Üres bölcsőnk járása

Szülőföldem, Iszkáz határában, a Rét-dombon, voltaképpen a falu talapzatán, a kertek alatt elneveztem egy jelzőkövet a Világ Közepének. Most erre a kőre állok gondolatban, olyan elhatározással és önbizalommal, hogy kezembe zászló is illenék.

Ezt a követ nem csatabíró gyerekkoromban, hanem a múlt nyáron neveztem el, mikor a rétre akartam menni, s meglepetésemre beszántva találtam a dűlőutat, keresztben a kukoricarendek még mutatták a helyét korcsan és sárgán, mintha alattuk beszakadt volna a föld. Megértően, mégis elszomorodtam ettől a zöld, sárga, barna gáttól, melyet ideraktak a gyerekkori rét és a dombtető közé. Kitaláltam hát a Világ Közepét, hogy tekintetemmel és gondolataimmal lejuthassak onnan.

Mire? Csupán a fűbe. Hanyatt dőlni a remegő gombocskák, bojtok, szirmok, szárak alatt, s megindítani egy másik képzeletet.

Olyan furcsa a réten az a csöpp, kerek domb. Biztosan emberek rakták földvárnak vagy őseim sírjának, akik török, tatár, német és francia elől menekültek a mocsarasba. Micsoda lehetett – fantáziáltam gyerekkoromban –, megfejtem, ha régész leszek. Azóta sem tudok annak a halomnak a múltjáról semmit.

A sarjú betakarítása után összetereltük az állatokat, gondunk alig volt rájuk, nyugaton a patak visszafordította őket, csak a domboldali kukoricásokra, répásokra, veteményeskertekre kellett vigyázni, meg hogy a tehén a mocsolába ne essék. Mi is összeterelődtünk. Egy Magyar cigarettáért tízet tereltem ahelyett, aki adta. A tizenkét éves nagyon kizsákmányolta a tízéveset, haragudtam is érte, mégis egy igazi cigaretta a szárított mohás, újságpapírba csavart sodormányok után megérte voltaképpen.

Az akkori réten az én parasztgyereknemzedékem így gyakorolta a közösségi életet. De télen még vidámabban.

A rét befagyott vadvizein korcsolyáztunk. Az lett a jég királya, aki a legjobban tudta; a megcsodált vaskorcsolyás sem lehetett első, ha sokat bukott. Pedig azok a fakorcsolyák! Akácfahasáb élére feszített drótjaikkal nem adtak alkalmat trükkökre, csak száguldani lehetett rajtuk, „axelünk” egy hirtelen fordulat volt a jég szélén. Öltözetünk bakancs, flórharisnya, biciklibelsőből hasított harisnyagumival combunkhoz erősítve, beletűrve barhentgatyánk, mely rövidnadrágunk alól mindig kilógott, rövidnadrágunk meg háromnegyedes nagykabátunk alól, kesztyűnk egyujjas, terepszínű katonavászonból, birkabekecs-maradványokból kibélelve, sapkánk simléderes, de fordítva, hogy le ne fújja fejünkről a szél. Érzem a kabátomba rekedt szelet és koponyámat is, ahogy előre kicsúszik alólam a lábam, és hanyatt esem.

Ezt látta volna a dán királynő!

A rétről csak a bíbicek vonszolhatják el tekintetemet az új évszakba, ahogy a bíbic a márciusi vadvízre lecsap, és meghökkentő fordulattal továbbrepül.

Talán éppen március 26-án, 1945-ben, ahol a Világ Közepén egy katyusa villámlott zeuszi haraggal. Azon a napon ez a pont, ha csak egy órára is, nekünk és a katonáknak a Világ Közepe volt. Innen egy egész földrészt, szerényebbre fogva a szót, a Marcal-medencét be lehet látni szabad szemmel, távcsővel az Alpokat, szerénytelenebbül, innen már elfoglalható egész Nyugat-Magyarország. Ezt csak az a sereg ismerheti föl, amelyik keletről érkezik. Meglátván az én rétem füvét, barkásait, forrását, mocsoláit, patakját, a Hunyort, mit sem sejtve arról a rejtélyes halomról ott jobbra a Siralom-völgy szomszédságában.

A Siralom-völgyből, barátomék kis földjéről, hatalmas takarmányrépákkal szoktunk hazaszekerezni. Így emlékszem csak a fehér csírázott répákra. S jöttünk az úton, a mostani szántás helyén. Ez az út mégsem adta meg olyan könnyen magát a traktor ekéjének. Jelzi legalábbis, sokkal durvább, mint a többi helyeken, az agyag legyőzve is árulkodik, vörös és sárga csíkokkal üt el a többitől még sokáig. A kövön egy zsemlye- és egy kávészínű tehenet képzelek az igában, ahogy a fölszántott úton törtetnek fölfelé a kukoricásban, fejük úgy jár jobbra-balra, ahogy lépnek, középen az öreg, hátul két gyerek. S a Világ Közepe előtt elfordulnak jobbra. Már csak utánuk bámulhatok, ahogy elfordulnak balra, aztán megint balra, aztán megint, aztán az udvarban találjuk magunkat azzal a hökkenéssel, amitől lábunk fölugrik, hátunk lágy ütéssel megtámaszkodik, fejünk előrecsuklik, és elkezdünk nevetni. Innen a kőtől az udvar közepébe láthatok, de előbb még megérintem a kert finoman kaszált gyepét, a kazlak körül tisztára gereblyézett földet, a permetpettyes gyümölcsfákat, gyerekkorunk mammutját, a szecskavágót, a szellőzetlen konyhát, ahol a szegények étele mindent megillatosított. S a tisztaszobát, ahol ma már egy csirkefarmos neveli állatait. Oda én valamikor be sem léphettem, most meg minek. Mindent bebüdösítenek a csirkék.

Márciusban nem nyitnak a petúniák, a tátikák a kiskertekben. De a virágszárcsonkok alól virágzik már az ibolya, a tavaszka. Ők fogadták az ágyúkat, a csatalovakat, a tankokat meg azt a sok-sok idegen katonát.

Keletnek fordultam a Világ Közepéről. Arra a kövesútra gondolok, amely innen is jól belátható. Csöpp koromban fenyőfacímeres szélső házunktól, mintha tovább sem vezetett volna az az út. Aztán világgá mentem gyalog a Harasztba, ebbe a bokros, vizes agyagbányába. Ott volt a legszebb a tavasz, föléledtek a vízből a békák. Oda járt már első itthoni napján is a gólya. Gőtéket gyűjtöttem, hidrákon tanulmányoztam az élőlények földarabolásból való megújulását. Tízéves szeretőmmel ott szerettem volna találkozni a keresztnél, s vele menni tovább a békákhoz meg mindenféle véglényekhez. Tovább a falu túlsó oldalára, nyárfásaink alá.

Szélső házunk előtt aszfalt feketéll északnak ma már, s mintha beleütközne a csőszi templomba. Hirtelen örömmel fölfedezek egy ősi szokást: a szomszédos települések templomait a hozzánk eső szélekre építették, a mienk meg a középen áll. Nálunk volt a plébánia, s a templomokat, meg a temetőket szinte a pap elé küldték a hívek.

Hátrafordulva kövemen, alkonyatban meglátom hosszú árnyamat. Pontosan a Somló csúcsára mutatja az irányt. Ahogy nyugszik a nap, alulról kigyújtja a présházak ablakait, ettől a várrom még feketébb lesz. A testvérem festette olajképet odatámasztom a hegykút vályújához: szüret, muzsikus cigányokkal, Zsiga föltűrt gatyában, mezítláb tapossa a kádban a szőlőt, a kis Erzsi bámulja a vigalmat, lába meggörbült a csodálkozástól. De a képről valami lemaradt.

Gyerek mászik fölfelé két öregasszonnyal a várba. Hermi néni szemébe belecsap a galagonyaág. Jajong, és vakoskodva botorkál. A gyerek meg mondja, ha nagy lesz, megveszi a hegyet, fejedelemséget alapít, újjáépíti a várat, lent fürdőt fakaszt, fekete lovon léptet a szőlők között. Országában vigalom, szeretet és mindenütt zene.

Lefelé már Savanyó Jóska betyár szamara után baktat, megalszik a Besenyő-erdő aklában éjfélig, aztán éjfél után két órakor kirabolják az iszkázi uraságot, megkapja a gyapjú árát.

– Mit vétkeztél? – kérdezi a pap a gyóntatószékből.

Hol van már az a pap, hol a tehenes öreg, a két öregasszony, a betyár, az az uraság? Apám fölött is márványtábla.

Hol van a másik falu földesura, aki a Világ Közepe mellett a misejáró utat, ezt a beszántottat, építette magának? A réten át kövekkel púpozta föl, a domboldalon kimélyítette.

– Kinek a rétje ez utam helyén?

– A kovácsé volt. Most a közösé.

Még azok az öregek is megdöbbennének, akiket gyerekkoromból ismertem. Csak súgom nekik, mi lett 1975-re. Súgom, mert az élők úgyis tudják. Inkább az élőket a múlttal, múltammal szerettem volna megölelni.

Iszkáz! Nem szerettem szülőfalunk nevét. Sose értették rendesen, és mindig rosszul írták. Külföldi helységnek is hitték. Magyarázkodnom kellett. Mikor még Felsőiszkáz volt, 1947-ig, az idegen szó némi értelmet kapott. Ma a három Iszkáz egyesítéséből: Iszkáz. Persze a környékbelieknek természetes, akár Csögle, Kerta, Kamond, Dabrony, Vecse, Karakószörcsök, Doba, Vid, Berzseny, Torna. Azt mondják, szláv személynévből ered, s valamikor egész területet jelölt, talán Alsó-, Felső-, Középiszkáz határát. S visszanézve Mindszentiszkáz, Egyházasiszkáz, Kápolnásiszkáz, Pokiszkáz területét. Mindegyik régi falunév. Előtagja szebb, mint ez az Alsó-Felső-Közép, a hajdani alakok nagyobb tartalmat hordoznak és jelölnek.

Mi, felsőiszkáziak, Mindszentiszkázon vagy Egyházasiszkázon születtünk volna. Mindenszentek napján volt a búcsú, és a falunak egyháza volt, vagyis plébániája. A régi oltárképet oldalt akasztották, védőszentet változtattak, s Raffaello Madonnájának másolatát tették középre. Gyanakszom, azért, hogy szabadon mulathassanak, hiszen másnap, halottak napján szentségtörés.

Hol van ez az Iszkáz? – kérdezték ismerőseim, mikor már megtudhatták, hogy nem Iszkaszentgyörgy. Mondtam: a Somló tövében. A tájékozódás kedvéért falunkat három kilométerre keletre toltam, és én is fölragyogtam a somlai bor meg a legendák fényében. Itt született Savanyó Jóska betyár, hangoztatom, még akkor is, ha az adatok szerint a Vas megyei Izsákfán, 1842-ben. Mi ezt nem hisszük el, mert a nép igenis úgy tudja, hogy a középiszkázi Hosszú-házban.

Régen a sümeg–pápai országutat említettem volna eligazításul. Ma azt mondom: a budapest–szombathelyi vasút karakószörcsöki állomásától északra autóbusszal tíz perc, a Kerta utáni falu, ott az első megálló Közép-, a második Felsőiszkáz. Dombra épült, a Bakonyalja utolsó nyugati faluja. Rétünk már a Marcal folyó medencéjéhez tartozik. Templomunk tornya függeszti azt az egyenest, melyet a Somló legmagasabb pontjáról a Ság-hegy csúcsáig elképzelek. S most kezdődik zavarom, mert a felsőiszkázi templomról beszélek, pedig három áll. Ha temetőt mondok, akkor is felsőiszkázit, ha szokásokat, legendákat, életmódot, akkor is, de ha a szövetkezetről, művelődésről gondolkodom, a három falut magamban is egyesítem. Pedig száz éve se lett volna ésszerűtlen, inkább csak az jelezte különválásukat, hogy a kerteket egymásnak fordították. Hátat fordítottak. Az alsó- és felsőiszkázi parasztok nem akartak közösködni a középiszkázi cselédekkel, még kevésbé a középiszkázi nemesi származékok a két falu jobbágyivadékaival.

Őseink jobbágyok voltak anyai ágon is. Apánk ősei a somlóvásárhelyi apácáknak adóztak, robotoltak, anyánkéi Pápa urának Nyárádon.

Efféle falvaknak nincs írott történetük. Néha villannak föl egy-egy oklevélben, adólajstromban, periratban. Talán száz–százötven évig élteti a históriát az örökbe adott emlékezet, évtizedeket mondattá zsugorítva.

A porták helyére új házakat építettek. A házak sem mondanak a múltról semmit, apánk szülőhelye kivételével – lakói nem alakították át. Bognár dédapánk munkái, az ajtók, úgy nyílnak, mint száz évvel ezelőtt, s úgy ég a petróleumlámpa. Előbb pusztul lakatlan szülőházunk.

Téglákba zökkent meg az eke pár évtizeddel ezelőtt a középiszkázi Rét-domb oldalán. A tulajdonos csákányt fogott, falakat talált, s a téglákból disznóólat épített. A pogány pincék maradványait fölhúzta a kocák, malacok, hízók fölé. Meglelte a legendás pogány pincét, melyről a nép már régóta tudott, s hitte, hogy a rómaiak építették. Pince helyett gödör gazosodik emlékezetemben, ahogy az eke kikerülte évről évre.

Járom a temetőt. A kapuval szemben márványobeliszkek, a papok, tanítók és hozzátartozóik sírjai. Másként nem kerülhettek volna nemesek ebbe a földbe, se 48-as katonatisztek. „Itt nyugvó porai fölé Hajós Erzsébetnek fiúi tiszteletül tűzé e keresztet gyászoló fia, Jósef F. Iszkázi plébános, volt 73 éves, kimúlt nov. 28. 1843.” „Özv. Horváth Györgyné, szül. Nyúlfalvi és Nyulassy Amelkay Clarissza. M. Kir. Honvédszázadosné, szül. 1838., megh. 1914.” Emitt a honvédszázados márvánnyal jelölve, amott valahol népfölkelő dédapám, aki a burgenlandi Kismartonig kergette az osztrákokat, jeltelenül.

Nagyszüleink fejfái is korhadóban, betűik kivehetetlenek. Nagyapánk fiútestvére valahol dédapánk mellett. Nagynénénk helyét csak sejtem. Ennyire terjeszkedhet családunk története. Aztán a névtelen csontok ebben a temetőben vagy a régebbiben, az iskola alatt, a templomdomb oldalában. Iskolás koromban kivettünk egy száraz akácfát, és csontvázra akadtunk. Talán ősöm lehetett, talán a padszomszédomé vagy azé, aki a hátam mögött ült, vagy másé ez a Nagy-Szabó-Ács-Marton-Mátis-Tomor-Keresztes-Horváth-Jakab vezetéknevű névtelen, akit keresztnevén már nem szólíthattunk.

Gyerekes borzongással röhögtünk rajta.

Huszonöt év után küldöm neki üdvözletemet.

Mert ő lehetett, aki perelt, hogy az évi ötvenkét napi robotot szállítsák alább, s nem akart Pozsonyig a hosszú fuvarba menni. Talán az ő hátán csattant a XVI. században Csoron András devecseri kényúr korbácsa (az urak mindig onnan jöttek), vagy megbecstelenítették a beszállásolt zsoldosok a század végén. 1552 után ő bujdoshatott, cipelve az erdőkbe füstszagú motyóját.

Büszke vagyok rá, mert a veszélyek után mindig visszatért, újra nekilátott a jövőnek a kifosztott, fölgyújtott portán. Kemény, óvatos, támadó és visszahúzódó volt, ahogy parancsolta az élet. Száz évig győzte a harcot urával a robot csökkentéséig.

A csontokat tanítónk visszatemettette velünk. Oszlopot kellene oda állítani.

Dédapánk 1825-ben született, és Jókai-kort élt meg. Nagyapánk hatvanévesen kapott a szívéhez 1915-ben, nagyanyánk még elbújhatott a katonák elől a ruhásszekrénybe, hogy aztán minden kis gyöngülésekor fölvegye az utolsó kenetet, de anélkül haljon meg 1948-ban. Apánk sírján az írás: 1889–1969. József Attila egyidős lehetne anyánkkal.

S mögöttük ez az ismeretlen csontváz!

A napóleoni háború emléke bennük szakadt meg. A franciák elől lebújtak a kutakba, mert a kutaknak akkora öble volt, hogy még a szénásszekér is megfordulhatott benne. Valóban, környékünkön a magyarok megütköztek a franciákkal. 1809. június 11-én, három nappal a győri csatavesztés előtt. A néphit Napóleont is erre véli járni, pedig csak mostohafia csatázott itt, az itáliai alkirály.

A legrégibb téglák a disznóólban, a régi kocsmát és parókiát mostanában alakították át. Szerencse, hogy a templomok megmaradtak. Az alsóiszkázi 1673-ból, a középiszkázi 1785-ből való. A plébániatemplom Árpád-kori volt, de a múlt század második felében a kegyúr fejére esett a vakolat, és lebontatta, nagyobbat építtetett.

A legendák vékony szálúak. Milyen vastagok lehettek dédapánk idejében! Ülhetnénk a térdén, és hallgathatnánk. Bognárköténye faforgácsos lenne, bőre kőris- meg gyertyánfaillatú. Ő tudna igazán mesélni, akár a török világig, melynek delelőjén pompázott még a somlai vár. Apánktól azt hallottam, a várat sohasem vették be a törökök. Nagy ostroma idején, mikor az élelem fogytán volt, fölperecezett szarvú bikát engedtek alá. A törökök elvonultak, mert ha ilyen bőkezűen bánnak a somlaiak az élelemmel, biztosan nagy tartalékaik lehetnek. Persze az a bika volt az utolsó, s a perecek lisztjét a zsomborok aljáról vakargatták össze. A dicsfényt oszlatja a tudomány: „Nem emlegetik, mint a török elleni harc bástyáját.”

A Somló Kisfaludy Sándor romantikus ábrándjainak is a tárgya. Regéiben a várurak messze járnak csatázni, otthon szerelmekbe bonyolódnak. Költészetében a vér nem a hazáért, hanem a nőért folyik. Eseghváry szerelmes a büszke, szép várúrnőbe, Kemen Lenkába, félreértéseik folytán Lenka mégis Hosszutóthyval tartaná lakodalmát, aki Eseghváryt megrágalmazta. A násznép kellős közepébe megérkezik Eseghváry Kinizsi Pállal, s kezdődik a párviadal:

 

Eseghváry a megzökkent Kar késését használta, S Hosszutóthyt arczba vágván, Keresztbe ugy találta, Hogy mellére hasadt álla nyelvét, fogát hullatá, S a nagy testből szakadó vér Somló földét áztatá. Mint egy villám-sujtott fenyő Fekvék most ott vérében ő, Kit rágalmi nyelvének Szégyensírba döntének.

 

A rege címe: Somlai vérszüret. Itt még egymásra találnak a fiatalok hosszú bolyongás után, mégis úgy, hogy a férfi szerelmes lesz molnára lányába, valójában Kemen Lenkába.

A másik történet kegyetlenebb. Bakacs Elek észvesztően megszereti a sümegi kántor lányát, a szép Lórát, pedig már a devecseri Luca, aki a „szerelem kényének kitanult szép mesternéja volt”, szemét vetette a fiatalúrra, s „meg is bizgatta szive elevenjét”. Lóra és Elek összeházasodtak, fiuk született. Ám csatába hívták Eleket. Erre várt Luca, s mikor Bakacs hazafelé megpihen egy csárdában, álarcos férfinak öltözött nő énekét hallja az asszonyok állhatatlanságáról. Szeretném megszerettetni a költőt, és mosolygok rajta. Az álarcos Luca elmondja neki, hogy most jött Somló várából, az úrnőt egy fiatalember karjában találta. Bizonyságul előhívja Bakacs kedvenc agarát és sólymát. Olcsón vette őket – mondja. A hír igaznak bizonyul, csak hát a fiatalember Lóra előkerült öccse volt. Mire kiderülne, az asszony már halott. A férfi megőrül, eltűnik, vagyis:

 

Hire volt, hogy elevenen Ment Lórának melléje, Lórát szoros ölelése Volt e hírnek kútfeje.

 

Nem tudom, van-e Kisfaludy regéinek történelmi hitele. De a nép vérből fakadó virágoknak hiszi a hegytető piros virágait – az egyik várúr letaszította lányát a szikláról –, s a nép a vár alatti üregekből a rabok jajongó lelkét hallja. Így elevenedett meg a szegények fantáziájában is a romokból a múlt. Csak a műköltészet fortélyai nélkül, s más szemléletű mondatokban. Lehet, Kisfaludy Sándor olyan legendákat írt meg, melyeket dédapánk is elmondhatott volna térdén ültünkben. S mert ő nem láthatott párviadalt, nem ismerhette a sólymok, agarak természetét, a vitézi ruhák formáit, rendjét és sujtásait, más módon tekergette volna beszédét. Képzelete nem lehetett közönséges, hiszen ő fedezte föl a szórórostát.

Iskolás korom őszi és tavaszi kirándulásainak célja volt a vár. Szuszogva kapaszkodtunk a meredeken. Az út felén a Kinizsi-sziklánál megpihentünk. Az öreg vitéz erre a sziklára ült fölfelé bandukoltában, s az ereje alatt beroppant. Valóban, egy ülep fordítottja látszik a kőben. Milyen természetességgel fonta önmagához a nép, akit szeretett! Gyalog menesztette föl a birtokát látogató urat. Mintha paraszt gyalogolna fölfelé, paraszt-Kinizsi, de álruhás, földöntúli erő. Aki alatt még a szikla is behorpad, micsoda tettekre képes másban! Kisfaludy lóháton juttatja a csúcsra a bajnokot, ahogy történhetett.

Szülőfalunk öt kilométeres távolából apró a vár, akárha a behorpasztott kalap felső peremére bojtorján ragadt volna, valami kis csonk emelkedik a zsugorodó roncsból. Részletei nem kötik a képzeletet. Nekem is kihajolhat a gótikus ablakon egy rózsás keblű szép szűz, mikor Sümeg, Tátika vagy Csobánc várából megérkezem. Vadpecsenyék illatoznak, lelkemmé változnak a tárkony, rozmaring, kakukkfű, boróka, áfonyabogyó zamatától. Ugyanakkor megszólalhat a mulandóság baglya, a boltozat alól róka sompolyoghat, a megdermedt agarak közül kő gördül le a fölröppenő fácán farktollától, hol hajdan az úri élet, öröm mozgott és zajgott, rám szólhat a porkoláb: „Paraszt! Hogy merészeltél idejönni?” S előhúzhatom iskolás tarisznyámból a zsíros kenyeret, egy magasból hullott kőre ülve.

A valahol kallódó fényképen katonakulacsból iszom, nem a hegy borát, hanem a Séd forrás hideg vizét. Akkor még a vendégek maradékát meg a misebor ámpolnákra tapadt cseppjeit ízlelgettem ministrálás után. Aztán suhanckoromban arcra buktatott a somlai engem is, mint minden fiút ezen a tájon. Kirándultunk biciklivel, s hazafelé annyira berúgtunk, hogy egymást kellett támogatnunk. Képzelhető, milyen látvány, ha öt tizenöt-tizenhat éves kamasz az út szélességében, mint a tangóharmonika szűkülő és táguló potroha, bóklászik oda és vissza. Egyik társunk énekelve biciklizett be a kukoricásba, a másik az árokban akart maradni. Én meg összetörtem kölcsönkért kerékpáromat, levertem térdemet és könyökömet. Nem törődtünk az öregek figyelmeztetésével. A somlai bor itatja magát, de hirtelen támad. Aki ezt nem tudja, másnap bánhatja.

Apánktól nővére elörökölte a szőlőjét, s a papa úgy viselkedett, akár az önkéntes száműzetésbe vonuló király. Meghasadt volna a szíve elveszett országában. Sohasem ment a hegyre. Ha szüretelni segített a család másnak, apánk csak a hegykútig kocsiztatott bennünket, s onnan vitt haza este. Beljebb sohasem kocsizott, és nem lépett. Szőlője volt élete első nagy vesztesége, a második meg, mikor lovait a háború elhajtotta, a harmadik, mikor földjeit beadta a szövetkezetbe.

Ha a szőlőskert gyönyörűségében, a bor gyönyörűségében részünk nem lehetett, a históriákban annál inkább. Savanyó Józsi se kezdhette betyárkodását máshol, csak a Somlón. A közeli Besenyő-erdőből oda szamarazott föl egy hordó borért. De szegénynek nem lepte be nyomát a hó, a pandúrok könnyen rátaláltak. Valamelyik Veszprém megyei múzeumban láttam megfestett képét, Arany Jánosra hasonlított. Tekintetében bölcsesség és szelídség. Ez az ember ijesztgette annyira a környék urait? Kezébe inkább tollszár illett volna. Lehet, inkább fiskálislelkű volt. Sohasem ölt. Ezért nem ítélték halálra. A szolgabírót szabadon engedte, mert igazságosan ítélkezett a kezdő betyár fölött. Elkísérte, nehogy más bandák kirabolják.

Keszthelytől Veszprémig versengtek a faluk Savanyó tetteiért. Iszkáz sem maradhatott ki, azon a jogon sem, hogy nálunk született, a mi erdőnkben kezdte pályáját, eljött anyja temetésére drótostótnak öltözve, betört Pap János középiszkázi urasághoz a gyapjú áráért, itt fogták el a rozsban társaival együtt, László-napi búcsúkor.

Apám még látta, pici, hajlott és nagy orrú ember baktatott az utcán Adorjánházából a Bakonyba. Ez a Savanyó Jóska! – mondta nagyapám. Rokkant öreg, akit jó magaviselete miatt az életfogytig tartó börtönből tizenöt év után szabadon engedtek, hadd legyen juhász, ahol fölfogadják. Azért ment Adorjánházáról Tótvázsony felé, rokonaihoz. Tótvázsonyban egy fekete selyemkendővel székhez kötözte magát, és elsütötte a fejéhez fogott pisztolyt. Ám előbb búcsúlevelet írt a jegyzőnek. Fagyott, üszkösödő lábát nem hagyta levágni. „Meg kell bele halnom. Nincs menekülés, mert egészen el van rontva a lábam, meg nem lehet gyógyíttatni semmivel” – írta a pontos mondatot, és megütköztem. Nem volt analfabéta a betyár, okos volt ez a Józsi, kicsi ember létére esze miatt fogadták vezérnek. Ezek után nem csodálkozom Sobri Jóska alvezérén, Milfajt Ferkón sem, aki a szomszédos Dabronyban született. A „közép kisded termetű, gömbölyű képű, kék szemű, hosszúkás, vékony orrú, kikent kisded bajuszú” betyár nem volt a költői tehetség híjával. Máig ható híre előtt bábsütő mintába foglalt alakja áll, még előbbre rakom búcsúversét. És bátorságát dicsérem, hogy akasztása előtt fél órával így írt:

 

Kegyetlenségemnek meg van adva bére, Ellenem sok ember bosszúállást kére, Kiknek nem nézhettem summás kincseikre, Elrablám vagyonát törvény ellenébe. Utonálló voltam, az Ég nem nézhette, Hogy kezem tovább már a prédát keresse, Meg is vallom: sok volt kezemnek nagy tette, Isten igaz jussul fizet már érette. Kopácsy József a vármegyének tagja, Akinek még inkább én vagyok a rabja. Egy vagy fél óráig adott most kegyelmet, Pap Andor pajtásom, megengedj vétkemnek! Tapasztaltam véled hozzád hívségemet, Vége vagyon immár kényes életünknek, Fönnmarad a híre történeteinknek. Muljon el hát életünknek minden világi hivsége. Huzzatok föl rabok, holló élelmére! Tudom, nem lesz többé semmire szüksége, Látom már nincs hozzám senkinek hűsége.

 

Nem tudom, írt-e verset azelőtt, és Radnóti emlékét szeplősítem egy betyárral, mégis arra kell gondolnom, hogy a magyar költészetben ennyire halál előtti költemény csak kettő van: a Razglednicák és Milfajt Ferenc búcsúverse. Egyik a világköltészet teljes tudásával született, és emiatt lett kultúránk jelképévé a halál előtt, lecövekelve az egyéniség végéhez, a másik a lakodalmi köszöntők, népi kikiáltások, históriás énekek fortélyainak teljes birtokában fordult annyira egyénivé, hogy igaz lírának képzelem.

Tudom, a népköltészet szerelmes levelei, vőfélyversei, melyek magyar alexandrinban szóltak, gyakori ragrímeik ellenére is rafináltak rímeikben, gondolataikban árnyaltan terjeszkedők, mégis, a költő Milfajt mintha túltenne rajtuk rímelésben, rafinériában, alázatban és gráciában. Könnyen tehette, mert akkor maga volt a nép. A második strófa rímei – nézhette, tehesse, nagy tette, érette – többet mondanak minden szokásos összecsendülésnél. A szavak önmagukat fogalmazzák tovább, azért vannak, hogy előre is visszaragyogjanak, és nem azért, hogy betöltsék a szokást.

Kopogtatok, engedjen be utolsó órájába. S mert Kopácsy József, vármegyének tagja, megengedte neki ezt a versnyi időt, megértem, hálásnak kellett lennie érte. Úgy kellett fogalmaznia, hogy az engedélyezőt ne sértse; megbánóan, ameddig bírta. Nem sokáig. Már a második sorban („Ellenem sok ember bosszúállást kére”) mozog a büszkeség, nem tartja magát alábbvalónak ítélkezőinél. Aztán újra bűnbánatos és zrínyiászi mondatban szól: „Meg is vallom: sok volt kezemnek nagy tette”. Gyilkolt? Rabolt? Nem! Nagy tettei voltak – mondja magáról, s „Fönnmarad a híre történeteinknek”.

Két nevet említ, Kopácsy mellett Pap Andort, a pajtását, akitől bocsánatot kér. Talán azért, hogy ilyen alázatos, hogy meg kell halnia, s többé nem lehetnek együtt?

Savanyót és Milfajtot többért említettem, mint krónikájukért. A szegénység országára eszméltettek. A múlt tiszteletére oktattak, hogy ne tartsam különösnek dédapám fölfedezését, a szórórostát.

Utcánk porába, sarába neves költő nem lépett, hacsak véletlenül nem járt errefelé Berzsenyi Dániel vagy Szabó Lőrinc – mindkettőt elképzelhetem. Berzsenyi felé út vezetett Egyházashetyére is, felesége Dukai Takách Zsuzsanna volt, lehetséges, hogy a középiszkázi Dukaiak rokona. Szabó Lőrinc gyerekkorában megfordult a szomszédunkban: „Időnként elutaztunk, vasutascsalád könnyen mozoghat… látom az Adorjánházi vagy a Csöglei utcát” – írja a Tücsökzenében. Templomtornyunkat is látnia kellett, meg szélső házunkat is, talán egész közelről. Bóka László átautózott, „átporozott” Iszkázon, feleltetés közben említette.

A nép csak Marha Miskával és Kiskamondi Német Jóskával találkozott. Tomor Mihály (Marha Miska) vastag könyvét láttam gyerekkoromban. Most már elegendő nekem a tudás, hogy létezett, verseket írt, és kiadta őket ez a Szombathelyre vetődött falubeli suszterlegény. Falunk irodalomtörténetének bibliográfiája az ő verseivel kezdődik a század elején.

Sokszor hazajárunk, enyhíteni anyánk egyedüllétén. Leveleink ritkábbak látogatásainknál. Mintha sohasem jöttünk volna el. Annyira vagyunk otthoniak, amennyire dicsérnek és pletykálnak bennünket.

Nem tartanak idegennek.

Mert tarthatnának! S hogy ezt a gondolatot folytathassam, nagyapámnál kell kezdenem. Kiköltözött a faluból, épített egy házat, s a kis nagymama, aki tízéves koromig élt, arról beszélt, hogy nagyapám fenyőfasort ültetett a ház elé meg különös virágokat, s Böske meg Marcsa kérői a ház rendjét dicsérték. Nagyapámról többet nem tudok. Azt hiszem, olyan rendes volt, hogy már emlék sem maradhatott róla. Efféle emberek sírkeresztjén is hiba van. „Itt nyugszik Nagy István, élt ötven évet, szül. 1855., megh. 1915.”

Agyvérzést kapott a középiszkázi földön. Apánknak joga lett nagyapánk halála miatt kikerülni halálát. Persze a papa csak a sikereit mondta el abból a szörnyű időből, az első világháborúból. Nem beszélt sokat, mert azt hitte, nem érdekel bennünket.

De sikerei mögött a szörnyűség sírja tátongott, mint a kis- és nagyezüst kitüntetések mögött mindenkinek.

Ezért méltó falunk történetéhez.

Fiuméban lelőtt egy léghajót, és a tisztek kapták a kitüntetést azért, hogy megmentette a torpedógyárat. Legénybarátai vesztek el mellőle, s már csak a hősök fáiban zúgnak tovább. Földije megmutatta neki, mit esznek – a rohadó lovakat a meggyesből –, kitört rajta a sárgaság, ez is menekítette. Valóban, minden rossz a haláltól mentegette.

Még látom a történelem felém forduló arcát figyelmeztetni. Ha Simon Sanyi bácsival, a vöröskatonával találkozom, szemében tisztelet él a világ iránt, ilyennek érzem már a forradalmárokat s szemében a forradalmakat.

1920-tól mintha csak szántás, vetés, aratás történt volna – meg nagy telek.

Mire kinyitottam a szememet, egyéves koromban egy bombázógépre eszmélkedtem, láttam a búcsúzó katonákat. A legénység elveszett a háborúban, hiányuk máig ható, a falu csonka miattuk. Mikor a télen egy mulatságra összegyűltünk a korukbeliekkel, érezhettem hiányukat. Gyatrább volt az ének. De unokaöcsémmel is sétálgattam a kora tavaszban, s mintha az elveszett katonákat láttam volna virágzó barkásokban, a galagonyabokrok között, a homokbánya vörös és sárga színeiben, a megölt fácánok tollaiból s még a cigánykaraván hűlt helyéből is, ahol kormos fazekakkal, félretaposott cipőkkel, rongyos fehérneműkkel volt tele a dombtető, mert az ember kiszorítható a végekre.

Még akkor is, ha házat csinál, autóra gyűjt, a televíziónál ásítozik.

A falunkban most hétszázötven ember él – legkevesebb történetében. De jobban élnek, mint bármikor. Nincsenek a kenyér és a pénz híjával. A kultúrház párnázott székei megleptek. Meglepett tartalékolt vagyonuk (ötmillió forint a takarékban), autóik száma (húsz-huszonöt). De az is elgondolkoztató, hogy eljött ebbe a faluba az első autós halál.

Én meg a falumtól is így búcsúzok.

Mintha az üres bölcsőt megringattam volna, és visszanézek, meddig jár.

Az utca estére megtelik emberekkel. Jönnek a munkából, viszik a tejet a csarnokba, elbeszélgetnek a csarnok előtt, hazafelé leülnek a házak elé a kispadokra, hogy még lefekvés előtt rövid ideig együtt lehessenek. Mindent betakar az este homálya.

Ha nem ismerném a falut, most csak ezt az órát érezném át – a lombban megmoccan egy madár, a disznók nyöszörögnek, álmukban fölszusszannak a tehenek, kutyák ugatnak az idegen léptek után, motorkerékpár, autó világítja át a falu sötét zugait, s akkor még a csillagok is elhalványodnak egy pillanatra, hogy a háttérből újra kifényesedjenek a tiszta égen. Mert a falu csillagai olyan sárgán, vörösen, fehéren ragyognak, s olyan közeliek, mintha le lehetne őket szakítani. A Tejút valóban egy poros, fehér országút, ahol lovas kocsik, tehenek, kutyák lábbal fölfelé gurulnak, járnak, kiscsikók trappolnak, s befutnak az út menti csillagok közé.

Mennél nagyobb a csönd, annál tisztább az ég is, mennél kevesebb ablak világos, annál fényesebb a Tejút, a Nagy Göncöl, az Északi Sarkcsillag meg a Mars. Milyen jó lenne tudnom – gondolom magamban egyedül a kispadon – a csillagok nevét. Még meg is szólíthatnám őket, de csak nézem, és lefekszem én is, hogy fölkeljek a nap után.

Nem én leszek az első, megelőznek a falusiak – nemhiába feküdtek korán, korán is kell kelniük. Legelőször az állatgondozóknak. Ha az alvó hajnalban rövid időre fölébred, hallhatja a korai csoszogást, köhincsélést, néha még beszédet is, mikor két-három munkába induló találkozik.

Az állatgondozókat egyszerre sajnálom és irigylem, mert nem alhatnak már – milyen jó lenne a meleg ágy! De ők érzik át igazán a hajnalt, a felkelő nap rubinjaiban járnak, belehelik a harmat frisseségét, a zúzmarás fák sátrai alatt érnek el a major udvaráig.

Könnyen megmutathatom, merre van a major. Ott, a domb aljában, ahol az a sok fa látszik, ott, ahol a víztorony ezüst gömbje áll a magasban. Akik ott dolgoznak, behunyt szemmel is megtalálnák. Tudják az út gödreiből, merre járnak. A fák suhogása is eligazítja őket.

Az állatgondozók kezdik először a napot a szarvasmarha-, a sertés-, a baromfitelepeken. S hiába kevesebb már a ló, ha a legtöbb munkát gépek végzik is helyettük, akkor is kellenek, mint ahogy a gép sem nélkülözheti az embert. A korán kelők csapatából néhány ember kiválik a lóistállók felé. Minden állatfajtának külön lakóhelye van. Régen, amikor még minden parasztcsalád maga dolgozott a földjén, a ház végére építették az istállót, ahol együtt voltak a lovak, kiscsikók, tehenek, borjak, ökrök a jászol előtt. A mi istállónk már összedőlt, fölösleges lett állatok nélkül. Jól emlékszem rá. A fal mellett mindenütt jászlak álltak, a lovaké a jobb oldalon kezdődött, az volt a legnagyobb, utána az ökröké, majd a teheneké, a borjaké már olyan pici volt, akár a bölcső. Minden állat a falnak fordult, farral az istálló járdájának. A lovakat kötéllel, a teheneket lánccal kötötték a karikához. Tudták, miért. A mozgékony, tüzes lovakat fölsértette volna a lánc, sőt a zörgése még jobban ijesztgette, idegesítette volna. A tehenek nyugalmasak, hosszan elkérődzgetnek, csak akkor ugrabugrálnak, zavarják egymást, ha elszabadulnak. A szarvuk és a fülük között úgy kötötték rájuk a láncot, akár a koszorút. A lovakat kötőféken tartották helyükön, amelyet jó erős kendermadzagból fontak össze, s alulról a lófejekre húzták, hogy az alsó része az orra, a felső meg a homlokra illeszkedjék, s a torok alatt kötötték a kötélzetet a vaskarikába.

Nagyon szerettünk az istállóban téblábolni a felnőttek között. A férfiak igazi helye az volt, nem a konyha. Nyári hetes esők idején oda gyűltek, fejőszékekre ültek, vagy bele a friss lucernába, tiszta szalmába, és beszélgettek. Régi históriákat hallhattunk meg új történeteket. A gazda közben eleséget dobott az állatoknak, megigazította alattuk az almot, a szalmát.

Régen is a legelső reggeli út az állatokhoz vezetett. A férfi az eleséget a jászolba villázta. Nyáron zöld lucernát vagy lóherét, zabosbükkönyt, zöld kukoricaszárat, ősszel muhart, kölest, télen mindezt szárítottan. De télen a fő eleség a széna volt. A lovaknak a szemes zab inkább augusztustól novemberig járt. Télen, amikor ritkán fogták kocsiba őket, veszélyes lehetett volna. A zabtól a lovak tüzesek, erősek lesznek, és nem bírnak magukkal, vagy istállóban kell állniuk, vagy csak a könnyű szán előtt ügethetnek. Képzeljük el, milyen furcsa lehetett nekik eke, gabonásszekér helyett a szán, amit még az ember is elhúzhatna, akár ha öten is ülnek rajta. Tehát az állatok téli eledele szárított, mint az embernek a füstölt kolbász nyáron.

