Kidöntött fáink suttogása

 

Gyergyagyújtó

 

Elkorhadt családfa-gyökér

I.

1987. október 30. Fejemet elfordítom az ablakkal keretezett világtól, el a sötétzöld fa melletti bronzba váltó lombtól, a hőgutás gesztenyekoronától, amint a bajból lábadozva még egyszer megpróbálkozott virágozni, képzelve októbert áprilisnak, s majd levert csoda, hóba feketedik ez a fa is, mint mindig, ahogy szülőföldem erdői, ligetei, szántói, rétjei, aztán tavaszban, nyárban, őszben, újra télben. A Műegyetem erődépülete szemközt, őseim szülőháza, a másik, az én szülőházam távol, falum temploma a dombon, s a temető a templom mellett ebben a pillanatban és a végtelen időben, s egy egész temetőre való apai fölmenőim.

A múltról gondolkodva megzavarodnak a mutatók, fölfoghatatlan, akár a világegyetem, ha végtelenségét akarnánk elképzelni, éppen olyan sötét, pedig tudom, a kideríthetetlen mélységből én származom, befejezem magam, és utódaimban folytatódom egy másik sötétségben.

Már csak apám és nagyszüleim sírját jelöli meg kereszt, az emlékezet ellobbanó fénye sejtet valamit dédapámból. Mögötte arctalan kísértetek. Még nagyapámat sem őrzi fénykép. Milyen lehetett dédem, üköm, szépapám, ősapám, ősanyáim? Nézem ötvenéves arcomat. Mi maradt belőlük bennem, a fél járásra való rengetegből egyetlen fában? Mit adtak hozzám a somlóvásárhelyi, csőszi, kisszöllősi anyák, nyárádi édesanyám? Felsőiszkáz felé mutat kerekded arcomból egyre határozottabb orrom, s szimatol a köd előttem, köd utánam apai árnyak nyomában.

Iskolás koromban kidöntöttünk egy száraz akácfát tuskóstul a templom mögött, és csontvázba akadt a csákány. Talán ősöm, talán a padszomszédomé, vagy azé, aki a hátam mögött ült, vagy másé ez a Nagy–Szabó–Ács–Marton–Mátis–Tomor–Keresztes–Horváth–Jakab vezetéknevű Névtelen, akit keresztnevén már nem szólíthatunk. Gyerekes borzongással röhögtünk rajta. A csontokat tanítónk visszatemettette velünk. Oszlopot kellene oda állítani, lenne az Ismeretlen Előd sírja. Lenne halottak napján tele krizantémmal, őszikével, gyertyát gyújtanánk rá, hadd sercegjen a viaszmáglya a novemberi ködös éjszakában.

Elkezdem családunk könyvét mentségünkre.

A kéjes félelmű gyerek a kifőzött tököt koponyának formálta, gyertyával kivilágította belsejét, a lányokat, asszonyokat ijesztgette a temető mögötti akácosból. Mindenki tudta, mi ez a szellemjárás, mégis a valóságos mulandóság misztériuma történt meg mindannyiunkkal. A töklámpásban semleges kísértetek imbolyogtak.

A 17. század végéig látok vissza, szépapám nagyapjára, Nagy Jánosra, Varga Ilona urára. Azon a jobbágyportán született, ahol apám is, a Felsőiszkáz 18-ban. Most azt hiszem, az idő azért kegyelmezett meg ennek a háznak, hogy emlékezetem szállása lehessen. Senki nem lakja, nem is családunké, macska ül ezer év lábnyomai fölött, valamivel távolabb a küszöbtől, zavartalan szoborpózban, totemállat, az írás istene.

Nem játszadozom az ezer évvel, hiszen Iszkáz ősi település, ha a pannóniai szlávokra is utalhat, mint annyi falu a környéken: skaz – látomás, szörnyeteg, rém; lidérces környék neve, de az iz – finnugor: lélek. Kísérteties terület mindenképpen a szlávoknak, avaroknak, az ómagyaroknak, de a Hunyor patak rétjeiről boszorkányéjben lobogott a lidérc a Rét-dombra az ős-, a kelta és a római kori embernek is. Falum fundamentuma, ez a domb tele régebbnél régibb leletekkel: kovapenge, őskori cserép, fekete agyagedény, késő bronzkori településnyomok, kelta cseréptöredék, római kőépület alapzata, melyet pogánypincének nevez máig a nép, s csak a régészek tudják, galliai terra szigillata töredékek, seprűdíszítésű edénymaradékok; az iszkázi paraszt barázdájából római bögrefület meg edényfedőt fogott kezébe, és csodálkozott, hogyan kerülhetett oda, s nem képzelte az ezeréves helybeli fazekast, csak elcsodálkozott, földjében mi ez a hulladék, mintha járt volna már itt valaki. Nevezetlen kísértetek suttogása a sötétben, s egyszer csak megnevezett falu, Iszkáz, ahova három helységbe telepedtek, három Iszkáz a birtoklók, Töttösök, Pokiak, apácák nevével, s a védőszentek vagy a fekvés irányával jelölten. A közelben: Kamond, szlávul követ jelent, a Torna kökényest, Dáka, daliko, messze, a Dabrony jót jelentő személynév. A környék lakói elmagyarosodtak, mikor Csöglének, gyepünek mondták az egyik falut, Doba és Szörcsök alapult magyar személynévből, Szalók a Szalók nemzetségből, s a Jenő törzsből való katonai jobbágyság lakta Nagyjenőt, a mai Tüskevárt, Somlójenőt, melléjük települtek a besenyő őrök Csőszön, s mint ahogy az iszkázi erdőt Besenyőnek nevezzük, magyarrá lettek itt avarok, szlávok, besenyők. Ezer év alkotta őket hasonlóvá. Meglepődhetek hazafelé a vonaton, rokon arcok, termetek vesznek körül Veszprémből, Ajkáról, Devecserből, s leszállnak Somlóvásárhelyen, Tüskeváron, Karakószörcsökön földemre lépek velük együtt. Ki tudja, hányadik unokatestvéreim?

Hasonló lehetett Nagy János alkata. Abból a gótikus keresztkútból avatták katolikussá, amely még ma is megvan, amiből engem is kereszteltek. Kapocs közöttünk ez a tárgy, s közte és a középkor között.

János nevével megállítom az időt az 1698-as Visitatio Canonica, a Pápai Főesperesség egyházlátogatási jegyzőkönyvénél. Fekete Gergely plébános keresztelte, a negyven éven túli, bölcsészetet és a bécsi Pazmaneumban három év teológiát végzett pap, egyetlen a Főesperesség területén, a hadak elvonulása után, a kezdődő ideiglenes békében. Ugyanonnan kelt a nap a Somló mögül, s nyugodott a Sághegy oldalánál, ahol mindannyiunknak. A két magasságot a honfoglalók is ugyanúgy nevezték, mint mi, finnugor nyelven, az egyiket a zöld erdőség héjából kifejlő, kiomló sziklás tetőnek, a másikat hozzá képest halomnak. A két hegy csúcsát összekötő képzeletbeli egyenesre nyújtózik föl a templom. „Jó karban van. Boltozott szentélye közepén áll a kőoltár a Mindenszentek képével. A hajó deszkázott mennyezetű. Szószéke kőből, kórusa fából és deszkából. Mindkét oldalán egy-egy jól boltozott kápolna. Oltár még nincs bennük, csak azok kőlapja. A kőből épített toronyban található a Mindenszentek tiszteletére öntött régi harang. A temető fallal kerített, a templom maga zsindelyezett.” Fekete Gergely tisztelendő úrnak egy kenyér és egy tyúk járt a keresztelésért. Ma csak az tudható, mit adtak. Egykedvű megszokásból vitték, vagy hangos kényszeredettséggel, ki tudhatja? Bár ha a Visitatio szerint: „Hívei dicsérik életvitele miatt”, és hogy „jól és mindenféle huzakodás nélkül végzi egyházi teendőit”, Nagy János szülei is dicsérhették őt. Kiegyenlítette-e ez a szellemi fizetség lelkükben kötelezettségeik terhét? Ha azt hiszem, a jó papnak könnyebb a szolgálat, akkor Fekete Gergely elődje Pongrácz Ádám magánakvalósága miatt fizetségüket érdemtelennek érezhették. Az alsóiszkázi filiában, az új, 1673-ban épült templomban „…volt egy aranyozott ezüstkehely, ugyanilyen tányérkával, amit azonban, mintegy öt esztendeje az akkori plébános, Pongrácz Ádám magával vitt a veszprémi egyházmegyében lévő Igalra. Ugyancsak elvitt egy oltárkövet is”.

„A plébános úr javadalma: évente megszántanak neki három alkalommal 2 hold földet, elvetik őszivel (a vetőmagot a plébános úr adja), learatják és behordják.” Birtokol 16 hold szántót, két sövénnyel kerített kertet, egy kis rétet. „A Somlón van egy szőlő, amit a hívek művelnek meg.” Azt a szőlőt még gyerekkoromban is szüretelték a felsőiszkáziak, de már úgy, mint egymásnak, vödör szőlőért, napi ellátásért, abból a borból kóstoltam ministrálás után, mindig maradt valamennyi nyelvem hegyére való az ámpolna legalján. „A nevezett rétet levágják, az innen származó szénát összegyűjtik és behordják.” Őseim, mint szántóval bíró hűbéresek, adtak fél mérő terményt és húsz dénárt, tizenhatodot kapott a terményekből, vittek neki egy kocsi tűzifát, az avatás-eljegyzés utáni kihirdetés öt, esketés huszonöt, szentmiséért huszonöt, a temetés ingyenes, de a gyászbeszéd huszonöt dénár.

János születésekor nincs a falunak tanítója, időlegesen, hiszen „iskola van, nincs viszont fölszerelése”. Talán az 1779-ben álló már akkor meglehetett, a fából épült konyhás-kamrás-egyszobás, olyan beosztású, mint apám szülőháza.

Nagy János maga is szánthatott az öreg Fekete Gergelynek, s éppen telkük szomszédságában, Nagy Ferenc szépapámnak az 1814-es összeírás szerint 640 öl jutott a Gólya dűlőben. A templom javadalmai közé tartozott az az öt hold, melyet Tornai Imre végrendelettel hagyományozott valószínűleg akkoriban, hiszen régebbről meg sem említették volna: „…egyet a Kerik-harasztban, kettőt az Erdőharaszt-dűlőben, egyet a Tiloserdőn, egyet meg a Tokajhatár Gólya nevű telken.” Hajdani irtások a végtelen rengetegből. Még a 19. század közepén is több a határban az erdő, mint a szántó és a rét; földünk volt az Erdő-dűlőben, talán az Erdőharasztban; apám a paptagot bérelte, talán épp a Kerikharasztot, azt az ősibb irtást, mikor még az erdőt kereknek is nevezték; az egykori Tiloserdő, a mostani Tölös-dűlő, tölgyes; a Tokajhatár pedig annak a Tokháza falunak emléke, melynek lakói az 1555-ös török pusztítás elől elmenekültek, és többé nem tértek vissza.

Mostanában, mikor ódon papirosokon jártatom szememet, s ujjaim nemes porral szenteltetnek, mintha kezet sem szabadna mosnom, eszembe jut régi, ismétlődő álmom valami ismeretlen, meglepő faluról a határban, lakói az alkonyi homálytól még idegenebbek, mégis olyan jó, hogy ott élnek szomszédunkban. Mindig kívül maradok, befelé leskelődök, akár kiskoromban a báróék kastélyudvarába, vagy a parókia félig nyitott ajtaján túlra, világfelfedező örömmel, kíváncsi izgatottsággal. Mintha Tokházát álmodtam volna meg, génjeim üzentek róla, s odavitt szépapám nagyapja szántás idején, ahogy apám szokott.

Nagy Jánost elveszítem, elkujtorgok a Kuruttyó-dűlő békás laposára, ahol az a huszárnyárfára boruló rezgő nyár az egyetlen jelenvalóság. Névtelen őseim személytelenek a történelemben, ők a vásárhelyi apácák történetének jobbágyai.

II.

„…az vásárheli klastromnak ős patronossa mindenkoron az magyar országa királya volt, mert az vásárheli klastromot magyar országban az Szent István király rakatta volt régi időkben és minden örökséget az adott hozzá, és egy vér szerént való attyafiának rakatta volt, ki az ur isten akarattyából sánta volt, és ez királyi nemzet volt első abatissza az vásárheli klastromban” – írja Palásthy Katalin abatissa, vagyis apátnő 1576-ban, mikor Csoron János devecseri főúr zaklatásai ellen királyi védelmet kér; a valamivel későbbi kérésben az első apátnőt meg is említik: „kinek Colostica volt a neve”.

Nemcsak jogaikat hitelesítik Szent István nevével, az alapítás 1010 körüli, és bencések; ez a legrégibb szerzetesrend; a pannonhalmi apátság építését még Géza fejedelem rendelte el, a vásárhelyi kolostor majdnem egyidős a veszprémvölgyiekével. Kijelölték a rokon, sánta szűznek ezt a Bakony zord belsejénél kiesebb vidéket, ahol a Torna patak csörgedezik a kökényesben a kékeszöld Somló alatt, ahonnan szelídebb erdőkre láthat a rebbenékeny női szempár. Vigyék a pogányok közé a római istent, hirdessék az egyházi nemesek védelme alatt. A mai galagonyás ligetben, a szántóból visszaparlagosított legelőn, ahonnan virágzó, sárga repcetáblára látok, a csöndből kihallom az Ave Máriát, a hirtelen szélből a megtéríthetetlen regölés barbár csörömpölését, a duda huppogását.

Voltunk félpogányok mi is, hangunkon múlt ki a régi szokás gyermekkoromban. Csak a gyepük népe maradt az egyházi parancstól annyira távol, hogy szokásait megőrizhesse. Szent István szolgái tartották a téli napforduló pogány költészetét. A „szabad megtartani” nem éppen a ház gazdájának való kérés, hanem ezeréves.

Micsoda sejtelmek mozdulhattak a regölőkben, mikor énekelték: „Ahol keletkezik egy ékes nagy út, amellett keletkezik egy halastó-állás. Azt is felfogá az apró sárocska, arra is rászokik csodafiú-szarvas. Noha kimennél, uram, Szent István király vadászni, madarászni, de ha nem találnál sem vadat, sem madarat, hanem csak találnál csodafiú-szarvast. Ne siess, ne siess, uram, Szent István király az én halálomra! Én se vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ. Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon árdeli szép hold, jobb vesémen vannak az égi csillagok. Szarvam vagyon, ezer vagyon, szarvam hegyin vannak százezer sövények, gyullaszlag, gyullaszlag, holtatlan alusznak. Haj, regö rejtem, regö rejtem!” Ne siess, Szent István király, az én halálomra, ne négyelj föl, mint Koppány vezérünket, akinek csonkját kitűzted Veszprém falára, esedezünk, a régi szokást hadd tartsuk meg! A szó esdeklő, a dallam vad, a világkép másféle csillagállással egyezik, a kívánságok korabeliek: „Adjon az Úristen ennek a gazdának hat jó ökröt! A hat jó ökör mellé két jó bérest. A kisebbik béresnek arany esztekenyelet, a nagyobbik béresnek arany ostornyelet.” A fiatalok összeregölése, párosítása vaskos: „Ágyba hömbölödjenek, összepöndörödjenek, mint a cica farka, úgy száradjon rajta, mint a fán a héjja!” Mikor az utolsó strófához értünk, őrjítően ráztuk láncos botjainkat, vertük a cintányért, rágörbültünk a köcsögdudára, előre-hátra hajladoztunk, s gyerekfejjel nem gyanítottuk, hogy a szeretkezést játszottuk meg. A hajdani természeti néppé révültünk, akiket az apácaszüzek csak karddal tarthattak szolgáiknak. Alsó- és Középiszkáz, mint egyházi katonai nemesfalu állt jobbágyaik és kolostoruk között a 12–13. században.

Onnan kezdhetném a bizalmatlanság történelmét, a parasztokra annyira jellemző bizalmatlansággal.

A határ délkeleti csücskétől nyugatra Felsőiszkáz, északnyugatra Kiscsősz, északkeletre Kisszőlős, a vásárhelyi vagyis az akkori tornai apácák birtoka. Az írott történelem még csöndesen szólal. 1212. Koth apátnő a töttös-iszkázi Deus nemes fiait, Farkast és Theyzét fölveszi a kolostor kötelékébe, s a töttös-iszkázi birtokukkal határos Csősz birtokot nekik adományozza.

Fölfedezem falum nevét, szellemi zsákmányom, mint első megtudott ősöm az anyakönyvben.

1265. IV. Béla király a tornai apácák népeinek a rendkívüli egyenes adók felét elengedi. 1270. V. István király Apácasomlyón tartózkodván, az ottani boldog Lambertről elnevezett kolostor apácáinak kérésére átírja és megerősíti IV. Béla király 1265-ben kelt levelét, melyben a kolostor népeinek féladómentesség adományoztatott.

De már 1270-től megszakad őseim békessége az urak torzsalkodása alatt. „Az országot bejáró V. István király Apácasomlyóra érkezvén, az ottani b. Lambert kolostor apácáinak kérésére és panaszára – mivel az apácák jobbágyai és szolgáló népei közül sokan magukat nemeseknek tartván, a köteles szolgálatot nem teljesítik – vizsgálatot tart, és többek közt néhai Beatus pap testvéreit: Iwanka, Iowanchino, Thomp és Lőrinc iszkázi lakosokat, a kolostor nemesi és hadakozó jobbágyainak sorában meghagyja.”

Feltűnik az első pap is, a templomot hozzágondolhatom, s mert a későbbi Visitatiókban az építés idejét nem ismerik, valószínű, Beatus temploma lehetett, olyan, mint a Somlószőlősön ma is álló, román kori. Az apácák a tíz kilométerre lévő birtokukon plébániát alapítottak, s a legközelebbi falujukban, természetesen. Kőtemplomot rakattak a somlai bazaltból, fehérre meszelték, talán szerényebb freskókkal díszítették, az életfa ágai liánosan kúsztak a boltozaton, s a Mindenszentek imádták a gyerekangyalokkal körülrepdesett Atyaúristent az oltárképen; a menny összes lakója lett az istenháza védőszentje a 19. század második harmada végéig, mikor Pap János középiszkázi uraság a fejére potyogó vakolat miatt a régit lebontatta, újat építettek, Raffaello Madonnája másolatát a szentélybe állították, jelezvén, a templom búcsúja ezután Mária napján, szeptember 12-dike utáni vasárnapon lesz. Gyanítom, azért, mert halottak napján a mulatságot nem folytathatták. A régi, parasztbarokk oltárkép most a kisoltár fölött.

Réges-régi forrás köré épült a falu, fölül a dombon a templom, alul a Szentkút. Egyszer csak a forrás elapadt, s kifakadt patakja partján, közel a határban, helyén libaúsztató tócsa a falu közepén, télen csúszkálásra, korcsolyázásra való disznófertő. A réten nagyobb a jég, de ez a kisebb otthonosabb a felnőttek bámuldozásától. Fakorcsolyáink akácfahasáb élére feszített drótjaikkal nem adtak alkalmat merészebb mutatványra, csak száguldani lehetett rajtuk, szöges botunkkal kapkodva gyorsítottuk magunkat, s a jég szélén hirtelen megfordultunk. Öltözetünk bakancs, flórharisnya, biciklibelsőből hasított harisnyagumival combunkhoz erősítve, beletűrve barhetgatyánk, mely rövidnadrágunk alól mindig kilógott, rövidnadrágunk meg háromnegyedes nagykabátunk alól, kesztyűnk egyujjas, terepszínű katonavászonból, birkabekecs-maradványokból kibélelve, sapkánk simléderes, de fordítva, hogy le ne fújja fejünkről a szél. Brueghel festményébe siklottunk. A játékban a jókedv évszázadokat kever össze: fölharsan a nevetés, tagolatlan rikácsolástól hangos a pálya. Időtlennek éreztük magunkat.

Ha a 19. század elejéről Szentkúti dűlőt olvashatok, akkor már jóval előbb odaszökhetett a Szentkút. Őseim földjét áldotta meg, későbbi kertaljunkat, fűzfa sátra borult fölé, ma is zöldell a fűzfautód a kiszáradt forrás gödrén. Mintha úgy távolodott volna, ahogy fogyott a hit az emberekben. Gyertek csak utánam! Kibuggyant a Rétdombon, s most már a rét legalján. A vízkereszti vízért nem megy utána a pap, a ministráns, a sekrestyés, a kántor, senki. A kaszások, szénagyűjtők szomjoltója, szent nekik szenteletlenül, történettelen tündérsejtelmek susognak át a sásán, elnyelte a lúdvércet ingoványa, hogy tüzes kerékként ne guruljon a szalmakazlak közé az éjjeliőr rémületére.

Amit a régi nyomokban találok, csupa perlekedés, ez a ki mit birtokol. Úgy vonul végig az emberek életén az 1959-es téeszszervezésig, mint a legfontosabb. Apám is mennyit veszekedett szőlőért, földért, fél élete pereskedésben telt el.

1272-től egymásra acsarkodnak a falu jobbágyai is. „Sixtus mester, esztergomi olvasókanonok, mint kiküldött királyi bíró a kertai királyi udvarnokok és az apácasomlyói kolostor iszkázi és csőszi jobbágyai közt keletkezett határvillongást elintézi, amennyiben a kertaiak által jogtalanul emelt új határdombokat megsemmisítvén, a régi határt visszaállítja.” Ez az összeütközés valójában mégis az apácák birtoka miatt történt. 1212-ben Koth apátnő kétszáz éves háborgást okozott, mikor Deus fiainak, Farkasnak és Theyzének birtokot adományoz, egyszer az utódok nyertek, s végül az apácák győznek: Garai Miklós nádor 1412-es ítéletlevele szerint övék az egész Felsőiszkáz, a Töttös, ez a tükét, tősgyökerest jelentő család, a mai Alsóiszkázra költözött, ha 1488-ban a falut Töttös Iszkáznak írják. Közben a római pápa, IX. Bonifác leiratában Péter pap utódjának, Szőlősi Lőrinc fia Istvánnak az iszkázi plébániát adományozza. A messzire terjedő érdekek, szabályozások csöpp falum jelentősége képzetét keltik, ma pedig a megyén kívül azt se tudják, hol van. Hát elhíresztelem: a Somlótól öt kilométerre nyugatra, egy olyan dombvonulaton, mely a Bakony-alja utolsó magassága a Marcal völgye előtt, ahonnan tiszta időben még az Alpok havas magasát is látni.

Az Iszkáz területnév a kezdetektől máig megmaradt, de megkülönböztető jelzői rendre változtak. Alsóiszkáz 1531-ben már Pokizkaz, az új nemesek. Pokiak nyomán; 1564-ben Alsó Izkaz, 1626-ban ismét Pokizkaz. Felsőiszkáz 1488-ban Mindszent Izkaz; 1542-ben Egyházas Izkaz, 1544-ben Apácaizkaz; 1564-ben Felsőizkaz véglegesen. Középiszkáz 1488-ban Kápolnás Izkaz (az 1754-es Visitatio szerint a falu határában kápolna romja van); 1641-ben Nemes Izkaz; 1702-ben Közép Iszkáz; 1745-ben Nemes Kápolnás Iszkáz.

Faluja nevéhez semmi köze a jobbágyutódnak, s a pereskedőkhöz sincs, nem lehet a magát nemesnek állító vérrokonom Herbord fia János fia Péter, Thep fia György, Márk fia Lukács, Boglyas János, Pál fia György, Tamás fia Mihály, Pous fia János fia Péter, Tamás fia János, János fia Benedek alperesek, hiszen az apácák birtokán éltek, s az ő úriszékük rendelkezett velük. Művelték a falu tizennyolc és háromnegyed jobbágytelke közül valamelyiket, s adták úrbérben, amit előírtak. A falu szolgált húsvétkor 180 tojást, 54 kalácsot; Szent György és Szent Mihály napján 360 dénárt, karácsonykor 18 kappant; búcsúkor, Mindenszentek napján 18 kappant és 54 kalácsot – megtudhatom 1511-ből, mikor a bencés apácák rendjét föloszlatják, s a nővéreket más kolostorokba telepítik. Akkori évi jövedelmük 8840 dénár, 1714 tojás, 1224 kalács, 204 kappan, 22 pecsenye (11 kappan) és 216 dénár értékű pecsenye. S bor a Somlóról, vad és fa az erdőségből.

Világias élettel vádolják őket, nyilvános helyiségeket látogattak, táncmulatságokat tartottak a kolostorban. Az elfojtott ösztönök nem hirtelen törhettek ki, mint a forrás. Colostica bicegő apátnő azt álmodta, hogy az ágyát melegítő tégla egy férfi. Fölriadt, rózsafüzére után matatott, de kicsúszott a kezéből, s jégszemkopogással cellája kövén összetekerődzött. Nagyobb böjtöt rótt magára. Barna szemében villámfiókákat láttak a nővérek, ő pedig ugyanolyan villámocskákat látott a szemükben. Gyóntatójuk keresztet vetett, megáldotta őket, keze közelségétől fölborzolódott arcuk pihéje és melegen csiklandozott, hirtelen elfordultak pergamensima tenyerétől, szívdobogva eltipegtek, imakönyvüket keblükre szorították.

Tudta Colostica, Kata, Erzsébet, Gregoria meg a többi apátnő, szüzeit mért bűvöli meg a telehold. Olyankor gyermekded játékba kezdenek, s kitáncol a sorból valaki, pörög, hogy ruhája térdére tekeredjen, kidomborodik melle, fara, térdkalácsa, miközben fölszökik a bokáról a szoknya. Akármennyit számolták az Üdvözlégy Máriát a rózsafüzéren, messze kószált a képzelet a kandalló tűzfényjátékából a táncot lejtő klastromfalakon túlra. Az alázatos vadász fajdkakassal hódolt a konyha kövén, s egyre gyakrabban fordult. Férfihang búg a tavaszi kertben, és női csivitelés felel rá. Odakint, minden fogadalmuk ellen van: nászmenet lépteit visszhangozza a hó, dudaszó vadul a lakodalmas házban, nyitogatják a virágokat a cinkék, fészket raknak a vadgalambok az aranyranett almafára, madárkák nyögdécselnek, dübög a szomszéd rét az üzekvő barmok alatt.

Terem a Somlón elég bor, hiszen majdnem a fél hegy az övék volt, egyetlen pohár is elegendő, hogy megfeledkezzenek a fogadalomról, s maguktól megiszonyodva imazsámolyon gyötörjék térdeiket.

Bakócz Tamás várurasága idején, a hegy kontya alatt apácaként fehérlő Margit kápolna búcsúja napján már libasorba álltak a nővérek, hogy hazainduljanak, mielőtt kezdetét venné a mulatság. Már húzták a muzsikusok, de az apácák jelenlétében a táncot senki sem akarta elkezdeni, már megjöttek a vitézek a várból, de csak lovuk nyakát karolták, mígnem Cseh Kató kápolnás-iszkázi Benedek-rendi hajadon magán uralkodni képtelen kiállt a sorból, s táncolni kezdett hirtelen. Mire az apátnő észbe kapott, már ott csüngtek lányai a vitézeken, a pórlegényeken, hisztériásan rángatta volna őket a vigasságból, de a zenétől, férfiszagtól megbabonázva visszasodródtak. Olyan lett az apátnő, mint a pásztor, akinek állatai ahányan annyifelé szaladnak a tilosba, hiába tereli őket, kezdheti elölről. Tehetetlenül leroskadt a bazaltkőre, és sírva fakadt. Az egyik vitéz, megsajnálván, borral kínálta, aranyos serleg ragyogott szemeik között. A világ tetején érezte magát, forgott alatta Sümeg, Tátika, a Szigliget, Badacsony, Csobánc, a rendeki hegyek és az Agártető, az erdőség brokát nyoszolyája hívta kolostora mögül, s már ő nyitotta ki a lenti kaput a mámoros társaságnak: Tombj, Kató!

Colostica sánta, aszkéta apátnő csontjai megremegtek a táncos, boros visongatástól, s a régi Kata, Erzsébet abatissák elpirultak az égben dáridózó utódaik miatt. Boccaccio reneszánsz történeteihez hasonlíthattak azok a hírek, melyek följebbvalójuk, Erdődi Bakócz Tamás esztergomi érsek fülébe jutottak. Valami befejeződött ebben a haláltáncban, a protestantizmus, a parasztlázadások, a török jatagánok, prédálások előérzete volt. Lejárhattak Somló urai a kolostorba, följárhattak az apácák a várba, sistergett a sülő pecsenye, gyöngyözött a somlai bor. Míg a nép vérből fakadó virágoknak hiszi a hegytető piros virágait – az egyik várúr a szikláról letaszította lányát –, s a vár alatti üregekből a rabok jajongó lelkét hallja, s verejtékével teremti, hordja asztalukra a kappant, kalácsot, tojást, pecsenyét, dénárt.

A bencések után megtelepedik tizenkilenc szegedi premontrei nővér Szegedi Katalin szárnyai alatt. Többen megtudhatták közülük, az 1540-es években, mit művelnek a törökök Krisztus jegyeseivel is, bár akkor inkább jobbágyaikat prédálták, s azt kellett tudomásul venniük, hogy például Felsőiszkáz 1542-ig tizenkét porta után adózott, utána nyolc porta maradt csak. Aki ősöm tizenötödíziglen, három hatalom kiszolgáltatottja lett, s megtanult lázadozni, hogy az ötvenkét napi robotot szállítsák alább, sanyargatta a fekete ördög, Csoron János devecseri főúr, vállára csapta füstös motyóját, állataival az erdőbe menekült, de mindig visszatért az új s újabb kiszolgáltatottságra. Élete fölött Palásthy Katalin és Csoron János pörlekedése zajlott, az apátnő levelei szerint jobbágyai érdekében. Marton György, György Pál, Szőcs Máté iszkázi jobbágyokat Csoron János jánosházi kastélyához fuvarszolgálatra rendelte a többi falusiakkal, és 200 magyar forint kárt okozott – megtudom Palásthy Katalin 1570-es följegyzéséből, melyben királyi védelmet kér. Ennek a Marton Györgynek lehet utóda az a Marton Gergely, aki dédapám Erzsébet nővérét feleségül vette.

„Felséges kegyelmes urunk, az elmult időben suplicáltam volt én felségednek az nagyságos Choron Jánosra, minek okáért, hogy ő hatalmával az vásárheli klastromnak ős patronságát magának tulajdonitotta volt, és minden birodalmában belé állott volt ennek előtte sak esztendővel, és azonképpen birta méltatlan mint tulajdon az ő maga sajátját, és az ős patronságnak nevezeti alatt nagy nehéz szolgálattal naponként szolgáltatta az vásárheli klastrom jobbágyit és különb nagy nyomorusággal kénzotta, gyetrette őket, kinek miatta immáron le kell vala pusztulni az szent egyház jószágának…

…kik Somlyó várát birták; csak Erdődy Péter és Choron János nyomorgatta és szolgáltatta az vásárheli klastrom jobbágyait.

…ha azt mondgya Choron János, hogy neki Erdődy Péter atta a vásárheli klasnak ős patronságát, és arol vagyon levele, hogy adhatta neki, ha ő maga sem volt az vásárheli klastromnak ős patronossa, csak oltlama.”

Az apácák mindennapossága csak annyira él a nép emlékezetében, amennyire a 19. századvég templom- és iskolaépítése közben sírbeli aranyhajtűkre találtak, s ezeket a hajtűket régi apácákhoz képzelték, mintha Felsőiszkázon éltek volna, inkább a Töttösöké vagy a papok anyjáé lehettek. A legendák is elfoszlottak, inkább a várhoz kötődnek mára nagyon vékony szálon. Vastagabbak dédapám idejében. Ülhetnék a térdén, és hallgathatnám. Bognárköténye faforgácsos lenne, bőre kőris- meg gyertyánfa-illatú. Ő tudna igazán mesélni, akár a törökvilágig, melynek delelőjén pompázott még a somlai vár. Apámtól azt hallottam, sosem vették be a törökök. Nagy ostroma idején, mikor az élelem fogytán volt, fölperecezett szarvú bikát engedtek alá. A törökök elvonultak, mert ha ilyen bőkezűen bánnak a somlaiak az élelemmel, biztosan nagy tartalékaik lehetnek. Persze, az a bika az utolsó, s a perecek lisztjét a zsomporok aljáról vakargatták össze. A dicsfényt oszlatja a tudomány: „Nem emlegetik, mint a török elleni harc bástyáját.”

Erdődi Bakócz Tamás rokonai és a Csoronok törökmód basáskodtak a gyöngébbeken. Az apácák elmenekültek 1594-ben Pozsonyba. Vásárhelyi Katalin apátnő elrendelte az első hosszú fuvart. Valamelyik szekerező volt az én ősöm is cihákkal, női fehérneműkkel, imakönyvekkel, rézmozsarakkal, öntöttvas fazekakkal, zsámolyokkal a pozsonyi klarisszák kolostorához. Hátramaradt a tiszttartó, aki 1600. október 13-tól II. Rudolf adományozó rendelete szerint már a klarisszák birtokán végzi dolgát. A beiktató testület Vásárhely tájára sem mert menni, az átadás-átvétel Sárváron történt többek között Máthé Márton felsőiszkázi bíró jelenlétében, kinek faluja annyira leszegényedett, hogy képtelen lett a szolgálatra. Már 1570-ben öt telek lakatlan, s a megmaradt öt és fél porta szegényei sem tudják, miből fizessenek. Lázadoznak; 1613-ban bepanaszolják őket a nádor előtt; elszöknek, visszatérnek. Utolsó, névtelen elődeim a beszállásolt katonák elől menekülnek. Nagy János is megtagadja a varjasi szőlőrobotot, 1745-ben a Helytartótanács urbáriumrendeletét sem tartja be, szokás szerint elszökik családjával, jószágával, melyet huszonöt éves fia terel a Tölös erdővel kerített Kuruttyó laposára, a lidércrémek közé, s vissza a Felsőiszkáz 18-as házba.

Akkorra megbújó rom lehet már a vásárhelyi klastrom, a vár szomorú düledék, meghagyva a költői képzeletnek. Kisfaludy Sándor romantikus ábrándozásai tárgya. Regéiben a várurak messzire járnak csatázni, otthon szerelmekbe bonyolódnak. Költészetében a vér nem a hazáért, hanem a nőért folyik. Eseghváry szerelmes a büszke, szép Kemen Lenkába, félreértéseik folytán Lenka mégis Hosszútóthyval tartaná lakodalmát, aki Eseghváryt rágalmazta. A násznép kellős közepébe megérkezik Eseghváry Kinizsi Pállal, s kezdődik a halálos párbaj. A Somlai vérszüret, mint a mese, megnyugtató igazságtevéssel fejeződik be. A másik történet kegyetlenebb. Bakacs Elek észvesztően megszereti a sümegi kántor lányát, Lórát, pedig már a devecseri Luca, aki a „szerelem kényének kitanult szép mesternéja volt”, szemet vetett a fiatalúrra, s „meg is bizgatta szive elevenjét”; Lóra és Elek összeházasodtak, fiuk született. Ám, Eleket csatába hívták. Erre várt Luca, s mikor Bakacs hazafelé megpihen egy csárdában, álarcos, férfinak öltözött nő énekét hallja a férfiak állhatatlanságáról. Szeretném megszerettetni a költőt, és mosolygok rajta. Az álarcos Luca elmondja neki, hogy most jött a Somló várából, az úrnőt egy fiatalember karjában látta. Bizonyságul előhívja Bakacs kedvenc agarát és solymát. Olcsón vette őket – mondja. A hír igaznak bizonyul, csak hát a fiatalember Lóra előkerült öccse volt. Mire kiderülne, az asszony már halott. A férfi megőrül, eltűnik, vagyis: „Híre volt, hogy elevenen Ment Lórának melléje; – Lórát szoros ölelése Volt a hirnek kútfeje.”

Nem tudom, van-e Kisfaludy regéinek történelmi hitele? Lehet, olyan legendákat írt meg, melyeket dédapám is elmondhatott volna térdén ültömben. S mert ő nem láthatott párviadalt, nem ismerhette a sólymok, agarak természetét, a vitézi ruhák formáit, rendjét és sújtásait, más módon tekergette volna beszédét. Képzelete nem lehetett közönséges, ha ő találta föl a szórórostát.

Iskolás korom őszi és tavaszi kirándulásainak célja volt a vár. Szuszogva kapaszkodtunk a meredeken, az út felén a Kinizsi-sziklánál megpihentünk. Az öreg vitéz erre a sziklára ült fölfelé bandukoltában, s ereje alatt beroppant a bazalt, valóban egy ülep fordítottja látszik a kőben. Milyen természetességgel fonta magához a nép, akit szeretett! Gyalog menesztette föl a birtokát látogató urat, mintha paraszt gyalogolna fölfelé, paraszt-Kinizsi, de álruhás földöntúli erő. Aki alatt a szikla is behorpad, micsoda tettekre képes másban! Kisfaludy lóháton juttatja a csúcsra a bajnokot, ahogy történhetett.

Szülőfalum öt kilométeres távolából apró a vár, akárha a behorpasztott kalap fölső peremére bojtorján ragadt volna, valami kis csonk emelkedik a zsugorodó roncsból. Részletei nem kötik a képzeletet. Nekem is kihajolhat a gótikus ablakon egy rózsás keblű szűz, amikor Sümeg, Tátika vagy Csobánc várából megérkezem. Vadpecsenyék illatoznak, lelkemmé változnak a tárkony, rozmaring, kakukkfű, boróka, áfonya zamatától. Ugyanakkor megszólalhat a mulandóság baglya, a boltozat alól róka sompolyoghat, a megdermedt agarak közül kő gördül le a felröppenő fácán farkatollától, hol hajdan az úri élet, öröm mozgott és zajgott, rám szólhat a porkoláb: „Paraszt? Hogy merészeltél idejönni?!” S előhúzhatom iskolás tarisznyámból a zsíros kenyeret magasból hullott kőre ülve, ahonnan jól látom fehér templomtornyunkat, a környék legmagasabbját.

 

A ferencek urbáriuma

A nagyszülőket élőnek ismerni az élet rendjéhez tartozna, de az én nagyapáim meghaltak e század tízes éveiben, előbb az anyai, idegen fronton, az apai fél évre rá dolga közben a maga földjén. Addig tart a családi emlékezet, ameddig a fakereszt megmarad. Nagy Ferenc dédapám, Imre fia mellett, a temető közepén már jeltelenül, de emlékeimben a megszokás fátyolvirága nyílik rajta, aztán rátemettek valakit, csontjait kupacba hányták, még mélyebbre, az új halott más gondozói meggyújtják a gyertyát öntudatlanul fölötte is.

Csak a papok, tanítók és hozzátartozóik márványobeliszkjei maradandók. Jöttek, ki tudja, honnan, utódtalan senki sem gondol rájuk, csak a föld és a fű az övék a bejárat után. „Itt nyugvó porai fölé Hajós Erzsébetnek fiúi tiszteletül tűzé e keresztet gyászoló fia, József F. Iszkázi plébános, volt 73 éves, kimúlt nov. 28. 1843.” „Özv. Horváth Györgyné, szül. Nyúlfalvi és Nyulassy Amelkai Clarissa M. Kir. Honvédszázadosné, szül. 1838. megh. 1914.” Emitt a honvédszázadosné, amott valahol népfölkelő dédapám.

Csupán arról hallottam, hogy ükapámnak is Ferenc volt a neve, s most az anyakönyvben négy Ferencet találok szépapám apjáig; született 1720. augusztus 25-én. A szépapa mögött már nem használatos az az egyetlen szó, amely valami emlékre utalna, csak ükapámig ért el családfánk első Ferencének híre, akkor még említvén nagyapának.

Nagy János nemzé Ferencet Varga Ilonától; Ferenc nemzé Ferencet Mike Annától; Ferenc nemzé Ferencet Szalai Katalintól; Ferenc nemzé Ferencet Horváth Margittól; Ferenc nemzé Istvánt Sidó Juliannától; István nemzé Bélát Németh Máriától; Béla nemzé Izabellát, Lászlót, Máriát, Istvánt Vas Erzsébettől. Sorolom bibliásan, kifeszítem a nevek vázát, izommal, érrel, próbálom megkötni a csontokat, vérrel éleszteném őket egymás mellett és egymás után.

A Ferenc-úrbéresek sora a jobbágyfelszabadítással szakad meg, a kiszolgáltatottság stigmája eltűnt a robottal, István nagyapám 1855-ös születése után egyszer sem fordul elő.

Béla apámig gyermekhalálok minden nemzedékben. Nem fajtánkra, hanem az egészségtelen körülményekre valló fehér koporsók, halva született nevezetlenek, hamar felejtett nevűek ládikái szentjánosbogarak világosságába zsugorodva pöttyözik a nyáresti temetőt.

Első Ferenc fia, Pál; lányai, Anna és Katalin, csak születésükkel jelezve, hogy voltak: 1746. január 23-án, 1753. április 9-én, 1756. május 20-án; a házassági és a halálozási anyakönyvben megtalálhatatlanok, de a másodszülött Katalin neve mellett 1748. február 3, meghalt azonnal. Apjuknak 1762. szeptember 25-ig van nyoma, mikor a harminc évet élt János megszületett. Anyjuk, Mike Anna 74 évesen halt meg, 1795. február 28-án.

Második Ferenc fölmenőm harmadikként jött világra 1750. szeptember 4-én, túlélhette 64. születésnapját, ha az 1814-es összeírásban megtalálom. Felesége, Szalai Katalin 53 évesen halt meg 1813. február 24-én. Az elsőszülött Pált 11 évesen temették (1778. január 15–1789. március 17.) – márciusban temetés, decemberben halva szülés –, Katalin 1791. január 14-től nyomtalan, Imre 1792 karácsonyától egyetlen farsangot élt meg; Annát meghozta 1795 augusztusa, elvitte a következő pünkösd; a hetedik gyerek, Miklós (1799. november 23–1875. március 6.) az 1849. január 29-i hódolólevélre adja a nevét, 19 évvel idősebb Ferenc bátyja 1846 óta halott már.

Harmadik Ferenc (1780. május 30–1846. november 2.) két évvel fiatalabb feleségével, Horváth Margittal, kilenc gyerek közül ötöt temetett; Barbara (1802. november 26–1803. január 18.); Ferenc (1804. február 12– azonnal); Katalin (1809. október 20–1813. december 25.); Margit (1816. július 11–1816. július 31); János (1817. december 12–1874. szeptember 6.); Ferenc (1821. március 27–1821. április 4.); Rozina, a harmadik szülött megmaradt (1806. március 27–1875. február 15.), Kovács Péter felesége lett; Erzsébet (1813. február 15–1889. február 26.) Marton Gergely felesége a faluban; s az utolsó gyerek, Ferenc dédapám 1826. február 13-tól vitte tovább a Ferenc nevet.

Negyedik Ferenc családjában a korai halálok minden eddigit fölülmúlnak, hiába szült neki hatot Sidó Julianna, csak elsőszülött nagyapám, István gyermekeit ringathatták térdükön; Imrét 35 évesen vitte el a tüdőbaj 1893. újév napján; Ágnes vérhányásban halt meg 9 éves korában, 1869. augusztus 18-án; Mária (1863. augusztus 15–1877. november 15.) kamaszlányt tizennégy évesen vitte el a sorvadás, ő az egyetlen, aki apró márványkeresztjével a korai halálra gondoltat, együtt porlad nagyszüleimmel. Semmit sem hallottam az Örzse és Julianna ikrekről, egyórásan és egyévesen gyengültek a földbe 1868. január 29-én és 1869. január 22-én; meghalt Lóri is (1876. május 2–1878. október 12.).

Ismerhettem volna István nagybátyámat, nővére gyerekkorom Hermi nénije volt; nagyanyám is megidézhető, amint kampósbotjára púposodva áttopog az udvaron, ahogy lánya, Böske néni csokoládéval látogatja Pápáról, s a rákos Marcsát siratja a második világháború idején, sírja olyan messzinek tűnt, mintha a Föld túlsó oldalán volna Nagylak.

Nem házasodtak a faluból, a gyöngülő életerőt nem foghatom rokon vérre. A nevekből sejtem, ősanyáim a vásárhelyi apácák birtokairól valók, mint ahogy ez a röghözkötöttség volt a mozgásterük. Mike Anna biztosan kisszőllősi, Szalai Katalin talán vásárhelyi, Horváth Margit éppúgy felsőiszkázi, mint csőszi lehetett, dédapám Vásárhelyről hozta Sidó Juliannát, nagyapám Kisszőlősről Németh Máriát. Sorvasztotta a magzatot anyjuk rossz táplálkozása, a sok dolog, elvitte őket később a tüdőbaj, tüdőgyulladás, torokgyík, skarlát. Lekaszálta a baj nagyapám hat testvérét sorra.

A családfán húsz korai halál. A jobbágyok még az Istennek is adóztak, az Isten szegény hűbéresei. Tizenegyen vitték a nemzetséget tovább. Kiegyeztek a sorssal, letörölték könnyeiket, bőgtek az éhes állatok, munkához fordította őket a föld.

„Egy egész Jobbágy-Ház-Helyhez Huszon négy Hóld szántó Föld, minden egy Hóldban két Posonyi Mérőt számlálván és Rét Nyolcz Szekér vagy Kaszálóra való… Minden egész Helyel jobbágy köteles a maga földes Urának minden hétben egy Napot Nap-keltétől Nap-Nyugodtig (abban számlatván Munkára való Menetelét és vissza Jövetelét, s az Etetésnek és Itatásnak időit). Szántáskor mindétig négy vonyós marhával s maga szekerével szolgálni…” Az adózás egy forint esztendőnként. Minden egésztelkes gazda köteles az uraságnak évenkét két csirkét, két kappant, tizenkét tojást, egy icce kifőzött vajat adni.

Nagy Ferenc szépapám féltelkesnek számított 1814-ben, 16 és fél holdat mutat az összeírás négyszögölben, mely szerint 1000 öl házhely, 1100 öl rét, 1200 öl káposztás, 1300 öl szántó számít egy holdnak. Házhelye és káposztása 1069, rétje 3544, a Hunyor patakra sásosodva; szántója 14.232 négyszögöl a Kuruttyói, a Horgas, a Temetői, a Szentkúti, a Gólya, a Cserkeri, a Túrási, a Kertattyai dűlőn. Említettem, hét gyerekéből Ferenc és Miklós maradt a földhöz. Ükapám, Ferenc, szintén féltelkes jobbágy 1841-ben 12 hold szántón, 3 és fél hold réten huszonhat nap marhás- vagy ötvenkét nap gyalogrobottal, évi egy forint adóval, két nap fahordással, -összerakással, három nap fonással megterhelve. Majd ez a föld lesz a dédapámé az úrbéri terhek eltörlése idején.

A Ferenc-úrbéresek közül csak dédapámat villantja föl az emlékezet: bognár, föltalálta a szórórostát, népfölkelő volt, Kismartonig űzte az ellenséget 1848 őszén. A többiek arctalan megnevezettek, fehér vászongatyában, szürke szűrben, fekete kalpagban, lógó bajuszosan. A történelem felszínén többet tudok papjukról, tanítójukról. 1754. Bárson János iskolamester jó erkölcsű, elégedett vele Basai László plébános úr és a nép, már tizenöt éve törődik a 137 gyónóköteles lelkével s az 50 kiskorúval, a 187 felsőiszkázival, de akik állva hallgatják a misét, ha néhány padot számlál a püspöki vizitátor, orgonát nem hallgathatnak, orgona nincs, bár aranyozott ezüst szentségtartó, aranyozott kehely ragyog rájuk. Talán szívesen rakja az új templomtornyot első Nagy Ferenc is, de csak az ifjú Ferenc mondhatná meg, csattant-e arcán Bárson János pofonja, ha a fából épült iskolát látogatta egyáltalán. Ő ahhoz a parókiához hordta a követ 1779-ben, melyből én hordtam a misebort, s az elégedett magánosság erődjének képzeltem, amíg pincéjébe nem bújtunk a második világháború utolsó éjszakáján. Többet mondhatna Lavrencsics János tanítóról, mint hogy harmincéves, ismeri a szertartásokat, mégis a plébános segít neki, amíg jobb nincs, bár a tanításhoz elegendő a tudománya.

Semmi hír Vak Bottyán somlai kurucairól. Először ükanyám hangját hallom: „Kati, Mári, gyertek elő! Elmentek a franciák.” Napóleon katonái elől a kutakba bújtak, mert a kutaknak akkora öble volt, hogy még a szekér is megfordulhatott benne. Valóban, környékünkön a magyarok megütköztek a franciákkal, a Marcal mocsaraiba szorították őket Karakónál, Dabrókánál 1809. június 11-én, három nappal a győri csatavesztés előtt. A néphit Napóleont is erre véli járni, pedig csak mostohafia csatázott itt, az itáliai alkirály. Ükanyám huszonhét éves ekkor, a rövid életű Katalinnal viselősen hallhatta a kútból a fönti becsapó csalogatót. Vagy a történelmi mélyből? ahol nem törte olyan árulkodóan a nyelv: „Kati, Mári, gyertek elő! Elmentek a törökök.”

 

 

Az a kerékagycsináláshoz való óriásfúró, kihullván dédapám kezéből, évtizedeken át lógott fölöslegesen a kamra szerszámfalán a bognár mesterség cégérévé jelképesedve, vakrozsdásan, tompán, porosan, pókhálósan. De alatta működött az egyidős gyalupad, ha satucsavarja elszuvasodni látszott, újat esztergáltak helyébe, míg állta az időt a vastag, márványossá, keményedő tölgylap. Nem lophatták ki az ablakon, mikor anyám utolsónak hagyta el a házat. Kerestem azt a fúrót a rosszvasas fiókokban, melyeket ki tudja, milyen bútorból húztak ki a kacatok gyűjtőhelyének. A „Gyűjtsd a vasat és a fémet! Ezzel is a békét véded” idején az udvari vadászterületről teljesíthettem úttörő kötelességemet, tehát a fúró megmaradt addig, amíg múzeumi tárgy lehetett volna a hajdani kéznek valószínűtlenül, éppen bátyám jogán, aki ezermester készségét dédapánktól örökölte. Egyedül a gyalupad rántja magához az emlékezést, ujjam ráírja olvasatlanul: Itt nyugszik Nagy Ferenc lelke.

Minden faluban nélkülözhetetlen a bognár, hát nem volt ő az első, de az utolsó lett a sorban. A bognár, kovács egyféle fontossága később a vasműves felé nőtt. Az én időmben már Bertha bácsi is fölösleges lett a környéknek a szomszédos Kertán. Apám barátja mestersége folytán s katonatársa. Így értem meg a két család ragaszkodását, a komázást, látom magam Bertha bácsi műhelyében, azért vitt oda apám olyan gyakran, hogy magát lássa bennem, a gyereket a faforgács illatában, a mohos rönkből elővarázsolt kerekek, szekéroldalak, szerszámok között, s azért járt társalogni olyan gyakran a kovácshoz, a suszterhoz, hogy megfiatalodjon a mesterek környezetében.

Ott illatozott a bognárműhely a Felsőiszkáz 18-ban. Amit az 1908-ra fölépült faluvégi házba átköltöztettek, mostanra már leletmentés.

Ki lophatta el azt az óriásfúrót?

Aki a jobbágyföld fantáziátlan műveléséhez túlzottan tehetséges, kiszabadult a kézenfekvő másba. Ki sem kellett mozdulni, csak berendezni a színt vagy a kamrát. Keze, észjárása még fürgébbé művelődött, de a szántás, kaszálás, kapálás, állattartás módjait sem felejtette, hiszen a rámaradt fél telket is művelnie kellett, István fia csak a hetvenes években erősödött hozzá.

Ahogy másra mozog a kéz, a gondolkodás is túljár a megszokáson. Föltalálta a szórórostát. Persze nem ő a világon az első, tudományára mégis büszke, ha annyira megrögződött a családi hagyományban. Leginkább akkor juthatott apám eszébe, amikor a szórórostát kölcsön kellett kérnie a zsúpnak való rozs kézi cséplése után. Szelet csinálni is lehet tengelyre szerelt vékony, könnyű fűz- vagy kőrislapáttal olyan szerkezetben, ahol a nehéz mag aláesik, a pelyva kirepül, elszáll, mint az igazi szélben.

Mestersége politikusabbá birizgálta, a huszonkét éves legény beállt népfölkelőnek 1848 őszén. Rozina húsz, Erzsébet tizenhárom évvel idősebb nála, régen férjhez mentek a háztól, anyja, apja halott, János bátyja is házas ember. Talán úgy képzelte, mintha a pápai vásárra menne, s ha távolabbra, úgyis hamar hazakerül majd. Jó erős nyelet faragott, kiegyenesíttette kaszáját a kováccsal, s a pápai úton pántlikák lobogtak kalapjáról. Nem hiszem, hogy ő volt az egyetlen, de talán az első jelentkező, ha az ő kalandja maradt meg némi túlzással, mert nem harcolhatott Pákozdnál kiegyenesített kaszájával, ha a pápai nemzetőrök lekéstek a csatáról, a menekülő Jellasicsot üldözték csupán, s nem Kismartonig, hanem Sopronig, ha a fényes Bécsbe nem jutottak, legalábbis a legtávolabbi, ismert nevű várossal lehessen dicsekedni. De már Pákozd felé aggodalom apasztotta lelkesedését, az őszi munkákból mennyi hiányozhat, ki csinálja meg a rossz szekeret? Hiszen ő otthon nélkülözhetetlen. Itt próbára sem teszik virtusát. Csak menni, menni, ahol sose járt még, föl a Vértesnek, le a Kisalföldre, át a Hanság táján. Az a dolguk, hogy nagy sereget hitessenek, az ágyúkat elsütik a tüzérek, a huszárok ki-kicsapnak előre, s elmondják, milyen a menekülő sereg, amelyet sose látni. Csak az ellenség távcsövezi őket, ha fölparancsolják csapatukat a dombra, s még puskájukat sem hányják el, hogy legalább kaszáját kicserélje. Nyüzsögnek ide-oda. „A népfölkelés közeli viadalban nagyon ártatlan ellenség, de távolban, a környező halmokra telepítve fenyegető tartaléknak, félelmes látvány.”

Mégis ő, aki elmozdult a jobbágy-egyhangúságból, már nem menekült-menekített, hanem űzött, mint egy hű eb, akinek területét megsértették, aztán elégedetten, lihegve, éhesen, csatakosan a helyére tért. Bő gatyája fehér vászna elkoszolódott a porban, sárban, megmosdott a szentkúti forrásban a faluvégen, s elkiáltotta magát a szélső háznál: Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! Hazatért megannyi Háry János a templomdombra, a kovács- és a bognárműhely társalgó közegébe. Valami olyan történt meg velük mégis, amiről álmodni sem mertek: az úrbéri terheket eltörölték.

Kizökkentek a hosszú fásultságból, természetük szerint cselekedhettek újra, a protestáló ősök szokása szerint védelmezték magukat, s ravaszul, amilyen hódoló levelük fogalmazása.

„Alulírottak Ő Felsége Ferencz József eránti hűség és hódolat nyilvánításra felsőbbi rendelet következtében felszóllítva lévén; – Miután ezen Veszprém Megye közönsége Ő Felségének már hódult, mi is azon értelemben Ő Felsége eránti hűségünket s alázatos hódolatunkat nyilvánítjuk. Kelt Felső Iszkázon Januárius 29-én 1849.”

Ismerhette faluja természetét Szilágyi József jegyző, fogalmazásában olyan nyilvánvaló a kényszeredettség, mintha Marton József bíró s az elöljárók alá sem írták volna. Hajós József plébános vastag tollal rója hódolatát, de nem hiszem el, hogy csak Tomor István és Mátis István tudott írni, a bíró és az elöljárók: Kovács Imre, Nagy Mihály, Németh Pál, Szabó Ferenc, Fazekas István, Nagy Miklós, ükapám öccse s Marton Imre neve a jegyző írásával, kereszttel egy olyan faluban, amelynek a 17. századtól említik iskoláját.

Két betyár-földim se volt analfalbéta. Milfajt Ferkó, Sobri Jóska dabronyi születésű alvezére, búcsúverset írt a veszprémi börtönben akasztása előtt; Savanyó Józsi, a bíróság jegyzőkönyve szerint „írni-olvasni tudó, vagyontalan, több ízben büntetett, rablóvezér képen szerepelt csavargó juhász”. Ha a pásztorfélék írni-olvasni tudók lehettek, még inkább a parasztgyerekek, akik ott laktak az iskolához kőhajításnyira.

„S a többi közönség…”-be huszonhárom éves dédapámat, ha akarták, beleszámíthatták, mégis Jellasics üldözője maradt élete végéig, dicsőséges gyűlöletét apámba mesélte át, aki mint a 19. közös gyalogezred katonája láthatta 1914-ben a bán ágaskodó lovas szobrát, amint Magyarország felé sújt kardjával Zágráb teréről.

 

Aszály, ínség, kolera, birtok

Az 1853. március 2-i császári pátens törvényesítette a jobbágyság eltörlését. Az új világ olyan esős évvel kezdődött, belefulladtak a mezők, rétek és a szőlőhegyek. Hat ökörrel húzták ki a szénásszekereket, megállt a víz a laposokon, békás sárban arattak, a gabonakeresztek alja kicsírásodott, a papkévétől lefelé rohadt, beáztak az asztagok.

„Még a hegyek is fölfakadtak, s túl nedvesség miatt a szőlőhegyi pincék vízzel teltek meg és leomlottak.”

Aztán a rétek nagy jegekkel tükrözték a telet. Lefagytak a vadludak ingyen pecsenyének, beóvakodtak a vadak a kertekbe, tőrvetések ideje volt ez s rókariadóké.

