, ugye? És te nem vagy morc fajta! Ki is találhatná ezt ki rád? Bárcsak igaza lenne a horoszkópnak, biztosan igaza lesz, és csak ne december 15-ig legyen a jó korszak, hanem utána is. Miljanis megint rossz időjárási hírrel jött ide, hogy Pesten mínusz öt fok van, és havazás várható. Eszembe jutnak a fázásaid a mínusz öt fokban, a fűtetlen szobába hazamenés, a reggel hideg szobában fölkelés, amit én nagyon nehezen viselek el. Annyira meghatódtam a leveleidtől, hogy szinte már emelkedek utánad. Emlékszel arra a májusi vasárnapra? S azokra, amelyikek mindig jobbak voltak, a mindig utolsó legjobbakra, ugye, emlékszel te is? Amikor félig behunyod a szemed és elmosolyodsz. Lemosod majd magadról a hosszú utazás porát. Már annyira fölgyülemlett bennem a vágyakozás. Talán ez a hét lesz a legnehezebb, mégis boldogságosabb az előbbihez képest. Gyere nagyon! Gyere gyorsan!
NOVEMBER 15–16. Nem tudom, kinek köszönjem meg, hogy te vagy nekem, a szüleidnek biztosan meg kell, s azt, hogy találkoztunk, meg kell köszönnöm az Istennek talán. Milyen nagy szerencsém van! Egyszer csak megjelenik valaki, hogy megfogja a kezemet, mikor már mélységet érzek az életemben. S én nem azért kapok utána, hogy boldog vagyok minden segítő kéznek, hanem mert erre az ovális kézre vártam egész életemben. Biztosan tudom, hogy te vagy az egyedüli ebben a korban – tehát életem éveiben. S ha visszagondolok kapcsolataimra, egyik sem volt ilyen szép. Emlékszem, első házasságom első hetében rendeztünk egy házibulit, és én elkezdtem a sírást, hogy tönkretettem az életemet. Veled soha semmi rossz érzésem nem volt, csak egyszer-kétszer kétségbeesés az elején, emlékszel rá, miért és mikor! De az az aggodalmam is elmúlt, mert fölöslegessé vált, s most olyan vagy, mint mikor az ember szereti magát, úgy szeretlek, de az is lehet, hogy jobban, mint magamat, amikor békességes vagyok. Olyan biztonságot adsz, hogy ilyen még nem fordult elő velem, amióta élek. Nekem soha semmi fenntartásom nem volt veled, mindenedet szerettem, nagy lépteidet is s a morcosságodat is, de valójában nem is morcosság az, hanem kímélet a fölöslegességtől…S ha már ennyire jól vagyunk egymással, akkor remélnünk kell, hogy jól kitartson. Bár tudom, az élet nem sétalovaglás, de akarjuk egymást boldoggá tenni, s ha valami rossz lesz, emeljük föl egymást magunkhoz. Biztosan lesz rossz is, még mi is csinálhatjuk, de sose felejtsük el, mennyire szükségünk van egymásra. Én nem külön szeretem a részeidet, a testedet, a természetedet vagy a mosolyodat. Én mindig egyszerre szerettem mindenedet. Nagyon sokat gondolok rád, még arra a mozdulatra is, mikor letörlöd a lemezekről a port finoman. Már annyira tele vagyok a nélkülözéseddel, mint mikor az embernek szájáig ér a víz. Paszkál máma becsapott. Vártam egész nap, hogy a bankba elmenjünk, de nem jött. Holnap meg utazik, remélem, meglátogat holnap engem. Hiszen még a telefonszámodat sem tudja. Az Astoriában fog lakni, ott keresheted. Mára befejezem a levelemet, holnap folytatom, talán levelet is kapok tőled, arra válaszolhatok. Csók, csók, aranyosom, aludj jól, kicsi virágom! És itt jött a levél reggel, és Paszkállal is elmentem a szerkesztőségbe, s majd fölkeres itt a szállodában dél körül. Akkor megbeszéljük a dolgokat. Ma este utazik, de jó neki! Olyan jót aludtam az éjjel, hogy ilyent talán még itt nem is csináltam. Te, pályaudvari búcsúm és találkozásom! Onnan gyorsabban jön a levél, négy nap alatt, gyorsabb a magyar posta. Risztó megint eltűnt. A nagykabátom nem nagyon szükséges – elfoglalja az egész bőröndöt: pulóver, francia kabát, ballon, elegendő lesz. Kaját az útra vegyél magadnak, mert Belgrádig nincsen étkezőkocsi. Éjjel nem is kell nagyon. Expressz fogom ezt föladni, hadd érjen oda előbb!