Akár nap sütött, akár hó esett, a ház asszonya valamivel későbben mindig elvödrözte a langyos vízben megdagadt kenyérhéjat, őrölt kukoricát, krumplihéjat a disznóknak. Szegény asszonyok köténye már hajnalban elkoszolódott, nemcsak azért, mert a disznóólakhoz cipelték a moslékot, hanem azért is, mert a disznók, leginkább a fiatalabbak, nagyon falánkok, orrukkal zörgetik a hidas deszkáit, abban állnak, amíg esznek, mintha eledelükben fürdenének nagy harsányan, közben befröcskölnek mindent a közelükben, még etetőjüket is. De hát minden asszonynak van másik köténye, vagy kötényét meg is fordíthatja, mikor fejni megy.

Közben a férfi kitalicskázta a trágyát az udvar végébe, új eleséget dobott a jászlakba. Az asszony langyos vízzel megmossa a tehenek tőgyét, kisszékre ül, és elkezdi a munkát, két kezével a tőgyeket húzogatva. Nehéz cselekedet. A tenyérnek hozzá kell tapadnia a tőgyekhez, mintha már eggyé válnának. Fölharsan a zséter, a fejőedény, spriccel, zúg, habzik a tej. S pár perc múlva már a begyűjtőhely nagy kannáiba ömölhet át.

Aztán a legelni járó teheneket kiengedték a gulyába. Hangos volt az utca a gulyás ostordurrogásától, mellyel az indulást jelezte inkább, mintsem a hátakat csapkodta volna. Mozgásra indított, nem terelt, arra a puli alkalmasabb, már az is elég, ha a lábukat megugatja.

A mi kanászunknak réztrombitája volt, talán katona korából. De a kanászhoz mégsem a réztrombita, inkább a kürtté alakított szilajszarv illett, mély hangja elhallatszott a szomszéd faluba is. Ám Kardos bácsi különös életéhez hozzátartozott ez az ütött-kopott, horpadt szerszám, akár az égő felével szájába dobott cigaretta vagy az egy hajtásra megivott liter bor.

Legelőre engedték az állatokat, a marhákat a rétre, a disznókat a páskomba. Üres lett a ház, megérezték a kisbikák a sarokban, szomorúan néztek anyjuk után, először még toporogtak, aztán elcsöndesedve nézték a falat, lefeküdtek, és fejüket oldalt hajtva bámulták a nyitott ajtót. Mezőre indultak az emberek is, elporzottak a szekerek a dűlőutakon, a kutyák csöndesen szunyókáltak a bokor alatt, tyúkok fürödtek a porban.

Így múltak el a régi reggelek. Ma sem könnyebben, mégis másképp. Az állatoknak ma is enni kell, dolgozni kell a mezőn. De a munka természete megváltozott. Az emberek egymásért dolgoznak és legtöbbször géppel. Amennyire megkönnyíti a gép a munkát, annyival kevesebb embert látunk az állatoknál meg a földeken. Akik ott maradtak, csöppet sem lustálkodhatnak.

Mit csinál az a korán kelő állatgondozó, aki hajnali ablakunk előtt elballagott? Olyan eledelt etet, mint valaha, de már gép sodorja a szájak elé a szénát meg a többi takarmányféleséget, nem kell a kútból vödörszám merni a vizet a vályúba, ott a jászolon a vízcsap. A trágya futószalagra kerül, onnan csillébe, hogy könnyebben helyére juthasson. A régi kis istállók helyett, ahol együtt lehetett mindenféle állat, most nagyok, tágasak fehérlenek a gazdaság udvarán. Külön-külön tartják a fejősteheneket, a hízásra fogott tinókat. A disznók helye sem hasonlít a régi hidasokhoz, ólakhoz. Az anyakocák fiaztatókban hordozzák nagy hasukat, külön a kiskamasz süldők, külön a hízók. A fejőgépek megkímélik a kezeket, és gyorsítják a dolgot.

Aki az állatokkal foglalkozik, télen-nyáron, hóban, fagyban teszi munkáját. Mindegy, akármilyen nagy az ünnep, hívják az éhes szájak, s maguk mellett tartják késő reggelig, és estefelé visszavárják mindennap. Reggel és este között, mikor pihenhetnének, otthon kell tenni-venniük, mert van otthon is tehén, háztáji föld, csirke, tyúk, liba, kacsa. Dolgoznak, hogy a hús, a tojás és a tej megteremjen.

Nézek egy galambot, amint hirtelen szárnycsapással fölszáll a mezők fölé. Augusztus van. A kombájnok learatták, elcsépelték a gabonát. A szélső ház mellett traktor szánt, elmegy egy kilométerre is, aztán visszafordul. Reggel óta figyelem, vagyis hallom a hangját közeledtében erősödni, öt ekét húz egyszerre. Szaporán fogy a tarló, és növekszik a barna szántás. A varjak még az erdőből is iderepülnek, a földszagban kukacra vadászni. Nem szükséges a keresgélés – egy-két szökkenés, röppenés, és már célozhatnak csőrükkel a kukacokra, az eke kiforgatta őket kis üregeikből.

A traktoros, ha irányba állította gépét, elábrándozhat valamicskét, például azon, milyen gyávák ezek a nagy madarak. Egy fecskétől is fölijednek, ha rájuk cikázik, süketítő károgásba kezdenek, le se szállnak addig, amíg bolondozik velük.

Én is szántottam valamikor, nagyon kicsi koromban meg apám után mentem a barázdában, szerettem a puha földet nyáron, hűtötte meztelen talpamat, jó volt egerekre vadásznom, botommal bolygattam kifordult fészküket. Az egyik ló az előbbi barázdába ment, amelyre aztán ráfordult az újabb. A másik ló fölül a parton. Apám szólongatta őket, talán azért olyan sűrűen, hogy a lovak is meg ő is elszórakozzanak. A lovat vezette a barázda. Le se nézett, lába úgyis megérezte, ha kilépett belőle. A vaseke meg, ha jól állították, szép egyenesen követte a kétkerekű taligát, amire kapcsolva volt, hogy a taligára ráakaszthassák a hámfát, a hámfára az istrángokat. A szántó ember sokat álmodozhatott. Most már annyival jobb a traktorosnak a dolga, hogy ülhet a gépén, mert bizony sokat kellett az eke után gyalogolni. Azért mégsem lehetett mindenről megfeledkezve bandukolni. Megszólták a rosszul szántókat. „Cseh barázdát” hagytak, fölszántatlan szigetecskéket, amelyek még a ráfordított föld alól is kitetszettek.

A föld a magvak ágya. Jól meg kell vetni. Nemcsak szántással, hanem fogasolással, hengerezéssel, amikor a rögöket aprítják, finommá törik, zúzzák. Belekeverik a trágyát. Aztán kezdődhet az őszi árpa vetése szeptemberben. A kukorica, a répa, a krumpli még kint van a földön, amikor már a jövő évi termés első vetőmagvai visszakerülnek.

Anyám kamrájában használatlanul áll egy gépezet, a csörlő. Olyan, mint a ló nagyságú bogár. Vetőmag tisztítására használták. Fölül beleöntötték a magot, a lejtős, lukacsos hengert megforgatták, hogy kiválaszthassa a rossz gabonaszemeket a jóból. A rossz már az elején kipotyogott, a jó meg végiggörgött a henger végéig, s kihullott szép, tiszta halomba. Tiszta és finom lett a föld is, tiszta lett a mag, kezdődhetett a vetés.

Akik a traktorok után széles, magas gépeket látnak porozni, ne felejtsék, hogyan vetik a magot. Szeptemberben az őszi árpa, októberben a rozs és a búza kerül a földbe. Hamar kicsíráznak, kizöldellnek, s télen csak arra gondol már a földműves, ki ne fagyjon a zsenge zöld, takarja be vastag hópaplan, mert akármilyen furcsa, a hideg hó védi a vetéseket. Kora tavasszal a tavaszi árpa, zab, kukorica, krumpli, répa, napraforgó várja a földet. S májusban már tőlük is zöld a határ, nemcsak a rétektől és a fáktól. A táj egyre szebb lesz, kihozzák kalászaikat a gabonák, a kukoricák kardleveleiket növesztik, a répák gömbölyűen szétterülnek, a napraforgók bársonyosan, ezüstös zölden integetnek, még úgy, mint a csöpp kezű csecsemők. A krumpliszárak csokorban kapaszkodnak egymás köré.

A gabonatáblákról már messziről tudni lehet, miféle fajta. Az árpák selymesebbek és alacsonyabbak a rozsnál. A rozstábla, ha megfújja a szél, ezüstössé válik, mint a hullámzó Balaton, s még mintha kis halak milliárdjai is úszkálnának a felszínen. A búza méltóságosabb, sötétebb, erős szára miatt nem olyan hajladozó, talán mert ő a gabonák királya, belőle lesz a kenyér.

Először az őszi árpa sárgul, aztán a rozs szőkül, nemsokára a búza bronzosodik, és vörösrézszínű lesz a zab a tavaszi árpák aranya mellett.

Kombájnok kezdik a munkát júliusban. Augusztusban az összes gabonatáblát learatják, csépelnek. Most egyszerre történik minden. Régen külön arattak, és külön csépeltek. Meg kell ismernünk, meg kell értenünk a régi munkát, hogy megtudhassuk, milyen csodálatos gép ez a mostani kombájn.

Mikor néztem anyám szélső háza mellett a traktort, eszembe jutott, én is szántottam itt, én is arattam. Már kiskoromban rászorított apám a kaszára. Először megtanította a módját, aztán mikor már erősebb lettem, tizenöt-tizenhat évesen rám bízta az érett gabonákat. Nem volt nagy a föld, nem kellett beleszakadnom, mégis sok szalonnát, tojást ettem, hogy bírjam. Nem is vágtam olyan széles, hosszú rendet, mint a felnőttek, csak amire erőmből futotta.

A föld végén megélesítettem a kaszát, fölállítottam velem egy magasságba, s a nadrágomra kötött tokmány vizéből előhúztam a kaszakövet, és a tanult gyors ütemre húzkodtam, csihakoltam a pengén. Aztán kaszámat a szárak aljához döntöttem szép lassan, s hegyét kissé fölemelve, tövét pontosan a talajhoz illesztve vágtam, mert így kisebb a tarló, s így lehet szabályos, egyforma rendet vágni, s a penge sem siklik a földbe, nem csorbul ki olyan hamar.

Először minden szépnek és könnyűnek tűnt, a takaró rendben egymásra sodorta a levágott szárakat, a marokszedő az asszonyok takaros dolga szerint sarlóval ölelte ki magának a rendből a markot, a kötöző meg már kévébe is kötötte a két-három marokra valót. A kötöző kiterítette a gabonaszárból csavart kötelet, lehajolt egyszer, kétszer, háromszor, igazgatott, összepréselt, és már kötött is, fölemelte, hogy jó szoros-e a kéve, ledobta huppanósan, és ment tovább. De amikor már a kévék sokasodtak a hátam mögött, és a nap is egyre följebb gördült az égen, irigyeltem törpe árnyékomat, úgy csinált, mintha könnyedén kaszálna, én meg izzadtam, émelyegtem, szomjaztam a forróságban. Délelőtt vártam a delet, délután az estét. S nem volt elég a kaszálás, a kévéket keresztekbe kellett raknunk, összegereblyéztük a hulladékot, a kuszát, s bizony ott talált bennünket a hold a tarlón.

A kasza a búzát fogta a legnehezebben, legkönnyebben a zabot, a rozsot meg azért volt rossz kaszálni, mert magas és sűrű, még ha a szára vághatóbb is.

Aratás után azonnal kezdődött a behordás, amit nálunk takarulásnak neveznek. Az emberek fogatokkal vagy gyalogosan segítették egymást. Akinek nem voltak lovai, asztagot rakott, vagy kévét dobált a szekerekre. Ezt a nehéz munkát enyhítette a vendégeskedés, a reggeli paprikás tojás, a déli csirkepörkölt, a háromfogásos vacsora húslevessel, sültekkel, mákos, túrós, diós buktákkal. A fáradtságot az esti szép beszélgetések, borozgatások is oldották. Mi sem volt érdekesebb a gyereknek a régi történetek hallgatásánál!

A gyerekeknek még a cséplés izomszakasztó, izzasztó, poros, kora hajnaltól éjszakáig tartó munkája is ünnepnek tűnt.

Behúzta a traktor az udvarra a hatalmas cséplőgépet a házmagas asztagokhoz. Satukkal, ékekkel vízszintesre állították és rögzítették. Fölcsatolták a szíjakat. A nagy hajtószíjat kigöngyölítették a traktor és a cséplő közé, fölrakták a traktor hajtókerekére, hogy az egyik gép a másikat megindíthassa. Zsákok kerültek a magfolyatókra. Csúszdák oda, ahol elöl kijön a szalma. A kazalrakó kimérte a kazlak helyét. A kévedobálók felmásztak az asztagokra, az etető férfi és a kévemetélő lány föl a cséplőgép tetejére. A szalmaverők szalmára vártak favilláikkal. A nyársolók vasalt végű nyársaikra támaszkodtak, ők meg a szalmaverőkre vártak. A mázsáló meg a zsákolók a magra. „Kezdhetjük?” – kérdezte a gépész, s rákapcsolta a motort a szíjhajtó kerékre. Megindult a munka. Kéve esett a metélőlány lábához, fölemelte, elvágta a kötelet, kézre adta az etetőnek, aki lassan a kalászok felől beleengedte a dobba. A gép zsongása ilyenkor szaggatott bömbölésbe váltott, mintha küszködne. Küszködött is, hiszen akkor végezte a legfontosabbat: kiverte az érett szemeket a kalászból. A gabonaszemek súlyuk miatt elváltak a szalmától, a forgólapátok szelében megtisztultak és lehullottak. A pelyva és a szalma is külön útra került; egyik a törekesekhez, másik a szalmaverőkhöz meg a nyársalókhoz.

Így folyt napról napra egy hónapon át, augusztus huszadikáig, amire illett a cséplést befejezni.

Olyan jó volt a padlásra öntött magvakban fürödni, mint a halaknak az éltető vízben. Hűvösség vonzott a meleg felszín alól, s amíg nyakig süllyedtünk, markunkban nézegettük a bársonyos búzát, s kerestük a vastagabbik végén a jövendő csíra pici horpadását, s meg is találtuk benne úgy, ahogy a felnőttek mondták: Máriát a még kisebb Jézussal az ölében.

Ma már egyszerre történik minden aratási munka. Egy hatalmas gép hengerre szerelt lapátjaival elkezdi a gabonatáblákat legelni, arat, csépel, bálákban hagyja maga mögött a szalmát, s mire fölébredünk, üres tarlót látunk a tegnapiból.

Vagy éppen azt a traktort, melyet említettem, amint szánt a jövő évi termés alá.

Nincs pihenés. Azért sem, mert a gabonák után még sokféle növény zöldell, érik, betakarításra vár. A kukorica augusztusban kezd tejesedni, szeptember végére érik.

Szeptember végén kellene hazamennem. Annyi munka adódna, hogy talán nem is jöhetnék hazulról el decemberig. Leszedhetném a szilvát a fáról, leverhetném a diót, de a répát is csíráznom kellene nagykéssel. S már csak az adna boldogságot, ha beleülhetnék a hideg levelekbe, s megmelegíthetném őket magam alatt. Majdnem olyan boldogan, akár a kukoricafosztásban, mikor a nagy halom alján lábam a sárba ér, de hátam mögött egy hegy arany, akár a nyár, aminek támaszkodhatom.

Elmesélhetném, milyen szomorú az ősz, és mennyire elveszi kedvemet, mert üres a mező. Talán csak az ökörfarkkóró merevül annyira, hogy kitéphesse a szél. Talán egy elfelejtett fűhalom vagy boglyanyáj, ahogy hidegtől borzolódik, és várja a szekeret. És odamehetnék, ahol az emberek bandukolnak a major felé, mehetnék azon a tájon magányosan, boldogan és szemérmesen.

Alszik a világ, és tavaszra vár. Még én is elbóbiskolok, hogy fölébredhessek a hóvirágra.

Bevásárlok, és pénzemért azt kapok, ami van. Sorban állok annál a pultnál, ahol kimérik a kenyeret, szalámit, kolbászt, szalonnát, a kosaramba cukrot, cigarettát, lisztet, paprikát rakok, bort, selyemcukrot, a kasszánál fizetek, átteszem a kosárból a szatyromba az élelmiszert, hazamegyek, feleségem megfőzi, elkészíti, elraktározza – s egyikünk sem gondol a történetre: mindez honnan való?

De ha elmegyünk egy olyan étterembe, ahol emlékezetes ételeket szolgálnak fel, megindul bennünk a visszaálmodott gyerekkor konyhapárája, s a reggelik, ebédek, vacsorák illata a szívünk körül keringve, aztán eszünkig emelkedve elönt bennünket. Vagy messzire röpít, az illatok hajdani forrásaihoz, vagy fejünk fölé emeli varázssátorát, hogy elvonatkoztatva az emlékezőhelytől, ott és mégsem olyan gyönyörűséges étvággyal együnk, mint valamikor.

Milyen szegények voltunk, és mégis milyen ízesek voltak azok a szegényes ételek! És milyen szertartásosak voltak az evések! Szinte a létbizonytalanság fölé nőtt az a biztonság, ahogy mi ettünk akkoriban.

Ízesek voltak? Vagy csak az emlék emeli őket azzá? Már nem tudom, de nem is érdekes. Az a főtt krumpli, kukoricakása, krumpligánica, krumplikása éppen olyan finom lehetett, mint a mostani díszebédek, s az akkori ünnepi ebédekhez meg semmi sem ér föl ma már. Gyanakszom az emlék fűszereire, de nem felejthetem azt a valóságot, fűszereinek valódi erejét és árnyalatait, melyet csak az anyák tudnak úgy vegyíteni, hogy felejthetetlenek lehessenek, olyan anyagból, melynek termőhelye karnyújtásnyira van. A liszt, a krumpli, a kukorica a föld aromáit hozza az asztalig.

S a baromfiudvar népe meg az ólak röfögő keséi és bongyorai, hasukban az alkonyatra hűlő árpaföldek fölszabaduló szalmaillatával és az őszi kukoricatáblák keserédességével!

Ott a vászonabroszon, melyet még a helyi takács szőtt, azon az asztalon, melyet az ismerős asztalos csinált. Legyenek bár az evőeszközök kopottak, az ételek megszokottak – megújulnak a nyelv és a gyomor kívánságaitól.

Mi nem szoktunk dicsérni – jaj, de finom! –, mi tudtuk, hogy jó. Megdolgoztunk ételeinkért, s azt ettük, amit munkánk növelt. A falatok emiatt is ízesebbek lettek.

Lehet, hogy akkor fejeződött be a múlt, mikor az asztalra nylontakaró került a vászonabrosz helyett? A kapkodó evés is akkor kezdődött? Most már vasárnapokra gyűlnek csak össze a családok. Az öregek otthon fölmelegítik, ami maradt – köznapokon. Nem tálalnak, egyedül esznek, kislábasból kanalaznak, villáznak a hokedlin. Gyorsan, mert magában rossz étvágyú az ember.

Evés közben nem beszél a magyar – mondja a buta szólás. Dehogynem beszélne! A szavak megindítják a száj nedveit, a történetek, a morrantások, a motyogások, a morfondírozások csak az első ízlelés pillanataiban hallgatnak el, aztán megindulnak, és rábízzák magukat a rágás és nyelés ritmusára, befészkelődnek a kis szünetekbe, hogy azokat tágasabbá feszegessék, s legyen ideje a testnek eltűnődni étvágyán és egészségén. Akkor boldog a nyelv, ha az ízek és a szavak patakocskáiban fürödhet, lévén alapvető képessége mindkettőre. A gyomor, ha fészeknek érezheti magát, lassan, szálanként bélelődve. S boldog az agy is, ha magának gondolhatja kezdeteitől azt, amit az ember megeszik.

Ez a gyomorbaj leghatásosabb ellenszere.

Kenyeret süt titokban az öregasszony – olvasom az egyik novellában –, de kifelejti belőle a sót, és elásatja a postással pénteken. Gyönyörű novella, a kenyérsütés siratódala. Nincs a háznál rozsliszt, és mit ér a kenyér rozsliszt nélkül? A dagasztóteknőt a padlásról kell lecipelni, félre volt az már állítva végérvényesen. Pénteken nem szabad, csak bármilyen napon, de inkább szombaton szokás. A lopva dagasztott, kelesztett tésztát betemette a föld végérvényesen.

Mi is lebontottuk a kemencét, a szénvonó kis fekete csonkjára találtam a múltkor, anyám a nyelét feltüzelte, de semmirevalónak tarthatta ezt a kis fekete görcsöt. Néha, amikor az udvar végi téglahalomban kutatok valami házi lyuk bedugaszolása végett, ráakadok egy-egy füstös téglára, kemencéből, füstölőből valóra. A kamrában még függ a gerendáról a kenyértartó. Erre rakta anyám a kihűlt kenyereket, antennához hasonlít vízszintesen egymás fölé ácsolt keresztjeivel. Most pókhálós zabla- és zsákmadzagtartó. A meleg kenyerek az ágy dunyháira kerültek először, hogy a keménység ne merevítse meg őket. Alakuljanak törvényeik szerint. Abba a kenyérmeleg ágyba volt a legjobb lefeküdni. Olyant éreztem mindig, mintha anyám mellett aludnék.

Hadd nézzem végig a kenyérsütés napját az én szememmel.

Anyám izgatott. Rakom a fát a tűzre, apám hosszúra vágta és közepükön elhasogatta a karvastagságú ágakat, s lerakta a kemence elé a színbe. Megrakom a tüzet, boldog vagyok pírjában – ősemberörömmel, pásztorboldogsággal ülök a tuskón. A konyhában megkel a tészta. Anyám már letapsolta a lisztet a kezéről, s a lehulló liszttel telehullatta a tésztát, jobb alsó karjával letörölte verejtékét. Már túl volt a dagasztáson, mikor a teknő végébe ojtotta a kovászt, s a lisztes fülű vizesbögréből öntötte a vizet a lisztre, tenyerével az ázott lisztet hozzátapasztotta a kovászhoz, és dagasztotta, dagasztotta. Azokat a régi kenyereket az asszonyok verejtéke is sósította, azért voltak olyan szentek és eldobhatatlanok. Már túl volt a szakajtáson, mikor a vászonnal bélelt zsomporokba egyengette a kenyerek alakját, hogy aztán abból keljenek, púposodjanak, s ha áttüzesedik a kemence ganéjjal kevert sártapasztása, és a gyereke, vagyis én, már megtette dolgát, becsoszogjanak a sütőlapáton a hőségbe, a zsomporok bordázatát viselve, meg a szakajtóruhák monogramjait. Ettem olyan kenyérből is, melynek héjából V B – Vas Bözsi édesanyám – nevét vágta ki a kés.

Ilyenkor később kellett a tehenet kihajtanom. Megvárhattam a szertartást. Megehettem a fokhagymás-tejfölös lángost, mellyel a kemence hevét kipróbáltuk. Mikor a szénvonót a lyukra düllesztett deszkákra nyomta valamelyikünk, a vakarcs szomszédságába, el kellett mennünk dolgunk után. Hatalmas, kerek lángossal baktattam a tehén csánkja mögött, ostorral kezemben, igazán tejfölös szájjal, mert még a bal kezem is tejfölös volt, s úgy éreztem a fölkapaszkodó fokhagymaszagtól, mintha a bajuszom is kiserkent volna. A tehén azon a délelőttön nem lakott jól, a jóllakottságát jelző bal oldali gödör hátsó combja, a gerinc és a bordák között nem tellett meg fűvel és vadlucernával, az idegenből fél nyelvvel kanyarított répalevéllel és kukoricaszárral, csak egy picit fölpúposodott. A tehén nem akart hazamenni, ütni kellett a farkánál fogva, mint a gumibot kék hurkái testemen, úgy borzolódtak a botcsapások a farka fölötti zsemleszínű mezőn, amit a hátsó lapocka fennsíkká feszített. Várt a tejfölös bableves, enyhe fokhagymaillatát fedő sárgarépaszeletekkel, a tányérszélről integető babérlevéllel, mely akkor vált igazivá, mikor a levest a kanállal megkavartam. A kenyérsütés második áldása, a kis nyúl a szekérdeszka alatt, akit lucernakaszáláskor megsebesítettünk. A kis nyúlnak is hamuszínű volt a hasa alja. Vakarcsot törtünk a bableveshez.

Anyám idegessége már elmúlt. A kenyerek a dunyhákat melegítették. S közülük az egyik arra várt, hogy késsel megkeresztelve megszegjük az esti habos nyers tejhez. A többiek fölszállhattak a helyükre, én meg befekhettem utánuk a dunyha alá.

A kenyerek néhány nap múlva kiszáradtak, de úgy, hogy megtartották tegnapelőtti meg azelőtti zamatukat.

Másnap megszokott napra ébredtünk. Először ötkor az apám, anyám néhány perccel utána, ahogy illett, mint ahogy a gyalogúton kellett menniük a nap felé: elöl az öreg, mögötte az öregasszony. A gyerek fölkelése olyan, mint amikor a kiscsikó elmarad, oldalra trappol, nagyot kerül, és a mélyből előrebandukol. Annyit szunnyadoztam és mozogtam, hogy egyszer csak az asztalnál találtam magam a malátakávés tej szomszédságában meg a zsírdarabot tartogató kistányér előtt, ahová a héjában főtt krumpli aranygömbjei pottyanhattak alumínium késem alól. Az asztal közepén volt a kéttenyérnyi túrós tál – ki-ki ízlése szerint válogathatott, zsírral vagy túróval eszi-e a sózott krumplit. Ez a túró, azt hiszem, csupán családi volt, mert apám az olvadt zsírt ki nem állhatta. Úgy is szokott rosszallólag jellemezni embereket, hogy a zsírt kanállal eszik. A mienk csak a kanál formáját vette föl, onnan szaggattunk apró foszlányokat a krumpli tetejére, s ráhintettük a sót hüvelyk- és mutatóujjunk egymás fölött járó rostájából.

A zsírozott, héjában főtt krumplinak nem olyan az íze, mint amit a forró hurkához készítenek: a zsír, a só és a krumpli sokkal különvalóbb, szinte a nyelv hátsó felének kell megbirkózni egyesítésükkel, de ez a munka gyönyörűség, kellő jutalommal. Efféléket csak annál az asztalnál lehet érezni, amelyik az egész családból fon koszorút magának, hogy később krumpli- és kenyérhéjaival, üres tányérjaival, maszatos szélű kanalaival, egyberagadt fogú villáival a mezőre tuszkoljon bennünket.

Fiatalabbik nővérem nagyon szerette a kukoricagombóc-levest, a kukoricalisztet gombóccá gyúrtan, tejben elkészítve. Vacsorára szoktuk enni. Őszi és tél eleji eledel volt. Mikor még érezték az izmaink a szedés és fosztás munkáját, az egyikét gyötrelmesen, a másikét búbánatosan. Szép és keserű volt a gombócleves, akár az őszi esők, ha módjukban áll még leveleket is rántani magukkal.

De ne folytassuk a vacsoránál. Ülepedjünk le kissé az őszi és téli ebédeknél. Azért mondom, hogy itt maradjunk, mert ezek az évszakok csillogtatják föl a szegénység igazi eledeleit addig, míg a disznóölések idejét el nem hozza az advent. Attól kezdve vágnak már a parasztok, de még csak a félig hízott süldőket. Karácsonyra valamivel többre futja. Januárra már belehíznak a disznók másfél-két mázsájukba, és az az igazi! Csak a gazdagabbak tarthatták be ezt az ütemet, a szegényeknek egy hízójuk volt, s addig etették, ameddig lehetett.

Menjünk vissza a kukoricakásás ebédhez. Nem a gombócok finom kukoricalisztje való hozzá, hanem a lisztet zúzalékokkal érdesítő dara. Fől a lábasban a kása, csöpp vulkánokat és gejzíreket pöffentve magából. Jó lenne hozzá pirított szalonnaaprólék, de ilyenkor csak hagymára tehet szert az asszony. Ha szalonna volt még, már aratásra se volt az elég. Anyám receptje szerint cukros tejet is lehetne önteni rá. „Cukros tejet?” – mondja az apám. Családunk pártokra oszlik. Idősebbik nővérem utálja az egészet, bátyám apámra sandít, egyfélét esznek a férfiak, fiatalabb nővérem anyámmal együtt tejezi, én meg, mint akinek két tányért raktak az orra elé, kóstolgatom: a hagymás-zsíros férfiaknak való, a tejes-cukros meg a nőknek. Eszembe jut a reggeli, akkor apám volt a nőies a túrós krumplival.

Persze ha délre kukoricakása van, akkor nem lehet mellé kukoricaprósza, akkor krumplival kell változtatni a menün. De ha ma éppen a lepénnyé simított, aszalt otellószemekkel telehintett, töretlen kristálycukorral édesített prósza lett volna az ebéd, akkor nem vacsorázhattunk volna kukoricagombóc-levest. A krumpli és a kukorica helyet ad egymásnak. Már semmi közük ahhoz a torzsalkodáshoz, melyet a mezőn folytattak, akár a Nap és a Hold. „Be tudnád te világítani az éjszakát?” – kérdezi a Hold a Naptól, s nem gondoltak arra, hogy az embereknek mindkettejük fontos és gyönyörű.

Édesanyámat megtanította az anyja a cicegesütésre, a krumplis lepényre. Mikor a nagymama ellátogatott hozzánk, ezzel a cicegével kapta meg a gyermeki tiszteletet. Reszelt krumpli lesütve tepsiben, vöröshagymás zsírral leöntött teteje fölpirosodva, a széleken legfőképpen, ahol már annyira ropogóssá sül, hogy a vastól úgy válik el, hogy visszakunkorodik önmagára, megadva ornamentikáját. Barna rojtjait szerettük a legjobban, mint a nyulak a lucernások grafikába illő szélét.

De ezek csak őszi-téli helyzetképek. Mért jutnak mindig eszembe? Talán az ősemberre emlékezem, aki nyáron a világ töméntelen lehetőségét használta ki, de egyszer csak észbe kapva, mint a fuvarozó hörcsög, üregét telerakta a tartós magokkal. Tavasz! Milyen hamar pirosodik a cseresznye, érik a meggy. Szent Iván napján már a puha édes alma is ehető. Eltartanak addig, míg a kajszi megsárgul piros kerületesen. Aztán a rozsra, árpára érő körték! S egyszerre jönnek a szőlők korábbra érő fajtái. Hátuk mögött a cukorborsó, ahogy lehet már szedni a konyhakertből: zöldbab, uborka, paprika, paradicsom mutogatják jelenvalóságukat, hamvasodnak a szilvák, s az őszi körték és almák fölzárkóznak siető előőrseikhez. Könnyebben lehet élni. Szüret lecsóval, kinek szegényebben, kinek gazdagabban: üresen magunknak, rokonainknak már tojással, a kedves idegennek csirkeaprólékkal is telehullatva.

László-napra már lehet az első kelés csirkéből rántani. István királyra már vére is sütni való, mert a kispipiből csak alig csorog a tálba.

Nyári vasárnapokon csirke: rántva, pörköltnek, paprikásnak. A köznapokon üres zöldbab, üres cukorborsó, üres tök, pogácsák, kelt rétesek meg tojásrántotta reggelire, hogy bírjuk a kapálást, aratást, cséplést. A szeptemberi Mária-napi búcsúra meghíznak az első kacsák és ludak, kerül újbor is az előszedésből. Az év leggazdagabb ebédjét kezdik csinálni a nők a búcsú szombatjának délutánján. A férfi a távoli hentestől disznóhúst is szerzett, abból töltik a paprikát. Szombaton délután darálják a diót, törik a mákot a famozsárban a bunkós végű méteres szálvassal, rézmozsárban porlasztják a cukrot. Levágják a baromfiakat, s ha jó a gyerek, libamájat is kaphat vacsorára, de csak egy kis darabot, mert úgyis türelmetlenül eszik ilyenkor, az utcára fülel, és lódul az ismerős kocsizörgésre, le ne maradjon a zöldáglopásról, mert nagy dolog az erdei fejszézés, rakodás izgalmát végigélni, aztán hazatrappoltatni a lovakat, ülve a cserfalevelek illatában.

Szombaton már főhet a töltött paprika, mert másnapra lesz igazán jó. A diós és mákos kalácsok is sülhetnek este. Habverők zörögnek, alakulnak a torták, sütemények. Minden csupa vanília-, mazsolaíz, tepsimeleg a lányok holdudvarában. Ők művészkedik ki a süteményeket, ők szeretik a nyalakodó kóstolgatást, szinte a nyelvükkel mérik ki az édes ízek arányait. Ha van szakácskönyv, csak a süteményekhez kerül elő, legtöbbször sárga, lisztes, rongyos papírdarabkákról olvassák el a tintaceruzaírást.

Az őszbe hajló estén már a férfiaknak is jó elidőzni a meleg konyhában, de nem passziózhatnak sokáig, fát kell hozni a tűzre, hasogatni, ha már kifogyott. A búcsúi szombatok izgalma inkább a baromfivágás borzongásából meg a sütemények tésztáinak és krémeinek kikeveréséből adódik: a vasárnap délelőtté, hogy idejében elkészül-e az ebéd, kinyúlik-e a rétes? Mindig van valami baj. A szegények sütője olyan sokszor megbízhatatlan! Vagy alul nem süt, vagy fölül, vagy csak az egyik oldalon, vagy túl heves, és a tészta szélét és csücskeit megégeti, de a belső részek nyersen maradnak. Mennyi izgalom, ügyelet, kéztorna, futkosás! A megnyugvást az ebéd vége hozza csak. Az asszony az asztalnak arról a végéről, ahol leggyorsabban, senkit sem zavarva lehet szolgálni, figyeli az első kanalazásokat. Az izgalom jutalma a mi látható étvágyunk, hallható szürcsölésünk. Kezdjük a szesztöményerejű tyúkhúslevessel. A tészta hosszan csavarodik a kanál körül, s nemcsak az éles ízek gúzsba kötésére való, hanem játékszer is, játékosan hűtünk általa. Középen, a tál mellett tányérban egybefőtt és hosszába vágott sárgarépák, kunkori petrezselyemgyökerek a cérnametélt foszlányaival s a hajlatokban fészkelődő feketeborssal – közeikben sápadt szárnyak, nyakak, lilás zúzák, gyűszűnyi, sötétbordó szívek többes számukkal híresztelik a vendégnek: nagy ebéd indul itt.

Búcsú napján még az öregek is nehezen mozdulnak el a litániára, jobb együtt maradni, jobb ott maradni a délutánba nyúló ebéddel. A második fogás rántott csirke, sült liba és kacsa krumplival, rizzsel, savanyúságokkal, köztük a legjobbal, az édesen keserű-savanyú, idén dunsztolt kékringlóval, melyet még a teljes érés előtt kell leszedni, hogy az üvegben el ne fosolódjon, hanem megtartva ruganyát, lehessen majd szeletelni a húsok közé. A savanyított ringló igazán csak a magja körül tartotta meg édességét, kesernyéjét is a magból szívta rostjaiba, nem győzhette le egészen az ecet külső támadása: a három íz egymáshoz változott, egymásból lettek ezek az ízek bájossá és pikánssá, egyedülvalóvá, melyet csak a savanyú ringló adhat, kiváltképpen a lúdhússal való együtthatóságában. A közönséges vasárnapi ebédek alkalmával, mikor csak egy csirke, tyúk, ősszel már réce, lúd került az asztalra, a szokás törvényei szerint mindenkinek megvolt a maga darabja, kinek a combja, kinek a mellehúsa, szegény édesanyámnak meg a nyaka, szárnya és a lába – búcsúi bőségünkben mindenki válogathatott volna, fölcserélhettük volna anyánk aprólékeledeleit a mi ritka csontú nagyobb húsainkkal, de nem tettük, ettük, amit mindig, megvárva, amíg a vendégek kiszedik kedvenc darabjaikat.

Járnak a borospoharak is. A második fogás befejeztével szoktak a leghangosabban elcsilingelni a tányérok fölött, szinte harangszóként, legtöbbször a litániára való beharangozás kettős szavával együtt. A bor alámossa a combok élő állatot őrző szagát, a különféle mellhúsok egymásra hasonlító illatát, mert az ízek szaggá vegyültek, párologtak orrunkba fejünk csatornáin. A töltött paprikára már csak a bor torkunk aljáról előrebukó illata vár. Jöhet a cukortalan paradicsomszósz a paprikaütegekkel.

Föl sem foghatom, miért aromásabb a régi fajtájú, zöld húsú, mint a sárga: annál úgy érzem, mintha az egész konyhakertet asztalra hozta volna, ez meg csak olyan magábanvaló, csak paprika, és semmi több amott meg a paradicsomlevél erős szaga, mintha még el is morzsolta volna az ember, kaporagresszivitás elsárgult uborkalevelek déli gázaival, lecsöpögő napraforgónektár, a petrezselyem kis adagú injekcióiból növő delírium, s távolabb a mezők. A sárga húsú meg csak van magában, paprika… paprika… A zöld húsú hódít. Hogy is lehetett volna cukrot tenni a mártásba a régi fajtájú paprikához?

– Egészségünkre! – mondja apám. Poharát a szemek elé tartja. Ezután hozza anyám elkényeztetett réteseit: a túrósat, melyet még fel lehet melegíteni, mellé a mákosat újjáéleszthetetlen evidenciával. Legtöbben a mákos rétesre áhítoztunk, nem hagyjuk maradéknak. Ezután már csak a bor szokás, ne lássanak bennünket mákos fogúaknak a kíváncsiskodók.

Sütemények? Búcsúfiának valók kis csomagokban, hadd csússzanak el a torták emeletei egymás síkosán a mindenféle papírok bugyraiban! Sütemények? Táncközi cukorkákat helyettesítenek. Borszagszűrők. Mintha csak készítésük szertartásai lettek volna a legszebbek. De mégis becsüljük meg a nőket, morzsoljunk el szánkban valamicskét, lassan és finoman.

Beporosodik hajnalra a búcsúi bál zöld sátora, másnapra szárad. Maradékok, gerincek és püspökfalatok merednek, csokoládékrémes tálak, tányérok áznak a sajtárban. A kutya is megunta a csontropogtatást. Most kezdődik a böjt igazán. A nagypénteki tejes aszaltszilvaleves csak egynapos, de a krumpli és a kukoricaételek, az üres lecsó mintha időtlen lenne a világ végezetéig, vagyis addig, amíg a hízót le nem vágjuk.

A disznóölés évente visszatérő nosztalgiám. Hét éve is elmúlt már, amikor utolsó hízónkat kés alá vonszoltuk a hidasból. De én akkor csak délre érkeztem haza. Inkább valami ősrégi adventi hajnalra emlékezem, kis gumicsizmámon a pírra, melyet láthattam, s arcom boldog hőségére. Ahogy mondták, az utolsó disznóölés siralmasan kezdődött, nem akadt elég ember a lefogáshoz, apám öreg, a szomszéd férfiak meghaltak, vagy munkába mentek még korábban. Három férfi nehezen döntötte le az állatot, még anyámnak is rá kellett térdepelnie. Mintha reggel minden a legnagyobb rendben ment volna, úgy tűnt, amikor hazaérkeztem. A nap sütése-főzése távolból induló tehetetlenségével folyt tovább, nem törődve a megfogyatkozott családdal. Minden úgy s olyan mennyiségben, mintha az a nap húsz évvel előbb lett volna.