Akkor indult a Somlóra a Besenyő-erdő aklából Savanyó Józsi szamarával, és föltört egy úri pincét a nagyszőlősi oldalon, akkor kezdte betyárságát, mikor a negyvennyolc éves Rózsa Sándort körözték, vagy lefogták, olyan gyerekcsínnyel, amiért néhány pofonnál nem járna több, egy kis hordó bor miatt. Könnyen rátaláltak a csizma- és a patanyomon, akkor még ő szolgálta a juhászokat karácsonyra vagy szilveszterre, később az ő vezérlete alatt raboltak az ihászok.

Az ég kieste magát, a föld megelégelte a vizet annyira, hogy iszonyú szárazság következett. 1866-ban, olvasom a Veszprém (Vegyestartalmú hetilap. Szerkeszti Eötvös Károly) című újságban: „A nedves 1853-ik év óta… folytonos szárazság van, s a szárazság 1863.-, 1864.- és 1865.-ik évben s a jelen évnek július havában oly magas fokra emelkedett, hogy gyümölcstermésünk semmi, a gyümölcsfák nagy része (különösen a szilvafák) kivesztek, s a szőlőinkben nem csak a fürtök sültek le, hanem a tőkék is kiégtek és elszáradtak – 1863-ban 1/3-a, 1864-ben fele, 1865-ben 2/3-a kiveszett.”

Még vetőmagra való sem termett!

„Víg dalokat visszhangoztak naponnan a mezők, estennen a szőlőhegyek. Barátság és vendégszeretet üdötte fel tanyáját a Balaton-mellék és a Somlyó megénekelt kedves vidékein. Most falvakon mehetünk át, ahol alig szüretelt egy-két ember, mérföldeken át nincs meg a múlt évi munka ára, hát a jövő évi kenyér? Tétlenül és az elkeseredés fájdalmas érzetével kénytelen a munkáskéz heverni, mert a maga munkáján nincs isten áldása… Parlagon hevernek a mezők, mert nincs vetőmag, a kiveszett szőlőtáblák földei, mert nincs kenyér a munkásnak… nekünk mégis úgy tetszik, hogy török, tatár pusztítása nem volt olyan fájdalmas, mint a mostani elszegényedésünk.”

A lapok hirdetései magasból záporoznak erre a nagy nyomorúságra.

 

 

Víz által légzárolt házi és szoba-ürszékek

melyek által a bűz tökéletesen elzáratik

 

darabja 5–8 ft

 

kettős zárral, csinos szerkezetű 15 ft

 

MIKSITS KÁROLY

bádogos mester

 

Raktára: rózsatér 2-ik szám a városháza mögött

 

A kalapok mint a köcsögszárítón-fán.

Kalapgyártó-raktár

 

SKIVÁN FERENCZ

PESTEN

 

Legújabb forma egész kemény fekete

vagy szürke színben 4–5 ftig

Selyem-kalap fekete kemény 4–5 ftig

 

 

GUBITZ ANDRÁS

 

gazdasági gépgyára Pesten

 

belváros Lipót utcza 41. szám alatt

elsőrendű éremmel kitüntetett ekéire

hívja föl a t. gazdaközösség figyelmét

 

 

Családi krónikánkból hallatszott némi hír, s most megdöbbenve találgatom, éhen pusztulhattak volna. Olyan isteni átokkal kezdődött szabadságuk másfél évtizede, ami valóban a törökhöz hasonlítható, bár a török nem harácsol annyit, mint az ég. Ebben az aszályidőben születtek dédapám gyerekei, s maradt a család folytatójának István.

Ínségbizottságok alakultak. Pénzt adtak vetőmagra. A megyében 317.480 forintot osztottak szét, legaszályosabb volt a pápai és a devecseri járás, s mint jó földű vidéknek, a legnagyobb segítség kellett. A devecseri járásban a három Iszkáz kapta a legtöbbet, Felsőiszkáz kis határára 900 forintot, a három falunak 2264 jutott. A vasutak, utak lendületes építése is ínségmunka lett. Elképzelem bognár dédapámat, ahogy az új pápai útnál kubikol; bevágják a Vörös-dombot, s legalább a határ széléig csákányozik, ás, talicskázik. S közben Pap János középiszkázi uraság a megyénél makacskodik, ő, a jog fenegyerekének mondott, volt 48-as követ „a maga részéről, mint bizottmányi elnök, a mai, a személy és vagyonbiztonságra oly veszélyes időben tetemesebb összeget nem kezel, s mintsem magát a lehető veszedelmeknek kitegye, inkább lemond állásáról”. Valaki azt javasolta, a segélyt ne a pénzügyi hivatalokra bízzák, hanem a bizottmányra.

Az idő tájt rabolhatta el tőle Savanyó József a gyapjú árát. Az öregek rosszallóan emlegették az uraságot, mert nem engedte át földjein a vasutat, ezzel megszabta a falu sorsát, mai veszendőségét. Sokat vitatkoztak, hogy a Budapest–Grác vonalra kössenek egy máig megvalósulatlan Győr–Pápa–Keszthely szárnyat, a találkozás Nagy-, a mai Somlószőlős vagy Somlóvásárhelyen lett volna, és ésszerűen a gráci vasút, közelítve határunkban folytatódott volna, átlósan, és nem a háromszög két szára szerint, kerülővel, ahogyan most utaznak. Pap János bontatta le az ősi templomot, mert a fejére pottyant a mennyezet vakolata 1880-ban.

Láttam föltört kriptáját, érckoporsót a betonrepedésen át, melyet talán Beschorner A. M. és Társa főraktárából rendeltek Pesten, a Kis-híd utczában, a Vadászkürt mellett 1893. november 26-ra. Sírkövét Fellner csinálta Pápán. „Pap János emlékének 1809 november 9–1893 november 26.” Felesége sírköve régibb, csak a név olvasható a moharágta márványon, s az „élete 43. évében” és a

 

Feddhetetlenebb jobb anyát
Födöz e bús sírhalom
Itt gyászolja kora hunytát
A férj – s gyermek – fájdalom
De eljő a boldog óra
Hogy új életre kél pora
Egyesül szeretteivel
S a bút öröm váltja fel

 

Négy fenyő állt a sír négy sarkában, de a háború után kivágták.

Aszályra, éhínségre szörnyű ráadás a kolera ugyanabban az évben. Bár az iszkáziak nem tudhatták, Czuczor Gergely költőt Pesten ez a nomadizált átok döntötte sírba; hallották, már Pápára, Devecserbe ért, itt a szomszédban, Csöglén és Nagyszőlősön. Két hét alatt végigpusztította a megyét. November 11-én 251 megbetegedés, 118 halott; november 18-án 310 megbetegedés, 155 halott; november 25-én 3042 megbetegedés, 1233 halott. Győzték-e a pápai sírásók a 474 kolerással? Csöglén, Nagyszőlősön ketten pusztultak el. Negyvenöt faluban, de Városlődön aratott leginkább. „Városlődre állítólag két odavaló asszony vitte be a cholerát Csatkáról, hova búcsúra mentek el. Nem ok nélkül ütöttek zajt a fővárosi lapok a végett, hogy a búcsújárásokat járványos vidékeken be kell tiltani… Hiába, a mi politikánk három szóból áll: eső után köpönyeg.” Október 21-én már 98 halált okoztak a szentes csatkai búcsúsok.

Dédanyám, Sidó Julianna, négy alvó kisgyereke fölött csak imádkozhatott könyörületért, s végül hálaadó misére ment, melyet talán Pados Lajos káplán celebrált, ő keresztelte apámat a gótikus keresztkútból, gyerekkorának plébánosa.

 

Itt nyugszik

 

PADOS LAJOS

volt esperes plébános

 

szül 1835 szept 8

megh 1905 júni 19

 

Áldás és béke legyen

drága porai felett

 

Nagyobb uram a te irgalmasságod

mint az én gyarlóságom

 

A tagosítás, a birtokok véglegesítése így halasztódott a hetvenes évek végére. A szomszédos Csőszről maradt fönn egy tárgyalási jegyzőkönyv. „Felvéve Csőszön 1877 évi június 12-én a Közalapítványi Kir. ügyigazgatóságnak, mint a Somlyó-vásárhelyi Közalapítványi urodalom törvényes jogképviselőjének s felperesnek – Csősz község ez idő szerint bírája s általa a Csőszi volt úrbéres község, mint alperes ellen úrbéri birtokszabályozás, legelőelkülönítés s erdei haszonvételek rendezése, úgy az urodalmi birtokok tagosítása végett a veszprémi kir. törvényszék előtt lefolytatott s bírói ítéletekkel jogerejűleg befejezett úrbéri ügyére vonatkozólag – 4786/1877 szám alatt kir. törvényszéki végzéssel elrendelt végrehajtás s mérnöki bevezetés tárgyában.

Jelen voltak: a bíróság részéről alulírottak,

felperesi részről: Kossuth Péter úr, mint felp. képviselője, kir. vallásalapítványi ügyész, Kozma Ede úr S. vásárhelyi tiszttartó és Stetina Vincze mérnök úr. –

Alperesi részről: Pap János úr kir. tanácsos, alp. képviselő, Antal György községi bíró” s az elöljárók. A falubelieket nem urazzák, még Tamás Antal községi tanítót sem, aki a „soronkívüliek” részéről jelent meg.

A per tárgya, a csőszi és kisszőlősi határban szétszórt alapítványi föld-, rét-, erdőrészek egyesítése ne kezdődjön el addig, amíg a volt jobbágyság birtokainak egyéni tagosítása nem történik meg. A felperes szerint a volt jobbágyság az egyéni tagosítást nem kérte, s a mérnököt csak saját birtokára érvényesen fizeti. „…a csőszi közös legelőre kimenvén, ugyanott Stetina Vincze munkálódó mérnök úr a mérnöki láncz meghúzásával munkálatába bevezettetett.” „Alperesi képviselő úr ekkor is kijelenté, hogy általános egyéni tagosítás nélkül az urodalmi tagnak kimérését és birtokbavételét ellenezni fogja.” Pap János aláírása hatvannyolc éves, reszkető kéz nyoma, de jogi riposztjai fiatalosan elevenek.

Úgy tűnik, a felsőiszkáziak nem perlekedtek, erre adatot nem találtam. A csőszieket a tagosítási huzavona jelzésére említem meg.

„A jegyzőkönyv ezzel bezáratván Stetina Vincze munkálódó mérnök úrnak használatára kívánságához képest a perek mellett levő három darab eredeti hitelesített térképek bádogtokban, továbbá a három darab szinte hitelesített birtokkönyvek az elkülönítési tervrajz a Csőszi per mellől, végre Kis-Szöllősi és Csőszi határokra vonatkozó osztályozási okiratokat térítvény mellett, mely ide záratik, kiadattuk.”

A vallási alapítvány, a somlóvásárhelyi bencés apácák, a II. József által föloszlatott pozsonyi klarisszák jogutóda, megkezdte lassú elvonulását, a végkiárusítást három falujából Birtokukból nagyapám is vett földet, rétet a századvégen.

Az 1880-as telekkönyvben dédapám, öreg Nagy Ferenc, a bognár, 13 és egyharmad kataszteri holdas paraszt a Szentkúti-dűlőben, a Legelő-dűlőben, a Rét-dűlőben.

Míg a tagosítás bonyolódott, Savanyó Józsit már körözték, az öreg Rózsa Sándor 1878-ban meghalt a szamosújvári börtönben. Nem tudom, Savanyó tartotta-e nagyobb izgalomban a környéket, vagy a tagosítás? Az urakat, gazdagokat biztosan a betyár, de ami a középiszkázi búcsú napján esett meg 1879. június 29-én, máig élő legenda szülőfalumban, elfogták.

 

Vér az úrért

A Savanyó család Pap János kúriája mellett lakott cselédlakásban a Hosszú Házban, melyet a közelmúltig tartott az idő. A kúria mai, rideg bútorzatú téeszirodáinak helyén európai műveltségű úr; a Hosszú Házban Józsi és Pista betyárok, szüleik, lánytestvéreik… Híres-hírhedett lakók, míg őseim megint a történelem alatt névtelenül, hacsak nem képzelem el dédapámat a felsőiszkázi plébániát védő, halálos nagy verekedésben. Aki népfölkelőnek állt 1848-ban, ott kellett legyen.

Én gyerekként csupán azt hallottam, egy csöglei ember – a behajlított, hosszú nyelű vasvillával, mellyel a szekérről a ganyét vagy a kazal magasából a szalmát, szénát szokták lehúzni – kapaccsal a hátában vánszorgott haza a kertek alatt.

1865. november 23-án követválasztásra mozdult a környék Somlóvásárhelyre. A fölső-vidéki reformátusok, Adorjánháza, Egeralja, Csögle, Nagypirit, Kispirit, s a Somló alatti Nagyszőlős jelöltje Békássy Lajos, a katolikusoké Pap János volt Iszkázról, Csőszről, Kisszőlősből, Somlóvásárhelyről. Katolikus – protestáns! Kiskoromban református templomba lépni is bűn lett volna. Most értem meg, korabeli hírek olvasása közben, mikor a felsőiszkázi vérengzésről értesülök, a falumbeliek e század közepéig ható haragját a csögleiek iránt. A történet valóságos, de a maga módján egyik félnek sincs igaza.

Úgy lett volna természetes, hogy a Békássy-pártiak kis kerülővel, a nagyszőlősiekkel vonulnak Vásárhelyre, nem a Pap Jánost jelölő Csőszön, Iszkázon át. A csősziek kapuikból lesték a félezer embert a csöglei pap vezérlete alatt. Közöttük tizenkét szekér Vas megyei illetéktelen szűr alá rejtett fokosokkal. A csögleiek – e gyűjtőszóval fejezik ki a fölsővidékieket – a kapuk mögött elkészített „szerszámokat” képzeltek, „láttak”. Felsőiszkáz negyedórára Csősztől, még a kutyaugatás is áthallik, még inkább a zenebona, szavalókórus, induló. Hadak jöttének borzongása járta át a falut. Lehet, a szélső háznál fölingerelt csapat várta a csögleieket, lehet, a plébánia udvaráról közéjük dobtak egy cserépdarabot, s valakinek a száját szétroncsolta. Betörtek a parókiába, hogy Szabó Imre esperest, Pados Lajos káplánt megverjék. Megöljék?

„Marton István felsőiszkázi szegény, sánta ember, látván, hogy a csögleiek a paplak kapuját sarkából kivetve az udvarba rontottak és esperes úr életét kioltani szándékoznak, élete veszélyével a toronyhoz lopódzkodik, a vészharangot meghúzza, s ezzel megmenti esperes úr életét.” A csögleiek szerint azért mentek az udvarba, mert azt hitték, berángatott társukat agyonverik, de azt már nem vették észre, csak szűre van odabenn, az ember kimenekült belőle, s velük együtt a felsőiszkáziakkal tusakodik. A kisbíró térden állva könyörög, ne bántsák a papokat. Valaki lelövi; az iszkáziak azt mondják, a bundás, szakállas csöglei pap, a csögleiek iszkázi golyóra fogják. Szól a félrevert harang. Kaszára, kapára felsőiszkáziak, középiszkáziak, alsóiszkáziak, kisszőlősiek! Nagy Péter rokonom kezében a zászlórudat széttörik, kővel dobálják, a törött zászlónyéllel véresen is tartja magát. Vasvilla, ásó, kapacs, fejsze, fokos, öregkés! Öt halott, nyolc életveszélyes, harminc könnyebben sebesült a csögleiek közül. Akit hátában kapaccsal, kertek alatt menekülve hozott felém az emlékezet, élve maradt-e? Kétszázan hazaszaladtak. Hat halott, nyolc magatehetetlen a papudvarban és a templomdombon. Ennyi vér nem folyt szülőfalumban soha. „Egy kis csatában is elég volna, ah! de mi az, a csatában meghalni, harczmezőn sebesülni, elesni a mi kiszenvedett embereink halálához, sebesüléseink kínos gyötrelmeihez, fájdalmához képest! – Az ellenség a magával jól tehetetlent többé nem bántja, a kegyelmet kérőnek életét meghagyja. A mi embereink hiába könyörögtek, irgalom nélkül a legkegyetlenebb kínzások között verettek agyon. Arczukon orrukat, füleiket be és megvagdosva, szemeiket kiszúrva, így eltorzítottan találta őket a vizsgáló-bíróság is.”

Kétszázzal kevesebben jutottak Somlóvásárhelyre Békássy párthívei. Pap János nyerte meg a választást, de ez a kétes győzelem könnyen fellebbezhető a szörnyű előzmények miatt, melyeket Kenessey Móric törvényszéki főügyész vizsgál ki. „Felső-Iszkázról 3 egyént, kik közül 2 birtokos, országos nemes, pandúrokkal elfogatott, majd Csöglére, majd Vásárhelyre hurcoltatott és 6–9 napi fogvatartással étlen, szomjan sanyargattatott… Nagy Péter aki a paplak udvarának kiürítésében is részt vehetett, e derék ember úgy megérdemelne száz forint jutalmat, mint szűz lány a koszorút, és mégis ezt K. M. úr 7, mond hét hétig sanyargatta a veszprémi tömlöczben. – Ellenben azokat a csöglei suhanczokat, akik a f. iszkázi bírót és egyik elöljárót buzogányokkal leütötték, és azokat, a kik a paplakudvarba és folyosóba behatolva mindent összveromboltak, és V. G. kis-szöllősi derék gyámatyát félholtra verték, s a kik közül ez kettőt is megnevez, egészen mellőzte. Csögléről volt főügyész ur öt suhanczot rendelt le Veszprémbe, mind olyanokat, kiket a mi tanuink nem ismernek, nem terhelnek, és kik talán jelen sem voltak a kérdéses vérengzésen, a minthogy néhány nap mulva, a mint a devecseri katonaállítás végbement, egyszerre mind az öten szabadon is bocsájtattak. Ellenben azok a csöglei lakosok, akik tanuink által terhelve, és név szerint is megnevezve vannak, egészen ignoráltattak.”

A főügyész lemondott, a választási győzelmet megsemmisítették. Kenessey Móric és Pap János volt főügyészek éles sajtópárbajba kezdenek a Veszprém című hetilap jó papírján, szépen tipografizált oldalain, olyan páston, hogy Pap János végső szúrása mellékletként jelenik meg.

 

 

„KENESSEY: Miután azonban Pap János úr – a megyei törvényszék ezen »enfant terrible«-je – lemondásomat a f. iszkázi bünügybeni vizsgálattal – melyben én, mint időkori megyei főügyész vettem részt – akarja összefüggésbe hozni – ez okból úton-útfélen azt terjeszti, mintha az ő fellépése, s a hivatalos hatalomnak állítólag visszaélés miatt reám nehezedő felelősségtőli menekvés vágya indíttattak volna lemondásra.

a) Pap János úr féktelen vádaskodásai, a leggyöngédebb kifejezéssel élve vakmerő gyanúsításai rövid, hivatalos pályámat megmérgezték ugyan, s csak Pap János úr nevetséggel határos önhittségéből magyarázható ki azon eljárása, hogy lemondásomat az ő cselekvősége gyanánt akarná feltüntetni.

b) E felelősség csak akkor leendett reám nézve elviselhetetlenné, ha Pap János úr észjárását követve a »csöglei csordát« (saját kedvelt szavai) vezető papnak, mint a f. iszkázi kisbíró – szerinte kétségtelen – gyilkosának elfogását vagy az általa javasolt egyébb ehez hasonló rendszabályok alkalmazását helyeseltem volna. –

c) Az ellenem mint időkori megyei tiszti főügyész ellen elkövetett rágalmazása megtorlás tekintetéből Pap János ellen a törvényes lépéseket megtettem.

PAP JÁNOS: Hogy én úton-útfélen terjesztem azt, mintha az én fellépésem indította volna K. M. urat lemondásra? Úton-útfélen terjeszteni sohase volt mesterségem s bizonyos lehet benne K. M. úr hogy házamnál is, melyből ritkán szoktam kimozdulni, csak akkor jön személyes emlékezetbe, ha arról más valaki előhozakodik. Ha olyan fontosságot tulajdonítanék a köztünk fenforgó viszonynak, mint ő magának képzeli, akkor én is fölrándultam volna Pestre, mint ő tette, midőn az ügy a t. királyi táblán fenforgott, de azt se tudtam, mikor lettek az irományok fölterjesztve.

És ha mégis ily forma hír terjed úton-útfélen, mint ő előadja, akkor csak magát és hírlapi cikkjeit okozza. Minél több cikket ír e részben, annál gyanúsabbá teszi magát, mert a hírlapot olvasó publicum legnagyobb részben tud gondolkodni is.

KENESSEY: Ez évben Pesten nem is lévén, idézett előadását csak felizgatott képzelő tehetsége által teremtett álomképnek tekinthetem; ily körülmények között pedig higyje el, az ő mesék országában kalandozó, de alacsony röptű phantasiája sokkal bámulatra méltóbb, mint az én általa csodált phlegmám.

SZERKESZTŐSÉG: Ilyetén hang megszokott az angol közönségnél, nálunk azonban sok visszatetszéssel találkozik. Elégnek tartjuk ezt csak érinteni. Az egészben azt fájlaljuk egyébiránt, hogy nem tekinthetjük egyébnek a vitát, mint a választási ingerültség folytatásának.

PAP JÁNOS: Alacsony röptű phantasiámat emlegeti. Egyébkint én a magasröptű phantasiát nagyra becsülöm a költészetben, zenészetben, és más szép művészetekben, de mivel én egyiknek sem vagyok bajnoka, azért nem is szoktam felsőbb régiókban repkedni, hanem a földön jártam mindig, de egyenes úton, se jobbra, se balra nem kacsingatva, s a jó hivatalnok érdemeit nem a magas röptű eszmék, hanem a szükséges képzettségen kívül, főkép az egyenesség, igazságszeretet és kötelességérzet kisebb vagy nagyobb fokozata szerint szoktam mérlegelni.

Jogtalan igazságtalan kedvezést soha senkitől nem kívántam, nem is szorultam rá és el se fogadnám. K. M. volt tiszti főügyész úrtól pedig csak annyit vártam, és derék atyja szép tulajdonságai után ítélve, reménylettem is, hogy a kérdésbeli vizsgálat folyam alatt épen olyan eljárást fog követni, mint követne akkor, ha az eset megfordítva állana. Ha az eset így állana, kérdem, akkor is megtámadott és magukat védelmezett csögleieket fogdostatná össze? akkor is elhalasztotta volna a vizsgálat folytatását 11 hétig, míg a második választás végbe ment; és akkor is több mint fél évi vizsgálatnak is az volna az eredménye, ami most? vagyis egy talicska írás, és siker = 0?

De a kérdéseket nem is én intézem hozzá, intézze azokat ő önmagához, midőn egykor reggel kialudván lázas ingerültségét, magát normális állapotban lenni tapasztalandja.

SZERKESZTŐSÉG: A vörös kréta jogát nem akarván ezúttal igénybe venni, csak mély sajnálatunkat fejezzük ki, hogy e pár sornak lapunkban helyet kelle adni.

PAP JÁNOS: Mert ámbár K. M. úr a reformált vallás felekezethez tartozik, de ő azért nem a reformátusságnak, és nem is egyik pártnak, hanem egész Veszprém megyének volt tiszti főügyésze, kinek fizetéséhez az iszkázi plébániabeli catholicusok is szintúgy, mint a nem catholicusok hozzájárultak az ő arcuk verejtékének fillérjeivel.

Isten kegyelméből mi catholicusok, kik az István koronája népességének 2/3-át tesszük, még nem jutottunk oda, s hiszek az isteni gondviselésben, nem is fogunk odajutni, hogy saját hazánkban úgy tekintessünk, mint az indiai páriák, vagy a törökországi ráják, kiket büntetlenül szabad fegyveres kézzel megrohanni és legyilkolni házi tűzhelyeiknél, s a kiket, ha sikerül nekik a megtámadókat kiűzni, még üldözőbe venni is lehessen, azért hogy miért merték magukat védelmezni? és miért nem hagyták magukat egytől egyig lemészároltatni?

SZERKESZTŐSÉG: Nem titkolhatjuk meglepetésünket a fölött, hogy e szavak a felvilágosodás eszméiben annyira gazdag igen t. cikkíró tollából kerültek ki. De semmi esetre meg nem engedhetjük, hogy bármilyen fél részéről jövőre ismétlődjenek.

KENESSEY: Nem akarom P. J. urat a gyanúsítgatások azon terére követni, melyet ő irányomban oly ritka leleményességgel gyakorol, de a tényállások azon elferdítése s azon vallási fanatismusról tanúskodó kifejezések és eszmék miatt, melyekkel válasza saturálva van, jogosítva érzem magamat a szerk. megjegyzésben foglalt, mintha »P. J. úr a felvilágosodás magasabb eszméiben annyira gazdag« lenne, egész határozottsággal kétségbe vonni, – s abbeli aggodalmamnak adni kifejezést, valljon képviselői választásának megsemmisítése nem volt-e vagy tán még egyébbre is kártékony befolyással? Oly ellenféllel van dolgom, ki a fegyvert nem igen válogatja.

PAP JÁNOS: A megyei törvényszéknél tett lépéseivel és a magánkereset megindításával fenyegetődzésekkel kár volt a tintát pazalni, jól tudja K. M. úr maga is, hogy nem tartozom azok közé, kik ön árnyékjoktól megijedni szoktak. A nyilatkozatban foglalt meggondolatlan sértő kifejezéseket megvetéssel visszautasítom, kijelentvén, hogy K. M. úr engem megsérteni nem képes.”

Az uraság győztesnek képzelve magát, gőgjétől, vad elmemozgásától kimerülten lerakta a tollat 1866. november 22-én, Középiszkázon.

Hónapokkal a vér után melyikük gondolt fájdalmasan a halottakra, a politikai csatározás áldozataira? Egymással voltak elfoglalva az urak, ki tudott a parasztok közül a parádés sértegetésről? Ám a Veszprém című lap olvasása nélkül is tudták, kicsoda Pap János. Konok, okos, művelt, betyáros. Ha az öreg Savanyó József nemzi, betyár is lehetett volna, nem ijedt meg az árnyékától. Éppúgy sértegeti Kenesseyt, persze ő se másként, mint ahogy Józsi káromkodik az urakra betörései közben. De ne tagadjuk meg tőle az igazságosságra való törekvést, bizonyos jó szándékot, ami Savanyóból is kitetszik. Még azt is elképzelem, ügyvédje lehetett volna nagy, szombathelyi perében, mint ahogy a csősziek alperesi képviselője volt.

 

Az utolsó betyár

Az öregek beszélték, László-napi búcsúkor fogták el Savanyót. A kertalji, aratásra érett rozsban bújtak meg a betyárok, lányok hordták ki a lakomára való ételt és a bort, s míg mulatoztak, rajtuk ütöttek a pandúrok. A szombathelyi királyi törvényszék jegyzőkönyve szerint a valóság gyilkosabb. Akkor még nem fogták el.

„Mátis József, Domján György és Kóczán Ferencz tanúknak hittel erősített vallomásai szerint igazoltatik, hogy nevezettek, mint megyei pandúrok 1879. évi június 29-én búcsú alkalmával Közép-Iszkázra érkeztek azon határozott szándékkal, hogy a szökésben volt ifj. Savanyó Józsefet és bűntársait elfogják, mert biztosan remélték, hogy e napon ifj. Savanyó József a Közép-Iszkázon lakó szüleit meg fogja látogatni, – napközben a pandúrok az utcán forgolódtak, este felé azonban, hogy távozottaknak tartassanak, kimentek a faluból és csak éjjel a kertek alatt csendesen tértek vissza és öreg Savanyó József kertje alatti kazal mögött húzták meg magukat, s ügyeltek a házból távozókra, – már jó sokáig vártak, midőn egyszerre észrevették, hogy három ember közeleg a kazal felé és a kert aljának távozni készülnek, amint a szalma kazal mellett elhaladtak, a pandúrok utánuk mentek és néhány lépés után megállásra szólították fel a távozókat, erre ifjú Savanyó József lekapta válláról fegyverét és azt Mátis József pandúr tizedes mellének szegezte, mielőtt azonban a fegyvert kisüthette volna, Mátis József a fegyver csövét gyors mozdulattal félre taszította, s így menekült a biztos haláltól. Mátis József és Domján György pandúrok megfogták ifj. Savanyó Józsefet és kezéből a puskát kicsavarták és a földre teperték, – ezen huzalkodás közben a másik két csavargó Kóczán Ferenc pandúrt támadták meg, mit észrevevén Mátis tizedes, azonnal társának segélyére sietett, s midőn azt a rablók kezei között, fegyverét az egyik támadóra, ki nem volt más, mint Savanyó István, – kisütötte, ezen lövés következtében Savanyó István összeesett, a másik csavargó Csuka Molnár József erre futásnak vette a dolgot, de a futás közben Kóczán Ferencz lövése a lábán találta, s igyent is sikerült elfogni, – ekközben azonban ifj. Savanyó Józsefnek sikerült magát kiszabadítani és fegyvere visszahagyása mellett végkép menekülni.

ifj. Savanyó József vádlott tagadta, hogy a pandúrok megtámadásánál jelen lett volna, ennek ellenére Mátis József hittel erősített vallomása azonban igazolja, hogy vádlott volt azon harmadik rabló, ki Mátis József tizedesre puskát szegzé, és annak visszahagyása mellett elmenekült. Mátis József tanú határozott vallomást tett arra, hogy ifj. Savanyó Józsefet kit már korábban is ismert, ezen alkalommal is felismerte, úgy Kóczán Ferencz és Domján György tanúk hit alatt igazolják, hogy Mátis József tizedes által meglőtt Savanyó István mielőtt meghalt, előttük nyíltan beismerte, hogy az elmenekült társuk ifj. Savanyó József volt, ugyanezt mondta meg vallomásában az elfogott Csuka Molnár József is, mely körülményeknél fogva már teljesen legyőzöttnek volt tekintendő.”

A leírás a pandúrok emlékezése szerint való, ők vallanak. Savanyó tagadja Mátis József hittel erősített vallomását. Ez a Mátis József felsőiszkázi, ő ismerte, s a környéken csak szülőfalumban élnek Mátisok, rokonságuk máig is majdnem a fél falu. A betyár egyetlen embert sem ölt meg szándékosan, csak részességgel vádolhatták; Mátis József lelőtte Savanyó Pistát oktalanul, s a buta pandúrok éppen a nagyvadat hagyták elmenekülni, a három puskás, a már három puszta kézzel szemben hogyan lehetett ilyen ügyetlen? Még öt évet kellett várniuk, szaglászniuk. A betyárt a környéken azóta nem látták, innen az elfogásáról szóló hiedelem.

1878. július 10-én elfogatóparancsot adtak ki ellene, 1884. május 4-én fogták el, a tárgyalás 1886. május 6-án kezdődött, és hat napig tartott a huszonöt vádlottal számoló per Szombathelyen; köztük másik falubelim, az alsóiszkázi születésű Farkas József Andor. Hat évig rejtette a Bakony és a juhászok. Midőn a juhászat vesztett régi nagyságából, csökkent az állomány, sok fölösleges, csavargóvá kényszerült pásztor szegődött mellé. Nem az az idill, ami a Vasárnapi Újság fejlécén: pásztorkunyhó, gémeskút, a gatyás, kalapos, nagy bajszú juhász könyökre dőlve fekszik; a feleség gyerekükkel áll kendősen, hosszú, sötét ruhában, ebédet hozott éppen; a fiú is gatyás, kalapos; fehér kutya nézi őket hűségesen. Nem idill, de gyalogbetyárság. Még a lopott lófogatot is gyatrán hajtották. Győrgyömörőtől Zsidig, a Vas megyei Kelédtől Tihanyig terjedt Savanyó világa. Rabolt, ahogy adódott; lépes mézet, tehenet, aranyórát, pénzt, fegyvert; a besúgó számadót, erdészt megverte, megverette. Nem szervezett bandát, mint Sobri vagy Rózsa Sándor, nekik még alvezéreik is voltak. A mi rablóvezérünk egyedi vagy más-más társsal baktatott erdőn-mezőn oda, ahol bizalmas ismerősei éltek. Hatévi bujdosása alatt tizenhatszor tört be, mintha csak a megélhetésért tette volna. Közben mit csinált, nem tudom; az iszkáziak szerint drótostótnak öltözve jelent meg anyja temetésén. Senki sem szól szeretőkről, barátokról, a bírósági jegyzőkönyv csak bűneit sorolja egybe, ő az elsőrendű vádlott. Az „izsákfai származású, 45. éves, rom. cath. vallású írni olvasni tudó, vagyontalan, több ízben büntetett, rablóvezér képen szerepelt csavargó juhász” lopás, rablás, emberölési kísérlet, szándékos emberölési kísérlet részessége, emberölés részessége, súlyos testi sértés vádjával állt a bíróság előtt.

 

 

ALSÓSÁG, 1877. november 20.

 

„a.) Ifjú Savanyó József, Farkas József Andor, Horváth Wenczli Mihály és Jóna József egeraljai juhászok egymásközt lopásra szövetkezvén, 1877. évi november hó 20-án éjjel Alsó-Sághon Berkovits József tanító kertjébe mentek és annak… méheséből 6 kas lépesmézet loptak el, azt megelőzőleg pedig a méheket megfojtották, a lopott mézet a Marczal mellett fekvő réten rejtették el s azt később egymás közt felosztották, vádlottaknak ezen cselekménye tekintettel arra, hogy Berkovits József káros részéről a kár 60 frtban számítatott fel, úgy tekintettel arra, hogy Jóna József és Horváth Wenczli Mihály vallomásai szerint a lopás idején Horváth Wenczli Mihály egy duplacsövü pisztollyal, ifj. Savanyó József egy fejszével voltak felfegyverkezve a btkv 333/334. és 337. §-aiba ütköző lopás tényálladékát foglalja magában –, melynek alapján ifj. Savanyó József és Farkas József Andor vádlottakat ezen lopás bűntettében bűnösnek kellett kimondani.

b.) Ugyancsak ifjú Savanyó József, Farkas József Andor vádlottak beismerik, hogy Jóna József és Wenczli Mihály társaikkal együtt, midőn a lopott méhkasokat a marczali réten tisztás helyre elrejtették, nem elégedtek meg ezen zsákmánnyal, hanem azon szándékkal, hogy Schulczbeck József juhai közül néhányat ellopnak ismét még ugyanazon éjjel visszamentek Alsó Sághra, – Schulczbeck József kereskedő házához, s amint annak udvarára betekintettek, ott Schulczbeck Józsefnek a vásárról hazaérkezett szekerét, melyen két ládában az eladásra szánt kelme és vászonnemű portékák voltak, találták fel, mely felfedezés után ifjú Savanyó József felment a szekérre és a nála volt fejsze segélyével a deszkából állott ládák leszegezett fedelét felfeszítette; ifjú Savanyó József ez alatt ugyan tagadásba veszi, hogy a ládákat ő törte volna fel, az azonban ellenében Farkas József Andor, Jóna József és Horváth Wenczli Mihály bűntársak vallomásaival igazoltatik, ez utóbb nevezett Jóna József és Horváth Wenczli Mihály vallomásai szerint a ládákban talált portékákból 4 bugyorral összekötöttek, és azokat szintén azon helyre szállították, hol a méz volt elrejtve, és a lopott tárgyakon másnap megosztozkodtak… azok értéke Schulczbeck József káros részéről 1200 frtra becsültetett.”

 

 

SZENTIVÁNFA, 1877. december 5.

 

„1877. deczember 5, ikén este három rabló jelentkezett Szent Istvánfán Bezerédy Antal kastélyában, kik közül kettő puskával, egy pedig fejszével volt felfegyverkezve, ez utóbbi a konyha küszöbénél maradt, míg a másik kettő a konyhában talált nőcselédek és Szabó Ferencz inassal magukat az uraság szobájába vezettették, hol a cselédeket arczczal a fal felé állíták, ennek megtörténtével az egyik rabló fegyverét Bezerédy Antalra szegezve, fenyegetések között pénzt követelt, erre Bezerédy Antal és annak szintén a szobában volt neje 150. frt készpénzt, aranyórát és lánczot és különböző más arany és ezüstneműeket adtak elő, és mindketten iszonyú félelmet állottak ki, akkor az egyik rabló a fegyvertusájával Bezerédy Antalt a vállán olly erősen üté meg, hogy a fegyver ágya meghasadt. Miután a rablók a káros vallomása szerint mintegy 550 frt értékű arany és ezüst pénzeket és egyéb tárgyakat magukhoz vettek, a kastélyból távoztak. –

Farkas József Andor vádlott a vizsgálat és a végtárgyalás folyamán önként beismerte, hogy ezen rablásban részt vett, és hogy kívüle még ifj. Savanyó József, Savanyó István és a már elítélt Falusi József és Falusi János működtek közre a rablás elkövetésénél, mely akképpen történt, hogy Falusi József és Falusi János rábeszélése folytán 1877. évi deczember hó 4. ikén éjjel ifj. Savanyó József, Savanyó István és ő Pór Magasiba mentek felfegyverkezetten Falusi József házához, és azon éjjel úgy a következő napon délutánig a padláson rejtőzködtek, és itt beszélték meg, hogy este Szent Istvánfán Bezerédynél fognak rabolni, – délután 3 óra tájban Falusi József egylovas szekerén hátul elhelyezkedtek és miután Falusi József egy gyékénnyel leterítette őket, elindultak Szent Istvánfa felé, amint a faluból kiértek Falusi János szegődött hozzájuk és szintén fölült a szekérre, este felé érkeztek meg a Szent Istvánfa előtti nyári akolhoz, hol a szekérről leszálltak, Falusi János a ló és szekér őrzésére az akolnál visszamaradt, míg ifj. Savanyó József, Savanyó István és ő, úgy Falusi József bementek a községbe Bezerédy Antal lakására, útközben ifj. Savanyó József utasította Falusi Józsefet, hogy a kapunál maradjon felvigyázónak és ügyeljen, hogy a cselédség ki ne jöhessen, Savanyó István bent a kastély folyosóján állíttatott fel, ifj. Savanyó József és ő pedig bement Bezerédy Antal szobájába, hol ifjú Savanyó József az ott talált Bezerédy Antalt pénzének előadására szólítá fel, s miután az átadott pénzt keveselte, Bezerédy Antalt puskája tusával vállán megüté, erre Bezerédy Antal az összes pénzkészletét átadván, miután ifjú Savanyó József még néhány arany és ezüst tárgyakat és egy lancaster fegyvert is magához vett, a kastélyból távoztak és visszamenve az akolhoz, ott ifjú Savanyó József felosztá a rablott pénzt, melyből ő csak 11. frtot kapott azon kijelentés mellett, hogy több nem jut neki, az aranyórát és a lánczot ifj. Savanyó József, a lancaster puskát pedig Falusi József vette magához, ezután felültek a szekérre és visszamentek egészen a Csererdőig, itt ifjú Savanyó József, Savanyó István és ő, a szekeret elhagyták és az erdőbe távoztak, Falusi József és János pedig szekéren haza mentek. –

Farkas József Andor vádlott ezen beismerő vallomását szembe mondotta ifj. Savanyó József bűntársának, ez utóbbi vádlott azonban ennek daczára tagadta, hogy a rablás előkészítésében részt vett – ezzel szemben ifj. Savanyó József ellenében a vád, Falusi János és a börtönben elhalt Falusi József bűntársaknak vallomásai által is bebizonyittatik… a mellett bizonyítékul szolgál ifj. Savanyó József vádlott ellenében özv. Almási Anna tanuvallomása, ki jelen végtárgyalás során ifj. Savanyó József vádlott személyében azon rablót, ki Bezerédy Antaltól fenyegetések között pénzt követelt és megnevezett a puska tusával vállon üté, – határozottan felismerte, – továbbá Bakó Rozi és Szabó Ferencz tanúk vallomásai kik ifj. Savanyó Józsefet alakjára és nagyságára nézve hasonlónak ismerték fel azon rablóhoz, ki uruktól pénzt követelt és azt bántalmazta, ezen bizonyítékok teljesen kiegészíttetnek öreg Szalay János és Fodor Mihály tanuknak azon hittel erősített vallomásai által, mely szerint ifjú Savanyó József 1883. évi október hóban a Szergény községhez tartozó lovasi majorban érkezvén, beszélgetés közben előttük nyíltan beismerte, hogy a Bezerédy ellen elkövetett rablásban részt vett, s e miatt kellett bujdosóvá lennie, ugyanezt bizonyítja Csuka Molnár József vallomása is, ki előtt vádlott szintén elismerte a Bezerédy elleni rablásban való közreműködést, – Savanyó Anna és Farkas József Andorné vallomásai pedig azt igazolják, hogy ifj. Savanyó József a rablás idejét megelőzőleg Farkas József Andor társaságában hazulról eltávoztak és csak harmadnapon tértek haza. –”

 

 

KÖZÉPISZKÁZ, 1879. június 29.

 

A búcsú napja. Savanyó Istvánt megölik a pandúrok.

 

 

CSABRENDEK, 1881. augusztus 31.

 

Káplár Németh József, Bálint József, Tápi József, Szücs Zsiga János és Hajdu Borzas Ferenc vádlottak beismerték, hogy Savanyó vezetése alatt törtek be a csabrendeki Hátzky Kálmán földbirtokoshoz. „Udvarára behatoltak, és miután kijelölt állásaikat elfoglalták, ifj. Savanyó József és Bálint József a kastélyba mentek, hol az étterem ajtaját kinyitván, megtöltött fegyvereiket azon fenyegetéssel szegezték Vidos Ilka házfelügyelőnőre, hogy »senki meg ne mozduljon, mert életével játszik« – azonban a rablók, látva azt, hogy az üvegajtóval ellátott szomszéd sötét szobából Bogyay Antal az étterembe lépett, de a rablókat megpillantva sötét szobába visszaugrott, úgy látván azt is, hogy a szomszéd sötét szobában még többen is vannak, és kijönni szándékoznak, azon félelemtől, nehogy a szomszéd sötét szobából lelövessenek, annélkül, hogy rablási szándékukat végrehajtották volna, a lakásból gyorsan távoztak. Eközben történt, hogy Bogyay Antal menekülés czéljából amint az ablakon kiugrott, az ablak mellett állott Németh Káplár József által meglövetett, melynek következtében a vizsgálati iratok mellett levő orvosi bonczlelet és vélemény tanúsítása szerint nemsokára meghalt. –

A fentebb megnevezett bűntársaknak a zala egerszegi kir. büntető törvényszék előtt lefolyt bűnügyben hitelesített vallomásai, úgy Tápi József és Bálint József bűntársaktól, a jelen tárgyalás alkalmával újra kérett és ifj. Savanyó József vádlottnak szemébe mondott azon vallomásaikkal, hogy Hátzky Kálmánnál elkövetni szándékolt rablásnál ifjú Savanyó József volt a vezérük… társaival egyetemben a jogsértő eredmény bekövetkezhetését nyilván elősegítette az által, hogy ő és társai fegyveres kézzel elfoglalták a kijelölt helyeiket és igy Németh Káplár Józsefnek módot nyújtottak arra, hogy Bogyay Antalt agyonlőhesse, saját ténykedésükkel mozdították elő, – ezeknél fogva ifj. Savanyó József vádlottat… szándékos emberölés bűntettének részességében… bűnösnek kimondani kellett. –”

 

 

GYIRÓT, 1881. szeptember 11.

 

„Gyirótban Reiter Dániel bezárt istállójából 26 darab birkát hajtottak el, a lopott birkákat egész Mezőlakig hajtották, hol azonban a nép által felismertettek, mely alkalommal Csuka Molnár Józsefet elfogták és a birkákat a tolvajoktól elvették, ifj. Savanyó József azonban elmenekült, ifj. Savanyó József vádlott beismerte azt is, hogy ezen alkalommal fegyvert viselt, de bűntársának vallomása szerint ifj. Savanyó József megmenekülését ezen körülménynek köszönhette, mert a nép nem merte megközelíteni.”

 

 

GYŐRGYÖMÖRŐ, 1882. február 4.

 

„Farkas István és neje, Salamon Erzse vádlottaknak a vizsgálat és a végtárgyalás után ismételt beismerései által igazoltatik, hogy ifjú Savanyó József vádlott 1881. év őszszel több ízben megjelent Győr Gyömörőn Farkas István házánál, és miután attól kitudta, hogy Gerstman Gáspár sok pénzzel rendelkezik, és lányát 1882. évi február 25. ikén férjhez adni akarja, azon reményben, hogy ez alkalommal sok pénzt fog Gerstman Gáspár házánál találhatni 1882. évi február hó 3. ikán este két ismeretlen fegyveres társával együtt Győr Gyömörőn Farkas István házánál azon szándékkal jelent meg, hogy a következő estén Gerstman Gáspárt kirabolja, ifj. Savanyó József és két ismeretlen társa egész a következő napestig Farkas István házánál tartózkodtak, este felé először ifj. Savanyó József fegyver nélkül a faluban körültekintett és Gerstman József háza körül vizsgálódott, midőn innen visszatért, felszólította társait fegyvereik megtöltésére, és ő maga is Farkas István jelenlétében fegyverét megtölté, és ezt követőleg a rablók Farkas István házától eltávoztak és a szándékolt rablás végrehajtására Gerstman Gáspár házához mentek, –

…ezek egyike az udvarban az ablak mellé állott, a másik két rabló pedig felvont és előre szegzett fegyverrel kezükben a ház küszöbén beléptek, – a házbeliek éppen akkor a folyosón tartózkodtak, mert Ábeles Jakab veje Gerstman Gáspárnak távozni készült és a házbeliek azt az útra készenállott szekérhez akarták kísérni, – amint a rablók a folyosóra értek, az ott talált házbelieket a szobába terelték, Bendes Pál kocsisnak azonban sikerült a folyosóról kimenekülni, miközben az egyik rabló utána is lőtt, de ezen lövés Bendes Pált nem találta, midőn a rablók a szobába jutottak, az alacsonyabb termetű ezen szavakkal »pénzt vagy életet« fegyverét Gerstman Gáspár mellére szegzé, mit látva a megtámadott fia, Gerstman Zsigmond gyorsan hátulról átkarolá a rablót és magához szorítva fogva tartotta – a magasabb termetű rabló társát kiakarván szabadítani ezen helyzetből, a puska tusával néhányszor a fejére ütött Gerstman Zsigmondnak, ez azonban erre sem tágított és a rablót magától el nem ereszté, ekkor a fogva tartott rabló, azt mondta társának »lődd agyon a kutyát, mert nem ereszt el« – mely felszólításra a magasabb termetű rabló oldalról a mellébe lőtt Gerstman Zsigmondnak, melynek folytán ez a fogva tartott rablót kezei közül kibocsátá, míg ez történt, addig Gerstman Gáspár az egyik lányával a belső szobába menekültek és annak bejáratát bútordarabokkal eltorlaszolták, azonban az alacsonyabb rabló oda is be akart menni, és az ajtó elé menve iszonyú káromkodások és fenyegetések között újra pénzt követelt – erre Gerstman Gáspár elővette a pénztárcát és abból Gerstman Zsigmond szedte elő a pénzt és egyenként adogatá át a 10. frtos bankjegyeket az alacsonyabb termetű rablónak, már 6. darab tízest adott volt, midőn kint az udvaron lövés hallatszott, erre a rablók rögtön kivonultak a szobából az udvarra, hol már a kapu előtt nagyobb néptömeg gyülekezett össze, midőn ezek a kaput betaszították, az egyik rabló a nép közé lőtt két ízben, mely lövések egyike a nép között állott Gerstman Dávidot találta, ki a lövés után rögtön összerogyott, azt követően a rablók még néhány lövést téve az udvaron, hátul a kert alá távoztak. –

…a rablás alkalmával nyert lőtt seb következtében Gerstman Dávid 1882. évi február hó 28. án elhalt. – …a rablás alkalmával szerzett lövés által Gerstman Zsigmond testében 28. napi gyógyulási időt igényelt súlyos testi sérelmet szenvedett. – ifj. Savanyó József… tagadása ellenében… tanúk, kik hittel igazolták, hogy… személyében határozottan felismerték azon alacsonyabb termetű rablót, ki Gerstman Gáspár mellének szegezte fegyverét és pénzt követelt, ugyanez volt azon rabló, kit Gerstman Zsigmond megfogott, s ki társát arra hívta fel, hogy Gerstman Zsigmondot lője agyon… ifj. Savanyó József ellen a Gerstman Dávid irányában elkövetett gyilkosság bűntette miatt emelt vád nem volt megállapítható, mert jóllehet terheli vádlottat Farkas István és neje Salamon Erzse vádlottak azon vallomása, mely szerint a rablást követőleg néhány hétre ifj. Savanyó József ismét megjelenvén Farkas István házánál, midőn tudomására adták, hogy Gerstman Dávid meghalt – ifj. Savanyó József oda nyilatkozott, hogy ő lőtte meg Gerstman Dávidot, – de ezen nyilatkozat magában véve, miután vádlott jelenleg tagadta ezen kijelentés tételét, – annak igazolása, hogy Gerstman Dávidot csakugyan vádlott lőtte volna meg, bizonyítéknak annál kevésbé volt elfogadható, – mert ezzel szemben Sebő Dániel tanú a végtárgyalás folyamán hit alatt azt tanúsította, hogy Gerstman Dávid meglövetésénél jelen lévén, jól látta azt, hogy nem ifj. Savanyó József, hanem a jóval magasabb termetű fekete csuklyás szűrt viselt rabló lőtt Gerstman Dávidra.”

 

 

GYŐRGYÖMÖRŐ, 1882. június 15.

 

„Farkas István vádlott és neje Salamon Erzsének vallomásai által igazoltatik, hogy 1882. évi június hó 15. én este ifj. Savanyó József vádlott az itteni fegyházban elhalt Szij Sörös János társával együtt fegyveresen jelentek meg Győr Gyömörőn Farkas István házánál és mintegy éjfélig maradtak ott, ez alkalommal ifj. Savanyó József arról értesíté Farkas Istvánt, hogy Szalay István lovait a győri vásáron meglátván, azok megtetszettek neki, azért jöttek, hogy ezen lovakat és Winkler Ignátz szekerét az éjjel ellopják – ez alkalommal ifj. Savanyó József kijelenté, hogy azért jött a lovakért, mert többé gyalog járni nem akar, mintegy éjfél körül ifj. Savanyó József társával együtt eltávozott és azon éjjel még Szalay Istvánnak két darab 600. frt értékű lovát és 18. frtra becsült szerszámát a nyitott istállóból, továbbá Winkler Ignátznak egy 80. frtra becsült sárga festésű szekerét csakugyan ellopták, és a lopott jószágokkal már vagy 10. napig barangoltak, – végre azonban Felső Zsiden a nép által a hegyek közt megszorítva lettek, s miután a szekér rúdja ez alkalommal eltörött, kénytelenek voltak a tolvajok a lopott jószágok visszahagyása mellett menekülni, így az ellopott lovak, szerszám és szekér megkerültek és tulajdonosaik birtokába visszaadattak. –”

 

 

KÁPTALANFA. 1882. december 31.

 

„ifj. Savanyó József, a szökésben lévő Horváth Nárai János, és az elhalt Hajdu Borzas István 1882. évi deczember hó 31. dikén éjjel Károlyházáról Káptalanfára mentek azon szándékkal, hogy Tiborcz István ispán irodaházából lophassanak; ifj. Savanyó József egy hátultöltő duplacsövű fegyverrel, Horváth Nárai János egy fejszével volt ellátva, Hajdu Borzas Istvánnál egy bot volt, az utóbbi a kertben állíttatott felvigyázónak, mig ifjú Savanyó József és Horváth Nárai János a fejsze segítségével az irodaszoba ajtaját befeszítették és onnan egy hátultöltő lancester fegyvert egy 10. lövetű revolvert, egy vadásztarisznyát töltényekkel, egy szűrt és egy vadászkabátot, 2 darab tollkést, két db dohányzacskót, gyufatartót és egy táskát hoztak el, mely tárgyakon megosztozkodtak.”

 

 

KELÉD, 1883. április 19.

 

„Beck Ferencz korcsmáros hátulsó szobáját befeszítették és onnan ruhaneműeket, továbbá a szinte felfeszített konyhából nyíló kamrában feltalált zsírt és egyéb élelmiszereket, melynek értéke káros szerint 162. frt 10. krban számíttatott fel, – elloptak, és azt egymás között felosztották” –

 

 

SZÉPLAK, 1883. április 22.

 

„a Széplak községhez tartozó batkaházi majorban Horváth Wenczli Mihály szökevény és a jogerejűleg elítélt Orbán János társával megjelentek és a bezárt ólakból 9. darab sertést és 3. db malaczot hajtottak és azokat öreg Varga Józsefnek adták el 100. frtért, mely összegen megosztoztak.”

 

 

EGYHÁZASHETYE, 1883. április 26.

 

„éjjel, a már jogerejűleg elitélve lévő Orbán János és a szökevény Horváth Nárai János társaságában… Kováts Lajos istállójából egy szürke színű tehenet, mely a káros által 85. frtra becsültetett hajtottak el, és a lopott tehenet öreg Varga Józsefnek 30. frtért adták el, mely összegből ő is 10. frtot kapott. –”

 

 

DOBA, 1883. július 15.

 

„estefelé ifjú Savanyó József vádlott a szökevény Horváth Nárai János bűntársával Dobán Németh Péter József számadó juhászt keresték, és Kulcsár József juhász által azon erdőbe vezettették magukat, hol Németh Péter József őrzött, amint a nevezettet feltalálták, Horváth Nárai János egy csiharral hátulról úgy fejbe vágta, hogy nevezett összerogyott, ezután mindketten ütöttek és az ütések közben mindég azt kérdezték – megilleted-e (vagyis rászolgáltál-e) s az ütésekkel csak akkor hagytak fel, midőn Németh Péter József kijelenté, hogy megilleti a verés – ezután ifjú Savanyó József és Horváth Nárai János eltávoztak. – A vizsgálati iratok mellett lévő orvosi látlelet és szakértői vélemény igazolása szerint a verés következtében Németh Péter József keze eltörött, s ennek következtében sértett testében súlyos sérelmet szenvedett, melynek folytán sértett 35. napig fekvő beteg volt, a végtárgyalás folyamán sértett újabban felülvizsgáltatván az orvosi felülvizsgálati vélemény azt állapította meg, hogy a kézen szenvedett csonttörés maradandólag megbénította sértett kezét és nehezebb munkára nem lesz képes alkalmazni. –

ifj. Savanyó József vádlott tagadásba vette, hogy ezen sérelmeket ő okozta és hogy a sértett megveretésénél jelen lett volna…”

 

 

GYERTYÁNOS, 1883. augusztus 1.

 

„este 9–10 óra között Gyertyános községben négy fegyveres rabló hatolt be özv. Rosenthál Józsefné házához, kik közül egy a kapu előtt foglalt állást, három a szobába ment és erőszakos fenyegetések és tettleges bántalmazások mellett özv. Rosenthál Józsefnét pénzének előadására kényszerítették, özv. Rosenthál Józsefné miután ő és fia Rosenthál Samu a rablók által bántalmazva lett, belátta, hogy a legnagyobb veszélyben forog életük, ennek megmentése czéljából első ízben 14. db ötforintos bankjegyet, – midőn ezzel meg nem elégedtek az elrejtett 450. frt készpénzt is átadá a rablóknak, kik mintegy 1/2 óráig tartózkodtak a házban, mely idő alatt feltörték a szekrényeket és onnan ruhaneműeket, 2. db aranyfüggőt, egy melltűt, egy ezüst órát, továbbá behatoltak a bolti helyiségbe, onnan az összes aprópénzt, dohány és zsinórokat, – végre az ablak alatt őrtálló rabló felszólítására a szekrényben feltalált és káros vallomása szerint mintegy 10.000. frt értékű adósleveleket rabolták el és azzal a rablók eltávoztak. –

Özv. Rosenthál Józsefné káros, tekintettel arra, hogy az elrablott adóslevelek helyett az adósok részére új adósleveleket állítottak ki, a rablás folytán szenvedett összes kárát 2809. forintban számította fel. –

Ifj. Savanyó József vádlott valamint a vizsgálat úgy a végtárgyalás folyamán is tagadta, hogy e rablás elkövetésénél közreműködött, – de ennek ellenében özv. Rosenthál Józsefné káros, Rosenthál Samu és Rosenthál Rozália tanúk, kik ifjú Savanyó József személyében határozottan felismerték azon rablót, ki a rablás alkalmával, mint vezér szerepelt és a pénzeket kezelte …támogatja ezen bizonyítékokat Rosenthál Károly tanú hit alatti vallomása is, mely szerint tanú rablást megelőzőleg egy ifj. Savanyó Józsefhez hasonló embert látott vizsgálódni a ház körül, úgy Tüdő Mihály vallomása, aki azt bizonyítja, hogy midőn 1883. év ősszel Puszta Dörögdön ifj. Savanyó József és Horváth Nárai János által felkerestetett, nevezettek ez alkalommal arról beszéltek, hogy pénzük elég van, mert Vasmegyéből hoztak, hol egy zsidóasszonyt raboltak meg. –

 

 

ÁGOSTAI MAJOR, 1883. augusztus 12.