NOVEMBER 16. SZOMBAT ESTE. Most este indul a Paszkál, és úgy gondolom, célszerűbb, ha tőle küldök egy levelet, hátha ezt nem kapnád meg, és ő a jövő szombaton akar jönni, és nagyon jó lenne, ha te is jöhetnél már akkor – mindenesetre tudnod kell ezt, mert el is kell készíteni az okleveleket. Remélem, ha ma is szabad szombatod van, ma és vasárnap már olyan sok elkészül belőle, hogy nem okoz különösebb problémát így az út, az oklevelek szempontjából. Ő Belgrádban is akar tölteni egy fél napot, neked se lenne rossz, mert ha reggel megérkeztek, délben van még vonat, s akkor itt is lehettek este nyolc óra tájban. Szükséges azért is előre tudnom, mert foglalnom kell kétágyas szobát, legalább egy nappal előbb meg kellene kapnom a táviratot, s neked az utazás előtt két-három nappal föladni. Pénteken lesz időd a vasúti jegyet megvenni és a pénzt is beváltani. Vigyázz, lehet, hogy a bank csak egy óráig van nyitva. Vagy neked az IBUSZ-ban váltják be a pénzedet? És lesz elég pénzed? Nem is tudom, milyen gyakorlati tanácsot kell adnom még. A Paszkál biztosan nagyon szívesen segít neked, bár Pesten sok dolga lesz, de azért hétfőn megpróbál fölhívni. Őneki minden bizonnyal dolgozni kell már a jövő hétfőn, nem november 28-án jön vissza, és én is már arra álltam rá, hogy előbb jössz. Ezen a héten majd jól elfoglalom magam, hogy ne türelmetlenkedjek. Most hirtelen mást nem tudok írni, de érezz ide mindent, amit csak gondolok rólad és írhatnék neked.
NOVEMBER 17. Mintha a mai naptól másabb lenne az itteni életem, Paszkál elment, és talán már Pest felé közeledik, s ez már jelentőséges. Nemsokára itt leszel, már az éjjel is evvel foglalkoztam, és jó a hangulatom. Ez lesz az utolsó hét egyedül. Ez a vasárnap is, mint a többi. Nem esik az eső, süt a nap, az idő tavaszias. Délelőtt meglátogatott Mile, Risztóval még órát is tartottunk, most meg rettenetesen jóllaktam bécsi szelettel, és három óra felé közeledik az idő. Lefekszem, és ébredés után magammal foglalatoskodom majd. Olyan jó lenne, ha ezt a levelet elolvashatnád még, de nem úgy, hogy később érsz ide, hanem hogy ez a levél érne hamarabb. Itt a szállodai étteremben nagy lakodalom van, fölhallatszik a zene, a kólódallamok. Már minden házaspárt úgy nézek, mint magunkat majd együtt itt – hihetetlen! Nem tudom, mit szólok majd, ha leveleimet otthon egy csöndes estén elolvasom. Nem tudom, nem azt mondom-e, hogy micsoda gyönge fiú vagyok én. Vagy talán tanúságot látok a szerelemre? Biztosan az utóbbi az igaz. S nem szeretek föltűnni valamilyen pózban. Ezt éreztem, érzem és kész! Meg többet is, amit már nem lehet megfogalmazni, s leginkább reggel az ágyban érezhető. Nekem több időm van erre, neked gyorsan ugrani kell, sietni a gyárba. Mégis, mikor Paszkál elment, és én kikísértem a pályaudvarra, nagy irigység jött rám egy órára, utána a klubban próbáltam ezt az érzést legyőzni, ittam egy féldecit, de olyan undorom lett a klubtól, hogy senkivel sem volt kedvem beszélgetni egyetlen szót sem, hazajöttem, és útközben mindez elmúlt. Csak egy tűnő óra volt. Az az érzés, hogy jobb lett volna nekem is menni haza, de hát kötelessége és fegyelme is van az embernek. Nagyon furcsa álmom volt most – egy iskolavárosba helyeztek magyart tanítani, május volt, valami vasárnap és ballagásszerűség, és én hirtelen vettem egy cipőt, félig magas szárút és hegyesedő sarkút – és borzalmas nagy kisebbségi érzést okozott, mikor a helyi intelligencia elegánsan sétált családostul, az intézet mintha gyermekotthon is lett volna, de a házak meg valahol a sötét mezőben voltak, és dörgött-villámlott, és olyan istállószerűek voltak a házak, menjünk tovább! – mondta valaki, és egy sziklás udvarra értünk, hogyan kerültek az Alföldre sziklák! onnan meg azt láttam, hogy azok az istállószerűségek nem is a mezőn vannak, hanem egy csoportban a többiekkel, de akkor meg mért mentünk oda busszal négy megállót? közben megszólított egy lány, és érdeklődött, mit keresek itt? – s mondtam, hogy magyart fogok tanítani, de csak költészetet, és erre fölébredtem. S most olyan álmosan ülök itt! Azt hittem, fordítgatni fogok egy kicsikét, de nem fordítgattam, hanem elmentem sétálni, megnéztem egy absztrakt kiállítást, és találkoztam Taskó Szarovval. Ő az az ember, akivel beszélgetni tudok, és mindent megértünk egymásból, még bonyolultabb szöveget is. És korzóztunk, mint a múlt vasárnap, és én ilyenkor mintha börtönudvaron érezném magam, körbe-körbe, s nagy levegőt kell szednem, mert szédülni kezdek. Utána nagy beszélgetés kerekedett a szláv nyelvek történetéről, hallgattam, közbeszóltam, és most leléptem fél tízkor. Szükségesnek éreztem, hogy írjak még neked. Te Jöveteles, Te Induló, Te Érkező, Te Rámgondoló, Te Ölelő, Te Velemalvó-ébredő, Te Előbb-még-író, de Előbb-még-egy-hetet Dolgozó. Én még fölhívlak majd, és kedden föl akarlak hívni telefonon. Mennyi mindent szeretnénk mondani egymásnak, de mi fér három percbe, és mit mondhatsz te ott a gyárban nekem? Legyen ebben a levélben mind az az érzés, amit nem mondhatok majd telefonon.