Megérkezésemkor a reggeliről maradt pirított máj langyosan jelezte: a vágás, perzselés, forrázás, bontás hajnalból késő reggelre csúszott át. Régen lustaságra vallott volna, ma már délután is megbocsátható. A máj a pár óra előtti életre gondoltatott túlságosan. Az első falat szinte kannibáli érzésekkel töltött el, ízlelése borzongató, mintha nem is embernek való lenne. Ami az éttermekben a fűszerektől és a pihentetéstől megszelídült, a föltrancsírozott disznóhoz közel vad, keserű páráival csapott meg. Az első májdarab nagyobb kenyeret kíván magához, nem a héját, hanem a szivacsos belsejét, a kenyérbél üregeibe zárja az erőszakos ízeket, de a szájüreget édeskés zamattal tölti meg, a nyerset magával rántja, a finomat fönt hagyja még a második falatig. Talán emiatt szereti meg az ember a disznóölési májat: minden nyelés újabb fogadást készít elő, s egyre ízletesebbé teszi az újabbakat, s mire villánkat a kenyérhéjba bökjük, hogy a héj másik, puha oldalával kitöröljük a tányért, szentül hisszük, a világ legjobb villásreggelijét fejeztük be.

Este ettük a disznótoros levest. Ebédre, ahogy a trancsírozás munkafolyamata megengedi, pecsenye kerül az asztalra krumplival és savanyúsággal. Ez a pecsenye is nagyon kinyilvánítja a leölt állat utolsó érzelmeit. Éles ízeivel ragadozómúltunk emlékeit ássa ki, és mi a kiserkenő vér szagától, vagyis a sült hús kétágú illatától iszonyú éhséget érzünk: pedig a bőséges reggelivel akár estig is kibírnánk. Gyomrunk mintha sohasem emésztette volna meg a pirosbarna falatokat. Kétágú illat, mondtam, íznek már ötágú. Ebből az öt ágból egy vagy talán még egy fél a soványáé, a többi a kövérjéé maradna, ha különbséget tudna tenni a nyelvünk túlterheltségében. De majd ha az esti leves meghökkenti az első kanállal! Ami pálinkafőzéskor a rézeleje, az a disznótoros leves – erős, és éhséget támaszt. Utána már hozhatják a májas és véres hurkát, jöhetnek pezsegve, fortyogva, tepsihez feketedve, kinyílva a kés után, mikor feszültségük a kés hegyétől fölszabadul, nagyot ugranak, majdnem fölbukfenceznek a zsírban. A hurkához képest a sült kolbász szelíd tárgy. A reggelről maradt máj és a délről maradt pecsenye is a hurkához, kolbászhoz illeszkedik. S akinek másnapra még maradt étvágya átlépni a sülő zsír nehéz függönyén, szemelgetni a friss töpörtyűből hordós káposztával, az megtudhatja, miért jött a világra.

Utána már minden úgy csorog tova, ahogy elrendeltetett, de a tapasztalathoz a forrás partján kell élni. Disznósajt alig füstölve, vesevelő harmadnap reggelire, három hét múlva füstölt kolbász novaboros teával, nagyböjtben kezdett szalonna, húsvéti sonka, melynek hátsó párja aratásra marad, mikor a dongót hessentő zsákból előszedik a csirkék serdülésének idején.

Így a gyomor kívánalmainak örök forgásában tovább.

Elábrándoztam a távoli hegyeken. Nem képzeltem, milyen nagyok. A láthatár peremén kéklettek, akár a festett deszkapalánk, melyből itt is, ott is csúcsok magasodnak. Akkor éreztem meg az igazi világgá menés mámorát, már nem a Harasztig, a Somlóig, hanem be a vad hegyekbe. Erdész szerettem volna lenni egy vadászlakban. Szarvast, vaddisznót, őzet még sose láttam, hát velük szerettem volna élni. Mondtam is a gyerekeknek, akik emiatt erdőkerülőnek csúfoltak. Erdész lettem volna, dupla csövű puskával, zöld ruhában, kalapomról makkbojtok lógtak volna, zöld levél, gomblyukamban virág. Volt a faluban egy asztalos, képeket festett, szarvasok ittak a hajnali tisztás tavából, ott álltam volna a tisztás szélén frissen és harmatosan. De a tél beálltakor, a hóviharokban alig mozdultam volna ki, szerettem a füstölt kolbászt kicsit borozott teával reggelire, amellől jó nézegetni a kavargó havat, a tűzhelyben aszú ágak pattogva kapnak lángra, parázslanak, és lassan kihunynak. Odaülök a tűzhöz, jól megrakom, egyszer a tűzbe nézek, máskor az ablakon túlra, s várom a medvét, amint elmegy a házam előtt.

Így ábrándoztam, mikor apám mellett ültem a szekéren, s megkérdeztem, hogyan nevezik azokat a hegyeket körülöttünk.

– Az a Bakony! – mondta apám. – Keleten a Kőris-hegy az a magas, délen az Agár-tető. Arra van a nyirádi erdő, arra mentem borért a Balatonhoz. Sötét alakok jöttek elém a fák közül a sötétben. Belecsaptam a lovakba, és elhajtottam.

Képzelődésem belekevert a bakonyi éjszakák borzalmaiba, fölelevenedtek a betyárlegendák, amiket téli estéken hallottam az öregektől. Elhatároztam, jól bereteszelem erdei lakomat, és puskám mellett alszom majd.

Tízéves koromban utaztam át a Bakonyon. Közel laktunk a budapest szombathelyi vasútvonalhoz, s ha Pestre mentünk, az volt az alkalmas út. A vonat a Kemenes felől, a Marcal-medencében jön felénk, síkságon, átvágva erdőn és bozótosokon, hirtelen odakanyarodva az állomáshoz, aztán megindul a Somló felé, még mindig a síkságon át, az ajkai gyárak tövében. Az állomásról már láttam a kék füstöt és a fehér gőzt, ahogy szinte moccanatlan Ajka fölött. Közelebb már olyan volt, mint mikor a felhőket kavarja a szél. Hatalmasak azok a gyárak a gyerek szemében alulról nézve. Az alumíniumkohó csörömpöl, huhogva visszhangzik, az erőmű zúg és locsog, az üveggyár csilingel. Az ajkai állomáson szénhordó vonatok jönnek és tolatnak, valahonnan a közeli csingeri bányákból. Mint valami nagy fasor alá, úgy érkeztünk meg a Bakonyba. Városlőd utcái meredekek már. Decemberi deres rétek körül az erdők, pici rétek, hatalmas erdők. S valaki megmutatta a vadászlakot. Föl kellett néznem a hegy oldalára. A vadászlak meg letekintett a vonatra. Hát ez lesz az én házam. Éreztem, engem néz, mert lakik benne valaki, s ha elhagyjuk vonatunkkal, az erdész újabb fahasábot rak a tűzre. Faház. Benn hatalmas szarvasagancsok, sok kitömött fácán.

Bakony! Bakony! Kerülgettük a hegyeket. A nap egyszer a jobb oldali, másszor a bal oldali ülésekre sütött be. A herendi porcelángyárra, mikor olvastam az állomáson a falu nevét, mint eltörött bögrémre gondoltam. Veszprém kormos állomása lenyűgözött, mert ennyi vonatot nem láttam még. A mozdonyok óriás csap alá álltak, és engedték beléjük a vizet. Fröcsköltek, sisteregtek, nagy fekete állatoknak képzeltem őket, amint szomjukat oltják. Nekem akkor minden gépről állatok jutottak eszembe, hiszen tehenek, lovak, kutyák, macskák, madarak, bogarak között éltem.

Vitt a vonat bennünket tovább. Öskü mellett balról a dombon gomba alakú templom áll, „szára” majdnem olyan széles, mint a „kalapja”. Sárgán füstölgött a péti nitrogéngyár. Várpalotán záptojásszag szúrta az orromat, a szénfeldolgozóból. A járó csilléket játékaimnak gondoltam el. Beleülni és menni, menni oda-vissza. Inotán akkor még, 1948-ban petróleumlámpa égett, alig világította meg az állomás tábláját. Besötétedett, mintha szülőföldemet hagytam volna el akkor, tízéves koromban. Fölgyulladtak a vagon lámpái. A kitekingetők befelé fordultak. Beszélgetésbe kezdtek, vagy elaludtak.

Micsoda furcsa világ egy kupéban! Fesztelenül beszélgetnek, akik nem ismerik egymást. Talán még jobban árad a szó, mint az ismerősök között. Nem kell semmit eltitkolni. Mint a huzat, átjár az idegenek gondja-baja. Az emberek arcát elfeledjük, csak egy mozdulatra, csomagra, néhány mondatra emlékszünk tovább, meg az utazás egész hangulatára.

Annyit utaztam már ezen a vonaton, hogy meg sem lepődöm, kik közé ülök be.

A gyári munkások a legkorábbival mennek Ajkára, Veszprémbe, Várpalotára. Akik későbben kezdik a munkát, azoknak jó a hat-hét órai vonat is. A Pestre utazók, látogatók, nyugdíjasok, szünidei diákok a délelőttit szeretik. S visszafelé – délután, este – megismétlődik minden. Tudom, ha nincs egyetlen hely, majd Ajkán leülhetek, de legkésőbb Veszprémben. Mintha a vasutasok járnának a legtávolabbról. Mind ismerik egymást, hiszen már évek óta ezt csinálják. Kis aktatáskájuk van. Nem divatos, harminc éve hordhatják. El nem vesztik, mert a vasutas pontos és takarékos. Ruháját megbecsüli, de nem szégyelli, ha kopott.

Nagyon szeretem a csomagokat. Legjobban ősszel és karácsony táján. Ősszel gyümölcsszagúak; diót, szőlőt, őszibarackot rejtegetnek át a Kemenesaljáról a Bakonyon. Távoli ízeket, illatokat érzek, mégis hasonlókat a miénkhez. Belekeverem a szüretek örömét, még inkább ha a lábak mellett demizsont látok, meglazított dugóval, hogy az erjedő bor szellőzhessen.

Karácsony táján utaznak a látogatók a disznótorok illatával szeretteikhez. Disznóölés. Reggel a deres udvarokon lángok lobognak, megdőlnek a korai széltől. A kutya mindig útban ténfereg, fölnyalja a vért, még a perzselt disznófarkat is szeretné, bár az a gyerek jussa. Megkapja a forró körmöt, de nem eszi meg, mert megégeti a száját. A legszebb volt a hajnali pörzsölés. Megkunkorította a sörtét a láng, és azonnal elhamvasztotta. Jobb volt minden vacsoránál disznóölés estéjén: erős húsleves, remegő, zsíros szélű pecsenye, akaratos hurka, nyugalmas kolbász meg a hatalmas, réteges hájas pogácsa.

A szőlők szüreti boldogsága, az udvarok disznóölési sürgölődése végigkísér a vonaton. Úgy utazom, mintha emlékeznék, mintha semmi sem múlna el sohasem.

Nyáron inkább kifelé nézek. Minden évszak újat ad, és minden évben mást. Nyári esőktől áradnak a patakok olyan gyorsan, hogy a part menti fűzfákat magukba döntik. Öskün a patak mellett vízből látszik a veteményeskert. Városlőd táján van egy rét. Mikor egyszer a nyílt pályán fél órát állt a vonat, leszálltam a pipacsok közé, s a nagy, piros szirmok mellett megláttam mindenféle virágot, lilát, sárgát, kéket – nevüket nem ismertem, enélkül is boldogítottak. Olvasgatva a Bakony ritka növényeiről, arra gondolok, vajon láttam-e én annak idején a cifra kankalint, a tarka nádtippant, korpafüvet, babéroroszlánt, lónyelvű csodabogyót, pirítógyökeret, magyar vérfűt, deres csenkeszt, csinos árvalányhajt, pézsmahagymát, borzas szulákot, magvasodrót vagy a magyarföldi gurgolyát? Melyiknek lehetett az a finom szaga, amelyik úgy csiklandozott, mintha egyik hajszálam hullott volna az orrom hegyére, melyik volt maga egyszerre egész illatszerbolt, melyik olyan, akár a legszebb gyerekálom, szinte simogató, hasonló az anyakézhez? Volt kámfor-, diána-, sósborszesz-, szegfűszeges forraltbor-, disznótorillat abban a félórában, mikor a vonat megállt velünk.

Mikor még nem jártam erre, csak a kékülő, ködösülő, elsötétedő hegyeket láttam messziről, rengetegnek képzeltem őket, sűrű erdőnek, ahol a vadak is olyan sűrű csoportokban járnak, akár a faluban a háziállatok, a tehén- és disznócsordák, ludak, kacsák és galambok. Első vonatozásom idején nem hittem a szememnek, csupán egyetlen nagyobb erdő került elém Városlőd táján, ahol az az erdészlak áll. Máshol facsoportok, gabonaföldek, krumpliföldek, kukoricások, rétek. Mintha hazudtak volna az öregek. Persze alig járt közülük erre valaki, hírből és legendákból hallottak a Bakonyról. Apám azt mondta, ott rossz a föld, ott nem terem semmi. És íme, kukoricalevelet lenget a szél. És mindenütt falvak. Nemcsak az állomások körül, hanem távolabb, közelebb, jobbra-balra. A sötét mohos és az új cseréptetők fölött a régi templomtornyok. Később tudtam meg: nagyon régiek, századok óta magasodnak, olyan egyenesen, mintha a hegyeknél is nagyobbnak képzelnék magukat.

– Hol vannak az erdők? – kérdeztem tízévesen. Ismertem jól környékünk erdeit. A múlt századi nagy erdőirtásból megmaradt a csőszi, a dabronyi, a károlyházi, a kertai erdő. Délebbre a tüskevári és meggyesi. A széki erdő a Somló mögött már a Bakonyra futott föl. A térképen nagy összefüggő zöld. Angyal alakú. Szárnyait kiterjesztette, és minden pillanatban fölrepülhet Magyarpolány fölé. Bal szárnya Noszlop, a jobb, kissé behúzott, vagy talán csökevényes szárnya Bakonygyepes felé csap. A tölgyesek fölérnek a bükkösökhöz és a fenyvesekhez. Tudom már, hogy a Bakony igazi fája a bükk, úr kétszáz métertől fölfelé a hétszáz méteres Kőris-hegyig, a hegység csúcsáig, ahol még látni kőrisfákat is, melyekről elnevezték.

Alul a tölgyerdők voltak a kedvenceim, ősszel igazán. Ráképzelem őket az egész Bakonyra, bár tudom, a bükkfák fenségéhez föl nem érnek. A tölgyek emberibbek, lejjebb kezdődnek ágaik, gyereknek is elérhetően, s rücskös kérgükön is jobban tapad a mászó láb. A bükkfa első ága olyan magasan van, mintha falon kellene fölmászni egy falusi templom haranglyukához. Azt hiszem, a tölgyest, akár a bokrosokat, jobban szeretik a madarak is.

Az őszi erdők őszi kirándulásaink céljai voltak. Tanítónk, aki erre az alkalomra kirándulóbakancsot húzott föl, és bricsesznadrágot, bőrzekét vett és kalapot, először megkereste az erdészt, hogy mutassa meg nekünk a fákat, a bokrokat, az aljnövényzetet. Izgatottak lettünk a vadászlestől, azt hittük, azonnal jönnek a szarvasok meg a vaddisznók, de egyet sem láttunk belőlük sohasem. Mentünk a hulló levelek között, sütött bennünket az októberi nap.

Milyen virágneveket hallottam akkor? Zöldvirágú kürtike, avarvirág, genyőte, heverő orbáncfű, kardvirág, lisztes kankalin a Bakonyalja jellegzetességei. Ma sem tudom, melyik micsoda. Csak azt, hogy szederindába akadt a lábam. Galagonya piroslott a tisztások szélén, vadkörte sárgult, kökény kéklett. Az irtásokon fölszemtelenkedő bokrosokban mindenféle bogyó termett. Különösen éreztem az erdőt, mikor makkszedésre vezényeltek bennünket az iskolából, tarisznyába szedegettük, aztán beöntöttük a zsákba. Dolgozva lustálkodtunk. Akkor éreztem legjobban az erdőt s leginkább a madarakat. Harkály kopácsolása veri föl a csöndet. Nálunk fakopogtató madárnak hívják. A szálas fák koronája alatt, a törzseken dolgozik. Éles csőrrel lyuggatja a kérget, és hosszú, hegyes nyelvével keresi a rovarokat. Farktollával támasztja magát, karmos lábával kapaszkodik. Piros, barna, fehér, tarkabarka. Legszebb télen, mintha egy virág repülne a fákról leesve, aztán fölemelkedve hosszú ívekben új zsákmány felé, melyet talán távolról is megérez.

A balkáni gerlék szürke balettruhában, de mégsem balettozva, inkább ide-oda csapkodnak. Kis énekesmadarak kíséretében a varjak kárognak nagy csapatokban. A vörös alkonyatban fészekvárosaik felé tartanak. Egyik csapat magasabban, a másik alacsonyabban. S nem is egy irányba repülnek, de mindegyik fészke felé. Egyik csoport leszállt a szántáson, feléjük futottam, és éktelen lármába kezdtek. Mintha azt mondták volna: „Repüljünk! Repüljünk!” Tudósok foglalkoznak a varjak beszédével. Néhány hangot megfejtettek már, és kiderült, hogy más országbeli varjak nem értik meg egymást, akár az emberek. Az amerikai varjaknak más a nyelvük, más az európai varjaké. Lehet, elbeszélgethetnénk velük, ha a varjúszótárt megtanulnánk.

Láthatjuk, az állatok sem olyan buták, ahogyan elképzeljük. Ha egy gyerek kifosztja a fészket, még felnőtt korában is haragszanak rá a csókák. Elképzelem, tízéves koromban kifosztottam egy csókafészket, s azóta is ott maradok azon a tájon. Megkapom a magamét ma is. Nemzedékről nemzedékre adják a haragot. Fejem körül röpködnek és átkoznak: „Te fészekrabló! Te csúnya! Te szemtelen! Nem mész innen?! Nem mész innen?!”

Hát így élhetnénk az állatok között. Szeretnének és utálnának bennünket. Így-úgy, ha rosszat vagy jót tennénk nekik.

A Bakony és a Balaton táját azért szeretem, mert maga egy külön kis ország. Növényzete, állatvilága, éghajlata bekeríthető. Leszállóhelye is lehet a vándoroknak, vadlúd, csonttollú madár, szürkebegy átjár rajta, ősszel a seregélyhad csupálja le a termést. Tavasszal költeni jár vissza a gólya, a fecske, a sárgarigó, a kakukk, s mikor délre mennek, fekete nyüzsgés az égbolt.

Egyszer, szeptember közepén, egy Balaton menti nyaraló nyugágyából figyeltem a fecskék gyülekezését. Szemközt a villanydróton várták egymást, akár a bevonuló katonák. Úgy éreztem, hogy kedves csicsergésbe kezdett, amelyik jó barátjával találkozott. Még föl is repültek ketten rövid időre, aztán visszaszálltak, kibeszélgették magukat. Egyik-másik röptével felszólította őket egy kis rovarvadászatra, mint a kottából a hangjegyek, egy csapásra eltűntek. Nagy némaság vett körül. Azt hittem, mindenkit számon tartanak, és addig várnak, amíg az egész csapat együtt nem lesz. Ám egyik napra üresek lettek a villanydrótok. A gólyák már elmentek augusztus 20-án. A seregélyek még dőzsöltek a szőlőkben. De a varjak itt maradnak. A nyár utolsó gyümölcsét, a diót viszik csőrükben, s ha ott ejtik el, ahol eke nem jár, kicsírázik a pici diófa, s ha nem kapálják ki a csemetét, nagy lombú fa nőhet belőle.

Az őz, a szarvas, a vaddisznó, a nyúl nem vándorol. Az őz fehér foltos farral fordul el az embertől, és fut. Egy-egy magányos szarvast lehet látni néha. A vaddisznók kondában habzsolják a kukoricát az erdő alatt. Néha nyúl billeg el tőlünk iramodó billegéssel, hátulsó lábával előrelöki, első lábával rögzíti magát annyira, hogy a hátulsóval továbbszökdelhessen. Legfurcsább volt a körvadászatot végigélnem. Hajtók és vadászok állták körül házunk mellékét, fél határnyi földet. A hajtók olyanok voltak, mint a menetelő bástyák, nem engedték ki a nyulakat a körből. Mellettük a puskások befelé céloztak, mutogattak. De hogyan bukott le a nyúl? Bukfencezett! Mikor hátsó lábával szökkentette magát, akkor érte a golyó. Hármat is fordult a földön. Kocsi jött a nyulakért. Összekötözött lábaikat durungokba aggatták. Mi meg, iskolások, fát hasogattunk a vadászvacsorához. Én még nem ettem nyúlhúst, mert mindig arra a bukfencezésre gondoltam.

Talán sohasem eszem.

Szeretem az állatokat.

Mikor vaddisznókat talán állatkertben sem láttam, tizenkét éves koromban kitaláltam egy mesét. Címe:

 

A tölgyfa-lombok hullnak, zöld erdők megbarnulnak, dér ver bokrokat, fákat, nyüzsög sok apró állat. Egerek gyűjtögetnek, mohát puha fekvőhelynek. Fütyül a kanászbojtár, támaszkodik a botján. Karvaly csap le a magasságból, tollpihéje borzad vérszomjától, s levág az őszi fákra, fölborzadt mókushátra. A bojtár hallja, hallja, valaki sír, lehull a gazba, a vörös karvalyt látja, a mókust cibálja, bántja, a bojtár követ köt ostorára, nagyot durran az ostor a kő röpül és sipol, a karvalyt bögyön találja. Suhogna széles szárnya, lábát fölhúzva szállna, de fáj a bögye-tája, nehéz a teste, mázsa, cikákol utóljára. A mókus fáról fára ugrálgat örömében, röpül utána farka bóbitája. Makkot harap, kövéret. – Köszönöm segitséged, e szép makkot ne dobd el, nagy ember lehetsz evvel. Akármi bajban, búban; halálos háborúban segítség kellene néked, dobd föl az égnek – Szólt a bojtárnak, aztán odvába bújt a tölgyfán. Tovább őriz a bojtár, a nap is bíborban jár. Zörög a sűrű makkos, hullnak gubacsok, makkok. Vánszorog, nyög a csorda, ropog sok oldalborda, jó sonkák riszálódnak bincsókos fatuskóknak. A bojtár elbóbiskol, álmodik erről-arról, csordája meg elkószál, ártány fürdik a tónál, kan kemény mogyorót rág, a többi sáros jószág kukoricába csörtet, nehéz fejeket törnek. Ujra zúg, zeng a makkos, hullnak gubacsok, makkok. Ki tudja, összegyűlt a szuszogó disznócsorda, hogy megvárja a bojtárt? A sűrű kökényesből, puha fekvőhelyekről, jön szép harminc vadállat, sörtés, agyaros vadkan, anyákkal, sok malaccal, kövéren, alig látnak. Szemeik nem látták meg az ébredő bojtárt, ki a tölgyfa tövében nagy botjához nyúlt éppen, kender ostorát fogja, fák között suhogatja, belevág a vadkanba, hosszú, kemény hátába. Fölhorkan a nagy állat, megijeszti a fákat, ugrik a bojtárnak, kard-agyaráról véres hab esik sárga levélhez. Elkapná, fogná a bokákat, a sáros gyerek-lábat. Nem tudja mégse! Mégse! Mert fán terem az gyorsan, bújik az őszi lombban. Mászik a fa csúcsáig, talpánál hangyák sorban mászkálnak, eltaposódnak, rozsdás mohokba húzódnak, jön az óriás, lába életüket sikálja. Bojtár a makkját fölhajítja, lehull menekvése nyitja. Makkhegy nő ki a földből, milliárd nyüzsgő csimbók alját falják a vaddisznók. Eszükben sincs a bojtár, a nap is bíborban jár, mogorván jön az éjjel, csillaggal, sötétséggel. Leapad a nagy makkhegy, hempereg harminc vaddisznó, hasuk majdnem egy hektó. Hazaszalad a bojtár, harmat csillan az orrán. – Apám, kedves apóka! A legnagyobb kést fogja, sürgősen kantározzon, hámozzon és befogjon, én meg a szomszédokért, újabb lóért, szekérért, aztán az erdőségbe, vaddisznók ölésére, mert itt akkora disznóölés lesz, minden szegénynek jó lesz.

 

Mókust se láttam akkor még, csak a képeskönyvek kedvenc állatának ismertem. De ráruháztam a népmesék csodáját, akár a kanászbojtárra. Mindegyiket beleképzeltem a bakonyi erdőségbe a vaddisznók és a ragadozó madarak közé. Nem tudom, rátámad-e a karvaly a mókusra. Gyanítom, madarakat ragad el inkább. Azt olvasom, hogy a tojó 35 centi, a hím jó 5 centivel kisebb, de a súlya éppen fele, ezért csak a kisebb madarakon győzhet, pintyen, sármányon, pacsirtán, verében, de a nőstény galamb nagyságú madarakat is elragadhat. Éppen a szokásos fordítottja: kicsi a hím, és nagy a tojó. Ritka lehet az állatvilágban. Gondoljunk az oroszlánokra vagy a baromfiudvar népére. Ha akkor ezt tudom, szirtisastól mentette volna meg a mókust a bojtár. Hát a vaddisznók! Csúnyák, idomtalanok, semmi kedvesség sincs a szemükben. Megérdemlik sorsukat, hogy degeszre tömjék magukat makkal, aztán a szegények eledele legyen belőlük.

Régi képzelgésemet újraolvasva nagyon bánt, hogy elfelejtettem a kanászbojtárt megajándékozni a három kívánsággal. A csodálatos makkból csak egyre tellett: megsokasodott, és fölfalták a disznók. De hátha még egyszer találkozik vad kondájukkal? Alkalmat kellett volna adnom még két kívánságra. A másodikkal megszelídíthetné őket, a harmadikkal nem engedné, hogy az uraság elvegye tőle. Már nem mesei, hanem valóságos óhajok teljesülhettek volna.

Mert voltak szelídített vaddisznókondák a Bakonyban. Ha más nem, egy múlt századi olajfestmény is bizonyíthatná. Ritkás szálerdőben makkozik a konda. A kanászok egyenesek, akár a fatörzsek, bár emlékezetemben mintha lenne guggoló is közöttük, aki tüzet éleszt, vagy melegszik, vagy éppen nyársonsültet készít. Kalapjuk nagy karimájú, a teteje lapos, rajtuk cifraszűr. A kép ünnepélyes és kicsinosított. Az állatok is idilliek. A kismalacok igen aprók, alig érnek anyjuk csülkéhez, vagy párhuzamosan tapadnak a koca hasára nyolcan, az egyiket kitúrták, ő az élhetetlen, ő marad mindig a legkisebb közöttük. Ezen a képen a disznó nem falánk, rakoncátlan és vad, itt még okos is. A kanászok öltözéke sem rongyos. De minden más a valóságban! Falunk kanásza csak akkor nyugodhat meg, ha állatai elheverednek a disznófertőben, vagy ha levágott galagonya-, vadrózsa-, kökénybokrokból kerített karámjukba tereli őket. Ez a karám olyan, mint a szögesdrót kerítés, csupa tüske. Egy dühös kan törne át rajta, mert már semmivel sem törődik. A disznók falánkok, és nem követik egymást. Őrzésük még nehezebb az erdőben, jó kutya kell hozzá és furkósbot, amit utánuk lehet dobni, a hosszú ostor a tisztáson segít. A tüskés bokrok nem becsülik a cifraszűrt, kikapdossák.

 

Most tél van, havasak az erdők. A végtelen csöndet csak madárhang, vadvonulás töri meg. A jeges ág megroppan. Fekete és fehér szín uralkodik a tájban, de a közelben nem ilyen egyhangú a világ, a fenyvesek némi kedvet adnak az egyhangúságban, fatörzsek, levelek színesednek, mert mindig akad néhány, amit nem szakított le az ősz, a télben jobban érzi szépségüket az ember. A hóból galagonya és csipkebogyó piroslik. A vonatok útját megnehezíti a hóvihar – a Bakonyon át a legnehezebb. Szentgál környékén sokszor állnunk kellett. A szülőfalumhoz vivő vasúton Szentgálnál jár legmagasabban a vonat, ott a legnagyobb a hóveszély, utána kényelmesebb, mert lefelé ereszkedünk.

Akinek szerencséje van, láthat egy szarvastehéncsapatot, aki még szerencsésebb, szarvasbikákat a hóviharban: térdig süllyednek, kapaszkodnak, hátsó lábukkal rúgják magukat, farukat behúzzák vagy megnyújtják, fejüket fölemelik, suhogtatják agancsuk ágbogát, nagyokat nyögnek, mordul a gyomruk. Talán az etetőkhöz sietnek, ahova az erdészek szénát raktak ki nekik.

Északról támad a hideg bakonyi szél.

Szeptemberi kirándulásom jut eszembe, amikor el sem hittem, hogy tél lesz, most meg hihetetlen, milyen gyönyörű ősz volt. Kis autónkkal még a magas Kőris-hegyre is felkaptattunk. Az autó billegett, majdnem fölborult a mélyedésektől. Kiszálltam félelmemben, aztán megkönnyebbülten mosolyogtam, mert sikerült a kalandunk. Akkor még tehenek legeltek a veszprémfajszi kálvária alatt, s a gulyás csöndesen állt mellettük, köszöntünk egymásnak. Fölmentünk a Kálvária-dombra, csúcsa mögött aranyban ragyogott a Balaton, északon a magas hegyek kéken. Nem messze volt Balácapuszta, ahol a római kori villák romjait találták, gyönyörű mozaikokat. Esegvár éles, egyfalú romja alatt virágerdő sárgállott. A nagyvázsonyi várra kedvesen sütött a nap, a pálos kolostor pusztuló falait önmaga aranyával csíkozta. Bakonybélben az alkony hazaterelte az autókat és az embereket.

Mennyi mindent éltünk át egy napon! Római kort éreztem, Kinizsi Pálra gondoltam, elképzeltem a régi-régi pálos barátokat. Közben autónk tüsszögött, gyötrődött az emelkedőkön, és csöndesen gurult le a völgyekbe.

Hősöm lett Kinizsi Pál, aki olyan erős volt, hogy még a sziklát is beroppantotta, amikor ráült a Somló-hegyen. A hadvezér a monda szerint vázsonyi molnárlegény volt. Egyszer Mátyás király arrafelé vadásztában vizet kért tőle, s ő a korsót malomkővel a tenyerén adta át. A királynak megtetszett ez a virtus, és a seregébe vette. Ez a malomköves história nem biztosan igaz. Kinizsi tettei visszasugározhattak ifjúságára, amelyben talán nagyobb tetteket is végrehajtott, olyan lehetett, mint Toldi Miklós. A szegény molnárlegényből hadvezér vált. Győzött a cseheken, megverte a török hadat Kenyérmezőnél 1479-ben. S nagy érdemei lehettek, ha már előbb, 1472-ben a vázsonyi várral jutalmazta a király. A kenyérmezei csatában olyan táncot járt, amilyent még nem látott a világ. Két halott törököt kapott a kezébe, egyet a szájába. Ha csak hatvan kiló lehetett egyetlen török, akkor is száznyolcvan kilóval pörgött, illegette magát. Meddig? Egy percig biztosan, de lehet, hogy sokkal tovább.

 

Boldog vezér! Ki ágyúval harcolt, s a győzelem duhaj torán a holt pogánnyal – amíg csak ki nem köpte őt – úgy járta ott Kenyérmezőn, mintha táncolna lánnyal.

 

– írja Benjámin László Kinizsi című versében jelképesen, s ezt az erős vitézséget példának állítja, és alkalmassá teszi, hogy nemcsak nekünk, hanem rólunk is szóljon vele.

Kinizsi a háborúkból mindig Vázsonyba tért meg, mert szülőföldjére visszajár az ember. Oda vitte feleségét, Magyar Benignát, ezt a furcsa életű asszonyt. Magyar Balázs lánya, Mátyás másik hadvezéréé. Úrilányból úriasszony. De miféle! Harminc évvel élte túl férjét. Kinizsi 1494. november 29-én, Magyar Benigna a mohácsi vész táján halt meg. Kinizsi huszonkét évig volt Vázsony ura, de amire várúr lehetett, elmúlhatott harmincéves. Ősz emberként gondolhatunk rá halálakor. Feleségének még két férje lett. Horváth Márk horvát bán tizenhárom évig élt mellette, és odakerült Kinizsihez a pálos monostor templomába. Jöhetett Kereki György, a 20-25 évvel fiatalabb középnemes, aki rossz ember volt. Vagyont akart. A rossz lelket bizonyára szép test rejtegette, ha a gazdag, öregedő úrnő férjhez ment hozzá. 1519-ben Magyar Benigna megölette, és a vár árkába dobatta. Őt lefejezésre és jószágvesztésre ítélték, de II. Lajos király megkegyelmezett neki. A Felvidékre húzódott, bűnbocsánatért vezekelt, Istenhez imádkozott.

A halottak nem kíváncsiak, és nem tudnak semmit az elhagyott világról. Szegény öreg Kinizsi, vajon tudta-e, ki volt az asszony, akivel élt?

De a kolostort is fölrobbantották 1552-ben, nehogy a török befészkelje magát, és új várat használjon a vár ellen. A kódexmásoló barátok elmenekültek, Kinizsi sírja összekeveredett a romokkal, sírköve darabokra tört, és a sors furcsaságaként a sírkő Kinizsit ábrázoló szoborfejét egy múlt századi nemes (aki Deák Ferenccel együtt kocsizott) találta meg az országúton, és házának tűzfalába rakatta. Onnan került elő.

Jelképes, hogy így kerülnek elő a múlt történetei is. Egy szilánkmaradék sokat mondhat. Ha elveszik, hiányos a kép, a hiányt képzeletünk játékával tapaszthatjuk be.

Itt a vártorony a falu közepén, magas falán apró rések, ablakok. Belül emlékek: kövek és kínzószerszámok, bútorok, szakállas puskák, kőgolyók. Alul falmaradvány. A pálos kolostor a temető mögötti fák között. A szentély gótikus, épen maradt ívei múltbeli gazdagságra vallanak.

Jó építészekre gondolhatunk. Mikor megláttam, már nyugat felől sütött rá a nap. A délutáni napban képzelődhettem. Sok pénz kellett felépítéséhez, és minden bizonnyal a kenyérmezei csata zsákmányaiból emelhették az 1480-as években. Kapujából csak a küszöb maradt meg. Szelleméből néhány kódex, mint Magyar Benigna imádságoskönyve. Míg a tanulatlan molnárlegényből lett hadvezér csatározott, halott törököket foga közt tartva táncolt, felesége a falusi barátok szép könyvéből imádkozott. A hős ölt, a rossz asszony imádkozott. Kinizsit írástudatlannak képzelem, hiszen abban az időben írástudatlanok voltak a szegények, míg az úrilány nevelőnővel sétált, társalgott és tanult. Épp abban a korban, mikor Mátyás királynak volt a műveltségtől egyik legragyogóbb udvara a világon. Ez a ragyogás még Nagyvázsonynál is tovább ért. Ne felejtsük, ha a lovasjátékokat látjuk, hogy éppen olyan csodálatos volt a másoló barátok munkája, akik félhomályban görnyedtek munkájuk fölött, éppen olyan szépet cselekedtek, mint a lovagi torna vitézei. Csak csöndesebben, fejüket félrehajtva, ahogy rótták a sorokat. Ránk hagyták koruk szellemét. A kezdőbetűket gyönyörűen megfestették, nem nevezték meg magukat, hacsak önarcképüket nem rajzolták a sorok elé. S milyen jó tudni, hogy a vázsonyi barátok közül valaki mégsem veszett homályba! Tetemi Pálnak hívták, aki a veszprémi apácáknak írta a Gömöry-kódexet. Kint esett az eső, sütött a nap, dohogtak a malmok, vadászebek csaholtak, de Tetemi vikárius föl se nézett könyvéből.

A vár körül iparosok serénykedtek, takácsok, vargák, asztalosok, kovácsok, rézművesek, akikre a szegényeknek és a gazdagoknak szüksége volt.

Meglátogatom Szauer bácsit, az utolsó takácsot. Az egyik kis utcában szerénykedik a háza, maga meg szövőszéke mögött. Utolsó éveit tapossa, mint azt a kétszázötven éves alkotmányt, amit szülőfalum szomszédjából vett az őse.

A Devecser melletti Hany takácsai híresek voltak környékünkön, hát miért ne ment volna oda egy vázsonyi ember szövőszékért? Éppen friss telepes lehetett, valahonnan Bajorországból, de már magyar szerkezeten folytatta mesterségét. Ahogy Kinizsi gyerekkorommal kötött össze, a Somló legendáival és történelmével, ez a szövőszék összekötött a régi parasztvilággal. Lábait kikezdte a szú, téglákkal kell megtámogatni, nyikorogva mozog, megcsuklik, ahogy a takács jártatja a vetélőt.

Úgy hittem, a népművészet mesterénél szőtteskiállítást láthatok. A kicsi öregasszony néhány holmit mutat a szekrényből, de általuk is részesülhetek a szövés varázslatában. Hótiszta vásznon piros meg zöld minták, másutt vörösek és feketék.

– Már csak a családnak csinálom. Az unokáimnak. Bele is írom a nevüket, meg hogy mikor születtek. – Nem bőbeszédű ember. Beteges, és legyint, mintha vége lenne az utolsó takácsnak. Dolgozik pár percet, fölnéz, mond néhány szót, aztán tovább folytatja. Felesége mellette ül, hangosan olvassa a mintát.

– Ezért a terítőért ötszáz forintot adnának a Balatonnál. Nem adom.

A szövőszék olyan, mint egy fordított batár, mögéje ül az ember, nincs oldala, kereke, csak váza van.

A kékülő vászon milliméterről milliméterre halad benne. Kéz mozog előre-hátra, nagyobb erővel, mintha vontatni kellene. Mennyivel könnyebb a fonás. A fonóasszonyok még dalolnak is. Nem képzelek el éneklő takácsokat.

Anyám padlásán porosodik a rokka, a gereben, a motollát kislányom hozatta Pestre, hadd legyen dísz a szobában. Látom Szauer bácsit dolgozni, s háta mögé képzelhetem ezeket a szerszámokat, meg aztán azt a rengeteg munkát, amit még szüleim végeztek, amíg a fonal a takácshoz jutott, a takácstól az eladó lányok szekrényébe, a szekrényből az asztalra abrosznak vagy a kenyérsütéshez szakajtónak a zsomborokba.

Elvetettük a kendert, gyorsan kikelt a kicsi földön. Sohasem kellett több belőle, csak hogy a télen megfonhassák. Szép, csipkés levelű növény, karácsonyfához hasonlóan levelezik, hamar nő két méterre is. Sűrűen vetik, akár a búzát, s ha virágzik, messziről megérzi az orr keserű, erős szagát, szinte elbódulunk tőle. Virága apró, citromsárga, nem nagyobb, mint egy festékcsöpp a rajzasztalon, ami a legkisebb ecsetből hullik. Az egész kenderföld haragoszöld, talán a viharos Balaton hasonló hozzá. Kaszálni alig lehetne, nyűvik, gyökerestül húzzák ki, aztán a határ vizében áztatják.

Minden faluban volt kenderáztató; vagy egy tóöböl vagy sekély patakpart. Szüleim a kendert kévékbe rakták, épp akkorákba, amit elbírhatnak. Elszekereztük a Harasztba, ahol a gödrökben nyáron is állt a víz. Összekötöztük a rakományt, körülkaróztuk, lesulykoltuk, hogy megmaradjon. Néhány hétig ott ázott, benyálazta a békalencse, rostjai meglazultak.

Sokat lubickoltam abban a kenderáztatóban valamikor. Ma sem felejtem el a kenderrel összekevert iszapszagot, ami különösen akkor volt erős, ha már a rét füvén a kévéket gúlákban szárították. Anyám áztatta, apám hazavitte. S megint a mamáé lett a dolog. Törni, tilolni kellett, aztán gerebenezni, majd télen fonni, fölmotollázni, aztán szapulni, fahamus vízbe áztatni, míg hófehérré nem vált, s azután már szőhették a takácsok.

Mindez elmúlt már, csak a vásznak maradtak, és nemcsak a lúgos fahamutól olyan tiszták, fehérek, mint az utolsó nagyvázsonyi takács vásznak, hanem a verejtéktől is.