 

Bakos Károly „mint a Freistädler féle tartományi urodalom erdőkerülője, 1883. augusztus hó 11. dikén az ágostai majorhoz tartozó erdőségben találkozott ifj. Savanyó József és annak 3. társával, kik ez alkalommal tollas kalapot viseltek, – ifjú Savanyó József megszólította Bakos Károlyt és azt mondta neki, hogy ő vasmegyei pandúrőrmester, a polgári ruhába öltözködött legényeivel azért jött ezen erdőbe, hogy disznólopókat nyomozzanak, kik ezen erdő felé menekültek, – ifj. Savanyó József ez alkalommal az egyik társát ki pásztor ruhába volt öltözve, úgy mutatá be, hogy ez azon pásztor, ki elől a disznók elhajtva lettek, – Bakos Károly nem ismervén ifj. Savanyó Józsefet, mindezt elhitte neki és betelepedett a rablók közé, azokkal beszélgetett, eközben ifj. Savanyó József azt kérdezte Bakostól, hogy nem hallott-e valami Savanyó Józsiról, mire Bakos azt válaszolta rá, hogy csak annyit tud róla… azelőtt 3. nappal Veszprémben a Szarvas korcsmában ebédelt társaival és útját erre felé vette, – mely kijelentésre ifj. Savanyó József azon megjegyzést tette, hogy az nem való, mert biztos tudomása van arról, hogy Savanyó Józsit a kis czelli csendbiztos elfogatta és jelenleg Kis Czellben van fogva, harmadmagával, – erre viszont Bakos jegyzé meg azt, hogy szegény gyereknek a dolga fojtósra esett, ha elfogatott, – ezen beszélgetés után Bakos elvált a rablóktól, és azokkal csak másnap reggel találkozott. Midőn másnap reggel Bakos az ágostai majorba ment, az egyik rabló az udvarról beszólította és Doma Vendel és Varga Kürti Pál majorbeli lakására, Bakos bement a szobába és ott találta az előtte való nap látott idegeneket, kik az asztal körül ülve boroztak, először borral kínálták, csakhamar azonban Doma Vendel majorbeli juhász elkezdte káromolni, és azt mondá »csak pandúr miattad nem hozhatunk fát az erdőről« – ezt követőleg azon rabló, ki a szobába hívta, egy kanász baltával oly erősen csapott vállára, hogy Bakos a földre esett és vállcsontja eltörött, ezután a rablók – kivéve ifjú Savanyó Józsefet és Kecskés Józsefet – szakadatlanul ütötték, és ebben Doma Vendel és Varga Kürti Pál is segítettek neki, sőt Doma Vendel teljesen agyonüttetni akarta, mi, hogy nem történt meg ifj. Savanyó Józsefnek köszönhető, ki midőn látta már, hogy teljesen vérbe fagyva a földön fetrengett, társainak megparancsolá, hogy többet ne merészeljék bántani, – azonban ezek a kínzással mégsem hagytak fel, hanem annak daczára, hogy az egyik lába a rajt tipródás következtében kificzamodott, a másik lábán tánczolnia kellett, azután fegyveréből a srétet kiszedték és azt megetették vele és véres arczára borral áztatott kendőt borítottak, szóval egész nap kínozták és végezetül szívének fegyvert szegeztek és feje fölött ütésre készen egy fejszét tartottak, és megesküdtették arra, hogy őket soha nem fogja elárulni, midőn a kínzással végeztek, az ágyba fektették, – ifj. Savanyó József ez alkalommal azt mondta Bakosnak, tudd meg hogy én Savanyó Józsi vagyok, nem pedig pandúrőrmester s azzal 9. darab bankjegyet mutatott fel, – este felé rablók eltávoztak és magukkal hurczolva Bakos Károlyt is, az erdőben lévő kunyhónál töltötték az éjjelt és csak hajnalban távoztak, amikor Bakos szintén haza vánszorgott. –”

 

 

NAGYALÁSONY és SALAMON között, 1883. szeptember 18.

 

„Plahovits Márton, aki Ferschitz Mihály baromfikereskedő tyukásza, kora reggel, amint a Nagyalásony és Salamon közti országúton Sarkadi János fuvaros szekerén haladtak, az országutat egyik oldaláról körülvevő erdőkből előjött, két fegyveres rabló által megtámadtattak, ez alkalommal a rablók fegyvert szegeztek Plahovits Márton tyukászra és őt a szekérről leszállították, és súlyos bántalmazások mellett ruháiból kivetkőztették és pénzétől megfosztották, – Plahovits Márton sértett szerint 268. frt készpénzt vittek el a rablók és a bántalmazásával csak akkor hagytak fel, midőn a jajgatásra figyelmessé lettek, a rablás színhelyétől mintegy 400. lépésnyire szántó Böröcz István, Gerencsér János és Mainczinger Antal cselédek és feléjük közeledtek, ezt látva a rablók a közeledő cselédek felé lövöldöztek, azon célból, hogy azokat visszariasszák, mely alkalmat Plahovits Márton arra használta fel, hogy ing és gatyában futásnak eredt és így a rablóktól megmenekült, a rablók ezután felmentek a szekérre és ott mindent kikutattak, minthogy azonban több pénzt nem találtak, Sarkadi János fuvarost a szekérrel Salamon felé távozni hagyták, maguk pedig szintén a szántó cselédek felé távoztak. –

A vizsgálati iratok mellett lévő orvosi látlelet és vélemény igazolása szerint Plahovits Márton sértett a rablás alkalmával nyert bántalmazások folytán testében súlyos sérelmeket szenvedett, melynek következtében 60. napig beteg volt. –

ifj. Savanyó József vádlott a végtárgyalás alkalmával beismerte, hogy ezen rablást megelőző estén a rablás színhelyétől félórányi távolságban fekvő podári pusztán Horváth Nárai János szökevény társával együtt megjelent és Kis Gyökeres György juhásznál egész hajnal közeledtéig tartózkodtak, beismerte azt is, hogy mindketten felfegyverkezve voltak, tagadásba vette azonban, hogy Plahovits Márton tyukászt ő és társa Horváth Nárai János szökevény rabolták volna meg, – annak ellenére azonban a podári pusztán jelen volt Kis Gyökeres György, Micheller Szepi, ifj. Rákóczi Mihály és Németh Lajos vallomásai bebizonyították, hogy ifj. Savanyó József a podári pusztán Horváth Nárai János és még két ismeretlen társával együtt jelentek meg és Kis Gyökeres György által a puszta közelében fekvő agáczásban étellel és itallal láttattak el, nevezettek vallomása szerint éjfél tájban ifjú Savanyó József a két ismeretlen társát magától és pusztáról elbocsájtá, mire ezek, kiknél fegyver nem volt, távoztak; ifj. Savanyó József és Horváth Nárai János még egy ideig borozgattak és azután hajnal felé azon erdőbe távoztak, melyből azon rablók, kik Plahovits Márton tyukászt kirabolták, jöttek ki. –”

 

 

SZERGÉNY, 1883. október 23.

 

„ifj. Savanyó József vádlott beismerte, hogy 1883. évi október havában a lába kificzamodván, ennek gyógyítása végett a Szergény községhez tartozó lovasi majorba ment, hol lábát Fodor Mihály lakásán helyre tették, mintegy három estve és éjjelente tartózkodott ezen majorban… a harmadik estve, október 23. án ifj. Savanyó József a majorba jövén Fodor Mihály juhász lakásán borozgattak és beszélgettek, eközben történt, hogy a juhászok ifj. Savanyó Józsefnek a fegyverzetét nézegették és a 10. lövetű revolver kezelési módját akarták megismerni… a tarisznyájából elővett töltényt mutogatá, azután kiszedett a revolverből 9. töltényt és azokat szintén az asztalra rakva, visszaolvasta – miután az asztalon tíz töltényt olvasott meg, azt hitte, hogy a revolverben nincs több töltés, holott egy töltés mégis maradott, mert az asztalon lévő töltények közül egyet már korábban a tarisznyájából vett elő, – ifj. Savanyó József a pisztoly kezelésmódját úgy mutogatta, hogy annak csövét az asztal körül állott juhászokra tartva, egymásután meghúzva a pisztoly billentyűjét, a kakast lecsettentette, midőn ezt negyedízben próbálta, a pisztolyban maradt töltény elsült és abból kilőtt golyó az asztal előtt állott Ruzsa János 15. éves juhászbojtár homlokába fúródott, ki annak következtében rögtön összerogyott és nemsokára meghalt.”

 

 

BALATONSZÖLŐS, 1883. november 21.

 

„ifj. Savanyó József, Sipos (:Szabó:) István juhászt lakásán keresték fel és oda hívatván Entz Józsefet is, egész másnap reggelig együtt beszélgettek, reggel pedig kimenvén a pécseli erdőre, miután Németh (:Dozoga:) István és Entz József vádlottak elégséges eledelt és bort szállítottak az erdőre ott egész nap együtt tanyáztak és elhatározták, hogy este Balaton Kis Szöllősre mennek, és ott Fábián József református lekészt, – ki pénzes ember hírében állott ki fogják rabolni, – ifj. Savanyó József biztatására Németh (:Dozoga:) István és Entz József vádlottak azszintén reá állottak a rablásra főképpen azért, mert ifj. Savanyó József azt mondá nekik, hogy a rablásnál csak mint felvigyázók fognak szerepelni, – nap közben Grotta Dávid pécseli zsidó korcsmáros, miután Németh (:Dozoga:) Istvántól és Entz Józseftől megtudta, hogy Savanyó Józsi társaival együtt az erdőn tanyáz, csupa kíváncsiságból kiment az erdőre és Savanyó Józsit úgy társait egy üveg borral és szivarokkal megvendégelte, és egy ideig velük beszélgetvén az erdőből eltávozott, este ifjú Savanyó József a szándékolt rablás végrehajtására elindult társaival, kik Entz József kivételével, – kinél csak bot volt, – felfegyverkezve voltak, – Balaton Kis Szöllősre érve ifj. Savanyó József, Kecskés József, Sipos (:Szabó:) István és Horváth Nárai János előmenve behatoltak Fábián József református lelkész udvarára, Entz József és Németh (:Dozoga:) István a lelkész házának közelségében meghúzván magukat, a szándékolt rablás azonban nem sikerült, mert amint Tóth Rozália a lelkész cselédje az udvaron megpillantá a rablókat, gyanakodni kezdett, midőn ezek egyike a tisztelendő ur felől tudakozódott, sejtve, hogy rablókkal van dolga, gyorsan becsapta a rablók előtt a folyosó ajtaját, és ezzel megakadályozá a rablóknak a házba juthatását, miután a rablók jelenléte alatt a kutyák erőssen ugattak, a rablók azon félelemből, nehogy a cselédség által elfogattassanak, gyorsan visszavonultak az udvarról és távozni készültek, ezen elhatározásukat főleg azon körülmény is előidézte, hogy bent a szobában a megrémült öreg lelkész, miután a szolgálótól megtudta, hogy kívül rablók szándékoznak betörni, azon czélból, hogy a népséget összecsődítse, kilőtt az ablakon, mire a rablók végképp eltávoztak és a házhoz vissza nem tértek. –”

 

 

NAGYVÁZSONY, 1883. december 3.

 

Sipos (Szabó) István és Kecskés József vallomása szerint „ifj. Savanyó József, Horváth Nárai János, Horváth Wenczli Mihály és Doma Vendel a Nagy Vázsonyhoz közel fekvő Bakony erdőségben, az úgynevezett »fekete kátyó« körüli részben együtt tanyáztak és itt határozták el magukat arra, hogy este a nagy vázsonyi urodalom iroda helyiségében rablást követnek el… arczukat befeketítették és este fele mind a hatan puskákkal és baltákkal felfegyverkezetten a rablás végrehajtására megindultak, és közülük öten az iroda szobába mentek, Sipos (:Szabó:) István pedig kívül az udvarban őrt állott, – Rotterman Károly urodalmi intéző, Veller Alajos számtartó, Mikolás Vincze főerdész, Ráffl Ignátz szeszfőzde vezető, Rauch József hajdú, mint tanúknak hittel erősített vallomásai szerint igazoltatik, hogy nevezett tanúk voltak jelen 1883. évi deczember 3. ikán a báró Todeseo tulajdonát képező urodalom iroda szobájában, midőn hat óra tájban 5. fegyveres rabló lépett az irodába, ezek közül négyen puskájukat reájuk szegezték és vezérük azt mondá »senki se merészeljen mozdulni« – ezután a rablóvezér a pénztárnok után tudakozódott s midőn kérdésére Veller Alajos számtartó jelentkezett, ettől pénzt követelt, erre Veller Alajos számtartó a pénztárhoz ment és onnan egy 100. forintos bankjegyet vett elő, melyet a rablóvezérnek átadott, ezen utóbbi azonban nem elégedett meg a pénzzel, és ezen szavakat mondá Veller Alajoshoz »a többi pénzt is, mi a pénztárban van ide kell adni, mert utána fogok nézni, és ha valamit találok, akkor német kutya meg fogsz halni,« – ezen fenyegetésre Veller Alajos megijedvén, az összes pénzt, mely 434. frt 94. krt tett ki elővevé a Wertheim cassából, átadá a rablóvezérnek, a rablóvezér a bankjegyet maga zsebre rakta, a fatányérban volt aprópénzt pedig egyik társának tarisznyájába önté, azután a cassához menvén, annak minden szegét zugát összekutatá és az irományokat a földre szórta, az abban talált teknős béka nyelű tollkést pedig szintén magához vette, ekközben jött a szobába Bentl kocsis két lányával, ezeket a rablók az asztal alá bújni kényszerítették és egy kendővel az asztalt leterítették, – a rablóvezér a pénztár átkutatása után ismét Veller Alajostól fenyegetőleg – pénzt követelt, és miután már minden pénzt átadott volt, és többet adni nem tudott, akkor a rablóvezér egy székre ülni kényszeríté és kezeit zsineggel összeköté, ezután egyik rablótársára, kinél csak fejsze volt, reá parancsolt, hogy üssön Veller Alajosra, ezen felszólítás folytán azon rabló a fejszével oldalba ütötte Veller Alajost, ki az ütésre térdre esett és rimánkodott, hogy ne bántsák, – ezt látva Rotterman Károly intéző, kérte a rablókat, hogy ne bántsák Vellert, mert az úgyis oda adná a pénzt, ha volna, de több nincs, mint amit adott, erre a rablók a bántalmazással felhagytak és Veller Alajostól 15. frt értékű ezüst óráját és a nála volt 9. frt. készpénzt, Rotterman Károlytól 120. frt értékű aranyóráját, Huemer Ferencztől 80. frt értékű aranyóráját és 2. frt 80. kr készpénzét sorban elvették, és a szobában kutatva a falon függött vörös bőrtokú, 6. lövetű forgópisztolyt, továbbá az almáriumból előkutatott flóber puskát és egy szélpuskát is magukhoz vettek, ezen kutatás közben Fuzs János inas nyitott a szobába, de látva a rablókat, jóllehet az egyik rabló a szobába akarta rántani, – mégis sikerült ennek magát visszarántani és gyorsan az igazgató szobájába futni, hol az ajtót magára zárta, midőn Fuzs János a folyosón visszafutott, az egyik rabló, ki az ajtónál állott, utána lőtt, de ezen lövés nevezettet nem találta, – Fuzs János menekülve a rablók kezei közül, a magára zárt szobában az ablakon kilőtt, melyre a künt őrt állott rabló viszont az ablakra lőtt, Fuzs János mégegyszer kilőtt az ablakon, mely dördülésre az iroda szobában volt rablók eltávoztak. –”

 

 

KÜLSŐCSÁNY, 1883. december 18.

 

„1883. évi deczember 18. án elkövetett rablást megelőzőleg 3. nappal ifj. Savanyó József, Kecskés József és a szökevény Horváth Nárai János Külső Csányba jöttek és Novák Ferencz uraság birkaaklába mentek, hol Csécs József számadó juhász távollétében ennek bojtárját, Lengyel Ferkót keresték fel és nevezettet arra kérték, hogy számukra eledelt szerezzen, – Lengyel Ferkó erre bemenvén gazdájának lakására, Csécs Józsefnek mondá, hogy a börtönből szabadult 3. szegény legény van az akolban, kik enni kérnek, Csécs József erre elkészíté a vacsorát és azt Lengyel Ferkó kivivé az akolba, hol azután megvacsoráltak és beszélgettek, ezen beszélgetés közben jött a szó Schorich János földbirtokosra, ifj. Savanyó József kérdezősködésére Lengyel Ferkó elmondá, hogy ezen úrnak sok pénze lehet, mert a napszámosait legjobban fizeti, ezen beszélgetés közben a rablók elhatározták, hogy Schorich Jánost ki fogják rabolni és ifjú Savanyó József különféle biztatgatásokkal, különösen az által, hogy csak strázsakép fog szerepelni, s így fel nem ismerhetik, Lengyel Ferkót is rábírta a rablásbani részvételre, midőn Lengyel Ferkó a rábeszélésnek engedett és megígérte, hogy velük fog tartani, – megállapodtak abban, hogy harmadnapon este felé a »buza gödörnek« nevezett erdőrészben fognak találkozni Lengyel Ferkóval és onnan mennek a rablás végrehajtására, ezen elhatározás után Lengyel Ferkó a rablókat a közel lévő gétyei hegyre kísérte Bernát Ferkó szőlőpásztorhoz és onnan tőlük megvállott, harmadnapra az előre meghatározott időben ifj. Savanyó József, Kecskés József és Horváth Nárai János csakugyan megjelentek a »buza gödörnek« nevezett erdőrészben, és miután Lengyel Ferkó szintén oda érkezett, Horváth Nárai János egy puskát adott át Lengyel Ferkónak, melyet a szőlőpásztortól, a hegyről hozott, ezután mindannyian megtölték fegyvereiket és Schorich János lakására mentek, hol Lengyel Ferkó a ház bejáratánál foglalt állást, ifj. Savanyó József, Horváth Nárai János és Kecskés József pedig a házba bementek, az utóbb nevezett később a szobából kijött és az udvaron az ablak előtt foglalt állást. –

…midőn a szobába léptek Schorich Jánosra azonnal fegyvert szegeztek és a rablóvezér ezen szavakkal szólítá meg »ne félj, senki nem fog bántani, csak a pénzt add elő«, ezen felszólításra Schorich János elővevén tárczáját, átadá az egyik rablónak, ki abból az összes pénzt, mely mintegy 30. forint lehetett, kivette és a tárczát visszaadva újabban pénzt követelt, Schorich János erre kijelenté, hogy több pénzt nem adhat, mert esetlegesen jelenleg több pénz nincs házánál, – ezen kijelentésre az egyik rabló tenyerével Schorich Jánost többízben arczul csapta, a másik rabló pedig, aki vezérnek lenni látszott, öklével úgy szemközt vágta, hogy Schorich Jánosnak a szemüvege a földre esett és összezúzódott, akkor a rablóvezér káromlás között ezen szavakat mondá »add elő porosz kutya a pénzedet, mert mi tudjuk, hogy neked sok pénzed van«, miután Schorich ezen újabb felszólításra sem tudott több pénzt előadni, nevezettet a rablók a székhez zsineggel megkötötték és kezeit hátravonva szintén összekötötték, e közben az egyik zsebeit kutatta ki és pecsétnyomó arany gyűrűjét, arany óráját és lánczát elszedte, a másik rabló pedig a szobában feltalált erős keményfa botját véve kezébe, azzal addig ütötte Schorich Jánost, míg csak a bot középen el nem törött, ezen ütlegelés közben a rabló folyton azt mondá »add elő kutya német a pénzedet«. – Ekkor történt, hogy a nagy jajgatásra a szomszéd szobában munkálkodott Szalay Flórián asztalos kíváncsiságból azon szobába nyitott hol a rablók voltak, amint belépett, a rablóvezér azzal szólítá meg, – »ki vagy?« – ezen kérdezett megmondta, hogy asztalos, mire a rabló azt mondá neki »no, ha asztalos vagy, akkor bújjál az asztal alá«. – Szalay Flórián belátva, hogy rablókkal van dolga szót fogadott és az asztal alá bújt és onnan nézte Schorich János újabbi kínoztatását, mit a rablók azon reményben, hogy pénzt csikarhatnak ki, ismét megnevezettek azzal, hogy Schorich Jánost a székről felszabadítva a földhöz csapták és hosszú szakállába kapaszkodva a padlón vonszolták, az egyik rabló a fülére tiport és lábával megrugdalta, közben ezen szavakat mondá »kutya német, ha nincs pénzed, miért jöttél Magyarországba«, – ezután ismét székre ültették és megparancsolták neki, hogy egy kijelölt pontra fordítsa tekintetét és megmozdulni ne merészeljen, midőn Schorich János engedelmeskedett, a rablók kinyitogatták a szekrényeket és a ruhák és fehérneműek között kutattak és a szekrényben feltalált bort is megitták, magukhoz vették egy duplacsövű lancester fegyverét és 6. lövetű revolverét, azután egy véletlenül feltalált szorítóprést vett az egyik rabló a kezébe, melyről azt hivé, hogy bankóprés, midőn kérdésére Schorich kijelenté, hogy nem bankóprés, akkor a rabló Schorich orrára szorította a prést, azonban Schorich a fejét rázva a prést a földre ejtette, még ezzel sem volt elég a rablóknak, hanem Schorich Jánost leterítették egy kendővel, mintegy bíróságot tartva felette, agyonlövéssel és egyéb kínzással fenyegették, – eközben történt, hogy kívülről lövések hallatszottak, mire nemsokára a kívül állott rabló a szobában volt társait távozásra figyelmezteté, ennek következtében a rablók eltávoztak és Szalay Flórián megszabadítá Schorich János összekötözött kezeit a zsinegtől. –”

 

 

AKALI, 1884. február 19.

 

„1884. évi február hó 18. és 19. ik közti éjjel ifj. Savanyó József, Horváth Nárai János, Sipos (:Szabó:) István ismét Nemes Pécselre jöttek és felkeresték Németh (:Dozoga:) István és Entz József juhászokat és egész reggelig Németh (:Dozoga:) István lakásán mulatoztak, reggel pedig kimentek a pécseli erdőre és nappal ott tanyáztak, ezen helyen határozták el magukat arra, hogy este Akaliba mennek Kiss János házához rabolni, Entz József vádlott szintén jelen volt ezen alkalommal, de a rablásban tettleg nem szerepelhetett, mert juhai éppen akkor ellettek, s így nem ért rá a juhoktól távozni, társai szándékát azonban nagyon jól tudta, sőt beismerése szerint a rablás alkalmára puskáját Németh (:Dozoga:) Istvánnak átkölcsönzé, – este felé a rablók Németh (:Dozoga:) István vezetése alatt, ki az utat jól ismeré, megindultak Akali felé, útközben megállapították a módozatokat és elhatározták, hogy ifj. Savanyó József, Horváth Nárai János és Tóth Patyi István a házba mennek, Németh (:Dozoga:) István és Sipos (:Szabó:) István addig kívülről fognak őrködni, ezen terv szerint, miután fegyvereiket megtölték és arczukat befeketítették, behatoltak Akaliba Kiss János házához, midőn ifj. Savanyó József, Horváth Nárai János és Tóth Patyi István a konyhába hatoltak, az ott talált nőcselédeket egy sarokba állni kényszerítették, és ezek őrzésére Tóth Patyi István a konyhába maradt, míg ifj. Savanyó József a konyhában talált Kiss Tininek azt parancsolá, hogy vezesse a szobába, hol az urak vannak, Kiss Tini ezen felszólításra előadta, hogy gazdája Kiss János, a háztól távol, a hegyen van, asszonya szobájába pedig nem lehet bemenni, mert az már bezárta az ajtót, ifj. Savanyó József erre ráparancsolt Kiss Tinire, hogy zörgessen asszonya ajtaján, és mondja neki, hogy az öreg bíró és a kisbíró vannak itt, kik sürgős levelet akarnak átadni, Kiss Tini a parancsolat folytán a két rablóval az ajtóhoz ment és zörgetett, azonban Kiss Jánosné, aki már belül hallotta a gyanús hangokat, az ajtót nem nyitotta fel, és azt kiáltá ki, hogy jöjjenek holnap, – erre az egyik rabló káromlások között azt mondá »no ha nem nyitod, akkor majd betaszítjuk.« – Kiss Jánosné hallván ezen szavakat és az azt követő káromlást, azonnal tudta, hogy rablókkal van dolguk, miért is ijedségében a szobában hagyta a 79. éves elaggott édesanyját, özv. Németh Istvánnét, ezen szobából kifutott és az ajtót reá zárta, azután a többi szobán keresztül a hátsó folyosóról az istállóba és onnan a szomszédba menekült és azonnal üzenetet küldött a hegyre férjéhez, tudatva hogy a házuknál rablók vannak, ezalatt a rablók bezúzták az ajtót és a szobába hatoltak, hol özv. Németh Istvánnéra fegyvert szegeztek és attól pénzt követeltek, minthogy pedig az pénzt nem tudott előadni, nevezettet tettleg bántalmazták, azután felszakították a másik szoba ajtaját és a szobában volt szekrényeket feltörték és az egyik szekrényből 17. darab tíz forintos bankjegyet, 2. aranygyűrűt, 6. darab 100. frtot, 102. darab húszast és egy 2. forintos ezüstpénzt, egy 5. frtos aranyat raboltak el, ezen felül egy lancester puskát, egy vadász kabátot, egy puskaporos szarvat és a készletben tartott töltényeit szedték magukhoz, – ezalatt míg a rablók a házban garázdálkodtak, Kiss János hazaérkezve a falubeli népet igyekezett összecsődíteni, de ezen fáradozása nem igen sikerült, mert a népek a házba menni nem merészeltek, Kiss János ekkor a házat megközelítette és az őrt állott rablóra lövöldözött, mire a bent lévők kijöttek a szobából és egyideig lövöldöztek Kiss János felé, s azután eltávoztak. –

Németh (:Dozoga:) István, Tóth Patyi István, Sipos (:Szabó:) István beismerései által igazoltatik, hogy az akali rablás után közvetlenül ifj. Savanyó József és Horváth Nárai Jancsival egyetemben azon czélból, hogy a rablott pénzt feloszthassák, a hegyre mentek és ott Horváth Károly és Szentes József alsódörgicsei lakosok közös tulajdonát képező pinczének tetőzetét felnyitották, és a pinczébe hatolva a pinczeajtót belülről felnyitották, azután ifj. Savanyó József a rablott pénzt felosztá és a pinczében csapon talált hordóból ittak és egy korsóval magukkal vittek. –”

 

 

Életfogytiglani börtönre ítélték.

Egyszercsak odakiáltott gyerek-apámnak nagyapám:

Nézd! Ott megy a Savanyó Józsi! Kis, hosszú orrú öreg bandukolt az utcán; kiszabadult jó magaviselete miatt tizenöt év után, hadd legyen juhász, ahol fölfogadják. Jött Adorjánházáról, ment Tótvázsonyba rokonaihoz. Múzeumban láttam megfestett képét; tekintetében Arany János-i bölcsesség és szelídség, mintha kezébe tollszár illett volna. Tótvázsonyban fekete selyemkendővel székhez kötözte magát és elsütötte a fejéhez fogott pisztolyt. De előbb búcsúlevelet írt a jegyzőnek, fagyott, üszkösödő lábát nem hagyta levágni. „Meg kell bele halnom. Nincs menekülés, mert egészen el van rontva a lábom, meg nem lehet gyógyíttatni semmivel.” Jelképes sors; az utolsó betyár önkezével vet véget életének. Sírján örök virágok. A Savanyók nevüket Somlaira változtatták.

 

Emléktelen nagyapánk; a ház

A családban senki sem emlegette, se nagyanyám, aki tízéves koromig élt, se apám, se nagynéném, a Hermi, pedig szeretett emlékezni. Fényképet nem készíttetett magáról. Olyan csöndes, látványtalan szorgalmú ember, akivel nem történt említésre méltó? Még sírkeresztjén is hiba van: „Itt nyugszik Nagy István, élt ötven évet, szül 1855 megh 1915.”

Agyvérzés érte a középiszkázi mezőn; apánknak joga lett halála miatt elkerülni halálát, leszerelték családfönntartónak a háborúból. Én is elmulasztottam érdeklődni felőle, s ha most kérdezek anyámtól, nővéreimtől, mit hallottak róla, csak azt mondják, olyan szemérmes volt, még a nagymamától sem búcsúzott nyilvános csókkal berukkolása idején; elbújtak a szekér mögé. Anyakönyvében: „71. zászlóalji honvéd”. Sógorom nagynénje férje mondja sógoromnak: „A Nagy Böskét akartam elvenni, nagyon szép, magas lány volt, nem adta hozzám, egyszer végigkocsizott Vásárhelyen, hátul ült a Böske meg a Marcsa, mikor meglátott, belevágott a lovakba, hogy rám se kelljen nézni.”

1855. december 21-én született, 1915. március 3-án halt meg, 1879. január 9-én házasodott a kisszőlősi Németh Máriával, aki öt gyereket szült 1881 és 1889 között: Herminát, Istvánt, Máriát, Erzsébetet s apámat, Bélát. István egy hétig élt. Ahogy dédapám fiútestvér-halálok miatt jött a világra utolsónak, úgy apánk is. Addig szültek az anyák, míg el nem jött a név és gazdaság továbbvivője.

Nagyapám teremtette meg azt a birtokot, amire már én is mondhattam, a mienk. Lehetett ez a 24-25 kataszter a 19. század végi olcsó földárakból, házassági érdekből: hozta nagyanyám a somlai szőlőt, hozományul a földre költhető pénzt. Dédapám 1880-as 13 és egyharmad katasztere így gyarapodott a csőszi és a középiszkázi mezőkkel. Apám csak annyit vásárolt, amennyit az örökösök kihasítottak. Ahol Böske néni része húzódott a mienk mellett keskenyebben, ott a század végi, század eleji állapot – a nagyapámé. Apánk a Marcsa és a Hermi néniét megváltotta. Úgy gondolom, lovas gazda is ő lett, dédapám gyalogos népfelkelő, s az ősi házba, ebbe a kis jobbágyfészekbe, nem illettek lovak, csak tehenek, borjak meg két lomha ökör is beférhetett az istállóba; nem a téli zabtól tüzes, jászlat döngető kancák, paripák.

Földszerző, gépesítő, házépítő Nagy Istvánról alkotása vall. Földjei 1959-ben belevesztek a közösbe, de áll még a ház, melyet 1908-ra épített a falu végén a Szentkúti-dűlőben. Itt feküdt szépapám jobbágytelke ükapámra és Miklós öccsére osztva, s ahogy öröklődött tovább, már csak a föld jelezte, ki a faluban rokonunk, a házzal szemben Nagy Ignácék, jobbra Nagy Vincéék az 1849-es hódoló levelet aláíró elöljáró Nagy Miklós leszármazottai. Ebben a falutól ma is száz méterre eső házban születtünk, négy testvér. Kiskoromban még úgy állt, ahogyan megépült. Nincs már kocsiszín, istálló, ólak, csupán fundamentumuk s a pajta romjai. Volt az építésben valami túlméretezettség, olyan kivagyiság, aminek kisebb a fedezete. Épült, ahogy adódott: gerenda a csőszi rét nyárfáiból, falait a kertalji földből döngölték, téglát és vályogot úgy raktak bele, ahogy pénzükből tellett. Anyám tudná elmondani a sározás, meszelés kínjait; sírása és verejtéke hullott évente a sárföldbe és a sárgára festett mészbe. Valaha fehéren állott, az akácás felőli oldal emlékeztetett rá, bátyámmal mi is fehérnek akartuk, mikor az újjáépítésen gondolkoztunk. Mostani színe Nagy László szándékát követi – a költő emlékháza.

Elöl két szoba és konyha. Az északit a Nagymama Szobájának hívtuk, a déli volt a Szoba, mellette a csöpp spájz, szemben az a helyiség, ami lehetett nyári konyha, lakószoba, de legtöbbször raktára a lesózott húsoknak, savanyított káposztának. Sötétítette az akácás, sohasem érte a nap, nyirkosította a földes alja, idegenül bújt a többi helyiség között, akár a sír; efféle érzésünket okozhatta még, hogy ott halt meg nagyanyánk 1948 szeptemberében, búcsú táján, nyolcvanhét éves korában. A fordulóban keletnek a kamra, utána a kocsiszín kemencével, húsfüstölővel, aztán a húsz állatnak elégséges istálló, s a tyúkól, amit hí-nak mondtunk, a disznóól beépítve a házba, a hí alatt és kívül téglából és lebetonozva. Hátul keresztben a pajta. A kúttól keletre kétrészes hidas a hízóknak, ellő kocáknak. S az egész udvar, a gyümölcsös, az akácás, lejjebb a nyáros és a fűzfák az árokparton.

A Nagymama Szobájában megmaradtak nagyszüleink sötétbarna, már nem parasztos, tonett ívű ágyai, szekrényei, a sublót, a házzal egyidősek; a régi Prokrusztész-ágy, melyben apám is született, fölkerült a Somlóra; szűkös ágy a kicsi pinceszobába. Feküdtem a háborúban lenyúzott vörös bársony dívány maradékalján, cseresznyefa-keretű tükörből kémleltem növekedésemet, kamaszkorom serdülő borostáját; a parasztság vége, apám halála, anyám elköltözése után ezt a tükröt is ellopták. Ez a szoba öreganyám haláláig ő és unokái civakodó színhelye. Pici vaskályha adta a meleget, ameddig fazéknagyságából kitellett, nem sokkal messzebb, mint a mellé rakott szék, ahol nagyanyánk lába fölengedett, de kis púpos háta kihűlt. Sublótja akár az oltár, tetején Szent Antal- és Szűz Mária-szobor rózsafüzérrel, a fiókban rejtegetett gyümölcs, cukorka, csokoládé. A szoba almáriumszagú volt. Halála után odaköltöztünk, s ahogyan mi, testvérek elhagytuk a házat, úgy lett ez a szoba tágasabb szüleinknek, utoljára anyánknak.

A Szobában díszes cserépkályhát rakattak nagyszüleim, alkalmanként fűtöttek be a ritka téli vendégeknek. Az ötvenes évek tűzrendészeti parancsai miatt fekvőkéményét lebontatták a padláson, utána már csak állt magában, fűtőtere kitömve mindenféle papírszeméttel, nyári cigarettacsikkel. A Szobában születtünk, ide fektették halott apánkat 1969 júliusában. Születés meg halál között itt folyt az élet ritka, ünnepélyesebb fele; a szeptemberi búcsúk dohányfüstös, szelíd borozgatása, testvéreim itt szórakoztak barátaikkal, asztalt táncoltattak, karácsonykor ezek elé az ablakok elé álltak a regölők, hogy jókedvvel, ugratva párosítsák össze a bentieket. Szerenád is hallatszott nyári éjszakákon nagynénéim és nővéreim méltatlankodásba rejtett örömére. Itt kérte meg Fejes Sándor lakatosmester Marcsa kezét, hozván a Krisztus az Olajfák hegyén hatalmas giccset magával; a MÁVAG-ban dolgozó nagylaki legény nagy kerülővel juthatott Felsőiszkázra, mikor valaki pesti falunkbeli ezt a jómódú lányt ajánlotta; itt kérte meg Nagy József peresztegi kocsmáros Böskét. Megesküdtek 1914. február 10- és 14-én, szinte egyik lakodalom a másikat szaporította maradékával. Hét határra szóló mulatság szánján siklottak el a Bognár lányok – megkaptuk ezt a ragadványnevet dédapánkról apámig, de Bognár Béla után mi már nem neveztettünk Bognárnak, kiszakadtunk a falu közösségéből. Az úrféléket, képviselőt, pereskedéseink ügyvédjeit, a lótenyésztési felügyelőket, kérőket a Szobába invitálták. Itt lakott egy bácskai, menekült házaspár a második világháború utolsó telén.

Sokkal élőbb a konyha. A kémény szögletéhez épített, sárgaréztulipán-koszorús, rézfogantyús tűzhelyet kiskoromban lebontották, rosszul működött a sütője, alul leégett, fölül sületlen kalács, rétes, nőiszeszély éktelenkedett a tepsiben. Az ajtótól balra ágyak, mögöttük az asztal két egymásba illő, támlás, karfás sarki paddal, szemben a másik oldalon a kredenc. Mindegyik helybeli asztalosmunka. A padlat vörös, hepehupás, négyzetes tégla, anyánk gyötrője, hiszen olyan nehezen moshatta föl, redveiben megállt a kosz, a fölmosólé és állandóan takarítani kellett, ide hordták a sarat, a havat, a latyakot az utcáról, mezőről, az udvarról becsoszogó lábak, csizmák, bakancsok, cipők. S mennyire örültünk tiszta szagának, mennyire jólestek az ételek, melyeket anyánk szorgalma szentelt meg! Itt az emlékek mindennapibbak, befedi őket az ételek gőze és a szokásos gond. Ahogy itt sültek a mákos, túrós, almás, tökös és diós rétesek, főttek a töltött paprikák, káposzták; sültek, főttek rotyogtak a disznóöléses kedvenceink, úgy tört be ajtóstul a baj. A világháború végének tegnapelőttjén itt bújtunk az ágy és az asztal alá, mikor óriási robajjal bombázták a falut. Ide jöttek a végrehajtók. Itt töltötte bátyám azt a disznóöléses karácsonyt 1950-ben, mikor kolbásztöltés közben olyan nagy szeretettel beszélt Bulgáriáról, de aztán egyik húsvéti hazalátogatásakor rádöbbent, mit művelnek szüleivel, innen is érlelődött a Nap jegyese kiábrándult keserűsége.

A hosszú folyosón, a kamraajtó melletti kiszögellésben étkeztünk nyaranta. Innen gondolhatom vissza azokat az ebédeket, melyeket bátyám vidámsága, viccelődése annyiszor nevetésbe fullasztott. Apám falhoz támasztotta az ostort fegyelmezésül.

A kamraajtó vaskilincse kifényesedett a sok fogástól. Most minden úgy áll, mint valaha, a lépcső alatti hombár kivételével; elkorhadt-szuvasodott, s a kisebb gazdaság miatt megjavítani fölösleges lett. Középen a csörlő, a legnagyobb tárgy, méretéhez képest évente csak egyszer használták, vetés előtt a kenyérgabonát tisztította; forgatásra hengere rostáján kihullott a zúzalék, gazmag, hátul folyt le a tiszta, hogy aztán rézgáliccal fertőtlenítsék. Emblémáján: Clapton & Shutleworth Wien & Budapest Marke Nº 13. Századvégi, századeleji szerkezet, akár a kézi hajtású daráló, kukoricamorzsoló. A rokka, a motolla, a kendertiloló, gereben a padláson dolgozza föl az idő pókhálóját. Nagyapánk a maga nemében nagyvonalú gazdálkodást próbált. Emlegetnek valami cséplőmasinát; mi már csak vasmaradványát használtuk a múltba veszett törökbálint-almafa és a boldogasszony-szilva ágai közé emelt nyújtónak. Haskelepeztünk, kunsztoztunk rajta, Laci bátyám fél kézzel tizenkétszer is fölhúzódzkodott.

A kocsiszínben vaseke, vetőgép. Manapság a történészek a faekével szokták jelölni a gazdálkodás elmaradottságát. Még gyerekkoromban is faekével szántott Tomor Feri bácsi házunk előtt, tehenekkel, faeke, fataliga könnyebb a tehénnek a vasnál, a fagerendelyre elforgató vaspajzsot, arra földhasító laposvasat és csoroszlyát szereltek, a faeke nem így szimbólum, hanem a tehenes és lovas gazda közötti különbségben. Feri bácsi nyakában öblössé kötött vászon ágylepedőből szórta a magot, nagyapám ló vontatta vetőgéppel eresztette a földbe a gabonát.

Jövős kedvvel lakott a család akkor. Az utcai ablakok előtt fenyősor; mára egyetlen maradt, mintha fehér hajó lenne a ház, s kikötve hozzá. A kapu egyik felén a nagyapánk ültette fenyő, a másikon vadgesztenye volt, a telek sarkában a párja: gyermeki magasles valamennyiünknek. A gesztenyefákat a villanydrót miatt először csonkára nyesették, azután kivágatták az országút szélesítésekor. Mögöttük a kertben s az udvaron egészen a szérű aljáig gyümölcsfák. Nevezetes közülük néhány: az első, a ma is álló ringló a terméséért meg azért, mert minden nagy termésnél letörött valamelyik ága, sose pusztult el, lehasította kérgét a villám – lehetne jelkép. Sajnos, a puszpángbokrok mögött kipusztult az a cseresznye, melyet bátyám kiskorában a bíró cseresznyefájának nevezett. A kút fölötti körtefa egyidős a házzal; jól szervezi hosszú életét, egyszer ömleszti a körtét, aztán visszavonul pihenni. A hátsó diófák, az a tíz-tizenöt, sose pihentek, ha a tavaszi fagy nem marta meg őket, sokat hajladozhattunk alattuk ősszel. Nyáron hintát kötöttünk ágaikra, s fölrepültünk egészen a sárgarigó fészkéig. A kazlak mögött, az akácás szélén állt egy félvad cseresznyefa, tőle kezdődött május végén a gyümölcsös évszak, s szüntelen folytatódott a későbbi cseresznyével, a kert végében jobbra sűrű meggyes, a meggy után érett a párizsi és a „puha-ides” alma, a kajszi, a ringló, a boldogasszony- és mindenféle szilva, tökalma, bőralma, csörgőalma, törökbálint és húsvéti rozmaring alma, császárkörte, téli körte. S végig a telek hosszában akácás, éppúgy tüzelőfának, mint zöld koszorúnak, kimagasló szilfákkal és a kőrissel. A ház öt ablaka előtt virágoskert belülről és az utcáról jól láthatóan, dróttal kerítve; a kapu cifrázott, tulipán- és szívformára metszett fenyőfa deszka; a kerítés a telek sarkáig ugyanilyen, s a szöglettől lenek orgonás, kecskerágítós, kökényes élősövény. A falon szőlőlugas, pici fejű, tűzpiros futórózsa, a lakás bejárata előtt szőlőhatárú virágoskert. Hóvirág, ibolya, jácint, tavaszka, tulipán, oroszlánszáj, jázmin, japánbirs, pünkösdirózsa, petúnia, tátika, hajnalka, őszirózsa, krizantém aromásította a ganyédomb meg az ólok párolgását.

Nagyapám fiára, unokáira hagyta művét, a „vén diófa árnyában” öregen nem pihenhetett meg. Dédapám meg sem érte a házat, 1905-ben temették, Jókai-korban.

 

Csikós

A régi parasztok nehezen hagyták fotografáltatni magukat. Láttam olyan fényképet, amin nagyapám nemzedékéből az öreg ökölbe szorított kézzel hátradől, mintha le akarná ütni azt a kíváncsiskodót. Így maradtak elődeim arctalanok. Ebből a testi emléktelenségből jelenik meg ifjú apám csikósjelmezben, miként Szigligeti Ede Csikós című színdarabja főszerepe méltóvá tette a megörökítésre. Nem a fényképész ment a felsőiszkázi legények közé, Nagy Béla a városba szánozott gondosan összecsomagolt kölcsöngatyával, fekete bársonydolmánnyal, a műteremben átöltözött, s mint a színdarab színpadon kívüli jelenetét, vigyázzban várta át a gép hosszas zümmögését, az „ott repül a kismadár” kattanást, s nemsokára megláthatta szebbik, a falusi színpadi siker regényes óráira emlékeztető önmagát. Néhány év múlva katonaruhában zágrábi fénykép, de más szándékkal, a 19-es gyalogezred bakája ne maradjon arc-emléktelenül, ha sohasem érkezik haza Nagykanizsa felől. Anyai nagyapám ábrázata is katonaruhásan maradt meg, de őt falitükör-méretűvé nagyították, miután elesett.

Milyen volt apám gyerek- és legénykora? Mint ahogy nagyapámról alig tudok valamit. Szemérmesek elmondani életük szerény történetét, vagy nem történt velük semmi? Pápára tele kocsi gabonával indultak szeptemberben, eladták, hazajöttek évre való süvegcukorral, kékfestett kötényre, blúzra valóval, csizmával, kalappal, város- és vásárélménnyel, s folytatódott a mezei szorgalom tovább. A kis Bélának lehetett ünnepi változatosság, ahogy messzire vitték magukkal, még a gyeplőt is átvehette, hadd tanuljon.

Marad a következtetés, a magányos tények összefűzése. A század első évében fejezte be a felsőiszkázi katolikus népiskolát. Karinthy Frigyes ujjongva köszöntötte a huszadik századot; apám megtanult írni, olvasni, számolni, hogy jövendője sűrű, viharos erdejében legyen valami irány az az elemi tudás. Jó tanuló lehetett, nemcsak mint első legény kapta a Csikósban a főszerepet, de értelme s talán némi színészi képessége szerint is; értette, amit mond, határozott kiállású volt egész életében, de már nem kántáló amatőr, hanem közszereplő. Nagy Károly tanító arra is gondolhatott, legilletékesebb a lovas gazda fia a színdarabban Csikósnak.

Igazi néptanító lehetett ez a Nagy Károly, ha öregen foglalkozott az ifjúsággal, túl az iskolán. „Itt nyugszik az Úrban Nagy Károly volt F iszkázi tanító Élt 68 évet meghalt 1910 év márcz 24 én Béke hamvaira” – sírköve a temető rangosabb első részén. Ő biztathatta a gazdát, fiát küldje el a pápai gazdasági iskola téli tanfolyamára; a legény erre a képzettségre olyan büszke lett később, mintha akadémiát végzett volna. Nemcsak a munka fortélyaira, gazdasági gondolkodásra is taníthatták. Emiatt különbözött a faluban, s még polgárias kis bajuszával is; bajszukat legénytársai oldalra pödörték, szájszögletük alá kókasztották; kalapja csapott karimájú, a szekrényben pantalló a suskanadrág mellett, a kamrában rúdra akasztott csizmájától távol a tiszta szobában fekete, magas szárú cipő; különben is a csizmában enyhén görbe lába eléggé kitetszett. Ünneplőjét szabónál csináltatta, misére nyakkendőt kötött. Lakodalmakban Habána szivart füstölt, szivarkának mondta cigarettáját, míg mások cseréppipájuk mögül kiköptek, bagóztak. Efféle különbözősége önbizalmat adott alacsony termetéhez. A família magasabb nála, látom a falubeli távoli rokonokban, unokatestvéreimben. De a Csikós a legmagasabb a lovon.

Húszévesen, 1909 farsangján játszik színdarabban, annak az iskolának a termében, ahol én is tanultam. A tél korán kezdődött, s kitartó, farsangolni való. „Az idei tél igen erős és hosszú lesz, hisz már a múlt évi november első hetében beállott a tél. A szegénysorsúakat a tél erősen megviseli, nincs keresetük, és ilyenkor kétszeresen nagy az ő nyomorúságuk. A jótékony egyletek és a jó szívek ne feledkezzenek meg a szegényekről ebben a kegyetlen hideg, kemény télben. Akinek az Isten a földi javakból bőségesen juttatott, azoknak kötelességük a szegényeket istápolni, segélyezni.” Mulatság a színielőadás után somlai borral. Kitesz magáért a szőlősgazda fia, apja nem olyan kuporgató most, egyszer egy évben, hogy bora miatt sziszeregne; két lánya eladó sorban, hadd táncoljanak, de ne szeressenek falusi legénybe, mint az idősebb Hermi, aki menyecske már, férje a módos, okos, jóravaló Ács Gyula. Húgai szebbek nála, majd csak akad valaki gazdagabb, kocsmáros, iparos. Nagy Béla lábujjhegyen táncol Horváth Emmával, még inkább pajtásaival énekel és iszik.

Ki gondol most arra, micsoda fényes bálok zajlanak Veszprémben, a megyeszékhelyen? Kultúrbállal kezd az új veszprémi nemzeti színház: „Az első nagy bált igazán nagynak és fényesnek lehet mondani, miután városunk és megyénk intelligenciája és szépségei együtt mulattak a pazarfényű és tündérien új palotában, legalább 500 vendég jelent meg.” A vendéglősök bálja még nagyobb, a színházon is túlnő a Korona szállóig, rendezőbizottsága száztagú. A postásokkal, iparosokkal folytatódik „a nagy és fényes bálok sorozata”. Csupa farsangi összevisszaság a lelkekben. Báloznak az urak, miután az ajkacsingervölgyi bányakatasztrófa ötvenöt áldozata családjának segítségüket pénzben lerótták, mikor a veszprémi törvényszék ítéletére vár, éppen apám születésnapján, január 26-án, Nyitrai Mihályné és társa orgazdaság, Johanidesz Dániel lopás, Keszler Manó magánlaksértés bűntette miatt. Lóhalál: „Segesdi József és Foki András fuvarosok a minap a Bakony erdő egyik nagyobb magaslatáról fát fuvaroztak Veszprémbe. Rakodás közben Foki kezéből egy hatalmas rönk kicsúszott, és borzasztó sebességgel gurult le a lejtőn, melynek végén Segesdi rakodott. A guruló tönk Segesdi egyik lovára zuhant, melyet nyomban agyonütött.” Öngyilkosság: „Magyar János somlyóvásárhelyi lakos fölakasztotta magát. Tettének oka: életuntság.” Az iparosok és kereskedők tiltakoznak az új adórendelet miatt; a jegyzők panaszkodnak, hogy már megint tetézik dolgukat. Januártól új bortörvény: a bor szeszezése, cukrozása, mazsolával való javítása tilos, a „törkölybor” forgalomba hozatala „feltétlenül” tilos.

És áll a bál! És nem férnek a bőrükbe a szerbek. Ferenc Ferdinánd sokkal fényesebben farsangol Bécsben, mint a pazar fényű és tündérien veszprémi színház intelligenciája és szépségei. Ferenc Ferdinánd öt évet él még. Gavrilo Princip szarajevói golyója ürügy a háborúra. Gyászol majd a magyar, még az újság is, amelyik 1909-ben írja: „Magyarországot nem ismeri és nem is kívánja ismerni. Mikor először jött udvari bálba Budára, még aludni sem akart magyar földön. Egy udvari kocsiban aludt a pályaudvaron.” Nagynénéimet ettől az évtől öt évre férjhez adják nem falubeli kocsmároshoz és iparoshoz. Éppen ideje, hisz addig válogattak, míg a Marcsa harminc, a Böske huszonhét éves nem lett.

Apám huszonöt akkor. Rátarti legényességgel látogatja a búcsúkat, keresgéli, inkább a borospohár mögül, ki lehetne az ő asszonya. Betartva a régi szokást, hogy a hajdani hűbéres testvérfalvakból házasodnak, Csőszre, Kisszőlősre, Vásárhelyre jár, kíváncsian hallgatja a leányszerzőket. A vásárhelyi Fábián Terust ajánlották, ki annak a Körmendi Pálnak a felesége lett, akihez nem adta Böske nénémet nagyapám. Közben ő is szerezne valakit Jánosházáról barátjának, szánnal csöngölöznek át Vas megyébe, s addig maradnak, mulatoznak, míg elolvad a hó. „Az öreg Sziriusz mester szerint 1914. január 11-től hideg, szeles időjárás ígérkezik. Több helyen nagy havazással, míg 14-től ködös, enyhe időjárás ígérkezik, és ez 21-ig tart el. Ettől kezdve ismét hidegebb idő várható, helyenkint hócsapadékkal és nagy ködökkel. Februárban az időjárás átlag véve hidegnek ígérkezik, és több helyen nagy havazások várhatók.”

Marcsa néném esküvője másnapján, február 15-én Hajmási Lajos harmincéves kisgazda megőrül a közeli Nagypiriten, „családja a közveszélyes dühöngő őrültet kedden Egerbe szállította el az ottani elmegyógyintézetbe”. De ennek semmi köze a lakodalomhoz, ahhoz sincs köze, hogy még tíz napig múlatja apám a farsangot, aztán hamvazószerdán másnaposan feszeng, nem leli helyét, elkomorul előérzetre alkalmas, bűnbánó lelkülettel.

Majd nyáron, ahogyan a kaszát a gabonatábla elején az életbe vágják az életért, bajonettek, kardok vágnak, szúrnak, golyók, szilánkok fúródnak az ember húsába, leginkább azéba, akinek aratni kellene. „Éljen a háború!” – kiáltja az újság. „Nem félve, nem aggódva, de reményteljes bizakodással írjuk le ezt a nagy jelentőségű szót. A magyar, ha fegyveres mérkőzésről van szó, nem ismeri a félelem fogalmát, és tűzben állva ezer szilaj démon cikázik a vérében. Jaj annak, aki ellenáll neki!” Van család, ahol mind a négy fiú elesik Szerbiában. Anyám négy testvérével árva marad. De az otthoniaknak képmutogatók a képes hetilapok. Rommá lőtt hajlékok, erődök, templomok – itt a győztesek romjai. „Huszár nézi a pulykákat”. „Függőhíd a Bialán” – két katona egyensúlyoz, két esetlen cirkuszos. „Savanyú Pál huszár kiugrik négy orosz után és elfog egyet.” „Sebesült, akit elfogott az álom” – fekszik a fa árnyékában egyedül, ki hiszi el, hogy nem halott? „Az ellenség sarkában” – málhás bakák gyalogolnak a porban, szekér- vagy ágyúkerék látszik közülük, csak az ellenség „sarka” sehol, menekülhetnének akár. „Visszatérő lakosok Galícziába” – nyomorúságos arcok nagydíjas fotója, szekereken az egész háborús világ: szoptatós anya, majszoló kisgyerekek, körmét piszkáló gyönyörű nagylány, urára sírva boruló asszony, álló férfiak vigyázzák kiszolgáltatottságukat, a szekértábla cirill betűs. „Pihenő katonák a délnyugati fronton” – körülöttük turistalátvány a hegyek, Isonzó? Doberdó? „Kártya partie az erdőben.” „Automobilokon szállítják az előretörő hadsereg részére az élelmet” – az autót zsákhegy temeti be a motorház orra hegyéig. „A magyar bakák bevonulása Lembergbe” – hosszú, sapka-menet, elöl fáradtságot mutatnak az arcok, szikkasztó szomjúságra vall a mentükben szájhoz emelt kulacs.

De morbid grimasz az újsághirdetés: „AMPUTÁLT ÖN? Akar elegáns, a czélnak teljesen megfelelő műlábat v. műkezet? Ez esetben szíveskedjék bizalommal a 35 év óta fennálló, legjobb hírnévnek örvendő KELETI I. budapesti orthopädiai műintézethez fordulni.

Elegáns könnyű járás!

Kifogástalan technikai kivitel! Mérsékelt árak!”

– térd alatti csonk; az amputált széttárt karral a két műlábat győzelmesen oldalra kitartja. Csonka hadirokkantak, légnyomástól reszketegek vallanak magukkal, de a borzalom nyilvánvalóbb, ha Takács Rozika tizenöt éves borszörcsöki lány haláláról járja a hír; kötélen legeltette tehenüket, az állat megvadult, a kislányra tekeredett a kötél, a marha végigvonszolta a mezőn, „a tehén a leány egész testét, valamint egyik szemét is kitiporta”.

Végigjártam apám katonatörténetét, ahol mint a 19-es közös gyalogezred gépfegyverese küzdötte át magát a háborún, netán Zágrábban fényképezkedett, és nagyapai jogon gyűlölte a felénk sújtó szobor-Jellasicsot. Fölnéztem a hegyre Fiumében, ahonnan lelőtték a karakószörcsöki földivel az olasz léghajót; úszott Pula felől lebombázni a torpedógyárat. A tengerbe esett – büszkélkedett az öreg, s méltatlankodott, mert parancsnokukat, a Schmidt hadnagyot tüntették ki. Akkor talán nem is érdekelte annyira, mint a háború után, a kitüntetések hitelesítették a történeteket, önbizalmat adott a szerény, szegény Tomor Feri bácsinak a kis- vagy nagyezüst, a tizedesi rang; Cseh Lajos cséplőgép-tulajdonos odaírhatta, mint nemes, neve elé, Vitéz. Apám mindétig közlegény, mégis azt hiszem, nagyobb kitüntetést adott neki az Isten. Nyolcvanadik évében mondtam: – Voltam Fiumében, papa! – Ott lőttem le a Titanicot! – Micsoda óriási, micsoda világra szóló esemény szürkületes elméjében az a hajnal. S milyen sötétbe vesző a bakari lányok virágesője a menetelő katonákra! Utaztam Moszkváig Lembergen, Tarnopolon keresztül, arra, ahol dekungban sanyargatta a kelet-európai tél, s átlőttek egyet-egyet innen-amonnan jelenvalóságuk jelzéseként, húsvétkor kávéra hívták a bekötött szemű oroszokat, s reggelente odacsajkáztak a kondérhoz – erstecug kaféért! Tarnopol táján kinéztem a vonatablakon, hol lehet az a patak, amibe majdnem belefullasztotta megbokrosodott lova? Merrefelé mutathatta meg pajtása széthúzva a fákra akasztott ponyvát – Akarod látni, Béla, mit esztek? –, nyári legyekkel ellepett lódögöket látott a lóimádó, s elöntötte a sárgaság. Voltam Losoncon, ahova kórházba került. Betegsége mentette meg, leszerelték, kellett a munkáskéz otthon nagyon, meghalt már nagyapám, a középiszkázi mezőn rábukott az ekére.

Apám nem csatázott, gépfegyverfészkét nem robbantotta földszökőkúttá ágyúgolyó, csak ott, a patak partján kísértette igazán az életveszély. Otthon, 1918 őszén a spanyolnátha is elkerülte, mert ahogy mondta, a pálinka a legjobb orvosság.

Nagyobb megpróbáltatás volt a Tanácsköztársaság.

 

 

Azok a parasztok, akik nagy szorgalommal, szerencsével, rideg, sanyarú élettel zsugorgatták össze birtokukat, mindent elveszni láttak. Lehetett tisztességesen gyarapodni, lehetett tisztességtelenül. Minden összekeveredett, a proletárdiktatúra nem válogatott; a tisztes szegénység egy táborba került a lusta nincstelenekkel a másik oldalon. „Sötétben bujkáló ellenforradalmár, rettegj!” – mutatott ujjal a plakát apámra is, mert átment Középiszkázra, az uraság védelmére, mikor megjelentek a vörösök. Azt gondolta, halállistára került, bármikor agyonlőhetik, ha egy eldugott sonkát megtalálnak.

A devecseri piacon a baromfit maximált áron elkobozták, fehér, szovjet pénzzel fizettek érte, zsírt, tojást rekviráltak, elhajtották a marhák harmadát, lovakat, szekereket a Vörös Hadseregnek. Hírek jártak a veszprémi túszokról, mint lehetséges ellenségről, a teljhatalmú terrorbrigádokról; pápai tengerész különítmény rekvirált, „ez tette ártalmatlanná a rend ellenségeit, fojtotta el csírájában az ellenforradalmi megmozdulásokat”. Nyolcvanhárom éves anyám nyárádi emlékei összekeverednek apáméival.