NOVEMBER 18. Dögletes éjszakám volt, egész éjjel nem tudtam aludni, s halálfélelem jött rám. Úgy látszik, már elegem van az egyedül alvásból, már az egészségem miatt is szükséges, hogy te gyere. Ma két szép levelet kaptam tőled a miniatúrásat és a Zsófi-beszámolót. Nem tudom, miért nincsenek rendben a te érzelmeid a horoszkóp szerint. Te szeretsz engem, ez a legfontosabb! Ez biztos pont, az élet többi része úgyis olyan zavaros, kusza. Ma Milével fölvettem a pénzemet. Eltelt vele az egész délelőtt. Esett az eső, voltam a nagyon szép lakásában, aztán sétáltunk, megkaptam a leveleidet, ebédeltem finomat – makedón szeletet. S most majd szaladok a postára, hogy föladjam ezt a levelet. Azt a villanymelegítőt meg kell gondolni, van-e értelme, nem tudom, hogyan fűt az olajkályha egyáltalán. „Küldjön szeretteinek virágot Magyarországra!” – mindig ez van a borítékodra pecsételve, és én most szerelmem suhogó, vörös és fehér virágait küldöm el neked. Fogadd őket szeretettel, vörösek és fehérek – mint a vér és mint az álom és a te arcod. Holnap telefonálok. Holnap telefonálok.
NOVEMBER 19. Most már fölösleges arról írni, hogy mi történik velem. Az egyetlen történés bennem van, a várakozás története. S ez a telefonálás olyan megható volt, mikor szólt a telefon, olyan türelmetlenség jött rám, vagy inkább izgalom, hogy attól féltem, rosszul leszek, de föléledtem, a hangodtól. Biztosan érezted első mondataim remegéseit. Te is meghatódtál, azt hiszem, mert olyan voltál. Hát végre hallottam a hangodat! S ez már majdnem a szobámba hozott. S ez a hét már nagyon boldog a várakozással, már akkor is mosolygok, ha nem tudok elaludni. Már nincs bennem fájdalom. Kezdődik a felszabadulás. S te vasárnap vagy hétfőn itt leszel, megtöltődik tartalommal itteni ürességem visszafelé, és elfelejtünk minden rosszat, s ennek a hat hétnek a kihagyásával mindig arra emlékezünk, amikor együtt voltunk boldogan. Meg arra az első estére, éjszakára is. Olyan jó lett volna, ha úgy hívhatlak föl, hogy szabadon beszélhetsz velem. Még azt is gondolom, sírtál, amikor a helyedre mentél. Én sem tudtam megmaradni a szobámban, elmentem sétálni ebben a gyönyörű őszben, és megittam egy fél deci vinyakot, aztán ebédeltem, és most két óra felé írom ezt a levelet november 19-én. Holnap már huszadikát írunk, azokat a napokat, amikor megérkezel. Beszámolhatnék arról, hogy tegnap este egy kisfilmet néztem meg Taskóval, arról is beszámolhatnék, hogy már fél tizenegykor lefeküdtem, és jól aludtam az éjjel. Arról is, hogy ez a nap a telefonálás örömével telt és telik el, arról is, hogy ma este Risztóval elmegyünk egy tavalyelőtt Magyarországról idetelepült családhoz, holnap meg, azt is írhatnám, hogy a Nerezi-kolostort nem valószínű, hogy megnézzük, mert oda csak autóval lehet menni, de mindez most egyáltalán nem érdekes. Érdekes csak a várakozás! Összehasonlítom majd néhány hetemmel, milyen hamar múlik el, mintha mondjuk, egy hétre elutaznék egyedül a falumba vagy valahova, ahova sok meghívásom van, és távol vagyok. De már nincs is egy hét, ha jól számolom, vasárnapig öt, hétfőig hat nap. Veszek egy üveg italt, s aznap, másnap délig, nem engedlek ki a szobámból. Azután mindig egymás mellett! Térdelni térdeire, beburkolózni vele! |