E lső városom, ahova még lovas kocsival jártunk. Testvéreim ott tanultak a Zöldfa utca 20-ban. Mikor megszülettem, már ott voltak mind a hárman. De nemcsak ők, hanem az egész rokonság ifjúsága, heten-nyolcan laktak egy szoba-konyhás lakásban a nagymamával. Az élelem, a pénz Pápára áramlott. A lovas kocsi sonkát, kolbászt, szalonnát, lisztet, sót, kenyeret vitt 23 kilométeren át, a Vid Alásony Dáka Kéttornyúlak Pápa útvonalon, melyet talán az első versnek is képzelhetek életemben. Néha apám engem is elvitt magával, de ha nem ültetett maga mellé, délutántól estig hallgattam az országútra, s vártam az ismerős kocsizörgést, a lópaták dobogását a Vörös-domb felől. Ez a domb választott el Pápától bennünket. Harminc évvel később meglátogattam a Zöldfa utcát, most Akácfa utcának nevezik, de a házszám még a régi. A régi diákokra csak egy öregasszony emlékezett az utcából. A lakók kicserélődtek. Elöl a cipész meghalt, a szabóék Pestre költöztek – mindenki idegen. Pedig szerettem volna Verával találkozni, akivel együtt jártunk óvodába, bár én csak három hétig.

Marhavész: száj- és körömfájás ütött ki környékünkön, azt beszélték, hogy az emberek is elkaphatják, hát elvittek testvéreimhez. Akkor szakadtam el először anyámtól, semmi sem tetszett, és mindig sírtam. Az óvónők apácák voltak, és emlékszem, még egy koszos, eltévedt kismacskát is összecsókolgattak. Lehet, hogy az a macska nem is volt koszos, lehet, hogy csak az óvónőket nem szerettem. Kis tízórais kosaramat a vállamra akasztotta a nagymama, és Vera, aki igazi városi lány volt, megfogta a kezemet, úgy mentünk a zárda óvodája felé. Kis utcákon át odaértünk valami rózsaszín, tornyos, magas épülethez, aminek olyan hosszú, sötét folyosói voltak, mint a pokol tornácának, s a végén látszott egy csöppnyi fény. Ahogy mentünk az utcán, apró házak előtt szakállas öregemberek ültek, kabátjukon csillag sárgállott. Én azt hittem, kitüntetés. Megkérdeztem a felnőttektől, de ők nem szóltak semmit. Mit mondhattak volna az ötéves gyereknek? Ma már tudom, szégyelltek róla beszélni. Katonák énekeltek a teherautókon. Háború volt. Emlékszem egy rendőrre is, nagyon megtetszett a kardja, meg emlékszem egy templom belsejére, mintha színes ablakai lettek volna, és nagy volt a csend. A nagymama megszidott, mert hangosan beszéltem.

Ideje volt már otthagyni Pápát, ha minden olyan idegen, még a nagymama is, meg a testvéreim is mások, mint otthon. Kereskedősegéd unokatestvérem kispárnát kötözött biciklije vázára, maga elé ültetett, és megszöktem. Otthon kukoricát fosztottak éppen, belefeküdtem a csuhéba, sírtam, míg el nem aludtam. Sokáig nem mertem Pápára menni, eltelt húsz év is. Azt hittem, jól megszidnak, azt sem tudom, kicsoda, lehet, hogy minden pápai.

Húsz év után láttam újra a várost. Akkor már mindent tudtam róla. Még azt is, miért éppen a Zöldfa utcában bérelték szüleim azt a lakást testvéreimnek. Mert oda vezetett a mi országutunk, a városszél falusias környezetébe. Amit régen nagynak láttam, most kicsinek tűnik, még az apácazárda is olyan szerény és kopott egyemeletes épület. Az apácák nagy, fehér fityulája talán fölszállt az égbe, arra való is volt, ha fújt a szél, mindig föl akart repülni.

Bátyám a református kollégiumba járt, nővérem az apácákhoz. Sok diáktársukról beszéltek, képzősökről is, akik a tanítóképzőbe jártak. Internátus – hallottam az ismeretlen, furcsa szót.

A kollégistáknak bordó bársony Bocskai-sapkája volt, peremén aranyzsinór, a jelvényén szederfa fehér mezőben, úgy, mintha gyökerestül a levegőben lógna. Büszkén mondták a diákok: „Én a reformátusoknál járok.” Joguk is volt rá. Pápa a dunántúli reformáció központja. 1531-ben már állt iskolája. Képzelem, valami reformált gazdag ember házában, hiszen a múlt századi épület a mostanihoz képest is milyen szerény. Ahol iskolát alapítottak, ott a szellemi élet fölvirágzott. Ez a reformációra különösen jellemző. Az iskola odavonzotta a nyomdászokat. A nyomda meg a hitvédelem, a kultúra forrása lett, különösen abban az időben. S magyarul kellett nyomtatni, hiszen a szavak a népnek szóltak.

Pápa környéke áttért az evangéliumi hitre. Dévai Bíró Mátyás, Sztárai Mihály, Kocsi Csergő Bálint voltak nagy prédikátorok ezen a tájon. A templomok mintha még ma is rávallanának, a tornyok kakasa és buzogánya, meg a kis falvakban a két vagy három templom: katolikus, evangélikus, református. Sokáig néztek egymással farkasszemet. Még a falurészek is elkülönültek. Anyám szülőfaluja, Nyárád, Pápa mellett, csak a felszabadulás után oldódott föl széttagoltságából. A reformátusoké volt az öreg falu, az új falu a katolikusoké. Külön templom, külön bolt, külön iskola. Csak a kocsma állt a felekezetek határán. Négyszáz évvel ezelőtt mint a szélvész járhatta be a környéket az új szellem, s megtisztította az emberek hitét, nagy sebességgel ugrasztotta meg a történelmet. Milyen iskola lehetett azelőtt Pápán, nem tudom, de az biztos, hogy az 1531-i iskolaalapítás a város legszebb éve lett. 1575 körül már dolgozott a nyomda, Huszár Dávidé. Apja, Huszár Gál nyomaiba lépett a fia. Hányatott életű apja sorsa inkább a folytatásra biztatta, mint a visszavonulásra. Megértette a szenvedés értelmét, mikor gyerekkorában a nyomdagépek, betűöntvények között zökögött, szekerezett, úttalan utakon Óvártól Debrecenig. S hallotta, az apja még a börtönből is prédikál. Huszár Gált, a reformáció híres nyomdászát Pápához fia és a halála fűzi, fia még úgy is, hogy rá hagyja nyomdáját. 1577-ben megjelenik az első nyomtatvány latinul és magyarul, aztán a híres Heidelbergi káté, magyar címmel: A keresztyén hitről való tudománynak rövid kérdésekben foglaltatott sommája… A reformáció adta a bibliát az olvasó szegények kezébe, hogy századokon át öröklődjék apáról fiúra. Hosszú téli estéken a gyertya és a petróleumlámpa világánál böngészgették, nehéz munkával, hiszen az iskolában az írást, olvasást épp hogy megtanulták.

A kollégium híres igazgatója 1671-től Kocsi Csergő Bálint volt. Inkább az tette híressé, ami vele történt. Hite miatt gályarabságra ítélték. Négyévi keserves rabság és száműzetés után tért vissza Pápára. 1674-ből való a Rab prédikátorok éneke című vers, pontosan leírva sorsukat.

 

Sírás, keserűség, és nagy óhajtás Vagyon szolgáidon kemény vasazás, Egyiptombéli nagy talicskatolás, Megemészt bennünket perváta-tisztítás. .......................................... Noha azt állítja mi ellenségünk: Hogy nem szán bennünket mi jó Istenünk; Azért huzták le rólunk öltözetünk, Nem hagynak nálunk csak egy pénz költségünk. Utcákrul utcákra az nagy hévségben Hurcolnak bennünket német köntösben; Csak meg nem halunk a mészkeverésben – Bilincsben vetnek estve a tömlöcben. Ott is az tömlöcben nincs nyugodalmunk, Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk. Az sok raboktul való szorultságunk – sokan éjszaka csak mind talpon állunk. .......................................... Noha mi testünkben eladattunk: Úr Jézus Krisztustól de megváltattunk; Ha az ínségben meg köll is mind halnunk – De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk.

 

A gályarabokat olaszoknak adták el. Hajóra vasalták, ha elfáradtak, ólmos szíjkorbáccsal verték őket.

Kollonich érseknek oka volt a kegyetlen ítéletekre. A reformátusokban a katolikus Habsburgok nagy ellenfeleit kellett látnia, s a gyanú könnyen rájuk terelődhetett, mikor a Wesselényi-összeesküvést leleplezték, vagyis alkalmat találtak az ártatlan prédikátorok meghurcolására. Hiába bizonyosodott be Kocsi Csergő Bálint s a többiek ártatlansága, a szenvedéseket nem lehet elfelejteni.

A kollégium története a vallási türelmetlenség példatára. Mária Terézia uralkodása idején harminckét évig csak a közeli Tevelen működhetett mint kitelepített, de nem vesztette el a reményét, s ettől a reménytől gyarapodhatott olyan rangra, mint a debreceni és a sárospataki kollégiumok a XVIII. század végén és a XIX. század elején. Ezzel a ranggal nevelte az országnak Petőfit és Jókait meg még sok kiváló elmét.

1841 kora tavaszán Sopron felől egy kopott, talán katonaköpenyes ifjú bandukol a sárban, havas esőben Pápára. A posztóból nyers szőrszagot csap ki a nyirok. Elképzelem lyukas talpú csizmáját, amelyben éppen úgy tocsogott a lába, mintha mezítláb tócsába lépne. Petőfi Sándor tanulni indul a kollégiumba, miután a katonaságot otthagyhatta. A tavaszi idő változékony, a böjti szél egy pillanatra szétzavarja az ólomszínű felhőket a nap elől, és sárga világításban feltűnik a város képe. A Bakony nagy hegyeinek előterében Pápa, körös-körül síkság, s a síkságból a Somló délen kiemelkedő kalapja. A hegyek hófoltjait felszikráztatja a nap, a város szürkeségét is bearanyozza.

A magányos gyalogló sokat morfondíroz magában, van ideje nemcsak látni, hanem összefüggéseket is keresni. Miért telepedett ide ez a város? Mert a Bakony és a Kisalföld találkozási pontján áll. A bakonyi pásztorok, szerszámkészítő mesterek, szén- és mészégetők itt cserélhették portékáikat a kisalföldi búzára. A falusias házak nagy, sárga építményeket vesznek körül. Még ma is így mutatkozik Pápa a Kisalföldről utazónak. Az Esterházy-kastélyt láthatta Petőfi, hiszen 1784-ben épült, mellette a kéttornyú katolikus nagytemplom magasodik. Az elcsapott, elnyomorított katona, vándorszínész és költőjelölt nagyot köphetett az árokszélen e pompa láttán, mikor az egyik mellékutcában a kollégium kapuján kopogtatott. Mintha a pompa azért pöffeszkedne, hogy mutassa nagyságát a szegényebb más vallásúak fölött. De aztán megépítették a kétemeletes új kollégiumot, a református templomot, a püspöki palotát, s századunkra a versengés kiegyenlítődött, ma meg már el is múlt. S csak azt sajnálhatom, hogy Pápa már nem olyan híres iskolaváros, mint régen, amikor egy főiskolája, két főgimnáziuma, három tanító- és tanítónőképzője, öt polgári iskolája, mezőgazdasági és ipariskolája volt. Négyezer diák özönlötte el a várost szeptemberben, júniusban négyezer hagyta el, úgy képzelem, a lakosság egyharmada. Ma két gimnáziumát érdemes megemlíteni, a Petőfit, a kollégium utódát, s a Türr Istvánt, a bencés gimnázium helyén működőt.

A kollégium a múlt századot tarthatja hőskorának, nem éppen Petőfi és Jókai miatt. A kor híres emberei tanultak ott. Sokuknak nevét elfeledtük azóta. De ne feledjük el Eötvös Károly író és jogász nevét, azért sem, mert aki a Bakony és a Balaton múlt századi világáról igazit és szépet tudni akar, annak el kell olvasni az Utazás a Balaton körül és A Bakony című könyveit. Thaly Kálmán történészt, aki olyan buzgón foglalkozott a kuruc korral, hogy még kuruc verseket is írt, s azokat hitelesnek adta elő. Híres nyelvészek tanultak ott, Ballagi Mór és Marczali Henrik egyetemi tanárok, régi és mai püspökök és miniszterek, államférfiak és költők, testvéreim, akikhez vérségi és szellemi rokonság fűz.

Úgy hiszem, a rokonság nemcsak vérbeli. Az is rokonná teheti az embert, ha ugyanazt a tájat látja, ugyanannak a földnek a kenyerével, gyümölcsével él, ugyanaz a szél csapja meg, ugyanazt a levegőt szívja. Ezért tudom átérezni Pápát meg diákjait is. S ha gondolkodom, még azt is megértem, mért lett iskolaváros. Mert a református kollégium és a református püspökség olyan kihívó volt szellemével, oktatásával, szabadabb világával, hogy versengésre késztette az ellenfeleket: a bencéseket, az apácákat, a ferenceseket. Barokk pompájú templomokat építettek, mestereket kértek Itáliából, Bécsből. Maulbertsch világhírű piktorral mennyei színekben tetsző freskókat is tétettek a templomi boltozatra, a sekrestyébe, az orgonakarzatra szobrokat faragtattak carrarai márványból, a világ leghíresebbjéből. A szószéket libanoni cédrusból építették. Mekkora volt a pompa, mikor Petőfi Sándor megérkezett 1841 márciusában! Találkozott-e gabonás szekerekkel, s fölvették-e havas, esős ponyváikra, vagy csak gyalogolt? Elképzelhető a találkozás, mert híresek voltak a pápai malmok, ott sorakoztak a Tapolca partján egymás után. A szegényeknek egykerekű, a gazdagabbaknak hat- meg tízkerekű. Legtöbben gabonát őröltek, máshol tökmagolajat ütöttek, posztót vertek, úgy hírlik, volt egy papírmalom is – így mondja Lipták Gábor a Regélő Dunántúl című szép könyvében. A legenda elolvasható a szegény és a gazdag molnárról. Most minket inkább az a nép érdekeljen, aki a malomba szekerezett.

„A pápai nagytemplom hatalmas tornyai árnyékában, a Fő tér öreg házai előtt csaknem mindennap állt a kirakodóvásár. A négylábú bakokon álló hosszú deszkaasztalok megteltek a tér cifra házaiban lakó módos kereskedők s az alsóvárosi tisztes iparosok áruival.

Reggelente hosszú sorban döcögtek a zsákokkal megrakott kisalföldi szekerek a macskaköveken. Rendszerint a celli út felől érkeztek, s az első féldeci pálinkára a Korvin házzal szemben lapuló Piller-kocsmába tértek be, amelynek gazdája nem átallotta azt a hírt terjeszteni, hogy valamikor maga Mátyás király is átszaladt ide egy korty szíverősítőre, ha Pápán időzött vadászhajlékában.

A Fő téren már meg sem állottak aztán a szekerek, hanem ballagtak le a Ruszek utca árkádjai alatt a Tó-kert felé, s talán mert csak a nagyon régi kocsmákat szerették, a második féldecit már a Hódoska-csárdában itták meg, amely – úgy mondják – már akkor is állt, amikor Martonfalvay Imre deák a török ellen erősítette a pápai várat.

Mielőtt ugyanis a derék kisalföldi gazdák vásárolni indulhattak volna a Fő térre, előbb a Tapolca menti malmokban be kellett cserélniük azt az aranyszínű, kisalföldi búzát aranyat érő lisztre vagy valódi aranyra.”

Most már nincsenek malmok, de még a Tapolca-patak sincs. A molnárok legendái is eltűntek. A sejtelem szétfoszlott, de azért mi ne feledjük el, miért volt olyan különös a molnárok személye. Gyerekkori tapasztalataimból nem tudok sokat mondani. Csak azt, hogy a kisszőlősi molnárnak gyönyörű nagylányai voltak, háza egész berendezésével ott csobogott, mormogott a Halyagos-patakon, vizében patkányok úszkáltak, mellette virágos rét. A nép vallásos, isteni és ördögi képzetekkel szivárványozta be a molnárt. Ő teremtette a kenyérnekvalót. Még a törökök is tisztelték, mert a liszt mindenkor kellett. A molnár nemcsak az őrlésben volt mester, hanem a malom szerkesztésében is. Neve valamikor malomépítőt jelentett. Akit ma molnárnak hívnak, azt őrlőnek, őrlőmesternek, őrletőnek, malomgazdának, malommesternek nevezték. Kiváltságait mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a malom olyan menedéket adott a menekülőknek, akár a templom. A faragómolnárok, akiket inkább ácsnak, kádárnak, bognárnak, híd- és gátépítőknek nevezhetnénk, mérnöki pontossággal teremtették a malmok fajtáit. De hol vannak már a hajós-malmok, a gátas-malmok, a felhőkiáltó-malmok, a záporeső- vagy vizesidő-malmok, a pokolidő-malmok, az örvény- és cselle-malmok? Csak szép nevük maradt. Mindegyik neve rendeltetését jelzi. A felhőkiáltó-malmok és a pokolidő-malmok furcsa szavai nem jelentenek mást, csak azt, hogy nagy felhőszakadások után, a pokolidő vihara után összegyűjtötték a vizet, aztán addig működtek, amíg a víz kitartott, nem tovább egy hónapnál.

Képzeljünk el egy háromkerekű vízimalmot, a legkisebbnél nagyobbat, a legnagyobbnál kisebbet. Megértéséhez először a gátra, zsilipre kell gondolnunk: az emeli meg a patak szintjét, hogy aztán a víz zúgva, habosodva a kerekek lapátjaira eshessen. Amikor a molnár durungjával megemeli a zsilipet, megindulnak a kerekek. Három kerékhez három zsilip, három lefolyó tartozik. Ha kevés a gabona, elég egyet indítani, ha sok, forogjon mind a három hatalmas tölgyfa tengelyén, melyek a vízszintesen forgó malomkőhöz csatlakoznak áttételekkel: fogaskerekekkel és szíjakkal. Itt az őrlés legfontosabb része – egy kerékhez egy kő. És miért emeletesek a malmok? Mert a további munkához magasság szükségeltetik. Szíjra szerelt kanalakkal emelik a megőrölt gabonát a szitákhoz, hogy a lisztet a korpától elválasszák, s az egyik az emberé, másik az állatoké lehessen. Századokkal ezelőtt, amikor a malmok még vízszintesek voltak, külön szitáltak, de csak az uraknak. A szegények korpás kenyeret ettek. A molnár az urának, a tulajdonos birtokosnak hófehér lisztet adott, amit felesége, lányai, inasai éjt nappallá téve szitáltak meg.

Őseim, szüleim Pápán, Nyárádon, Kisszőlősben őröltettek, a Tapolca-, a Bitva-, a Halyagos-patakok malmain.

A régi szavakat még ma is hallom: dédapám szekérre rakta gabonatermését, megindult az ökrökkel Pápa felé. Őrletett és eladott, s hozott lisztet, évre való süvegcukrot, sót, paprikát, kelmét. Olyan csodálatosnak tűnt nekem, mintha sose fogyna ki semmi a szekérből, ebből az ódon bőségszaruból. A lisztet, cukrot, sót, paprikát természetesnek tartom, de milyen kelmét hozhatott, ha vásznaikat ingnek, gatyának maguk szőtték? Csak nem a pápai kékfestők munkájáért adta a pénzét, dunyhahuzatért? Úgy tudom, a szegények nem fehér patyolatos ágyban aludtak, hanem kékfestő huzatok között. Azt is tudom, hogy ezek a textilek fognak, amíg végsőkig nem mossák ki belőlük a színt. Elképzelhetem dédszüleimet, amint ágyukból kikelve csupa kéknek láthatták magukat a tükörben, ha volt tükrük.

De elképzelhetem a parasztok, kereskedők, molnárok, diákok városa mellett a gazdagokét is. Ha nem is éppen az Esterházyakét a tükörben lobogó rengeteg gyertya között, s nem azt, aki belovagolt az árusító fazekas edényei közé, s míg a fazekas jajveszékelt, az úr nevetve kifizette az edények árát. Ezt én a legnagyobb szemtelenségnek tartottam már gyerekkoromban is, mert a munka nem azért van, hogy patával letapossák.

Volt egy középúri rétege Pápának, huszárkapitányok, jogászok és hozzájuk hasonlók, mint minden városnak. Eötvös Károly mond el egy jellemző történetet.

„A pápai nemzeti kaszinóban volt nagy mulatság. Névnap vagy alkalmi dolog, húzta a cigány, daloltak az urak, daluk harsogó hangját visszaverte a nagytemplom fala. Éjfél felé járt már az idő. Utcák, terek csöndesek.

Pápai Lajos is ott volt a mulatók közt. Éjfél felé az erős somlai bortól kissé elnehezedett, félreült kis sarokasztalához, s fejét könyökére támasztva, némán nézte a mulatókat. Nemrégen jött haza, osztrákok között élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még úgyszólván semmit.

Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés – később, 1848-ban, pápai követ – megszólítja:

– Min búsulsz, héjh?

– Nem búsulok, pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk, fölverjük az éjjeli csendet.

Nagyot nevetnek rá.

– Kinek mi köze ahhoz?

– Ránk tör a policáj, s nekem mint katonatisztnek az kellemetlen volna.

Még nagyobbat nevetnek.

– Policáj? Miféle policáj? Mi az a policáj?

– Hát ti még azt se tudjátok, mi a policáj? Hát nincs ebben az országban policáj?

– Itt ugyan nincs!

– Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat, tisztességet?

– Mi magunk.

– Látom. De hát ki bíráskodik köztetek, ha valaki mégis megzavarja a csendet?

– Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbíró, esküdt, fiskus, preceptor s a többi megyei tisztviselő?

– Hát tinektek nem parancsol senki?

– Hogyne parancsolna? Ott a nemes vármegye!

– Kik alkotják a nemes vármegyét?

– Mi magunk.

– De hát a vármegyének ki parancsol?

– Az országgyűlés!

– Hát az országgyűlésnek kik a tagjai, s azokat kik választják?

– Mi magunk választjuk, s mi magunk vagyunk a tagjai.

Erre Pápai Lajos azt felelte:

– Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sír a lelkem. Európa közepén ekkora szabadságot meg nem tűrnek a császárok, királyok, potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.”

A jóslat bevált.

Milyen most a pápai utca? Éjfélkor biztosan csöndesebb, mint a múlt századi kaszinó táján. Ha a nép mondja is, „mi magunk”, nem azon a régi úri hangon mondja. A nép korán fekszik, mert korán kel. Az éjszaka csöndes, de a reggelek annál zajosabbak, autóbuszok, autók, motorok, kerékpárok, cipők, köhécselések zaja a reggel. Ahogy a boltosok fölhúzzák recsegve-ropogva, csattogva rolóikat! Mennek az emberek a textilgyárba, az Elekthermaxba, ahol villamos eszközeinket csinálják. A világhírű húsgyár fehér köpenyes henteseire virrad a téli nap, diákok táskáin siklik a kora reggel. Talán még egy lovas szekér is végigzörög az utcán. Aztán elcsöndesül a város délig, délutánig. Az ebédszünetben és munka után fölbolydul, mint minden mai város.

Ballagás idején is jártam ott, beszélnem sem kell az orgonaillatról. Láttam a nyári üres kollégiumot, éreztem festékszagát, amellyel az előző évi levegőt kiűzték, az ifjúság falakba szivárgott páráit lemeszelték.

Körbeforgatom valahai kopasz kobakomat. Most éppen kelet felé, de nem szülőfalum világközepi pontjáról, hanem valamivel délebbről, hogy a Somló-hegy ne fedje már szememet. Ez a hegy jó nagy darabot kizárt látóhatáromból, pontosan a Bakony közepét, vasutam füstölgő gyáraival. S nem tudom, még meddig láthattam volna tovább. Én most Ajka megpillantására akarok emlékezni, arra a vágyakozó pillanatra, amit a falusi gyerek érez a város és a füstölgő kémények iránt. Varázsosnak hittem a traktorállomást is valaha, hát még a gyárkémények magosát, melyek bárányfelhőket vonnak az égre, nem pöfékelik, nem ontják, hanem szépen elernyesztik, akár a hálót, mondhatnám, „az ég vizében”. Az a füst nem komor a távolból, kiteszi magát a fény játékainak, és maga is játszik a Nappal. Hajnalban átengedi magán a sugarakat, alkonyatkor visszaveri, délutánokon elringatja. Mindegyik változatát ismerem. Még az évszakok is benne felejtkeznek a füstben. A tél magához sötétíti és fehéríti, olyan lesz, mint a Bakony délibábja, havas és sötét. Az ember is lelkéhez alakítja. A hajnali munkás a maga álmosságához, a merengő földműves tavaszi lelkéhez, ahhoz a nyugalmashoz, bizakodóhoz, szépen terjengőhöz.

Így jutottam el Ajkára hajdanában, valamikor a negyvenes évek végén. Mintha be kellett volna járnom a gyárakba szállingózó falubeli legények útját. Egy munkásházba, nővérem albérletébe jutottam, s az első csillagos estén, lábmosás közben a verandán megéreztem a széngáz szúrós szagát, belefészkelődött a levegőbe, a petúniák, dáliák illatába. Ez a munkáslakás nem volt szegényes, nem olyan, mint amilyeneket a munkáslakótelepekről hallottunk a múltból. Tiszta volt és virágoskertes, söprött és locsolt udvarú. Még a szegényebbek is tiszták, virágosak. A közeli bauxit-lakótelep fűzfaligetben fehérlett, már a magas fák is jelezték, korábban épült 1945-nél. Mérnökök, munkások lakták – képzelem, a munkások közül a magasabb képzettségűek, a nélkülözhetetlen, érdekből letelepített szakemberek. Ott volt a kékre festett medencéjű strand meg a kultúrház büféje, ahol fagylaltot és málnaszörpöt kaptam. De Csingervölgy bányásztelepe sem tetszett kevésbé, szerettem az út melletti patakot behajló ágaival, s hogy kamaszságomat se felejtsem, odaképzeltem szerelmesemet, ahol egészen addig lehetünk, míg haza nem kell mennünk. Összekeveredtek bennem Kisfaludy Sándor romantikus regéi, ott egy molnárlány fürdött a kristályos vízben, itt pedig a bányászkislány. De Csinger és Ajka között, ahol az északi szél lecsapja és végigteríti a füstöt, a port, megláttam a gyümölcsfacsonkokat is vörös, bauxitporos levélrongyaikkal. Most már nemcsak a fákra, hanem az emberek tüdejére is gondolok, talán mert láttam egy öreg halott bányász fölboncolását, fekete sárban rózsálló tüdejét, mint a levelek zöld pöttyöcskéit a bauxitporból meg a koromból.

Mikor a plébániatemplom oltárképét megláttam, a szomorú fákra és a halott bányász tüdejére kellett gondolnom. A képen Jézus fogadja a bányászokat: bányászlámpás, kéziszerszámos emberek borulnak eléje, vagy állnak egymást ölelve. Ilyen, nem tudom, van-e máshol, gyanakszom, nincs. Munkások egy oltárképen az angyalok és szentek helyett! Ha élő alakokról vette arcait a festő, akkor ezek a bányászok a maiak déd- vagy nagyszülei lehettek – múlt századiak, dinasztiaalapítók.

1870–72 között nyitották az első aknát, s osztrák, magyar, cseh tulajdonosok birtokolták a szenet. Ármin-akna, Jókai-bánya, Padragi-bánya neveit hallhatom azoktól, akik leszállnak a feketeségbe a zöld aljú, kék egű világból a gyökerek alá, annál is lejjebb, egyre lejjebb, a szerencsére bízva magukat. Mit érezhetnek hatalmas kő- és földtömeggel a fejük felett? A repülők érzéseinek fordítottját vagy ugyanazt? Az ember mindenképpen veszélyben forog, ha elhagyja megszokott állapotát, legyen bár fönt vagy lent. Micsoda dráma lehet, mikor megpattannak az ácsolatok, és beomlanak a tárnák alagútjai, víz törhet be, gáz szivároghat, robbanhat, és vége mindennek!

1909-ben ötvenöten jártak szerencsétlenül. „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete” – éneklik himnuszukat. „Jó szerencsét!” – köszönnek. Akitől megkérdeztem, mit érez, ha leszáll, azt mondta: „Megszoktam már.” Hiszem, hogy a mindennapi veszély meg a nehéz munka megbecsülteti velük a fönti életet és a szabadságot, a bányászok azért olyan jókedvűek, jól evők, mulatozók, azért szeretik annyira a virágot.

Zola nagy regénye, a Germinal, legborzalmasabb olvasmányom volt – emberek fulladtak a vízbe olyan szörnyűségesen, hogy már sírni sem tudtam rajtuk, csak sápadoztam. Régi olvasmányomból mégis a bányalovak jutnak most eszembe, amiket levisznek a mélybe, és többé sohasem látják a napot. Volt-e valami képzetük a fölöttük táncoló paripákról, az istállók abrakoló ménjeiről, a kiscsikók első futásáról a tavaszi sarjadó füvek, nyíló virágok között?

Ma már a bányamanó nem ül a csille peremére, akkor még ott volt. Idősebb ismerősöm látta, de azóta nem hisz benne, mióta az omlás fél méteres üregében gubbasztva kellett várnia a segítséget.

A bányák hét törpéje kertekbe került. Ma már a csákány múzeumi tárgy, az új technikát maróhengeres fejtésnek nevezik. Kiszorult a lapát is, a szén 96 százalékát gépek rakják és továbbítják. A görnyedő lapátolást csak elképzelhetem, és örülhetek a fönti élet gondjainak, melyekből sífelvonó épült, parkerdő kerekedett, új óvoda, iskola, orvosi rendelő, fiatal házasok garzonszállója meg minden, ami egy munkásvároshoz illik.

Mindig ajkai szénnel fűtöttünk, nem szerettük a várpalotait, nem ad olyan meleget. Amikor megérkezett a szeneskocsi, kezünkbe vettük a lapátot, a gombos ágú villát, lecsatoltuk a hátsó saroglyát, s attól már meglazulva ömlöttek az első darabok a földre, onnan a kosarakba, a kosarakkal a kamrába. Emiatt a bányászélethez nekem is közöm van, ha csak annyi is, mint tengerben a csepp, s olyan ragaszkodásom van a szénhez, akár a búzához. Emez gyomromat, amaz bőrömet melegítette. A kis vaskályhát, melynél nagyanyám is melegedett, először szalmával raktam meg, rá aprófát, arra nagyobb akácfahasábokat, s mikor jól fölparázslott a tűz, kezdődhetett a szenelés – hirtelen kicsapott a szénszag, de aztán elmúlt, magába zárta a vaskályha heve, vöröslő hengere. Mintha millióéves napfényben sütkéreztem volna. Ez a millióéves csillag szobánkban kelt föl, delelt és lenyugodott. Hihettem millióéves fa lombjának, szél mozgatta piros levélrengetegnek azt a fényjátékot, amelyik mennyezetünkön lobogott, mikor eloltottuk a villanyt, s hanyatt fekve néztük dunyhánk alól.

De a millióéves napot láthattam az üveggyárban is. Fúvócsővel lopkodott belőle a derékig meztelen munkás. Itt örökös forróság van, akár a Naphoz legközelebbi bolygón. A munkás mellett korsó víz, iszik a férfi, izzad, s a megolvasztott fehér kvarchomokból lopott cseppet fújja, növeszti lélegzetével, kellő időben alakító alkalmatosságán egyengeti. Mi legyen belőle? Korsó, pohár, váza, a borosgazdák borlopója?

Mintha lélegzetéből benne lenne valami poharaimban, poharában s abban a korsóban, melyből literszámra issza a vizet. Talán ivóvize meg izzadsága elpárolog bőréről, fölszáll felhőnek, esővé változik, kútba szivárog és gyűlik.

Az üvegfúvó a munkamenet közepén áll. Elsők a keverők, akik a fehér kvarchomokot és az ammóniákszódát összehozzák. S mikor a fúvó mindenféle kihűlt alakzatait rúdjáról lepattintja, a csiszoló következik; még ma is kézművesmester, korongjára hajol, finomít, és mintákat formál. Leveles indákat, virágokat vág be a műbe.

Nem lepődöm meg, ha ebben a gyárban az emberi készség többre való a gépnél. Nem borospalackokat, mindennapi üvegedényeket gyártanak, hanem azt a végső finomságot teremtik meg, melyhez a gép már alkalmatlan. A kombájnos, a molnár, a bányagépkezelő – irányító. Az üveggyári munkás – alkotó mester. Magához lényegíti az anyagot. Bármilyen nehéz a dolga, alkotásában maga is benne van, mint poharában a lélegzete. Nem erőfeszítése látszik, hanem a festők és szobrászok arcjátéka.

Így történik száz év óta, bár a régi hutának nyoma sincs, a gyárat bővítették, a munkamenetet egyszerűsítették, az emberek munkán kívüli gondjait enyhítették.

Nem tenném a város jelképéül az üveggyárat, nincs szüksége olyan nagy építményekre, kéményekre, hűtőtornyokra, mint a timföldgyárnak meg az erőműnek. Címerére egy hűtőtornyot és egy vastag kéményt terveznék, amit hátulról a bányászlámpa kivilágít – alul meg évszámot: 1228. Neve ekkor fordult először elő oklevélben: villa Aika. Az előfordulás éve nem az alapításé, a település lehet akár kétezer éves is, de jelezné a dátum a múlt és a jelen kapcsolatát, azt, hogy a semmiből jelentős város épült ipara miatt.

A XVIII. század végén ezren sem lakják. A múlt századi iparosodás megduplázza lakosságát: 2862. 1941-ben 3322, 1960-ban 15.362, manapság 25 ezer lakosról beszélnek. Magyarország 63. városának nevezik, most gyarapodik legújabb városaink között.

Ha ipara, bányászata nem lenne, úgy gondolnék rá, akár Ajkarendekre, Kolontárra, Bakonygyepesre, Magyarpolányra, Kislődre. A Közép-Dunántúl legnagyobb ipari települése, ezért még történelmére is rákényszerít, akár falum gyér múltját, úgy hámozom ki a héjakból az övét is.

Mormogom történelmi neveit: Aika, Eyka, Felseuayka, Alsowayka. Nevét birtokosáról vette föl, mint ahogy többnyire szokás. Német ura lehetett, mert az Aiko germán név. 1552-ben a törökök elfoglalták, megadóztatták, 1559-ben elpusztították, akár a többi falucskát. Pillanatnyi mosollyal tekintek az ajkai Herkules-szentélyre, Nepomuki Szent János kétszáz éves szobrára, a jelenből a múltra a gyárkémények alól, a kilencszintes modern kórház tövéből.

Kezdetben volt a bánya és az üveggyár. A harmincas években rengeteg bauxitot fedeztek fel a környéken, ez a felfedezés előhívta a timföldgyár és az alumíniumkohó gondolatát, s mivel az alumíniumkohászathoz villanyáram szükségeltetik, hát megépítették a hőerőművet is. Így lett Ajka a Közép-Dunántúl legnagyobb ipari helységévé, vagyis így növesztette az ipar a községet várossá. Ahogy serdült a település, úgy bővültek az üzemek. Érdemes számokkal jelezni a két nagy gyár változásait.

1944-ben 8022 tonna timföldet és 3847 tonna alumíniumot termeltek, az erőmű 57 megawatt áramot adott. 1974-ben 365 ezer tonna timföld és 21.500 tonna alumínium volt a termelés, az erőműé 160 megawatt. A vörös bauxitból fehér timföld, a timföldből ezüstösen ragyogó alumínium tömbök lesznek.

Milyen egyszerűnek látszik!

Ne feledjük, háromezer-háromszáz ember keze munkája, leleménye, izzadsága csiszolja, mossa a vörös anyagot fehérre, aztán még tovább: edénnyé, szerszámmá, repülőgéppé. Most éppen egy gép száll fölöttem, alumínium teste arannyá változik a napfényben, mintha a vörös rögök arannyá változnának már a képzeletben.

Otthon megáll az autóbusz a templom mögött. Anyám mostani lakása közeli, messzibb az út a szülőházhoz. Mindig elmegyek a falu végére, és körüljárom a romló épületet. Utam mellett balról barátom szülőháza áll, a zsúp lemállott a tetejéről, a szentiváni almafa eltűnt, mint a család, Feri bácsi a temetőben, Matild néni Százhalombattán Erzsi lányánál, Magdi Pesten, Feri Csesztregen, Jenő barátom Ajkán. Már csak a sír az otthoni dolguk halottak napján.

Jenő a szeptemberi búcsúra hazajár még. Régen találkoztunk. Csak emlékezhetem, amint bekanyarodunk a répás szekérrel, meg ahogy sírva elbúcsúzott hazulról. S ahogy egy karácsonyestén hazajött fekete iparitanuló-egyenruhájában gyalog a vasútállomásról. Otelló borukból kínáltak, és Jenő mesélt a pesti életről, a Vidám Parkról, az Állatkertről, a kabarékról, a Nefelejcs utcai diákotthonról, arról az egész romantikus Budapestről. Ablakunk előtt volt egy vékony földdarabjuk. Ott láttam barátom munkáját régen, pontos és állhatatos volt. Irigyeltem. Apja őt szólította a két tehén helyett: „Hajsz, Jenő!” Mert ő vezette az állatokat kötélen a barázdában, Feri bácsi fogta a tehetetlen eke szarvát.

Útban házunk felé, házuk mellett az idegen kutyaugatásban elhatároztam, meglátogatom ajkai munkahelyén és otthonában. Ideges voltam. Talán az emlékek szembesítése miatt. Pontosan decemberi születésnapján érkeztem meg. Toporogtam a Videoton gyár ajkai részlegének két kapuja között.

Bekísért a műhelyekbe. Az egyik csarnokban hatalmas présgépek zuhogtak, a másikban nők apró alkatrészeket szereltek a csöndben.

Szerszámkészítő. Már öreg szakmunkás, a fiatalok szemében: bácsi. Mintha vezető lenne, úgy tisztelik, és úgy jár közöttük. Nyomja dobhártyámat a zaj, orromat facsarja a vasreszelék és az olaj szúrós szaga. Bemutat egy falubeli fiút, akit gyerekkocsiban láttam nem is olyan régen, s most már családos, lakástulajdonos, köszörűs szakmunkás. Gépe a legmodernebb. Fölnagyított képen látja a köszörülendő acél rajzát, amit a hajszálnál vékonyabb pontosságra kell alakítani.

Barátom munkapadján finomított pici vasak, elmagyarázza rendeltetésüket. Jó látnom a munkáját, mégis jobban érdekel ő, útja a tehenek szarvától a vasakig nem lehetett könnyű. Tájszólás a városiak között.

– Többen voltunk parasztgyerekek – mondja. – A nővéremék Pesten éltek, nem voltam nagyon egyedül. Mindig a Ligetbe jártunk. Két év után elvégeztem az iskolát. Levetettem egyenruhámat.

– Emlékszem fekete ruhádra.

– Fekete posztó volt. Fejemen tányérsapka. A jelvényünk franciakulcs és kalapács. Vasasok voltunk.

– Nem féltél a munkahelyeden?

– Öreg szakmunkások voltak. Kevés a fiatal. Tiszteltük őket, szerettek minket, mint a fiaikat. Jól éreztem magam.

– Akkor mért jöttél haza Ajkára?

– Nem a honvágy miatt, a családi betegségek miatt jöttem közelre. Ide a Bauxitba. Sokat tanultam ott, a szakmát jól megismertem. Szállón laktam, unatkoztam, hát beálltam a röplabdások közé, ott ismertem meg a feleségemet.

Ez a beszélgetés a gyártól hazáig folyt. Kis, okos kutyája körültáncolt bennünket. A kapu még kinyitható, de a lakás zárva. Nagylánya elfelejtette otthon hagyni a kulcsot. Jenő megtalálta a módját, s már belülről fogad.

– Rablók! – kiáltom el magam a kertes ház udvarán, de nem jár erre senki. Hideg van. A nagylány hazajön az iskolából, megtudom, mennyire szeret olvasni, mégis boltosnak jelentkezik ez a nyolcadikos.