„A Smid uraságho kigyüttek Pápárul a vöröskatonák, aztán lementek a pincébe ezek az urak, aztán mentek, hogy majd segítenek, ment a Novák pap, apád meg az öreg Takács, kiátották neki – Ájj! de nem át meg, majdnem agyonlüttík, aztán odamentek hozzája és rágyüttek, hogy süket, aztán átmentek többen, de nem bántották azokat a Smidéket se, csak ijesztegették, nem vót semmi olyan, amiér ki köllött vóna gyünni.

Devecserbe vót. Több embert kivígeztek, egy katonatisztet, egy tanítót, devecserieket, a temetőárokba temettík üket, van egy domb, az meg azoké, ott vannak eltemetve azok a komonisták, a Muli meg a Vicai, öregapám jól ismerte üket.

A kis Csóri ment be Pápára, hogy Nyárádon forradalom van, aztán, hogy üket agyonverik, meg még egy komonista vót, ketten bementek, aztán kigyüttek a vöröskatonák, minthacsak mast is látnám, az a sok szallag a lovaikon meg a sipkáikon, gyüttek vígig a falun, mink meg annyira fítünk, evisznek mindent, a sunkát leszettük, a kíménybe eregettük, szegíny öregapám a pajtába csinát ilyen szük, ilyen gömbölü vót a szája neki, úgy hogy tíz mázsa gabona belefért a gödörbe, a szénát arra rakták rá, úgy is vót, hogy evittük a gabonát Podárra, mer messzi vót az a podári főd, aztán nem vittek e semmit se.

A nagypapát fölakasztották vóna, azér mer ű vót a legnagyobb gazdaember a faluba, meg a szomszédot, a Mátisot, meg a papot, meg a jedzőt, aztán megbuktak.”

Az indulatok már húsz nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után összecsaptak falumban, 1919. április 8-án, és a járási székhelyen, Devecserben, május 5-én.

ÚJSÁGHÍR: A forradalmi törvényszék kiszállt Középiszkázra, hogy a helyszínen vizsgáljon meg egy súlyos vádakat tartalmazó feljelentést. A jelenlegi rend elleni izgatással és fegyveres lázadással volt vádolva Schmidt Aladár, a középiszkázi bérlő fia, Martonfalvai János kisgazda és még tizennégy társuk. A forradalmi törvényszék a vádlottnak, valamint nagyszámú tanúnak kihallgatása és alapos helyszíni szemle után meggyőződött róla, hogy Középiszkázon teljes a rend, nyugalom és békés egyetértés uralkodik, és a vád teljesen alaptalan volt.

SCHMIDT KÁROLY: Folyó év április 8-án este fél tíz órakor Hertzl József politikai megbízott…

1. HANG: Behurcolkodott Eszterházy gróf devecseri kastélyába, s míg szegény emberek pénzért sem kaptak semmit, Hertzl grófi módon élt. Uraságoktól ellopott kilencágú koronás fehérneműi voltak. Mindennap három liter tejet ivott, mert, amint mondta, „tejkúrát tart”.

SCHMIDT: …a devecseri nemzetőrséggel, valamint Dukai Dezső és társaival lakásom bezárt ajtaját felfeszítették, többszöri felszólításomra nemhogy igazolták volna jöttük célját és kilétüket, hanem minden törvényes felszólítás nélkül a lakásom ablakain keresztül mintegy húsz lövést adtak reánk. A lövések a ruhásszekrényben a ruhákat használhatatlanná tették, harmincegy ablaktáblát bevertek. Ezen támadásukból a károm negyvenezer korona.

TÁVIRAT: A Pápához közel fekvő Középiszkázra az ott kitört lázongás miatt a pápai vörösőrségtől harmincfőnyi segítséget kértünk. Megyei nemzetőr-parancsnokságnak jelentés ment. Kérjük a pápai vörösőrséget utasítani. Devecseri Munkás és Földművestanács.

SCHMIDT: Támadásuk után egy óra múlva Novák Lajos felsőiszkázi káplán felhívására az ajtót Aladár fiam önként felnyitotta. Hertzl ezután fiamat letartóztatta, és lakásomba kísértette, míg Novák Lajost, Hannig Sándor körjegyzőt, Zsedényi Mihály csendőr őrmestert, Martonfalvay Istvánt és Jánost, Cseh Gyulát és nejét, Cseh Kálmánt, Szabó Jánost, Vathi Józsefet, Kocsi Lászlót és Ferenczy Károlyt, kiket, miután letartóztattak, négy napig lakásomban fogva tartottak.

HERTZL: A Szocialista Párttitkársághoz, Budapestre. Jelenleg Középiszkázon és környékén vagyok kénytelen tartózkodni, egy fegyveres incidens vizsgálati ügyét kell befejeznem. Ezen incidens alkalmával majd életemet vesztettem. Elképzelheti tehát azt, mily komoly helyzet parancsolja további ittlétemet.

SCHMIDT: Fiamat és tíz társát Veszprémben a forradalmi törvényszék elé állították. A forradalmi törvényszék, miután a vádbiztos a vádat elejtette, teljesen felmentő ítéletet hozott. Hertzl József és társai ellen magánlaksértés, ingó tárgyak megsemmisítése és megrongálása és jogtalan letartóztatás miatt feljelentést teszek. Középiszkáz, 1919. augusztus 19-én.

2. HANG: Nem a veszprémi forradalmi bíróság egész munkájára, de az elkövetett hibák jellegére jellemző, hogy egyszer egy kuláknak is gazdag vádlottat, aki a rendszer ellen izgatott, mert a tanúk vallomása nem volt egybehangzó – bár a vádlott nem tagadott –, felmentették. A felmentő ítélet valóban megalkuvás, az ellenség bátorítása volt. A tárgyalás után egy fiatalember odament a bírósághoz, és figyelmeztette őket:

– Nem ítélkeztek helyesen. Önök is tudják, és itt mindenki tudja, hogy ez az ember elkövette a bűnt, amivel vádolták. Ez egy ellenség, aki az önök rendszere, hatalma ellen tör. Önök pedig futni hagyják?

– A bíróság független, nem hagyjuk befolyásolni magunkat. A vád nem volt bizonyítható. Így láttuk jónak.

– Nyugodtak lehetnek, ha ő ítélkezne önök felett, nem ragaszkodna ennyire a paragrafusokhoz.

– De milyen jogon leckéztet bennünket? Kicsoda maga?

– Számuely László vagyok.

Az ítéleten természetesen már nem lehetett változtatni.

1. HANG: A gyerekeket Számuelyvel ijesztgették.

2. HANG: Az ilyen ítélkezések bizony nagyon felbátorították az ellenséget, hiszen a későbbiek során mindig kiderült, hogy a „nem bizonyítható” bűnök a valóságban megvannak, és a szabadon bocsájtottak tovább szervezték az ellenállást, az ellenforradalmat. Az ártatlan Krassovszky például – mit tehetett volna szegény? Ellenforradalmat szervezett – miután ártatlansága bebizonyosodott – Devecserben.

1. HANG: Krassovszky Gyula azt mondta a kávéházban, a kommunizmus életképtelen, erre Csaplár János kollégája följelentette, április 12-én letartóztatták, vöröskatonákkal Középiszkázra kísértették, és az akkori iszkázi mozgalom letartóztatottjaival együtt Veszprémbe vitték. Azzal engedték szabadon, ha még egyszer rémhíreket terjeszt, nagy baja származik belőle. Devecsert el kellett hagynia, Herendre helyezték, de szállítóeszközt nem adtak neki, hogy elköltözhessen.

2. HANG: Rémhíreket terjesztett felmentése után is: hogy „Kun Béláék megbuktak, vége a vörösuralomnak”, hogy „Pápán, Veszprémben már leverték a vörösöket”, hogy „az antantcsapatok megszállták az országot, és elkergették a kommunistákat”. Addig-addig mondogatta mindezt, míg hogy, hogy nem, maga is elhitte. Nem véletlenül jöttek össze május 5-én a devecseri olvasókörben Krassovszky Gyula indítványára Torma Károly kovács, Ferenczi Lajos, Somogyi Ferenc és még néhányan. Ha Krassovszky elhitte a maga rémhíreit, miért ne hitték volna el ellenforradalmár barátai is? A felkérésre azért is ez a nap látszott a legalkalmasabbnak, mert Hertzl József, a kormányzótanács devecseri politikai megbízottja nem tartózkodott odahaza, jelentéstételre Veszprémbe utazott.

1. HANG: Míg Hertzl kormánybiztos, Szőke csendőr felügyelő, Mautner Elemér két vörösőrrel Veszprémbe utazott a vörösőrség zsoldjáért, a vasutas sztrájk miatt tehervonaton, a Polgári Körben gyűlést hívtak össze, s a tervbe vett ellenforradalmat megkezdték. Lefegyverezték a vörösőrséget, négyszázhúsz-négyszázötvenen fegyverre tettek szert. Letartóztatták a kommunista vezéreket, Erhardtot és társait. Elöl járt ebben Ferenczi Lajos volt rendőr. Somogyi János Wendler Zénó kolontári tanítót és a nála vendégeskedő öccsét a szekérbe fogott lovak oldalához kötve hurcolta Devecserbe, és a többiek közé zárták őket.

2. HANG: Akkor, 5-én este már eldördült néhány lövés Devecser utcáin. De a golyók senkit sem értek. Az esti összejövetel hamar véget ért. A résztvevők felkeresték a számukra megbízható embereket, s így húsz-huszonöt főnyi csoportra növekedve megtámadták a vörösőrséget. Nem volt nehéz dolog. Részben azért, mert a vörösőrségnek sokkal kevesebb tagja volt, mint a támadóknak, részben meg azért nem, mert Devecserben sem válogatták meg a vörösőrség tagjait. Volt köztük néhány volt csendőr, régi tiszt és néhány kulákgyerek. Elszedték a fegyvereiket, kifosztották a fegyverraktárakat, a fegyvereket elosztották egymás között, és azonnal letartóztattak hatvan-hetven kommunistát, többek között Erhardt József tanácselnököt, Csaplár János tanítót, Szabó István csizmadiát, Komlós Jenőt, Kovács Józsefet, Markos Jánost, Lengyel László kántortanítót. Másnap aztán hajnalban munkához kezdtek. Az ellenforradalmár Torma Károly kovács és Ferenczi Lajos, korábban rendőr, maguk is vörösőrök voltak. Egyidejűleg előkerültek az ellenforradalmárok már korábban elrejtett fegyverei is. A letartóztatottakat először fakamrába zárták, aztán állandó ütlegelés közben átvitték a járásbíróság fogdájába. Az éjszakát a foglyok kínzásával töltötték. Jó néhányat közülük véresre vertek, aki elájult, felmosdatták, aztán tovább kínozták. Erhardt Józseftől elvették zsebkését, és azzal tizenöt centiméter hosszú szíjat hasítottak a hátából. Másnap a hajnali órákban tisztikart választottak. Belák Endre szolgabíró, Tóth Béla ügyvéd, Matauschek József járásbíró, Szabó Ferenc főjegyző, Baják István és Németh Károly hadnagyok és mások, a devecseri „intelligencia” színe java, elosztották egymás között a vezető állásokat.

Belák szolgabíró rendelkezésére már kora reggel dobszó ébresztette a lakosságot, mindenki azonnal menjen a Fő térre, akinek fegyvere van, vigyen. Aki pedig otthon marad, fegyverfogásra képes ember, azt fölkoncolják. Nyolc óra után kevéssel már hatalmas tömeg gyűlt össze a Fő téren. Akinek nem volt fegyvere, de az ellenforradalmárok megbízhatónak tartották, annak most adtak. Emelvényt állítottak, aztán Belák Endre szolgabíró, majd Torma Károly kovács mondtak lelkesítő beszédet. Odarendelték a cigányokat, a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta.

1. HANG: Belák Endre hazafias beszédet mondott, lelkesítő szavaira üdvrivalgásban tört ki a hatalmas tömeg a Petőfi téren. Eljátszották a Himnuszt, a nők virágokat szórtak az emelvényre, szemük könnybe lábadt, a férfiak tettre készen vártak, és megindult a menet önfeledten, bilincseiktől megszabadulva.

2. HANG: A rögtönzött fehér zászló alatt, amit Martos Antal vitt az élen, felvonulást rendeztek. A gyűlés és felvonulás után a fehérhatalom kiterjesztésére is gondolhattak. Belák Endre szolgabíró utasította Baják István és Németh Kálmán hadnagyokat, hogy varrják fel tiszti ruháikra a csillagokat, és szervezzenek fehérőrséget.

1. HANG: A huszonkét éves Baják István, egyszerű iparosemberek fia, a tanítóképzőből került a frontra. Szelíd természete ellenére oroszlánként küzdött. Kitüntetéseire azt mondta, nem az a fontos, hanem a hazám. Pedig ifjúi szívvel azt képzelte, ha majd tanító lesz, magához veszi szüleit. Békességes életet képzelt, de a háború közbeszólt. Akkor döbbent rá, hogy a katonai pálya a legszebb a világon. Nem lelte helyét a háború végén, amikor leszerelték, be-benézett apja asztalosműhelyébe, segített édesapjának, de gondolatai másfelé szálltak.

2. HANG: Megszállták a postát, a távirat feladáshoz ellenőrt állítottak.

1. HANG: Kerülő úton eljutott Veszprémbe a hír, mi történik Devecserben.

2. HANG: Közben a Fő téren felállították az akasztófákat, hogy azokra az elfogott kommunistákat, vezetőket felakasszák. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Szalay Ottó postamester kijátszotta a postához állított fehérőrök figyelmét, jelentette a történteket Pápára és Veszprémbe. Elmondta azt is, hogy az elfogott tanácstagokat, kommunistákat kegyetlenül kínozták.

1. HANG: Veszprémből érdeklődtek, mi történik. A postamesternek hivatali kötelessége volt a kérdésre válaszolni.

2. HANG: Most már a környező községek megszállása került sorra. Először az ajkai bányászokat akarták megtámadni. Az állomásfőnöktől már éjjel két órakor követelték, hogy az 504/II. számú vonathoz személykocsit kapcsoljon, és vigye a devecseri fegyvereseket Ajkára. Az állomásfőnök azonban különböző kibúvókkal lehetetlenné tette a vonat elindítását. Így tehát az ellenforradalmárok kocsin, lóháton indultak a környező községekbe, és szedték össze a tanácsok vezetőit, a Tanácsköztársaság híveit. Kolontárról Somogyi Ferenc vitte Devecserbe Wendler Zénó tanítót, a községi munkás- és földművestanács elnökét, és az elnök éppen ott vendégeskedő öccsét, úgy, hogy a két embert a lovakhoz kötötte, és a lovakat Devecserig futólépésben hajtotta, közben pedig ostorral csapkodta a tanítót és öccsét.

ÚJSÁGHÍR: Somogyi Ferenc gazda, mint az ellenforradalom intézőbizottságának egyik tagja, Zelenka kolontári tanítót letartóztatta, a ló farkához kötve hurcolta be Devecserbe. Somlószőlősből Losonczi tanítót hurcolta be Devecserbe, a kocsiról a tömeg közé dobta, ahol félholtra verték.

2. HANG: Veszprémbe tizenegy órakor érkezett meg az ellenforradalom híre. A kormányzótanács politikai biztosa, Lusztig Arnold, a megye községeit járta, helyette Jankovics Lajos elvtárs, a megyei tanács elnöke intézkedett. Beszélt a megyei katonai parancsnokokkal, percek alatt elkészült a szolgálati jegy: Ajkára, mint karhatalom, a 49/I. zászlóaljból két szakasz rendeltetik a géppuskás századból. Parancsnok Sárecz László elvtárs. Egy órakor indult a vonat. Vele ment több megyei vezető, többek között Róland Ferenc, Rimpek Lajos, Cserényi László és Hertzl József is, a Veszprémben tartózkodó politikai biztos. Mielőtt azonban a veszprémi vöröskatonák Devecser alá érkeztek volna, odaérkeztek a pápai vöröshuszárok.

1. HANG: A délutáni órákban a pápai huszárok egy különítménye nyitja meg az ellenforradalom hírére Devecser felé hömpölygő vörös áradatot. Parancsnokuk, Adolf Iván huszár főhadnagy, becsületes, fehér érzelmű katona, aki békésen óhajtja elintézni az affért. Embereit a községen kívül hagyja, ő pedig elfogatja magát. A községházára viszik, ahol a vezető emberek, Belák Endre, Tóth Béla, Szabó Ferenc főjegyző, Matauschek járásbíró tárgyalnak Adolf Ivánnal.

2. HANG: Tudtukra adta, hogy a Devecserben elterjedt hírek alaptalanok, Kun Béláék nem buktak meg, s nagy vörös erők vannak útban Devecser ellen. Azt ajánlotta, szereljenek le, az erősebben kompromittáltak meneküljenek, ő majd megszállja a községet, s ezzel el lesz intézve. Amíg azonban Adolf Iván a devecseriekkel megegyezett, a fehér fegyveresek a huszárokra lőttek, egy vöröshuszár meg is halt. Adolf visszament a huszárokhoz, és azzal az ürüggyel, hogy vissza kell mennie erősítésért, eltávolította csapatát a környékről. Eközben megérkeztek a veszprémiek. A devecseri várkert alatt tűz fogadta a veszprémi géppuskásokat, de a viszonzás megfutamította az ellenséget.

1. HANG: Bőnyi Gyulát lelőtték, szemét kiszúrták, és kapujuk elé dobták.

2. HANG: Fél nyolckor a veszprémiek első járőre végigsétált a város Fő utcáján, nyolc órára megszállták Devecsert, és megkezdték a tisztogatást, az ellenforradalmárok összeszedését. Éjfél után megérkezett a pápai huszárok erősítő csapata Buxbaum Béla, Molnár Árpád és Szabó Gáspár vezetésével. Magukkal hozták az áruló Adolf Ivánt is, de most már fogolyként. Még az éjszaka megkezdték az ellenforradalmárok kihallgatását. Elfogták és kihallgatták Baják István hadnagyot, Ferenczi Lajost, Somogyi Jánost, Tóth Béla ügyvédet, Szabó Ferenc főjegyzőt, Matauschek József járásbírót, Molnár József hadnagyot és másokat. Az ellenforradalom tulajdonképpeni vezérei Krassovszky tanító és Torma Károly kovács, akinek lakásán egyébként sok terhelő iratot is találtak, megszöktek. Krassovszkyt, aki először Kertára, onnan Herendre menekült, elfogta és letartóztatta Puskás Dezső detektív.

1. HANG: Krassovszky a szomszédom volt, nem vett részt semmiben, elindult gyalog Herendre, ahova áthelyezték, mert ha Devecserben találják, fölakasztják, azt mondták neki, mikor szabadon bocsátották áprilisban, még egyszer nem ússza meg élve.

2. HANG: Az ellenforradalmárok fölött forradalmi törvényszék ítélkezett. A tárgyalást hatodikán kezdték meg Számuely László elnökletével.

1. HANG: Számuely László, Tibor öccse, tengerészekkel jött a megyébe Pestről, azt mondta: – Most én is akasztok annyit, mint a bátyám.

2. HANG: A vádat a pápai védbiztos, Szabó Sámuel képviselte. A forradalmi törvényszék tagjai: Erhardt József gépész, a devecseri munkástanács elnöke, Csaplár János tanító és Marton József. Részt vett a tárgyaláson Szabó Gáspár katonai politikai megbízott, dr. Mautner Elemér devecseri ügyvéd és Mautner Pál. Kihallgatták a vádlottakat, a tanúkat, majd ítéletet hirdettek. Baják István hadnagyot és Ferenczi Lajost május hetedikén délután azokra az akasztófákra, melyet ők a kommunistáknak készítettek, felakasztották.

1. HANG: Hetedikén már állt az akasztófa a Petőfi téren, a templom bejárata előtt. A járásbíróság épületében pedig Számuely kimondta az ítéletet. Először Baják hadnagy állt a bitó alá tett asztalra. Kabátját, kézelőjét levetette, és egy lent álló vöröskatonának nyújtotta oda, hogy fogja, de az dühösen rákiáltott: „Dobd le, büdös, majd én még fogom a rongyodat.” A kötelet ő maga tette a nyakára. Mikor már kilehelte lelkét, gúnyt űztek belőle, lábait összeverdesték, és ordították: „Járd a vansteppet!” Ferenczi Lajos erszényét átnyújtotta apjának.

2. HANG: Ugyanoda akasztották nyolcadikán Krassovszky Gyula tanítót.

1. HANG: Azután autóban állva, megkötözve hozták Devecserbe Krassovszky Gyulát. Sápadtan, megfáradt arccal köszönt szeretett ismerőseinek a járásbírósághoz vezető úton. Nemsokára doboltak, mindenki tudta, akasztás lesz, találgatták, hogy Belák Endrét ítélhették halálra beszéde miatt. De nem. Krassovszky tanítót látták, ahogy odavezetik a bitó alá. A tömegből fölkiáltott egy vörösbérenc: „Mit érdemel ez a gazember?” A terroristák és a vöröskatonák felelték: „Kötelet a nyakára!” Erre Krassovszky leköpött a vöröskatonákra. Egy pribék durván megráncigálta, majd megigazította haját, és lefényképezték, amire egyetlen helybeli fényképész sem volt hajlandó. Az aktus után fehér kendőt dugtak kabátja gomblyukába. Fél óráig hagyták a bitófán, majd egy uradalmi trágyásszekeret kerítettek elő, ezt alátolták, a kötelet elvágták, és súlyánál fogva zuhant arccal a szekérbe. Kivitték a hullaházba, honnan másnap reggel a temető árkában eltemették. Ruhájától teljesen megfosztották, csupán alsónadrágját hagyták rajta.

2. HANG: Később elfogták a Wendler kolontári tanítót lovához kötő Somogyi Ferencet, és őt is kivégezték.

1. HANG: Somogyi Ferencet május tizenötödikén éjjel egy órakor a temetőben a hullaháztól balra és a kórház kőkerítése mellett közvetlen közelről fejbe lőtték. Ruhájától megfosztották, kabátját az összeroncsolt fejére csavarták, és azon a helyen temették el. Majdnem száz ember volt letartóztatva, puskatussal verték őket.

2. HANG: A devecseri ellenforradalmárok közül tizenhármat ítéltek egytől tizenöt évig terjedő fegyházra, tízet tizennégy–hatvan napi közmunkára és negyvenötöt pénzbírságra.

1. HANG: Elfoglalták a templomot, géppuskát állítottak a toronyba. Nyolc napig nem szóltak a harangok. A halottakat nem temethette el a pap, csak a háznál búcsúztathatta őket.

2. HANG: A devecseri ellenforradalmárok megbüntetése után a környék községeit kellett megtisztítani. Ezt a munkát Számuely László vezetésével a pápai, veszprémi, hajmáskéri vöröskatonák végezték el. A Devecserből elmenekült fehérgárdisták a környező községeket valósággal megszállták. Ezeket és a környékbeli fehéreket kellett megsemmisíteni. A környék tisztogatását Devecser visszafoglalása után azonnal, május hetedikén hajnalban megkezdték.

TÁVIRAT: Katonai Parancsnokság, Veszprém, 1919. V. 7. 10.30. Devecser. A devecseri járásban a helyzet a következő: a fehérgárda Devecser községből elmenekült, széjjel a járásba, ahol most jelentéktelen garázdálkodással akarják a rendet megzavarni. Remélem, rövidesen likvidálni fogjuk őket. Ajka állomásról jelentik, hogy Csékutat visszafoglalták, a fehéreket teljesen elkergették, a csapat Szabó elvtárs parancsnoksága alatt vonul tovább a csingeri és az úrkúti bányák biztosítására. Egyéb különös újság nincs. Számuely László, a kormányzótanács megbízottja.

TÁVIRAT: A fehérgárdával folytatott sikeres harcuk örömmel tölt el bennünket, fejezze ki köszönetemet és elismerésemet mindazoknak, akik fáradságot nem ismerve, proletár elszántsággal vettek részt a küzdelemben. Kun Béla.

ÚJSÁGHÍR: A fehérgárda mozgalmát a kiváló veszprémi és pápai katonaság egy nap alatt leverte, a budapesti vörösgárdisták pedig házról házra járva szedték össze az elrejtett fegyvereket. Torma Károly gazdának, Zsedényi és Horváth csendőröknek sikerült elmenekülniük. 2000–2000 korona díj a kézrekerítőknek.

1. HANG: Vér, pusztulás és ezrek jajveszékelése kísérte mindvégig ezeknek a banditáknak tettét. Ide jöttek ebbe a csendes kis Devecserbe, hogy emberi jólétet, kultúrát, általános boldogságot hirdessenek. Plakátjaik rikoltva hirdették is a „szociális termelésből fakadó jólétet”, és tönkretették itt azt a kevés jólétet is, ami még kínálkozott. Általános jólétet hirdettek, és egyéni jólétre törekedtek. Amíg a tömeg éhezett, és szenvedett egy szebb jövőért, amit szemünk elé varázsoltak a vezérek, a szemfényvesztők jóllakottan dőzsöltek, és mint Néró, aki a saját gyönyörűségére fölgyújtotta Rómát, ők is átdorbézolt éjszakák után emberi életek kioltásával fokozták élvezeteiket.

ANYÁM: Aztán megbuktak.

2. HANG: Az ellenforradalom pokla elszabadult. Először a dunántúli kegyetlenkedések sorozata, Marcali, Siófok, Tapolca, s ki tudná felsorolni, hány városból és faluból érkező döbbenetes hírek adtak számot a fehér hadsereg „hőstetteiről”, s tették hírhedtté Prónay Pál és az Ostenburg-különítmény nevét. A pápai vezetőket letartóztatták, és elindították őket Siófokra Prónayhoz. Azonban a vérengzést a megszálló román hadsereg is megelégelte, Prónay nem fogadta a pápaiakat, Devecserben leszállították őket a vonatról, és a Meggyesi erdőben kivégezték mind a huszonhármat, köztük Piróth Györgyöt, Pápa és a járás politikai megbízottját, Viczai Jánost, a direktórium munkaügyi biztosát, Muli József propagandabiztost. Csak egy ember nyögött fel a sírból halkan, könyörögve: „Lőj még egyet! Ez nem halálos.”

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ: Amikor Szamuely Tibor öccsét Siófokon, ahol éppen akkor 200 proletárgyerek nyaralását szervezte, a fehérterroristák elfogták, Karinthy nem feküdt le, egy barátjával együtt egész éjszaka künn csatangolt, egyik ismerősétől a másikig futkosott, keresett valakit, aki segíthetne megmenteni, kiszabadítani a gyilkosok kezéből. Sajnos nem talált senkit, aki segíteni tudott vagy akart volna. Szamuely Tibor öccsét akkor ott megkínozták, és meggyilkolták.

LÁBJEGYZET: Számuely László (1897–1920) a Tanácsköztársaság ideje alatt az 5. vörös hadosztály politikai megbízottja, a Szovjetház parancsnoka. A Tanácsköztársaság után illegalitásba vonult. 1919 decemberében elfogták, és 1920 januárjában kivégezték.

NAGY LAJOS író: Prónay Pál. Arra emlékszem, hogy a dunai uszodába járt. Igen szép alakú ember volt, és ezt tudta, majdnem mutogatta magát. Az uszoda közönsége el volt tőle ragadtatva és bámulta. A zsidó értelmiségiek igyekeztek vele megismerkedni, boldogok voltak, amikor „demokratikus” modorában sütkérezhettek, és azt mondhatták neki, hogy „Pali bácsi”. A boldogok egyike dr. Klár Zoltán volt. Az ő jelenlétében mutogatta egyszer lelkierejét is Prónay Pál. Azt mondta, hogy ő szemrebbenés nélkül tudná végignézni, ha egy embert ízekre tépnének. Az akarat hősének emlegették Prónay Pált. Jegyben állt egy nővel. A nő megrótta őt, hogy igen sokat cigarettázik. Erre Prónay eldobta a kezében lévő cigarettát, és attól kezdve nem dohányzott.

 

 

Apámat behívták rövid időre katonának, beosztották a hajmáskéri gyűjtőtáborba. Ott találkozott a középiszkázi Simon Sanyi bácsival, őr a fogollyal úgy, ahogy Veres Péter Zelk Zoltánnal a munkaszolgálatosoknál. Szerettem Sanyi bácsit, kisbíró és tanácsi hivatalsegéd volt, szemében tisztelet élt a világ iránt, ilyennek lenne jó látni a forradalmárokat s szemükben a forradalmakat.

Attól, hogy Nagy Béla kisgazdát meghívták parasztküldöttnek a Vérmezőre 1920. április 11-én, közönségnek, amint a hadsereg a kormányzóra fölesküszik, s gúnyolódott – ez magyarul se tud –, s megértette, jobb a „Nem, nem soha!” orkánjánál a vetést borzoló tavaszi szél, csupán a fehér ló ámította el – attól két évtizeden át alig mozdult szülővidékem történelme, mintha csupán a család, a szántás, vetés, aratás, takarulás lett volna és a nagy telek.

 

Kidöntött fáink suttogása

 

Szép lány a Bitva mellől

1922 szeptemberében somlószőlősi nagynénjéék szüretre hívták a tizenhét éves nyárádi lányt. Azon az oldalon volt Nagyék szőlője is. Nagy Béla megszólította Vas Erzsébetet.

– Kisasszony! Szép a szőlő. – A kisasszony szépségét az arany, piros fürtökre vitte át célzatos furfanggal, és megjegyezte magának. A Szent Mihály napi szőlősi búcsúban táncba kérte, kézfogással váltak el. Szép beszédű ember volt – mondja anyám, de nem hiszem, hogy csupán emiatt ment volna hozzá.

Udvarolgattak neki már, akkoriban egy tizenhét éves lány eladó sorúnak számított. Megcsináltatták fényképét Pápán, s megajándékozták vele a más falusi, közeli rokonokat, mintha képes házassági hirdetést adtak volna föl. Rakott aljú, „moll” szövet ruhában, melyet zöld és aranysárga kockás plisszé csinosít deréktól a térd alá, ugyanígy megemeli a formát a két minta a keblek fölött, a „legényfogó”, s középen a medál, a jobb karra terülő csokor, s a virágállványra könyöklő, lecsüngő kéz vázás virággal, s a csuklón arany karperec, s az ártatlan, kiszolgáltatott tekintet, a fehér tiszta arc koszorúja, az ondolált világosbarna haj; fehér pamutharisnya erősíti a lábat, ha valaki vékonynak tartaná; fekete, csatos, lakk félcipő kelt kisebb lábfejet.

Elengedték azokba a búcsúkba, ahol közeli rokon lakott. Feleségül akarta venni a szőlősi jegyző, de nem volt katolikus. „Egy győri kocsmáros is el akart venni, nem tudtam neki szólni, mert csók közben megharapta a kezemet, megharapta itt e, tudja fene, mért, a dobai búcsúban, de az olyan egy szép ember volt, ültünk, aztán akkor harapta meg. Akkora haragba jöttem, hogy nem jött ki egy szó se a számon. Annyira bántam… milyen szép ember volt, szép magas, fekete hajú, nem is igen lehet olyan szép embert látni. Aztán írt, de hát édesanyám nem akart nekiadni, mert féltette a vagyont. Öregapám akarta, hogy a Bélához menjek. A nyárádi tanító mindig utánam járt, mentünk kendert mosni, meglátott az ablakon. Játszott hangszeren. Feleségül akart venni. Különbek akadtak, mint apád. Masináltam, és eljött a tanító utánam. A kenderáztatónál is csak úgy kerülgetett. Valakinek mondta, ha magánúton végeznék négy polgárit, elvenne. Szép volt a Jóska, de szegény már az is meghalt. Nem jártam el a faluból, csak egyszer voltam a Somlón szüreten. Nyárádon volt egy műszerész, volt autója, elvitt volna, menjek el vele a salamoni búcsúba, édesanyámnak a szemére vetette, hogy nem adta oda a lányát. A templomban a lányok középen álltak két sorával, karácsonykor a templomban volt, azt mondják, hogy nem vette le a szemét rólam. Tudja fene, hány kérőm nem volt.” A Gyula cigány egyszer elébe állt, és azt mondta neki: „Te lány! Az Isten se mentsen meg, hogy az én feleségem ne légy, mert először Nyárádon leszek bíró, azután Tiskeváron jegyző.”

Anyám nyolcvanadik évén túli szavai úgy őrzik valahai ábrándjait, akár az iskolában tanult verset első osztályos korából:

 

Kis állat a hangya,
de nagy a szorgalma,
szorgalmas a méh is,
ilyen leszek én is.
Nagy ez a föld,
nagyobb az ég,
kis tanuló vagyok én még,
aprajából lesz a nagyja,
jó az Isten, ha megadja.

 

Nehéz, dolgos gyerekkora házassága után még küszködőbben folytatódott, a mi lett volna? elveszett lehetőségeivel vigasztalta magát. „Béla annyira tudott beszélni, hogy milyen jó dolgom lesz, nem köll annyit dolgozni, aztán sokkal többet köllött, mint otthon.”

Apám a nyárádi Füzi papnál érdeklődött utána, aki Felsőiszkázon volt káplán, szakácsnőjét is onnan vitte magával. A plébános kérte meg a kezét, sok jót mondtak rá, „minden jót, többet is, ami volt, semmi se úgy lett, mint ahogyan elmondták”. A leánykérés utáni háztájnézésre megnyerővé, takarossá csinosították a házat, akkor nyíltak a krizantémok. A megszeppent Vas Bözsit virágok szépségével, nagy gyümölcsössel, frissen meszelt falakkal csalogatták. Megállt a tűzhelynél, melyen sárgaréz tulipán és szívfüzér indázott végig. „Azt mondta apád, ezt nem pucolod ám, aztán a világon nem pucolta más, mint én, az ujjaim hegyei kivástak.” A háztájnéző nagymamának, dédapámnak és Hegedűs Károly sógornak nagyon tetszett minden.

Hirtelen magához ragadta apám, már majdnem vénlegény harmincnégy évesen, Füzi pap összeeskette őket, s két kocsival Iszkázra száguldottak a nagy lakodalomba a nyárádiak nélkül. „Én is fölfértem.” Nem röpülhettek szánok, csak kocsik zörögtek január másodikán, és esett az eső. A legszebb nyárádi lány a feleségem – dicsekedett apám barátjának, a szomszéd Szabó Antinak. Szépbeszédű ember s a legszebb nyárádi lány! Fiúságomból visszagondolhatatlan szerelmük helyett foglalkozzam inkább vagyonukkal, melynek a szerelem volt a tartozéka, vagy a szerelem tartozéka a módjuk.

Az iszkáziaknak huszonöt, a nyárádiaknak ötven kataszteri holdjuk volt. „Az ötven holdat úgy vették össze, ha vettek, azt mondták, »félhely«, volt egy kis pénzük, kivették a takarékból, aztán szépen fizetgették le. Mikor édesanyám odakerült, kétezer forintot kapott, azért tudtak venni négy és fél holdat. 1901-ben házasodtak. Édesanyámnak kilenc és fél hold volt a nevén, meg az a négy és fél hold. Édesanyám kisszőlősi földjét eladta, azt is a fiainak adta, igen megbánta, azért, mert minket, lányokat megcsalt, csak hogy a fiúk jól nősüljenek, ne legyenek szegények. Öregapám azért a sok pénzért, amit összegyűjtöttünk, ami a hadikölcsönbe elveszett, a grófi kocsmát akarta megvenni. A pénzért ötven hold rétet akartak adni. Azt gondolta, Géza öcsémnek vagy a kocsmát vagy a malmot veszi meg, vagy a borsosgyőri téglagyárat.”

Vas István dédapám tizenkét holddal kezdte. Nagy Julianna árvalányt, a dákai Batthyány grófok mosónőjét vette el. Nem vagyonra házasodott, de tiszta és makacs szerelemből. Menyasszonyához olyan nagy hóban is elment toronyiránt, át a temetőn, mikor a temetői nagykereszt a hóból ki se látszott. S elhozta a rebellis úri világból. Megérthetett valamit 48-ból a mosólány, mert nem feledte emlegetni: Emi grófnő lakodalmán Ilona grófnő úgy táncolt tele pohárral a fején, hogy azt énekelte:

 

Jaj, de huncut a német,
hogy a fene enné meg
a tüdejét, máját
meg az összes famíliáját.

 

Az öreg grófnő, ha valaki sárga szalagot kötött a hajába, kitépte. Persze az csak annyit jelenthetett Nagy Julianna életében, mint Kossuth-kép a falon. Inkább dolgoztak, zsugorgattak. Piacoztak tíz kilométerre, Pápára. Túró, tejföl, tojás a fejen hordott kosárban, a környék híres krumplija a kocsiderékban. „Egy vagon sárga krumplit termeltünk. Micsoda sárga krumpli volt az! Hosszú prizmában voltak eltemetve, azt adtuk el, betakartuk szalmával, aztán földdel. A másik prizmában gyári krumpli volt, az meg vörös volt. Vagonszámra adtuk el a gabonát, egy vagon búzát, egy vagon rozsot. Aztán vetettünk, meg maradt is, a lisztet meg úgy vettük, azt a finom nullás lisztet, Pápán vettük, dupla nullásat.” Eljártak birkát nyírni a közeli pusztákra. Dédapám bérbe fuvarozott. Ha dédanyám a szabadságharcból kapott valami utólagos élményt, férje előzetes emlékeit kapcsolhatta össze a Tanácsköztársasággal: a pápai direktórium későbbi s legyilkolt tagjainak vállalt többször fuvart Győrbe és máshová; Muli és Viczai vásározó fuvarosok voltak – úgy tudom, asztalos és suszter.

A szorgalom természetét anyám később megismerheti, de az biztos, már kellett annyi földjüknek lenni, hogy Géza nagyapám a hatvankét kataszteri holdas kisszőlősi gazda lányát megkérhesse. Négy és fél hold nagyanyám hozománya, pénzzel is kiházasították. Dédapám gyarapodását kifejezi helybeli rangja: kisbíró, bíró és törvénybíró harminc évig. Ha nyolcvankét évesen ökrei bele nem vadulnak a kiáradt Bitvába 1924-ben, s nem hal meg tüdőgyulladásban, lehet, törvénybíró marad tovább is.

Vas István dédapánk tizenkét évesen elvesztette ükapánkat, aki nekünk éppúgy nem mond semmit, mint az apai. A családi emlékezet Nyárádon sem terjed tovább. Korán halt meg Stenger Anna nagyanyánk anyja is. Gyerekeik József, Mihály, Mária, Anna. A négy testvér közül Mihály véletlenül megölte Józsefet: kocsival mentek vadászni, megugrottak a lovak, a puska elsült. A Kili tagban keresztet állítottak emlékére. Mihály felesége is korai halott, új asszony került a házhoz, ő szülte a Lizát. „Dobára ment férjhez, az is olyan szép ember volt, az az Andó József, annak volt egy paptestvére, még él is, a fia Pápán volt közjegyző, a devecseri gróf intézőjének a lányát vette el, agyonverték az oroszok, nem is közjegyző volt, inkább nagy ember volt.” Nagyapánk testvérét fiatalon a tüdőbaj vitte el, menyasszonyával még jegykendőt cseréltek, de már nem házasodhattak össze.

A felsőiszkáziak és a nyárádiak rokonommá gyarapítottak egy járásnyi területet; ismeretlen, ismerős véreim a Somló körül, Pápán, Pápa szomszédságában, a Kemenesalján. Ősi képzetet ébreszt Sidó Julianna, apai dédem neve, Stenger Anna apja bakonyaljai, kupi svábot, aki Kisszőlősbe nősült, a Somló alá, onnan hozta el apai nagyapám feleségnek Németh Máriát. Családunk inkább a nyárádiakkal tartotta a kapcsolatot, ahogy az anya gyermekeit famíliájához visszavezeti, s hogy családját ne feledje, s megismerjük, sokat beszélt nekünk.

Volt nekem egy ábrándokkal, történetekkel teljes szilfám anyám falujában. Nagynénémék házáról árnyéka már letörölve. Elöregedett, kidöntötték, marad a képzetekben, akár a családfa, de már nem zöldül, leveledzik. Helyén, mintha bombatölcsér lenne a levegőben; hiánya suttog és mesél. Nyárádon jártam mostanában. Először ez a kidöntött fa szomorított, miként tudtam, nagynéném sem él, se két nagybátyám, a másik nagynéném se, nincs nagymama, nagyapám meg 1914 Kisasszony napjától, szeptember 8-tól pihen Lublinnál a falu első hősi halottjaként; lelőtték a kukoricásban a magas embert, falubelije temette el, így tudhatták sírhelyét, haza szerették volna hozatni.

Mi, tizenhárom unokatestvér szerettük egymást. Az idősebbek nagyanyám szárnyai alatt pápai iskolások: a szép, sugár Vas Ilonka, az égő szemű Mészáros Vali, kinek polgárista húga a Déméter-termetű Mari, nővéreimmel, a szigorú-kedves Bellával és a kedves-szigorú Marival, s Laci bátyámmal, aki átvidította szegénységüket. Csak Bella esküvői képe adja vissza nekem a nagymama arcát vén-feketén, sírja fölkereshető, közelítem, ott találom a temetőkút mellett, száz évnél idősebb lenne, számomra mindig öreg. Annál fiatalabb a katona-halott a szobafalon; csákója alatt az a keleti-balti fajra jellemző gömbölyded, fehéres arc, szelíd tekintet, amely mindannyiunkban föllelhető, bármelyik keveredésből kitűnik, s egyik-másik gyerekünkben öröklődik tovább. A Vasok stigmája bátyámon és fiatalabb nővéremen. Bellát „Bognár-fajzat”-nak szokta ítélni anyám, miként Bognár volt Béla apánk ragadványneve, s ha engem nem jellemzett így, nem azt jelenti, hogy nem hasonlítok jobban az iszkázi turanid ágra, mégis fiatalkori tekintetem az időben a katonáéval összetalálkozik. Derék ember – mondhatták termetére, dédapánk meg „inkább hátra, mint előre dűlt”.

Árvaságukban küzdelmesen éltek. „Nekem dolgoznom köllött, sok földünk volt, a legnagyobb adófizetők voltunk az egész nagyközségben. Pista gulyás volt, én meg hordtam ki a munkásoknak a fejemen az ebédet, volt egy tekercs, ami lenyomta a fejet, azon egy kosár. Rétest szoktak sütni, krumplileves vagy bableves; egy leves meg egy tészta, meg volt a bablevesben füstölthús-valami. Voltak csikók meg egy erős ló, a Szedres, mikor én férjhez jöttem, tizenkilenc marha. Valamilyen micsodát kaptak a réten, pusztultak, vizes volt a rét, és valami fertőzést kaptak. Hordtam az ebédet a dabronyi határhoz, mindig féltem, mert volt ott erdőség is, akácosok, ott volt a legelő.” Korán indultak kapálni, kenyerüket kötényükbe kötötték, mikor nagyon megehültek, anyjuk még ekkor is biztatta őket, még egy sort, még egyet, hogy az ebédet elhúzza délig. Ezekből a ráadás krumpli-, répasorokból is lehetett a cséplőgép; néhány gazda összeállt, közösen masináltak anyám félelmére, aki balladás borzongással metszette a dob fölött a kévét, akkor még magukévá élték a balladákat, dédapámat betyárok ijesztegették éjjeli kocsizásai közben, anyám a dobba esett lányra gondolhatott a cséplőgép magasában.

1914-ben anyám, a második gyerek, kilencéves; karonülő a legkisebb, Géza. Pista már segíthetett a megcsonkult családban, legeltetett, szántott a csikókkal, később anyám a tehenekkel, dédapám a Szedres lóval. Három eke hasogatta a földet, s a kis vadóc Ilona, aki még a huszárnyárfára is fölmászott a vasfejű szarka tojásáért, délben hazalovagolt a Szedressel, mert csak otthon abrakolhatott, míg a család a mezőn ebédelt. Aztán segítségük lett a csóti tábor orosz foglya. „Sok orosz volt a gazdáknál, oda szoktak összejönni minálunk a diófa alá, tavasztól őszig lehetett nekik dolgozni, aztán visszavitték őket. Soványan jöttek, de úgy meghíztak nálunk! Én azoktól megtanultam oroszul, ott beszéltek a fa alatt, megértettem, akkor olyan tizenkét éves körül voltam.”

Jó tanuló anyám hogyan gondolhatott volna magasabb iskolára? Sorsa így irányította paraszt apámhoz. Még kézimunkázásra sem jutott ideje, pedig szokás és híres a nyárádi hímzés: „a gitter meg a riselő, az még szebb volt, mint a gitter, aztán meg a madira, az a lukas. A gittert, mint a fogazást, kivarrták, mellette kivágták. Én nem jártam, csak az Irén, a kisebbek meg az asszonyok.” Nehéz lánykorából fölszállt volna a földről, de lent maradt a további robotra hetvenhárom éves koráig; leszedte utolsó kukoricáját a háztájiból, s elköltözött nagyobbik lányához Devecserbe. Élet-kielégületlensége, teljesületlen vágyai okozták megválthatatlan boldogtalanságát. S gyerekkorától a becsapó hatalom. Becsapódtak a hadikölcsönnel, dédapám abba fektette élére rakott pénzét, egy vesztésre ítélt háború bizonytalanságába, s el is vesztette fiával együtt. A plakáton a koronás magyar címert bajonettes katonák védik, mögötte adakozó kezek nyúlnak. Tervezte Bíró, aki majd a Tanácsköztársaság plakátjait.

A családban én voltam a legkisebb, csak Vas Karcsi unokatestvérem illő hozzám, korosztályosom, Irén néném fia. Vele barátkozhattam, ahogy inkább búcsúkor találkoztunk. Szobájukban a szilfa elzárta a napot. Ott ebédeltük azokat a lúdcombokat, ittuk a somlaihoz képest gyönge, savanykás otellót, delovárit. Kezdtük Pista bátyáméknál, Ilona néniéknél folytattuk, azután Irén néniék a szilfa mögött, s Géza bátyámék következtek. Máig sem értem, hogyan tudtam a rokonságot a szeretet egyre kínosabb kötelessége alatt végigvendégeskedni. Géza bácsiék megsértődhettek, náluk már alig fogyott az étel és a bor, pedig épp olyan kedvesek voltak, mint a többiek. Nem gondoltak már a régi, családi sérelemre, mikor a nagymama a babona minden fortélyával ellenezte a házasságot Fehér Irénnel, a gyönyörű, ondolált-hullámos hajú szegénylánnyal.

Géza hentesnek tanult Pápán, a falu kocsmáját bérelte, rangja volt. Nagymama még Ősibe, a javasemberhez is elment, kapott tőle egy varázsszeres üvegcsét, hogy éjfélkor tegye az utcaajtó küszöbe alá. Nagyanyánk félősen megcsinálta, a szerelem megrontása mégsem sikerült. Géza egyszer csak megjelent kocsmája udvarán Pápáról jövet, lovas kocsiján párjával végképp, örökre már. S lett Fehér Irénből a legkedvesebb menye.

Pista bácsi épp ilyen szerelmes lett, nem érdekelte a vagyon. Hegedűs Lina szépsége többet ért a földnél. Nagymama őt is ellenezte, de Pistának annyira eszébe járt, a szerelem még látomásra is késztette. Egyik este hazafelé a legénytársaságból, ahol a megdézsmált krumpli árából mulatoztak, egy közeledő nőt látott, Linát, de mégsem ő lehetett, hiszen Pestre utazott, fénylett fekete lakkcipője az istállóudvari sötétségben, meg sem merte nézni az állatokat, elszaladt a rokonokhoz.

Úgy látszik, ez a kísértetjárás, álomjárás, túlérzékenység, előérzet Vas-tulajdonság egészen bátyámig és hozzám.

Nagyapámat behívták katonának Kanizsára, a kocsmaudvaron búcsúzott a nagymamától, a búcsúpohár az örök távozás szomorú dallamát fakasztotta belőle: „Nem látlak én téged többet soha, sohasem.” Dédapánk álmában nagy véres madár szállt le az udvarra. És megérkezett a holttá nyilvánítás. Mint harangzúgással az esőt, imádsággal akarták a bajt elűzni, dédapánk az istálló elé hányt zöld takarmányra térdelt, és hangosan könyörgött. De fia halála után a templomot elkerülte; becsapta az Isten azzal a véres, nagy madárral. A szelíd ember ingerlékeny lett, nadrágszíjjal verte meg a cigányasszonyt, mert leakasztotta a paprikafüzért. – Megállj, vén Halál! Majd elintézünk – kiabálta a Fáni.

Szüleim mindig későn jártak haza Pápáról, Nyárádra is benéztek. Podár és Nagyalásony között anyám megérezte az éjfélt, fehér kutya futott a kocsi után, mintha föl akart volna ugrani, anyám nekiijedt az első ülésnek, ölében az ablaküvegek összetörlek. „Apáddal nagyon sokat jártunk éjjel. Mennyi lefutó csillagot láttam én! Meg hogy fölszállt a láng, lobogtatta azt a tüzet a szél, a temetőkben szokott lenni jobban, ahol korhad a föld, a ludvérc. Láttam olyant a kisszőlősi határban, ott volt egy árok, fölszállt a láng és ment tovább. Mikor jött éjfélkor a fehér kutya, szentelt gyertyát fogtam, de még rosszabb volt, mert követett. Igen sokan látnak, mikor éjfélkor mennek, úgy féltem azután is, mikor éjfélkor mentem. A vőlegényeket meg a menyasszonyokat még jobban ijeszthetik a boszorkányok. Nyárádon nem volt boszorkány, Iszkázon a Szűcsnéra mondták, olyan hamar elment a Somlóra, hogy már otthon is volt. Marton Pistáéknál járt, és a tehenük nem adott tejet, azt mondta, agyonüti az asszonyt, aztán megjött a teje. A lányának átadhatta tudását, mert mindig korán kiment, és harmatot szedett, csak szedte a kötényébe, de mért szedte? Varázslásokat tudtak, mondta Hermi nénéd, meg hogy ez a Naca is tud valamit.”

Újév késő estéjén bátyámat is megkísértette három pepita ruhás férfi, testük helyén a levegőbe nyúlt. Nekem szellem sosem jelent meg, mégis ijesztett a valóra vált babona. Miskolc kertvárosában, pontban éjfélkor barátomhoz menet boszorkányféle öregasszony söpörte az árnyakat az utcai villanyfényben; aznap, május 13-án, pénteken délután három órakor karamboloztam, a jobb karom ripityára törött.

Valóságosabb borzalmakat keltett a hidegvizű Bitva a nyárádiakban, nemcsak úgy, mikor este fürödni jártak a gyerekek, félvén a cigányoktól, kicsit csupán, hiszen békességben jártak egymással, együtt az iskolában. Jobban rémüldöztek a partba ásott, halott gyerek miatt, a szörnyű gyilkosság áldozatától. A patak hidegén túl borzasztotta őket az esemény: mikor a Bitvát szélesítették, egy nyolcéves kislány holttestére találtak, szomszéd falusi, mihályházi gyereke; apja meghalt a fronton, magához édesgette az ángya, és megfojtotta, hogy rászálljon a vagyon. S a vízi molnár fia! A tengerész hazalátogatott, és nem volt otthon a felesége, szerzett a patikában valami mérget, csak aratáskor találtak rá. Én még akkor is ledobtam a kaszát, ha a varangyot széjjelvágtam, fekete rücskeiből ömlött a sárga lé és a vér, rám meredtek szörnyszemei. Mit érezhetett a kaszás a bomló halott fölött? Anyja megőrült, de mi lehetett az elkószáló feleséggel?

Tele sejtelmekkel ilyen kis patak is. Víz, amely a munka segítője, mégis malmokat hajtott. A kisebben árpát, kukoricát daráltak, a nagyobbikban őrölték a lisztet. Megmaradt egy pillanatom az időben: szekerek várnak sorban, ülök a zsákrakás tetején, apám valahol távolabb beszélget, mert nagy társalgó, politizáló ember az apám; belső fehér homályban látom a garatok, kürtők havasát. S a Bitva árterében áztatták a kendert, mosták vásznaikat asszonyőseim. Közös munkájuk, mikor helyi hírek bukdácsoltak a víz hullámzásán, családom anyai ágának baljóslatú érzékenységére gondoltat.

Anyám a nyárádi babonákból nem sokat vitt Felsőiszkázra, most, ahogy már kimondja szemérmes titkait, mert a babona a titoktól még babonásabb, most sem mond mást a patkányűzésnél. A korahajnali harmatban körülszórta a házat a kenyérdagasztás morzsalékával: „Egyetek, aztán menjetek!” Nagymama sem kérte az éjszaka sötétjében: „Bözsim házasságából semmi ne legyen!” Nagy Béla jó partinak mutatkozott, és anyám is apámnak.

„Én mentem először férjhez. Kaptam öt és fél holdat a podári kilenc és fél kataszterből. Ez volt a hozomány, a cséplőgépet eladták, ami annak a részéből jutott, abból vettük a bútort nekem. A Gézától kaptunk két tehenet a házrészre, ő vette meg, attól meg a Pista.” A gyerekek megházasodtak, a birtok fölaprózódott.

Hát így kerültem a nyárádi búcsúkba, a terebélyes szilfa alá, Szent Joachim oltárképén tűnődve, az augusztusi énekes misén, nagyobb koromban kocsmázva Vas Karcsival a református és katolikus, az ó- és újfalu határán, amikor a kálvinista Mórotz-, Csoóri-, Lázár-, Böröcz-utódok összebékültek már a katolikus Mészáros-, Vas-, Hegedűs-, Gelencsér-, Vesztergom-, Keszler-utódokkal; s a katolikus Máriákat, Ilonákat, Iréneket, Erzsébeteket egyként táncoltatták a református Idákkal, Zsófiákkal, Eszterekkel, Karolinákkal, Rebekákkal. „A református lányok gazdagok, de nem voltak olyan szépek, mert egymás között házasodtak.” Akkor már a vörös Rebeka néni nem gunnyasztott a tátogató vénasszonyok között. S nem csúfolódtak: „Kálomista, kánya fosta. A pápistát Isten hozta.” Ők az őslakosság. Az 1698-as egyházlátogatási jegyzőkönyvben: „Megvizsgáltam a már rég összeomlott templomot, aminek csak alapjai vannak meg. Megnéztem az összevissza temetőt is. A falu közepén gerenda haranglábon függ az egyetlen harang… Hogy melyik szent tiszteletére épült a templom, semmit nem tudni róla. A paplak egy nagyon szűkös kunyhó: a mintegy 65 esztendős kálvinista prédikátor, Harsányi Lajos lakja.”

Az újfalusi katolikusokat az Esterházyak telepítették jobbágyaiknak. Itt már éppúgy megfogyott a fiatalság, mint ahogy valaha egykéztek az ófalusiak. Anyám százötvenedmagával járt a katolikus iskolába, mi is seregesen mulatoztunk utolsó búcsúm napján, 1957-ben.

„Választómalac” koromban keresztszüleimnél, Ilona néniéknél hagytak. Első emlékem a nem tudom miért való gyaloglás át a szerbtövises legelőn Nyárád felé. Látványosabb, mikor vad csődörünk árokba borított bátyámmal és barátjával, de visszajövet megsejtettem valamit a szerelemből; hátunk mögött a jó barát és fiatalabb nővérem, akár a galambok. Az anyai rokonság búcsúja jó mulatság volt apámnak. Cimborára lelt Pista bácsiban, jó hangú sógorában, akinek tréfás kedve haláláig tartott. „Te öltöztess föl! Meglátod, milyen szép a testem” – viccelődött a szomszédasszonnyal. Kevvesemnek szólított bennünket, tovább becézve egy kis szóferdítéssel. Jóképű férjet kívánt idősebb nővéremnek, nehogy megszólja a rokonság: „Sógor, azon imádkoztam, hogy ha csúnya is, de a határba ér, szépüljön meg!” Apám, miután négy házban vendégeskedtünk, másnap bevágtatott minden útbaeső kocsma udvarába. Beröpült az alásonyi Antalékhoz, a vidi Tóthékhoz. Anyám föllélegezhetett, hála isten, nincs már több kocsma.

Nekünk már búcsú sincsen.

 

Vén kampósbot sétára, gáncsolásra

Kifáradtak a vendégek a lakodalomból. Mindenki megkapta ajándékcsomagját a maradék forgácsfánkkal, pereccel, kaláccsal, disznó- és tyúkhúsokkal. Énekelve folytatták a mulatságot az elkocsizó kisszőlősiek, jeneiek, vásárhelyiek; kiitták utolsó poharukat a falubeli legénypajtások, a muzsikásokkal hazakísértették magukat, elmúlt a násznagy józan felelőssége, és meghúzta az üveget. A faluvégi házban szakadékmélyi csönd, disznó- és tyúkcsont-halmok, jóllakott kutyák, éhes, türelmetlen háziállatok, akiket elfelejtettek megetetni.

Anyám Hamupipőke-sorsra ébredt, idegenek figyelték, hogyan mosogatja a sajtárban áztatott zsíros tányérokat, krémes tortatartókat, hogyan fogja a cirokseprűt; mellette a megszólni kész sógornők meg az anyós, férje huszonnégy, huszonegy, tizenkét évvel idősebb nővérei s hatvankét éves anyja. Nagyon kislány közöttük, nagyon kiszolgáltatott: Jaj, csak el ne törjek, jaj, csak koszosan ne hagyjak valamit! És mindig kérdezni kellett, s megjegyezni, mert újra nem kérdezhetett, ha nemsokára ketten maradtak az öregasszonnyal.

„Egyszerre nem főztem, csak szolgáltam. A szolgálólányt mindjárt elküldték, olyan időslányféle volt. Nem tudtam még főzni annyira, tizennyolc éves voltam, még annyi se, hiszen augusztusban születtem. Babot, krumplilevest, ilyesmit megfőztem, azt főztem később, amit itt tanultam öreganyátoktól. Mindig ott köllött lenni mellette, kezire adni ezt is, azt is, most edényt, most poharat, tüzet rakni, most petrezselymet vigyek be. Azt mondta énnekem, hogy itt abban a nagy kertben majd találsz petrezselymet, mondom, ágylásban van? nem, azt mondja, széjjel a kertben, majd meglátod; de van olyan petrezselyemforma, ha az ember megszagolja, vadpetrezselyem, abból is vittem be, nem ismertem meg, aztán elhíresztelte a faluban, hogy még a petrezselymet sem ismerem meg.”

Innen kezdődött a bizalmatlanság, ami nemsokára gyűlöletté mérgesedett. Azt hiszem, nagyapám kényeztette el annyira feleségét, hogy úriasszonynak képzelje magát, s akként viselkedett. Egyek lettek a kivagyiságban, házuk dölyfösen túlméretezett, lányaik szegényebb udvarlói előtt becsukták az ajtót, szolgát, gulyásgyereket fogadtak. Mi sem természetesebb, mint a fiatal menyecske álljon a szolgáló helyébe.

„Öreganyád úrinő volt, nem csinált semmit, sétált kinn a fák alatt, a virágok között, mert azokat szerette ám! Mikor megjöttek a disznók, nemhogy beeresztette volna a disznókat, mert én a testvéreiddel, nem tudom, melyik volt a kocsiban, takarítottam a konyhában, akkor el köllött mennem a disznót keresni, ő meg sétált, nemhogy a gyerekhöz jött volna be. Nem, nem csinált semmit. Egy ronda boszorkány volt.”

Negyven évvel halála után sem bocsát meg anyósának. Engesztelhetetlen apámmal is. Születtek a gyerekek: Izabella 1924. február 17-én, László 1925. július 14-én. „Jaj, mikor Laci született, aratáskor, még akkor is dolgoztam, sározni köllött a padlást, hogy aztán odahordják a gabonát. Ilyen fáradtan, gyöngén köllött szülni, dolog közben jött meg a fájás. A Laci meg olyan nagy volt, széles a válla, azt hittem, meghalok, meghalunk mind a ketten.” Mária 1927. március 11-én jött a világra, én 1938. március 25-én, attól a békétlenségtől távolabb, s a bába engem is éppoly pontatlanul anyakönyveztetett, mint Bellát és Lacit. Apám két családja között őrlődött, nem sokáig tartott a szerelem, nem érett szeretetté és bizalommá soha, mintha csak a hozományt vette volna el, a földet, a bútort, a stafirungot.

„Kilencezer öl volt a nevemen apám után, azt kifizették a gyerekek, Iszkázon vettünk helyette az Apponyi-földből nyolcezer ölet hitelre, de többet, a Herminek is vettünk kétezer ölet a mienk mellett, amiér a Hermi házrésze ott maradt apádnak. Nem íratta ám a nevemre, magára íratta, akkor tudtam meg, amikor jött a Süle jegyző: Magának nincs több földje, mint három hold. A Kisgazda-tagban vettünk nyolcmillióért, akkor még millióban számoltak, az a nevemre jött. Nem füzettük ki az egészet, nem ám! A Hitelszövetkezettől vettük föl a pénzt. Azt köllött nyögni. Milyen nagy kamatokat fizettünk! A háború után, az infláció alatt füzettük ki, egy üszőborgyú árábul füzettük ki, de akkorra már kevés volt hátra, akkor már a testvéreid se tanultak. Az Apponyi megvette, és el is adta, olcsón adta a népnek, mégis azt mondtuk, Bánom tag.” Hogy anyám jussát apám a maga nevére íratta, nem foghatom nagyanyámra, csak azt mondhatom, anyja önzése hatott rá akkor és sokszor másban is. Minden rossz oka az a féltékenység volt, amit a nagymama lankadatlanul szított. Fiatal szolgákkal rágalmazta – Mért nem vesz föl kabátot a Józsi? Megfázik. – Hát a Béla, nem fázik meg? – Fölmondtak a nyárádi, vörös hajú árvalegénynek. Ha anyám még emberséges sem lehetett, legyenek a szolgák öregek, mint a pösze somlószőlősi bácsi, aki Bellát tologatta a gyerekkocsiban; vagy a sülös Pista, akinek sül, daganat volt az állán. „Azt szerette, mink is szerettük, mert rendes ember volt”, nyugton maradhatott a Bak Jancsi, mert keresztfia apámnak, s jöhetett Bak koma, a komabácsi télen kosarat fonni, kötni vékákat, zsomporokat.

Micsoda megaláztatás, ha a hűséges asszonyt hűtlenséggel vádolják?! Tudták-e, hogy az a kis sógornő, a meny, milyen dacosan utasít el minden közeledést? Bátyám emlékezik ilyen esetre kiskorából: „Szobánkban földmérnökök dolgoztak sokszínű tintával, nagy rajzasztalon. Kalapjuk mellett a fácánkakas ragyogó begyetolla. Nárdai úrtól színes ceruzát kaptam. A főmérnök, nagyfejű úr, anyám után leskelődött. Belépve az istállóba, éppen fejéskor így szólt sután, bután: Na, feji az urakat? Nem, csak a nagyságos asszonyokat, mondta anyám. Erre kifordult.” Apám alacsony termete miatt is féltékeny lehetett, ha már fölpiszkálták; esküvői képükön a fotográfus anyámat leülteti. Olyan fiatalnak látszott, hogy nagylányai nővérének hitték az ismeretlenek. Öreganyánk irigykedett fiatal szépségére, s bujtogatott.

„Elment Csőszre, a csőszi rétünkkel szemben volt egy szőlő meg a pince, a Szőrös Szabóé, odament, aztán este jött haza, én meg bementem a faluba a Matil nénihöz – Nem látta a Bélát? Még most se jött meg, elment Csőszre, aztán nem jött meg. Hát egyszer csak jön ám apád a furkósbottal – Egy asszonynak otthon a helye! – Ha ezt a botot el nem dobod, én nem megyek haza. Eldobta a botot, otthon meg fölvette a kaputámasztót. – Ha nem teszed le, én nem megyek be! Mért köll azt fölvenni? Én nem vagyok bűnös, csak kerestelek téged, te meg engemet agyon akarsz verni ezzel a durunggal.”

„Csak ritkán voltak kedvesek egymáshoz – emlékezik bátyám. – Egyszer láttam: egymás kezét fogva mennek haza a mezőről, míg én cirokhegedűvel követem őket.” Nekem az idillből semmi sem jutott. Apám akkorra megöregedett, s tizenhat évvel fiatalabb anyám lett az erősebb, naponta emlegette több évtizedes sérelmeit, nem enyhítette ura kiszolgáltatottsága, engesztelhetetlen, én meg apám pártjáról próbáltam csöndesíteni őket. Mennyiszer hallottam, nem törődött a családjával, jobban szerette a lovait meg a barátait, suszternál, kovácsnál, boltban, a népházban eltraccsolt fél napokig. „A Szanyi Gyula igen jó barátja volt, aztán meg a Suszter Lajos, eljárt a Nagy Lajoshoz, Szűcs Jánoshoz, csak hogy ne kölljön itthon lenni. Meg a Somló! Egész nap ittak, de azért dolgoztak, a szegény ló nem akart megindulni, mert egész nap állt ott a Szürke, a deres, aki megdöglött, igen jó ló volt. Volt egy sülös cselédünk, aztán Jenőbe nősült, azt kérte, hadd vihessen répát Vatmersére Jenőbül, azt a szegény lovat odaadta, gondolhatod, hol van Vatmerse Jenőtül, annyira megrakodtak, amennyire csak bírtak, megszakadt a szegény ló, mintha könyörgött volna, hogy segítsünk, aztán elhívta az orvost, kivette a csikót, kivette a méhét, aztán visszatette neki, aztán megdöglött a csikó is. Ez a Szürke egész nap magában állt a Somlón, csak az iszkázi tornyot nézte, ütötték, zsúpot gyújtottak a hasa alá, de mégse akart elindulni.”

Mi használtuk a nagymama földjét, velünk élt közös háztartásban, de kivonta magát minden dologból, különtartotta tyúkjait a híban, szobáját bezárta előlünk. Ő merített, szedett először, mindig a javát, a rétes közepét, sublótjában megpenészedett az étel, lerohadt a szekrényébe akasztott szőlő. És városból öltözködött. Pápán varrták ruháit, a csipkés alsószoknyákat, a fekete fejkötőket. Nevünkre íratta a boltosnál hitelét. „Apádnak megmondta a Deutschné – Nagy úr! hát maga eltűri ezt? Öreganyád a kávét kilószámra vette, meg ágyhuzatokat, a Marcsának mindent megvett, ruhát neki meg a gyerekeknek. Ó, de sokallta a Deutschné is, hogy mit művelnek ezek?! A Hermi fölszedte a krumplinkat, az lopós volt, meg öreganyád is.”

Anyámnál jobban megértem, ragaszkodott a lányaihoz. Marcsa néniék Pesten számítottak a hazaira, Böske néni az új kocsmát családi segítséggel vette meg, bár mintha öccsük családja kötelessége lett volna támogatni őket. Ami apámnak vér szerint természetes, igaztalan anyámmal. Míg ő éjt nappallá téve dolgozott, nyolc-tíz emberre főzött, hetenként kenyeret sütött, mosott mindenkire, még a vasárnapi misére sem járhatott, s még a templomig sem akadt senki, akinek panaszkodhatott volna, csak gyűlt, s elmérgesedve fakadt ki a baj.

„Egy pár cipőm volt, télen gumicsizmában jártam, de mindig olyan volt a lábam! piros papucsra húztam a gumicsizmát, ünnepi nemigen volt. Mindig szegény voltam, ruhám egyetlenegy, az ünnepi. Később is, mikor a Bella esküdött, bolond voltam, hogy legalább egy ruhát nem vettem magamnak, az igen régi ruhámat föstöttem be, azt vettem föl, az meg fölhasadt, ráhúztam a kötényt, hogy a hasadás ne lásson. Apádnak sok nyakkendője, ingei meg ruhái is… Mikor elment Pestre, azt mondta, most vesz egy szürke ruhát. Annak mindennek meg köllött lenni, cigaretta. Meg is ölt volna azért a cigarettáér, ha nincs.”

Ha nagy leszek, gazdag leszek, kiöltöztetem, mint egy úrinőt, csizmát veszek neki, szivárványos szoknyában járatom, kucsmája ezüstprém, és eldobom a bürökbe azt a sáros, lukas gumicsizmát kapcástul a csámpás klumpával együtt – vigasztaltam –, ott lakhatsz velem erdei kastélyomban!

A húszas évek elején apám a famíliájával még jóban van.

„Böskéék Peresztegen laktak még akkor, nem ment a kocsma, a Béla Pápán szerezzen nekik, Inhauser Vince rokonom szerezte a Csókát, a Csóka kocsmát, abba köllött befüzetni ötvenmilliót, azt is mink adtuk, Pistánk hozott húszmilliót, egy pár ökör árát. Aztán nem akarták megadni, visszakaptuk, mert pöröltünk, el akarták számolni fogasba, szekérbe. Apád marhábul megkapta a részit, egy jó tehenet meg egy lovat, nem jutott neki annyi érték. Mikor férjhöz mentek, ezer koronát kaptak, három hold földet lehetett venni érte. A Marcsa is megkapta, ő elköltötte. Akkor Pesten laktak, a vagongyárban dolgozott az ura, Vecsésen vettek egy kis házhelyet, arra épültek, csak később tudták befejezni, úgyhogy éppen meg tudtak lakni.

Dehogy éltünk jól! Akárhány disznót öltünk, tavaszra már elfogyott a zsírunk, öreganyád a sonkákat leeregette, hogy hogyan tudta leereszteni? a spájzban föl volt legfölül akasztva, elküldte Pestre a Marcsáéknak, mert mibül éltek volna meg? Mink meg nyomorogtunk. Megtaláltam a postaszelvényeket, mikor elküldte az almát, zsákszám az almát, mikor nem voltunk otthon, leszedette, valakit hívott, adott neki bort. Mink meg nyomorogtunk. Száraz kenyéren szoptattam, folytak a könnyeim. A tojás meg a boltba, tartozásba köllött, meg a cselédnek is köllött valami. Azok is csak fölíratták a cigarettájukat, mimindent, pedig megfüzettünk nekik. Ha nem keltetek még föl, betettem a tejet a sütőbe, öreganyád onnan is elvitte a tejet a Hermihöz.

Marcsáékat hazahívta Nagylakra a Fejes anyja, annak még tanyája is volt. Mikor átmentek, már a románoké lett Nagylak. Aztán a gyerekek átjöttek, négy évig tartottuk őket, meg az Ácsék, a Hermiék. A Vali az itt volt a Herminél, a Sanyi is itt volt, Iszkázon sokáig, a mi marháinkat őrözte, csak kihajtotta egy-egy órára, mink tartottuk akkor a Sanyit, a Szilárdot, Ottót meg a Hermi néni. Ottó itt járt iskolába, egyszer Nagy Lajossal, a barátjával fogtak egy foglyot a mezőn, behozták a házba, és szabadjára engedték, aztán meg a Hermi lúdtojást főzött neki, azt vitte tízórainak, a gyerekek meg kiröhögték. A Sanyi polgárit végzett, elhelyezkedett a veszprémi lőszergyárba, az Ottó, a Szilárd nem. Aztán visszamentek Nagylakra a Szilárd meg az Ottó, de a katonaság elül megszöktek a Maroson. Szilárd rőfössegéd lett Pápán a Tocsik és Mikánál, Ottó címfestő. Sanyi olyan forradalmárféle, sokat olvasott, nekünk is hagyott könyveket, hiszen te is láttad, megették az egerek. Színdarabban játszott, meg is volt róla a fénykép. Jézus, Pilátus, Júdás.”

Az apai unokatestvérek nem törődtek a családi háborúsággal; eljöttek Böske néni fiai, Tibor már tanítóképzős, a templomban orgonált, meghívták Laci bérmakeresztapjának, Árpád velük játszott, s a Fejes gyerekek kedves vendégek voltak, ha ellátogattak a magtalan Sógor bácsiéktól, a falu közepéről, ahol második, igazibb otthonuk lett.

A nagymama érelmeszesedéses fejében azért földerült néha a jóság. Kályhája köré ültette unokáit, és mesélt. Énekeltették, nevettek rajta, hagyta, hadd bolondozzanak. „Fecském, hova szállsz? Fecském, merre jársz?” meg a „Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a tó szélén”-t remegtette vékony hangján. Mikor befejezte, elfeledte, újra belekezdett, s a gyerekek harmadszorra is megismételtették. Játszadoztak az öregasszonnyal, temetési énekükre csak azt mondta: Ugye, büdös kutyák, már szeretnétek engem temetni! Laci csintalankodott vele legtöbbet, őt nem szerette annyira, mert nem igazi Bognár-fajta. „Öntözve virágait, ezt mondogatta: Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hálából nagy, sárga hernyót dobtam ölébe, amikor imádkozott. Becsalt a kamrába, meg akart ölni. Jártában az udvaron bolhák táncoltak körötte, ha sütött a nap, ámultuk anyámmal. »Én göngöllős (pendelyes) korom óta énekes madár vagyok.« Valóban szépen énekelt, balladát is. A Molnár Annát, a Fehér Lászlót először tőle hallottam. Igazán a rossz nem is ő volt, hanem az érelmeszesedés a fejében.”

Nagy értéknek hitte az olcsó csemegéket; csokoládé, sütemény, ajándékruha elegendő, hogy a somlai szőlőt apámtól elörököljék a pápaiak.

„Akkor kezdődött, mikor már a gyerekek Pápán tanultak. Köllött a Böskééknek a szőlő a kocsma miatt. Vali hallotta, mikor öreganyád azt mondta nekik: – Ezt se csalom meg. De odadobtak neki öt pengőt, hogy mama, ezt tegye el, aztán írjon alá! Volt nekik egy emberük, tanult, de nem végzett egészen, az izélte őket mindig, hogy hogyan csináljanak, hogyan csapjanak be bennünket. Apád a szőlőért nem pörösködött, ilyen volt, a családhoz nem hozott soha semmit. Csak a része maradt volna, pár sor, az is ölég lett volna. Nem mondott semmit öreganyádnak emiatt. Öreganyád szüleié volt, de apádnak, az apjának is volt benne része, mert megvettek még két részt a két testvértől, a jeneitül meg a kisszőlősi József bácsitul. De papír róla semmi se. A Böskéék elmentek aláíratni a József bácsihoz meg Jenőbe. Azoknak nem füzettek semmit, mert már ki volt füzetve, mikor az apjok élt. De nem volt semmi öröklési papír, mintha a nevükön lett volna. A nagymama úgy írta alá, mintha már kifüzették volna a pápaiak, pedig semmit se adtak neki, mint egyszer hoztak egy ruhát. Apád nem szólt semmit, én meg örültem, hogy az a szőlő elment, mert mindig részegen jött haza, és mindig engem kínzott, üldözött, mindennek elmondott.”

Bátyám írja: „Jó ivó férfi volt, csak nagyritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, és mindig hirtelen természetű.” Én, a kései gyerek, csak egyszer láttam ittasnak, elveszett földjeikre toroztak az öreg asztagrakók a téesz első évében, karomban vittem haza. Anyámnak elrontott házasságában minden rossz rosszabb a végletekig. László vértanú arabs kancája pedig mítoszi orom a valóság dombja fölött.

Apánk nem szólt semmit, de úgy viselkedett, akár az önkéntes száműzetésbe vonuló király. Meghasadt volna a szíve elveszett országában. Soha nem ment a hegyre. Ha szüretelni segítettünk a Hermi néninek, csak a hegykútig kocsiztatott bennünket, s onnan vitt haza este. Beljebb sohasem kocsizott, és nem lépett. Szőlője volt az első nagy vesztesége, a második meg, mikor a háború lovait elhajtotta, a harmadik, mikor földjeit beadta a szövetkezetbe. Vigasztaló szőlőt ültetett a kert alá nemes fajtákból; burgundi feketedett, piroslott a saszla, aranylott a tömött fürtű rizling, ha el nem emésztette rügyét a korai fagy, majdnem minden évben lefagyott a laposba eső lejtőn, a maradékot megettük mi és a tyúkok, csak az otellóból maradt valamennyi, néhány literre való. A front idején ütegállásokkal dúlták föl, s a következő nyomorúságban értelmetlen volt felújítani, luxus is lett volna.

Azért nekünk, a gyerekeknek, ha már nem is borhaszonnal, a Somló megmaradt. Hermi néni szőlője kiránduló- és szüretelőhelyünk és ábránd. Bella nővérem Somlóváry Nagy Izabellának írta magát a borítékra. Laci megfestette a szüreti mulatságot Nagy Lajosék pincéje előtt. Húzzák a devecseri cigányok, a székely Zsiga nagy nekihajlással, ingben-gatyában táncol, ahogy kiugrott a fakád szőlőtaposóból; a szabadságos katona átszúrva bajonettel, lehet, előbb elpusztult, mint ahogy folyosónk falán 1945. március 26-án képletesen megölték. Ki lehet? a Nagy Laci? a Mátis Kari? a Nagy Feri? Akkor még Tomor Erzsike a táncolók szélén, lába meggörbült a csodálkozástól, ámulva nézi a vigasságot, akár az a Nemtudomki öregember. De a képről valami lemaradt.

Gyerek mászik fölfelé két öregasszonnyal a várba. Hermi néni szemébe belecsap a galagonyaág, jajong és vakoskodva botorkál. A gyerek meg mondogatja, ha nagy lesz, megveszi a hegyet, fejedelemséget alapít, újjáépíti a várat, lent fürdőt fakaszt, fekete lovon lépdel a szőlők között. Országában szeretet, vigalom és mindenütt zene.

Apróságom egyik éjjelén fölébredtem, kerestem anyám álla alatt azt a kicsi szemölcsöt, amely mindig el- s visszaaltatott; nem találtam, tovább motoszkáltam ujjaimmal, s a pilács félhomályában rám szakadt a legárvább zokogás. Hol az anyám? Mellettem Kiss Böske feküdt, megkérték, legyen addig velem, míg visszajönnek Győrből. Már a győri felsőbb bíróságig csapott az a pör, amit Böske néniékkel kezdtek el.

„Amit apád kifüzetett, avval mentek be a kocsmába, a mi pénzünkkel. Úgy volt, hogy a Böske két holdat átad a csőszi földjibül azért a pénzért, de apád még csak egy írást se kért tőlük. Letagadták, azt mondta a Böske, hogy ő nem látta azt a pénzt. Mikor elvitte a pénzt, ott volt két kupecféle, azok lettek a tanúk, a Böskéék azt mondták, hamis tanúk azok. Győrben, mikor én ott voltam, engemet annyira meg akart zavarni a bíró – Ki az a Nagy Erzsébet? Ki az a sógornője? Én azért nem ijedtem meg, tudtam, hogyan van, tudtam felelni. Mikor a Böskét hívták, azt mondta, ő nem látta a pénzt, ő nem tud róla, az ura se kapta meg, akik ott voltak, azok hamis tanúk. A végén azt mondja neki a bíró – Nagy Józsefné, hova tették maguk azt a pénzt, amit kapott az öccsétől? Azt mondja – A kocsmába. Na aztán evvel megvolt minden. Mink nyertük meg a pört. A Böske házrészébe számítva igen busásan, én meg azt mondtam, hát ennyit ért az a rongy ház? Az Isten nem engedte, hogy még egyszer füzessünk.

A Béla beadta, hogy osszák föl a földet a ház mellett, aztán visszadobták, mert a Böske többet követelt, aztán mondta neki a Béla: – Hogyan követelhetsz te többet, mint én? – Mért ne követelhetnék én? Mért ne lehetne nekem több, mint neked? Ilyen volt a Böske is.”

Apámmal szekereztünk a mezőre, szembe jött velünk Nagy József sógor rugós csézán, egy lóval, nem köszöntek egymásnak, elfordították a fejüket. – Csókás! A Krisztusát! – szisszent föl apám, miután elhagytuk. Haláláig haragban maradtak.

Már a nagymama szenilissé szelídült, gubbasztott a bejárat előtt, a fal tövében a napon, rózsafüzért morzsolt, fekete ruhája ráncaira döntötte kampósbotját, mellyel olyan sokat sétálgatott a virágok között, gáncsolta gyereklábunkat, s szüleim életét képletesen. Ő, a nyolcvannégy éves, már csak annyira félt az oroszoktól, hogy szekrényébe bújt: Itt vannak ezek a büdös kálomisták! A csöglei kálvinista és az orosz kommunista egyet jelentett neki. Fölfedezték s addig nem engedték ki, míg a fél hadsereg nem nézte meg, hahotázott a bábuskán, ő is nevetett, utoljára a megvénült kislány, gyermetegen.

Nyolcvanhét évesen halt meg, háromszor föladták rá az utolsó kenetet, dr. Foky Miklós esperes megunta, hogy az utolsó kenettől mindig életben marad, mégis anélkül halt meg, mikor senki sem számított rá. Még a levest megette, mire Hermi néni bevitte a második fogást, nem élt már.

Tízéves voltam akkor, 1948. szeptember közepén Laci is hazajött a búcsúra, szóltak a harangok, halottas ház lettünk életemben először, s megmagyarázhatatlanul szégyelltem magam, nálunk gyász, a búcsúba nem mehetünk, míg mulat az egész falu.

 

Azért is fészekmeleg!

Tízéves korunkig édeni tudatlansággal lehettünk boldogok. Nem gondoltuk végig, mi válhat a bajokból, mint az első emberpár, örök életűnek hiszi magát a gyerek. Nekem mintha játszási alkalom lett volna a háború a front egyetlen szörnyű éjszakája után és előtt. Éppúgy testvéreimnek az 1928-29-es tél, ők még nálam is kisebbek az időjárás ostromában, öt-, négy- és kétévesek. Ereszig nőtt a hó, a ház és a pajta között a szérűn hóhegy, a megszokott hófuvat, ahogy az északi szelet az akácás nem csöndesíti, átengedi magán a zúduló havat, s tövénél hosszan ejti el. Apám szorost lapátolt az istálló, a pajta és a szalmakazlak között, onnan hordja lepedőben a szénát, száraz lucernát, lóherét, töreket, szalmát, még a Tisza kankuvasz is húzza a szánt. Ha megnyugodott az idő, az egész falu havat hányt az országúton a faluhatárig, ökrök törtettek, maguk is mint a község fából V alakúvá szögelt hóekéje. Apám fölrakta a fekete posztó fülvédőt, a nyersgyapjú érmelegítőt.

Hólabirintus vonzotta annyira a kétéves Marit, majdnem elveszett, megfagyott. „Egy kis pőre ruhában kifutott abba a folyosóba, futott, futott a pajtáig. Jaj, mondom, ez a lány meg hun van? Hát megyek azon a folyosón, már a pajtábul hozom vissza, már megfeketülve, harisnya se volt rajta, nem győztem mindig a pisis nadrágokat mosni, szárazakat adni, mikor behoztam, fölmelegedett.” Bella Ácsékhoz, Laci a kovács felé szökött, míg szüleim az állatokkal törődtek. „Egyszer csak bemegyek a konyhába, nincs a Laci, de mind a ketten elmentek ám, a Bella is, mezítláb mentek a hóban, Bella már Ácsékhoz ért; valaki, aki karácsonyfáért, borókáért ment a Harasztba, összetalálkozott a Lacival, és látta, hogy olyan kótincán van, meztélláb, aztán ott a kabátjába fogta, aztán hazahozta. Aztán így többet nem engedtük üket magukra.”

Maradjatok itthon, mert megfagytok! Mint a középiszkázi legények, akik a Somlóra mentek húshagyókeddi borért. Kifáradtak a hóban, leültek, elaludtak, fagyottan találtak rájuk a Besenyő-erdőn, az egyik élt még, de nem sikerült életre kelteni. Ők bortól mámorosan indultak neki a télnek, csöpp, mezítlábas testvéreim a hóörömtől.

Mire kibújtak a dunyha alól, a hideg konyha kiengedett, malátakávé illatában, rózsakrumpli-gőzben folytatódott a fészekmeleg egészen a kettős, bejárati ajtó közé gömbölyödött kutyákig. Kint ráfagyott a betonkútra a vödör, jégcsapok lógtak a favályúról abban a petőfies télben. Zabtól tüzesen türelmetlenkedtek a lovak, fölborzolt téli irhában butultak téli álmosan a marhák. A férfiak harminc-negyvenszer fordultak a kúttól, de a lovaknak külön vödörrel, mert nem ittak egy kortyot sem, beletrüszköltek a faggyúszagú vízbe.

Etetés-itatás után kötelet vert apám, beállította a „vonyószéket” a színből, kapanyelet faragott. Anyám kék cérnával hímezte a falvédőket: „Nékem olyan ember kell, ki kocsmába nem jár el.” „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki.” Legszebb volt a virágkosár, mint szelíd tehén nézett a családra kék rózsaszemmel, csillagszirmú boltozat alatt, a borús ablakok és a konyhai félhomály ellenében égszínkék varázslat. „Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott. »Ír« nekem lovakat is egy öröklött palatáblára.” Verseket mond, még emlékszik A megfagyott gyermekre, mindig elsírtam magamat, mintha ő költötte volna, nem Eötvös József, olyan otthoni lett, s olyan borzasztó lenne, ha elvesztenénk.

 

Egy árva gyermek andalog,
Szívét bú tölti el,
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már föl nem kel.
– – – – – – – – –
Melléd temetve én is itt,
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!

 

Megfagynánk a temetőben. Akkor még én is kívülről tudtam, megzenésítettem, és énekeltem, ha szomorú akartam lenni. Anyám is azért mondta a Jávorfácska balladát, mert nehéz életéből sokszor a halálra gondolt, édes mostohája lett a bánat, amely a jávorfa-furulyából szólal. „Betettek egy jávorfába, azért lettem jávorfácska, jávorfából furulyácska.”

Testvéreimnek petrólámpa világított, nekem már villany. Mari-angyal hozta karácsonfánkat, de megismertem kék hálóingéről, a hangulat mégis áhítatos, kiscsikócsengővel, ezüstre festett dióval, háborús kenyérhéj-szaloncukorral, ezüst Krisztus-tövissel, angyalhajjal. A hajnali meg az éjféli misére viharlámpával mentünk, félálomban a hidegben, befordultunk Sógor bácsiékhoz fölmelegedni. Sógor bácsi nekem csak mohazöld ruhás áttűnés konyhájukon, testvéreimnek jó kedélyű ember. „Vicces volt, melegedtünk, közben kivett egy forgácsot, Mari kezébe nyomta: Edd meg! Sütemény, kráfli. Mikor bele akart harapni, akkor látta, hogy kráfli forma forgács. Lacinak vettek kis barna csizmát, föl nem húzta addig, amíg be nem festették feketére, míg olyan nem lett, mint a többieké. Én is így voltam, kaptam egy drapp filckalapot, bedobtam Ácsék kapujában, és hajadonfőtt mentem a templomba.” Ácsék nemcsak a magtalan házaspár, akik bátyámat fiukká szerették volna fogadni, s megtették Valival később a Fejes gyerekek közül, akik gyakori ottlétükkel kedvet vittek a házba, testvéreimmel ráadásnak; nemcsak kikötő voltak, de Gyula bácsi szellemi frissítő is. Így maradt mohazöld árnyából rám valami kézzelfogható: a Szent István Társulat könyvei meg a Magyar Zászló című lap, évfolyamonként, rézmetszéses képeivel: Marat a fürdőkádban, mellette gyilkosa, Corday Sarolta; hazaviszik a jakobinusok a feleségnek férje fejét, söröskorsóból kínálják a vérét; a sorozat címe: A francia rémuralom története. Minden vasárnap elment a Somlóra körüljárni a szőlőt, de előbb a kocsisnak adott egy pohárral, persze, nem volt neki elég, hát ivott a hordóból, hébérrel, mert az üvegből meglátszana, indulásra még egyet ihatott, a somlai későn hat, éppen akkor, mire hazaértek, nem tudott a kocsis leszállni, leesett. – Mért itattad le ezt a szegény gyereket? – Csak két pohárral kapott, úgy látszik, hamar megárt neki. – Te csak egyet kapsz, mert neked hamar megárt – hallhatta borozás közben később. – Ha tudná, mennyi ártott meg? – mesélte a kocsis a történetet. Jótétemény számunkra házuk a falu közepén, szemben a bolttal és a kocsmával, falúton a templom között, menedék a téli mezőbezártságunkból.

A szabadító tavasz korán hagyta levetni cipőnket. Március végi születésnapomon mezítláb jártam én is 1945-ben. Versengtünk, ki az első tavasszal, ki az utolsó ősszel; hasznos virtus a cipőkoptatás ellen. „Úrigyerek” a hősködésben az ács és a boltos fia, cipősen kellett mutatniuk, ők nem parasztok. „Egyszer a kiskutya elhurcolta egyik cipőmet, sokáig nem leltük. Mezítláb kellett járnom az őszi sarat és a pocsolyákat.” De azért szüleink Bellát és Lacit szép ruhácskákba öltöztették a fényképezésre. Bellán ragyogott a selyem, masni, övszerű varrat, szegély és zokni fehérlik lakk félcipője fölött; Lacin világos trikóing, térdig érő sötét nadrág, hosszú szárú cipő, melyből picit rendetlenül tűrték ki a zoknit. Ha nem tudnák, mit kezdjenek kezükkel, Bella könyököljön valami paravánra, Laci kulcsolja össze! Már éppen kioldja ujjait, marad a hüvelyket érintő mutatóujj az örökkévalóságnak, s a csodálkozó szem; a kislányé szelíden, a fiúé csintalanra kerekedve. Alig várja, hogy kiszabadulhasson a kiscsikós mezőre.

„Tíz évig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzablát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem… Iskolából sokszor kikért apám, például ha a malacokat szoktattuk a községi kondához. Ilyenkor én futkostam a kanász helyett. Mikor a kiscsikó először ment anyjával a mezőre, én kísérgettem.” A dühös kandisznó fölkergette a szekérre.

„Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Máskor a templomban a nagy gyertyatartóról leszedtük a gyöngyöt, annyira megtetszett neki, lenyelte, hogy ne tudjuk elvenni tőle. Disznóöléskor belefeküdt a halas nyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni. Hét-nyolc éves korában már dolgozott, amit meg tudott tenni, kapálóekézésnél vezette a lovat, őrizte a marhákat.”

Játék volt még a munka, főként az őrzés a réten; sarjúkaszálás, behordás után mienk lett mindenkié, állatainkat összehajtottuk gulyává, beosztottuk, ki hányat terel, amit cigarettára, zsíroskenyérre, gyümölcsre, sült kukoricára cseréltünk. Tízévesen egyetlen Tiszavirág cigarettáért hatot fordultam, így fizettem meg Patyi Jóskát, akinek csak egy előhasi tehene volt, de a leggondozottabb, legszebb, zsemlyeszínű. Különben jó a száraz moha is vagy az érett kukoricabajusz újságpapírban. Száraz tehénlepénnyel raktuk meg a tüzet a mocsolák, a nádgubós, használatlan kenderáztatók szélén. Hidegültek az októberi délutánok. Laciéknak épp ilyen hagyományos szabadsággal múlott az őrzés, mint nekünk tíz-, tizenkét évvel később. Leánypajtásunk bugyiját lehúztuk, szőrös-e már? „A pásztorkodás külön iskola volt. Óra nélkül is megmondtuk az időt, megismertük a füveket, virágokat, játszottuk az ősi játékokat: medvézést, hatludazást, kurtázást meg a zsiványozást. Simi vezérnek neveztek el. Kígyófejű ostort fontunk, s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán. Olyanokon is, hogy összekötöttük madzaggal fütyülőnket, hogy ki húzza el a másikat, kié az erősebb.”

Játék a réten, bújócskázás a ház melletti akácosban, testvéreim nálam csapatosabban. Jöttek az unokatestvérek az apai rokonságból, három Fejes fiú meg a Vali, Tibor, Árpád Böske néniéktől. Fészket raktak a fákra, a lombban érett gesztenyével háborúztak, kimeszelték az üres hidast, deszkaalját fölsikálták, képeket raktak a falra, a pajtában a nyomórúd kötelét kötötték a gerendára, úgy hintáztak a saroglyával. Engem is meghintáztattak később, fölröptettek a diófaágról a sárgarigó míves fészke magasába.

Megcsodált változatosság az a sok különc, a nem idevaló, mégis eltűrt befogadott. Mesélték Kecskédi Miklóst, a nagy hajú, szakállas bolondot. A templom alatti tócsánál a kőkeresztnél imádkozott, körülállták a gyerekek, zagyva imádságából kikáromkodott rájuk. Végigkiabálta a falut Ignác, litániázott házról házra, kísérte a gyerekhad: Ignác! Visz a víz. Egyszer aztán el is vitte a kiáradt Marcal Karakónál. Piriti Lajcsi nyakába akasztott mindenféle rossz vasat, trombitát, akár az érdemrendeket. „Majd elvisz a Piriti Lajcsi!” Pedig csak trombitált, csörömpölt, akár egy roskadásig, magaválasztotta érdemrendekkel kitüntetett hadvezér. Ezek a bolondok olyan izgalmat kavartak a gyerekvilágban, akár a cirkuszosok, de azért a gyerekek cirkuszos szerettek volna lenni. Megtelepedni idegen faluk közepén, mutatványokkal csalogatni az esti előadásra, melynek tojás az ára, krumpli, amit csatai kedvvel lehet lopni hazulról. S a legnagyobb a láncszaggató Czája, a világ legerősebb embere a felsőiszkázi katolikus népiskola manézsán.

Szélső házunk pihenőtanyája a vándoroknak. Jött a Hajcsár, útban a vásárok felé. Kevésszer láttam mesterségében, annál inkább kéregetni meg istállónkban hálni. Köszönt, egy szót se szólt, anyám adott neki valami maradékot, rongyos tarisznyájába tette, vagy megette egy ültő helyében. Mocskos kabátjáról zsíros szíjostor lógott, botja mintha nem is lett volna. Féltem tőle, hátha tetves, bár tetűt elevenen máig sem láttam. Féltem Kiskamondi Németh Jóska „vándortanyai”, „nemzeti” költőtől is. Laci emlékeztet, mászó gyerek voltam még, bakancsán piszkálgattam a csigaszeget, s megrúgott; nagy, kövér, vörös ember volt, katonaládája tele tojással, verseiért: „Boldog húsvéti ünnepeket! Egy tojás.” Rengeteg tojásból süttetett anyámmal, hiába sok a dolga, erőszakosan követelte reggelijét; anyám utálta, apám eltűrte, mint ahogy a szélső ház gazdájának türelmesnek kell lennie a vándorokkal. Tojás költeményei ára, melyeket a pápai református kollégiumban nyomtatott ki; két noteszméretű oldal; a címlapon lant és kard, belül három-négy vers Kossuth szellemében vagy ajánlások jótevő szállásadóinak, persze, mirólunk megfeledkezett. Elmondta, nem fogadták be a svábok, bosszúból elszavalta a falu közepén: „Szomorú disznószar, de megrepedeztél. / Egész nyáron itt az utcán heveresztél. / Arra jött egy bús német, / simára nyalt téged.” Kutyavilág volt Ágfalvánál, – Vándorútja Sopron, Győr, Vas megyétől a Bakonyaljáig. Óriási nemzeti szalagos bottal járt, s olyan hatalmasnak láttam eltűnni a csőszi úton az alkonyatban, mint az Óriást a János vitézből, amint átkel az Óperenciás tengeren. A háború után még megjelent néha. Aztán valami árokba szédülhetett, eltemették valamelyik hullaházból, elföldelték szükségből, mint az állatot. Még jobban féltem a kolduló baráttól, egyszer megcsókolt, bökött az arca, ha jött, mindig hátrafutottam, elbújtam a kertben; jaj, csak rám ne találjon az a szőrös mézes-mázas! Jött karácsonyt, újévet, névnapot köszönteni a tüskevári Imre cigány. Gyönyörűen énekelte:

 

Isten szálljon házodra,
seregivel, urával,
szárnyas angyalával,
hat ekerrel hat lúval,
kilenc borgyus tehénnyel,
kilenc borgyus tehénnyel.
Futok megyek Dunára,
fogok arany halocskát,
teszem tányéromra.
Kírem istenemet,
Isten tarcson bíkessíggel,
minket igazsággal,
esztergáli három angyal,
áldottnak mondgyátok!

 

János-napkor:

 

Elgyittem, elgyittem
János keszentísire,
viduljon egíszsígbe,
hogy megírte a nevenaptyát,
mint az íg az fínyes csillagát.
Kívánom, hogy íljen
számos esztendőkben
vig eremet, nagy eremet,
im, hát keszentlek!

 

Megkapta a disznóölés nyers, zsíros selejtjét, ami összekeveredett a szomszédok töltött káposztájával füstös lábasában. Énekfoszlányokra emlékszem, de a teljes ének az Akadémián megtalálható, Laci barátja, Víg Rudolf rögzítette 1959 júniusában.

„Lackó öt-hat éves lehetett, mikor karácsony másnapján regöltek, nekünk fiút, Lackónak a Kiss Ellust, a tanító lányát. Nagyon szégyellte magát, és mérgében rugdosta a regölők lábát. Ha valamiért csúfoltuk, azt mondtuk: »Lackó, pipadohányzacskó!« Nem ette meg a kacsahúst, kikapott, és el akart menni világgá. Emlékszem, nagy hóban futott kertnek a Vörösdomb felé, kifulladt, megfogtam, csak a szolga segítségével tudtuk visszahozni, aki a kazlaknál dolgozott.”

Ha anyám récezsírt gyúrt a kelt tésztába, mert finomabb, magasabb tőle, hiábavaló minden titkolózása, megérezte, eltolta maga elől.

„Tekintve érzékeimet, melyek annyiszor vertek meg csömörrel, hasonlítok a lóhoz inkább. Kényességemmel sokszor megbántottam szüleimet. Nemcsak az eleven, de a feketére sütött vér is iszonyatot keltett bennem. Kezdetben a sárga színt nem tűrhettem, különösen a nyers tojásét. Túrós rétes, ha tojástól sárgállt, nem ettem. A virágvasárnapra szánt gácsér tollát sapkámba tűzve megbüdösödtek ujjaim. Akkor találtam ki az első verset: Réce, réce, kanréce / nem köll nekem ebédre. Fújtuk ezt a két leánytestvéremmel harsogva, anyánk bánatára. Szüleim a két lányt lefogva erőszakosan tömték levessel… Én az asztal alatt kibújva, elszaladtam. De a verés elől nem szökhettem. Megesküdtem, soha ilyen húst nem eszem. Megkíséreltem ugyan többször, még a mája is kifordult a számból. S történt az is, hogy a két lány tyúkszarral kente meg orromat, mikor aludtam a favágitón, egy rönkön. Hetekig vertem és üldöztem őket. Azóta a csirke bőrét nem eszem.”

 

 

Mégis milyen ízesek voltak még a szegényes ételek is! És milyen szertartásosak az evések. Szinte a létbizonytalanság fölé nőtt az a biztonság, ahogy mi ettünk akkoriban.

Ízesek voltak? Vagy csak az emlék emeli őket azzá? Már nem tudom, de nem is érdekes. Az a főtt krumpli, kukoricakása, krumpligánica, krumplikása éppen olyan finom lehetett, mint a mostani díszebédek, s az akkori ünnepi ebédekhez meg semmi sem ér föl ma már. Gyanakszom az emlék fűszereire, de nem felejthetem azt a valóságot, fűszereink valódi erejét és árnyalatait, melyet csak az anyák tudnak úgy vegyíteni, hogy felejthetetlenek lehessenek, olyan anyagból, melynek termőhelye karnyújtásnyira van. A liszt, a krumpli, a kukorica a föld aromáit hozza az asztalig. S a baromfiudvar népe meg az ólok röfögő keséi és bongyorai, húsukban az alkonyatra hűlő árpaföldek fölszabaduló szalmaillatával és az őszi kukoricatáblák keserédességével! Ott a vászonabroszon, melyet még a helyi takács szőtt, azon az asztalon, melyet az ismerős asztalos csinált. Legyenek bár az evőeszközök kopottak, az ételek megszokottak – megújulnak a nyelv és a gyomor kívánságaitól. Mi nem szoktunk dicsérni – jaj, de finom! –, mi tudtuk, hogy jó. Megdolgoztunk ételeinkért, s azt ettük, amit munkánk növelt. A falatok emiatt is ízesebbek lettek.

Lehet, hogy akkor fejeződött be a múlt, mikor az asztalra nylontakaró került a vászonabrosz helyett? A kapkodó evés is akkor kezdődött? Most már vasárnapokra gyűlnek csak össze a családok. Az öregek otthon fölmelegítik, ami maradt – köznapokon. Nem tálalnak, egyedül esznek, kislábasból kanalaznak, villáznak a hokedlin. Gyorsan, mert magában rossz étvágyú az ember.

A negyvenes évek második felétől, az ötvenes évek elejétől szétszóródott családunk, csak véletlenül lehettünk együtt mindannyian, talán valamelyik búcsú napján, talán valamelyik karácsonykor, igazán jó étvággyal csak akkor ettük a hazait.

Evés közben nem beszél a magyar – mondja a buta szólás. Dehogynem beszélne! A szavak megindítják a száj nedveit, a történetek, a morrantások, a motyogások, a morfondírozások csak az első ízlelés pillanatában hallgatnak el, aztán megindulnak, és rábízzák magukat a rágás és nyelés ritmusára, befészkelődnek a kis szünetekbe, hogy azokat tágasabbá feszegessék, s legyen ideje a testnek eltűnődni étvágyán és egészségén. Akkor boldog a nyelv, ha az ízek és a szavak patakocskáiban fürödhet, lévén alapvető képessége mindkettőre. A gyomor, ha fészeknek érezheti magát, lassan, szálanként bélelődik. S boldog az agy is, ha magáénak gondolhatja kezdeteitől azt, amit az ember megeszik. Ez a gyomorbaj leghatásosabb ellenszere.

Kenyeret süt titokban az öregasszony – olvasom Szabó István novellájában –, de kifelejti belőle a sót, és elásatja a postással pénteken. Gyönyörű novella, a kenyérsütés siratódala. Nincs a háznál rozsliszt, és mit ér a kenyér rozsliszt nélkül? A dagasztóteknőt a padlásról kell lecipelni, félre volt az már állítva végérvényesen. Pénteken nem szabad, csak bármilyen napon, de inkább szombaton szokás. Mi is lebontottuk a kemencét. A kamrában még függ a gerendáról a kenyértartó. Erre rakta anyám a kihűlt kenyereket, antennához hasonlít vízszintesen egymás fölé ácsolt keresztjeivel. Lett pókhálós zabla- és zsákmadzagtartó. A meleg kenyerek az ágy dunyháira kerültek először, hogy a keménység ne merevítse meg őket, alakuljanak törvényeik szerint. Abba a kenyérmeleg ágyba volt a legjobb lefeküdni. Olyant éreztem mindig, mintha anyám mellett aludnék.

Anyám izgatott kenyérsütés napján. Rakom a fát a tűzre, apám hosszúra vágta és közepükön elhasogatta a karvastagságú ágakat, s lerakta a kemence elé a színbe. Boldog vagyok a tűz pírjában, ősemberörömmel, pásztorkedvvel ülök a tuskón. A konyhában megkel a tészta, anyám már letapsolta a lisztet a kezéről, s a lehulló liszttel telehullatta a tésztát, jobb alsó karjával letörölte verejtékét. Már túl van a dagasztáson, mikor a teknő végébe ojtotta a kovászt, s lisztes fülű bögréből öntötte a vizet a lisztre, tenyerével az ázott lisztet hozzátapasztotta a kovászhoz, és dagasztotta, dagasztotta. Azokat a régi kenyereket az asszonyok verejtéke sózta meg, azért voltak olyan szentek és eldobhatatlanok. Már túl a szakajtáson, vászonnal bélelt zsomporokba egyengette a kenyerek alakját, hogy aztán abból keljenek, púposodjanak, s ha áttüzesedik a kemence ganéjjal kevert sártapasztása, és gyereke, vagyis én, megtette dolgát, becsoszogjanak a sütőlapáton a hőségbe, a zsomporok bordázatait viselve, meg a szakajtóruhák monogramjait. Ettem olyan kenyérből, melynek héjából V B – Vas Bözsi édesanyám – nevét vágta ki a kés.

Ilyenkor később kellett a tehenet kihajtanom. Megvárhattam a szertartást, megehettem a fokhagymás-tejfölös lángost, mellyel a kemence hevét kipróbáltuk. Mikor a szénvonót a lyukra düllesztett deszkára nyomta valamelyikünk, a vakarcs szomszédságába, el kellett mennünk dolgunk után. Hatalmas, kerek lángossal baktattam a tehén csánkja mögött, ostorral kezemben, igazán tejfölös szájjal, mert még a bal kezem is tejfölös volt, s úgy éreztem a fölkapaszkodó fokhagymaszagtól, mintha a bajuszom is kiserkedt volna. A tehén azon a délelőttön nem lakott jól, a jóllakottságot jelző baloldali gödör a hátsó combja, a gerinc és a bordák között nem tellett meg fűvel és vadlucernával, az idegenből fél nyelvvel kanyarított répalevéllel és kukoricaszárral, csak egy picit fölpúposodott. A tehén nem akart hazamenni, ütni kellett a farkánál fogva, mint a gumibot kék hurkái testemen, úgy borzolódtak a botcsapások a farka fölötti, zsemleszínű mezőn, amit a hátsó lapocka fennsíkká feszített. Várt a tejfölös bableves, enyhe fokhagymaillatát fedő sárgarépaszeletekkel, a tányérszélről integető babérlevéllel, mely akkor vált igazivá, mikor a levest a kanállal megkavartam. A kenyérsütés második áldása, a kisnyúl a szekér ülődeszkája alatt, akit lucernakaszálás közben megsebesítettünk. A kisnyúlnak is hamuszínű volt a hasaalja, mint a vakarcsnak. Vakarcsot törtünk a bableveshez.

Anyám idegessége már elmúlt. A kenyerek a dunyhákat melegítették, s közülük az egyik arra várt, hogy késsel megkeresztelve megszegjük az esti habos-nyers tejhez. A többiek fölszálltak a helyükre, én meg befekhettem utánuk a dunyha alá. A kenyerek néhány napra kiszáradtak, de úgy, hogy megtartották tegnapelőtti meg azelőtti zamatukat a következő hét új sütetéig.

Másnap megszokott napra ébredtünk. Először ötkor az apám, anyám néhány perccel utána, ahogy illett, mint ahogyan a gyalogúton mentek a nap felé: elöl a férfi, mögötte az asszony. A gyerek fölkelése olyan, mint mikor a kiscsikó elmarad, oldalra trappol, nagyot kerül, és a mélyből előrebandukol. Annyit szunnyadoztam és mozogtam, egyszer csak az asztalnál találtam magamat a forralt tej szomszédságában meg a zsírdarabot tartogató kistányér előtt, ahová a héjában főtt krumpli aranygömbjei pottyanhattak alumínium késem alól. Az asztal közepén volt a kéttenyérnyi túróstál – ki-ki ízlése szerint válogathatott: zsírral vagy túróval eszi-e a sózott krumplit. Ez a túró, azt hiszem, csupán családi volt, mert apám az olvadt zsírt ki nem állhatta. Úgy szokott rosszallólag jellemezni embereket, hogy a zsírt kanállal eszik. A mienk csak a kanál formáját vette föl, onnan szaggattunk apró foszlányokat a krumpli tetejére, s ráhintettük a sót hüvelyk- és mutatóujjunk egymás fölött járó rostájából.

A zsírozott, héjában főtt krumplinak nem olyan az íze, mint amit a forró hurkához készítenek: a zsír, a só, a krumpli sokkal különvalóbb, szinte a nyelv hátsó felének kell megbirkózni egyesítésükkel, de ez a munka gyönyörűség, kellő jutalom. Efféléket csak annál az asztalnál lehet érezni, amelyik az egész családból font koszorút magának, hogy később krumpli- és kenyérhéjaival, üres tányérjaival, maszatos szélű kanalaival, egyberagadt fogú villáival a mezőre tuszkoljon bennünket.

Mari nővérem és Laci nagyon szerette a kukoricagombóclevest; a kukoricalisztet gombóccá gyúrtam, tejben elkészítve. Vacsorára ettük, őszi és téli eledel volt az „aranygombóc ezüst lével”. Még éreztük izmainkban a szedés és a fosztás munkáját, az egyikét gyötrelmesen, a másikét búbánatosan. Szép és keserű volt a gombócleves, akár az őszi esők, ha még leveleket is rántanak magukkal.

De ne folytassam a vacsoránál. Ülepedjünk le kissé az őszi és téli ebédeknél. Azért mondom, hogy itt maradjunk, mert ezek az évszakok csillogtatják föl a szegénység igazi eledeleit addig, míg a disznóölések idejét el nem hozza az advent. Attól kezdve vágnak már a parasztok, de még csak a félig hízott süldőket. Karácsonykor valamivel többre futja, januárra már belehíznak a disznók másfél-két mázsájukba, és az az igazi! Csak a módosabbak tarthatták be ezt az ütemet, a szegényeknek egy hízójuk volt, s addig etették, amíg lehetett.

Üljünk le a kukoricakásás ebédhez. Nem a gombóc finom kukoricalisztje való hozzá, hanem a lisztet zúzalékkal érdesítő dara. Fől a lábasban a kása, csöpp vulkánokat és gejzíreket pöffentve magából. Jó lenne hozzá pirított szalonnaaprólék, de ilyenkor csak hagymára tehet szert az asszony. Ha szalonna volt még, már aratásra se maradt elég. Anyám receptje szerint cukros tejet is lehetne önteni rá. – Cukros tejet? – mondja apám. Családunk pártokra oszlik, idősebbik nővérem utálja az egészet, bátyám apámra sandít, egyfélét esznek a férfiak, fiatalabb nővérem anyámmal együtt tejezi, én meg, mint akinek két tányért raknak az orra elé, kóstolgatom: a hagymás-zsíros férfiaknak való, a tejes-cukros meg a nőknek. Eszembe jut a reggeli, akkor apám volt nőies a túrós krumplival.

Persze, ha délre kukoricakása van, akkor nem lehet mellé kukoricaprósza, akkor krumplival kell változtatni a menün. De ha ma éppen a lepénnyé simított, aszalt otellószemekkel telehintett, töretlen kristálycukorral édesített prósza lett volna az ebéd, akkor nem vacsorázhattunk volna kukoricagombóclevest. A krumpli és kukorica helyet ad egymásnak. Már semmi közük ahhoz a torzsalkodáshoz, melyet a mezőn folytattak, akár a Nap és a Hold. „Be tudnád-e világítani az éjszakát?” – kérdezi a Hold a Naptól, s nem gondoltak arra, hogy az embereknek mindkettőjük fontos és gyönyörű.

Édesanyámat megtanította az anyja a cicegesütésre, a krumplis lepényre. Mikor a nagymama ellátogatott hozzánk nagy ritkán, ezzel a cicegével kapta meg a gyermeki tiszteletet. Reszelt krumpli lesütve tepsiben, vöröshagymás zsírral leöntött teteje fölpirosodva, a széleken legfőképpen, ahol már annyira ropogóssá sül, hogy a vastól úgy válik el, hogy visszakunkorodik önmagára, megadva ornamentikáját. Barna rojtjait szerettük a legjobban, mint a nyulak a lucernások grafikába illő szélét.

Ezek csak őszi-téli helyzetképek. Tavasz! Május végén kezdik a gyümölcsök. Hátuk mögött a cukorborsó, ahogy lehet már szedni a konyhakertből: zöldbab, uborka, paprika, paradicsom mutogatják jelenvalóságukat. Könnyebben lehet élni. A mindennapi lecsó kinek szegényesebben, kinek gazdagabban: üresen magunknak, rokonainknak már tojással, a kedves idegeneknek csirkeaprólékkal telehullatva. László napra már lehet az első kelés csirkéből rántani. István királyra vére is sütni való, mert a kispipiből csak alig csorog a tálba. Nyári vasárnapokon csirke: rántva, pörköltnek, paprikásnak. A köznapokon üres zöldbab-, üres cukorborsó-, üres tökfőzelék; pogácsák, kelt rétesek meg tojásrántotta reggelire, hogy bírjuk a kapálást, aratást, cséplést. A szeptemberi Mária napi búcsúra meghíznak az első kacsák és ludak, kerül újbor is az előszedésből. Az év leggazdagabb ebédjét kezdik csinálni a nők a búcsú szombatjának délutánján. A férfi a távoli hentestől disznóhúst is szerzett, abból töltik a paprikát. Szombaton délután darálják a diót, törik a mákot a famozsárban a bunkós végű méteres szálvassal, rézmozsárban porlasztják a cukrot. Levágják a baromfiakat, s ha jó a gyerek, libamájat is kaphat vacsorára, de csak egy kis darabot, mert úgyis türelmetlenül eszik ilyenkor, az utcára fülel, és lódul az ismerős kocsizörgésre, le ne maradjon a zöldáglopásról, mert nagy dolog az erdei fejszézés, rakodás izgalmát végigélni, aztán hazatrappoltatni a lovakat, ülvén a cserfalevelek illatában, segíteni a sátorállításnál.

Szombaton már főhet a töltött paprika, mert másnapra lesz igazán jó. A diós és mákos kalácsok is sülhetnek este. Habverők zörögnek, alakulnak a torták, sütemények. Minden csupa vanília-, mazsolaíz, illat, tepsimeleg a lányok holdudvarában. Ők művészkedik ki a süteményeket, ők szeretik a nyalakodó kóstolgatást, szinte nyelvükkel mérik ki az édesség arányait. Ha van szakácskönyv, csak a süteményekhez kerül elő, sárga, lisztes, rongyos papírdarabokról olvassák el a tintaceruza-írást.

Az őszbe hajló estén már a férfiaknak is jó elidőzni a meleg konyhában, de nem passziózhatnak sokáig, fát kell hozni a tűzre, hasogatni, ha már kifogyott. A búcsúi szombatok izgalma inkább a baromfivágás borzongásából meg a sütemények tésztáinak és krémeinek kikeveréséből adódik: a vasárnap délelőtté, hogy idejében elkészül-e az ebéd, kinyúlik-e a rétes? Mindig van valami baj. A sütő olyan sokszor megbízhatatlan. Mennyi ügyelet, futkosás! A megnyugvást az ebéd vége hozza csak. Anyám az asztalnak arról a végéről, ahol leggyorsabban lehet szolgálni, figyeli az első kanalazást. Izgalma jutalma a mi látható étvágyunk, hallható szürcsölésünk. Kezdjük a szesztöményerejű tyúkhúslevessel. A tészta hosszan csavarodik a kanál körül, s nemcsak az éles ízek gúzsbakötésére való, hanem játékszer is, játékosan hűtünk általa. Középen, a tál mellett tányérban egybefőtt és hosszába vágott sárgarépák, kunkori petrezselyemgyökerek a cérnametélt foszlányaival s a hajlatokban fészkelődő feketeborssal – közeikbe sápadt szárnyak, nyakak, lilás zúzák, gyűszűnyi, sötétbordó szívek többes számukkal híresztelik a vendégnek: nagy ebéd indul itt.