– Többek legyenek nálam! Tanuljanak! Végezzék el a gimnáziumot! Legyenek tanítónők vagy könyvtárosok!

– Te már nem akarsz többet?

– Mindent megcsináltam. Boldogan akarok élni. Kimotorozok az erdőbe. Gombát szedek.

Átmentünk a szakmunkásképző iskola kiállítótermébe, folytatva a beszélgetést. Mestermunkák koszorúja között hatalmas kiflik, csöpp gépmodellek hallgattak bennünket.

– Te adtad a legnagyobb születésnapi ajándékomat.

– 1935. december 9.!

– A szombati bálra jöttél volna, akkor lett volna mulatás.

– Hozzád jöttem, nem a bálra, drága Jenő.

Elkísért az állomásig, láttam szomorúságát, mert én hazamegyek, neki meg nincsen otthon senki élő ember, csak az apja sírja.

A vonaton befészkelődöm a falubeliek szeretetébe, mint az alvók, ahogy ágyukba fészkelődnek gömbölyödve, aztán kinyújtózva öntudatlanul.

– Holnap a herendi porcelángyárba megyek – mondom Panninak.

– Keresd a sógoromat. Ott a szállítási osztály vezetője.

Tiszta, meleg józanságot érzek hanyatt dőlve a vonaton, mert bárhova megyek a Bakony és a Balaton táján, mindig találok valakit, akivel ismerősen kezet foghatok.

1952 szeptemberében kocsira tettek, és vittek a vasútig. Az iskolába küldtek Tapolcára. Azt a napot sohasem felejtem el. Most mégis hadd szóljak egy másikról, két hónappal későbbiről, másik állomásról. Boba már Vas megye, de közeli a falumhoz, ha nem lennének megyehatárok, nem is gondolnám, hogy valami elválasztana bennünket. Még a Marcal folyó is összeköt, mert Veszprém és Vas megyéből is lehet gondolni rá. Összeköt áradása, apadása, a belefulladt emberek emléke. Volt egyszer egy bolondos vándor, akit mindig így szekáltak a gyerekek: „Ignác, visz a víz!” Szegény bele is esett a folyóba. Történetét mind a két megye ismeri. A Bakonyalja a Marcal völgyénél végződik és ott kezdődik a Kemeneshát. Boba is ott van. A háború alatt, emlékszem, lebombázták, mert vasúti csomópont volt már akkor is. Budapest és Szombathely, Zalaegerszeg, Sümeg, Tapolca vonatjainak keresztútján.

Hát elindultunk Bobára éjjel, három tapolcai diák, nyolc órakor már a padokban kellett ülnünk. Éjszakai erdőben még sohasem voltam addig, most már tudom, a novemberi erdő sötétsége a legfélelmesebb. Utunk tehát erdőn át vezetett Bobáig.

Esett az eső, a lovak erőlködve caplattak a sárban. Azt hittem, sohasem érünk ki belőle. Vizes ágak csaptak meg bennünket, vizes, hulló falevél tapadt a homlokomra. Az állomás várótermében alig pislákolt valami fény. Így léptem először Berzsenyi Dániel földjére. Tudtam róla már. Ismertem verseit, melyek erről a tájról szóltak, mindennap láttam a Ság-hegyet, a Kissomlyót, a Kemenes halmait. Milyen furcsa az első találkozás éppen ilyen förtelmes időben!

Boszorkányos emlékeimet el akarom hessenteni. Megcsinálom. Fölkeltem a napot. Virrad. Késő őszből kora őszt varázsolok, szeptember közepét. Magamat meg fölnövesztem, jól megöregítem. Egyházashetye kemenesi falu, a Kissomlyó szőlőihez közel, itt született Berzsenyi Lajos nemes földbirtokos fia, akit Dánielre kereszteltek kétszáz évvel ezelőtt. Megszületett a kúria szép, boltíves szobájában, ahol a mennyezet olyan, mintha óriás fehér rózsa szétnyíló szirmai alatt állnánk. Itt ringott a bölcső. Nem tudom, síró vagy csöndes gyerek volt-e lakója, csak azt, hogy mikor már a soproni iskolában tanult, ellenfeleit a sétatéri tóba vágta, álltából az asztalt is át tudta ugrani. Szerette a virtust, szerette a lányokat. Itt töltötte gyerekkorát, legénykorát ebben az udvarban, ahol a ház még áll, egyik része emlékszoba, a másik fele könyvtár, hátul a gazdasági épületekből egyetlen maradvány talán abból az időből, amikor a költő ott téblábolt kiskorában az ökrök körül.

Eszembe jut erről az udvarról egy levélrészlete, a napóleoni hadjárat idejéből, amikor már nem itt, hanem Niklán élt, és onnan írta Kazinczy Ferencnek az ország túlsó végébe, Széphalomra:

„Hetyéről (Vasból) azt írja az én 70 esztendős atyám, hogy Colbert franc generális ment azon által negyven ezerrel. Sokszor négyszáz is szállt be hozzá, kik udvarán és szérűskertjében tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak, ővele requisitiókat (lefoglalásokat) írattak, de mindemellett olyan fenyítéket tartottak, hogy azon katonákat, akik az ő kertjét és méhházát feltörték, a tisztek keményen megverették, és maguk mind a kertet, mind a méhházat bezárták.”

A költő apja úgy téblábolhatott a francia katonák között, mint valaha kisfia az istállóban vagy a birkaólban. A katonacsizmák sárral kenték be szobáit, de ő a küszöbön lekotorta talpáról a sarat 1809 júniusában. Örülök tudásomnak, mert képzelődhetek. Nélküle üres lenne ez a ház, a gazos udvar, egy-két emlék, fényképmásolat. Ezért jut eszembe, hogy a nagy költők életét a verseik miatt muszáj ismernünk. Ismernünk kell tájukat is. Ezért mentem föl a Ság-hegyre, mert azt írta:

 

Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentul elrejti a Bakony erdeje   Szülőföldem, képedet. Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!   Vegyétek bus könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását   Szüleim forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait   Éltem vidám reggelén.

 

Berzsenyi, amikor megnősült, Sömjénbe költözött gazdálkodni. Hetye a hegy déli, Sömjén az északi oldalán van. A bazaltcsúcs alatt vitte bútorait, szerszámait, ruháit, könyveit és verses irkáit, s betelepült a falu közepébe. Házából már csak egyetlen falat találtam. A régi épület helyén mai lakás. Udvara vasárnapi hangulatú: motort szerel két férfi. Vigyáznunk kell, hogy a keskeny udvaron a szerszámokat, csavarokat szét ne rúgjuk az olajos rongyokról.

Itt kezdett önálló gazdálkodásba tizennégy éves feleségével 1799-ben, és itt élt 1804-ig, amikor Kemenesaljától elbúcsúzott, és a somogyi Niklára költözött. Itt írta az Osztályrészem című versét, itt, ahol béke lett a része, ahol az elzárt hely ölébe fogadta a heves ifjút, és szeretet, szabadság lakta hajlékát.

Az asszony kedvesen kalauzol, kisfiával megmutattatja a szőlőt, a présházat a határban. A gyerek harmadik osztályos, és tudja, ki lakott abban a házban, ki járta azt a szőlőt, ki tűnődhetett hosszan a présház ablakából, szemét a Ság-hegyen felejtve.

Az őszi tiszta fényben még a gazdátlan táj is szép. Nem erős a nap, érzékenyek a színek, csöndben mozdul a lomb, a hulló levél átpereg a többieken. A hajlat romlásában is gyönyörű, ahogy a szederinda összetekeredik a venyigével, sárga meg piros levél a zöld között, érik a szőlőfürt, a szilva, kopálódik a dió.

Arrafelé dolgozó kék overallos ember jön hozzánk, friss diót tör, lehúzza sárga héját, mert ilyenkor a hártyát még lehántja minden igazi dióevő, száján a fehér pép lecsordul.

– Itt írta a Horácot – mormogom.

 

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,   S minden bús telelésre dőlt.

 

A Boreas nevű hideg, északi szelet idevarázsolja Horatius nagy latin költővel lakhelyére. Sömjénből látszik a Ság, itt a Boreas kitombolhatja magát, itt álmodozni lehetett az újbor fölött, gerjesztve a szelelőt, a nyitott tűzhelyet. Milyen meghatóan egyesül itt a múlt század eleji magyar táj és világ a latinnal! Ebben a présházban megbújhatott a költő Zsuzsánna asszony duzzogása elől, nem kellett lopva pusztítania a gyertyát, mert bizony az asszony nagyon beosztó volt, nagyon vigyázott a gazdaságra és a pénzre. Nem tudta, micsoda nagy költő égeti a gyertyát verseire hajolva.

Eddig a Ság-hegyen sem voltam. Rá akartam rakni a lábamat, körül akartam járni. A hajdani éjszakai kocsizás közben nem hittem, hogy csak ilyen későn lesz rá módom. Elültek a bazaltbányászok robbogatásának dörejei, amelyekkel figyelmeztetett magára ez a hegy. Formás hegykalapot látok a régi képen, majdnem lapos tetejűt. Berzsenyi most megütközne szeretett hegye roncsain, de el is álmélkodna, milyen a vulkán belseje.

A zöld molyhos tölgy- és akácos sűrűségeken, ligeteken fölmászva olyan tájra jutunk, mintha a Holdban lennénk. Kékes- meg fehéresszürke csíkok váltogatják egymást függőlegesen. Veszélyes gyalogutakon szökdelünk, akár a zergék, kisebb botlástól is legurulnánk. Mindenütt kő ez a Hold-táj vagy római színház romja, amit a makacs növényzet lehetőségei szerint bebodorít zöld füstjével, kökörcsinnel, ezerjófűvel; aranyosít lebegő árvalányhaj-csomókkal. Az árvalányhaj kora tavasszal még csupasz, fakó szárú, de májusra kipelyhesedik, odaadja magát a szélnek, hadd libegtesse-lobogtassa.

1910-ben kőbányát nyitottak, és művelték 1957-ig. Ma is láthatók épületei. Majdnem kétmillió vagon bazaltot szedtek, robbantottak le a tetőről meg a hegy mélyéből. Teljesen korszerű bánya állt itt, már a kezdetekben gépesítették. Haszna volt a ház- és útépítésben, kára a hegyben. A tízmillió éves vulkánt negyvenhét év alatt tönkretette az ember. Háborgatta a növényzetet, a peremre szorította. A baglyokat, vércséket, kövirigókat minden robbantással fölzavarta.

A hegy oldalában csak a szőlők voltak háborítatlanok.

Betérünk egy pohár borra. Játszunk poharunkkal, először a pohár fölül nézzük a sík vidéket, aztán a sárga boron át, mintha zöld tavaszból február végi és októberi tájat látnánk, olyan sárga lesz hirtelen minden. Így leszünk olyan nyugalmasak, mint Eötvös Loránd nagy fizikusunk torziós ingája, melyet itt próbált ki 1891-ben.

S mintha régi pince előtt ülnénk, poharunkban rizling, a legjobb Ság-hegyi bor. Mögöttünk a legősibb magyar házakra emlékeztet az épület. Az egyik helyiségben nincs mennyezet, itt áll a szabad tűzhely, ahonnan a füst kémény nélkül, füstterelők által szivárgott a magasba. Itt préselték a szőlőt is. A tűzhely, az asztal és a pad arra vall, hogy itt főztek, ettek, pihentek a munkák idején. A belső helyiségben forrott, érlelődött a bor. A szőlősgazdák lakóházuk mását építették a hegyre. S ha az egyik mestergerendában ezt olvashatjuk: 1467. máj. 1. J. M. – még azt is elképzelhetjük, hogy Mátyás király ilyen parasztházakba látogatott álruhában.

A Ság-hegy ma hegyközség, eltűntek a régi pincék, mindennapi házak tekintenek nagy ablakaikkal a szőlőföldek elejéből. Lakóik dolgozni járnak a közeli Celldömölkre a rendszeresen közlekedő autóbusszal, a hegyközség a város külterülete lett. De a hegy aljában, Alsóságon még falusiasan folyik a búcsúi mulatság. Kora reggel fölverik sátraikat az árusok, céllövöldések, a tegnap fölállított körhinta kora délelőtt pörög a gyerekekkel, fől az év legfinomabb, legbőségesebb ebédje.

Mi meg visszaálmodjuk magunkat a bobai állomásra a valahai novemberi hajnalba, mikor elindult vonatunk Tapolca felé.

Berzsenyi 1804-ben költözött a somogyi Niklára, útja jó ideig a mi utunk, de Sümegnél elválik – az övé Keszthely felé tér. Bazsi határában a Börcehátról látható utoljára a Ság, ott fogant Búcsúzás Kemenes-aljától című verse: „Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, / szülőföldem, képedet.” A költő úgy érezhette, mintha száműzetésbe indult volna. Valójában azután élete teljesen megváltozott. Huszonnyolc éves volt akkor, a felelős – neki pedig a nagyon komor – férfikor kezdete.

Képzeletemben a vonat és a költözködők szekérsora elválik Sümegen, a szekerek sűrű erdőkön mennek át. Berzsenyi azután már csak látogathatta szülőföldjét. A nép még egy történetet is megőrzött, azt, amikor a bakonyi betyárokkal találkozott.

Nem tudom, igaz-e, de akiről a szegények szeretettel beszélnek, az mindig jó és érdekes ember.

Ezt a történetet a költő hajdújának leszármazottja jegyezte fel.

„A nap már lenyugvófélben volt, amikor észrevették, hogy eltévedtek. Megálltak gondolkodni. Legszívesebben visszafelé mentek volna, de a hirtelen ereszkedő sötétség körülvette őket.

– Na, édes szógám, mi itt fogunk megvéradni – mondja Berzsenyi.

Mire Vitola hajdú:

– Kibírjuk, nemzetes uram, hiszen olyan szép az este, hogy öröm lesz szabad ég alatt tanyázni!

Kerestek nyomban egy kis tisztást, ahol kipányvázták a lovakat, hadd legeljenek. Aztán letelepedtek egy fa alá, előszedték az útitarisznyát. Jó étvággyal falatoztak, aztán elindultak a közeli csobogás után, hogy szomjukat oltsák. Vitola ide vezette a lovakat, aztán leszedte a takarókat, nyergeket, és lerakta az alá a fa alá, amit éjjeli szállásnak szemeltek ki.

– Itt valahol emberek vannak, mert kutyaugatást, fejszecsapkodást hallok – szólalt meg Berzsenyi.

– Lehet, hogy szénégetők tanyáznak erre valahol. Nézze csak, nemzetes uram, mintha világot gyújtott volna valaki amott. Elmegyek, megnézem, hátha rendesebb szállásra akadok.

– A természet anyai ölénél különb szállást úgysem találsz, szógám – gondolta Berzsenyi, de eleresztette a hajdút.

A hajdú alig tett néhány lépést, mikor meglátott a holdvilágban egy embert. Vitola fölhúzta pisztolya kakasát.

Azt mondta az idegen:

– Kicsodák kigyelmetek, hogy öreg este a Bakonyban caflatnak? Nem félnek kigyelmetek a betyároktú?

– Én félni nem félek tőlük – felelte Berzsenyi.

– Én nem mondanám olyan bizonyosan, mert van félni való. A Kuruc Jancsi nem cifráz, hanem elintézi a dolgot – mondta az idegen, és háromszor bagolyhuhogást utánzott.

Ahonnan az idegen jött, három alak közeledett.

– Na, mi az, kik ezek? – kérdezte az egyik.

– Ketten vannak. Azt mongyák, hogy Somogyba mennek, Niklára. Nem látszanak valami gazdagoknak, de a két ló szép.

– Aztán minek mennek Niklára, és kik kigyelmetek, hé?

– Niklára megyek a rokonaimhoz, ott van a birtokom is. Egyébként a nevem Berzsenyi Dániel, Kemenesaljáról.

– Börzsönyi?… Csak nem a hötyei Lajos uraság fija, a Dani ifiúr?

– De az volnék.

– Köszönje az élő Istennek, hogy Börzsönyi tekéntetes fija. Befogadjuk a putriba, mert kinn az ég alatt még baj érheti.”

Az idézetet fejezzük be, de lássuk a történet végét.

Megvacsoráztatták őket a betyárok, aztán elaludtak. Ébredéskor vendéglátóiknak hűlt helyét találták, lovaik helyett két másikat. Egy kanász útba igazította őket Keszthely felé, s megmondta:

„– Ne haragudjon a tekéntetes úr, a betyárok cserélték el a lovakat. Hogy pedig nem emésztették el a tekéntetes úrékat, annak köszönhetik, hogy ismerték édes apjaurát, a hötyei uraságot, mégpedig ketten, Máté Jancsi, aki Hötyén vót kanász, meg annak a komája, a Kecskés Pesta.”

A magyar irodalom legnagyobbjai közül való, és korának legnagyobb gondolkodója, átkelve a sötét Bakonyon, efféle esetekbe keveredett.

Nehéz világ volt az, mi már csak mesének tartjuk.

És zökögünk vonatunkkal a Tapolcai-medence meg a Balaton kies vidéke felé. Fölnézünk az épnek tetsző sümegi várra, halastavak mellett, erdős hegyek alján csodálkozunk és bóbiskolunk, az uzsai kőbánya alján virágos udvarokat látunk, muskátlis állomásokat, még az őszben is valami szépet, ha kivilágosodik.

Nem gondoltam, hogy más úton járok majd gimnáziumba. Vid–Alásony–Dáka–Kéttornyúlak–Pápa helyett Nyirád–Zalahaláp–Tapolca; vonattal: Boba–Jánosháza–Ukk–Sümeg–Uzsa–Lesencetomaj–Tapolca.

S mikor kiskoromban a szekéren megkérdeztem apámtól: mi az a nagy hegy ott, azt mondta: Agártető, s ha azt kérdeztem, mi az a másik, így felelt: „Az meg a Rendeki-hegy.” Innen is, onnan is mehettem Tapolcára, attól függött, hogy melyik utat választottam. Vonattal kies völgyeken át, autóbusszal sűrű erdőkön, kopár fennsíkokon, ahol kő kő mellett fehérlett szanaszét a szegényes fűben. Nyirádon láttam meg először a vörös embert, a bauxitbányászt, utána az erdőből kiszürkülő katonatábort, aztán a Haláp hegy tövéből valami olyan gyönyörűséget, amit sohasem felejtek el.

Ez a látvány egy tizennégy éves kamasz világhódító lelkében fürdött meg. Bár a világhódítás első foka még csak az I/B osztály valamelyik padja lehetett, mégis az autóbusz ülésén, mozgó bőröndöm lábammal való rögzítése közben úgy néztem le a síkságra, a kalap, koporsó, piramis alakú hegyekre, hogy a vulkánok résein túl az az aranyfény lesz az én hazám, az én messzeségem. Ragyogott a Balaton.

Haláp és Tapolca között alacsony lucfenyőerdő lesz első szerelmem tanyája; ózonillatban, árvalányhaj között, mohos köveken, tavaszi héricsek, kakukkfüvek, ezüstvirágok, kankalinok és kökörcsinek között sétálgatunk, távol szüleinktől és tanárainktól.

Nem akkor láttam először a Balatont és a Badacsonyt, a Szent György-hegyet, Szigligetet, Gulácsot. Somlai kirándulásaink idején, jó, tiszta időben tanítónk délnek mutatva elmagyarázta őket. Tizenegy évesen, 1949-ben úttörőtáborba küldtek Tihanyba. Eső csapkodta a vonatablakot. Minden olyan homályos zöld volt, mint a papír tízforintos balatoni képén. Talán azért jut így eszembe, mert szüleim még egy tízest sem tudtak adni, olyan szegények voltak, és a kísérő, a tanító úr fizette be helyettem a tízforintos díjat.

Szóval láttam már a Balatont, de akkor szemlélődő, kiránduló voltam, most meg már odavalósi, négy éven át.

Félreértés miatt egy nappal előbb érkeztem Tapolcára. Akkor, azon a szombati napon, nagyon magányosnak éreztem magamat. Egyetlen társ sincs, csak a kollégiumigazgató keskeny bajusza, apró, a későbbi tornaórák és felvonulások utolsó sorában legtöbbször egyedül menetelő termetem fölött. Szemében a könnyen megtagadott kedvesség zavarba hozott. Az a nap mégis jó volt a sétálgatásra, ábrándozásra.

Ismeretlen utcát keresni nagy csomaggal egyedül egy gyereknek, ismeretlennél jelentkezni lihegve, kamaszos szégyenlősséggel, aztán a megkönnyebbülés tétovasága – ez maradt bennem első tapolcai órámból. Sétálni kezdtem, de megjegyeztem minden utcát, különleges házat, hogy el ne tévedjek. A gimnázium dombjáról lépcsőkön jutottam le a Malom-tóhoz és a malomhoz.

Később tudtam meg, hogy a vidék egyik legszebb gyöngyét találtam meg akkor. A házak úgy magasodtak körülötte, mint az olasz vagy a dalmát tengeröblöcskék körül, sokkal délebbre, az Adriánál. Kis híd alatt a fölhúzott, korhadó zsilip lyukain, résein esett le a víz a törött malomkerékhez. Emlékezetem szerint a malom nem működött, inkább gabona- és lisztraktárnak találtam. Kiértem a főutcára, hosszan elnyúló földszintes házak közé. Arra gondoltam, hogy lehet ilyen szép táj közepén ez a csúnya utca. Teherautók, lovas kocsik, lóganéj mindenütt, csak a pincék szellőzőnyílásából szivárgó hordódongaszagot éreztem otthonosnak. Magamat meg idegennek az idegenek között. Jó volt megpihenni a temető és a vasútállomás karéjozta ligetben. Elővettem egy forintos csokoládét, milliméterenként rágcsáltam, nyelegettem. Újra úgy gondolkodtam, mint mikor megláttam a törpefenyőligetet. Milyen szép lesz minden!

Délután társam érkezett, ketten aludtunk a kultúrterem közepébe állított emeletes ágyon.

Akkor tudtam meg, hogy ez a gimnázium most alakult. Ez a hodály lesz a kollégiumunk. Az udvari vízcsapnál mosakszunk.

Pápa jutott eszembe, s elszomorodtam, most meg már úgy gondolok Tapolcára, mintha én is részt vettem volna a református kollégium alapításában, 1531-ben.

Másnap sem a várossal, sem a környék hegyeivel nem törődtem. Vártam, jöjjenek a többiek is. Szállingóztak, nagy csomagokkal, szülőkkel, hozzátartozókkal. Engem is így kellett volna kézen fogva átadni a többieknek, amíg a vaságyak hordása, szerelése közben össze nem barátkozunk.

Most visszanézve lerakódott éveim csúcsáról, megdöbbenek, milyen tudatlanul éltem ott akkor. Mint azok a földművesek, akik római város romja fölött szántanak.

A napokban varjakat röbbögettem a karakószörcsöki réten, hogy a filmfelvevő gép előtt röpdössenek a decemberi alkonyatban. Nagyon boldog voltam akkor. Összekötődtem a fekete madársereggel. S mert szállni nem tudok, és repülni szerettem volna, százszorosan éreztem a földet talpam alatt, s arra gondoltam, talán egy hörcsög bóbiskol fél méterrel lejjebb. Talán egy katedrális szentélye van alattam, talán egy római katona nyugszik odalent.

Akkor éreztem meg, a varjúrajban: lent és oldalt betemetett márvány-, arany- és rézbányák vesznek körül, és felelőtlen csavargóként koslatok a világban.

Számolni kezdtem tapasztalataimat.

Tapolcán jártam gimnáziumba. S csak húsz évvel később ismertem meg azt a csodálatos kovácsműhelyt, ami előtt naponta elsiettem. Akkor nem éreztem igazán a lópatkolás keserű illatát, a fölaggatott fogók, kalapácsok szobrászművészeti szépségét. A fújtató behemót lihegését is most, harminchét éves fejjel, értettem meg. A műhely kormos boltíve olyan lett hirtelen, hogy arra gondoltam: akár Vak Bottyán lovát is patkolhatták volna itt. Mi meg csak tanultunk a gimnáziumban, s nem tudtuk azt sem, hogy az egyik utcában olajütő működik. Olajütő! Ki tudja már, mi az? Mégis, karácsonyra megindul az üzem, mert vannak asszonyok, akik tökmagolajjal szeretnek főzni. Csak most már kevesebb a tök, kevesebb a tökmag. Gyönyörű műhely az olajütőé. Minden szerkezet fából való, a hajtókerék fogantyúit tenyér fényesítette ki, s a munka párája vakolta be a falakat.

– Itt járt körbe a bekötött szemű ló – mondja az olajütő lánya –, az forgatta meg ezt a fát, a fa meg a kereket.

A lovak proletárjáról a sümegi méntelep arabs telivére jutott eszembe, a Sagya, akit már emberként szólíthattam. A lovak királya, királyok alá való, úgy lépkedett szemem előtt, mintha most szállt volna le az égből. S ez a kis, bekötött szemű ló körbe-körbejár, hogy tökmagolaj csurranjon karácsonyra az asszonyoknak.

Elszégyelltem magam, mert ifjúságomban nem tudtam erről semmit. Bekötött szemű lovak vagyunk, és körbejárunk kiszabott utunkon.

Az élettől, múlttól, jelentől, jövőtől meg kellene hatódnunk. De dolgozunk, hogy a kerekek forogjanak. A kádár nem veszi észre, hogy kétszáz éves gyaluval gyalul. Egyike Csokonai-korú, másika Petőfi halála idejéből. S mindegyike műremek, mint az afrikai szobrok. Belefelejtkezünk magunkba. Az alsópáhoki kádár – akár Rembrandt öregkori önarcképe – mázsányi fűrészport gereblyéz kamrájába, kutyája harapdálja a gereblye fogát, s kétszeres munkát ad gazdájának, mert a fűrészport is be kell sodorni, és a kutyát is el kell hessenteni.

– Univerzális tehetség vagyok! – mondja. De ez az univerzális tehetség tudja-e, hogy nem messze tőle, Fenékpusztán római kori templom állt, s ha tudja, érzi-e maga alatt a földet, ahol talán hörcsög mocorog? Veszprémfajsz mellett egy pici hegyen kálvária stációzik a csúcsig, alatta tehenek legelésznek, szemközt valahol Balácapuszta, ahol római villaromokat találtak, csodálatos mozaikokat. Kérdezem a gulyástól, hogyan lehet Balácapusztára menni? Azt mondja, oda ne menjünk, mert be van kerítve, ott, ahol az a két szalmakazal áll. Ott ástak valamikor, meg odabombáztak. Ő csak őriz, de ha képzeletét fölgyújtanánk, s megindítanánk benne a római seregek vonulását, villákat képzeltetnénk el vele, ahol tógás férfiak sétálgatnak, s a katonafeleségek keblüket takargatva várják, mikor fordul férjük a völgybe – talán boldogabb lenne a gulyás. És boldogabbak a bakonybéli asszonyok is, ha eszükbe juttatnák a kilencszáz éve ott porladó barátokat. És azt, hogy akkor már Európa volt itt.

Tisztelegnünk kellene a kódexmásolók előtt, mert ők voltak annak a fénynek a rabszolgái, ami a középkorból felénk süt. Talán még a szónál is élőbb Kálti Márk Képes Krónikájának egyik képe, ahol az iniciálé S betűjében a másoló barátot láthatjuk. Mostani iskolapadhoz hasonló íróasztalánál ül. Magára hagyottságát még fokozza, hogy baloldalánál és hátul választó deszkafal emelkedik, fejét balra hajtja, ahogy az írást vezeti, előtte kis kódex. Világi gondolata csupán annyi lehet: „Kövér ludat a scriptornak!” S kint a csöndes hegyoldal középkori, madaras-vadas erdeje. A meghódítatlan természet vadonja, s lent az írástudatlan parasztok munkálkodása, akik a Halotti beszéd nyelvén mondják egymásnak gondjaikat.

A bakonybéli asszonyok nem tudják, hol vannak a kolostor maradványai, a plébános azt mondja, olvassuk el a tízkilós történetet. Mi meg elmegyünk fejünket lehajtva anyám szülőfalujába.

Talán nem is a fölröppenő varjak gondoltatják ezt az írást velem, hanem az a pillanat, amikor harminchét éves koromban először megláttam nagyapám fényképét. Nagyapám faluja első halottja volt a világháborúban, 1914-ben, Lublinnál érte a golyó. A szakaszt lefényképezték lábakon keresztbevetett puskákkal, néhányan söröskriglikkel a kezükben. Nagyapám, Vas Géza, meredten néz a halálba, s mikor elfordítottam a szememet róla, nagybátyám tekintetében láttam őt, lányaiban, unokáiban és dédunokáiban, s megláttam a román kori templomkapu oroszlánját is, amint rám ásítja a teljes világot.

Bár tanárunk fejtegette, mit jelent a város neve, de azt csak mostanában tudtam meg, hol fejtegette, milyen múlt fölött a gimnáziumi osztályban, hogy a várost valaha Thepluchának mondták a honfoglalás előtt itt lakó szlávok, Pribína zalavári alattvalói. Nevezték soha be nem fagyó taváról meleg vizű településnek. Mennyire másképp tanultam volna a történelmet, ha tudom, hogy az osztály olajos padlója alatt a valamikori kolostor köveit, emlékét nyomja a föld! A városlődi karthauzi rend némasági fogadalomban élő barátai kísértették egymást, mint hangtalan szellemek, hatszáz évvel ezelőtt ezen a dombon, ahol a tízperces szünetekben zsebre tett kézzel nevetgéltünk. Kolostorukat várrá erősítették. Sarcolták, rombolták magyar kényurak, a törökök 1552 után földig pusztították. 1347-ben két malom kerekeit forgatta a soha be nem fagyó víz. Ha tudtam volna, 1952-ben meghatódottsággal vegyítettem volna szomorúságomat a kallódó malom láttán. Ma meg elgondolkodom, mivé lesz a világ, vagyis egy vízimalom. Szállodává! Belül kényelmes szobák a malomkövek, fogaskerekek, hajtószíjak és sziták helyén. A kijavított malomkerék az emberek álmában indul meg csupán, őröl, és lisztet hullat a pirkadat és az ébredők szeme közé.

A szállodát nem keresztelték volna Gabriellának, ha Batsányi János, első nagy forradalmár költőnk feleségét másként nevezték volna. De Baumberg Gabriella osztrák költőnő Tapolca nagyasszonya lett. Férje, a tapolcai saruvarga fia, itt született a Malom-tó partján, szemben a malommal.

Hogyan állhatna a varga háza évszázadokig? Helyén, az emeletes házon, gimnazista korom orvosi rendelőjén csupán a költő születését jelző tábla. 1763. május 9-én jött a világra. Élete nem Tapolca volt, hanem a fél Európa. Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban járt iskolába, aztán Kassára került, ott szervezi Kazinczy Ferenccel az első magyar irodalmi folyóiratot, a Kassai Magyar Múzeumot, a lefejezett magyar jakobinusok perében kufsteini várbörtönre ítélik, onnan Bécsbe kerül, 1805-ben elveszi Gabriellát, aztán Párizsban él, Napóleon oldalán, Napóleon bukása után a csehországi Brünn a börtöne, majd az ausztriai Linz száműzetésének városa. Nem látta meg többé Magyarországot, Tapolcát, 1845-től 1934-ig a linzi temetőben nyomta a föld, azóta a tapolcai virágosodik fölötte.

 

 

Emlékeim ébresztése miatt asztalomra raktam egy képeslapot. Alulról látom a malmot, a Kis-tó jobb partjáról, ahonnan a költő nézhette, bár nem ezt, amelyet feleségéről neveztek el. De a kőhídon átmehetett, onnan hajolhatott a nagy tóra. Kis csellék rajzottak akkor is, most is, ezer éve is. Akkorák ezek a halacskák, mint a ceruzacsonkok. Őslények sokasodnak egyetlen kenyérmorzsáért. Nyáron jéghidegnek érezte a vizet, télen forrónak – így játszadozott vele a tó 16 °C-os állandósága. Jég és hó között gőzölgött, gőzével örökzöld moszatok és halacskák szaga emelkedett az orráig. Gondolhatott arra is, micsoda mélységekből csordogál ez a hideg-meleg víz. S mi csak gondolhatjuk, mit gondolhatott. Verseiben nincs semmi emlékeztető. Egyetlen sorral sem említi Sümeg, Tapolca, Keszthely kies vidékeit. Elszállt innen a világba a forradalmak szárnyán, s már csak pénzt küld szegény testvéreinek Tapolcára.

Tava kőkorlátjára dőlve sokat gondoltam rá. Nevét diáksapkám jelvényébe zománcozták: Batsányi János Általános Gimnázium.

Hogyan tanulhatott ki egy szegény varga fia? Miért lehetett első forradalmár költőnk? Miért csak a porai kerültek vissza Magyarországra a nyolcvankét éves öregembernek?

Kitanulhatott, mert apja gazdagabb lehetett, nem biztos, hogy saruvarga volt, inkább nemes és jobbágy közti iparos. Abban az időben lehetetlenség volt parasztból, saruvargából költőnek lenni katolikus gimnáziumokban. Apja kicsi gazdagságát a fiú nagy eszével tetézte. Eszére vall költészete, munkássága; akaraterejére arcképe, melyen szeme, orra íve, összezárt szája, makacs álla mintha örökké szállni akarna. Tartása a szirti sasé, még akkor is fölfelé ível, ha a földre néz.

Ezért lehetett első forradalmár költőnk. Mennyi megaláztatás érhette az urak között! Petőfihez hasonló lelke nehezen tűrhette. A gőgöseknél okosabb, kitűnő nyelvtudású, tudós elméjű, jó emberismerő, szervező, az új kor, az ész nemesének képzelte magát. Mikor a Kassai Magyar Múzeum első számának előszavát Kazinczy megfogalmazta, Batsányi átírta, s így szinte a földesúr-író soraiban vitte véghez első forradalmát, amitől alig telik idő A franciaországi változásokra című versig, 1789-ig.

 

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében; S gyászos koporsóba döntő vas igátok Nyakatokról eddig le nem rázhatátok; Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hiv jobbágyitoknak felszentelt hóhéri, Jertek! s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek.

 

Petőfi forradalmi verseinek őse ez a néhány sor. Sem előtte, sem körülötte, sem utána Petőfiig efféle nem volt hallható. Batsányi csak ebben nagy, más tartalmú versei kora színvonalából nem emelkednek ki, bár játszott a lélek más sípjain is.

A változó idő elfeledtette, a reformkor költőinek más iránya volt, gondolataik a hazában rögződtek sorsszerűen, 1848-nak kellett jönnie, hogy Pest újra Párizsra tekintsen. De akkor ő már halott volt. Hazaküldött verseit az irodalmárok – és éppen a haladó költők, írók! – kinevették. Ezt a hahotát használták ki a maradiak, a nemesi múlt álmaiba takarózó Kisfaludy Sándor. És a forradalmár barátja lett a reakciósnak. A császár száműzte hazájából, hazája száműzte a császár hazájába. Nem tudom, mit érezhetett öregkorában, mikor özvegyen maradt. Regény illene hozzá.

Mikor Tapolcára kerültem, nem volt más a városban, csak a bor, a vasút, ebédidőben napozó kereskedők, diákok, szabad idejükben menetelő katonák, Batsányi János szelleme lelkes tanárok és városszeretők szavaiban, meg Csermák József olimpiai bajnok, aki 1952-ben, Helsinkiben 60 méter 34 centire dobta a kalapácsot.

S a város alatt a homályos barlangok, ahol olyan áttetsző a víz, hogy a három-négy métereset félméteresnek képzeljük.

Ez a barlang idegenforgalmi nevezetesség, de inkább arra gondoljunk, földtörténeti nevezetesség. A helybeliek már természetesnek tartják. Végül is nem barlangból él az ember, de az asztmás betegek sohasem felejtik gyógyító levegőjét. 1902-ben nagyon csodálkozhattak az emberek. Egy kőművesmester kutat fúr, víz még nem szivárog, követ robbant, s a rés alól óriási üreg ásít, mélye csillog-villog a bevetülő fénytől. Neki olyan élmény lehetett, akár a tudósnak a legnagyobb találmány. Öröme borzalommal keveredett. Aztán teknőbe ült, lámpással bolyongott az alvilágban. Elhíresztelte, miket tapasztalt, s maga elé engedte a geológusokat és a búvárokat. Ők meg pontosan leírták a barlang természetrajzát, történetét.

A Kárpát-medencét valamikor víz borította, a Földközi-tenger óriási öble, melyet Pannon-tengernek neveztek. Talpunk alá rakta hordalékait, csiga-, kagylóhéjas köveit. Ilyen a Tapolca alatti kővilág, ahova kis csatornákon csorog le az esővíz, és évmilliós munkával oldja, üregezi, öblösíti a mészkövet. Termeket old ki a mélyből. Föld alatti várak lovagtermeiben visszhangzik beszédünk. A mennyezeten jól láthatók a mélység rétegei, díszítésnek is képzelhetők. Mindez a Kisfaludy utca, a vásártér, a sportpálya, a kórház alatt, és még ki tudja, merre, a fölfedezetlen messzeségben. Csellék rajzanak itt is a vízben, aztán kiúsznak a tóba egy kicsi nyíláson. Morzsával etethetjük őket.

Ma jobban szeretném ezt a várost, mint hajdanában. Akkor még nagyközségnek nevezték. Diákkoromra már csak a régi utcák emlékeztetnek. A Csobánc utcában semmi sem változott, maradt a paraszt- és iparosházak sora, melyek azért módosabbak voltak a falusiakénál. A ciprusfa még bókol a szélben. A bolt is a régi. De arra az utcára, ahol első tapolcai napomon végigmentem, már rá sem ismerek. Irodaházak, új lakóházak, a Fő utcától északra autóbusz-pályaudvar, étterem, áruház. Új a gimnázium is. Keleten a bauxitbányászok lakótelepe, Y alakú paloták készen és épülőben. Láttam őszi alkonyatban ezüstös ragyogásukat, ahogy a Bakony felé elhagytam a várost, mintha angyalsereg akart volna rászállni a múltra.

A környező falvak nevét osztálytársaim bemutatkozásakor hallottam először. Nem volt elég a név, hogy Töreki László vagyok, hozzá kellett tenni, hogy kapolcsi, Borda Lajos, várvölgyi, Lutár Gitta, nemesgulácsi, Zömbik Lajos, káptalantóti. A falunevek fiúkhoz, lányokhoz kapcsolódtak. Így lett nekem Kapolcs kicsit hebehurgya, középtermetű és sovány, éles eszű, virgonc, Várvölgy nótás kedvű, nagy evő-ivó, alacsony, kövér; Nemesgulács szép szemű, telt, jó szándékú, Káptalantóti szerelmes természetű, a megfontoltságból könnyen kizökkenő, Ederics állandóan nyújtózkodó, Hegymagas és Raposka kicsi, öreges arcú, tyúkszerény, Badacsony műkorcsolyázó, tornász és vívó, Ábrahámhegy szőke, kisebb nálam, mégis földre teper, Csicsó beosztó, akinek mindig van szőlője, szalonnája, kolbásza, mert nem osztja el; Gyulakeszi kék szemű szerelem.

Mindannyian a hegyek alatt, a rétek fölötti emelkedőkön, az Eger-patak völgyében, a Balaton-felvidék dombhajlataiban, a tó szivárványfényében, szőlők között élték gyermekkorukat.

Osztályunkban keveredett mindenféle származás, neveltetés és gondolkodás. A Balaton-partiak között több volt a városias, mert üdülő városiakkal töltötték nyarukat. Legtöbbjük tanár, tisztviselő, orvos meg mindenféle értelmiségi gyereke. A hegyek közé szorult falukból paraszt-, szőlőműves-származékok jöttek inkább. Ruházatukon, tanulásukon, testalkatukon, de még csomagjaikon is jól meglátszott. A balatoni csomagokban finom sütemények: habcsók, csokoládétorta, női szeszély selyempapírral elkerítve, szőlőjük nagyobb szemű, édesebb, áttetsző sárga; a hegyvölgyi kosarakban pogácsa, diós és mákos kalács, dió, kolbász, szalonna, disznósajt, apró, fanyarabb szőlőfürtök. Egyiket pantallós, netán irhabundás ember hozta, ha nem postán küldték, a másikat csizmás férfi vagy parasztszoknyás asszony.