Búcsú napján még az öregek is nehezen mozdulnak el litániára, jobb együtt maradni, jobb ott maradni a délutánba nyúló ebéddel. A második fogás rántott csirke, sült liba és kacsa krumplival, rizzsel, savanyúságokkal, köztük a legjobbal, az édesen keserű-savanyú, idén dunsztolt kékringlóval, melyet még a teljes érés előtt kell leszedni, hogy az üvegben el ne fosolódjon, hanem megtartva ruganyát, lehessen majd szeletelni a húsok közé. A savanyított ringló igazán csak a magja körül tartotta meg édességét, kesernyéjét is a magból szívta rostjaiba, nem győzhette le egészen az ecet külső támadása: a három íz egymáshoz változott, egymástól lettek ezek az ízek bájossá és pikánssá, egyedülvalóvá, melyet csak a savanyú ringló adhat, kiváltképpen a lúdhússal való együtthatóságában. A közönséges vasárnapi ebédek alkalmával, mikor csak egy csirke, tyúk, ősszel már réce, lúd került az asztalra, a szokás törvényei szerint mindenkinek megvolt a maga darabja, kinek a combja, kinek a mellehúsa, szegény édesanyámnak meg a nyaka, szárnya és a lába – búcsúi bőségünkben mindenki válogathatott volna, fölcserélhettük volna anyánk aprólékeledeleit a mi ritkacsontú, nagyobb húsainkkal, de nem tettük, ettük, amint mindig, megvárva, míg a vendégek kiszedik kedvenc darabjaikat.

Járnak a borospoharak is. A második fogás befejezésével szoktak a leghangosabban csilingelni a tányérok fölött, szinte harangszóként, legtöbbször a litániára való beharangozás kettős szavával együtt. A bor alámossa a combok élő állatot őrző szagát, a különféle mellhúsok egymásra hasonlító illatát, mert az ízek szaggá vegyültek, párologtak orrunkba fejünk csatornáin. A töltött paprikára már csak a bor torkunk aljáról előbukkanó illata vár. Jöhet a cukortalan paradicsomszósz a paprika ütegekkel.

Föl sem foghatom, miért aromásabb a régi fajtájú, zöld húsú, mint a sárga; annál úgy érzem, mintha az egész konyhakertet asztalra hozta volna, ez meg csak olyan magábanvaló, csak paprika, és semmi több. Amott meg a paradicsomlevél erős szaga, mintha még el is morzsolta volna az ember, kaporagresszivitás elsárgult uborkalevelek déli gázaival, lecsöpögő napraforgónektár, a petrezselyem kisadagú injekcióiból növő delírium, s távolabb a mezők. A sárgahúsú meg csak van magában, paprika… paprika. A zöldhúsú hódít. Hogy is lehetett volna cukrot tenni a mártásba a régi fajtájú paprikához?

– Egészségünkre! – mondja apám. Poharát a szemek elé tartja. Ezután hozza anyám elkényeztetett réteseit: a túrósat, melyet még föl lehet melegíteni, mellé a mákosat újjáéleszthetetlen evidenciával. Legtöbben a mákosrétesre áhítoztunk, nem hagyjuk maradéknak. Azután már csak bor szokás, ne lássanak bennünket mákos fogúaknak a kíváncsiskodók.

Sütemények? Búcsúfiának valók kis csomagban, hadd csússzanak el a torták emeletei egymás síkosán a mindenféle papírok bugyraiban! Sütemények? Táncközi cukorkát helyettesítenek. Borszagszűrők. Mintha csak készítésük szertartásai lettek volna a legszebbek. De mégis becsüljük meg a nőket, morzsoljunk el szánkban valamicskét, lassan és finoman.

Beporosodik hajnalra a búcsúi bál zöld sátora, másnapra szárad. Most kezdődik a böjt igazán. A nagypénteki tejes aszaltszilva-leves csak egynapos, de a krumpli és a kukoricaételek, az üres lecsó, mintha időtlen lenne a világ végezetéig, vagyis addig, amíg a hízót le nem vágjuk.

A disznóölés évente visszatérő nosztalgiám. Mikor volt, amikor utolsó hízónkat vonszoltuk kés alá a hidasból? De én akkor csak délre érkeztem haza. Inkább valami ősrégi ádventi hajnalra emlékszem, kis gumicsizmámon a pírra, melyet láthattam, s arcom boldog hőségére. Ahogy mondták, az utolsó disznóölés siralmasan kezdődött, nem akadt elég ember a lefogáshoz, apám öreg, a szomszéd férfiak meghaltak, vagy munkába mentek még korábban. Három erőtlen férfi nehezen döntötte le az állatot, még anyámnak is rá kellett térdepelnie. Mintha reggel minden a legnagyobb rendben ment volna, úgy tűnt, amikor hazaérkeztem. A nap sütése-főzése távolból induló tehetetlenségével folyt tovább, nem törődve a megfogyatkozott családdal. Minden úgy s olyan mennyiségben, mintha az a nap húsz évvel előbb lett volna.

Megérkezésemkor a reggeliről maradt pirított máj langyosan jelezte: a vágás, pörzsölés, forrázás, bontás hajnalból késő reggelre csúszott át. Régen lustaságra vallott volna, ma már délután is megbocsátható. A máj pár óra előtti életre gondoltatott túlságosan. Az első falat szinte kannibáli érzésekkel töltött el, ízlelése borzongató, mintha nem is embernek való lenne. Ami az éttermekben a fűszerektől és a pihentetéstől megszelídült, a föltrancsírozott disznóhús közel vad, keserű párával csapott meg. Az első májdarab nagyobb kenyeret kíván magához, nem héját, hanem a szivacsos belsejét, a kenyérbél üregeibe zárja az erőszakos ízeket, de a szájüreget édeskés zamattal tölti meg, a nyerset magával rántja, a finomat fönt hagyja még a második falatig. Talán emiatt szereti meg az ember a disznóölési májat: minden nyelés újabb fogadást készít elő, s egyre ízletesebbé teszi az újabbakat, s mire villánkat a kenyérhéjba bökjük, hogy a héj másik, puha oldalával kitöröljük a tányért, szentül hisszük, a világ legjobb villásreggelijét fejeztük be.

Este ettük a disznótoros levest. Ebédre, ahogy a trancsírozás megengedi, pecsenye kerül az asztalra krumplival és savanyúsággal. Ez a pecsenye is nagyon kinyilvánítja a leölt állat utolsó érzelmeit. Éles ízeivel ragadozómúltunk emlékeit ássa ki, és mi a kiserkenő vér szagától, vagyis a sült hús kétágú illatától iszonyú éhséget érzünk: pedig a bőséges reggelivel akár estig is kibírnánk. Gyomrunk mintha sohasem emésztette volna meg a pirosbarna falatokat. Kétágú illat, mondtam, íznek már ötágú. Ebből az öt ágból egy vagy talán még egy fél a soványáé, a többi a kövérjéé maradna, ha különbséget tudna tenni a nyelvünk túlterheltségében. De majd ha az esti leves meghökkenti az első kanállal! Ami pálinkafőzéskor a rézeleje, az a disznótoros leves – erős és éhséget támaszt. Utána már hozhatják a májas és véres hurkát, jöhetnek pezsegve, fortyogva, tepsihez feketedve, kinyílva a kés után, mikor feszültségük a kés hegyéről fölszabadul, nagyot ugranak, majdnem fölbukfenceznek a zsírban. A hurkához képest a sült kolbász szelíd tárgy. A reggelről maradt máj és a délről maradt pecsenye is a hurkához, kolbászhoz illeszkedik. S akinek másnapra még maradt étvágya átlépni a sülő zsír nehéz függönyén, szemelgetni a friss töpörtyűből hordós káposztával, az megtudhatja, miért jött a világra.

Utána minden úgy csorog tova, ahogy elrendeltetett, de a tapasztalathoz a forrás partján kell élni. Disznósajt alig füstölve, vesevelő harmadnap reggelire, három hét múlva füstölt kolbász novaboros teával, nagyböjtben kezdett szalonna, húsvéti sonka, melynek hátsó párja aratásra marad, mikor a dongót hessentő zsákból előszedik a csirkék serdülésének idején.

Így a gyomor kívánalmainak örök forgásban tovább 1929-ben, 41-ben, 48-ban, 56-ban, 65-ben.

 

Az arany oklevél

Apám életrajza lovai története, bár nagyon szerette a kutyákat, az egymást sűrűn váltogató Tisza, Bodri, Cinka kuvaszokat, korcsokat, pulikat; inkább házőrző kedvencei, akik ugatással búcsúztatták, fogadták, s mindig mártíromság lett a végük: csendőr szúrta torkon a Tiszát, mert nekitámadt, a Bodrit megmérgezte valami irigyünk, befeküdt haldokolni a gyepűbe, sárgát okádott, vadőr irtotta a többieket, ha a mezőben laktunk, magyarázni sem kellett, miért. Kinyúltak az autók alatt.

De a lovak kiröpítették a családi körből, amelyet szűkösnek tartott, ahogy anyám említi, kószla volt. Lenézte a hidegvérű monstrumok gazdáit, akiket csak az igásállat, nem a fürgeség, a kecses mozgás, a szabad vágta érdekelt. Anyám is inkább a nyugodt szekerezést szerette volna. Minden kocsizás a Jézus segíts meg! ostorcsettintő indítás után beláthatatlan izgalom és veszély. Már házasságuk elején a bolond Baba. „Egyszer elmentünk Kisszőlősbe, aztán azt gondoltam, nem is tudom, mi lesz velem, ugrált a kocsi, mindig a Babával jött, hogy a Baba így meg úgy.” Minden lovat kényeztetett, kímélt. „Egyszer a Bánom-tagban ők ekéztek, mi meg kapáltunk, hazafelé fölültünk a kocsira. Mondogatja: Ti szegények! Elfáradtatok. Na, mondom, egyszer megsajnál minket is. Azt mondja, nem ám titeket, hanem ezeket a szegény lovakat. Minket nem sajnált, hanem azokat a szegény lovakat.”

Minden lovának megbocsátott, az övéi a legjobbak, mint ahogy a vásárban dicsekszik az ember, s fortélyosan kínálja a vevőnek. A Kokas nem húzott, bókonyra kellett fogni, hogy ne ereszkedjen meg az istráng, ezzel a mérlegszerű móddal az erő kiegyenlítődött, nem úgy a tisafával, hogy akár a lustának húznia se kellett, az istráng megereszkedett, a másik pedig megszakadhatott. Jobb túladni a Kokason mégis, csalódását csak akkor vallotta be, mikor vásárra szánta magát. – Rúgós – mondta a vevő. – Ez rúg? A kocsis megsimogatta a jobb oldalát, átbújt a hasa alatt. – Tessék! A bal lábát nem hagyta megérinteni sem. Állt az alku, a dabronyiak a saroglyához kötötték elfelé. – Na, ez visszajön – sóhajtotta apám, de az új gazda jobbra fogta otthon a heréltet, akkor még a baloldali közlekedésben menjen csak belül a kanca, hadd ugrabugráljon mellette kiscsikaja a védett sávon. A Kokas így vált be szerencsére, de a Rigó nem, akit a jegyzőtől cserélt két szép fiatal tehénért. A marhákat nem becsülte, ökrei is csak arra kellettek, hogy a tavaszi soványokat fölhizlalja, eladja, néha velük vontatta a cséplőgépet a szérűre, vagy ha a szénásszekér leragadt a réti süppedékben, megkímélhette lóbarátait behemót ökreivel. A jegyző lovánál többet értek az üszőtehénkék, szekálta anyám, túladott rajta, az új kertai gazda pedig nyerészkedni akart, hamar hizlalni, aztán nagyobb pénzért eladni. Megdöglött, apám szerint sonkollyal, olajpogácsával etették, a kertai ember válasza, már nálunk beteg volt, adjuk vissza az árát! Hoztak a lovak haragot, bánatot is, mint a megszakasztott Szürke haldoklása, csikaja pusztulása a család szeme előtt.

A ló bársony volt apám kezének, szerető, acélkék rebbenő tükör, meleget fújó kedvesség, ahogy a zabot hangosan, a kockacukrot csöndesebb nyerítéssel megköszönte, és sután hátracsókolt. Vágtatott az orvoshoz a beteg gyerek miatt, s ha apám végighajtott az iszkázi főutcán, ahol elég nagy a pálya a szélső házig, egész falunak látványossága lehetett, s Nagy Bélája a Pápa, Nyárád, Devecser, Jánosháza útjába eső Vid, Alásony, Dáka, Kéttornyúlak, Dabrony, Kisszőlős, Somlóvásárhely, Kerta, Kamond bámuló lakosságának, kocsmáinak, s ha födöztetni járt Nagypiritre, Csöglének, Csősznek.

A csődörös huszárokat nagy becsületben tartotta. Bizsergető, amint kora tavasszal lovagoltak házunk előtt a téli szállásról sagyán, lipicain, gidrányon, nóniuszon, szerettem volna zsinóros mentében, csákósan látni őket; fejükön katonasapka, civilruhásan nem illettek a mének pompájához, beköszöntek az udvarra, apám megemelte kalapját, kancáink feleltek a kinti nyerítésre, sárlani kezdtek, s már mehettünk is, és én sose hiányozhattam ebből az izgalmas utazásból, nem ülésdeszkán, hanem rugós bőrülésen, akár fotelban, frissültünk a böjti szélben. Ki hitte volna, majd a háború után mi leszünk a csődörösék, s akkor teljesedik ki ámulásom.

Még nem éltem, 1933-ban a jó öreg Cellát befödözte a Sárvár nevű angol telivér, hogy a Fácán megszülessen, s Fácán csikója lehessen Zalavár, az „államilag engedélyezett magánmén”. Fácánra emlékezhetem már, hiába volt versenyló-gyorsaságú párja a deres Rigó, aki fél óra alatt futja meg Pápára a huszonhárom kilométert, apám lóvilágának a másik lett királynője, arany okleveles kétévesen. Szemben álló angyalok hirdetik ki, a búzakalász-koszorús, fehér blúzos sarlós nő, a gatyás, földre állított kaszás földműves jelenlétében, aratási csörgőkorsó, eke fölött:

 

A

Felsődunántúli Mezőgazdasági Kamara

a

Veszprém vármegyei Gazdasági Egyesület

által

A „FALU” Magyar Gazda- és Földművesszövetség devecseri kiállításával kapcsolatban a m. kir. Gazdasági Felügyelőség, a Veszprém vármegyei Szarvasmarhatenyésztő Egyesület, a Veszprém vármegyei és Devecseri Járási Mezőgazdasági Bizottságok közreműködése, a m. kir. Földművelésügyi Minister úr, Veszprém megye Törvényhatósága és a Mezőgazdasági Kamara erkölcsi és

anyagi támogatása mellett

DEVECSER községben

1936 évi június 7-ikén rendezett

TENYÉSZÁLLATDÍJAZÁS

ÉS FOGATBEMUTATÓ

alkalmából

 

NAGY BÉLA urat,

 

kisbirtokost, felsőiszkázi lakost

az általa bemutatott

„FÁCÁN” nevű 2 éves világospej,

angol félvér kancacsikajáért

(apja: Sárvár, anyja: Cella)

 

KAMARAI ARANYOKLEVÉLLEL

 

tünteti ki,

melyet nevezettek sajátkezű aláírásukkal

és kamaránk pecsétjével ellátva azonnal kiadunk.

Kelt Győrött, 1936. évi június hóban.

 

Fácán élete történelem. 1940-ben besorozták apám helyett, vemhesen, történelmi csikajával átkelt a Hargitán, az a Csillag nemcsak hasában ringatózta át a messzeséget, 1945 márciusában egy orosz tiszt alatt elvágtatott nyugat felé.

Öt ló, két anya és kisebb-nagyobb csikók, nyolc-tíz marha és növendékeik zsúfolódtak a fecskék és galambok áldása alatt. A lovakhoz kocsis, a marhákhoz gulyásgyerek; rangjukat nem éppen életkoruk, hanem az állatok rangja szabta meg apám mértéke szerint. Hiába adták húsz liter tejüket naponta teheneink, még nevük is összekeveredett, a Füge, Rózsa meg a többiek nem lehettek egyéniségek, s nem is hasonlítottak gazdájukhoz, amit annyiszor tapasztaltam őrzés közben, szelíd gazdának szelíd, a szertelennek szertelen, a ravasznak, alattomosnak ravasz és alattomos állata szokott lenni. A csőszi gulyásgyerek megszökött, papa őrzött aznap, biztosan beteg a gyerek, mi történhetett? este átment a szomszéd faluba. – Nem szolgának adtam, hanem gulyásnak – mondta az apja. – Miért köllött azt a nehéz ganyét talicskáztatni vele? A kocsisokkal hamar összebarátkozott, minden kívánságát teljesítették, melyek sokszor megerőltetőek, de hát ő sem nézte karba tett kézzel, bizarr ötleteinek maga is részese volt. Jól megrakott búzásszekérrel hajtottak a pápai piacra, másnap hajnalban értek haza, lett elég pénz Kéttornyúlak, Dáka, Nagyalásony, Vid kocsmáihoz, ettek, ittak, le sem feküdtek, s kimentek szántani. Ideje jött a vetésnek, bepácolták az őszi vetőmagot este, éjfélkor eszébe jutott, nézzék meg a Somlón, hogyan forr a must, semmit sem aludtak, de aznap délig hat holdat bevetettek. Máskor demizson borral ment a hegyről az aratókhoz, Szanyi Gyula, Suszter Lajos a középiszkázi temető mögött vágták a rozsot, megitatta velük az öt litert. – Nagy baj lesz ebbül, itt a vihar, kötöznyi kőne – szabadkoztak. – Ne törődjetek semmivel! – Ittak, a kévék meg kicsírásodtak.

Mindig vitt magával pótülésdeszkát, ha fölkéredzkedik valaki, ne üljön a kocsi fenekén. Fölfelé nem érezte jól magát, az urakat, papokat igazán nem szerette, a tanítót sem, ha az az esperessel sétálgatott, mikor ő zöld lucernán szekerezett haza a szürkületben. A pap kifogásolhatta, a karácsonyi, húsvéti gyónásra is erőltetni kellett, mulatozásról árulkodó sebes arcát nem akarta mutatni, mikor az országút mellett vetett, lovait megállította a föld közepén, hogy az arra járó dr. Foky Miklóssal ne kelljen találkoznia. Szégyen érte, ő köszöntötte Rott Nándor veszprémi püspököt, aki lovas bandérium kíséretében, díszkapu alatt érkezett bérmálni fekete autóján. Apám belezavarodott a köszöntőbe: – Kegyelmes Püspök úr… kegyelmes Püspök úr… – leintette a püspök, ő meg röstelkedett, s veszekedett, ha anyám fölemlegette rossz pillanataiban.

Mégis ő lett a bíró a falu kívánságára, éppen a nagy gazdasági válság idején. Az 1929-es New York-i tőzsdekrach után a búza ára harmadára csökkent, 1930. március 15-én egy kiló 21,42 fillér, a bor tőzsdei ára literenként 20-30 fillér, a rozs mázsája 8 pengő. „Táblákat kellene körülhordozni ilyen felírásokkal, 8 pengő rozs, 35 pengős csizma!” – írta a veszprémi újság. Összekapcsolom gyerekkori választási emlékemmel: „Egy mázsa búza, egy pár csizma!” – ragasztottam a kovácsműhely falára a Nemzeti Parasztpárt programját mint a boldogabb élet ígéretét, ami nem vált valóra addig se, azóta sem.

„Egy mázsa búzáért három pengőt kaptunk, meg bolettát, a bolettát adóba bevették. Az állam vett gabonát nagyban. Már akkor megvettük az Apponyi-földet, Devecserbe vittünk el két nagy disznót, kétszáz kilósak voltak, a bécsiek vették meg, ebbül füzettük ki a tartozásokat. Sok kifüzetés volt ám! A hitel, az adó, köllött adni a papnak gabonát, a tanítónak gabonát, a harangozónak gabonát, a mezőőrnek gabonát, pedig a papnak termett ölég. Azért nem volt olyan nagy szegénység, csak mint máskor, disznókat vágtunk, liszt is volt, kenyerünk volt, termeltünk ezt-azt, mákot, dió is volt, krumpli, káposzta bőven, hordóba szeltük le, ott lesulykoltuk, vagy letiportuk, úgy megvolt minden, csak cukorra köllött pénzt kiadni.”

A húszas évek közepe óta harangszenteléstől, vadonatúj harangok zúgásától ünnepélyesedtek a falvak. Pótolták a háborús ágyúnak rekvirált harangokat. Nálunk is csak egyetlen maradt a régiek közül a második világháborúig, akkor házunkig hallatszó huppanással esett harminc méter magasból a templomdombra, aljából egy darabja kirepedt, virágfüzérrel búcsúztatták, mint a békében az újakat fogadták, s az ökrösszekéren szentelték föl. Új harangjaink messzire szóltak, még ma is fölismeri a környék a déli, egymásnak felelő zengésből a gyönyörű hangú felsőiszkáziakat. Javítgatják a templomokat, halállal is, nagy riadalmat okozott, mikor az esőcsatorna fölül a bádogos leesett, fütyörészett, meg sem kötötte magát.

Utcát söpörtek, friss meszelésű házakkal várták a kedvelt Schandl Károlyt, aki 1926 óta a devecseri járást képviseli. „Devecserben dr. Rupert Schandl Károly államtitkár személyében kap erős ellenfelet, aki a jelek szerint egyedül képes a nehéz kerületben dr. Ruperttal szemben a küzdelmet felvenni.” Schandl, az Egységpárt jelöltje 5300 szavazattal győzött a 2100 ellenében. 1930-ban és 1935-ben is nagy többséggel választják meg. Bíró apámmal összebarátkozott. Fényképét díszhelyre függesztették a toalett-tükör fölé, anyám máig őrzi devecseri lakásában a vékony cseresznyefa-keretes, beüvegezett portrét. „Nagy Bélának őszinte barátsággal dr. Schandl Károly.” A gazdasági válságból kivezető programmal erősítette magát, ígéretei valóságosnak tűntek, hiszen olyan szociálpolitikus, aki magas tisztségeket visel: az Országos Központi Hitelszövetkezet, az OKH alelnöke, földművelésügyi államtitkár, a „Falu” Országos Földművesszövetkezet alelnöke. A korszak trianoni habzása alól jobbító szándéka kitetszik: összefogni a Hangya és Tejszövetkezetekben, hitelszövetkezetekben a parasztságért. Ha látom a térkép sűrű pöttyeit, mennyi a hitelszövetkezet a devecseri járásban, s a megyében másutt milyen kevés, Schandl munkájának, közkedveltségének tudhatom. A tanító fia európai műveltségű közgazdász lett, ifjúkorától fáradhatatlan mozgató.

„1882-ben született Bakonybélben. Középiskolai tanulmányait a győri bencés gimnáziumban végezte. Jogi tanulmányok céljából Budapestre került. 1907-ben a jogtudományok doktora. Egyik vezetője volt az egyetemi ifjúságnak. 1903-ban a Szent Imre Kör ügyvezető elnöke. Megalapította a Keresztény Magyar Ifjúság című lapot. Részt vett az Országos Széchenyi Szövetség megszervezésében, melynek két évig elnöke volt. A körülötte csoportosuló ifjúsággal falusi kiszállásokat rendezett, s az agrárszociális zavargások idején hazafias alapon szociális akciót indított a földműves nép körében. A Magyar Gazdaszövetség titkára. Szerkesztette a Gazdaszövetség című lapot, az Új Barázda hetilapot, melynek zászlajával népgyűléseken hirdette a nemzeti agrármozgalom eszméit. Részt vett a Földművespárt megalakításában és szervezésében. Önálló művei: Károlyi Sándor és a magyar föld, Választójog és az állam eszméje, Falusi szövetkezetek Magyarországon, Falvaink és ifjúságunk jövője, Isten napszámosai. Cikkgyűjtemény. A csongrádi kerület választotta meg az első nemzetgyűlési választásokon. 1921-től Földművelésügyi minisztériumi államtitkár. 1922-ben az Egységpárthoz csatlakozott.”

„Apád a Sandlival jóban volt, mert megszervezte a községet a képviselő-választásra. Nálunk gyűltek össze az urak. Róza néni segített főzni, a Szanyiné. Tyúkhúsleves volt, pörkölt, azután meg túrós csípett tészta, hosszú asztal, az ablakban virágcserepek. Az is az én dolgom… Az ellenfél a Murányi ügyvéd volt, a kisszőlősiek rászavaztak, a Mester, a Kiss tanító is igen Sandli-párti volt, a Tomor Feri bácsi kisszőlősi származású volt, és az is a kisszőlősiekkel szavazott, mikor ment kapálni, a Kiss meg az iskolaajtóból azt kiáltozta: Éljen Murányi! Nem kő kapányi! Ezért igen megharagudott.”

A múlt századi véres választás emléke hatvanöt évvel később heccelődésbe szelídült, Pap János gőgje barátsággá, bár a képviselővel sohasem tegeződtek, apám méltóságos úrnak titulálta. Laci bérmakeresztapjának ajánlkozott, ha már a fiatal Berti báró bérmálásához hívták, mellé állította a parasztgyereket. Pedig Tibor unokatestvérünknek lett volna ott helye, őt kérték föl, de a magas ajánlkozás miatt vissza kellett mondani. Sejtem, Tibor mit érezhetett, de azt tudom, Laci bérmakeresztapját emiatt sem szerette, még az ezüst zsebórát is csak akkor értékelte igazán, mikor az oroszok a padláson, a búzahalomban megtalálták. A szertartás után csalódottan hazaszaladt.

Ez idő tájt igazi közemberré vált apánk. Bíró, majd elöljáró, a hitelszövetkezet és a Faluszövetség elnöke, hegybíró. Schandl által sokat segített a falun; akkor épült a Népház, spanyolfallal kettéválasztották, egyik fele a hitelszövetkezet irodája, a másik az ifjúságé; rádióztak, kártyáztak, színdarabra, bálra széttárták a spanyolfalat, a sarokban könyvszekrény, mezőgazdasági szakirodalom egységesen zöld kötésben, s néhány regény, verseskötet 1949-ig. Akkor elvették iskolának, a legények az istállókba szorultak, panaszukat senki sem hallgatta meg. A könyveket széthordták, vitte, aki akarta, hozzánk Szabolcska Mihály került. Apám közbenjárására sok legény jutott munkához, altiszt lett Pesten, mint Ácsék szolgája, Szűcs Feri az OKH központjában, Nagy Ignác bácsi fia erdész a Bakonyban, Jakab Karit, akit a veszprémi piaristák kitaníttattak, s jogi doktor, Schandl maga mellé vette.

Pozíciói miatt még kevesebb időt töltött a családdal, minden szombaton a hitelszövetkezet irodájában ült. „Jobb is volt, ha apád nem volt otthon” – csak most mondja így anyám. Nem dolgozni járt oda, inkább jelen lenni, beszélgetni. Komáromi Zoltán a könyvelő, ez az anarchistának, istentelennek mondott úriember, az alsóiszkázi ezredes fia, aki azért nem fejezte be iskoláit, mert beleszeretett szép szolgálójukba, és elvette feleségül, s aki 120 holdján nem gazdálkodott, jó vitapartner. Sokat politizáltak az ügyeik miatt betérő falusiakkal. A hitelszövetkezet úgy múlt ki, hogy a háború végén a Wertheim-szekrényt berobbantották, papírhamu és kormosan tátongó üreg. Schandlról csak azt tudom, kilencven évet élt, s az Amerikai Magyar Hang 1950. november 20-i számában találtam a hírt: Schandl Károly ny. államtitkárt, az Országos Hitelszövetkezet elnökét menekülése közben elfogták. Arról, akivel át akarta kalauzoltatni magát a veszélyes határzónán, később kiderült, hogy – Ávó-ügynök. Múltjából következtethetek az ötvenes évek megalázott, bebörtönzött, kitelepített, osztályidegen nyomorúságára.

Apánkat élete csúcsán a családi bajok kegyetlenül megcsavarták. Ha bátyám nem betegszik meg csontvelő-gyulladásban 1935-ben, talán el is felejtették volna a gyerekbetegségeket. A kanyaró, torokgyík egy drámai évtized első fölvonása.

„Mikor betegség volt, mindig betekergettem a gyerekeket vizesruhával, a Bella volt igen rosszul először, már a ruháit is elkészítettem, hogy meghal, annyira köhögött, a Laci úgy átesett rajta, kiment az ajtó közé, ott voltak a kutyák is, egy piros posztóruhában volt, nem látott, a szemire ment, aztán délután már jól volt, akkor már látott. Nem torokgyík volt, a torokgyíkban mind benne voltak, feküdtek a földön, ott kinn a cementen a folyosóban. Ez nyáron volt, ott feküdtek, hát nem szoktak ezek így feküdni, mi lehet ezekkel? Akkor volt az a diftéria, meghalt a Tomor Lajoséknál is egy, Szanyi Mariska is élet-halál között volt, meg többen, a Matil néni fia, a Feri. – Na – mondom pünkösd napján, azt hiszem –, menj el orvosért. Itt valami baj van. Aztán az orvos azt mondta, ezek olyan szerencsések, ezek olyan könnyen átvészelték.”

Laci elrontott lábáról sok a találgatás. Vannak, akik azt hiszik, a ló rúgta meg, de még a családban s az orvosoktól sem tudjuk, mi okozhatta. Azt is mondták, hogy a rétről tehénen ülve hajtottak haza Bertha Lacival, Mátis Laci meg Kordolák Egon barátaik megijesztették a teheneket a kukoricásból, bátyám a sarkára esett, megrázkódott a csontvelő, és begyulladt. Inkább a megfázás okozhatta, mezítláb hideg sárban, nyirkos fal ágya mellett, kiszökések a hóba lábbeli nélkül, ki tudja?

„1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, étereskosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelő-gyulladás volt, hogy erős a szívem, ezért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna egy professzor szerint… Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”

A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporáztatja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta.

„A mák már megérett, zsákokban állt az ajtó előtt. Ahogy vissza tudok emlékezni, a rövid nyelű ostorát ledobta, és ledűlt egy zsákra. A marhákat valaki más hajtotta haza. Este már félrebeszélt, lázában patkányokat látott a kisszoba gerendáin, katonaindulókat énekelt. Elvitték a csöglei orvoshoz, de nem tudott mondani semmit, úgy vitték Pápára, ahol le akarták vágni a lábát. Édesapám onnan Pestre ment vele, a Verebély-klinikán operálták meg először csontvelő-gyulladás miatt. Mi otthon sírtunk, és aggódtunk. A Krisztus a Gecemáni-kertben kép elé térdeltünk, középen anyánk, egyik felől Mari, másik felől én, és nagy kilencedet imádkoztunk, hogy meggyógyuljon. Úgy tűnt, sikerült a műtét, mehetett iskolába, de késő ősszel megint nagy láza lett. Újra operálták a Fővárosi Gyermekkórházban. Holt szilánkok jöttek lábából, ahogy vésték a csontot. A harmadik műtét végén skarlátot kapott, elvitték a Stefánia úti járványkórházba. A lába megbénult, azután csak géppel tudott járni. Anyám sírva jött haza, mert durván beszéltek vele az orvosok. Közben tönkrementünk, egy-egy operáció 300 pengő, egy tehén ára, 10 pengő volt a napidíj. A természeti csapás sem maradt el, sorra pusztultak teheneink. Minden pénz elfogyott, és Lackó megint belázasodott, könyörgött, hogy csak még egyszer vigyék orvoshoz. Anyám liliomlevelet rakott a meggyűlt lábra, ami annyira megszívta, hogy másnapra kitisztult. Valamikor feküdt a devecseri kórházban is, férfiak között, akik nagyon szerették, kényeztették. Onnan írta a lapon: Sárga virág a réten, választ várok a héten. Pünkösd hétfőn meglátogattuk. Devecserben elektromos kezelést kapott, naponta szénapelyvába fürösztötték.

Lába miatt szüleim nem számíthattak arra, hogy paraszt lesz.”

 

Pápa… Pápa…

„Anyám egy délután eldobta a kapát, mondván, kezébe veszi a gyerekei sorsát. Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé. Elnyargalt 15 kilométert Nyárádra nagyanyánkhoz, rászedte, költözzön Pápára, hogy ott unokái, mint az öt ágon, polgáriba járhassanak.”

„A csőszi mezőn répát kapáltunk, és ott is folytatódott, hogy engem valahogyan taníttatni kellene, mivel már a hatodik osztályt kijártam. Apánk mondogatta, hogy sokba kerül, délután volt, anya hazament, felöltözött, és úgy mondta, este még Nyárádra ér. Már előbb gondolkodott rajta, hogy nagymamával megbeszéli az ügyet. Ő bele is egyezett, de az Ilona és az Irén néni azt mondták: Mit akarsz, szegény Bözsi, hogy tudnátok ti taníttatni? Másnap Nyárádról bement Pápára az állami polgáriba, ott Filippi Józsa tanárnővel beszélt, azt mondta, csak úgy tud engem fölvenni, ha az elsőből különbözetit teszek. A Foky plébános tanított, és úgy mentem másodikba. Mari meg szekálódott, hogy akkor ő is eljön. Így volt. A nagymama elment az unokatestvéréhez, elintézte, hogy házába mehessünk.”

Az eldobott kapa miatt 1937 pünkösdje táján megváltozott családunk élete: el a földtől! Laci a lába miatt szabó vagy suszter lehetett volna, a lányok parasztfeleségek, mint édesanyánk, kapálhatnának, akár ő ott a mezőn. Megfejte a teheneket, megetette a disznókat, asztalra készítette a reggelit, aztán lóhalálában végig a sorokon, sarabolni, tépni a gazt, lehúzni vagy takarni a földet, még arra sem egyenesedni föl, hogy lássa, milyen angyali felhők állnak a feje fölött. Azonnal dél, és meg is kell főzni. Arra gondolt, a tanító, a jegyző elvette volna, ha tanul. Nehéz lehetett az a nap, így gyűlt föl benne minden az eldobott kapáig, amely a fordulat szimbóluma.

Senki sem tudta még fogantatásomat.

Apám nem ellenkezett, pedig elképzelhette, majd aki benősül, viszi a gazdaságot, de így is teheti, mondjuk, egy gazdasági iskolát végzett vő, akivel majd jó lovakkal, kis gépekkel dolgoznak együtt. Laci jegyző is lehetne, egyik lánya tanítónő, a másik irodista. Tudta, micsoda terhet vesz a nyakába az adósság mellett a taníttatással, egyszerre három gyereket iskoláztatni nagy kihívás, elképesztette, kárörvendő szavakra ingerelte a falut, hiszen akik tanultak, a tanító fia, meg akiket kitaníttattak a veszprémi piaristák, a Jakab Kari és Szanyi Ernő kivételek, s nem az egész család.

„A nagymama kiadta a földeket a gyerekeinek, magának annyit fogott fönn, amennyire szüksége volt. Először a nyárádi rokonok nem akarták, hogy Pápára jöjjön, aztán az ő gyerekeik is kitanultak. A Vak Bottyán utca 7-ben laktunk, a nagymama szombathelyi rendfőnök unokatestvére házában, elég távol az állami polgáritól. Először ketten Marival, a második évben Mészáros Vali és elkezdte, Ilona nagynénénk lánya, és így a többi unokatestvér minden évben. Kicsi lett a szoba-konyha, átköltöztünk a Zöldfa utca 20-ba (ma Világos utca), háromlakásos házba, de az új házigazda, Hercz Imre, hamarosan hátraköltöztetett bennünket. Lackó a Zöldfa utcába jött a különbözeti után, Kiss Jenő felsőiszkázi tanító készítette föl.

Nem szerettük, hogy a Pisti született. Nagylányok voltunk, polgáriba jártunk. Karácsonykor, mikor hazamentünk, anyánk már hat hónapos terhes lehetett, dagadtak voltak a lábai. Nem beszéltünk, hogy testvérünk lesz, láttuk a szekrényben a holmikat. Csak Lackó örült, akkor otthon volt még. Húsvétkor pár hetesen nem is néztünk rá, sírt a pólyában az ágyon, idegesített bennünket, megfordítottuk a pólyát, de csak egy pillanatra, nehogy megfulladjon. Az év végére már nagyon aranyos lett. Szépen öltöztettük, szép kis ruhákat varrtunk neki, fehér mackót, hurcoltuk mindenhová. Hát mikor tudott már valamit mondani! Volt nálunk egy ember, aki segített, azt kérte tőle, hároméves lehetett; mi a tapasztalat? Azt a feleletet kapta, hogy szomorú tapasztalat. Megkérdezte, mi a vitamin? Sokat hallott, tanult tőlünk. Mindenhol ott volt, ahol Lackó és mi voltunk. Igaz, én sokszor egrecíroztattam, mindig vigyázni kellett rá. Aratásra pálinkát hoztak Jánosházáról, betették a spájzba, mi meg Marival ruháinkat próbálgattuk a tükörben, nem figyeltünk oda, összetörte az üveget, nagyon kikaptunk miatta.

Szüleim azt gondolták, lesz majd valaki, aki átveszi a gazdaságot.”

Létemet bátyámhoz kötötte a sors. Ha meggyógyul, lehet, nem születek meg. Nem kellett beszélnünk erről, a szeretet mindent kifejezett. Én, a tizenhárom évvel fiatalabb, egyéves vagyok – még nem tudok róla semmit. De az emlő, aki táplálta őt is meg engem is, világít. S mire megtalálnám, eltűnik Pápa városában. Hát, kitalálom a sámlit, kereket, motort álmodok rá, a Zöldfa utcába utazom, s hazaszállítom; egymás mellett fekszünk az ágyban, fölképzelődöm erejéhez, vagyis Toldi Miklóshoz, akiről olyan szépeket szokott mesélni.

„Jó nagyanyánk Pápán hét unokáját gyámolította, közben dolgozni is eljárt. Míg iskolában voltunk, nem fűtött, rokkázott a hidegben. Forgója így hűlt meg egyszer szörnyen. Kínjában balta fokával ütötte tompora combját. Káposztát nagy fazékban szokott főzni, három napig is ettük. Szűz krumplileves, krumplikása, zsírtalan kaszakőpogácsa, cicege sokszor járt asztalunkra. Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit.”

„Osztályfőnöke, Bihari Artúr, megkérte, hogy fiát tanítsa rajzra. Eljárt hozzájuk, mindig megkínálták valamivel, de mert zsidók voltak, libazsírral főztek, a libazsírral sütött pogácsát zsebre rakta, csupa pogácsamorzsa lett a ruhája. Persze, sohasem tetszett, amit a nagymama sütött, főzött; a cicegét, ezt a krumplilepényt most annyira szeretjük, akkor meg nem akartuk megenni, pedig tejföllel is leöntötte. Krumplinudlit készített gyakran, mákot rakott rá, keveselltük. Elment a templomba, Lackó törte a mákot, valamelyikünk a kapuban leste, akkor meg olyan sokat csináltunk, hogy nem tudtuk megenni. A délről maradt krumplifőzeléket elástuk a kertben, hogy ne azt kelljen vacsorázni. Vasárnaponként paradicsomos káposzta szokott lenni főtt hússal, hasaszalonnával. Elosztotta, megettük volna a vasszöget is. Nagyon sok mákos és diós kalácsot meg tudtunk volna enni, de mindig elosztva kaptuk. Lackónak a nyárádi lányok egy dolgozatért, rajzcsinálásért odaadták a részüket. Ügyes keze miatt minden plakátot, rajzot ő készített. Mari húgomnak, aki kongregációs titkár volt, gyönyörűen megírta, megfestette a jegyzőkönyvet. Lombfűrésszel is mesterkedett.

Ő a konyhában feküdt az asztalágyon, nem az asztalon, át lehetett alakítani fekvőhelynek, meseautónak mondtuk. Sokat csintalankodtak Vas Edittel. Azt mondta nekik a nagymama, misét szolgáltat, ha végeznek. Lackó meg azt válaszolta, első pénzéből piros bugyogót kap tőle. Sokszor megvicceltük szegényt, Mikuláskor krumplit tettünk a csizmájába, mikor a hajnali misén volt. Énekeltünk, táncoltunk. Nappal tanultuk a leckét, mert nem volt még villany, csak petróleumlámpa. Korán feküdtünk, sokalltuk az imádkozást, de anélkül nem hagyott bennünket elaludni. Elolvasta az összes kötelező olvasmányt, letehette volna velünk az iskolákat. Télen font, horgolt, segített a pápai rokonoknak ingyen, csak azért, hogy ne unatkozzon. Nem tudtak úgy öltöztetni bennünket, mint a nyárádiakat, mi hárman tanultunk. Bocskai-ruhát kaptam tőle, fehér matrózruhát, köpenyt. A zárdában sötétkék alj, csíkos blúz, fekete harisnya, köpeny vagy klottkötény volt kötelező. A blúzra könyökvédőt húztunk. Első líceumban kaptam egy sötétkék szoknyát, azt használtam négy éven keresztül. Annyi azért mindig volt, hogy váltani tudjunk, a nagymama minden hétre kimosta a kötényt vagy a köpenyt. Ha egy volt is, hétfőn tisztát kaptunk.”

1941-ben befejezték a polgárit, szüleim úgy döntöttek, érettségire viszik őket. Bella tanítónő akart lenni, de törött keze akadályozta a zenetanulásban, líceumba került a pápai apácákhoz.

„Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit. Érdekelt a képzőművészet, költészet is, de festő akartam lenni. Már akkor Heine verseit környékeztem, próbáltam fordítani. 1941 őszén a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkoztam, nem a gimnáziumba, mert négy év latinját kellett volna nyáron megtanulnom.”

Marinak volt a legnagyobb tehetsége a számtanhoz, könyvvitelhez, ő illett igazán kereskedelmibe, a veszprémi angolkisasszonyokhoz íratták, kosztos diák lett Gyepeséknél, a férfi jutasi vasutas, évente hízott disznót kértek, már emlékezhettem, mikor megjelent nálunk, s megleptem kíváncsiskodásommal. – Tudod-e, mi a gerin? – Az nem gerin! Az görény! – De bizony, az gerin! Mari összebarátkozott a Mezriczky lányokkal az iskolában, hozzájuk költözött Gyepeséktől, a pápai rokoni diáktársaság hiányát pótolta náluk. S mit ad isten? Negyven év múlva Mezriczky Panni fia elvette Mari lányát, nászasszonyok, egy fiú nagymamái.

„Lackó a kereskedelmiben nem tanult olyan jól. A magyart szerette, és a rajzot, amit A. Tóth Sándor tanított. Megvan egyik képe, az iskola Kossuth-díját kapta rá. De Trócsányi teológus tanárral vitatkozott. Többet tudott, mint amilyen jegyei voltak. Valami okának kellett lenni, hogy a kitűnő polgárista bizonyítvány után, mikor vastag betűkkel került az iskola évkönyvébe, csak hármas lett. A számtant és a könyvelést nem szerette, az egyik tanárát szívből utálta, mégis azt hiszem, kivételeztek az úri gyerekekkel.”

„Magyartanárom Szathmáry Lajos, a vásárhelyi Cseresnyés kollégium szervezője. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra. Látogattam a Képző Társulatot, de verseimet nem mutattam. Barátom, Lengyel Pista Komáromból jött iskolába, ő hozta a szlovákiai progresszív mozgalom hírét. Szerettük József Attilát, piros nyakkendőt viseltünk. Veres Pétert a kollégiumban láttam először, a fiatalok tudathasadásáról beszélt nagyon soványan. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert ő szerkesztette a Hidat, ahol először olvastam József Attilát, a Bécsben írt szabadverseket. Elegánsan, zsebre tett kézzel a kitűnőek iskolájáról s lebombázott házáról beszélt a Jókai moziban.”

Heine dalát taníttatta velem németül, mikor a lányok a Tannenbaumot, s a „nem vezethet által az én kincsem” finn szavaival simogattak. Előbb tudtam a Nincsen apám, se anyámat, mint káromkodni, Sinka szegény kis hercege, mint a Megfagyott gyermek megsirattatta magát velem három-négyévesen, mert messze túl a major mögött alszik sárral a homlokán. József Attila szentkép a Cserépfalvi-kiadásban, Laci beragasztása a címoldalon, Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? ez bizony! Levetett pár rossz bakancs csámpásan a képen, s a derékig meztelen költő, mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy sapkátlan feje, gallértalan nyaka meg ne fázzon.

Apám szállította az élelmet a pápai konyhára. Néha engem is elvitt magával jó időben, pedig szánnal lett volna gyönyörű suhanni testvéreimhez, fölmelegített téglán toporogva. Sírtam, követelőztem. Néztem a Vörösdombra a kutyákkal. Ez a domb választott el bennünket, mögötte eltűnt az országút, mögüle csak a hangok hallatszottak. Legelső emlékeim közül való, pelenkásidőm után a Mester szürke autóján Pápára vitt anyámmal, mint ahogy egy szekérre fölkéredzkednénk. Szürke autója szürke bársonyülésére pisiltem. Előttem a Mester dühös arca, anyám zavara, bocsánatkérései.

Marhavész: száj- és körömfájás ütött ki környékünkön, azt beszélték, az emberek is, inkább a gyerekek elkaphatják, hát elvittek a Zöldfa utcába 1943 őszén. Akkor szakadtam el először hazulról, semmi sem tetszett, akaratoskodtam és sírtam. Beírattak a zárda óvodájába és utálkoztam, mert az apácák még egy koszos, eltévedt, csipás kismacskát is összecsókolgattak. Lehet, hogy az a macska nem is volt koszos, lehet, hogy az apácákat nem szerettem. Kis, tízórais kosaramat vállamra akasztotta a nagymama és Herz Vera, aki igazi városi lány volt, tapasztalt óvodás kísért el, ráakaszkodva mentünk a zárda felé, odaértünk valami rózsaszín épülethez, aminek olyan hosszú folyosói voltak, mint a pokol tornácának, s végükön látszott egy csöppnyi fény. Ahogy mentünk az utcán, apró házak előtt szakállas öregemberek ültek, féltem attól a rengeteg szőrtől, Vera azt mondta, zsidók. Katonák énekeltek a teherautókon. Emlékszem egy rendőrre is, nagyon megtetszett a kardja, meg emlékszem a templom belsejére, színes fény világított az Anna-templomban, nagy csend volt, s a nagymama megszidott, mert hangosan beszéltem. Ideje volt már ott hagyni Pápát, ha minden olyan idegen, még a nagymama is, még a testvéreim is mások. Fejes Szilárd rőfössegéd unokatestvérem kispárnát kötött biciklije vázára, maga elé ültetett, és megszöktem három hét után. Kukoricát fosztottak éppen a kocsiszínben viharlámpánál, belefeküdtem a csuhéba, zokogással is fárasztottam magam, míg el nem aludtam. Sokáig nem mertem Pápára menni, eltelt húsz év is; azt hittem, jól megszidnak, azt sem tudom, kicsoda, lehet, hogy minden pápai.

Húsz év után láttam újra a várost. Akkor már mindent tudtam róla, még azt is, miért éppen a Zöldfa utcában bérelték szüleim azt a lakást. Mert odavezetett a mi országutunk, a városszél falusias környezetében. Amit régen nagynak láttam, kicsinek tűnik, a zárda is olyan szerény, kopott egyemeletes épület. Az apácák nagy fehér fityulája talán fölszállt az égbe, arra való is volt, ha fújt a szél, mindig föl akart repülni.

Otthon újra magányos lettem, mint az egyke, akinek kujtorogni kell baráti szeretetért, legtöbbször Tomor Jenőhöz. Pesten szolgáló nővére, Magdi, úrigyerekek megunt játékait küldözte haza, s mi, akik keréksínnel karikáztunk, rongylabdával kapóztunk, kifutóztunk, kukoricaszár-hegedűvel nyávogtunk, kukoricaszár-, -csutka-állatokkal népesítettük be ládaistállónkat, igazi pléhkocsit tolhattunk hosszú boton annyira megfeledkezve, hogy Jenő a szembejövő fogat alá játszotta magát, majdnem a rúdnak, majdnem a lovak patái alá. Kamránkban baleset érte Nagy Ottó barátomat, kitaláltunk valami nekünk valót a darálóval, a szerkezet földűlt, és hajtóvasa beleállt lábfejébe, attól féltem, mintha én okoztam volna, anyja kétségbeesését összetévesztettem a gyanakvással; vitték a csöglei orvoshoz házunk előtt, és elbújtam, meg ne lássanak. Legtöbbször mégis az utcán voltunk, alig minálunk, kívül a falun, távol a bandázás, libaúsztatós, templomdombos terétől.

Testvéreim vakációja énnekem éppolyan boldog, vagy még boldogabb, hiszen nekik már dolgozniuk kellett. Csak télen, csak a nyári vasárnapokon szórakozhattak. Laci fején bordó bársony diáksapka, peremén aranyzsinór, jelvényén szederfa fehér mezőben úgy, mintha gyökerestül a levegőben lógna. Nővéreimé sötétkék, a jelvényükön kereszt. Laciét szeretném hordani, de még elálló füleim se tartják, szembe csúszik, mályvaszín csúcsos sipkámat utálom, kiröhögnek a gyerekek, hát eldugom, mint ahogy Bella kiskorában bedobta Ácsék kapuján a drapp filckalapot, és Laci barna csizmáját beföstette feketére. Szilárd fényképezett, mert neki tellett fényképezőgépre s még biciklire is. Hócsata a házunk előtt, a nagy szánozásokat nem fotózhatta senki, annyiszor fölborultunk, a kertaiak csodálhozhattak, mikor egy kupac lány és fiú sikongatva, hahotázva bukik a hóba, a népház előtt. Apám csinos szánt csináltatott parádéra, a talpak a fürléc fölött makkforma díszben ívelődtek össze. Kocsijára nem adott annyira, túl úriasnak tartotta a hintót, a csézát, kocsikassal, rugós üléssel ünnepelte utazásait. Lányaink s Vali unokatestvérünk muffba dugják kezüket, Valié az igazi, pesti ő, ott dolgozik a 62-es postán a Nyugati pályaudvar mellett. Nővéreimét a sánta Pali csinálta Csőszön csincsillanyúl-prémből, amekkorát füllentett Pali bácsi: még egy grófkisasszony is rendelt nála muffot, a mi lányaink annyira ócsárolták, de azért használták, mert az akkori telek nagyon hidegek voltak. A nyári képeken szénapetrencében ülnek, velük mosolyognak a Mezriczky lányok, oldalt Laci és Szanyi Ernő barátja. Másznak a Somlóra, kikönyökölnek a Kilátó peremére; Kiss Laci, nagyváradi hadapród, fenekükre sújtana karddal, csákóját hosszú hajukba csapják. És én kopaszon, hunyorgósan ott állok mindig, mint ahogy hűséges kutyaként követtem őket bárhová.

A munkáról nem készült fénykép, csak Laci akvarelljei emlékeztetnek takarulásra, szekérbe, ekébe fogott lovakra, vályúra nyújtózkodó tehenekre, jászolhoz kötött kisbikákra. Olajfestmény: a megkötelezett, vérző orrú bika szemében gyilkos riadalom. Szomszédunkban Szabó Antalék gondozták a falu bikáit, lehetett bátyámnak elég tapasztalata vadságukról. Akácfát fűrészel Nagy Ignác bácsi egy ismeretlennel földje végén, házunk előtt Kordolák Ili, a másik szomszéd lánya, a fűrész alá döntött fa végén egyensúlyoz, majdnem fölrepül. Ignác bácsi kucsmája határozott vonalú, mint a föltámasztott rönk, kubista képbe illő. Ha Laci is dolgozott, nem passziózhatott ecsettel, ceruzával.

„Segítettünk a nyári munkában. Két nagy rétünk volt, az iszkázi meg a csőszi, öten-hatan kaszálták, a reggelit elvitték, ebédre hazajöttek. A forgatást, a gyűjtést, a behordást mi végeztük. Akkor érett a meggy, a meggyesben mindig a fákon voltunk olyankor, úgy másztunk, mint a mókus. Egyszer Marival ebéd után föl akartam mászni, és egy vastag ág, amibe kapaszkodtam, letörött, hanyatt estem, alig kaptam levegőt, jó ideig nem tudtam megszólalni. Utána fölültünk a hosszú-szekérre és mentünk gyűjteni. Lackó rakta a szekérre a szénát, dobálta a kévéket az asztagálláson, de kapálni nem szeretett. Az Apponyi-tagban öt hold kukoricát vetettünk, édesapám valamelyikünk segítségével megekézte, a többiek kapáltunk, Lackó zsebre tett kézzel, olyan erős volt a karja, hogy fél kézzel kapált, meg is látszott, melyik a rendje, ha elmaradt, kisegítettük. Már annak is örültünk, ha kocsin mehettünk haza.

Mikor nagyobbak lettünk, jobban ment a sora anyánknak. Marival takarítottunk, meszeltünk. Sokat kínlódtunk a kötelezően vetett szójababbal, ricinussal, napraforgóval. Negyvennégy őszén a bácskai menekültek segítettek a napraforgót kiverni, olyan jól termett, majdnem leszakadt a padlás. A háború után cukorrépára szerződött apám, hogy legyen cukor, havas esőben szedtük föl, csíráztuk. A falubeliek kinevettek bennünket: a Nagy kisasszonyok, de igen dolgoznak! Aztán irigyelték a két zsák cukrot, melaszt.”

1944 őszétől Bellának ott kellett hagynia Pápát, megszűnt a líceum, szerencsére anyám második unokatestvére, Vas Károly Érsekújváron tanít, Bella odamehet, de már csak másfél hónapra. Éppen azt a vonatot bombázták le, amivel téli holmiját küldték, szüleim annyira kétségbeestek, mintha mindenünk elveszett volna, pedig ez a kár csak kis adag szoktató volt a jövőre. Bella aznap érkezik haza, mikor az ország kilépne a háborúból, október 15-én ökörnyálas napsütésben. Lacit Pápáról, Marit Veszprémből a novemberi répaföld fekete sara várta.

1945. április.

„Közelgett az érettségi. Én már nem mehettem vissza Érsekújvárra, emiatt végeztem egy évvel később. Az angolkisasszonyok Veszprémből nyugatra menekültek. Mari, mint kereskedelmista a Lackóval végzett. Áprilisban elment Pápára, és írt, hogy húgom is leérettségizhet. A Zöldfa utcai házban Herzék adtak nekik egy kis szobát, amit szabóműhelynek használtak előtte. Beraktak két ágyat, egyikben Mari és Mészáros Vali feküdt, másikban a Lackó. Lovaink nem maradtak, hogy kosztot vihettünk volna, csak a nyárádiak segíthettek. Mari sütötte a kenyeret a tepsiben. Major néni, a szomszéd, a nagymama barátnője tanította rá. Pogácsát is sütött, de nagyon kemény lett, kaszakőpogácsának mondták. Mari zsírral megkente, fényes legyen legalább. Egyetlen pár parafacipője az érettségi előtt tönkrement, elkezdte a sírást, mit vesz föl? Barátaikkal együtt tanultak a pici szobában, Rosta Robi, Sugár Tibi, Kovács Edit, Szalai Mari ülték végig a két ágyat. Tornacipőben, hátizsákkal vittem nekik a kosztot ballagásra. Vid felé jártam, mikor egy kerékpáros férfi megszólított, vigyázzak, mert oroszok jönnek, és egy lánynak nem biztonságos az úton egyedül. Siettem disznólegelőn, dűlőutakon Nyárádra, másnap Pápára bevittek. A nagy fa alatt érettségiztek, a püspök is ott volt a bizottságban. Sokan hiányoztak, hadifoglyok lettek, még az iskolából is vittek el közülük. Utána Mari és Lackó gyalog mentek Nyárádra, ott aludtak anyám húgáéknál, Mészáros Gáboréknál – Ilona néniékhez mindig mintha hazajártunk volna. Másnap újra gyalogoltak Felsőiszkázig. Mari mondta, ha jött egy autó az országúton, befutott a kukoricásba vagy a gabonába. Egy öreg néni megkérdezte Lackótól, milyen a lába, azt felelte, ellőtték a háborúban. Nagyon sajnálkozott rajta.”

„Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam, béke van, elmegyek iskolába. Indultam Pápára, jármű nem akadt, gyalogoltam 25 kilométert. Kevesen voltunk az osztályban, s lehetett dohányozni. A diákbizottságban sürgetve az iskolareformot, javasoltuk az érettségi eltörlését. A koplalástól meg az érettségitől igen lefogyva ballagtam haza.”

Hazahozták csoportképüket is, nem tellett tablóra, csak ez a fotográfia a kollégium udvarán. Megvert seregből fölszabadult fiatalok soványan, csapzottan, társakat hiányoló közös egyedüllétben. Közöttük nővérem és bátyám számomra elfelejtett nevű társaikkal. Elöl a tanárok, arcukon a háború. Középen Rab István igazgató összetartó magánya, nem éppen „pogány derűben”, mellette Trócsányi tanár úr, cipője befűzetlen, kilátszik a hanyag, szórakozott fűző.

Harminc évvel később meglátogattam a Zöldfa utcát. A régi diákokra csak egy öregasszony emlékezett. A lakók kicserélődtek. Elöl a cipész meghalt, a szabóék Pestre költöztek, pedig szerettem volna Herz Verával találkozni. Mindenki idegen.

 

A vaskalapos csontváz

Legelső emlékem egyévesen a himlőoltás: valami között egy nagy, világos valamiben, valaki, aki majdnem én vagyok, kivitt valakiktől valahová, mert jajgattam valami rossztól, s fölmutatott, hogy a fönti valamivel vigasztaljon. Barna vesszőkosarak között asszonyok csoportja az orvos körül, nikkelszikével támad karomnak a fehér köpeny, fölhasogatja bőrömet, sírok, s anyám kimenekít karjában a Népház udvarára. Fölöttünk épp egy repülő száll, mutogat rá, nézem, és elcsöndesedek. Egy bombázógép búgása, ezüstkeresztje lett sorsszerűen világra eszmélésem. Akkor tört ki a háború, és hétéves koromig eljátszott velem.

Csodálatos liget a riadalom ellentétében, nem tudom, melyik mezőrészben, talán mennyei álomban, a paradicsomkertben tömjénfüstös fények, sárga, piros szőlőfürtök, kék szilvafüzérek a roskadó zöldben, foxiféle kiskutya áll, egy kedves, ismeretlen nő sétál velünk, beszélget anyámmal, s mintha testem se lenne, a lélek formája vagyok. Ez a kép gyógyítja minden további félelmemet, apám első és utolsó nadrágszíjcsípését, anyám gyakori, kevéssé fájdalmas dádázásait. Bella nővérem elfenekelését, mert becsináltam új ruhámban a toalett-tükör előtt, vagy más ilyen rosszaság miatt; futottam előle, de a pajtánál mindig utolért.

Kedves tárgyam az ülésdeszka, jó kuporogni apámmal a szekéren, legjobban szerettem a legtávolabbi Erdő-dűlőt, több idő jutott a mesére, amely a felnőttnek egyszerű valóság, a gyereknek varázslatos. Annál jobban unatkoztam, mikor fölösleges lettem a lucernakaszálás miatt, idegesítően kérdezgettem, mikor megyünk már haza. Alig vártam, hogy belefeküdjek a zöld takarmányba, s végig a mezőn, a falun, hanyatt. Akik maguk mellé engedtek, azokkal komolyan beszélgettem. Furcsa neveket akasztottak néhány öreg barátomra: Taufer, Stuxur, Kankus. Hiába ijesztegették a többieket: Majd elvisz a Kankus! én nem féltem, mert sokat járt hozzánk, segített nekünk.

Apám a Jurcsek-rendszert úgy ejtette ki, mint a Krisztusát! káromkodást. Gyakori szó a futura; ültem a zsákok tetején, mentünk a futurába, nagy halomba ömlesztették az édesszagú búzát, a keserű rozsot, a méla sörillatú árpát, a szúrós zabot. Nem tudtam még, mi a beszolgáltatás, hogy a Jurcsek-rendszer egy aranykoronára ötven kiló kenyérgabonát vetett ki, s értéke szerint kellett leadni árpát, zabot, kukoricát, zsírt, állatot. Azt sem tudtam, miatta nagyobb a kenderföld, újdonságos a hamvas virágú, tüskés ricinus, akár a méreg díszcserjése, mellette éppúgy szokatlan a szójarend a Pap-tagi bérleten, virágoskert a napraforgó, a tüsszögtető, világoszöld levelű, rózsaszín nyílású dohány. Nem értettem, minek termeljük, ha nem marad a miénk. A rekvirálás szaporította szavaimat.

Nagy Feri jön katonaruhában elbúcsúzni, szüleim, testvéreim a kerti földtől kísérik a kapuig, azóta se láttam, akár a többi elfelejtett arcot: Kordolák Ernőt, Samu Palit, Marton Lajost, Mátis Karit, Nagy Lacit, Nagy Jenőt. „A Don az egy folyó.” Álmodtam vaskalapos csontvázzal, csörömpölve kergetett, bordáin ezüst kitüntetések, aznap nem merészkedtem ki a házból.

Minden, ami különös, megrögzült gyermekeszemben. 1944. március 19. Kora tavaszi napsütés, sárgás német tankok a pápai országúton, Tigrisek. A kocsmában rádió kiabál: Légiveszély! Bácska–Baja… Sárga plakáton a fölfeszített Krisztus: Ne káromkodj! Légybogarak, a sarokban fehér zománcú köpőcsésze. Leventék gyakorlatoznak fapuskával a Népház udvarán. A karakószörcsöki állomáson terepszínű vonatok húznak át mindig kelet felé, s nem integetnek a németek az ágyúcsövek alól.

Arany potrohú angol gépek nyögetik a nyári magast: Majd egyszer minden elsötétedik – mondja valaki. Befüggönyözzük az esti világosságot. Bunkert ásattak a meggyesbe, lebújunk, ha jönnek az angolok, fák fedezékébe húzódunk a mezőn. Új szavaim: liberátor, kéttestű, Messerschmidt, stuka, gigant; a gigant alacsonyan száll, kiissza fölülünk a levegőt, és megnő a hasa. Légi csata a fejünk fölött, Laci kint ragad az ölesároknál kertünk alatt, nem menekül a nyárfák alá, anyám jajgat, és imádkozik, anyám miatt veszékelek. Papa takarul valakinek, a Hármas-dűlőbe szekerezünk, beállunk a disznópáskom szederfái alá, onnan lessük, amint rácsapnak a liberátorokra a Messerek, csöpp villanás itt is, ott is a gépeken, s lehullik az ejtőernyő-pitypang. A csodafegyver? Végelgyengülő hangon, hosszú füsttel süllyednek a bombázók az iszkázi határon túlra, hozzánk még egy néger pilóta sem esik, de azért félnek a nők: valaki ott talált egyet, nem is egyet a pajtában, csak úgy villogtak a fehér fogai, zsebe tele volt csokoládéval, fűtőszerkezet volt a ruhájában. Elkerülöm a pajtát, s ha egy marék szénáért kiküldenek, félve nyomom be a kaput. Kertán a német gép orral fúródott a földbe, alig tudták kikotorni belőle a pilótát. Kéjesen bizsergetett a gyerekkíváncsiságunk. A Tüskésre lelőttek egy Messerschmidtet, apám a szomszédban szántott, azt hitte, rá esik; pár száz métert továbblökődött a motor, szétgurultak kerekei. A roncsokban fiatal hadnagy, futottunk, de csak a huszárnyárfáig engedték a bámuldozókat. Aztán egy teherautó lett a ravatal, Lacival piros-fehér-zöld szegélyűre festették a széles selyemszalagot, németül íratták rá. Jaj, de fiatal volt szegény! – sajnálták a lányok, s rárakták kiskertjük virágait koszorúban, csokorban, szálasan.

Szomorú a falu, aggodalmas férfitekintetű, könnyes asszonyszemű búcsúzással kísérik Deutschék örökre elguruló csézáját.

Azt képzelem, érnek annyit karácsonyfadíszeink, mint az a kétfedelű magyar repülő, amelyik a rétre kényszerből leszállt, még jó, hogy nem ajánlottam, adják nekem a csillogó sztaniolért, kinevettek volna a pilóták, s jobban a gyerekek. Kidobolták, ha valaki töltőtollat talál, meg ne fogja, mert robban. Ezüst szálak csillogtak mindenütt. Az aláejtett benzintartályok miatt annyit veszekedtünk, míg valamelyik felnőtt haza nem szállította.

Vadászrepülők borzongatták meg a nyugati égtájat 1944 nyara végén. Hozzánk tíz kilométerre, szemben, ripsz-ropsz fölgyújtották a bobai állomást, s mint megriadt madarak, fölcsaptak kelet felé, mögöttük az egyenes fekete füst délre görbült, és foszlott. Azt mondták: románok, német felségjel, kiugrottak a háborúból, vasúti csomópont.

Zöld tábori lapokat hordott a postás szépreményű Nagy Izabella és szépreményű Nagy Mária kisasszonyoknak – egyre közelebbről. S közben megjelent az első ukrán fiú, Hoceluk Iván, még csak apám szolgájának. Somlószőlősön választotta a hadifoglyok közül. Nálunk a szolga is családtag, Ivánnal szaporodtunk. Tetves gönceit bedobták a forró kemencébe, valóságos és képzelt férgektől vakarództak a felnőttek, előlem eltitkolták, máig is csak rajzukat láttam. Iván ünneplő ruhát kapott, olyan csinos lett, Marit el akarta venni feleségül. Már annyira tudott magyarul, hogy kiejtésén nevessenek, lakodalomba hívták, s megfogadta, olyan sokat nem iszik többet. Apámmal, bátyámmal aludt a pajtában. Egyetlen kecskéjük volt otthon, a szobában laktak vele. Laci noteszba írta az ukrán szavakat, s valamelyest hasznosíthatta nemsokára. Lehet, Iván életét megmentette, hogy tudott magyarul. Visszaparancsolták a táborba, búcsúja mégsem lett végleges, 45 nyarán rengeteg szovjet katona menetelt a pápai úton, szürke, fegyvertelen csapat a mesteri gyűjtőtáborból, mint saját hadseregük foglyai, megpihentek a kertek alatt, valaki odakiáltott a távolról bámuló falusiaknak: Bela bácsi! Loci! Iván volt. Akkor láttuk utoljára, de még hallottunk róla, csicskás Budapesten, onnan veszett bele előlünk a történelembe; emlékünkben derékig meztelen, kopasz fiú, mosolyogva röpíti a kévét az asztag tetejére.

Csonka ősz kezdődött a diákoknak, én is beülök az iskola egyetlen tantermébe elsősnek. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutowitz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképei sem, meg az ormótlan kályha a jobb oldali pad előtt, amelyhez fogható akkor nem volt a világon. A mienk olyan pici, akár a pulikutya. S a padok hosszúak a két oldalon: egyiken a lányok, másikon a fiúk. Nyolc osztály egyben. Mi, a kicsik elöl, padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom, és fölébredtem. Közeledett a front, katonákat szállásoltak az iskolába.

Novemberre újra együtt a család. Jön udvarunk felől valaki a kertaljai répaföldre, hírt hoz a csírázandó zöld kupacok felé, fogadjuk be a bácskai menekülteket! Érdekes emberek voltak; a férfiak fekete bársonyruhában, amit mi ördögbőrnek hívtunk, apám fel nem vette volna, a vándorkereskedők, paprikások hordták; az asszonyok hosszú, ráncos, fekete szoknyában, a gyerekeik is ugyanúgy öltözködtek, felnőttes ruházatuk arcukat kisöreggé változtatta, de játékos kedvük megmaradt; az egyik kislány kisbabát formált a kukoricacsőből, fölül meghagyott két szemnek valót, lejjebb a harmadikat orrnak, a kukoricabajuszt barna hajnak. Ekhós szekerük útra készen, nekem a nagy utak romantikájával, nekik a földönfutók bánatával megrakottan. Kevés ideig voltak nálunk a bácskai svábok. Helyükbe szintén bácskai házaspár érkezett, Vitsek János gyógyszerész, karpaszományos őrmester feleségével. Az egész késő őszt és a telet végiglakták a Szobában.

A hosszadalmas balatoni front hátországa lettünk.

Mi maradt meg a hat-hét éves gyerekben a negyvenéves múltból? Fölsejlik a szőke, magas férfi, Jani bácsi karpaszományos zsinórja, és felesége, Móci sötét haja. Két piciny, mintha sárga lovaik szánba, kocsiba fogva, és a családmeleg együttlét. Fényezi a változatosság izgalmaimat, majd katona leszek én is, huszár; a gyerekek tyúkhuszárnak csúfoltak, iriggyé bosszantott az ezredes velem egykorú fia, akit kiskatonának öltöztettek a misére, kisezredesnek, és Foky Miklós plébánosunk meg a ministránsok mögött nem átallott kis kardjával suhogtatni, eljátszott olyan mókát, ami nekem nem adatott meg, csak fakard, de a legszebb farepülő a játszó seregben, mert mindentudó bátyám faragta, s festette ezüstössé. Képzeletünkben átváltoztak a katonai teherautók, tankok fölfoghatatlan játékszerré, s már az is mesei kép, hogy a falu közepén, a befagyott tócsán szerelőműhely ponyváit húzták föl a németek, csúszkáló helyünkben, mintha olyan halandzsázva gesztikuláltak volna, olyan játszásibul, ahogyan mi szoktunk. Kiabáltak, hegesztettek, kalapáltak. Tudtam, a tócsa el szokott olvadni, s lehet még olyan áradás is, amelybe ezek az óriásira nőtt játékszerek belevesznek, mert akár tenger is lehet a tócsa, ha úgy akarja az Isten. Újdonságos érkezések és búcsúzások közben tangóharmonika szólt a lányos házak táján, a Népházban teaesték. Otthoni testvéreim, mintha a vidámság mámorában libegtek volna, pedig rettegve várhatták Móci asszony jóslatát a szilveszteri ólomöntés figuráiból. Öt disznót öltünk azon a télen, két nagyobb hízót és három süldőfélét, hogy el ne vigyék őket. Csak Serkótól féltem, aki igazi nevén Vígh Ferenc és főhadnagy volt, mert neve napján így köszöntöttem föl: Isten éltessen sokáig, nőljön az orrod bokáig! Megharagudott rám, de lehet, csak én képzeltem. Néha a komor arcoktól is féltem, mert féltek a balatoni front híreitől, megdöbbentek a rádiótól, mikor karácsonykor bemondta, az oroszok már Soroksáron vannak, vészterhes mise hallatszott hozzánk a bekerített ismeretlen világból.

 

 

Utánajárok az elfödött valóságnak.

Vitsek Jani bácsi már túl a hetvenen, de mintha nem is változott volna, hiszen együtt öregszünk. Mosolya, mozdulata eleganciája előhívja az időből, 45 tele óta csak egyszer láttam fél órára, s most arról az időről beszélgethettem, ami életében a legfontosabb lehetett: a hazátlanság, a jövőtlenség, a fölkoncoltatás valóságával és lehetőségével együtt élni.

„Be kellett volna vonulnom Szegedre szeptember elején, de a szovjet csapatok már elfoglalták a várost, így nyilvánvalóan a szegedi behívást nem akceptáltam, egy jó barátom, Vigh Ferenc főhadnagy fölhívta a figyelmemet, miután Szálasi hatalomra került, katonaszökevényként kivégeznek, ha nem vonulok be az ő alakulatához Alapra. Családi táborba vonultattak be. A húgom férje nem volt hajlandó lejönni, Pesten maradt, és ki is végezték a Margit körúti fogházban. Onnan visszavonulási parancsot kapott az alakulatunk, és Felsőiszkázra kerültünk, egy nagyon kedves családhoz szállásoltak el bennünket, ahol hosszú, mondhatni, kellemes hónapokat töltöttünk. Ez november közepe táján volt.

Családtagként kezeltek bennünket. Disznóvágásban vettünk részt. Akkor ismertem meg a kenyérsütésnél édesanyád lángosát, tejfölösen, ami sokkal jobb, mint amit Bácskában ismernek. Emlékszem, Lacival mentünk a Somlóra egy szőlősgazda ismerősötökhöz, ő vezetett bennünket, a baj csak az volt, hogy mi kimentünk délelőtt, tíz-tizenegykor kezdtünk inni, a somlai bor itatja magát, szét is törtük a hintót, ráhajtottunk egy kőre, és leszakadt a hátsó része.

Apósomék, akik addig Pécsett laktak, megérkeztek hozzánk, ők is nálatok laktak. Elfértünk. Ez az egész háborús hangulat annyira összehozta az embereket, két szobátok volt, két szobában elfértünk vagy tizenöten. Hoztak sok ruhaszövetet, mert posztógyárban dolgoztak, vettetek, vagy cseréltetek, mi is meg ti is csencseltünk velük. Ők aztán elmentek Lovászpatonára.

Édesapád egy végtelen szorgalmas ember, nem tudom, hogy a családban lehetett-e valamilyen probléma, de mindenki iránt a legmesszebbmenő odaadással volt, mindenkin mindenkor segített. Bár lehet, hogy sok mindennel nem értett egyet, talán Laci is azért titkolta verseit. De édesapáddal együtt ez a vészhelyzet a legjobbat hozta ki a családból, úgyhogy ma is második otthonomnak tartom az elhagyott bácskai otthonom után az iszkázi házat. A falu is nagyon rendesen viselkedett velünk, a fűszeres ellátott bennünket azzal, amit kapott, élesztővel, mással, nem feketézett, amit kapott elosztásképpen, például a cigarettát azt szétosztotta.

Nagy Lacival bensőséges barátságba kerültünk, beszélgettünk tehetségéről, aki akkor még a szobrászat felé hajlott, és grafikusi óhajai voltak. Egy dugesz füzetbe írta a verseit, irodalomkedvelő feleségemnek megmutatta, lelki kapcsolat alakult ki a költészeten keresztül. Sokat beszélgettünk a szerb költészetről is. Azt mondta, olvassa el költeményeit a feleségem, mert sokat ad a véleményére, egészen el volt ragadtatva, és azt mondta neki, olyan istenáldotta tehetsége van, magából nagy költő lesz, ne gondolkodjon szobrászaton meg grafikán, hanem írjon. Feleségemtől kérdeztem: hol a Laci? Most ír.

Mi pedig sokat politizáltunk, szociálisan gondolkodó ember volt, érdekelte a bácskai világ, a kisebbség sorsa, az a történelem, amit megéltem.

Abban a szabadkai gimnáziumban tanultam, ahol Kosztolányi Dezső, apja, Kosztolányi Árpád volt a fizikatanárom. Ez az iskola segített megtartani magyarságomban, és hogy tegyek a szegényekért annyit, amennyit csak tudok. Én is paraszti származású vagyok, a nagyapám ötholdas gazdálkodó volt, aki egy summás sorban lévő lányt vett el feleségül. Mi Lacival beszélgettünk ezekről a dolgokról. Az volt a helyzet, aki magyar, annak a legtöbbje summás. Betelepítették a németeket, amikor lecsapolták Dél-Bácska árterületét; kapott mindegyik húsz hold földet s kétezer forintot. Gyerekeik mind tanultak, ők lettek a vezetők Bácskában. Hitler idején kiderült, hogy minden vezető német, nagy részük nyíltan volksbundista. Akkor én mint járási vezető elhatároztam, hogy ezen segíteni kell, tíz magyar parasztgyereket kiválasztottunk, taníttatjuk őket a diplomáig, hogy magyar parasztgyerekek legyenek a magyar vezetők. Ez itt az egyik, megvan a fényképe, teniszlabdaszedő gyerek volt, most lent a Jugopetrol vezérigazgatója. Harmincötezer szerb család telepedett le Magyarországon, a török elől menekültek Csarnejevics pátriárka vezetésével, földet kaptak, jómódúak lettek. Aztán jöttek a választások ezen a területen, csak azt engedték, aki tudott írni-olvasni, a magyar jobbágy volt, summás volt, nem tudott írni, ahonnan nagyanyám származott, Telecskán tízezer lakosból csak ezer tudott írni, mind koldusok voltak, különben ígértek köves utat, iskolát. Telecska nem kapott semmit, az első köves út tíz kilométerre volt. Tehát a magyarság hátrányba került a németekkel és a szerbekkel szemben. Csak a cirill betűket ismerte az anyám.

Tanfolyamokat szerveztünk, analfabéta-tanfolyamokat, ahol tíz magyar élt, már megcsináltuk a Közművelődési Szövetség fiókját, lefektettük a szegénykatasztert. Bejött a honvédség 41-ben, velük a Széchenyi grófék meg a többiek, hogy vissza a földet! Erre mi, magyar fiatalok elmentünk Novákovics altábornagyhoz, ő volt a katonai parancsnok; nem az a cél, hogy a nagybirtokot visszaállítsuk, hanem a parasztságot emeljük föl, és ezeket a földeket osszuk föl a magyar parasztok között. Azt mondja, jó, rendben van, de hogy tudjátok szétosztani? Mi a szegénykatasztert már jugoszláv időkben fölállítottuk, nyilván van tartva minden földműves család. Fölosztottuk a földeket. Engem úgy fogadott a közigazgatás főbírója, te vagy az a kommunista patikus? Azt mondtam, egyszer már a magyarok is jussanak földhöz, ne csak a németek és a szerbek. Politizáltam, csak azért nem lehettem képviselő, mert még nem voltam harmincéves, kórházban feküdtem tüdővérzéssel, ott mondták meg, szerencsémre nem lettem, mint az idősebb járási vezetők.

Ilyen volt az életem Iszkázig. Elég sok szabad időm volt, még Pápára is elmentünk Lacival, megnéztük, mi van a lakásukkal. A dabronyi erdőről fát hoztunk egyszer, ez mentett meg. Fehérvár elesett, a németek és a nyilasok elvonultak Iszkázról, nyugat felé indult az alakulat, tízen lemaradtunk Iszkázon, hogy már vége a háborúnak, a tél vége körül. De visszajöttek a nyilasok, a lemaradt katonákat már szedték össze, és a számonkérő bizottság elé vitték. Egy iszkázi, Pestről a rokonaihoz menekült nyilas minket is följelentett. Két csendőr már várt rám, ott ültek nálatok, hogy bevisznek fölkoncolás céljából, mi meg az erdőn voltunk. Szerencsére megérkezett Serkó barátom, aki parancsnoki beosztásban volt, a két csendőrt elküldte, nem katonaszökevény vagyok ott, beültetett egy autóba, átvitt Dabronyba, ahol a 13-as tábori kórház volt átvonulóban, onnan még visszajártunk Iszkázra, hiszen így közel lehettünk.

Nagy Laci utazásunk előtt művészi kivitelű botot adott nekem, rajta volt a fenyőfás ház, a Tisza kutya, a Picinyek – ő mondta így – a fogattal, szép nagy, vastag, gyönyörűen faragva, sajnos ellopták tőlem a háború alatt, pedig érdekes tárgy lett volna. Mikor aztán Dabronyból továbbmentünk, belátogattam kocsival Iszkázra, a parancsnokkal megbeszéltem, van ott dolgunk, és elbúcsúztunk a családtól. A Mari sírt, sírt, akkor jöttünk rá, hogy velünk szeretett volna jönni, bántott is később, hogy nem ajánlottuk föl, valahogy nem volt indokolt a családból kiszakítani. Bella nem volt ott, csak Mari zokogott, hogy én itt maradok? Annyira félt, olyan szép lány volt.

Szentgotthárdra kerültünk. Serkó utasítást kapott, hogy Lentibe vonuljon be, bevonult. Évekkel később érkezett egy levél ahhoz, akinek a címét tudta, útközben bedobta a levelet, és pár évvel ezelőtt egy gyógyszerész ismerősünk közölte, Foksányiban együtt voltak, ott Serkó tífuszt kapott, élve vitték a pincébe a halottak közé, és rimánkodott, Lacikám, ne engedj levinni, mert akkor már meg is haltam! De nem tudott segíteni, Serkó leventeparancsnok volt Kulán, nagyon szerették, a szerb leventéken nagyon sokat segített, az elődje a szerbekkel nagyon csúnyán bánt, őt pedig még most is szeretettel emlegetik.”

Apám is találkozott vele, utoljára 45 nyarán, jött a jánosházi piacról a fogolytábor mellett, kikiáltott a szögesdrót mögül, Béla bácsi! visznek Szibériába! – és sírva fakadt.

 

 

Hova tűntek a házunk előtt nyugatra vonuló katonák? Bátyám megfestett egy ekhós szánt a hóban, csak a hajtó ül, a többiek ostorral, ököllel verik át a lovakat a hófúvásokon, fölöttük a magányos akácfa fekete ágán, mintha húsukat várná, a varjú. A véres tökű csődöröket nem volt ereje megörökíteni, amint hajtják őket csatakosan Németországba; a lóimádó csak a viharban megvadult paripák gyönyörű vágtatására lehetett lelkében képes.

 

 

Vitsekék után új lakók költöztek a szobába, Mari szállásadói, Mezriczkyék Veszprémből a három lánnyal. Még írógépüket is menekítették. Apámnak parancsolt a föld, a nagy tél után a korai tavasz; azzal a két és fél évesen hámba tört kancacsikóval, akit vemhesen hordott végig a Hargitán az anyja; Fácánnal párban március közepén elvetette a zabot és az árpát a Bánom-tagban. A németek kiparancsoltak mindenkit futóárkot ásni a pápai országút irányába dűlő kertek alá. Szidták az emberek szegény tanítónkat, ha ő a parancsnok, s fölösleges a munka, hiszen minden katona menekült már. Mezriczkyék meggondolták magukat, visszafordultak Monostorapátiba, éppen a Balaton fölé, rokonaikhoz, apám elkocsizott velük legalább húsz kilométert Devecser után a meggyesi erdőig. Mire hazaért, német híradósok lepték el a falut toronymagas antennáikkal.

Olyan meleg lett hetedik születésnapomon, március 24-én, levetettem a cipőmet, illett ilyen időben mezítláb járni a friss gyepen, a méhek is boldogan muzsikáltak, kiváltképp pajtánk döngölt falán, ahová a híradós autót beállították. Hány német katonának lett ez az utolsó napfényes délutánja? Én mégsem udvarunkban őgyelegtem körülöttük, átmentem Tomor Jenőékhez, kettőnknek lehetett már bátorsága közeledni! Ölükbe ültettek, s átadták fülhallgatóikat. Furcsa volt az a mámor, amennyire csodálatos a rádiózás, annyira izgatottak az érthetetlen szavak; lekapták fülünkről a kagylót, s maguk is idegesek, komorak lettek. Jenő egyszer csak a tiszta égre mutatott, milyen magasan száll az a repülőgép! Keringett, aztán eltűnt: a németek veszte, az esti történet vészmadara.

Apám megetette az állatokat, anyám megfejt, Laci bement a faluba esti szokása szerint, fölgyújtottuk a villanyt, a délutáni meleg után hamar kihűlt a konyha, ilyenkor ritkán égett a sparhelt, mert frissen fejt tejet szoktunk vacsorázni.

Villámcsattanás, mennydörgés, sötétség!

Az asztal vagy az ágy alatt találtuk magunkat, észre sem vettük az ijedtségtől, mit csináltunk. Anyám fölsikoltott, amikor csönd lett, a Laci hol van? Éppen hazatartott, leült a közeli árokszélre, onnan látta a falu lángolását. Égtek a zsúpos házak, az istállók, a pajták; a németek, mire fölocsúdtunk, elmenekültek. A falusiak futottak felénk, nyárfáink alá. Míg a férfiak kiabáltak: Idesanyám! Gizella néni! anyám és két nővérem között szaladtam én is a többiekkel, belélegeztem abból a hatalmas füstözönből, amitől azt hittem, meg fogok halni. Apánk és Laci hol van? Nem beszéltek össze, hogy kiengedjék az állatokat az égő istállókból, összetalálkoztak a végén, de nem hiszem, hogy ölelkeztek, csókolóztak volna, mint a szövetségesek az Elbán, talán csak azt mondták, jól van! Ismerték egymást, nem kellett meglepődni és büszkélkedniük, míg a legtöbb férfi nyárfáink alatt jajveszékelt.

A falu közepén, Szabó Jánosék háza elé csapott egy bomba, a gazda éppen látogatóját, Czirákit kísérte kapujáig, ott találták őket lefejezetten, szétmarcangolva. Másnap, virágvasárnap valami rossz szekrényben földelték el őket a temető hátulsó jobb sarkába, mi pedig az özvegyet a hét gyerekkel, állatostul befogadtuk hétfőn. Hideget árasztott az ölesárok vize, a fűz- és nyárfasarjadással dideregtünk, anyám ölét sosem éreztem olyan melegnek. Hazaszállingózott mindenki, mi lehet otthon? S elkezdődött akkora bombázás a réten, hogy a bombatölcsérek, későbbi nyári fürdőnk, nagyobbak voltak a mocsolánál. Nem értette senki, miért éppen a rétre zuhantak azok a bombák, mikor a Sztálin-gyertyák falunk fölött világítottak, s nem menekülhettek át a mezőn a németek, hiszen csak falusi nyomukat leltük meg másnap reggel. A leégett pajták mögött nem láttam hullát, s 1956-ig sem, de bakancsok patkós sarkát, a hamuban vörös vasvázát, melynek csak alakja hasonlított a tűzoltófecskendő szivattyúkarjához.

Virágvasárnap délelőttjén egy különös felhőpamacsot vettem észre a keleti égen, balsejtelmemről senkinek nem mertem szólni, nem is foglalkoztak velem. Mintha nővéreim menekülni akartak volna anyámmal, mintha a kocsi ott állna az udvaron már, de apám nem hajlandó befogni. „Sokat köszönhetünk annak az alföldi katonának, aki házunk előtt ült az árokparton. Gondolkoztunk, kérdezősködtünk, mit csináljunk, azt mondta, ha elvész mindenünk, leég a házunk, akkor is otthon vagyunk.” Nem emlékszem, Laci otthon volt-e. Talán János bácsiék temetésén segítkezett.

Meghidegedett újra az este. Délnyugaton, Jánosházán túlról szóltak az ágyúk, és kiköltöztünk a másik bunkerba, amit távolabbra ásattak a háztól, míg a meggyesi bunker sárga agyag, melybe Laci még domborművet is vágott, a szőlő alatti vörösesbarna. Apám első világháborús tapasztalata megfelelt az új szabálynak: két jól meglépcsőzött kijáratú, de míg a meggyesi bunker tetőtlen, a szőlő alatti precízen, husángokra rétegezett szalmával, földdel befödve; a dákai dinnyés földkunyhója belsejében képzelhettem volna magamat. S mit gondolhatott Nagy Béla volt masingeveres, a 19-es közös gyalogezred bakája? Meddig dekkolunk majd itt? De ő ásott, elásták a sötétben, ami menthető volt; először Fejes unokatestvéreink orvostanhallgató unokatestvére pesti háziasszonyának idetelepített két hatalmas ládáját, azokért mégis felelni kellett, s ki tudja, mi van bennük? aztán fahamuban a sonkát a kertalji árokpartra, ott meg is romlott. Azt hitték, az oroszok csak a ház körül kutatnak; meggyfaavar alá ásták a piros nyerget, mint a lovászat használatlan szentségét; nagy bödön zsírt rejtettek az üres hidasba, csak az maradt meg, pedig kikéklett a trágya alól. Reggel megnézték munkájuk nyomát, az elszíneződött talajt egyengették, fölöslegesen, ahogy kiderült nemsokára.

Március 26-án, hétfőn, Szabó Jánosék költözködtek, marháikat fáinkhoz kötötték, mert nem fértek az istállóba, Márta és Böske berendezték a kisszobát, kitakarították a lomot, s fölrakták az apró Szűz Mária-szobrot. Sanyi, a legidősebb fiú kihajtott legeltetni a nyároson túli rétre és árokpartra; a hároméves Jenőt Kisnégernek mondtuk. Kordolákék bunkerében durákoztunk, mi, gyerekek. A felnőttek az utcán várták a bevonulókat izgatottan, félős kíváncsisággal. Az élcsapat tizenegy órakor lassan és méltóságteljesen gurult át az utcán, géppisztolyukat öntudatosan szorították mellükre, ágyút vontattak, mint Ék Sándor festményein; tankjaik másfelé jártak, inkább a gráci műúton, ahol mint emlegették, Karakónál egy Hitler-kölyök tízet is kilőtt haláláig fauszttal, páncélököllel. Megnyugodott a falu, mégsem olyan, ahogyan híresztelték. Éppen csak föllélegezhettek.

Másféle sereg özönlött utánuk árkon-bokron, inkább a Somló felől, azt hittük, részegen, bár lehet, csak viselkedésük gondoltatta. Anyám és nővéreim megint a nyárashoz menekültek, lovas ugratott mellettük, intett, hogy bújjanak el jobban. Újra valami megnyugtató a zűrzavarban. Családunk magunkra hagyott bennünket a nagymamával, a gyerekeket meg az öregeket úgyse bántják. Anyámat kerestem, s láttam, valami történhetett az öreggel, ha szobájában olyan nagy a tumultus; állt a nyitott szekrényben és nevették, ő meg bárgyún visszanevetett rájuk. Házunk előtt teleülték a gyöpöt, s az országút partját, még az sem érdekelte őket, mikor a raták a falut újra fölgyújtották, önmagukat lőtték, s nem akadt senki, hogy valami jelzést adjon. Valószínűtlen, hogy csak egyetlen halottjuk lett, az, akit az iszkázi temetőbe temettek a gyereksírok közé. Most már csak egyetlen zsúpos ház maradt, a Jenőéké, s a mi pajtánk a faluvégen.

Anyámat megtalálván, szoknyája mögül látom, az egyik katona pinát rajzol a falra, azt hiszem, ottlétemmel védtem negyvenéves, szép anyámat, mert a gyereket szerették, cukrot adtak. Csodálkozóan tébláboltam újra; a Szobában fölfedezte a közlegény Mezriczkyék otthagyott írógépét, rákiabált egy tiszt, és az övé lett. Már előbb hallottam a zabrálást, most jelentését is megtudhattam. Pikával szurkálták a gyanúsan más színű földet; legelőször a pesti ládákat találták meg, aztán a nyerget. A ládából kiszedték az aranyrojtos asztalterítőt, Csillagra, Fácán másfél éves csikajára terítették a nyereg alá, királyi látványként a lóra, s házunk elé, Nagy Ignácék lucernaföldjére vezették, s úgy ült föl rá a hadnagy, mintha már nyeregbe törték volna, dzsigitelő tehetség kellett hozzá, amint az alkonyatban elszállt vele a földről, a hanyatt rúgott katonát hátrahagyva. A többiek is lovak bolondja lettek. Szőrén ülték az öreg kancákat, vagy párnát raktak maguk alá, persze a huzatok kiszakadtak, mögöttük tollpihecsóva. Akinek nem jutott ló, találhatott biciklit; puha gumikkal vagy a kerékabroncson zörögtek, játszadoztak; akinek bicikli sem maradt, a vázról lógatta lábát, vitette magát. Az Ezred Fia kutyariasztó pisztolyt fogott a megtermett Szabó Dénesre, ráparancsolt, hogy tolja le a gatyáját. Bámultam a szotyolázás cirkuszművészetét, tele sapkából dobálta a tatár szája jobb sarkába a napraforgómagot, s a héját már ki is köpte a másik oldalon.

Leburzsujozták, legrófozták apámat, akinek annyi marhája van, még az istállóba se fér be, Hoceluk Iván is ezt mondta volna. Lelőtt tyúkokból, galambokból levest főzettek vele a legnagyobb edényben, a füllesztőben. Laci humorának meglett a következménye, minek föstötte nemzeti színűre az anyalúd nyakát? A magyar trikolort keresztülvágták, falhoz csapták az egész fészekaljat.

Estére a fél falu beszállásolta magát a pap pincéjébe, mi is a nagymama nélkül, őneki jó a Herminél, öreg lányánál a nyolcvannégy évesnek. Az L alakú pince mindkét oldalán rétegesen feküdtek, családunk közel a lejárathoz, legalul a nők, öregnek öltözve, bekormozva fulladoztak. Katonakorú csak Laci volt közöttünk, a leventéket is elvitték nyugatra. Nyemeckit nem találtak, de Laci lengyel tiszti zubbonya, egyetlen kabátja, melyet Fejes Ottó unokatestvérünk szerzett valahonnan, azonnal szemet szúrt, más se kellett volna, mint a határban dolgoztatott olasz hadifoglyok katonasapkája is ott legyen újabb bűnjelnek. Lacit fölállították, s letagadhatatlannak hittek egy bujkáló sebesült tisztet, fölkísérték a pincéből, utána jajgató anyámat, míg apánk szótlan harapdálta az öklét. Te, pop, davaj úr! Plébánosunk azt gondolta, tudnak valamit németül, válaszolt, fölvitték őt is; lehetett a közelben valaki tolmács, mert azzal tért vissza, adja át mindenki az óráját hajnali ötig, mert ha nem, közénk vágnak egy kézigránátot. Apám és bátyám zsebórája padlásunk búzahalmában; senkinél sincsen óra. Nemcsak én hittem, hogy reggelre már nem élek, de megmenekültünk, talán a pap órája miatt, de inkább azért, ahogy a magyar-zsidó szovjet tiszt elmondta, megbünteti a garázdálkodókat.

Egész éjjel szóltak az ágyúk és a katyusák, felőlünk, a Főszeg irányából. Itt vannak valahol a németek a közelben? Később hallottam, ellenálltak a Kemenesalján; német páncélvonat ingázott Ostffyasszonyfa és a Cinca-patak celldömölki hídja között, mert tovább menni a fölrobbantott sínek miatt nem tudhattak, s meghaltak hetvenen, valamennyien. Mihályfán máig közös sírban fegyverrel, robbanóanyaggal együtt, s ez ideig a tömegsírhoz senki nem mert nyúlni.

Reggel apám hazaindult megetetni az állatokat, de házunkig nem engedték; az akácosban elöl-hátul ütegállások. Szlovák szomszédunk, Kordolák Ferenc szíjjártó lett a tolmács. Akkor vette észre a falu, hogy ez az ember tud más nyelven is, s az a más valami furcsa karattyolás volt. Jasz szam Kordolák jeszenszki karpatszki szlovák – vagy micsoda. Etették-itatták, berúgatták, húzták-vonták a katonák. Tolmácsolása fejében megajándékozták tehenünkkel. Nem kötötte istállójába, az udvari barackfától adta vissza később.

Megint a nyugalom rövid szélcsendje, bár nekünk mégis kétséges; térképet mutogatott Lacinak az őrnagy vagy ezredes, közben rátaláltak a közös nyelvre, angolul váltottak szót, maga mellé ültette a dzsipbe, bejárták a Somló-vidéket a térképet tapasztalattal ellenőrizendő. Nem tudtuk, mért vitte el, és visszahozza-e; somlószőlősi rokonaink látták, azt hitték, biztosan nem. De megérkeztek, s a tiszt a segítséget megköszönte.

Családunk nőtagjai nem mertek újabb éjszakára a papéknál maradni, Hermi néni földbe ásott kamrájába bújtak, mentem anyámmal, magunkra húztuk az ajtót, ott lapult a szomszéd Buruzs család is, az özvegyasszony Roza, a vénlány Liza s a vénlegény Gyula bácsi, cigarettázott, harákolása átragadt rám, annyit köhögtem, szidtak, befogták a számat, elárulhatom őket. Különben is éreztették már, jobb lenne, ha semmiről sem tudnék, elkottyintok valamit, mert a gyerek mindig igazat mond, s nem érti, mi szükség van a titkolódzásra, hazudozásra, akkor megtudtam, hogy önvédelemből. De nem képzeltem, ezzel a kétszínűséggel milyen sokáig kell majd együtt élnem.

Zárdában nevelkedett nővéreim húst ettek nagypénteken a bombázás idején elpusztult állatokból az árokba hajított kenyérdarabokkal, s böjtöltek miatta szombaton is még néhány évig.

A nehézfegyverek eltűntek akácosunkból. Hazalopakodtunk; láttam öreganyám kék serblijében a tyúkhúsleves arany maradékát, s körötte a herendi tányérokat a fűben ezüstkanalakkal, melyek csak a pesti ládából kerülhettek oda a szőlő mellé; láttam a levágott galamb- és tyúkfejeket, az angoranyulak piros szemű tetemét, nővéreim bolyhos, fehér pulóver-álmát lelőve.

Nagyhét végén a hátulsó sereg háziállatokkal elkeveredve vonult nyugatnak, vagyis egyelőre északra még, hogy aztán nyugatra forduljon tovább. Apámat, hajtónak parancsolták, annyira maguk és a marhák mögé, visszanézett, nem is láthatták apró alakját a tehenek, ökrök faránál. Annyi próbatétel jutott az embereknek, ötvenhat éves öregem mért maradt volna ki éppen akkor belőle? Ott, házunk és a Harasztnak nevezett vadligetes, agyaggödrös, kenderáztatós mezőrész között, azon az ötszáz méteren sorsát döntötte el egy pillanatnyi bátorsággal. Látta, a katonák magukkal vannak elfoglalva, s az állatok, legelöl az övéi, nyugodt tempóban vezetik a többieket, akár a megszokott legelőre, a csőszi rétre mentek volna. Látta, mintha nem lenne rá szükség, megfordult, visszafelé lépkedett, mint aki ellenirányból jön dolga szerint. Talán nem is jutna ez a szökés ilyen pontosan az eszembe, ha nem gondoltam volna magamat a helyébe annyiszor. Ha teljesíti a parancsot, sok minden megeshetett volna vele; elengedhették néhány kilométer után, vagy akár Bécsig sem, fogoly lehetett volna. De abban a pillanatban a bizonytalan jövő és a halálos tét között kellett választania halálos biztonsággal. Nem beszélt érzéseiről, csak azt mondta, ezt csináltam.

Visszatért a megürült gazdaságba, a márciusi kopár udvarba. Mi még a pap pincéjében voltunk, a házat akárki prédálhatta, a falusi „szarkák” rájártak hiányunkra. Átélhette a kifosztottság borzalmát egyedül a gazda, ott az udvaron. Az istállóban egyetlen állat sincs, elvitték az arany okleveles Fácánt, pedig ha patája húsába szöget ver, hogy lesántuljon, megmaradhatott volna. Üres az ól, a hidas, a tyúkház, elijedtek a galambok. Azt a csöndet csak most képzelem vissza, a hétéves gyerek mindent újrakezdhetőnek tart, s nem veszi értéke szerint a pusztulást.

 

Betöretés

 

Zalavár

Hazamentünk a semmire. Egyetlen csorba bögre a kredencen, a szétdöncölt szalmazsákokra úgy szedtük össze az ágyneműt. Eltévedt malacot fogtunk, egyedül röfékelt a hidasban, egyedül bőgött a szomszédnak ajándékozott, visszakapott tehén. Új történelem indult ebből a semmiből. S mert apám lóimádó lévén, attól a másfél éves csődörcsikótól számítom új korszakát, akit megtalált a mezőn, hazavezette, húzta lótenyészetének dróttal fölkötött szájú maradékát, melyet talán egy katonakölyök szemelt ki magának, kiskatonának kicsi lovat, de akivel nem bírt, és otthagyta sebes szájjal, kiéheztetve a Haraszt fölött, hiszen legelni nem tudhatott. A törzskönyvezett, okleveles Fácán fia, kiábrándítóan sovány és jövőtlen. Zalavár nevű apától származván, Zalavár maradt a neve. Különös a megszokott Fecske, Rigó, Csillag, Madár, Fácán után.

Visszamaradt egy bivaly a hajtásból, Szabó Jánosék kötötték be, összefogtuk tehenünkkel, hogy a szekér, az eke megindulhasson. Míg jött a bíró: El kell vinni Jánosházára a süldőt! Anyánk futott a bíró mellett és sipákolt: Amíg a bíró úrnak három disznaja van, addig mi ezt az egyet nem adjuk be! A kisszőlősi rokonoktól került kotlós, tojás. „Az ökröket a nyárádiak, Ilonáék adták, borgyúk vótak még, minálunk nőttek meg, de nem vót, aki velük dolgozzon, elejbek köllött vóna, meg utánuk is az eke után ember. Nem szerette apád, csak a lovakat. Azok odaadták, mert sokallották, vót takarmányunk ölég, és itt csak etettük őket. Ősszel visszavitte apád, de Gábor visszaküldte az ökröket – Vidd csak vissza, Béla, éntülem elviszik! A hajdúszoboszlói polgármester lovait fogadtuk ide, az is ölég lett vóna.”

A hajdúsági lovak száját érzéketlenné nyúzta a háborúban ide-oda rángatott zabla, szinte irányíthatatlanok voltak. Emlékszem a 45-ös gabonabehordásra, Laci takarult velük Marton Károlyéknak, egyetlen nap ötször fölborult a magasra rakott hosszú szekérrel, nem érezték a gyeplőt a fordulásnál, s már zuhant is bátyám a kévékkel együtt, csoda, hogy épen maradt, de ő a bajra sose gondolt. Aztán a polgármester elköltözött lovaival. Maradtak igásnak az ökrök, a Busa meg a Sörös. A Busa a hajszás, a szekérrúdtól jobbra, balra a Sörös a csálés. A Busa kajla szarvú, de erősebb, talán okosabb is buta fejéhez viszonyítva. Az ökörkosarat szájukra kötöttük zsákmadzaggal, hogy ne kapkodjanak az árokparti gazba, amolyan ökrös mohósággal, mi meg az árokba ne boruljunk. Tülett! – mondta apám. – Indulás egyenest! Erre csak lovak mozdulnak, hát a biztatást meg kellett toldani erős ostorcsapással. Csálé! – ha jobbra, Hajsz! –, ha balra akarunk kanyarodni, vagy ha az állatok széjjelhúznak. – Csálé, Sörös! Hajsz, Busa!, s befelé feszített lábaikat visszarakják, igaszegre feszített nyakukat helyreigazítják. Micsoda lomhaság volt ez apámnak! A gazdaságának akkor mégis istenáldás 1948-ig, amikor eladta őket annyi pénzért, hogy Bella nővéremnek bútorhozományt vehessenek belőle Budapesten.

De táncolt az istállóban a csődörcsikó apámért. Épp így vigasztalta szüleink nyomorúságát fiatalságunk. Mi, gyerekek, az akácos ütegállása fölé kunyhót építettünk, az elárvult Szabó Pista lett lelkes gyermekmunkánkban a mester, s a legjobb céllövő a bodzabot kibelezett csövű fapuskájával. Bátyám és Fejes Ottó unokatestvérünk, aki éppen akkor nem aludt Hermi nénénk tiszta szobájában, mikor beomlasztotta a leégett zsúptető miatt kötetlen, ledűlt tűzfal, fölrobbantották a széthagyott gránátokat. Eltakarították a háborús maradékot, mi meg játszhatóvá tettük nyomait. Visszavánszorogtak az életben maradottak szürke köpenyben kelet felől, nyugatról dzsekiben. Nagy mesék színtere lett az utca. Hazajött Szanyi Ernő onnan, ahová családja elmenekült, nálunk töltötte napjait, a legjobb barátnál, segített a nagy termést betakarítani Mari nővérembe szerelmesen. Hiányzott két Fejes unokatestvérünk; Szilárd bicikliztetése, aki udvarolni is elvitt magával, Sanyi, akit a veszprémi lőszergyárral evakuáltak, s úgy búcsúzott tőlem – Pisti! meszeenek! Egyikük Franciaországban telepedett le, másikuk Pennsylvániában azóta is. Hiányoztak a szüleik haláláig várt fiúk. Mégis nekem a falu akkor volt a legteljesebb, éppúgy a családunk, a szülők, négy testvér és a nagymama együtt.

„Vasárnaponként jól elszórakoztunk, Szanyi Ernő, Kiss Laci, a tanító fia, Lackó és mi, két lány, Pisti sem hiányozhatott. Nyáron, mikor már a széna bent volt, a férfiak a pajtában aludtak. Nappal mi is a szénára terítettük a pokrócot vagy a fűbe a kertben, énekeltünk, beszélgettünk. A szobában télen zálogoztunk, asztalt táncoltattunk. Az egyik kisasztalt használtuk szellemidézésre, mert nem volt benne vasszög. Körülültük, úgy tettük rá kezünket, hogy összeérjen. Éreztük egymás érverését. Lackó volt a parancsnok, az ágyra ült, és mondta, hányat kopogjon. Táncolt az asztal. Megkérdezte: Asztalkám! Merre van a Fácán? – Vas megyében. – Asztalkám? A Mari hány éves korában megy férjhez? Ernő udvarolt a Marinak, nem akartuk elhinni, hogy huszonöt éves korában. Akkor Ernő azt mondta: Kérdezzük meg, a Bellust ki vezeti be a templomba? Azt kopogta, nem ő vezet be engem, igaz lett. Lackó a Tomor Mariskának udvarolt, mi nemigen tudtunk róla, helyes kislány volt, hozzá írta a Kereszt az első szerelemre című verset. Nem hagyta magát sajnálni, nagyon vígkedélyű volt és barátságos, szerették az iszkáziak, mindenkivel beszélgetett, jóban volt a többi falusi legénnyel, együtt mulattak. Már táncoltunk, búcsúkor egy asztalnál ültünk, fölkértek bennünket, ő meg ott maradt, akkor láttam nagyon szomorúnak, sosem felejtem el azokat a szemeket.”

„Esztendeig otthon maradtam. Marasztalt a szerelem is, nemcsak az anyagi képtelenség. Ősszel szépen összefért bennem az esti tej meg az esti bor… Szanyi Ernő jó barátommal elhatároztuk: csinálunk egy kerekes szerkezetet, avval megyünk Pestre a műúton. De az inflációban pálinkát főztünk inkább. Még tavasszal rászedtem apámat, fedeztessünk megmaradt csikónkkal, aki mén volt, s megizmosodott. Betörtem, magamhoz szelídítettem azt az »államilag engedélyezett magánmént«. Esztendőre így lett a környék csupa csikónyerítés.” Sárgára, kékre festett szerszámot csinált neki, mint a parádés lónak.

Nem tudom, állatorvos hiányában hagyták meg csődörnek, hogy idejekorán nem tudták kiherélni, vagy a teljes méntelenségre gondolva hasznot láttak benne. Hozott a házhoz némi gabonát és pénzt, hatvan-hetven kiló búzát vagy annak árát egy fedeztetéséért. Fiatalabb nővérem járta biciklivel a falukat, beszedni az új forintokat. Megmentett bennünket a ló, hiszen olyan szegények voltunk, hogy nővérem felemás szandálban ment érettségire.

Annál több izgalom lett rakoncátlansága miatt. Nemcsak termetével magasodott fölénk ez a kosorrú, erős szügyű sötétség, uralkodása hatalmas árnyékával is. Minduntalan készenlétben apámnak testi-lelki elfoglaltsága lett. Már hozzáváltozott, szinte szerelmesen a féltékenységig. Becézte szóval, zsenge zöldlucernával, zabbal, markából etette kristálycukorral egyetlen reményét. Apám gazdasága pusztulása után még kapott egy nagy kegyelmet ráadásnak. Amennyire lovai eddig is megkülönböztették a többiektől, most aztán különösen. Csődöre van, födöztet vele, méghozzá díj fejében. Kis noteszébe írta a környék lovas gazdáit Tüskevárról, Galsáról, Somlóvásárhelyről, Dobáról, Borszörcsökről, Piritről, Csögléről. Devecserből megjelent jövendőbeli sógorom is, a Fábián kocsmáros és hentes-mészáros fia, akinek apja halála után abba kellett hagynia a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémiát.

– Volt nekünk két lovunk, mikor a háborúban elmenekültek a csendőrök, elvitték őket nyugatra. Negyvenhatban visszajöttek Ausztriából, visszahozták a lovakat, vagyis egyet, mert a másik megdöglött. Egyszer jártam Középiszkázon a rokonaimnál, ahogy a Hogyor Jóskával beszélgetek, mondom neki, hogy ezt a lovat be kellene fedeztetni, de hát nem voltak állami mének, erre azt mondja a Jóska, te, Felsőiszkázon a Nagy Béláéknak van egy csődörcsikajuk, fedeztetne-e már vele, meg kellene nézni. Átmentünk, azt mondták, nem sokat fedeztettek még, de azért megcsináltuk, aztán járogattam próbára. Mikor befedeztették a lovat, menni kellett kilenc nap múlva próbára, aztán rá megint kilenc napra, már a végén gyanús volt az a sok próba.

A pajta mögötti eldugott helyen, a kazlak mellett valóságos arénán folyt a látványosság. A próbafa, a csődör szügye fölé érő, kapuszárny-szélességű alkalmatosság, rendeltetése szerint a mént a kanca rugásától védendő akkor, mikor arról szereznek bizonyságot, vajon lehet-e a párzásból valami. Mert ha a Hölgy a Herceget nem akarja, rúgkapál, ágaskodik. Elégszer hallottam a diófa törzse mögül a deszkadöngést, láttam a véres csánkot, a gazdák erőlködését, hogy kelletlen lovukat farral visszahőköltessék. Zalavár tombolt, beleszagolt a kancába, mályvaszín ínnyel az égre vicsorított, vinnyogva nyerített, első lábait emelgette, mintha a próbafát akarná meghágni. Ha úgy tetszett, a próba és a nyers előjáték után sikeres lehet a dolog, a védőpapucsos kancát elvezették, hosszabb gyeplőre engedték a csődört, aztán szárnyalásából visszafogták. Apámék repültek a száron, s visszaestek az összegabalyodott monstrumok mellé. Valamelyikük hátralépett az emelődaru erejű harangos szerszámot a kancába igazítani. Hatalmas tajték és medúzaremegésű velő hullott a kamillavirágra, lapulevélre.

– Tavasszal és ősszel volt a fedeztetés ideje – mondja Laci sógorom –, akkor naponta kétszer, reggel és estefelé, esetleg napközben is, ha véletlenül jött valaki, fedeztettek. Mindegyik után kapott egy kis véka zabot, mikor bevezették a helyére. A szürke lovakat nem szerette. A mienk is az volt. Úgy csinált, mintha nem is látta volna. Nézgelődött a diófák között, nem érdekelte az egész. Akkor Tóni kihozta a nyerget, egyvágtában elhajtotta Csőszig, kiizzadt, behabosodott, bemelegedett, akkor tudták befödöztetni vele a szürke lovakat. Szóval, azért kellett menni kilencnaponként próbára, hogy lesz csikó, vagy nem lesz csikó. Ha azt akarták, hogy biztos legyen, többször megismételték, ha nem vette föl, akkor vemhes. Ahogy eljárogattam, én, mint amolyan lópecér, aki szeret a lovakkal foglalkozni, segítkeztem, de csak amikor apád meggyőzött, hogy értek a lóhoz. Megismerkedtem a lányaitokkal is, meg ott volt a Szanyi Ernő, aki osztálytársam volt a veszprémi piaristáknál. Megtudtam, apád ismerte az egész famíliámat. Kisütötték az ismeretséget, barátkozott. Volt nekem egy nagynéném Somlóvásárhelyen, a Terus néni, arról is szó volt, hogy elveszi. Kiderült, a két família nem is olyan idegen egymástól, ismeri egyik a másikát. De elsőre még alkudoztunk. Pénzért födöztettek, abban az időben pénz, forint nemigen volt, hát én mondtam, hogy nekünk pénzünk nincsen, valami másba, mondjuk, borba egyezzünk meg. Kértek tizenöt litert, addig alkudoztam, míg tíz literben megegyeztünk, tíz liter borba került a csikó. Egyszer rendeztek az iszkázi legények egy bált, ott a Népháznál, de nem volt pénzük, egyezkedtek velem, Lacitok volt ebben a fő egyezkedő, hogy én adjak bort, utána nekem kifizetik. Elvittem nekik a bort, megrendezték a bált, a bort eladták, aztán fizettek. Bővült a kör, Kiss Laci is ismerősöm lett, elmentem búcsúra Iszkázra. Három évig jártam udvarolni hozzátok.

Betörték a Zalavárt, s elröptette apám Lacit és Szanyi Ernőt a karakószörcsöki állomásra, Budapestre, népi kollégiumba és az Iparművészeti Főiskolára. Deszkából ládát ácsolt a csomagnak, melynek tartalma, azt hiszem, az első este lecsúszott a kollégisták torkán. Kevesebb hír jutott el hozzánk a levelekben, mint ahányszor a bátyám hazajött. Jött még azért is, mert anyám császárnői hatalmával Mari és Ernő szerelmét szétszakította, s valami adótisztviselő megjelent nálunk leánynézőbe. Laci levelében előre figyelmeztetett, hogy ne álljon szóba azzal a Jegor Bulicsovval. Marinak sem tetszett ez a Jegor kinőtt ruhájában, de azért megetették melaszos süteménnyel. Megérkezett Laci a vasútról a késő esti hóviharban, azt mondta, fölvette egy szán, anyám elhitte, de mi annál inkább tudtuk, gyalog evickélt, botozott át a hófuvatokon, s elképzeltük, megfagyhatott volna. Hogy Jegor Bulicsov ki lett kosarazva, nem változtatott a szakításon, Ernőnek csak fájdalmas mulatság maradt már, s utána a szép hangú szerenád. Képeslapot kaptunk a mezőtúri Dózsaünnepségről, Derkovits Gyula tüzes trónú fametszetét. BÜDÖS PARASZT. Iszkázon is agitált a Parasztpárt nevében, a Mondd mit érlelt és a Holt vidéket szavalta a kortesbeszéd előtt. A kisgazdapárti faluból sok embert megnyertek maguknak, apám is a Parasztpártra szavazott, s ezt Laci nagy sikernek tudhatta, békességnek a későbbi kulák és a későbbi majdnem kommunista költő között. Én „istentelen” lettem, őrzés közben még nyárfáinkra is kiszögeztem a sarlós plakátokat, hadd olvassák a vércsék meg az ég többi madarai. Azért mégis rosszul esett anyánknak a Tavaszi dal, mely akkor még nem „sötét csuhahurcolás”-sal, hanem a papok pörsenése undokságával jelent meg, bárha Veres Péter pártja volt a „kardos angyalom”. Mit szól ehhez dr. Foky Miklós esperes? Mereven elrakta magában. Csak Keresztes Feri bácsi sziszegte: Majd a Nagy Béla fiait is fölakasztják!

A lóhoz több segítője volt apámnak; a bátyám, de ő már csak hazalátogatásakor vett részt a csődör életében, hosszú kötélen tuskónehezékkel körbefuttatva fárasztotta; a Kankus, akit a faluban lófaszigazgatónak csúfoltak, tetézve csúfnevét, hiszen valójában Tomor Jenő volt; Szabó Antal, a Tóni, aki nyergelni szokta, s vasárnaponként a környék falvaiba vágtázott némi üzletszerzés miatt, hogy a lovat ismerjék meg; segített Kardos Jóska is, fia a községi kanásznak.

– Kisnóniusz fajta volt. Mikor kitenyésztették, ez a múlt rendszernek egy jól bevált lova lett. Jó volt hátaslónak, jó volt kocsislónak, a honvédség mindenre tudta használni, ágyúvontatónak is. Negyvenhatban volt Devecserben egy mezőgazdasági kiállítás, ősszel lehetett. A Kiss Laci is jött velük, a tanító fia, ismered, ide jártak be hozzánk az udvarba. Akkor még az volt a sikk, hogy semmiféle jel nem lehet rajta, most nem az. Most vagy a lába legyen kesely, vagy csillag legyen a fején. Akkor egyszínűnek kellett lenni. A Zalavár homlokán volt pár szál fehér szőr. Hát az úgy nem lesz jó, bebokszoltuk, fekete boksszal bekentük, nehogy az a pár szál szőr meglásson. Lepucoltuk, hogy szép legyen, petróleumos ronggyal bekentük, hogy szép csillogós legyen, a patáit kipucoltuk, aztán fölvezettük a kastély udvarába. Zalavár kapta meg az arany oklevelet.

 

A Magyar Földművelésügyi Miniszter

 

NAGY BÉLA

 

felsőiszkázi lakost, Devecser községben tartott

MEZŐGAZDASÁGI KIÁLLÍTÁS

és állatbemutatón

kiállított

„ZALAVÁR” nevű magyar félvér ménjéért

 

DÍSZOKLEVÉL

 

adományozásával tünteti ki

példaadó munkájának elismeréseként.