Így lett iskolánk a környező falvak kikötője, mint ahogy a város kikötője a tájnak, tenger nélkül a kerekes járműveké és az embereké.

Ám akkor sem mondanék nagyot, ha a város szélére képzelném a Balatont. Valamikor egészen eddig hullámzott. Néhány száz éve Szigligetre hidakon át lehetett bejutni, a falvak a mocsaras berek szélére épültek. A Szent György-hegy alá Raposka, Hegymagas, Kisapáti; a Badacsonynál Tördemic, a Gulácsnál Nemesgulács, a Csobáncnál Gyulakeszi. Közöttük rétek és kukoricások a fekete földön. A táj múltja egy kapavágással előtűnik: csigaház- és kagylóhéjtörmelékek a talajban. A Malom-tó lefolyócsatornája könnyen fölkavarodik. Fürödtem benne, s olyan lettem, mint a szenesember, akit ellepett az izzadság, és verejtéke csíkokban folyik maszatos bőrén. Itt fürödni bolondság, de a réten hasra fekve körülnézni annál nagyobb gyönyörűség. Itt van a táj legmélyebb megfigyelési pontja, az a hely, ahonnan alulról is minden látható. Sokkal nagyobbnak, mint felülről. S nagyobb a tágasság vízszintesen. Legjobb, ha egy szitakötőt kiválasztunk a többi közül, és röptére bízzuk tekintetünket, fölviszi a csúcsra, hirtelen áthúzza egy másikra, a várromon megállítja, rásiklatja a tó sárga páráira.

Mintha lábon jöttek volna ide ezek a vulkánok, hatalmas lábaikat maguk alá húzták, és leültek a síkság közepére. Délről, északról érkeztek? Ha délről, akkor a Somló meg a Ság továbblépegetett, és negyven-ötven kilométerre fáradt el. A Szent György-hegy még utánuk indult, aztán inkább itt maradt a többiekkel, gyönyörű alakjával a háttérben. Ha a vízparton marad, a Badacsony méltó párja volna, ha a Somlóval meg a Sággal tart, velük együtt csodálnánk. De leállt középen, egyedüli varázsa helyett a többiekét, a táj pompáját emeli. Ha a Somló férfi, a Badacsony érett asszony, akkor a Szent György-hegy hatalmas orgona, magába rejti ismeretlen megszólaltatóját, és zenél a világnak.

És hallom hason fektemben a tapolcai réten. Utcai mászkálásunk közben találkoztunk a szamaras emberrel. Az ember fél arca májfoltos volt, feje alig ért a szamár füléig. Hátul a kordéban csomagok, kannák. A turistaház gondnoka le-lejárt hetenként bevásárolni a városba. A Szent György-hegyen is találkoztam vele, vízért ment a szamarával.

Nekünk a Szent György-hegy olyan volt, mint mikor a gyerek kimegy a kert alá; kis gyaloglás a rét melletti úton, s máris a szőlők közé értünk. A szőlők belsejéből lopni halálos bűn, de az út mellől bocsánatos. Nemcsak azért, mert az útnál nehezebb tetten érni valakit. A gazdák jól tudják, aki érett szőlőfürtök között jár az úton, nem állja meg, még a szemérmesebb is lecsíp egy szemet, a bátrabb nem hagyja abba egyetlen fürttel. Ezért az otelló minden kerítés fajtája, ez az igénytelen, nemtelen szőlő. Aktatáskánkat, irkáink és könyveink helyét a nemesebbjéből is teleraktuk. Őszi vasárnap délutánokon kifeküdtünk a tetőre, szellővel cirógattattuk magunkat. A hegy kőorgonái alatt viccelődtünk. Én hallottam, hogyan szólaltatja meg a kőorgona sípjait a márciusi szél, amit errefelé böjti szélnek mondanak. Nem Bach zenéje ez, Bartók Béláé lenne, ha zenét szerzett volna orgonára – sivítás és dörgés közötti óriási szünetekkel, szakadék-csönddel. Húsz-huszonöt méterre kell fölnéznünk, és meglátjuk a sípok végét. A nép nem ennyire költői a hasonlataiban. A nép száján ezek a bazaltoszlopok „kűzsákok”. Én még hozzátenném, hatalmas kerek pénzeket vert magából a bazalt, és egymásra állította, amelyikre nem vigyázott, azt dőlni, gurulni hagyta. Úgy érzi az ember magát, mintha várromok között lenne, ugyanakkor a természet furcsa építkezésének a tanúja. Ez az építkezés csak addig különös, amíg nem értjük meg. A tapolcai tavasbarlang termei éppen úgy megmagyarázhatók, mint ezek a képződmények – a vulkanikus működés következményei. A láva föltüremkedett az ősi anyagban, s magával húzta a felszín törmelékét, melyet aztán morzsánként, porszemenként kifújt az északi szél, s maradt a kikezdhetetlen bazalt mostani állapotában.

Nem éreztem szelet még annyira szélnek, mint itt. Északról a Haláp hegy felől dühösen zúdul. Talán a lebontott, szétbányászott Haláp irigységét fújja épen maradt szomszédjára. A Szent György-hegyi bazalt zúzalékos, hát nem háborgatták emiatt. A Haláp meg egy félbevágott vulkán, egyik fele zöldes kopárság, a másik kőfal. Tavaszi-őszi nyitott iskolaablakunkon mindig jelezte a tanítás végét. Pontosan délután egy órakor robbantották. A Haláp hegy dühös szele Tapolcán megcsúszott, az észak–dél irányú utcák hasadékain összesűrűsödött, s mintha a Szent György-hegy lejtőjén megbolondult volna ez az összezsúfolt szél, fölcsapott a tetőre. Megszólította az orgonákat. Ettől megnyugodott. A déli lejtők már olyan csöndesek voltak, mint a zeneterem. A turistaház éppen a széljárásban épült. Különös érzés március elején a menedékház félhideg szobájának asztalánál ülni. Szegfűszeges forralt bor jár az átfázott testnek, de már ott az asztalon a hideg földből szedett ibolya. A májfoltos arcú öregember lánya nem törődik a pelyhedző arcú gimnazistákkal, mondja anyjának mindennapos gondjait.

Így történhetett régen, száz éve a lenti Ürgelyuk csárdában is, mikor Sobri Jóska betyár hangja közé keveredett a csaplárné kimondott gondja. Nekünk csak azért lehetett valami közünk a betyárokhoz, mert kirándulásainkból mindig törvényszék elé kerültünk. Kimenőinket „túlteljesítettük”. A betyárokat pisztoly várta, minket nevelőtanárunk szeme. A betyárok is mindig kimenőn voltak, csak ők a halálból, mi meg a szilenciumból. Nagy különbség, és mégis hasonlóság.

Elhagyom a hegyet. Elbúcsúzom a Szent György-kápolna szobraitól, a környék parasztarcait viselő Szent Istvántól, Szent Imrétől, Szent Lászlótól, Szent Györgytől. De György rám szól:

– Emberek élnek itt, ne feledd! Valaha én voltam a környék fénye, ne feledd!

Mintha féltékeny lenne a kicsi Tóti-hegyre, ahol életem szép téli délutánját és estéjét tölthetem majd.

A Tóti-hegy déli oldalán van egy présház, a többihez hasonló, ablaka a Balatonra néz. Innen meg lehetne várni a tó minden változását, ha nem lennénk kimenős diákok. De most ez jut, ez a téli vasárnap délután. Alattunk a tó zöld jege, a hegyek fehérek, hajlataikon szőlőkarók sorjáznak, mint fekete írás a fehér papíron. A tájat porcelán tálnak is képzelhetem, szinte peng a lépegető varjak alatt, és öble visszhangzik a fekete szárnycsapástól. Most nem fúj a szél, a hangok változatosabbak. Halkan és egymástól elválva szólnak, akár a cimbalom, ha csönd van, még a kis mozdulat is zenévé változik. Egy varjú majdnem az ablaknak röpül, és pillanatra besötétíti a szobát. A kályhában ég a tűz, bort forralunk, és kolbászt eszünk. Körülöttünk hordók, kádak, sajtárok, tőtikék, facsapok, szőlődaráló és a prés, falra akasztott vörösréz permetezőgép, zöldellnek rajta a rézgálic foltjai és pöttyei. Kapák, ásók, csákányok, „tűkevasak”, puttonyok a munkára várva. Most még csöndben, hogy aztán tavasszal marokba kerüljenek. Mindegyiknek eljön a maga ideje. Csöndes ez a téli vasárnap délután. De már holnap elkezdheti a gazda bora fejtését. Leengedi a megtisztult bort a seprőről, s akkor a facsap kézbe kerül már, vagyis beverik a hordó alsó lyukába, s a bort a sajtárba eresztik, onnan a tőtikébe folyatják, onnan meg beleengedik egy másik hordóba, a régiben meg marad a seprő, a sárgás, porfinom üledék – pálinkának való, akár a szüretből maradt törköly, a betonhordóban összepréselt kacsok és szőlőhéjak megbarnult, félbemaradt oszlopa.

A szőlőmunkát, a borral való foglalkozást különbnek és nemesebbnek tartottam, mint a kukoricakapálást, a szántást, vetést, aratást. Talán azért, mert nem csináltam. Mégis, a szőlőművesek elbeszéléséből tudnom kell, hogy minden csepp borért ugyanannyi verejtéknek kellett a munkás bőréről lehullani. Így lehet a sóból cukor, ami a kémia szerint képtelenség, de jelképesen mégis igaz.

A hó alatt a betakart tőkék, karóra futó indák feketednek. A takarást még a fagyok előtt befejezték, hogy a fagyok ne sorvasszák el a tőkéket, azt a sok finom fürtöt és jó bort adó törzset.

Márciusban nyitnak, megmetszik az indákat még a nedvkeringés indulása előtt. Metszenek, hogy a friss, erős sarjak dúsabb fürtöket neveljenek. Áprilisban a bolyhos bimbók levelekké nyílnak. Kacsokat nevelnek, és azzal kapaszkodnak, amibe lehet, karóba vagy a lugas drótjaiba, léceibe.

S elkezdődik a gondos, kényes munka kívül a pincén, ami csak a csecsemőápoláshoz hasonlítható. Kapálás, kötözés, permetezés. És milyen furcsa, a legjobb fajták a legkényesebbek. A novaszőlőt meg az otellót nem éri kár, de az Ottonel muskotály, rizlingszilváni, Kocsis Irma, leányka, piros tramini, ezerjó, Ezeréves Magyarország emléke, piros szlankamenka, olaszrizling, furmint, hárslevelű, csabagyöngye, Szőlőkertek Királynője, Pannónia kincse, Gloria Hungariae, Csiri-csuri, Afuz Ali könnyen lefagyhat májusban, a fagyosszentek táján, könnyen tönkreteheti a peronoszpóra, amely esős melegben tombolhat, terjedhet májustól szüretig, elszárasztja a leveleket, a szőlőszemek megbarnulnak, elszáradnak és lehullanak. Ezt teszi a lisztharmat, a szőlőorbánc, a fakórothadás, a szürkerothadás is.

A múlt században az egész budai, pilisi szőlővidéket kipusztította a filoxéra. Ha magányos pincéket találunk, gazban, fűben, elöregedett gyümölcsfák között, gondoljunk a veszedelemre. Az alig látható sárga tetű belebújt a gyökerek kéregrepedéseibe, és pusztított olyan szaporasággal, hogy évente hat-hét nemzedéket költött. S mennyi baj jöhet még eddig a borospohárig, a téli pince jókedvű társaságáig: szőlőmoly, szőlőilonca, kendermagbogár, kallós cserebogár, szőlőgubacsatka, szőlőlevélatka, firkálóbogár, szőlőszelény, vincellérbogár, bagolypille! És a darazsak meg a seregélyek! Szüret idején kereplőket, durranásokat hallunk a seregélyek tatárjárása ellen. Úgy járnak a szőlőkre, mint az emberekre a lovashadsereg vagy a gépfegyverező vadászrepülőrajok. Ott teremnek és tarolnak. Talán azért szereti az ember a szőlőt, mert ennyi baj van vele, s a szőlő meghálálja a törődést, gondozóját, ápolóját levével jókedvre deríti. A szőlőnek a dús napfény kell, eső csak annyi, amennyire nedvei szaporításához szüksége van. Hazánk éghajlatának csodája a napfényes, csöndes ősz. Az eső ritkább, de akkor a tömött fürtök egymásba rohadnak. Ne gondoljunk most a rontó gombákra és férgekre, seregélyekre, darazsakra, jégverésre. Képzeljük el, hogy a permetezőgép, a kapa egész évben megtette a magáét, és már téli álomban szundítanak, szeptember végén azután a hordók és mindenféle faedények, az őrlő, a prés meg a puttonyok megindulnak a szüretelők keze között. Hangos a hegy, nevetnek, énekelnek a nők és a férfiak. A gyerekek sem maradnak munka nélkül, szedegethetik a lepotyogott szemeket.

De mire felnőnek, az egész munkát végiggondolhatják, ihatnak egy pohárral, s közben sok mindent elképzelhetnek, még azt is, hogyan élik az életüket ezután.

Ma már a szüretek nem olyan kedélyesek, mint régen. A nehéz munkát nem oldja annyi nevetés, bolondozás és ének. Gyerekkorom szürete nagy hegyi ünnep volt, muzsikusok járták az utakat, megálltak a pincék előtt, táncra kerekítették az ifjúságot. A párok összebújtak, szerelmek fűződtek.

Így fűződött Kisfaludy Sándor házassága is. Kár, hogy nem lett nagyobb költő belőle, boldogabban írnék az ő boldogságáról, Eötvös Károlyhoz hasonlóan:

„Badacsonyi szüret!

Ősz van. Szeptember utolsó s október első napjai. A levegő tele illattal és sugárral. A napfény tiszta még, de már nem éget. A költöző madár elbújdosott már, a szerető kis madárkák nem csicseregnek többé. Nem virágzik most már sem az erdő, sem a mező. De levelét sem hullatja még. Zöld még a nádas, zöld még a lapály, de fának és cserjének lombja a szivárvány minden ragyogó színében mosolyog előttünk. Sárga és piros és lilaszín a szőlő levele. Fönt, a bazalt-tornyok alján, az omlások peremén bíborszínű a szömörce, fakó a bangita, fényes zöld a fagyal, haragos a kökény, narancspiros a vadrózsa gyümölcse, arany és bíbor a kecskerágó, ezer apró rózsácska mosolyog a galagonya és a somfa ágairól.

Szőlőszedő lánykák és ifjak ajkain messze hangzik az édes-bús dallam. Száz kerepű recsegő nyelvét mozgatja az őszi szellő. Kong a hordó a pincék előtt, amint szegény emberek a szürethez igazítják. S ha leszáll az alkony, száz szőlőhegyi tűznek ragyogása mosolyog vissza a csillagokra.

Van-e lányszív, van-e legényszív, aki meg nem mozdulna ilyenkor?

Ott ülnek az urak és az úrnők az asztal mellett. Nyitott ajtó, nyitott ablak, nyílt szívek és nyílt érzelmek” – írja Eötvös Károly, szinte fészket építve Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmének.

A képbe muzsikus cigány is illene. És megjön Pityók tizedmagával, „kinek a hegedűje minden szivet megtölt és minden szivet kiüresít”, akinek „hegedűszavára egyszer Győrben a búcsújáró népek falhoz támasztottak zászlót, feszületet, Jézus Krisztust, és elkezdték járni a kopogóst”. És Pityókkal megjött a költő is, előlépett a nagybőgő mögül. „Ezüst zsinóros, világoskék huszár-ruhában. Feszül a ruha rajta, csak úgy csikorog. Oldalán kard. Köpenyegjét összefogja. Csákója mélyen lehúzva homlokára.” Megkezdődik a vigalom, magyar módra járják, szemérmesen és mégis kihívóan, hogy a férfi és a nő is némi túlzással megmutathassa, kicsoda. Harmadik nap elkocsikáznak Szigligetre. Sándor hegedül, és véletlenül megérinti Róza ruhaszegélyét. Mintha a táj szépsége, tartózkodása, bája lenne két fiatal viselkedésében.

„– Édes kínos emlékezet, oh Badacsony szürete!” – mondja egyikőjük, másikuk meg ráfeleli:

„– Általában sokféleképpen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony! S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből. Közel is járnak az igazsághoz.”

1795-öt írtak ekkor. Boldog szerelemnek indult, de a hosszú versfüzér mégis a Kesergő szerelemmel kezdődött. A Sümeg melletti Gógánfán, Szegedy Rózáék birtokán, meg akarta csókolni a lányt.

„– Maga dulakodni akar? Vakmerő! Ne hívjon engem Rózának. Semmi közünk ezentúl egymáshoz. Most már mindent elhiszek, amit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé, akiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata vegye őket körül. Távozzék tőlem.

Színjátszó!”

Kisfaludy úgy elkeseredett, hogy csak nézte hanyatt fekve a mennyezetet, még sarkantyúját sem vetette le, és a szarvasbőr huzatú pamlagot észrevétlenül összevagdalta, falhoz vágta pipáját. A vacsoránál olyan duhajságra gerjedt, még bolondnak is nevezték, hegedült, megtáncoltatott mindenkit, megkérte egy kislánynak a kezét, aztán összetörte a hegedűjét, lóra ült, és elvágtatott, újra katonának, Olaszországba. Úgy nézett szembe Napóleonnal, hogy fogságba esett. Talán a világ legszabadabb, legboldogabb hadifoglya lett.

Négy hónapot töltetnek vele a franciaországi Draguignanban. Megismerkedhet D’Esclapon Karolinnal, aki a nagy olasz és francia költőkre, filozófusokra hívja föl figyelmét – így élt a tenger közelében, füge- és olajkertek között Petrarca, Tasso, Rousseau, Lafontaine szellemével és Karolin szerelmes barátságával. Ő biztatja versírásra. Szabadulása egy megvallott szerelemtől való búcsúzás és egy hatalmas tengeri vihar, mikor vízbe sodorja a szél kesergő dalait.

Sorsa operettbe illő – mondhatjuk mindannyian, akik megismertük –, mert következik a boldog befejezés: 1800 januárjában Szegedy Rózával házasságra léphet. Bár még közben nagyokat udvarol Pepi grófnőnek, őrülésig szereti, de Rózához az emlék, a sértettség, a lány gazdagsága hajtja, s ez nagyobb erő a perzselő kalandoknál. Nagyon mutatósan szenvedett, a Himfy-dalok a magyar költészet legnagyobb hatású versei közé tartoznak. De szenvedései mögött egy szép, nyugtalan szívű férfi sikere ragyog. A magyar költészetben ő az egyetlen sikeres udvarló. Balassi Bálint hiába könyörgött Júliája kegyeiért, Csokonai Lilláért, Szendrey Júlia sem hozott megállapodást Petőfinek, Madách Imre Fráter Erzsije hűtlen asszony, Vajda János Ginája minden tettével megalázza a költőt, Léda és Csinszka Ady tomboló zsenialitását nem tudta elviselni, és József Attilát sem szerették igazán szerelmei. Kisfaludy Sándor megállapodott a szerelemben, a középnemesi életben. Ez lett költészetének veszte. Romantikus álmait most már a kandalló mellett, pipája füstjén elmerengve szövögette.

 

Ülj mellém a kandallóhoz,   Fel van szítva melege; Csobánc-várról, Édes-kedves,   Ím! halljad egy agg rege; Mult szüretkor Badacsonyon   Ezt Múzsámtól vettem én, Egykor, mikor magam bolygék   A hegy szirtes tetején.

 

A haladó irodalmárok ellensége lett. Táborába gyűltek a nyelvújítás ellenfelei. És érdekes, Batsányival levelező barátságba került.

 

„Hidd el, hogy nem szeretett s tisztelt Tégedet tisztább és igazabb lélekkel senki, mint

Batsányi”

 

Az első forradalmi költő, Napóleon kiáltványának fordítója így vall a Napóleon-ellenes nemesi fölkelés nádori szárnysegédjének.

Kazinczy a Himfy-dalokról: „Sok rossz darab van benne. A poéták nagy kárt tesznek az által magoknak, hogy verseiknek felét el nem égetik.”

Csokonai: „…hanem mikor a dalokban lévő soroknak száma is állandóul meg van határozva, s ennél fogva minden dal egyenlő nagyságú; sokszor szinte jól esne az ember fülének, ha vagy hamarább kén’ végezni egy darabot, vagy néha tovább is tartana.”

Berzsenyi: „Kisfaludy nagy poéta, kivált Kesergő Szerelmében nagy szépségek vagynak, de az utóbbi munkáiban egészen leszállítá húrjait, s általjában az ő virágai közé szemetjeit is felszedte.”

Egyik diákkori kirándulásunk emléke mégis nagy élmény volt ott a forrás tövében; valamelyikünk verseket szavalt a hűvös vízről, a ráhajló lombokról, azóta sem felejtettem.

A mai diákok jobban megérthetik általa a Badacsonyt, a Balatont, beléphetnek a régi életbe, akár egy múzeumba, a Szegedy Róza-házba. Nem a Kisfaludy-házba, mert az szórakozóhely, ahol piros és kék dolmányban hegedülnek, cimbalmoznak, bőgőznek a zenészek. Ha a híres Pityók cigány hajdani történetét ismerjük, eszünkbe juthat a régi szüretek vigalma. A Kisfaludy-házban még a költő túláradó kedélyére, szertelen ifjúságára is emlékezhetünk. A Szegedy Róza-házban egész életére, műveire, gazdálkodására, szerelmére. Azok a tárgyak varázslatot indíthatnak eszünkben. Hálósapka, szemüveg, gyertyatartó, lanttámlájú karosszék, régi képek, varróasztal, a háziasszony híres konyhájából a cserépedények, lábasok, tányérok, gyúródeszkák, tölcsérek, hébérek, pecsenyesütő szerszámok, piszkavas a tűzhelynek döntve ebben az épen maradt és gondozott présházban, melyet a badacsonyi kép nem nélkülözhet, s nagyon hiányozna annak a hajózónak, aki már megismerte, s a vízről mindig ráesett a tekintete. Külseje parasztos, de emeletes, nem hercegi és grófi, hanem módos középnemes gazdára vall, Szegedy Róza apjára. Alul a szőlészethez épített helyiségek, fölül a félköríves árkádok mögött lakószobák.

Persze, a tárgyak varázslatához tudás szükséges, különben hidegek, holtak maradnak. Ebből a tudásból megláthatjuk a Balaton régi és mai egymásba mosódó képét, ahogy az első hajó megindul a nádasok között hófehér hattyúként, s ahogy a mai motoros kiköt zsúfoltan a badacsonyi mólón.

 

Hányszor pillanthattam meg a tavat másféle pontról, hányszor fürödhettem benne! Mégis először a Badacsony nyugati oldalánál lepődöm meg, aztán a györöki Szép-kilátónál, aztán meg a balatonvilágosi és az akarattyai magas vonatablakban.

A Tapolcai-medencén át, a világ egyik legszebb völgyében a Balaton fénye olyan ráadás, amit nem lehet elfelejteni, különösen akkor, ha első emlék. Pedig a tó igazi látványa a Szép-kilátó és a világosi magas part. Egyik nyugatról tengernek látszatja a vizet – szemünk a végtelenből visszanéz a szigligeti öbölre, a vulkánok közé, a Tihanyi-félsziget kék gátját nem sejtjük! A másik keletről hatalmas tavat mutat, amely a függőleges part tövében kezdődik a fák teteje alatt.

Egyszer májusban hajóztam Füredről Badacsonyba. Nem kellett a nyári nap hevét és a nagy tömeget elviselnem. Ámulatom zavartalan volt. Mintha állna a hajó, és a hegyek úsztak volna felénk. Először Tihany kéttornyú templomával közeledett és visszafordult, déli végét mutatta, s átúsztatott keskeny szorosán, utána nyugati oldalával továbbengedett a végtelennek tűnő ragyogásba, a somogyi dombok és a Balaton-felvidék zöld és falvakkal, présházakkal pettyezett vonulata közé. A friss szellő ingünket lebegtette, meg a hajó zászlaját Örvényes, Udvari, Akali, Zánka, Szepezd, Révfülöp, Rendes és Badacsonytomaj felől. A víz közelünkben smaragdzöld, távolabb sárga, annál messzebb fehéres, kékes, mintha páráin át fölemelkedne az égbe.

Tudjuk, a Balaton területe kereken 600 négyzetkilométer, Közép-Európa legnagyobb tava, körülbelül 20-22 ezer éves. Hossza 77 kilométer, szélessége Siófok és Alsóörs között 12, a Tihanyi-kútnál másfél kilométer. Átlagos mélysége 3-4 méter, csak a Tihanyi-kútnál 12, a nagy vízáramlás vájta ki ennyire. Hajóztam a jugoszláviai Ohridi-tavon 280 méteres mélység fölött, a tengerről ne is beszéljünk, ahol kilométerek feketednek alattunk. De ha a Balaton mélységével nem is dicsekedhetünk, színeinek változásával, hegykoszorújával annál inkább. Színpompájának oka sekélysége. A hirtelen szél azonnal fölkavarja medrét, és különös fénytörésekre ingerli, s ahogy a mélységek váltakoznak, úgy alakulnak a fények is: itt sárga, amott zöld, a sötéttől a világosig. A felvidék forró tetőin, a harasztos bazalton és mészköveken fölmelegedik a levegő, fölemelkedik, és a tó páratömegét magába szívja, aztán egy égdörgéssel elindítja a vihart. A part menti ház ablakából a Balaton sötét, komor, félelmes árnyait egyszerre nézhetjük a napfényes víztükörrel. A fények és árnyak gyorsan egymásba tűnnek. Komor ez a szépség, fokozzák ismereteink is. Hányan fulladtak bele vitorlázók, csónakázók, halászok!

Nemsokára kihasítja a felhőket az utolsó villám, és ráboltozódik a világra a szivárvány. Színeit nem lehet pontosan elmondani, a Balatonét sem. Dadog az ember. Szerencsére a nagy magyar festőhöz, Egry Józsefhez folyamodhatunk. Évtizedekig Badacsonyban élt, ott nyugszik 1951 óta a temetőben. Annyira együtt élt a színekkel és a balatoni emberekkel, hogy szinte páraként lebegtette magát és az embereket is. „A Balaton párás fényében minden elveszti tárgyi valóját” – írja valahol, mégis ez a tündökletes átváltozás emberi, mert a művész az embert és a világot együtt láttatja: „Én nem felejtem el, hogy ami előttem van, az a mögöttemi világhoz tartozik.”

A régi balatoni festők életképei vagy táj- és viharképei helyett Egry halászokat küld a szivárványba, szamaras hegylakót ereszt le az égből, a kelő nap elé állítja a horgászt – nem festi meg arcukat, vagyis úgy láttatja, mintha a vakító fényből bemennénk az árnyékos szobába, és vibrálna a szemünk.

Színei elmondhatatlanok, inkább nézzük meg az emlékmúzeumát lakóhelyén.

Azt beszélik róla, nagyon sokat horgászott, így lett ő vízre néző. Magas kitüntetése híre a horgászpadon érte, hátra se tekintett, csak figyelte a vizet meg a halakat.

Keresztury Dezső versében ő az a horgász, akinek:

 

Pesten műtermét elvitte a bomba. Legyint: más titkot vallat: hogy születik meg fényből az árnyék. Hamvad a fény? Felfalja az árny? Kutató szeme erről Szól végső arcképén is, kék éjbe merülve.

 

Fodor András versében:

 

Barázdált arca vízre néz, de szeme egyre érzi, látja, ahogy körötte tündököl, csodákat ír a fény, a pára. És tudja: nincs szilárd világ, a föld, a hegy se mozdulatlan, valami lelkes lendület feszeng a sok nehéz anyagban.

 

Nagy Lászlónak Egry

 

…feltartja kezét, csönd lesz patyolatot ád a sebekre, rend lesz, de marad a feszesség a vizé, az égé, hegyeké homlokok tektóniája kőmüvese a világosságnak siratja az elherdált világot s fölépíti káprázatában.

 

Kisfaludy Sándor és Egry József badacsonyi, balatoni illetékessége alkalmat adott a táj valóságosabb megismeréséhez, még akkor is, ha korban, származásban, gondolkodásban olyan távoliak. Egry fénylátomásait ráragyogtathatjuk a régi világra, és gyötrött önarcképében fölismerhetjük a halászok és a szőlőmunkások ábrázatát.

A régi balatoni falvaknak vége. Új házaikat másfajta emberek lakják. A csönd elhúzódik a parttól.

Vonyarcvashegy. A Balaton déli partjáról Keszthely felé már látható. A kőbánya sárga foltja, a zöld erdők hasadéka cégérezi a falut. Alattuk kriptafehér rakás, a távolból tenyérnyi háztömeg, de valójában egy nagy település, melynek határa sincs a szomszédos parti falukkal – ha benne vagyunk, nem érezzük a végét, csak távolból meghatározott. Friss nyaralótömeg az egész, s a múlt nádtetős rezervátumait keresni kell a fehérre fröcskölt, hullámtetős villák között, alig találok rájuk.

Tanár rokonunk fölajánlotta nyaralóját. Talán nem érdektelen bemutatnom két hétre ajándékozott lakhelyünket. Zöld vaskapun mehetünk be, drótkerítés mutatja a területet. A házacska előtt rövidre vágott pázsit csecsemő nyír-, juhar-, fenyőfákkal. Az utca hosszában mályvabokrok, a ház mellett egy ágyás paradicsom, paprika, petrezselyem, sárgarépa. Hátul zöld bakelit ketrecben kerti szerszámok és mindenféle faragóeszközök. A házacska összkomfortos. Jó tulajdonságai már attól a csöpp terasztól kezdődnek, ahol ezt a mondatot írom. Kezdődik a fenyőfa deszkaburkolattal, az ereszig haránt fölfutó bordákkal, melyekre egy rózsabokor kapaszkodik félig-meddig, jelezvén a ház ifjúságát. A teraszt betonba rögzített természetes kőlapok borítják. Innen juthatunk be a nagy szobába, hol az ízlés, a tájhoz való ragaszkodás figyelmeztet a tulajdonosra. Maga faragta göcseji díszek, a fák természetes formáiban hagyott asztalok, székek, ruhaakasztók, mintegy kifejtve a természetből, de benne is hagyva. Balra a konyha. A tűzhely gázpalackos, a mosogató hideg-meleg vizes. Kávéskészlet. Boros-, pálinkáspoharak. Dugóhúzó, teafőző, kávéfőző, sörnyitó. Kés, villa, kanál. Mély és lapos tányérok. Nagy fazekak, kis lábosok. Habverő. Só, cukor, mustár, paprika, fahéj, mustármag, bors. Minden, ami kell. A nagy szobában kényelmes ülőalkalmatosságok. Hűtőszekrény. Tarokk, römi és magyar kártyák, sakk. Táskarádió. A fürdőszobában meleg víz folyik a villanybojlerből. Angolvécé. Fogkefék. Itteni használatra váró borotva, krém és pamacs. Gyógyszerek. Rovarirtó, izzadás elleni hintőpor, babahintőpor, napozóhab, hajmosó olaj, hajcsavaró készlet, Csillag cipőpaszta kefékkel. Szivacsok és törlők. Két négyágyas fülke, mennyezeti és olvasólámpákkal, könyvespolcokkal.

Teljes kényelem a nyárra.

A szomszédék egy hét óta emeletes villájukat vakolják, festik – asszonyok, férfiak, vakolókanalas fiúk serénykednek hajnaltól. Házuk előtt új autók állnak. Annyi körülöttem az autó, a villa, a szalonnasütő hely, hogy már a bennszülött, botos öregasszony tűnik idegennek, aki jó napot kíván, megemlíti az időjárást, s gyerekemnek valami szépet mond.

Jól érezzük magunkat szeptemberben. Még fürödni is lehet, bár a MÁV-üdülőben vége a szezonnak, a rádió sem ad hírt a Balaton hőmérsékletéről. A strand ingyenes, az árusok bezártak. A mentőcsónakos a leveleket gereblyézi, és velünk is szóba áll. De mintha összetévesztene bennünket a nyári üdülőkkel.

– Tudtak sóskát szerezni?

Nem mi voltunk azok.

– Na, nem lesz fürdés?

Egy-egy látogató csak nézőbe jön. Beszélget velük is.

– Emlékszem a szakállas fiaira. Miért nem hozta el őket?

– Lányaim vannak – mondja az asszony.

– Ja, az más.

Két farkaskutyát vezet a vízhez valaki. Ágat tör, és bedobja a Balatonba. Csak a nagy vörös úszik utána, a kis fekete nem. Még tizedszer is a nagy vörös, a Tibi dolgozik, a Talpas utálja a vizet. Elmennek.

– Ezeket a darazsakat jól elintéztem.

– Miféle darazsakat?

– Ott voltak a szemétgyűjtőben. Bedobtam a vízbe az egészet.

Ekkor tudtam meg, azért csinálta, hogy meg ne csípjék a lányomat.

– Vége a szezonnak.

– Vége.

Már csak délutánra melegszik fel a víz, és hamar lehűl alkonyatkor. A gumicsizmás, rövidnadrágos, napszemüveges mentőcsónakos nem tud mit kezdeni magával. Sajnálom, minden ősszel a nyugdíjaztatását éli át. De tavasszal kivirul, bizonyára kivirul. Most a kabinjába megy, átöltözik, biciklire ül, s mintha a nyár menne el megöregedve, jobb arcán szúnyogcsípés daganatával. Itt kellene élnem, gondolom.

De a Szent Mihály-kápolna felé vivő gyalogút úgy elhomályosítja ezt a vágyat, mint az alkonyat leszálló köde. Inkább jelenvalóságomra gondolok, s ismerni akarom azt a magaslatot, amelyen a kápolna áll a temetővel. Azért temetkezhettek ide, hogy a csontok ne málljanak el a mocsárban. Ez a fölfedezés sarkall lehetetlen fölfedezésre: azért temetkeztek ide, mert épen akartak maradni olyan földben, melynek fenyőgyökerei gyantával vonják be a koporsót, a szemfedelet, a bőrt. S fölöttük jártomban bebalzsamozott halottakra kell gondolnom. Száz-kétszáz év mit sem jelent ebben a nádas fölötti kazamatában.

Barátaim éreztetik, hogy nem akarnak pihenésemben zavarni. Én azt hiszem, pihenni is a dolgok együttesével lehet. Mert hogyan nézzem lakhelyemet, a szomszédok építkezését, a vízparti mentőst, Szent Mihály kápolnáját a temetővel, ha kikapcsolódásra törekszem?

Fürödj, ússz, sétálj, napozz!

Persze, csinálom. Most sétálok példának okáért.

Ahogy mondtam – a fekete ruhás, köszönős öregasszony, az őslakos tűnik idegennek. Elkísérem a háta mögött, figyelem, hova megy ez az öregasszony. Megy a nádfödeles házba, ez a ház a villák között kunyhó. Kiskertjében csirkék, a hideget jól viselők, augusztus 15. és szeptember 8. között keltek, nevelődésük ideje az ősz. Az öregasszony ablakában porcelán különítmény, rózsaszín lovak és macskák, az ablak mögött örökös kitörési szándékban állnak egy pötyörödött kéz parancsa szerint erre-arra, mégis mintha varázsütésre dermedtek volna meg a levegőn. Csak annyival jelentenek többet a sátorosok áruinál, amennyire nem eladók. S annyival kevesebbet az istállók állatainál, amennyire élettelenek.

Mintha ezt a falutlan falut jelképeznék.

Sétálunk. S ebben a habarcs-, tégla-, palatömkelegben üdít egy elfelejtett rét, amelyik csúcsától szélesül, végében szénakazal, elején régi ház. Érő szilvák, diók, keserű mandulák hullanak, mint régen.

A pázsit gyönyörű, a gyümölcsösök tervszerűek. A ház hűvös, ízlést sugárzó. Így volt ez akkor is, amikor tizenöt éve láttam. Csak akkor nem volt ilyen magányos a villák között.

Este fölgyújtom a villanyt. Megöntözöm a virágokat, a füvet, a kicsi fákat. Akkor tudom meg, környezetünkben nem lakik senki. Ősz van, egyedül vagyunk a telepen. Távolabb világít egy ablak, helybeliek lakhatnak ott. Távolabb még egy. Talán valaki most eteti a tehenét, és arra gondol, el kellene innen menni, mint a fecskék, akik délelőtt a villanydrótokon készülődtek.

 

Inkább Szigligeten szeretnék élni. Második falumnak gondolom, s nem is valótlanul. Egy faluban sem laktam annyi ideig szülőfalum után. Tapolcáról először gyalog tettem meg a tíz kilométert, később is gyalog és biciklivel. Mostanában Tapolcára vagyok látogató Szigligetről. Az az út – ki a városból a Szent György-hegy nyugati oldala alatt, Hegymagos falu kutyáit izgatva idegen szagommal, a lejtőn lefelé a keresztező országútig, a várhegy bazaltköves útján fölkaptatva a faluba olyan nekem, mintha Iszkázról a karakószörcsöki vasútra gyalogolnék. Egyszer kora tavasszal ott értettem meg igazán a bakonyi szelet, mert én is kitett voltam, akár a fák. Másképp, mint a városi utcahuzatban, ahol a szél undorító, itt a tág térben méltóságos, még ha kegyetlen is. Dacot csikar. Walt Whitmannek, a nagy amerikai költőnek éreztem magam, aki minden versében szembeszegült az elemek erejével. Tavasszal volt a leggyönyörűbb, ősszel, kukoricás meg szőlős szekerek között, holdvilágos estén olyan, akárcsak otthon.

Szigliget a Balaton legcsöndesebb vidéke. Várát sohasem foglalták el a törökök, nemcsak azért, mert hajóraj védte elölről – igazi ligetes sziget volt. Neve máig sem cáfolt rá történelmére. Míg a déli parti falvakat el sem lehet egymástól választani, mert élemedett és új meg hipermodern üdülőtelepek kötik őket össze egymással, Szigliget máig őrzi régi falusi mivoltát a vár alatt. Egymás fölé rakott házsorok, apró, nádtetős házak, nyáron hűvöset, télen meleget adók, pici udvarok orgona- és jázminbokrai között kutyák. Hangulatosak – mondhatnám, mégis sokkal többek, nyugalmasak, ahol sokáig lehet élni.

Őseink is kitalálhatták volna a nagy ablakokat, de életükhöz nem volt nagyon szükséges: a természetben éltek, udvaruk fölött az ég nagy, világos ablakával, télen meg úgyis olyan szürke minden, és télen sem a házban élték le napjaikat.

Romantikusan gondolok a várakra. Nem Kisfaludy Sándor tanított rá, hanem a Somló. Így találom meg Szigligeten a somlói vár mását. Lipót császár rendeletére fölrobbantották a XVIII. század elején, hogy ne lehessen a magyar ellenállás fészke. S nemcsak köveket robbantottak, hanem a nemzet önállóságát is. S az önállótlan nemzet urai a lerombolt falakból kúriákat építettek, akár Lengyel Imre 1782-ben.

A szigligeti hegy bazalttufa, omlékony, morzsolódó kő, a várba cipelt bazalt nem helyből való, így hát, ha az úr nem akart messzire menni, szétszedte a romokat, s fölépítette vár alatti fészkét. Bármilyen tiszta ízlésű ez a ház, ahol most éttermi vendégként ülök – jobbágyivadék a nemesi udvarházban –, föl kell néznem a közeli csonka falakra, s arra kell gondolnom, romokból építettük magunkat tovább. Szomorú is lehetnék, de inkább úgy érzem, elpusztíthatatlan vagyok, mint a kő.

A Lengyel-kúria, étterem és vendégház címeres kapuján két vers olvasható. Egy püspöki szakács írta. Mondhatnám gyatrának, mégis lényegesnek tartom, mert bölcs.