Budapest, 1946. október hó 20-n

 

DOBI ISTVÁN

miniszter

 

Képe is megjelent az országos lapban, s anyám megrökönyödésére kilógott a papa zsebkendője, ahogy ott áll a gyönyörű lóhoz nem éppen illőn, kicsit nevetségesen. Jellemző anyámra, a híresség öröméből éppen ezt a kis rendetlenséget vette észre. Igaza volt a maga módján, mit szeressen örökös ijesztegetőjén? Hányszor jajgatott miatta, ha fölborultak? Hányszor szállt le a kocsiról, ha jött egy autó? A sikertől a ló új reménység lett. Vártuk, hogy megveszi az állam, a jó új forint idején legalább húszezret képzelt apám belőle, s valami olyan föltámadást, amitől visszaáll a régi állapot, s még jut nővéreim kiházasítására is.

– Fehérváron meg akarták venni a méntelepen. Ígértek érte két kancát, cserebere. De nem akarta az apád, mert tetszett neki, hogy van egy ménje. A két kanca helyett ígértek tizenkétezer forintot, a tizenkétezer nem ment, utána nyolcat ígértek érte, a végén lement hatezerre. Én mondtam akkor, elviszem Fehérvárra, mert a vonattól nagyon félt. Nem merték vállalni, hogy bevagonírozzák, összetöri magát, valami baja lesz. Én azt mondtam, hajlandó vagyok elmenni Fehérvárra, menjenek előre kocsival, vigyék a takarmányt, én meg utánuk lóháton, akkor nem kell a főutakon menni, hanem mellékutakon. Szó se lehetett róla. Ő nem akart megválni a lótól, annyira szerette. Az Országos Mezőgazdasági Kiállításra nem vitte el. Annyira félt, hogy berakjuk a vagonba, és olyasmit csinál, hogy eltörik a lába, odalesz a ló. Már meg is volt a helye, sőt az összes okmánypapír. Erőltetve el lehetett volna vinni, nemigen akarta. Szerette, büszke volt rá, hogy van egy olyan lova, amilyen senkinek sincs a környéken.

Szerencsére akkor még kevés volt az autó, de azért egy-egy mindig akadt az országúton. Ha elölről jött, fölágaskodott a ló majdnem a motorház tetejére; hátulról berregve, mintha nehéz és csípős ostor sújtotta volna, versenyt rohantunk a géppel az árokparton, és gyakran fölborultunk. Nemhiába sóhajtott föl apám minden induláskor: Jézus, segélj! De nem vittek dűlőutak mindenhová. Mentünk a mezőre vagy a búcsúba; egyszer a vasak között sebesülhettünk volna meg, máskor az ünneplő lehetett csupa sár, zöld maszatos a fehér ing és a báli selyem.

– Nem is nagyvérűsége volt az oka, inkább a neveléstől függött, tulajdonképpen el volt kényeztetve, mert otthon a Zalavárnak mást nem használtak, csak egy ötvencentis pálcát, csak fenyegették mindig, nem ütöttek rá, szóval egy elkényeztetett csikó volt. Nem volt lehajtva, sokszor nem bírt magával, alapjában véve igen jóindulatú ló volt. Hajtottam én csődör korában is meg később is. Úgy szoktuk mondani, elhozzuk ide Devecserbe iskolázni, mert itt meg lett egzecíroztatva. Minden hónapban vérvételre kellett hozni, mikor fedeztetési időszak volt. A Kopek, a járási állatorvos, annyira félt tőle, mint a tűztől. A Mikóéknál vettek tőle vért. Ott volt egy nagy körtefa, ahhoz szokták hozzákötni. Rudalókötéllel átkötötték a lovat meg a körtefát, hogy a ló ne tudjon ugrani vagy mozogni. A Kopek úgy vett tőle vért. Evvel annyira megbolondították, mikor bevezették Mikóék udvarába, két lábon ment be, mert tudta, hogy mi vár rá. Ez nagyon elrontotta a Zalavárt. Meg a patkolás! Kezdetben Iszkázon nem tudták fölvenni a hátsó lábát. Itt az öreg Horváth Jenő bácsinál csináltuk. Eleinte semmi baj, de egyszer elrúgta a lábamat, egy hónapig sántikáltam. Később már annyira elromlott a vérvétel miatt, nem lehetett megvasalni. Akkor a Hinger állatorvos eljött, kapott egy injekciót, elszédült, megvasalták a hátsó lábát. Az iszkáziak meg se nézték, annyira sajnálták. Meg kellett patkolni hátul is, mert amíg nem járt közutakon, a körme nem kopott el, de amikor hosszabb utakon járt, annyira elkopott a körme, kénytelenek voltunk. Sokszor pár hétig itt volt, a devecseri lovak meg mentek oda. Betakarításkor a mi lovainkat elvittük Iszkázra, a Zalavárt meg elhoztuk ide. Egyszer egy délután elmentünk Iszkázra. Ott az akácás mellett a háznál répa volt. Hát amikor bejártunk az udvarra, hallom én, hogy így Laci meg úgy Laci. Az egyik ló neve Laci, a másiké meg Juci volt. Se a Laci, se a Juci, csak mint a fűrész, egyik se ment. Meg volt rakva a kocsi répával, nem indultak el a lovak, megsüllyedtek. Mit csináljunk? Próbáljuk meg a Zalavárt, fogjuk rá! Ráfogtuk arra a nagy kocsi répára, megrakták deszkáig. A mi lovainkat hajtottuk előtte, hát ugye, mint a csődör, ment a kanca után. Azt a nagy kocsi répát kihúzta. Annyira lekuporcolt, leguggolt valósággal a kocsi elé, hogy egy arasz nem volt a hasa meg a föld között, annyira nekirugaszkodott, végighúzta a földön azt a nagy kocsi répát. Micsoda erő volt benne! Borzasztó erő. Élvezni szoktuk, persze, arra vigyázni kellett, hogy valami rosszat ne csináljunk vele, azt élveztük, mikor elmentünk valamerre, és meglátott valami lovat az úton, a feje mindig járt, mint afféle csődöré, akkor aztán megiramodott, akkor engedtük, ment, úgy kihabosodott, csak arra kellett vigyázni, mire hazaértünk, megszáradjon. Mert nagy baj lett volna, ha a ló vizes. Apád féltette, nem is hogy féltette! Többször elvoltam vele borért a Balaton mellé. Csikós lovakkal nem lehetett elmenni, mert a csikókkal nem lehetett mit csinálni. Nem volt itt vele semmi baj, mert mindennap megvolt a dolga, le volt hajtva. De főleg eleinte, mikor hosszabb útra mentünk, nem akart, Sümegig elment, Sümegtől le Lesencetomaj felé ismeretlen volt a táj, csak megállt az út közepén, aztán nézelődött. Akkor gondolt egyet, megint ment egy darabig, aztán megint megállt, aztán megint nézelődött. Hazafelé viszont annál jobban. Akkor se domb, se völgy, semmi nem számított neki, jött végig. Sokat vesződtünk vele, mert nem lehetett rárakni az ellenzős kantárt. Volt neki egy kötőfékje, amin nem volt szemellenző, az azért nem volt jó, mert mindenre látott, ha megmozdult valami, akkor rebbegett, ugrott. Ha rátettük azt a szemellenzős kantárt, akkor nem indult el. Ha fölmentünk vele a Somlóra vagy valahová, akkor a szemellenző nélküli volt rajta, hazafelé rátettük a szemellenzőset, hazafelé eljött. Féltek tőle az iszkáziak, csak apád nem, ő annyira szerette, még véletlenül sem ütötte meg, még a tenyerével sem bántotta. Mi, amikor idehoztuk, nem adtunk neki akkora pardont. Egyszer eljöttek a középiszkázi unokatestvéreim, edényeket vettek, a vekkerórát megcsináltatták az órásnál, és vittük haza, aztán ahogy megyünk az iszkázi Nyíres úton, jött szembe egy teherautó, ahogy közeledett, gondoltam, itt probléma lesz, ahogy a teherautó odaért, a Zalavár ugrott egyet jobbra, ugrott egyet balra, a kocsi fölborult, a Hogyor Ili a tányérokat, ahogy az ölében fogta, ledobta, összetörött a tányér, összetörött a vekker. Bajunk nem lett, mert ahogy a kocsi fölborult, a ló megállt. Nem mertük megmondani, mi történt, azt mondtuk, tányérokat nem kaptunk, a vekker nem készült el. Az esküvőkor mind a két lovunknak csikója volt. Ott voltak a lovak Iszkázon a csikókkal együtt, a Zalavár meg itt Devecserben. Mikor az esküvői ügyet intéztük, elég sokat mentem Iszkázra, jöttem Iszkázról. Mikor az esküvő előtti este jöttem, annyira fáradt voltam, hogy elaludtam. Magam jöttem a Zalavárral, és úgy aludtam, és úgy eljött velem haza végig a műúton, hogy semmi bajunk nem történt. Arra ébredtem föl, hogy mikor ideértem Devecserbe, jött a vonat, megijedt, és nekiment egy kilométerkőnek. Akkor ébredtem föl, és én már aludtam Alsóiszkáznál, ezt onnan tudom, volt egy elegáns ostornyelem, elveszett, és a kátéesz kocsisa ott találta meg. Na, mikor volt az esküvő, akkor is a Zalavárral mentünk. Körmendiéket, Terus néniéket vittük magunkkal hintón, azok meg csináltak egy méteres cukortortát, arra kellett vigyázni egész úton, ahogy fogták kezükben azt a méter magas dió- meg cukortortát.

1949 júniusában szénát hordtunk a rétről, apám rakta a szekeret, bátyám villázta föl a szénát, én, a tizenegy éves gyerek, azért sündörögtem körülöttük, hogy Laci pesti történeteit hallgathassam. Keserűen, szorongva beszélt Rajk László letartóztatásáról, s mert a letartóztatások váratlan, érthetetlen kórsága a kollégistákra is átterjedhet, ő meg már 46-tól lelkes tagja, híve ennek a népújító mozgalomnak. Anyám és nővéreim végső erejükig lesoványodva sározták, meszelték a házat, készültek a lakodalomra, ami a család utolsó nagy, rosszat sejtető ünnepélye lett. Most már inkább arról a csoportképről emlékezem, melyen annyian álltak a fényképezőgép elé, hogy a lugasos kiskertet eltakarták. Mi, gyerekek, elöl törökülésben, rajtam sánta Pali bácsi füstöskonyha-szagú ruhatákolmánya, fölöttünk az ifjú pár, a nyakkendős, fehér blúzos nyoszolyólányok, a sötét zakós vőfélyek sorában. Hátul még anyai nagyanyám is, apám, a bátyám, anyám fivére, a Vas Pista – már halottak. Mikor a csoportkép megbolydult, mulatság kerekedett, pecsenyék párologtak, fahéj- és vaníliaillatot árasztottak a sütemények. Sógorom barátai harmonikáztak, hegedültek a táncra. Még az a félkegyelmű káplán is hivatalos volt, aki éppen ott a lakodalomban fizette ki nekem a Pajtás úttörőújság árát. Vas Pista bátyám némelyek megrökönyödésére azt énekelte reggelig:

 

Mindig velem akar hálni,
engem föl akar csinálni,
az intelligens kis, kicsi poharamból
bögrét akar csinálni.

Meg:

Ki tanyája ez a nyárfás,
enyim meg a tied, elvtárs,
hogyha megjön a gazdája,
mehetünk a micsodába.

 

Reggel süteményeket pakoltak a vendégeknek, de csomagoltak maguk is. Az egyikre megjegyeztem, éppen Pista bátyámnak, mennyi tortát rak el az az ember, ő meghallotta. Bátyám az egyik zenész tanítóval politikai vitába keveredett, de nem említette, hogy akkor jelent meg első verseskönyve, a Tűnj el fájás!

– Visszafelé, mikor vége lett az esküvőnek, hétfői nap jöttünk a zenészekkel, akik baráti alapon voltak ott, jó hangulatban is voltak, ültek a hintón hátul, az iszkáziak meg az utcán álltak, mindenki minket nézett, jöttünk a Zalavárral, új nejem ült mellettem, és hát ahogyan mi nyargalásztunk, elveszett a hintó kereke. Valaki kicsavarta, ott volt a hintó a pajtában, valaki megtágította a csavarját. Elment a hintó bal kereke a drága nejem alól, akkor aztán Vérékhöz mentünk be, a Zalavár bölcsen állt, nem volt vele semmi baj. Kértünk egy franciakulcsot, azzal visszacsavartuk, mert megtaláltuk a csavart is, visszacsavartuk, és úgy jöttünk Devecserbe. Hát igen. Aztán a csődört ötvenben kiherélték. Nem a kiöregedés volt az oka. Megalakultak az állami méntelepek, megszűntek a magánmének. Kapott egy kábító injekciót az istállóban, egy halom szalmát raktak az udvarra, kivezették, aztán ott szédelgett. Az állatorvosnak volt olyan lánca, amit mind a négy lábára rácsatoltak, akkor egy karikán keresztül összehúzták és elesett, akkor a Kertai Dódi kivágta. Mikor fölállt, bóklászott, emlékszem, akkor ment el egy lovas kocsi a ház előtt, a Zalavár fölnyerített utána még egy utolsót. Azután megbambult.

 

Cella

Akár az országnak a fordulat éve, a csődörnek a herélés napja. Idősebb nővérem bútorát az ökrök árából vették meg, igásállatnak maradt a Zalavár. Ahogy megtudhattuk, a későn herélt ló szinte őrültté butul. Ami eddig zabolátlanság, ezután esztelen ijedtség, melyből csak akkor nyugodott meg, ha valami óriási fájdalom letaglózta. Egyszer apám szántott a határ végén, az Erdő-dűlőben, és egy hirtelen égdörgéstől megijedve Zalavár kirántotta az ekét a barázdából, s mindenestül vágtatott a világ végére. Csánkját verte a hámfa, ez a rángatózó ülés hajszolta egyre tovább. Tovább a gulya felé. Akinek gyeplő van a kezében, nem engedheti el semmi áron. De ott az ekevas hasító éle mellett csúszni, közben kapálózni valami biztos talajért!? Csoda segített, a hámfa leszakadt a taliga kampójáról, elszakadt a gyeplő is; a herélt elszabadulva, a hámfától egyre űzve belecsapott a viharból menekülő tehenekbe, letiporta az egyik állatot. Azt mondják, a ló ettől a vulkanikus izzástól időlegesen megvakul. Valóban így történhetett, mert a tagútról egyenesen rázuhant a templom bástyájára, arra a kis kanyarra képtelen volt már. Véres homlokkal, összezúzott szüggyel és térddel jutott haza egy arra járó kezén, jámboran, dögrováson. Apám egy óra múlva érkezett haza, elmondta, a törött lábú tehenet levágják, és pörrel fenyegetőzik a gazdája. Pör lett belőle, többéves harag. Kuláklista, rettegés egy elhullott szalmaszál után, ami tüzet okozhat, s apám, túl a hatvanon, a rettenetes állat gazdájaként.

1949 nyarán jutalmul elmehettem a tihanyi úttörőtáborba, tanítóm adta kölcsön azt a tíz forintot, amibe került.

Mari irodai munkába kezdett Ajkán.

Laci ösztöndíjas Bulgáriában.

Nagyon egyedül maradtam vörös nyakkendőmmel és ministránsruhámmal, szüleim a bajjal. Laci azt írta, ösztöndíjából hatvankét szamarat vehetne. Irhabundában jött meg karácsonyra, apánknak bekecset hozott. Az ünnep előtti disznóölés napján kolbásztöltés közben olyan szépeket mesélt Bulgáriáról, majdnem kértem, vigyen magával. Apám hallgatott, fia ügyeihez, elveihez sohasem szólt, lemondott róla a gazdaságban, még jobban, mikor a rendszer lemondott a parasztról. Az a Dobi István, aki a Zalavár díszoklevelét aláírta, Rákosi helyett jelent meg Kertán, a „szocialista” faluban, odarendelték az iszkázi iskolásokat is: Jön Rákosi pajtás! Dobi bedöcögött a tanterembe, eléggé szuszogott, s megkérdezte az egyik gyereket: Mit csinál édesapád? – Otthun van. Elment.

1951-ben kulákok lettünk.

Földünk néhány öllel 25 kataszter alatt, de működtek lejjebb is a kulákcsinálók; Felsőiszkázon egyedüli volt. A boltos-kocsmáros Ács Imre azonnal visszaadta az iparengedélyét. Középiszkázra kellett menni mindenért, hiszen a három falut egyesítették, és ott nyílt meg a földművesszövetkezeti bolt, a kocsma, ahol Maurer báróék hajdani cselédei laktak. Hozzájuk közel duruzsolt, zörgött a Berlin eleste és a Bátor emberek mozimasinája az iskolában. A báróékat áttelepítették az osztályidegen Komáromiékhoz Alsóiszkázra, kastélyukba a gaztermelő állami gazdaság költözött. A báróéknak rangjukhoz képest kevés földjük volt: az 1935-ös gazdacímtár szerint báró Maurer Oszkárné és gyermekei 104 katasztert birtokoltak, Komáromi ezredesék 118-at. A két báró Ajkán kubikolt lovakkal, eddig is dolgoztak földjükön cselédeikkel, szabadabbak lehettek a kulákoknál; Lia, az idősebb lány is Ajkára járt, talán bérelszámolónak, hajnalban oda, este vissza, barátságosan a buszsofőrökhöz.

Apám egyéves kulákságából csak a börtön hiányzott. Egyetlen embert vittek el a faluból, a középiszkázi vitéz Cseh Lajost, vitézt és cséplőgép-tulajdonost; azt beszélték, egy eldugott disznósajtot találtak nála. Apámat, úgy érzem, az új urak rokonszenve mentette meg emberséges múltja miatt, hiszen munkásainak jó barátja volt, s ez középiszkázi aratói szempontjából lett fontos. Emberségesen állapodott meg Dukaiékkal a részesedésben, azzal a családdal, melynek egyik tagja 1919-ben följelentette a Schmidt uraság fiát ellenforradalmi szervezkedés miatt. Molnár József tanácselnök legénykori pajtása, csak annyit tett ellene, amennyire parancsolták. Deutsch Lili, a párttitkár, testvéreim játszótársa, védett bennünket.

1951-ben vörös nyakkendőm elpirult szégyenében. Előbb még én voltam az úttörővezér, vezettem a május elsejei mozgalmi dalos ébresztőt, ugyanakkor a püspöknek ministráltam bérmáláskor. Megáldott a mise végén, kegyelemben részesít az Isten szolgálatomért. De gyermeki tudathasadásom a kulákvilág idejére elmúlt, megértettem, átéreztem, mit csinálnak szüleimmel. Vettek egy hízott gunarat a jánosházi piacon, hogy a baromfibeadást teljesíthessék, a gúnár reggelre megdöglött. Még az Isten is elhagyott bennünket! Elsírtam magam a reggeli misén. Máskor szavalnom kellett volna az iskolai ünnepélyen Scsipacsov versét. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök bejött.

– Minden terményt el kell vinni tőletek, Béla.

– Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Merd meg! Hozd le! Csinálj, amit akarsz! Én megyek szántani.

Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. Anyám sivalkodott, egyik kezével fogta a zsák száját, a másikkal a lapátot, segítségül kellett hívnia a szomszédból a Kordolák Ilit. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami.

Hát másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom.

– De muszáj.

– Nem csinálom.

– De muszáj!

– Jó – mondtam, és kiálltam a dobogóra, s elkezdtem.

 

A NÉP – írta Petőfi Sándor.
Egyik kezében ekeszarva,
Másik kezében kard,
Így látni a szegény jó népet,
Így ont majd vért, majd verejtéket,
Amig csak élte tart.
Miért hullatja veritékét?
Amennyit ő kiván
Az eledelbül és ruhábul:
Hisz az anyaföld magátul
Megteremné talán.
S ha jő az ellen, vért miért ont?
Kardot miért foga?
Hogy védje a hazát?… valóban!
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.

 

Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott a torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek! Az elszörnyülés hasonlított a kisiskolás szavalatom utáni csendhez: tanítóm be akarta mutatni a kanonoknak tehetségemet, s elkezdtem ártatlanul: Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám… Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök… Itt már Petőfinek hittem magam, szavalatomat Talpra magyarnak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.

Cinkos lettem a rejtegetésben, minden titokban. A kukoricát a mezőn hagytuk, befödve szárral. Csépléskor félreírattuk az életre kellő gabonát, csak egy kis bor kellett a mázsálónak, s tudta, mit csináljon, ha félrenézett az ellenőr, s ha elbiciklizett aktatáskásan, vitték a zsákolók a pajta rejtekhelyére. Az ólak fölötti tyúkházban hizlaltuk a disznót, faluvégi házunkban könnyebb volt eltitkolni anyám moslékosvödör-cipelését is a létrán. Azért mégis velünk az Isten. Viszi anyám a moslékot, látja, a hízó egyetlen pallón áll, a többi korhadt deszka leszakadt alatta. Ölése volt a legveszélyesebb. Kiállítottak az utcára, jelentsem, ha rendőr találna jönni. Nem tudom, halálos visítását meghallotta-e valaki a faluban. A kocsiszínben pörzsöltük, lángra lobbanhatott a pókháló a minden gyúlékony anyagtól tűzrendészeti paranccsal és zaklatással megtisztíttatott padlás ellenére, hiába a kútnál a kötelező kétszáz liter víz a vashordóban, a tűzcsapó, a csáklya. A legtitkoltabb az a használhatatlan vadászpuska lett, melyet a háztető alja és a gerenda közé dugtunk, kit érdekelt volna, hogy rossz, maga a börtönnel járó fegyverrejtegetés.

Apám nem parcellázta föl a földjét, kataszterokban vetett. Házunk mellett futónövényekkel egybefonódott, túlérett rozstábla szürkült legalább hat holdon. Nagy Béla szabotálja az aratást! Visszatérő álmom, akár az érettségi, én vagyok az egyetlen, aki még nem vizsgázott, és nem készültem föl rá. Apám a kaszára már gyönge, hát nekiállított tizenhárom évesen a hatalmas rozstáblának. – Csak addig menj, ameddig bírod! – Egy kaszavágástól húsz métert rengett a rozs, ez a zölddel megszövött szőnyeg, ötven méter felé majdnem beleszédültem a kaszába, vissza kifújtam, az émelygésből összeszedtem magam. A rend elejére kiállított egy almaboros üveget, meghúztam minden fordulónál, csoda, hogy nem rúgtam be. Ekkora földön alig látszott a munkám. Látták nyűglődésünket a falusiak, brigádba álltak, s nekem már csak szódáért kellett bicikliznem Csőszre vitéz Erdélyi Márton szikvízgyároshoz. Fölszólítottak bennünket reggel, még aznap szedjük föl a krumplit és azonnal szállítsuk. Képzelhető, micsoda munka folyt azon a két holdon, a fél falu segített. Zalavár meg húzta-vonta a teli szekeret gyors fordulatokkal a begyűjtőhelyre. Aznap nem mentem iskolába. A falusiak akkor is segítettek, amikor lefoglalt tehenünket elvitték adóba. Ez az egyetlen a háború óta, akit az oroszok meghagytak, az adóvégrehajtás áldozata lett. Most már nevetek, hányszor járta meg a tanácsház udvaráig az utat. Elvitték, papa jött vissza az utcán, az emberek gyorsan összeadták a pénzt, kiválthatta. Nagy Béla vizezi a tejet! – kidoboltattak bennünket. Szégyelltem magam. Valóban vizezte anyám, mert földünkhöz mérten annyi tejbeszolgáltatást szabtak ki, amit három tehénnel teljesíthettünk volna.

Laci hazajött Bulgáriából. „Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket.” Én pedig egyszer láttam sírni életében őt, az ablakhoz fordult, rányitottam az ajtót, könnyezve nézett vissza rám. Utána már csak az Aszályt, a Gyöngyszoknyát, a Bolyongót lehetett megírnia. Akkortól a két felnőtt bizalmasan parolázott a vasútállomáson jövet, menet.

Tehetetlenségünkben nem művelhettünk 24 holdat, tízet kiadtunk árendába, látszatbérért, amit úgysem fizetnek meg, de a tanácselnök és a párttitkár jóindulatából letörölték rólunk az osztályellenség bélyegét. Nem bírt apám a Zalavárral sem. Jó lett a rosszban az az ajánlat, hogy Horváth Lajos Cella nevű kancáját elcserélné. Cellával nyugalmasan lehetett kocsikázni, akár magára hagyni az utcán, ha a papa beszalad ügyeit intézni valahová. Nyugalmasabb lett a gazdálkodás. Beiratkozhattam a tapolcai gimnáziumba, tanultam a családi szokás szerint, de hova tűnt az az idillikus szegénység, ami testvéreim diákéveit áthatotta? Otthon semmi pénz, Mari nővérem taníttatott az első évben, házasságáig.

 

 

Kedves Mári!

 

Betegen, ágyban írom a levelet. Az egész kollégium torokgyulladásban van. Most nem tanulok, hát írok neked levelet. A csomagot a múlt szerdán kaptam meg. Már csak zsír van belőle. Nincsen itt semmi újság. Tanulok és búsulok. Búsulok azon, hogy ilyen szar iskolában kell tanulnom. Én nem is reálba akartam jönni. Ha egy kicsit is érdeklődünk utána, járhatnék most humánba. Mikor megy a Laci (sógorom) vállalatja Pápára? Tapolcára még Aszófőről is járnak be, ami hatvan kilométer. Még én Devecserből is be tudnék járni Veszprémbe. Én nem bánom, akármilyen rossz is lesz. Most még rosszabb, mint mikor idejöttem. Meglátszik már, hogy a tanárok kit szeretnek, és kit nyomnak el. Engem elnyomnak, mert nem vagyok égig érő, és nem nyalom a tanárok valogát. November 1-én bármi is lesz, hazamegyek. Te is gyere haza!

Gyere el vasárnap! Mi újság van otthon? Mi van a Lacival, nem tudom, mi lehet vele. Nem ír nekem se. Még Bulgáriából is kellene írni. A Simon és a Juhász most volt lent Bazsiban. Egy gyerek a múltkor hazaszökött, de behozták a szülei.

Intézkedj afelől, hogy innen a leghamarabb elpucoljak.

Mert lehet, csak tenni kell.

Én elvállalok minden áldozatot, csak szabad lehessek.

Írj azonnal és gyere

Sokszor csókol betegen:

Pista

Tapolca, 52. X. 71.

 

Ha nem mehetek el innen, megszökök. Még verset sem lehet itt írni. Október 26-án okvetlen gyere el.

Én erős vagyok, de tovább már nem bírja az erőm. Ha tetőled nem lehet bejárni, majd bejárok a Bellától, még ha éjfélkor kell felkelni, akkor sem maradok itt.

1-én megyek haza.

 

 

Kedves Mári!

 

Mindennap várom a levelet vagy magadat, hogy eljössz értem. Azt telefonáltad, hogy november 7-én vagy jössz, vagy expresset adsz föl. Már 8-án délután van, de még nem jött semmi.

Nem tudom, hogy mit akarsz? Nem akarod, hogy elmenjek Pápára. Vagy nagy esküvői lázban vagy, és elhanyagolsz engem? Ruhám sincs, kajám sincs, és nem jön semmi hír. Én akármi lesz, elmegyek innen. Ma is egész nap itt bent kell lenni és tanulni. Vagy élek elvégre, vagy börtönben vagyok. Ha nem jössz el értem, majd akkor nem tanulok, és mindig 1-re felelek.

Ha valaki szívén visel egy ügyet, az nem létezik, hogy nem tudja elintézni azt. Ha pedig nehezen megy, legalább tájékoztat már valamiről. Eddig már biztos megkaptad a levelet. Azt telefonáltad, hogy november 7-én mindent megtudok. Na és miért nem értesítettél? Igen mérges vagyok. Állandóan várok, és nincsen semmi. Ha míg a levelet megkapod, és nem tudatsz azonnal, vagy telefonálj vagy táviratozz, vagy gyere értem!

Már valamit kell csinálni a helyzettel. Ez így nem megy, akármi lesz. Nem létezik, hogy a Berta (pápai tanfelügyelő) eddig nem értesített.

GYERE ÉRTEM!

Csókol

Pista

 

 

Kedves Mári!

 

Nem tudom, megkapod-e levelemet még keddig. Szeretném, ha kedden jönnél el, mert akkor szünet lesz. Ha akkor nem jönnél kedden, akkor szombaton vagy szerdán. Csütörtökön, pénteken semmi esetre se gyere. Sokat köll tanulni. A tánciskola nem fontos. A diákotthont ne keresd, hanem a gimnáziumba menj. Majd meglátod, hol van a kollégium.

Itt is sokan betegek. A számtan tanárnő is már egy hete spanyolban van. Én is jó náthás vagyok. Kaját hozz! Könyvet is! (Ezt otthon ne felejtsd, mert máskülönben el se gyere!)

Ruhát ha vesztek, jót vegyetek. Nagy ne legyen. Talán kiengednek az iskolából akkor. Mikor mész haza? Ha kedden jössz, legjobban teszed. Tehát kedden gyere.

Tegnap szombaton bált rendezett a gimnázium.

Én is szerepeltem a műsorban, jelenetet játszottunk.

Gyere mielőbb KEDDEN!

Tapolca, 1953. II. 15.

Csókol

Pista

Húsvétig nem megyek én haza.

 

 

Utolsó levelem táján lakodalom nélkül összeházasodtak a felsőiszkázi származású dr. Kövér Ferenccel. Persze, Tapolcán maradtam, megszoktam és megszerettem a várost, a gimnáziumot, de azért elérzékenyedtem, mikor a Csobánc tetejéről megláttam a Somlót, még jobban, ha apám a Cellával várt a karakószörcsöki állomáson.

– Szép ló volt a Cella, törzskönyvezték is – mondja a másik sógorom, Fábián László. – Én magam is ott voltam, mikor jött a Lajos, én mentem szegény Zalavár után, elballagtunk, bekötöttük az istállóba, a Cellát meg elvezettük. Ő nyugodtabb, nem nyugodtabb vérű, szelíd, de borzasztó nagy vérű volt. A világból ki lehetett volna hajtani. Emlékszem Piriten törzskönyvezték, és az volt a föltétel a formaság mellett, hogy a homokban fölült a szánra négy ember nyáron, úgy próbálták ki, hogy jó húzó, vagy nem jó húzó. Magyar félvér fajtájú. Vele szoktuk hazahordani a szőlőt szüretkor, egy szuszra elment a Somlóra, csak ott állt meg a pince előtt. Egész úton tartani kellett, hogy ne siessen. Apád a Cellát is szerette, mert jóindulatú ló volt, csak kényes. Ha elhoztuk Devecserbe, akkor két napig nem ivott, valami más szagot érzett, enni evett, de nem ivott. Azért volt ez baj, mert akkor lesoványodott, összeesett. Örültem, mikor cseréltünk, könnyebben kezeltük, szelídebb volt, bár ez is kezdett elromlani, mert a végén ezt is elkényeztették, mert ehhez sem volt más, mint egy kis pálca. Én Iszkázon mást, mert a kocsisembereknek van ilyen meg olyan nádnyeles ostoruk, Iszkázon én madzagon kívül mást nem láttam.

– Előttem a beadási könyv 1954-, 55-, 56-ból, a Cella korából. A szántó és a rét területe 14 kataszter, 1010 négyszögöl. Az összes beadási kötelezettség 5249 búzakilogramm, 239 húskilogramm. A búza- és húskilogramm terményfajtákra bontva 1325 kiló búzát, 1065 kiló rozsot, 1007 kiló árpát, 1030 kiló kukoricát, 522 kiló napraforgót, 1668 kiló burgonyát jelentett, ehhez a földadó 936 kiló búza. A 239 kiló húskilogramm: 98 kiló hízott sertés, 21,50 kiló baromfi, 21,50 kiló tojás. Csak egy tehenünk volt, ezért maradt 1953-ból 596 liter tej, ezzel együtt kellett leadni 54-ben 796 litert, sertésből is még 77 kiló hátralékot, baromfiból 21, tojásból 6 elmaradt kilót. Júniusban és decemberben leadtunk egy disznót, jelenti a könyv. Decemberben 318 liter tejet kellett volna beszolgáltatni az ütemezés szerint, éppen akkor, mikor a tejelés a legkevesebb, nem sokkal több napi öt liternél. Egy holdon 16–18 mázsa búza termett. A hivatalos bejegyzés rovatban: Beadási kötelezettsége egyeztetve. 1955. aug. 3. Kovács Aranka begy. előadó. Körpecsét: Devecseri Járási Hivatal Iszkázi megbízottja. Őrölhettünk a maradék búzából, rozsból; süthettük az új kenyeret. Ez az idő már szabályosan dokumentált, valami nyugalom tetszik belőle, akár Berzeviczy Gergely jobbágyterheket soroló higgadtságából.

1956-ban eltörölték a beszolgáltatást. Földünk hat holdra csökkent, de szüleim erejéből lassan ennyire se tellett. Hiányoztam a szántásból, vetésből, az első kapálásból, de arattam, takarultam, s legénykedtem iszkázi barátaimmal, bár a biciklit mindig kölcsön kellett kérnem, ha a nyári búcsúkba elrajzottunk. „Vagy bicikli vagy tanulás.” Első pesti hazalátogatásom óta anyám dorgálva féltett. Fia tüntetésekbe keveredett, megsebesült; anyám összekeverte a kigyulladt Royal szállót a Gellérttel, melynek inhalációs kamrájában feküdtem, könnyebben sérült, szilánkvert lábammal. 1956. december elején sántikálva, részegen jelentem meg otthon. Előbb leszálltam a vonatról Devecserben nővéremékhez, s piacozó Nagy Gyula, bátyám barátja kocsiján jutottam haza úgy, hogy a somlóvásárhelyi kocsmánál megálltunk. Ültömben lábam elé hánytam két deci törkölypálinkát, valójában kiokádtam minden eddigi halálfélelmemet, szorongásomat, csalódásomat. Anyám akkor még megbocsátotta, örült, hogy élek. De 1958-ban?!

 

 

Kedves fiam!

 

Ígérted, hogy külditek a kosarakat máig sem érkeztek meg adig nem tudok csomagot küldeni már nincs mibe. Az ingek is készek. csomag még nem érkezet meg. Most megint jön 3,5 kg ápr. 24 jött a papir ugyan az ami előb. Malacok igen szépek egyik már 60 tul van. Vetem kis libákat 9 dr. A fát még most sem tuttuk el adni. Hallottam hogy igen jól mulatál husvétkor M. a lányok egymást bököték hogy nézd most van mit beszéljenek hát igy nem lesz töbet hogy el ne menjek mert ez sem történt volna és tőb becsületedre vált volna. Nem tudod te a multját csak ezért sem meg nem is hozzád valo. Még csak az kel, hogy keveregy össze vele ted tönkre a jövődet a tanulás nem megy csak a boloncság Ha nem fogasz szót igen meg fogod báni. Még más lányal sem nem ijenel most ot van helbe. de ha én meghallok valamit majd érdeklődni fogok utánad. Kár hogy a Laci nincs óthon neki akartam irni hogy nézzen utánad Ha valami baj lesz eből az ügyből én ki se birom igy is igen bánt.

Margit levelét ide küldték biztos Visegrádon vanak küld el nekik Laci verseit estére adják hétfőn 17. ó. 50 p. Devecserbe voltam kezdik az épitkezést kosarakat küldjétek

Sok szeretettel

Anyád

 

 

Két utolsó lovunk, a Zalavár és a Cella. Czellaként följegyezve az elavult zsebnaptárban, gondolom, ne legyen a börtönhelyiséggel összetéveszthető, hangzása inkább olyan női névnek tetsszen, mint a Gabriella, Izabella. Pedig sötétség lappangott sorsában, melyet nem sejtettem, mikor kijöttek értem a vasútra, mikor hazamentem az Eötvös Kollégiumból egyetemi vakációra, mikor 1957 januárjában, gyönge, napos időben kocsikáztunk a csöglei szabóhoz megvarratni sötétkék bársonykabátomat, vagy zöldlucernában szekereztünk hazafelé.

Horváth Lajos a Zalavárt vágóba adta.

„Iszkáz elesett!” 1959 márciusában a Cellát kiscsikóstul be kellett vinni a közösbe, apám nem hajthatta tovább, csak nézte azt a fiatal kocsist, nézte, és nem szólt egy szót sem. A csikót még el sem választották, már elvitték, mindenki tudta, hová. Egyszer csak anyja is eltűnt. Nem ettem virslit, krinolint, parizert akkoriban. Megmaradt a csődör díszoklevele, a kanca törzskönyvelési igazolványa, melyet a komáromi állami méntelep-vezetőség állított ki 1956. június 8-án. VM 829-8-at sütöttek a nyakára. Apám hetvenéves volt akkor, és nem hiszem, hogy a sérvoperációtól gyöngült le hátralévő éveire, nyolcvanéves koráig.

 

Az utolsó paraszt kivonulása

Tizennegyedik évem után, szeptembertől júniusig kimaradtam a nemszeretem mezei dologból. Azelőtt a krumplit állva ültettem, magasból vágtam a barázda tövébe, helyére toppantottam, csak a vödörhöz kellett lehajolni, igazi parasztmódra illett volna megdupláznom ezt a hajladozást. Kimaradtam a csúszó-mászó répaegyelésből, az őszi hideg esős kukorica-, krumpli-, répaszedésből, a répacsírázásból, mikor az ember keze ráfagy a sáros gyökérre. Akkor zárt a tanév, mikor a szénát már lekaszálták, s talán éppen szénagyűjtésre értem haza. Szerettem kaszálni, apám pontosan megtanított rá, a kasza tövét úgy illesszem a szálak alá, hogy ne szúródjon földbe a hegye, a nyél végét emeljem föl, ne vágjak széles rendet, mert hamar kifáradok, lélegzetre vegyem a tempót. Legjobban a rozsot és a zabot fogta a penge, a búza szára erős, vastag, az árpáé túl puha.

De akkorra csak hat kataszteren gazdálkodtunk, inkább szélső házunk körül. Nem kellett törni magamat, nyolcig aludtam, a forró délben harangszó előtt hűsülhettem a házban, négy órakor már valami enyhületben folytattam tovább. Közben olvastam Déry Befejezetlen mondatát, Steinbeck Érik a gyümölcsét, meg hosszú, hasonló regényeket. Az 1959 előtti nyarak, középiskolás, egyetemista vakációim tevékeny üdülései voltak.

A szövetkezetesítés évében – megtudván szüleim leveléből, „Iszkáz elesett” – másra fordult a nyár is. Hetvenéves apámnak munkaegységpontokért kellett dolgoznom. A földet még úgy, ahogy maguknak bevetették, beültették parcellákban. Rokoni brigádot alakítottunk nővérem apósáékkal. Ferenc bácsi még apámnál is idősebb, bár egészségesebb, ő a kötöző, apám csinálta a kötelet, marok alá teregette, a náluk élő-segítő Veri a marokszedő, én a kaszás. Már nem lehetett passziózni. Korán kezdtük, megittam reggeli aratópálinkámat, belevágtam a sárga özönbe, állni kellett a szaharai, déli hőséget, amikor már a víz hűvösét sem tartósítja a csörgőkorsó, s csak azért érdemes inni, hogy az izzadságra moccanó szellő hűtse az embert valamicskét.

Hova tűnt aratásaim bukolikája? Mikor a búza-, pipacs- meg mindenféle apró, fehér tarlóvirágok kitakart csendélete vigasztalt. Ha most egy varangyot szétvágtam volna, nem dobhattam el kaszámat undorodva, menekülve a feketerücskös, véres, ördögi szörnyűségtől, míg apám el nem takarítja az útból. Kíméletlen hajsza a munkaegységért! Legtisztább a kaszás munkája, egyértelmű, én adom meg a ritmust, Veri a kötöző és közém szorítva lihegett, vérzett az orra, a kalászok kimarták sápadt, öreg, vékony lábszárát, Ferenc bácsi igyekezete rám hajtotta, s hogy meg ne vágjam, szaporáztam, mint kajakozó a világbajnokságért. Az esti hűvösség sem hatolt át rajtam, tompa, állati méla lettem az enyhületre, hazafelé az alkonyatban nem szálltam árnyékomon, mint egy láncaitól szabadult. Nem volt étvágyam, nem aludtam a fáradtságtól.

Így vágtuk le azt a más vetette négy katasztert, a többiek is ennyire siettek, alig maradt aratatlan.

Harmincöt kiló gabonát kerestem apámnak.

 

 

Irtásnak nevezik azt a dűlőt, ahova kivezényeltek kévét hányni a szekerekre. Augusztus eleje volt. Már csak a falutól távol eső földeken aratott néhány brigád; a hegy alatt meg a keresztnél, amely a határon állt a rozoga kúttal. Az Irtás, a faluszéli mezőrész, domboldal. Akácos sánc, kihalt országút övezte, alatta keskeny rét zöldellt, sáros, fűzfás árok mentén egészen az agyagbányáig. A rét szélén a dűlőúton ültünk. Öt szekeret osztottak ránk, eddig egyik sem érkezett meg, pedig már nyolc óra volt. Az emberek türelmetlenkedtek, én nagyon jól éreztem magamat a fűben, akár délig is elhevertem volna ott, de a kertek aljából kifehérlő országúton megjelent, az első fogat, a gabonahordáshoz alakított hosszúszekér, nyomórúd remegett utána, mint csupasz farok, idehallott a rudalólánc csörgése, zörgött a vendégoldal meg a fenékdeszka, keréksínek csikorogtak a kavicson. A kocsis a dűlőútra kanyarodott, jöttek a lovak füves kerékvágásban, fejüket hajtogatták le-föl, s a két rángó szügy között a kocsirúd ágyúcsőként célzott felénk. Vállalkoztam az első rakodásra, tudtam, nem lehetek lusta, lelkesnek kell lennem, hogy társaimmal egyenrangú lehessek. Vállamra vettem a vasvillát, a legközelebbi kepéhez ballagtam, vártam a szekérre. Búzakévét dobtam a lovak elé, kalászaival a szőrös, ideges, horkanó pofájukhoz. Lehúztam a nyomórudat, ráhurkoltam a kötelet. S elkezdtem a kévehányást, pontosan lábhoz röptetve, hogy egy szál se érjen a kötényhez, s olyan messze se legyen, hogy nagyot kelljen hajolni érte, a kocsis a kévéket egymáshoz, egymásra illesztve lassan haladt fölfelé. Hátam mögött gyerek figyelte a földet nyers bodzabottal kezében. Kiskoromban én is szoktam így egerészni. Jó dolog volt a kövér augusztusi egeret agyonütni, farkánál fogva himbálni a felnőttek felé. Az egerek aranyvárai a kepék, a legalsó kévékről szétrágott szalma porzott le, mikor villámat odaböktem, s finoman megőrölt föld. A kévék alatt utak és fekvőhelyek sárgállottak, kéklettek a penészes törektől.

Öt-hat-hét kereszt fér egy szekérre a kévék nagysága szerint. Minden kéve gazdájára vall, s itt összevissza volt kisebb, nagyobb, ahogy a brigádban összekerültek a különböző markú, serény vagy lusta emberek. Egyszer erőlködve néztem a villán a magasban bókláló kévét, kifeszített lábakkal nyújtózkodva, nyújtogatva a várakozó kezek felé, vörösen izzadva a kaláhák és a gabonaszemek sűrű ömlésében tehetetlenül. Máskor meg mintha pihéket dobtam volna fel, fölsiklottak, s át a rakodó kezén helyükre penderültek.

Megrakodtunk, rudalni kellett. A kocsi végéről fölnyújtottam a rudat, előrementem, s a lovak faránál fölkapaszkodva beakasztottam és megcsavartam a láncot a rozsdásan kiálló kovácsolt szög mögött. Nem ismertem a lovakat, veszélyesnek tűnt a két far, a hátsó lábak meg a leszorítatlan szekér között állni. Közben tipródtak alattam a paták, farkak suhogattak a legyek miatt. Ujjaim nyoma meglátszott a lovak farán, bársonyos, zsíros por tapadt ujjaimra. A kocsis a nyomórúddal vesződött, meredeken tartotta, aztán lassan lenyomta a kévékre, megindult a kalászok pattogása, a szálak sercegése, a kévék összeszorultak.

Hátramentem a kötélhez. Az ég mélységes feketének mutatta a rudat, a fölötte fejjel lefelé forduló embert s a kígyósan tekergő, fölcsapó kötelet is. A következő pillanatban csak ezeknek a feketeségeknek összecsapódását láthattam, s ahogy a kötél vége lefelé csúszik lassan, szinte döglötten. Azután áhítatos percek, az az érzés, mint mikor a kötöző a kévét fölemeli és leejti, esése közben belerúg, s mint mikor az új ruhát fölpróbálják. Hó-rukk, hó-rukk, húztam, feszesre szorítottam a rakományt. Hátranézett a Szürke – kötekedni fog. Először tapintatosan kell bánni vele, de ha azután sem indul el, akkor véresre kell verni. A kocsis megrebbentette a gyeplőt, a Szürke hátrahőkölt, majd gyorsan előrelódult, de mikor szügyére csapott a szerszám, megtorpant, fölágaskodott. Ilyenkor áll be a legmélyebb csöndű pillanat. Melléje álltam. A vasvillát két kézzel fölemeltem a levegőbe. Miközben a kocsis megvetette a lábát a rúd és a lánc között, azt tanácsolta, ne üssem egyelőre, hátha elindul szép szóra. Picinynek becézte, hosszan elnyújtva az í-t, aztán többes számra váltott, nevén nevezte a másikat, az el is indult, de a Szürke mozdulatlanul állt, földre feszített lábai remegtek, bőre rángatózott, mintha legyek ezrei lepték volna el, fejét idegesen hátravetette, s nézte a toronymagas szekeret. A következő indításnál ráhúztam a farára, a második ütés már a hasa alatt csattant, a véknyán. A fölborzadt szőr négy csíkja mutatta az ütést. Elkezdte járni a csökönyös lovak helyben topogó táncát: fölágaskodott, s mikor első lábai visszazuhantak, a hátsókkal kirúgott istrángjából, hullámzott az egész állat, kihabosodott, elcsúszott rajta a szerszám, fölsértette a földet, s a letört tarlóval, friss trágyával, tarlóvirággal elkeverte. Előrefutottam, a zablánál megmarkoltam a kantárt, a kocsis, ostorral, gyeplővel ütötte. A másik ló is elvesztette türelmét, rendszertelenül, újra meg újra húzni próbált. Fölöttem csapkodott a fejük, torkukba láttam, zöldesfehér fogaikra, szájszélük egyik fele görcsbe állt, a másik lelotyhadt, nyelvükön hánytorgott a zabla, orrlikuk kitágult és vörösen taknyadzott. Már nem éreztem erőmet, de mintha az egész rakományt lovastul, emberestül ki akarnám tépni a földről az útra, hogy a tarlók pusztasága meg a kukoricások zöld fala között ballagjon, döcögjön az asztagok felé.

Éreztem a pillanatot, amikor oldalt messzire ki kell ugrani. A szekér elrepült.

Délre a kis kévék is szörnyű nehezek lettek. Magasra nőtt a tarlólucerna a kepék körül, s a kévéket valósággal leszögezte. A lovak félrelökték az eléjük dobott kévét, mohón legeltek, nyújtózkodva előreléptek, megrántották a kocsit, zöldet prüszköltek, fejüket hátracsapták szügyükre, hogy az erőszakos bögölyök elrepüljenek. Égetett a verejték meg a por. Ideje volt már a déli harangozásnak. Elkezdte az egyik harang, felelt rá a másik, arra a harmadik, három falu egymással beszélgetett.

Délután a Völgydobogó dűlőben kezdtük, a falu túlsó végén. A kerteken át mentem oda, mert nagyon forró volt az utca. Pár éve kivágták minden akácfáját, megfosztották az árnyéktól, mert hogy a szilvafa hasznosabb, de a szilvafák nem nőnek, még mindig akkorák, mint az ültetés idején. Az utca egyik oldalára tűzött a nap, a sárga falak vakítóan sütöttek, a másik oldalon még nem nőttek ki a házak árnyékai a járdáig sem, csak a kiskertekig, a tátikáig, a petúniákig. A szérűk pusztái mögött akácok és diófák alatt mentem a gyalogúton, aztán elhanyagolt szőlők mellett, ahol a vesszők fölfutottak a fákra, és soha meg nem érő méregzöld fürtök lógtak. Lépteimre fölrepült egy-egy bogár a gazból, a hullott gyümölcsről. Óriási csendben a bogárdünnyögéstől még jobban éreztem a csendet. Valamitől megpattant a fa. A karámban ludak düdörésztek. Városi asszony hevert a tisztáson fürdőruhában, mellette két fia teniszlabdával kapura fejelt. Az árnyék megvilágítása vihar előtti: homályos, sejtelmes és meleg.

Egymás után raktam a szekereket. Öt óra tájban felhősödött északnyugaton. Először fátyolosak voltak a felhők, megsűrűsödtek, közepükön sötét gomolyag alakult. Megszorult a meleg a mezőn, mint az udvari zugokban.

Azt hiszem, nem tudok már visszajönni – mondta a kocsis, mikor a rudalást befejeztem. Cigarettát kért, vasvillám hegyére tűztem a dobozt, fölnyújtottam, és rágyújtott.

Ingemet a tarló végén hagytam, nem bírtam volna a forróságban, kaláhával is annyira tele volt már, hogy vörösre csípte a bőrömet. A magasból hulló törek mégis rám ragadt, tapadós lett az izzadságtól, helyet talált magának testem hajlataiban, a csontokkal szegélyezett kis völgyekben. Az izzadság rám csalta a legyeket is, idegesítően mászkáltak lábamon, erőszakosan visszarepültek, ha elűztem őket. Már a napnál voltak a felhők, árnyékuk tarkállott a mezőn: egyik helyen villogott a tarló meg a füvek éle, máshol komor bársonyként sötétlett. Ez a verőfényes és borús kép egymás mellett éreztette igazán a napsütés ünnepi varázslatát, s a félhomály lélekbe kúszó szomorúságát. Vasvillámra támaszkodva figyeltem a felhőket, meredek sziklának tűntek. A távoli hegyek már nem látszottak az ottani felhőszakadástól. Tudtam, ha a Ság-hegyen esik, haza kell indulnom, akkor még hazaérek szárazon. A fecskék a lenti bogarászásból nagyon magasra csaptak, akkorának látszottak, mint a legyek körülöttem. A galambok ideges cikcakkban húztak a falu felé.

Ám, a közelgő viharral nem törődve megérkezett a makacs takaruló. Tudtam, egyetlen keresztet föladogatok, és nyakunkon a víz. „Csak még egy keresztet! Csak még egyet!” – hallottam fölülről, s még a szekeret is lekötöztette velem a jégverésben. A kévék eresze alatt görnyedve hajtotta a lovakat, ahogy épp mászni tudott. Én meg rohantam a legelső ház felé földön húzva a villát. „Csapna beléd a villám!” – kívántam gondolatban kiabálva. „Te zsugori Horváth, hány fillérrel kapsz többet ezért a vizes búzáért?!”

Három hétig naponta száz-százhúsz keresztet, ezerhétszázkétezer kévét adogattam. Egy munkaegységért kilencven keresztet kellett szekérre dobálni, úgy emlékszem, abban az évben egy munkaegység értéke húsz forint volt, még a napi élelemre sem elegendő.

Szegény apám sírva rakta a közös asztagba saját kévéit, s annyira berúgott utána Szanyi Gyulával a Nagy Vince somlai borából, karomban hoztam haza, le a templomdombon, végig a falun. Máskor lehetett volna szégyen, most nagy szomorúság volt, a falu nem szólta meg, anyám sem dorgálta. Majdnem úgy cipeltem, mint a halottat, s valóban már csak halódott további tíz esztendejében.

Az emberek magukra maradtak, s az első két év, mint egy rendkívüli állapot, meglepő viselkedést és lelki torzulást és megtisztulást hozott magával. Az egész életében becsületes gazda, aki magasabb funkciót töltött be éppen a nép bizalma miatt, hirtelen vaddá, türelmetlenné változott, inni kezdett. Másban meg a gőg lett úrrá, kocsisi minősége magasából ostort pattogtatva rendelkezett, sürgetett, s vágtatott végig a mezőn. A harmadik, többgyerekes apa, kétségbeesett szorgalommal dolgozott, kifulladásig hajtotta magát, a napi munkaegység teljesítésének lázában égve, s így lett akaratlanul olyanná, aki a szövetkezet ügyét a csüggedésben és a félvállról vett dolgozgatásban példásan képviselte. Többen az idősebbek közül egészségben hirtelen leromlottak, s nemcsak az ingyenes ellátás volt az oka, hogy az orvost annyian látogatták. A magas vérnyomás, asztma, idegi zavarok, általában az egészség a szövetkezet bajai mellett mindennapi beszéd lett. Volt olyan, aki brigádvezetői jogon bokorból leste, amikor megtömjük a szalmazsákot a közös kazlaiból, leste, mikor csípheti el a partot kaszáló öregembert. A barátságok, jószomszédságok hirtelen szétszakadhattak, ha a gyanakvás okot szolgáltatott rá, ha valaki előnyösebb helyzetbe került. Még a 260 forintot is irigyelték, a földjáradék ellen pöröltek azok, akik kevesebb földet vittek be. Kíváncsian figyelték a vezetők rokonait, nincs-e valami összejátszás. Ebből a lelki magárahagyatottságból, rossz közérzetből, szegénységből következett a föld lenézése, utálata, fogyott a kocsma itala évente félmillióért, ebből következett az öreges közhangulat, változás iránti nosztalgiák, elvándorlás.

1949-ben még 1100-an lakták Iszkázt, tízegynéhány év után háromszázzal csappant a lélekszám, nyolcvanhatan jártak el az iparba. Mi tartotta volna vissza őket, ha a kereset átlaga 500 forint alatt volt. A családok csak úgy élhettek meg, ha a fiatalok hozták a pénzt a városból. S hogyan éltünk meg a 260 forintból? Megéltek valahogy a végkiárusításból.

Ahogy a gazdaság megszűnt, úgy dőltek össze a gazdasági épületek. A pajta kezdte; először kikorhadt az egyik gerendarendszere, mikor az óriás A betűhöz hasonló alkotmány kiesett, a tető nyergesre szakadt, az eső nem folyt le a zsúpról, rohadt, foszlott, rozsdásodott minden ereszték, szög és kötés fölmondta a szolgálatot. Vástak az esőtől a puszta falak, porladtak a fagytól, omlottak a gyökerektől. Kidőlt az istállófal, mikor már csak a tehén maradt benne. Eladták a léceket, gerendákat, a cserepet, a téglát. Kaptak a lovakért pár ezer forintot, aztán a szövetkezetbe töretés előtt hizlalni kezdett ökörtinót adták el, aztán a tehenet, mert tartása többe került, mint téeszjövedelmük, majd a nyárfákra kerestek vevőket, kivágták mind egy szálig az Erdő-dűlőben és a kert alatt. Ruhát nem vettek, anyám Mariéban járt, apám a Laciéban. Bár papa csináltatott még egy pár csizmát Suszter Tomor Lajos barátjával, mintha új csizmában akarná magát temettetni.

Laci látta, az öreg megcsalatott állatszeretete miatt milyen özvegynek őrzi magát, milyen szomorú, mert fehér puliját, aki olyan okos volt, hogy mikor a sánta Pali bácsi hanyatt esett a templomdomb jegén, jajveszékelését fél kilométerre meghallva, fogai horgával lehúzta a rücskös földre, és fölállhatott, de azt a fehér pulit a vadőr lelőtte. Laci megajándékozta apánkat egy fajtiszta pulival, a Cinkával. Ő lett pislákolása öröme. Lefekvésünk előtt körülszaladta a házat, aztán őrségbe merevedett éjszakára az udvari dombon, az összelapátolt tömésfaltörmeléken, az istálló otthontalan madarainak épített galambdúc alatt. Apám utolsó fényképén Cinka ugrik a kezéig, s mikor az a kéz eltűnt, eltűnt a puli is, senki se tudja, hová.

Nem érdekelte már faluja belvilága, alig hallgatta a nyugati rádiót. Asztmásan köhécselt a cseresznyefa alatt a zöld padon, vagy etette, legeltette a kecskét. Kalapja lecsúszott homlokára, ősz haja megzöldült, könnyen elpityeredett, még azon is, ha győzött a magyar labdarúgó-válogatott. Nem érdekelte, hogy a téesz milliós hiánnyal zárta az évet 1965-ben, hogy fölépítettek egy háromezer férőhelyes baromfiólat harmincötezer forintért, s egyéves használat után rájöttek, a baromfinevelés nem gazdaságos náluk, hogy tíz kilométeres árokrendszert ásattak a lapos területeken másfélmillióért, de elfelejtették az árok két oldaláról a földhányást szétteríteni vagy átvágni, hogy a belvíz az árokba folyhasson. A belvízkárok miatt lett rossz a termés 1964-ben, 65-ben, s a munkaegység 15 és 19 forint. Csak anyámat érdekelte, mikor a szövetkezetet patronáló bányász, munkásőr a szomszéd lányt fölcsinálta.

Az összedőlt istálló ép sarka utolsó állata lett a kecske, a Mici, belemekegett a harákoló tenyészlovak emlékébe. Azt is eladta, gidáját levágta, s megetette velem őzike gyanánt.

Utolsó állatát én ettem meg!

– De nehéz volt az élet! – sóhajtotta utolsónak. Kora délelőtt anyám megfürösztötte, a másik szobába ölében vitte át. Azt mondja, nem félt, csak éjjel, mikor tuskóvá égett emberrel álmodott maga mellett az ágyban, fölriadt, és a hajnali világosságtól megnyugodott 1969. július 25-én.

 

 

 

VÉGE

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]