 

Nemes vagyok küszál Lengyel nemesített Még nemesebb azzal   Itt felékesitett Boldizsár az várban   Magasra vitetett Imre mert leestem   Ide emeltetett

 

A kapu belső felén, akár a találós kérdések értelme, melyet a szövegtől távol, a könyv végére szoktak írni, olvasható:

 

E küszál mutattya két úrnak az nevét   És mind a kettőnek vitézi címerét   Fölöttem néhai Lengyel Boldizsárét És annak maradékttya az Lengyel Imréét Anno 1782

 

A kőszál a kapu. Boldizsár valamelyik tóti Lengyel ős. Imre az építő. De a vár kövei már a tatárjárás utáni időkből lehetnek, amikor IV. Béla várakat építtetett – Szigligeten a pannonhalmi apáttal –, azután rakatták és bővítették az új várurak. Volt gazdája a híres Török Bálint is, aki deákját, Martonfalvay Imrét bízta meg a falak bővítésével és erősítésével. Ha én most a falumbeli Martonfalvay Elek vagy János fia lennék, akik Imre családjából valók, elérzékenyednék. Megismertem ősüket. A deák Szigligetet megerősítette, Pápa városát 1543-ban megmentette a töröktől, föllármázta a várost, s „ez a kisded őrséggel elverte a törököt Pápa falai alól”. Ha Martonfalvay Pista iskolatársam izgatott, igazságáért lármázni és verekedni kész magaviseletére gondolok, akkor a deákot nagyon közel érezhetem magamhoz, és kíváncsi vagyok életére, amit Martonfalvay beteges Imre deák szolgálatjárul rövidedön való emléközet címmel írt meg.

A nádasok között, a keskeny vágatokon kopott ladikok siklatják a falubeli horgászokat. Így lehetett századok óta, talán azért érdekel engem az a süketnéma horgász, mert szótlan cselekedetével emlékeztet a vízivilágra.

Tizenegy éves koromban fürödtem először a tóban. Szárazföldi gyerek lévén, nem tudtam úszni. Szüleim szegénysége miatt klottgatyás. Első mártózásom helye Tihany hideg vize 1949 júliusában. Nem különösebb dátum, de nekem mégis jelentős; beleálltam, másztam, sétáltam abban a legendás Balatonban, melyről téli estéken olyan sokat mondtak a könyvek jégi halászokról, híg vízi halászokról, kedvekről és tragédiákról. Azok a téli képzelődések nyári fénnyé változtak át. Megtudtam, milyen alámerülni nyitott szemmel, milyen a kagyló, a hínár, a sirály, a hajók: a szép nevű Helka és a Kelén. És milyen a víz vonzása befelé, s a vízi félelem, mikor egy hullám belecsap a szánkba. Az egyik vasárnapi versenyen láttam a hullámokba dőlni a vitorlásokat, suhantak, bóklásztak, egyszer csak fölborultak, de kilátszott az emberek feje. A tó még rejtegette a háború tüskésdrótjait, volt, aki beléjük lépett. Nekem kagyló vagdalta a talpamat, kövek gyötörték – nem tudtam úszni.

Fölülről nézve mintha élet sem lenne lenn. Közelebb már látunk egy áttetsző halacskát tűnőfélben, csöpp lények mozgását figyelgetjük. S ha megtudjuk a tudósok jelentését, elámulhatunk: egy liter Balaton-vízben 1380 növényke és 224 állatocska él, szemmel alig láthatóan és láthatatlanul.

A halászatról én máig is csak hallottam, életemben egyet horgásztam ki, valami apróságot. Mégis nagy szeretettel gondolok a horgászokra, halászokra, a halakra, talán ragaszkodásom valamennyire pótolhatja tudatlanságomat. Milyen jó lenne látni a fogaskirályt, aki a vízivilágban uralkodik, tereli a gardák csapatait, akik, szegények, azt hiszik, hogy a Fekete-tengerben telelhetnek, pedig a fogaskirály nem engedi ki őket a tóból, s behúzódnak a Tihanyi-kút mélységeibe. Máig hiszem, a csoda megtörténik velem, s valamelyik csöndes estén, meleg holdvilágban, amikor annyira szeretek élni, megjelenik előttem a fogaskirály koronásan, koronája világító ágait kidugja a víz színéből, maga lejjebb marad, bámul és hallgat. Talán nekem is horgászbotot kellene fognom, hogy egyszer megtaláljam.

Ábrándozásom közelebbi a horgászéhoz, mint a halászéhoz, aki a vízivilágból él meg. A halász munkája kemény, nem merengés. A fogásnak éppúgy örül, mint a horgász, de pénzt kap érte. A földműves sem kiskertes telektulajdonos. Nem a maga asztalára dolgozik, hanem mindannyiunknak. Nyáron kilométeres hálókat húznak a halászhajók. Télen a jégen lékeket ütöttek, abba engedték a hálót. A nagy hidegben csak a munkára figyelhettek, nem a természet szépségeire. Fújja a hóport az erős bakonyi szél. A hideg még hidegebb lesz, nem lehet Celsius-fokokkal mérni. A szél átjárja a ruhát, befúj a csuklóknál és a derékon – fülvédő, kucsma, érmelegítő, kesztyű, csizma kell.

Negyven évvel ezelőtti írásból olvastam, mennyire örültek a balatoni halászok a korai, hosszú télnek, mert a kenyerüket adta, s azt mondta az író, azon a télen nemcsak kenyér jutott az asztalra, de még kalács is. Tíz-tizenöt centis jégen már megindulhattak, s várhatták a szerencsét, a zsákmányt, s várhatta családjuk hazatérésüket.

Sok szomorú esetet jegyeztek fel a jégi halászokról. A szél olyan roppant erővel zúdul, mintha az ég szakadna le, tör-zúz az északi partnál, aztán a fölszabadult vízzel darabolja tovább a páncélt, lökéseivel zajos poklot teremt. Nemhiába áll a vonyarcvashegyi nádas fölötti dombon a Szent Mihály-kápolna, a negyven megmenekült jégi halász hálájából. 1782-ben negyvenhat, 1828-ban tizennyolc keszthelyi és alsóörsi halász fulladt a Balatonba. Eötvös Károly úgy írja le az alsóörsiek pusztulását, hogy iszonyodva arra kell gondolnom, mennyi áldozatot kíván az ember megélhetése. Régen mégis a téli halászat volt az igazi, a jégvermekben nem romlott el a hús, míg nyáron épphogy aznapi eledel lehetett. Mázsányi keszeg-, garda- és süllőrajok között hetven-nyolcvan kilós harcsák fulladoztak a jégen csapkodó, nyüzsgő halmokban.

Ezt a módot 1957 óta tiltják, védik az embert. Tihanyban sem jár az őszi hegyen a „vigyázó ember”, aki a gardák rajzását figyelte, s jelt adott: indulhatnak a halászhajók, fölülről dirigálta a munkát, merre húzzák a hálójukat.

De látunk a fehér személyszállítóktól és a sirálykarcsú vitorlásoktól elütő, bogárszerű, fekete hajókat egymással párhuzamosan. A mai Balatoni Halászati Vállalat munkásai dolgoznak rajtuk. Gondoljunk őseikre, akik a Balatonból éltek, sokkal többen, nehezebben és veszélyesebben.

S mintha a szigligeti süketnéma horgász még a múltból maradt volna, nem mozdul ki a faluból, azt hiszem, nem is dolgozik sehol, csak horgászik, amikor teheti. Ladikján beevez a nádas közé, egyetlen lapáttal hajtja magát, csak akkor jelzi, merre van, ha érthetetlen hangon fölkiált, nagy fogáskor még énekel is.

A gépesített munka nagyon csöndessé tette az őszi és a téli vizet, akár a mezőt. A környék lakosai iparban dolgoznak inkább Veszprémben, a bauxitbányákban, a füredi hajógyárban, a szőlőgazdaságban, ahol a régi munkafogások emléke kiveszett a kezükből, nincs szükség rá, de nekünk tudnunk kell, honnan jöttünk, hogy a mai világot megérthessük.

 

Nemcsak a halakért rajongok, talán még jobban a vízimadarakért. A számnak alig van hozzájuk köze, kedvemet nem növeli az étvágy, csupán gyönyörködöm. Még nem ettem vadkacsát, rá is úgy nézek, akár a sirályokra. Az egyik csöndesen úszkál a közelemben, vagy hirtelen fölszáll a szomszéd nádas öbölbe. Távoli pontok feketéllenek az alkonyatban. Hosszan figyelem őket, aztán a közeli csobbanás visszafordít. Újra megjelent egy zöld fejű gácsér. A vadász szíve másként dobbanna, mint az enyém – hagyom úszkálni tükrös magányában. Zöld szivárványos begyét hadd hordozza. S hadd ezüstösödjön fönt a sirály, aki nem maradhat el egyetlen képeslapról sem. Ott vitorlások fölött röpdös, szárnya két görbe kard, egyik az ég, másik a föld felé szúr. A képeslapról kiszáll ide elém. Vízmélységet jelző póznáról fürkészik, útnak ered, lecsap, s már csőrében látom a kishal vergődését.

Dankasirályok csapatosan keringenek, úszkálnak. Szélben, vihar előtt vijjogva ívelnek az öblök fölött. Az ezüstsirály fenséges magányban szárnyal. Búbos vöcsök bolondozik. Röpköd, énekel, kiabál a nádasok madárvilága: nádirigó, nádi tücsökmadár, cserregő és énekes nádiposzáta, nádisármány, bakcsó, bölömbika összemosódó zaja és a nádas mocorgása, suhogása, zendülése olyan megnyugtató, ha nem szívják vérünket a szúnyogok, békességünk megrontói. Sokszor többet kell törődnünk velük, mint más balatoni élőlénnyel. De hát a természet harmóniájához hozzátartoznak a szúnyogok is, akár a süllőhínár, a borzhínár, a fésűshínár meg a nyálkás zöld moszatmezők meg a béka, ahogy rejtekéből előbrekeg, meg a fenék világoszöld bolyhaiban mászkáló csíborbogarak.

Elfogult lennék, mert az északi part náderdeiben találtam meg a balatoni élővilág leggazdagabb együttesét? Keszthelytől Keneséig nádrengeteg övezi a partot. Magasból bársonyszőnyeg, hosszúkás és kiszögellő, strandokkal és horgászutakkal szabdalt. Szinte távolabbra löki a parttól a falukat és az üdülőtelepeket, kihasítja magának a természeti lét sávját. Míg a déli part egy folyamatos fürdő, az északi változatos, mintha a mögöttes táj tükörképe lenne.

Fekszem a szigligeti strand fövenyén, fölfrissített a víz, és jól érzem magam a napon. Kétoldalt nádasok, szél sem mozdul, nem moccan a nád sem. A néma horgász nagyot rikkant, talán nagy halat fogott: két és fél méter hosszú, nyolcvankilós harcsát, s most harcsafogaton, botjába kapaszkodva, csónakja elejéhez feszített lábbal, hátradőlve, mint a megbokrosodott lovakat fékező kocsis, siklik cikcakkban a Badacsony felé.

Mire álmomból fölrémülök, a süketnéma horgász már mellettem lépked, vállán három horgászbot, egy evező és halas vödör, melyet könnyedén cipel. Az a nagy rikkantás talán valami apró keszegnek szólt, s lehet, hogy azt is visszadobta. Maradt mögötte, mellettem a strandolók öröme, ami akármilyen zajos, mégis szívderítő. Azért mindenkinek jut heverőhely meg annyi víz, amennyi oldalt és előre szükséges, hátunk mögött sült keszeget és szigligeti bort árulnak, távolabb sátrak előtt kártyáznak a férfiak, meztelen kisgyerekek lépnek át lábunkon, tollaslabdázás a bal oldalon, mintha mindenki elégedett lenne.

Hozzátartozunk a vízivilághoz.

Autóval most már Budapestről. A sztrádáról jobbra térünk. Ez csak annyira érdekes, hogy most pillantjuk meg a Balatont. Kinek-kinek több ennél, ha valaki itt él, itt nyaral Akarattyán, Kenesén. Az autó ablakából ez a látvány mindenkinek balatoni múltját is jelenti. A víz távolodó kékje és az akarattyai Rákóczi-szilfa jelen idő. Beállunk az utcába, szemben a fával. Kiszáradt már, csak a futónövények zöldítik, s belőlük – mint hatalmas, csonka szarvasagancs – meredeznek a száraz ágak. A kisebbek lepattogtak, letörtek, a vastagabbakat süvegessé hegyesítette a pusztulás. Szerencsére nem vágták ki a szilfát, így maradhatott önmaga emlékműve, hogy ne feledjük a hozzá fűződő legendát, vagyis a nép legendára hajló észjárását, ahogy emlékeiből, képzeleteiből történelmét megmagyarázta. Ide kötötte Rákóczi a lovát, ennek árnyékában pihent meg, országgyűlést tartott lombjai alatt.

A fejedelem nem járt erre, és nem tartott itt országgyűlést, de harcoltak Béri Balogh Ádám kurucai, hát miért ne hihette volna a kurucok vezérét Rákóczinak a szegénység? Annyi Rákóczi-fa van az országban, szinte minden öreg fához hozzá lehetne kapcsolni a nevét, ezekhez a háromszáz-négyszáz évesekhez. Ha háromszáz éves, akkor még talán hozzá lehetett kötni a lovat, de árnyékában nem fért volna el egy országgyűlés a kuruc világban. Ma hét és fél méter kerületét nem érné át a gyeplő, koronája, ha volna, huszonkét méterről alászélesedve árnyat adhatna az országgyűlés elnökségének, vezérkarának, legfontosabb tagjainak.

A nép nemcsak mesélő, hanem gyakorlatias is. Gyakorlatiassága hozzájárult a szilfa hosszú életéhez, mert akkor száradt el, mikor semmire való lett, mikor nem kellett határfának. Csúcsa és a tihanyi apátság tornya közé képzelt egyenes volt két megye halászainak határa. A határok megváltoztak, a régi halászat elmúlt. Ha nem lett volna gyakorlati célja a határfának, mi még száraz csonkját sem látnánk.

Autóval kevés tűnődésre az idő. Látjuk, ahogy a múlt körtáncot lejt a fa törzse körül, és továbbmegyünk.

A kenesei vízben sohasem fürödtem, hideg volt már a tó, mikor ott töltöttem némi időt. De akkor értettem meg az őszi Balatont. Az elhagyott üdülőtelepen magunk laktunk, senki sem járt a környékünkön, a háborítatlan egyedüllét merengésekkel szórakoztatott. A víz szinte tisztább és zöldebb a nyárinál, a parton mintha sóhajok susognának.

 

Elnehezült a Balaton, az égből kiesett zölden

 

– sóhajtottam én is. Égő avar szagát fújta a szél. A reggeli ködből hullámkotyogás hallatszott, vadkacsaszárny-csapás. Néhány törött levelű nádszál búsult szürkén, s csak akkor derült ki sárgasága, amikor eloszlott a köd. Mintha lesüllyedtünk volna a naptól a fény mélyebb régióiba, ahol jobban elválik egymástól a sugár és az árnyék. Gyomrunkban csiklandozott távolodásunk, akár az enyhe lejtésű csúszdán. Ha nem ragaszkodnánk olyan makacsul a nyárhoz, eljönnénk ide ősszel is, és aki igazán szereti a Balatont, megteszi – gondolom. És nem felejti el a telet sem. Az autóval olyan hamar érünk Keneséről Füredre, mint képzeletben egyik emlékből a másikba. Újrakezdhetem történettelen monológomat. Mert hajdani szilveszter éjszakámon és újévi délelőttömön nem történt velem semmi Füreden. Mégis történt valami kifejezhetetlen belül. A jég, igen, a jég meg a köd meg az elhagyott móló meg a vadlibagágogás. Közel szálltak le a parthoz, leültek, és kis teknőket melegítettek maguk alatt a jégből.

Ennek a városnak a nyár a történelme, most olyan, mintha nem is lett volna a reformkor csillaga. Stoposok állítanak meg bennünket, elvisszük őket a tihanyi elágazáshoz. Esik az eső. Barátom megfürdik a hidegben. Én nem merek vállalkozni rá. Inkább nézem a sirályokat, hogyan vijjognak, csapkodnak az esőre bugyborékoló halak fölött. Nemsokára kezdődik a nyár, asszonyok rendezgetik a strand környékét. A pavilonok közül néhány kinyitott már. Első fürdésem emlékeit keresgetem, s mert nem találom, ráfogom az egyik söprögető asszonyra azt a kecskekörömárus lányt, aki 1949-ben ott ült a móló kövén, szőke volt, és Garay János versét mondta:

 

A régi szép időkben egy szép királyleány aranyszőrű kecskéket őrzött Tihany fokán.

 

Tra-lalla-lalla-lalla, tra-lalla-lalla-la, tra-lalla-lalla-lalla, tra-lalla-lalla-la – mormogtam tovább. Hogyan is volt? A tókirály beteg fiának tejet kért a királyleánytól, ő adott is, de a királyfi szerelmét nem viszonozta, aki ettől öngyilkos lett. Apja megátkozta a leányt, s kecskenyáját a vízbe veszejtette, gazdájukat barlangba zárta. Minden szót ő visszhangozott, amíg élt még a tihanyi visszhang. Nekem is felelt. Amit az a szőke lány árult a parton, a kecskenyájból való körmök voltak. Valójában a Pannon-tengerbeli kagylófajta, a Congeria mugula caprae megkövesült sarkantyúja. Jó, hogy tudom, de jó tudnom azt is, hogy a nép a tudósokkal egyenrangú a kíváncsiságban. De a nép a kíváncsiságára költőként válaszolt. Most már a kettő szép együttesében gondolkodhatunk fölfelé tartva a faluba. Barátom gyávának nevez, mert nem fürödtem. Legjobb a májusi esőben, mondja, mert a víz melegebb a levegőnél. Csak gyorsan kell törülközni.

Milyen hatalmas a kéttornyú templom és a kolostor alulról! Kenesétől a félszigetig nem lehet róla levenni a szemet. Itt a tövében kisebbnek tűnő, hogy annál hatalmasabbnak érezzük belülről. De először altemplomába hív, hogy megmutassa, hogyan kell a teret megnöveszteni, ahogy a kis ablak a Balaton összes fényét, mint a lencse, magába gyűjti, és szétszórja, megtáncoltatja a boltíveken és az oszlopok rücskein, s leejti I. András sírjára a kőkard, kőkereszt kőzsinóros markolatára.

Mi lenne, ha idezárnának egy éjszakára? Távoli éneket hallanék? A gregorián dallamok rám tekerednének, mint a kígyók, vagy olyan könnyűvé tennének, hogy a középkori mennyországba emelkednék vigyázzban állva, függőlegesen? Lila fényben megjelenne a király, maga szellem volna, de mégis csörömpölnének rajta a páncélzatok, a kard, a vért és a sisak? Vagy apám szelleme jelenne meg, és én is elámulnék, akár Hamlet: „Mintha látnám atyámat”? 1055-ből? 1061-ből? 1100-ból?

A fönti templomban Lehotka Gábor orgonált 1970. május elején. Kint olyan sűrű volt a köd, hogy még a villanylámpák fényudvarát is alig lehetett látni. Belül aranyozott faragványok, apostolok és egyházatyák között áradt Johann Sebastian Bach muzsikája.

1975-ben barátom int, hogy ebédelhetnénk valahol. S mi nem érezzük a rántott borda illetlenségét elmélkedésünkhöz. Üres az étterem, unatkoznak a pincérek.

– Volt egy tihanyi osztálytársam a gimnáziumban – mondom. Kötélnek hívták, valóban olyan erős volt, mint a hajókötél. Mi történhetett vele? Egyik emlékemet nem tudom megmagyarázni. Ülök a faluban valami eszpresszóteraszon, meleg estén. Lepkék rajzanak a lámpaburák körül. De hogyan kerültem oda, kivel voltam, nem jut eszembe.

Annál pontosabban emlékszem az iskolára. Úttörőtábor, 1949. A tanterem hosszába fektetett szalmazsákokon alszunk. A szalmazsákok annyira összeértek, mintha két hatalmas ágy lett volna, egyik az ablak alatt, másik szemben a falnál. Én az ajtótól balra öt gyerek után feküdtem. Zászlófelvonás, kirándulás, fürdés, zászlólevonás, ünnepélyek. 50 fillérért vettem egy kiló sárgabarackot. Tihanyi emléket vittem haza, a kagylóból szerkesztett vitorlást gipszbe rögzítették, melynek a szélét arannyal festették be. Megnéztük a remetebarlangot, ahol I. András szerzetesei laktak, akik Bölcs Jaroszláv lányával, Annával, András feleségével jöttek Magyarországra. Csillogó köveket gyűjtöttünk a gejzírkúpok gödreiből. Körüljártuk a Belső-tavat. Szagoltuk a lila levendulamező illatát a Csúcs-hegy táján.

Most pedig folytatjuk autózásunkat. Újra a jelen időben. Illyés Gyula talán már beköltözött tihanyi házába. Fehér matrózsapkája alatt miken tűnődhet esőbe nézve ablakából? Népünk jövőjén, múltján, az idő múlásán? Versben? Prózában? Színdarabban? Borsos Miklós rátette-e már a vésőt fölsejlő szobrára, hogy kidomborítsa az anyagból a szellemet és a szépet? S itt a nyugati parton Sajkód! Németh László kihűlt menedéke, a remeteségre és a munkára a legalkalmasabb. Egry József életéből megtudhattuk, hogy az alkotóknak ez a táj munkahely, mert gondolkodni csak a magány csöndjében lehet, még ha a magány olyan zord is, mint Németh László sajkódi éveinek kezdetén.

„A kis telepen, amely tán a hajdani tihanyi csatorna sajkásairól kapta a nevét, az év nagy részében alig hét-nyolcan éltek, az élet hajótöröttei, mint magam is. A legközelebbi lakott ház négy-ötszáz méterre volt a mienktől, ha valami baj történik, napokba telhet, amíg észreveszik. Akkor még a mentőautó sem tudott volna rossz idővel a telepre bejönni, a kátyús földút esők idején járhatatlan volt, a kis erdei ösvényt, amelyen mi jártunk, a hó vágta el néha hetekre is. Kút nem volt a telken, bár én még könnyebben jutottam vízhez, mint a többi lihegő öreg (a telep Benjáminja ötvenhat éves volt), az egyetlen használható kút a szomszéd villa szép nyírfái alatt húzódott meg. Villanya sem volt a telepnek, ahogy a szürkület lassan összefogta a tájat s kissé a szívet is, egy rossz istállólámpát kellett elgyújtani, azok az ügyes üvegburás állólámpák, amilyenekkel nagyanyám szokta Szilason – a konyhából behozva – a jóestéket ránk köszönteni, nem kaphatók többé a villamosított országban. A telep egyetlen komfortja a postás házaspár volt, az asszony a leveleket hordta, a férfi, a »közkapás«, a tejet. De a vidék kárpótolt a hely vadságáért. Ekkora csöndet, mint itt, tán sohasem hallgattam, pláne így tavasz elején, mikor az erdei vadak üzekedő hangja figyelmeztetett estefelé a mélységére.”

Az életmű utolsó hatalmas része itt teljesedett ki. A kezdeti zordságnál derűsebbek, békések a fényképek. Úgy tűnik rajtuk, mintha Sajkód a mai magyar irodalom egyik központja lenne. Illyés Gyulával az épülő ház fedetlen ácsolata alatt, gyümölcsfametszés, Quasimodo Nobel-díjas olasz költővel a kertben, Tamási Áronnal és Jankovich Ferenccel a teraszon poharazgatva, Fodor András, Tüskés Tibor, Sőtér István, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Illés Endre, akik a képekre kerültek, s akik nem kerültek, a fél mai magyar irodalom.

Hiszem, Tihany művelődésünk történetében éppen olyan fontos lesz, mint a múlt században Keszthely és Balatonfüred volt, csak ezt a csöndet szét ne dúljuk, hogy ezután is mondhassa valaki: „Ekkora csöndet, mint itt, tán sohasem hallgattam.”

Gondolatfoszlányos visszatekintésemet abbahagytam az udvari öreg temetőnél. Sokat hallottam, hogy ott szív alakú sírkövek alá temetkeztek, de hogy mikoriak, s miért szív alakúak, nem tudta senki híradóim közül, valami ősi jelképeknek hittem, mint a szatmárcsekei csónak alakú síremlékeket. Most a nedves fű közül kitapogathatom alakjukat, írásaikat elolvashatom. Közepüktől fölfelé állnak a földből, ezért a szívhez hasonlítani nem is olyan egyszerű őket, s nem is olyan, mint amilyeneket a fákba, padokba vésünk: tetejükön a szokásos ellenére kettős vágat van, kerületük kidomborodik a feliratok mezejéből.

A múlt század első felében temetkeztek ide csupán annyi ideig, ameddig egy kőfaragó ifjú- és öregkora között munkaképes, 1808–1840-ig. S mert hozzá hasonló nincs az egész országban, a világon sem, egyetlen ember munkája biztosan.

Furcsa szerzet lehetett. Parasztfilozófus, aki érvényt szerzett gondolatának a Balaton-vidék legszegényebbjei, az udvariak körében. Itt még a református pap is nyomorgott, hát még akkor a hívei! Ezért lehet némi igazság Eötvös Károly magyarázatában. „Hiszen a halott szíve is kővé válik. Előbb porrá, aztán kővé. Honnan lenne az a sok kő a mi határunkon. Azután aki élve maradt, annak is kővé válik a szíve. Hát nem felejti el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal… Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sírkő, mint az ember szíve. Ez illik a holtakhoz is, az élőkhöz is.”

De miért ne gondolhatta volna a mester az ellenkezőjét: „Ti, akik éltek, szeressétek szívből egymást!” Ez jobban tetszik nekem, s mert az igazságot nem tudjuk, éppúgy elhihetjük ezt is.

Kár, hogy a szíveket nem faragta tovább senki.

Akali, Zánka, Szepezd, Révfülöp, Rendes, Ábrahámhegy, Badacsonytomaj – iskolatársaim neve fűz hozzájuk. Vajon megismernénk-e még egymást, Zsoldos Jancsi, te ábrahámhegyi? Emlékszel? Együtt ültünk az első padban, legkisebbek, s leghátul meneteltünk a sorban ugyanazért. Húsz éve nem láttuk egymást. Ábrahámhegy alatt mindig rád gondolok. Hány centire nőttél? Aztán az idő visz tőled, mint ez az autó. Már a szigligeti nyárfasor surrog utánunk, előttünk kinyílik, mögöttünk összezárul. Ederics, Györök. Becehegynél Takáts Gyula költőnek intek gondolatban. Vonyarcvashegy: nyaraltam itt. Gyenesdiás: nyaraltam itt is, és fölfedeztem a falu fölötti erdő Balatonhoz illő csodáját. Keszthely. Fenékpuszta: császárszülő. Átgyalogolunk a réten, a major gazdasági épületei felé. Gyalog a Római Birodalomba, bazilikák alapköveihez. Biciklis gyerekek jönnek, és magyaráznak, akár az idegenvezetők.

Nem tudjuk, Attila sírja hol van, de igazolható, hogy Nagy Theodorik, a keleti gótoknak a Római Birodalmat pusztító császára itt született, ahol állunk, Fenékpusztán. A születési helynek nem állítanak emlékművet, az emlékmű maga a szülőház, ameddig el nem pusztul. Ravennában Nagy Theodorik sírját ma is fölkeresheti bárki. S ha ezen a helyen világverő született, nem lehetett közönséges hely, hiszen a királyi sarjak nem árokparton születnek.

Ezek a falak, melyekre fölállhatok vagy leülhetek, alacsonyabbak, mint kétméteres szélességük, s majd négyszáz méter hosszúak négyzet alakban. Hiányzó köveik bizonyosan, a gyakorlatias gondolkodás szerint, beépültek a Festeticsek szomszédos lóistállójába, Keszthely templomába, hajdani várába. Emlékezzünk, Kinizsi Pál síremlékének szoborfejét egy nemesi kúria falában találták meg. Amennyire sajnálatos, annyira jelképes is. Jelen épül a múltból.

Illyés Gyula mondta, éppen Fenékpusztáról gondolkodva: mi, mai magyarok, sejtjeinkben mindannyian leletek vagyunk. Továbbgondolva, kiáshatjuk magunkból az ezredeken át földünkön élő népek emlékeit. A névtelen kőkorszakbeli hordáktól a réz-, bronz-, vaskor és a civilizáltabb korok akarata, vérmérséklete, jelleme szunnyad bennünk.

Úgy érzem, mintha ennek a tájnak a történelme megtörtént volna velem. S ha nem is a köveket hozom vissza a római erőd újjáépítéséhez, ha a falra fölállok, megmagasítom, tető alá húzom és meglakom. Őseim nem mozdultak ki erről a tájról, mióta idejöttek. Dédapám 1848-ban Kismartonig (ma Ebenfurt) kergette népfölkelőként Jellasicsot. Apámat a 19-es gyalogezreddel Fiuméba és Tarnapolba küldték az első világháborúban, anyám alig volt Budapesten, s bár nem messze él a Balatontól, csak öregkorában látta, s akkor fürdött meg először Hévízen.

Mindig visszatértek fészkükbe. Éppen így mások is, néhány elvándorló kivételével.

Fenékpusztán pontosan tapasztalták a történészek a népek sorának egymásba fűződő emlékeit, azt, hogy egy új nép nem az előzők tetemére lépett, hanem együtt élt a hódító a meghódolttal ésszerűen. Például a római harcosnak szüksége volt a kelta kovácsra.

E romokról, akár egy kilátóról, betekinthetem a múltat, s továbbláthatok az időben, mint kilátóról, a tájba.

Lovas falu innen 50 kilométernyire van Csopak és Alsóörs között, az időben 35 ezer évnyire. Orrhangon tagoló ősemberek bányásznak valami vörös agyagot, jávorszarvasagancsokkal turkálják a földet. Az agyagot zsírral összekeverik, és befestik magukat. Ha a barlangrajzokat a művészet elejének hisszük, olyannak, ami célszerű, képzeljük el testük vörösre festését is valamiért célszerűnek. Ne véljük benne a szájukat rúzsozó nők hiúságát. Nagyon fontos lehetett ez a vörös agyag. De az is lehet, hogy az ajakrúzs is valami ősi célszerűségből korcsosodott szépítőszerré. Vagy éppen fordítva? Szépérzékünk egyidős embervoltunkkal, akár a munka?

Az időszámításunk előtti 2500-ból való vonalas díszítésű edények kerültek elő a Szent György-hegyen és Halápon. Háromezer-kétszáz éves karpereceket, tűket találtak Szigligeten, ahogy mindenféle bronzrögökkel kiömlöttek egy szétmállott edényből.

Üdvözletemet küldöm a fenékpusztai romokról művész őseimnek. S az építkezőknek, akik négyezer éve hosszú házat emeltek Fenékpusztán, üdvözlöm őket még akkor is, ha megperzselt koponyákat találtak a régészek tűzhelyük körül. Kannibalizmusukat nem ítélhetem meg mai fejemmel, de munkájukat tisztelnem kell. Az életben maradás ősi ösztöneit hirdetik a földvárak Mindszentkállán, Kapolcson, Tihanyban, Fenékpusztán. Veszprémfajszon a kálvária földvárra fut fel, a múlt anyagán a kereszténység szelleme.

Ott álltam a delelő gulya mellett, a kora vaskori háromezer éves földvár tövében, átnéztem Balácapusztára, a római villa helyére, s fölszaladtam Krisztus szenvedése állomásain a keresztig, s megláttam a Balaton fényében Felsőörs román kori templomát.

Időszámításunk előtt 350 körül északnyugatról egy megnevezhető nép foglalta el ezt a vidéket: a kelták. Olyanok e táj történelmében, mint családoméban az ükapám, akinek tudom még a nevét, mögötte kezdődik a sötétség itt-ott látható fényeivel. S mert nemcsak képzelődhetem felőle, hát megszeretem. Sarló, kasza, ásó, fazekaskorong vall rá. A nehezen pusztuló vas jelzi, hogy földművelés folyt ezen a földön a kelták idejében, meg szőlőművelés.

Okos nép lehetett. A római hódítás tájáról találtak egy kelta ivóedényt Cserszegtomajon latin szöveggel: da bibere = adj innom! Hamar átvették a rómaiak nyelvét és írását még a fazekasmesterek is. S ha arra gondolok, hogy Rómában a kelta füstölt hús: sonka, oldalas, szalonna kedvenc étel lett, s a kelta kovácsmunkák híresek voltak az egész birodalomban, akkor otthon érzem magam közöttük XX. századi életemmel. A balatoni szőlőművelés első emléke kelta: adj innom! Ugyanazt jelenti, mint szüleim literes palackján a fölírás: „Jó a somlai bor!” A borivással kapcsolatos mindkettő. A kelta edényeken, poharakon a vendég szomja, a mi literes üvegünkön a házigazda kedvessége, ajánlata fejeződik ki. A pohárba az üvegből öntenek: mai üvegből régi cserépbe.

Akár egy római katonát megkínálnék füstölt sonkánkból. Jött a megszokott úton Valcumba, Fenékpusztára. Harcias volt, amennyire kellett, de inkább örült, ha nem volt szükség a verekedésre. A keltákat magához békítette, s a kelták ennek örültek is. Jött Itáliából az Adriai-tenger felől azon a régi úton, mely egész Kijevig tartott, Veszprémen, Fehérváron, Óbudán át, ha mai szóval nevezzük a pannóniai városokat, erődítményeket.

A római útvonal régibb volt, talán az ősember csapása – a rómaiak megújították, kikövezték hadseregük és kereskedőik alá. Befutottak a városok, várak kapuján, és kikanyarodtak belőlük, villáknak mondott gazdasági települések mellett dübörgött a légió vagy a kereskedőkaraván.

A négyszázötven éves uralom alkalmat adott olyan biztonságra, mintha az örökkévalóságnak építkeznének és rendezkednének be. A villában légfűtés és vízvezeték, mozaikpadló és falfestmények. Erődök a barbárok támadásai ellen. Hadd mondjam a fenékpusztait jellemzőnek! A Balaton nyugati csücskében, mocsarakkal övezett földnyelven épült a castrum, magyarul: erődített telep, amely a lakosság védelmét is szolgálta, ha a barbárok támadása odaért.

Bél Mátyás 1731-ben megírta már: „Négyszögletes alakja van, legnagyobb kiterjedése akkora, hogy negyedóráig tart az átjárás rajta.” Négy sarkán 17 méter átmérőjű tornyokból figyelt és harcolt az őrség. Délen a főkapu két kerek tornya alig keskenyebb a másik négynél. Védte az utat, tehát a tartományt, a környék népét és a Nagy Konstantin óta államvallássá lett kereszténységet, a castrum két bazilikáját. A bazilikákat nem sokáig, hiszen az első keresztény császár halála után száz év sem telt el, és jöttek a hunok, keleti gótok, longobárdok, avarok, frankok, szlávok és a magyarok. Újabb fél évezred.

Beszédes e bazilikák sorsa. Működésükről tudunk a honfoglalásig, a következő ötszáz évig. Bármilyen pusztításról vallanak az égett, kormos kövek és temetők, a nép nem veszett ki. Kelták, latinok leszármazottai avarokkal és szlávokkal elegyedve énekeltek és imádkoztak, szagolták a tömjénfüstöt, s az lenne a csodálatos, ha hallanám mise utáni beszélgetésüket, mert ők is elálldogáltak ebédig, újságoltak, pletykáltak. A nők szemérmesen ringatták hatalmas fülönfüggőiket hazafelé a férfiak álló csoportjai között.

– Kiadós eső kellene már!

– Jó a szőlőnek ez az idő!

– Esküvője lesz a kovács fiának. Nem megmondtam?

De én már magyarul írom ezt, és gondolom az ő földjükön, az ő napjuk alatt magyarul. Nem tudták, hogyan hívnak majd engem, csak azt mondhatták:

– Idegen lovasokról beszélt egy vándor, lehettek százan is.

Akkor még nem harangoztak délre, pecsenyeillatból érezték az ebédidőt, és nyugalmasan hazaszéledtek. S valaki majd ezer évvel később két honfoglaló-nyílhegyet talál.

Bárhová állok, a világ közepét képzelhetem talpam alatt. Innen belelátok a múltba a kelta fazekaskorongra, s elrévedhetek észak felé Tüskevárig, szülőhelyem szomszédjába. Még találkozhatok a fazekasokról híres falu néhány mesterével. Mozdulataik nem változtak. A nyelven más a szó, már nem kelta, latin, szláv, hanem magyar, s nem az 1055-ből való Tihanyi alapítólevél magyar mondatának formájában ejtődik. „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea.”

De a kéz mozdulatai ugyanazok. Férfi ül a korongra hajolva, mellette nedves agyag, lábbal pörget, kézzel formál tejesköcsögöt, csörgőkorsót, pecsenye- és kuglófsütőt, csirkeitatót, virágcserepet. Gyerekkorom hajnalain magasra rakott szekerekkel zötyögtek a vásárok felé, a szalmába ágyazott edényeket ponyvával kötözték le. Vásár híján falumban is árusítottak, s mindig affélét, aminek éppen ideje volt: tavasszal csirkeitatót és virágcserepet, nyáron aratási korsókat, melyekben hideg maradt a víz. Nagyon szerettem a csörgőkorsót és a tejesfazekat, kapcsolatba kerültem velük aratáskor, alkonyati friss tejiváskor, nyári aludttejes uzsonnákon. Nem voltak művészeti remekek, de betöltötték céljukat, ezért lettek egyszerűen szépek. Dísztelenségük miatt jobban láthattam formájukat. Nem pingáltak rájuk mást ecsettel, csak egy ikszet, befejezettségük szimbólumát. A csörgőkorsó sem azért csörgött, hogy hangot adjon, hanem hogy a rögöcskék koptassák a belső, kimoshatatlan falra rakódó vízkövet. Nem a szájából ittam, hanem a fülén csücsörítő ivókából, akár a csirkék itatójukból oldalt. De szép, mikor húsvét táján sárga pihés csirkékkel virágos a piros edény! Az égetett föld, a víz meg az élet, boldog pityegés, kedves napfény és harangszó. A virágcserepek a legegyszerűbbek, pontosan tudják a mesterek, hogy a virágok majd úgyis megcsinosítják őket, muskátlik, jutkavirágok, kaktuszok, begóniák, primulák.

Tél végén látogattam Tüskevárra. Sokszor láttam már az udvari égetőkemencéket, a fazekasok udvarában nem jártam még, most is csak holt idényben jutottam hozzájuk. A férfi éppen füstölni való kolbászt cipelt a szomszédba. Feleségére bízza kíváncsiságomat. Csirkéi pecsenyesütő edényből csipegetik a kukoricadarát. A turisták nyáron állnak meg autójukkal a ház előtt, majd megveszik a fölcicomázott edényeket dísznek. A csirkeitató a központi fűtéses lakásban vízpárologtató, a tányér fali dísztárgy lehet, melynek illő helye a konyha vagy az előszobafal, nemkülönben a víkendház. A korsók, köcsögök és mázas tálak is jól mutatnak.

S megzavarodnak az edények, a mester elveszti mértékét. Kezében még a régi szokás, de fejében a kívánalmak újak.

A fazekasmesterség időszerűtlen már, csak a divat élteti tovább, s bekerül a bazári csecsebecsék közé. Még humorát is elveszti a csalikorsó, ha a falra kerül, ha nem isznak belőle.

Ha ezt látná a kelta fazekas, megsértődne. A mai tüskeváriak természetesnek tartják.

Szülőfalum kispadján hiába várom a bakonybéli szerszámárust, akitől fagereblyét, favillát, falapátot, fakanalat, kaszanyelet vehetnénk, pedig a gereblye fogai elkoptak és kitöredeztek, a favilla ága elhasadt, és dróttal kötöttük össze szerencsétlenül, és minden szál, torzs a drótba akad, nehéz vele a munka, fakanalainkkal csak böködni lehet az ételt, kaszanyelünk egyik fogója kikorhadt.

Régen jött a bakonybéli ember, s megállt a falu közepén, elkiáltotta magát, vehetett, kinek mi kellett. Én nem is a vásárlásokra emlékszem, hanem a fák szagára és színére. Ha jól tudom, gyertyánból és bükkből mesterkedte gyártmányait, fehér, erezetlen fákból. A tölgy sötétebb lett volna, a kőris eresebb, az akácfa hasadós, a nyár és a fűz puha, nem is illik a bakonyi tájba.

A szerszámokban tovább élt a Bakony-erdő, szekérteherrel illatozott a falu közepén.

Arcára nem emlékszem, de a kezére nagyon jól, ahogy matatott és zörgetett, s most gondolatban beleteszem kezébe a fejszét, a fúrót, a vésőt, a vonókést, ráültettem a vonószékre, melyet – majd mikor ezt a munkát elfelejtik – szobornak hisznek, fületlen fejű bálványnak.

Az ugodi meszes sem kiabál:

– Me-e-sze-et vegyenek! Me-esze-es!

Hangja múltán zörgött tovább a kerék.

Nemcsak pénzzel fizettünk. A fazekasnál annyiba került az edény, amennyi búza belefért. Ez volt a legigazságosabb. A bakonybéli embernél és az ugodi meszesnél nem vehettünk űrmértékkel. Minden szerszámnak és kilónak megvolt a maga ára.

Még csak az kellett volna, hogy a teknővájó cigányok a dagasztóteknőt űrtartalmukért csinálják meg! Két mázsa búza is belefért volna egyetlen teknőbe. Elég volt nekik a napi étel meg a fürösztőteknő, amit eladhattak. Nekik nem kellett teher, mert vándoroltak, jobb volt a pénz, begyűrve farzsebükbe.

– Adjon egy tízest, nagyságos úr! Hadd tömjem meg a pipámat dohánnyal!

Valamelyik téli hajnalon megjelent nálunk a teknővájó házaspár. A férfi hatalmas és erős volt. Apám megalkudott vele, és megmutatta a nyárfarönköket, a nagyobbakból dagasztó- és húsáztató teknőt lehetett kikerekíteni, a kisebbekből medencét a mosogatáshoz. A hatalmas ember nekilátott, először nagyfejszével nagyolta ki a formát, s minden vágásra fölnyögött, mintha nyögéssel segítené karjait, valójában segítette is, mert ütemet szabott. Felesége mezítláb pipázott a téli tűznél, s melegítette az anyámtól kapott töltött káposztát. Férje a kapához hasonló, rövid nyelű fejszével folytatta munkáját, mikor a fát már finomítani lehetett a végső tökéletességig. Szépen kiegyengette öblét, még vágófejszéje nyoma is alig látszott, inkább a kéz érzékelte a gödröcskéket és a domborulatokat, mintha arcot simogatna.

A kéz szereti simogatni a fát. Sokszor megfigyeltem a kádárok, asztalosok, bognárok mozdulatát, ahogy dédelgetik, s elandalodnak illatában. Hasonlatosak a lótenyésztőkhöz, mikor szeretettel paskolják lovuk nyakát, és belebújnak fekete sörényébe. Gyalu, vonókés, fúró után jár a kezük, a forgácsot félresöprik, közben ujjuk hegyét, tenyerük dombját egy pillanatra ottfelejtik.

Vidékemen éppen olyan ősi a famesterség, mint a vasipar, de a vas időállóbb, több belőle az emlék: szekerekből tovább megmarad a vasalás. Volt itt fa bőven. Az erdő a múlt század közepén még falum kertjei alá ért, ma már több kilométerrel eltávolodott. A bognárok, kádárok, asztalosok nem pusztították nagyon, a fahamuzsír-égetők annál inkább, egész erdőket irtottak ki a Bakonyban és a Balaton-felvidéken. Nagy kereslete volt a hamuzsírnak, használták üveggyártáshoz, vászonfehérítéshez, mosáshoz.

Nem ritkult a rengeteg a bödönhajóknak való nagy törzsű tölgyek kidöntésekor sem, hiszen a halászok hajóikat nem évente újították, eltartottak azok jó sokáig.

A hamuzsírégetés földrajzi nevekben maradt emlékül: Hamudomb, Hamuzsírtelek, Hamugödrök, Hamuház Kislődön, Lókúton, Zánkán.

A bödönhajó múzeumba került, a múlt század második felében már nem használatos. A bognárság kihalófélben, az asztalosokat nyomja a nagyipar, nem csinálnak mestermunkát, inkább javítanak. De a kádárok még nélkülözhetetlenek. Segédekkel dolgozik a tapolcai, gépfűrésszel vág a falra függesztett százéves gyaluk alatt.

A tapolcai kovács műhelye olyan, mint száz éve, ezer éve. Gyermeki tapasztalattal tájékozódom szerszámai között. Ezzel a nagyfogóval tartja a vasat a kohóban, aztán az üllőre teszi, ha nem nagy a vas, elegendő maga is, bal kézzel tartja a fogóval, jobb kézzel kalapálja, alakítja.

Kisebb és egyre kisebb fogók, nagyobb és egyre nagyobb kalapácsok. Itt a patkolókalapács, egyik vége elágazik, hogy a félrevert szeget helyreigazíthassák. Patkólyuggató vasak. Tele az egyik fal, valóságos szerszámkiállítás. Kis üllők a finom munkákhoz. Az üllő mellett vizesedény, a megmunkált anyagot abban hűtik, pirossága sötétkékre vált, s ha ledobják a földre, hamuszínűvé szürkül. A fújtató bőrpotroha kitágul és összehúzódik, a szénparázs-tüzesség borzolódik, és cseng, zeng, zuhog a kovácsműhely, mintha nem is autón, hanem lóháton jöttünk volna megtekintésére. Mintha patkoltatni akarnánk vasderes ménünk bal első lábát, behajlítva fölemelnénk, mi meg hozzáguggolnánk, a kovács lefeszítené a régi patkót a fogóval, a patát vésőjével gyorsan, mégis vigyázva megegyengetné, hogy a húsba ne érjen, aztán hozná a tüzes patkót, és a patába égetné, megszegelné a perzselt szaru furcsa szagában. S mondaná:

– Hová, urak, ebben a pokoli hőségben?

„Árpádék a sereg második részével Szalók apját, Ösbőt meg Ősét küldötték ki a végre, hogy menjen Veszprém városa felé, s hódítsa meg annak a földnek összes lakosságát, egészen Vasvárig… A negyedik nap… Veszprém váráig nyomultak. Ekkor Ösbő meg Őse seregüket elrendezve heves támadást intéztek a római katonák ellen. (A római császárság frank népe ellen.) És állt a harc közöttük egy héten át. Ám végül is a második hét szerdáján, midőn a két fél serege a küzdelemben szörnyen kifáradt már, akkor Ösbő meg Őse sok római katonát karddal pusztított el, másokat pedig agyonnyilaztak. A még megmaradt rómaiak a magyarok merészségének láttára Veszprém várát odahagyva, futásnak eredtek, s életüket mentve a németek földjére siettek. Ösbő meg Őse egészen a németek határáig üldözte őket… Miután Vasvárt bevették, megfordultak, s továbblovagolva a Balaton vize mentén, elérkeztek Tihanyhoz, majd miután a népeket ott meghódították, tizenegyednapra visszajutottak Veszprém várába” – írja Anonymus.

A Dunától négy nap alatt értek Veszprémbe, egy hétig harcoltak, két hétig üldöztek, Vasvárt is bevették, meghódították a Balaton-felvidék népeit. Alig egy hónap! Az én hódításom, honfoglalásom máig tart, és nem elég rá egy élet.

Eddig még Sólyban sem voltam, ahol a lázadó Koppány seregét megverte István király. A vezért fölnégyeltette, s egyik felét Veszprém kapujára függesztette. Ott aszott, foszlott a lázadó izomzata, a város virágkorának borzalmas kezdeteként.

István és felesége, Gizella, függőlegesen állnak egymás mellett a szakadék fölött. Hátuk mögött árnyék, szemben a lenyugvó nap kivilágítja alakjukat. A szigorú szent király glóriás. A szobrász leleménye hiteles a történelemtől.

(István és Gizella) „kiválóan éreztették bőkezűségüket a szegényekkel és a nyomorultakkal, valamint a papokkal és templomokkal. A bazilikákat nagy bőkezűséggel mindennel ellátták, és ha az isteni szolgálatra rendelt tárgyakban hiány látszott, azt pótolták, ezüst- és drágaköves felszerelést, hímzett palástokat, aranyból készült szent edényeket… A veszprémi bazilikának, melyet maga épített, bőven ajándékozott mindenfélét” – írja Bonfini, Mátyás király krónikása. A híres koronázópalást abból az időből és onnan való, a veszprémvölgyi apácák keze munkája.

Veszprém a királynék városa volt, egyszerű következtetéssel a legszebb lehetett Magyarországon. Bár a királyé hatalmasabb, asszonyáé díszesebb a női természet szerint.

Ma is visszaképzelhető. Kőszálat folydogál körül a mélyben a Séd patak. Alul árnyék és csobogás, fölül a körülbástyázott pompa: Gizella bizánci freskójú kápolnája máig mutatja, lent a völgyben aranyszálakkal hímző apácák, Ave Mariát éneklő szüzek, fönt püspökök, akik a királyné kancellárjai, kelyhekkel, szentségtartókkal, tömjénfüstölőkkel, s a királyné népe, akik inkább idegenek, onnan valók, ahonnan asszonyuk származik. Odalátogat a király, nagy vadászatokat rendez a Bakonyban, vadászainak falut alapít, Szentgált. Lakomákat képzelek a fáklyák és mécsesek fényében, hatalmas árnyékokkal lobogtatják az emberek alakját a világítóalkalmatosságok. A tálakban barnálló fogolypecsenye kiálló combocskákkal, fácánsültek, őz-, szarvas- és vaddisznóételek tárkonnyal, szerecsendióval fűszerezve. Közöttük és utánuk cinkupákban a balatoni bor. Trónviszályok, idegen támadások szünetében vidámság, mely talán a halál előtti utolsó.

Nagy katolikus ceremóniák és áhítatok, feltámadási, úrnapi körmenetek, harangzúgás. Királynék temetése: István feleségéé, Gizelláé, I. Lászlóé, Adelhaidé, Kálmán királyé, Ludmilláé. Apácakolostorok fölszentelése: a veszprémvölgyi apácák kolostorát a X. században, a Katalin-zárdát 1240-ben alapították, ahol IV. Béla szent életre ajánlja föl négyéves lányát, Margitot.

„Ezenképpen hagyá őket a királné asszony a klastromba, és ő maga elmene. Ezeknek utána negyed napon Olimpiádisz asszon felvevé a szent szerzetnek ruháját. Ez időben Szent Margit asszon még jól nem szólhat vala. Ez időben kezde Szent Margit tanolni abc-t, ave Mariát, és kevés időnek utána igen jól kezde tanolni, és énekelni az egyéb kisded leányokkal” – a Szent Margit legendája szerint. Veszprém káptalani iskolája egyetemi szintű volt 1276-ig, mikor a torzsalkodó főurak lerombolták.

Nekem jó ideig távoli volt ez a város. Kiesett utamból, csak állomásán ácsorgott a vonatom, Veszprém-külsőn. Ott mindig várni kellett az ellenvonatra. Nem mutatott barátságot szürke épülete, fényesre koptatott korlátja. Idegenül kopárlott a környék. Ritkás törpefenyvesek, fehér kövek, sárga fű már júliusban, háborús rom, vadászrepülő roncsa. S első látásra valami sivatagi város. S első találkozásunkba is belevetült ez az emlék. Májusban kellett volna mennem vagy kora ősszel, mint ahogy jártam már olyankor, de a havas tél még szebb lehetett volna, amikor a székesegyházban megkondul az esti harangszó, süt a hold, és egyetlen ember jár az utcán, lépte csikorgása visszhangzik, én meg egy idegen, bundás hölgynek a történelemről beszélek állva.

A veszprémi könyvtárban dolgoztam 1959 júliusában, nem is dolgoztam, inkább gyakoroltam. Egyhónapos ismeretségem azóta kisebb látogatásokkal bővült. Veszprémben arra kellett gondolnom, hogy vagy falun, vagy Budapesten tudnék csak élni. A főutca esti korzózásaiba nem illeszkedhettem, s ha valaki bevezetett volna is, feszélyezett és esetlen lettem volna. A csicsergő lányok, ahogy a széptevést fogadják! Diákok öntudatos táskaviselése! A hivatalnokok ebédszüneti napozása! Mint ahogy a szürke állomás engedett a városhoz, úgy adta a szállást a Dózsaváros, a parasztváros, Veszprém falusias negyede a Völgy-híd túlsó végében. Kopár volt. A híd, akár a forró tepsi, szélein a sziklák balkániak. Az egyiken szabadon legelő lovacska ette a harasztot, és barátom elé zuhant baljós figyelmeztetéssel.

De egyszer, gyönyörű estén a Séd völgyében kódorogtam. Nem felejtem a nagy árnyakból kibomló villanyvilágot, a pár órás idillt, mely a séta után békességes alvást ad. Ugyanígy a vár éjjelbe kongó utcái is. Szinte megfogható a csend a különvált zajok miatt. Az Árpád-kor már a falakban és a földben pihen, csak a Gizella-kápolnát és a Szent György-kápolnát jegyezhetjük. Papokra, püspökökre vallanak a székesegyház és a paloták, a püspöké, a kanonoké, az agg papoké, a püspöki alkalmazottaké, és egy oszlop 1467-ből, reneszánsz emlékünk Vetési püspök idejéből, Ferenc-rendi zárda, nagypréposti ház barokk stílusban. Királynők vára helyett a papoké. Fekete reverendák és barna barátcsuhák suhogtak végig az utcákon valaha, s a püspök fekete autója kigördült a kapun egyházmegyéje falvai felé. Lovasbandériumok és díszkapuk várták és „Kegyelmes püspök úr…” kezdetű üdvözlő beszédek. Látogatásainak leggyakoribb alkalma a bérmálás, mikor kis arcon legyintéssel avatja föl a gyerekeket.

Három veszprémi püspökkel találkoztam közelről életemben. Egyik a híres-hírhedt Mindszenthy József volt, aki történetünk fekete könyvébe írta be a nevét. Ellenezte a papi birtokok és az iskolák államosítását, a demokráciát. Az államosítás előtt eljött katolikus iskolánkba. Gőgösen vonult be és ki, nem emlékszem másra, csak ellenszenves vonulására. Bérmáláskor ministráltam egy másik püspöknek, széken ült az oltáron, míg a többi pap szertartásozott. Nagyon öregnek tűnt, áldott minket, ministránsait, hogy még a többi gyereknél is nagyobb kegyelemben részesüljünk. Akkor már nem voltam vallásos, de a ministrálást még nem mertem megtagadni. Levetettem piros szoknyámat és galléromat, fehér karingemet, és futottam a sátorosok utcájába lila, arany- és rózsaszín Jézus-képek, cukorhabszínű Madonnák között bicskát venni, cukrot és similabdát, hármat lőni egy forintért, s körbe-körbe a ringlispílen a tehén-, malac- és libalábnyomos por fölött. Ma már nemcsak a püspök fekete kocsija áll a paplak előtt, hanem a szülők és bérmaszülők sárga, piros, krémszínű, kék, zöld autói is. Nincs lovasbandérium és díszkapu, a püspök is hamar visszautazik veszprémi palotájába. Ablakaiból láthatja az épülő várost.

A lakosság az építkezések kényelmetlenségeit szenvedi. Elbotlok, mert a húszemeletes házra nézek, nem a lábam alá, és nem tudok tájékozódni az ismerős városrész helyén a buszpályaudvar, a szálloda újdonságában, a vegyipari egyetem régi épülete ismerős csupán, az újakat most látom először.

Veszprém régi szláv nyelven egyenetlent, civakodót, békétlent, veszekedőt jelentő személynév. Igen, civakodnak velünk az utcák keskeny meredekükkel, betongerendáikkal, történelmükkel. Civakodott, veszekedett magyar a törökkel, a lakosok a zsoldosokkal, a város a püspökkel.

Bíró Márton püspök esetét jellemzőnek találom:

„…aki a lakosokat következetesen a megalázó »subditus« névvel nevezte, és kevés kiváltságukat is meg akarta szüntetni.” Szerinte „kemény fejű és értetlen” nép a veszprémi, mely azonban nem fél tőle, és 1752-ben a városi tanács ülésén nyíltan pártot üt ellene. A város pert indít a püspök ellen, aki viszont a királynőnél panaszolja be a lakosokat. Egy időre a város szövetségest talál a káptalanban, amit Bíró ugyancsak akadályozott jogai gyakorlásában. Veszprém tanúk vallomásával bizonyította, hogy mindig szabad város volt, a püspök viszont azzal vádolja a polgárságot, hogy „életére tör”.

Bíró Mártont Mária Terézia nevezte ki, Habsburg-szeretete miatt. Benne bízhatott ez a városépítő, korszerűen gazdálkodó, művészetpártoló, de népnyúzó egyházi író, aki a protestánsok ádáz ellensége volt. Tekintsünk át Sümegre egy kis időre, ott érthetjük meg igazán. Az ő idejében ott működött a püspökség. Ő építtette a barokk püspöki palotát. A plébániatemplom díszítésére ő hívta ide Maulbertsch világhírű freskófestőt, de jellemző módon a kórusra fölfestette magát, ahogy fogadja a lakosság és a művész hódolatát. A képek álomszíneibe fölszállhatunk tömjénfüstbe varázsolódva, s mert barokk istállót alig láthatunk, nézzük meg azt is a vár alatt. Bíró Márton jól akart gazdálkodni, olyan szenvedéllyel építtethette, akár a palotát meg a templomot. Most is gyönyörű mének: nóniuszok, lipicaiak, gidrányok, sagyák abrakolnak egymás mellett húszan-huszonöten.

„Bíró Márton, amaz híres-nevezetes kalapáccsa az Eretnekségnek, felékesítette ugyan Sümeget szép új püspöki Lakhellyel s egy nagy Templommal, de leginkább ő vetette azt ollyan adózások alá, melyek – szerek számok nem lévén, minéműségüket nézve pedig a néhai Szabad polgárt igen is meg alacsonéttván – minden Díszt, s megelégedhetést el törölni látszottak Sümegtől.”

Utódja visszatelepedett Veszprémbe hétezer lakos közé, ötven papjához.

A mai Veszprém megyeszékhely. Történelme adja romantikáját, munkája az életét. Szélén az erdőben a Bakony Művek ismerős a világban. Legtöbb szó esik autóalkatrész-gyártásáról. Egyszer találkoztam szocialista brigádjaival, száz munkás hallgatta az irodalmat, értően. Tudományos intézményei, vegyipari egyeteme, nehézvegyipari, ásványolaji kutatóintézete adja tudományos szellemét, színháza, könyvtára, múzeuma kultúráját, állatkertje a kedvességét.

Hasonló állatkert ritka a világon. A természetből kerítették ki a völgy szélességében és hosszában. Az állatok nem érzik olyan rabnak magukat, mint a cementbarlangokban, világvárosi zajba helyezett ketrecekben. Fenyőfa tornyok az oldalakon. Még a leláncolt sas is szirten hiheti magát, furcsa látvány a szabadban moccanatlanul és mogorván, csak fejét billenti néha félre, mintha zsákmányra figyelne, s a szárnyát félig meglebbenti. Látogatásaim közül kiválasztom az alkonyatit. A keleti oldalon bölénycsorda rengeti a földet, pedig éppen csak mozdul. A másikon a fehér szamár és a fekete póni ló árnyékban vannak. A szamár bőgésére a pacika fölfut a tetőre, ahol még süt a nap, hosszú sörénye belebomlik a sugarakba. Óriásinak látszik, mert a dicsfény megnöveszti. Nem téblábol fönt, éppen csak fordul, aztán az új ordításra ismét megugrik. Ez a fehér szamár az állatkert tánc- és karmestere, a madarak fölrebbennek, a majmok rácsokra ugranak pihenőpolcaikról. Ásít az oroszlán. Szabad verebek szemelgetnek a földön és a ketrecekben, aztán a kerítésen túlra szállnak. Itt élt a Böbe csimpánz. Nem merem rámondani, mint az állatokra, hogy megdöglött, inkább azt írom, meghalt, akár az ember. Gazdáját se faggatom, a kutyákról kérdezem inkább. Ne bolygassuk az érzelmeket.

– A kuvasz jó kutya, csak megkötni nem szabad, megbolondul a láncon, városba nem való.

Veszprém nekem mindig a középkort, királyokat, papokat, angolkisasszony apácákat meg a megyei hivatalokat jelentette. Most kikerítek érzelmeimből egy kis részt az egzotikus állatoknak is, mielőtt indulnék a múltba és jelenbe.

De jó volt játszani! Játékaink legszebbjei – a lucázás, pásztorozás, betlehemezés, regölés, újévi korbácsolás, háromkirályozás – hol vannak már? Nemcsak mert kinőttünk belőlük, a szép csillag örökre lealkonyodott. Az a verekedésnek tetsző szilveszteri korbácsolás, amikor a lányokat megcsapkodtuk a templom előtti dombon. A királyok, királynék, főpapok, urak pompájába alig tekinthetett a nép, hát valami ősi játékszenvedéllyel örökítette ránk életkedvét. Karácsony táján a fácánpecsenyés, őzcombos, vaddisznótarjás, tárkonyillatos, cinkupás palotatermektől távol kívánt a szegénység bő termést, elviselhetőbb életet magának: „Bort, búzát, békességet!” Boldog vagyok, hogy üzenetüknek nem lettem híjával.

Szilveszter után készülődtünk a háromkirályozásra. Magunk is kicsi királyok. Vízkeresztre papírsüvegeket ragasztottunk, férceltünk, nem királyi koronákat, inkább a püspökök fejfedőjéhez hasonlatosat, sztaniol- és krepp-papír díszűt. Menyhárd királynak faugrató csillag volt a kezében. Szerkezete nagy kézügyességre vallott, én sohasem tudtam megcsinálni. Az egymásra szerkesztett összehúzható és kiugratható lécecskék végén a csengős betlehemi csillag. S mikor rákerült a sor a „Szép jel és szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad” dallamára, a csillag csöngölőzve kilökődött. Boldizsár király nem mázolta be magát korommal, mégis ilyent beszélt: „Én Boldizsár királ vagyok. Messzi földről jöttem. De azt meg ne csodálják, hogy így megfeketedtem, mert én Krisztus urunk tüzében születtem, kívül is, belül is feketére égtem.” Mindig kívántunk valami jót a ház gazdájának, asszonyának. És bolondoztunk. Bolondozásaink csúcsa a lucázás és a pásztorolás volt. Luca napján telehintettük az utcát, az udvart, folyosót, konyhát szalmával. „Luca, Luca, kitty-kotty, tojjanak a tíktyok százat, ezeret, minden napra eleget.” Ősi babonasággal olvastuk rá a háziakra jókívánságainkat. A pásztorolók incselegtek, elmondták álmaikat, hogy a gazda váltsa valóra. A pásztorolás éppen olyan zajos volt, akár a lucázás.

Nem kérdeztük, szabad-e. Karácsony estéjén fölkötöttük kócszakállunkat, felvettük kifordított kucsmánkat, bekecsünket, derekunkra madzagot kötöttünk, akácfa durungunkra láncot szögeltünk, kinyitottuk az ajtót, és behasaltunk a karácsonyfa alá. Kócszakállunkon átkiabálva hadartuk a mindenkinek ismerős mondatokat. Nem kellett érthetően, úgyis tudták a háziak. A macskák fölmenekültek az ágyra, a kisgyerekek visítoztak, az öregek mosolyogtak. Még ki is javítottak bennünket, ha eltévesztettük. Hárompásztorok voltunk, a későbbi háromkirályok. A legjobb barátok. Amikor az öreg, a harmadik pásztor fölállított bennünket a „Keljetek föl, pásztorok, pásztorok, nagy örömet mondok” dallamával, elmeséltük vágyas álmainkat olyan hosszú kolbászról, aminek egyik vége a Tiszába, másik a Dunába ért. Tele volt az az álom hatalmas sonkával, szalonnával, rengeteg borral. Aztán csörgettük láncos botunkat, körbe járva: „Hurka, kolbász, szalonna, ha az asszony nyújtana, pásztoroknak jó volna. Egy kulacs bor melléje, ha a gazda töltene, pásztoroknak köllene.” A legendák juhászaiból elevenedtünk meg.

A 40-es évek végén nemcsak harminc évvel volt közelebb a pásztorvilág. 1978 karácsonya száz évet szökött 1948 karácsonyától. A jelek már akkor is mutatkoztak. Pénzt kaptunk csupán, és összevesztünk néha az osztozkodáson. Nem volt több a kereset tíz-húsz forintnál. Emlékszem, a Természettudományos Kiskönyvtár füzeteit rendeltem meg egyik keresetemből, s megtudtam, az Antarés csillag mennyivel kisebb a Denebnél, de mennyivel nagyobb a Napnál.

Szokásaink nemcsak őseink szokásairól vallottak, hanem világképükről is. Most tudtam meg, hogy a regölés egyik versszaka a csillagok négyezer évvel ezelőtti állását mutatja. De még azért is régi, mert István király korára vall. A tudósok csak Veszprém, Zala, Vas, Győr-Sopron, Somogy megyében jegyezték föl, s a magyarság keleti végében, Erdélyben. Csak a gyepűk népe maradt az egyházi parancstól annyira távol, hogy hagyományát őrizhesse megritkultában. A téli napforduló pogánykori ünnepét a kereszténység leplében lehetett megtartani. Szent István szolgái tartották a régi szokást. Azt, hogy „szabad megtartani”, nem éppen a ház gazdájához való kérésnek képzelem, hanem ezerévesnek. Micsoda sejtelmek mozdulhattak a regölőkben, bennünk, amikor énekeltük:

„Ahol keletkezik egy ékes nagy út, amellett keletkezik egy halastóállás. Azt is felfogá az apró sárocska, arra is rászokik csodafiú-szarvas. Noha kimennél, Uram, Szent István király, vadászni, madarászni, de ha nem találnál sem vadat sem madarat, hanem csak találnál csodafiú-szarvast. Ne siess, ne siess, uram, Szent István király, az én halálomra! Én se vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ. Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon árdeli szép hold, jobb vesémen vannak az égi csillagok. Szarvam vagyon, ezer vagyon, szarvam hegyin vannak százezer sövények, gyullaszlag, gyullaszlag, holtatlan alusznak. Haj, regö rejtem, regö rejtem!” Ne siess, Szent István király az én halálomra, ne négyelj föl, mint Koppány vezérünket, akinek csonkját kitűzted Veszprém falára, esedezünk, a régi szokást hadd tartsuk meg!

A regölést én még gyakoroltam mostanában filmfelvevő gép előtt. Mulatság elevenedett a régi fejekben. A felejtést a lejegyzett szöveg oszlatta. Hatalmas lámpák szórtak fölénk glóriát. A Televízió filmet készített a hagyományról. Megkértük az öregeket és a korombelieket, ezt az utolsó regölős nemzedéket, akik még otthon maradtak közülünk, és nem Pesten, Ajkán, Veszprémben, Várpalotán. Köcsögdudát csináltunk, de már nem disznóhólyagot, hanem műanyagot kötöztünk a tejesfazékra, a nedves nádszálat így húzkodtuk föl-le, hadd hüppögjön az a duda ritmusunkra. Beálltunk a világos ablak alá, és kezdtük. Belül a család szemérmesen várakozva. Tudták, majd összeregöljük őket, az asszonyt a férfinak, a lányt a hozzávaló fiúnak. De előbb még jókívánságainkat kellett fölsorolni. A gazdának száz hold földet, hat pár ökröt, két jó bérest, „a kisebbik béresnek arany esztekenyelet, a nagyobbik béresnek arany ostornyelet”, a háziasszonynak „száz kepe csibellét”.

A gazda a téesz üzemegység-vezetője. Sehol a béresek, sehol az ökrök. Csak az arany ostornyél maradt visszavarázsolni pajkoskodó ifjúságunkat. Az összeregölésben a suttogó pletykákat énekeltük ki. Mert már tudtuk, hogy ki kinek udvarol, de illetlenség lett volna elkiabálni. Itt lehetett. „Összegömbölödjenek, mint a cica farka, még annál is jobban, mint a fán a héja.” A játék játékáért kaptunk harmincan képletesen tíz forintot. Aztán behívott bennünket a gazda nagy mulatságra. Még a lakodalomban sem éreztük volna ilyen jól magunkat. A Sebő-együttes, a hagyománymentő három legény muzsikált. Minden természetes volt, mint a gyerekkorunk. Kezünkben arany ostornyél. Kint locspocs, ideges kutyaugatás. A közeli istállóban borjú született, mintha a betlehemi istállóra akarna emlékeztetni bennünket.

A regölők bekecses, kucsmás, kócos serege Zircen is eszembe jut, bár ott nem tartották ezt a szokást, az egyház túlságos jelenléte miatt. 1198-ban cisztercita apátságot alapítottak a vadonban, a rend szabályai szerint embertől távol eső helyen. A régi kolostor alapköveit ma is láthatom az apátság kertjében, a híres arborétumban.

Innen gondolkodtat Reguly Antal, őseink, rokonaink legnagyobb kutatója, abba az irdatlan időbe és messzeségbe, amelybe regösénekünk elvezethet. Jobban csodálom a szomszéd utcában született Regulyt, mint az apátságot, templomát, híres könyvtárát, különleges növényeit, mert nem egyedüliek, de Reguly csak egyetlen volt. Ő az első magyar ember, aki legközelebbi rokonainkhoz, a vogulokhoz és az osztyákokhoz Nyugat-Szibéria északi, jeges világába eljutott.

Hozzá csak Julianus barát hasonlítható. Általa akár ezt a domonkos-rendi szerzetest is elindíthatom Zircről keletre, az őshaza fölkutatására 1235-ben. Évszázadok, tatáros, törökös, habsburgos, lázadásos évek teltek el az újabb utazásig. Akkor a hatalom és a kereszténység keletre kívánt terjeszkedni. A magyarság emlékeire gondoltak, arra, hogy az őshazában maradtak még magyarok, s azt hitték, ha megtalálják őket, segíthetnek a térítésben. Micsoda utakon, barbár népeken kellett a barátoknak átvágniuk magukat! A két domonkos-rendi expedícióból egy-egy ember maradt, hárman meghaltak az elsőből és a másodikból is. Csak Julianus jutott az őshazába.

Julianus útjáról Ricardus így ír a pápának: „Megtalálta pedig őket a nagy Etil (Volga) folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról nagyon tudakolóztak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt, és ő is azokat… Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt, az első csatában vereséget szenvedtek.”

A barát hírt hozott a tatárok hódítási szándékáról. Beteljesedett! Az őshaza fölfedezésének csodáját elhalványította a vér, a füst és korom. A magyarság felét megölték, elhurcolták; kétmillióból egymillió maradt. Hatszáz évig szunnyadt a gondolat.

Aztán Reguly útnak indult. Ez a jogot végzett fiú húszéves korában németországi ösztöndíjra ment, mit sem sejtett akkor jövőjéről, hivatásáról. Átrándult Koppenhágába és Stockholmba. Stockholmban mondta neki egy Avidson nevű férfi: „Nagy kincs birtokában van. Tud magyarul.” Már pedzegették a magyar–finn rokonságot. Finnország következik, majd 1841-ben Szentpétervár. Tanul, tanul, és 1843. október 9-én elhagyja a várost. Tartsuk ezt a rokonkutatás nagy dátumának, de 1844. január valahányadikát még nagyobbnak. A Bakony tájáról még senki sem járt ilyen messzire. Ám több a kilométereknél, hogy egy huszonöt éves magyar történelmünk évezredeibe jutott el. Csak elképzelhetem azt az érzést, és annak az első vogulnak is illő lenne neve a történelmünkben, akivel a Szoszva folyó melletti Vszevolodszkoje faluban találkozott, az északi szélesség 61. fokánál.

Meglepő, hogy télre indult oda. Most már minden perc számított, halogatni nem lehetett. Szánokon, úttalan utakon! Képzelhetjük, mennyi papírt kellett vinnie! Hol kapott volna, ha kifogy? Ellepte a dalok, a medveénekek, hősi énekek áradata, jegyezte a szokásokat, szavakat. Gyenge testtel vándorolt a rettenetes hidegben, egyik falutól a másikig, vagyis száz kilométertől száz kilométerig, mert a négyezer vogul – Illyés Gyula hasonlata szerint – akkora területen él, mint Németország, a cirbolyafenyős, csipke-, fagyal-, berkenyebokros, havas erdők közepén, befagyott folyópartokon. Nem törődött magával, ügye megért egy életet. Hallhatta az énekeken átszüremleni a vizek zajlását is, a kárászok, jászkeszegek, csukák loccsantását, medvemormogást, ízlelgette a cirbolyával, ebcseresznyével, csipkebogyóval földíszített nyelvet. Röptették a kutyaszánok, hű társa, a vogul Baktjár társaságában, akinek még lovat is vett istenáldozatra. Hallgatott és jegyzetelt.

„Hurem-száthusz hulläch-szäm ampem viten äli.” Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él. Mintha a Halotti beszédet hallanám 1200-ból: „Láttyátuk feleim szemtükhel, mik vogymuk. Isa pur es homuu vogymuk.” Efféle magyar nyelven beszélt Julianus az őshazában maradt testvéreinkkel.

Reguly elmegy az irbiti nagy prémvásárra, onnan Tobolszkba, ahol az utolsó kondai vogul fejedelem fia lakik.

Bízzuk magunkat Illyés Gyula nagy képzeletű soraira, mert ennél szebben nem gondolhatnánk.

„A tobolszki beszámoló sorai eposzba illő nagy jelenetet tartalmaznak: egy hajdan hatalmas törzs szétszakadt fiainak kései találkozását. Mint minden nagy esemény, ez is meglepően egyszerű módon folyik le. Az évezredek előtt elvált finnugor harcosok a búcsú megható pillanatában bizonyára nem így képzelték ivadékaik találkozását. Regulyval csaknem egy időben indult a keleti ősök felkutatására a finnek származásának nagy tudósa, Castrén is. Őt is ugyanaz a lelkesedés hajtja, mint Regulyt, ő is ifjú még, ő is mérhetetlen szenvedések közepette tör előre az északi tájon… Két ifjú, egy magyar és egy finn, botorkál a végtelen hómezőkön, hogy az elveszett anyát megtalálják. A sors úgy akarja, hogy ott a metsző tél végi szélben, Tobolszkban összetalálkozzanak. Mindketten fölkeresik az utolsó vogul fejedelem fiát. Képzeljük el az eposzt záró nagy jelenetet… Mindketten fölkészültek a találkozásra. Megtanulták az ősi nyelvet, a fejedelem fiát vogulul üdvözlik. Szatigin, a királyfi, meglepetten és csodálkozva hallgatja őket. Legjobban akkor csodálkozik, mikor azok népe ősi szokásairól beszélnek. Ő e szokásokat alig ismeri. Alig beszéli az ősi nyelvet. Hármójuk közül mindenesetre ő tud belőle a legkevesebbet.”

Ez a jelenet nemcsak emelkedett szépségű, de egy nép pusztulásának szomorúságával is eltölt.

Aztán Reguly keletre utazik a húszezres lélekszámú osztyákok közé. Annyira szétszórtan élnek az Ob és az Irtis között, annyi tájszólásuk van, hogy meg sem értik egymást. Hogyan tudott velük beszélni? Az arcuk sem a mienk – gondolhatta, mikor meglátta a csónakos halászt. Mégis mikor meghallott egy medveéneket, megérezhette az otthoni ritmusból, a szavak hosszából s azokból a mássalhangzó-változásokból, amelyeket már megtanult, hogy ez a nép is rokonunk, első unokatestvérünk. Történelmünk az ő nyomorúságos elmaradottságukban is rejtőzik. De mint a forrás, kifecsegi a mélység titkait.

Gyerekkorom karácsonyain hallottam:

 

Futok, megyek Dunára, fogok aranyhalacskát, teszem tányéromra.

 

Reguly fülével hallom most:

 

Fogok fehér vizi halat, fogok fehér vizi halat, tompora tarka lovamon, oldala tarka lovamon.

 

S mikor a regölés ritmusaira emlékszem, hallom a medveéneket:

 

Isten Atyám hetedhét szép egéből vasláncon, hogy leszálltam, hosszú, keskeny tó mögött nyírfaerdős szigetecskét ott találtam. Épp ahol földet értem én, ebcseresznyét termő domb, csipkerózsát termő domb volt bíz ottan.

 

Reguly ráköhögött orosz bundája jeges gallérjára, s a gallér még jegesebb lett. Mint az ereszről lógó jégcsapok, olyanok voltak a bunda szőrei, s a föld felé, hazafelé mutattak. Megfagyhatott az a sok teleírt papír. Szán és kátyúban fuldokló szekér hozta vissza pénztelenül, betegen. A cári akadémia megbecsülte térképező munkáját. Itthon ki gondolt erre a garabonciásra? Töméntelen papirosába ő is belefásult, belerongyolódott. Már el sem tudta olvasni. De korai halálakor, harminckilenc éves korában, mikor újra megéli életét az ember, láthatta a csodaszarvas futását, első szökellésétől addig a halálos ágyig.

 

Ég apám ha hullogat hét arasz nagy havat, én csak éji hómorzsának nézem azt. Gyenge nyüstként húzva utam húzok messzire, vékony húrként huzva útam húzok messzire.

 

Azért végezte el a jogot Pesten, hogy majd a zirciek ügyét védi – így morfondírozok, mikor zirci unokanővéremet keresem a Reguly utca 2-ben.

A balatonrendesi kis ház kerti asztala mellé kerültem egy nyári alkonyaton, aznapi utam végén. Délben a mámai templomot láttam Fűzfőn, az elpusztult középkori falu templomának maradványát, nem sokkal később a felsőörsi román kori templomot, ezt a vörös kőből épített csodát. Nézegettem a bejárat díszeit, a jó és rossz harcának nyolcszáz éves kőüzenetét, a Herkules-csomót, melyet a démonok ellen kötöttek kőbe. Oroszlán, megnevezhetetlen állat, fej nélküli ember, szakállas emberfej, madár farkát harapó kutya, Jézus és Mária, süveges és kalapos fejek hevültek a nyárban. Alsóörsön hazánk egyetlen gótikus falusi lakóháza áll, az 1500-as évek elejéről való, szomorú elhagyatottságban. Lakásomnak is elképzeltem, de körülötte a furcsa, kanyargós épületet is mályvás kiskertjével. Egy svájcisapkás öregúr olvasta a Bibliát a nyitott ajtó mögött. A dörgicsei román kori templomrom mögött tehenek legelnek a fenyves előterében. Hétszáz éve is így lehetett, összebékülve ember, állat, növény és imádott Isten. A falak tövében rozsdálló és bűzlő hulladék. Autó nyöszörög a tetőre kétgyerekes családdal.

– Na, hova hoztalak benneteket? – mondja fiainak az apa.

Valóban, ha csak a hátát vetné a falnak, és nézné a párolgó Balatont, a fény-árnyékos völgyet, boldog lehetne, s még boldogabb, ha tudná, micsoda falnak veti a hátát.

Ezután ért az alkonyat a balatonrendesi kis ház kerti asztalánál történelemtudósok között. László Gyula régészprofesszor a házigazdám. Bor és szárazsütemény került elénk, ahogy szokás. A professzor a keszthelyi múzeum igazgatójának, főmunkatársának és egy afgán királyi sarjnak érkezését jelentette be. Engem meg ellepett a szerencse mámora. Az afgán királyi herceg különlegesség még abban is, hogy Budapesten tanul építészetet, és a fenékpusztai ásatásoknál segítkezik. Sági Károly múzeumigazgató a föltárás vezetője, Frech Miklós gazdasági régész, aki földbeli, ezeréves gabonaszemeket faggat, belőlük olvassa ki a régiek étkezését, életét. László Gyula kutatja a honfoglalás korának temetőit, települések maradványait hazánkban a legkitűnőbben. Szótlan köszönettel néztem rájuk. Mindannyiunk gyarapodása indulhat ezekből az agyakból. Egyszerű emberek. A professzor saruban, rövid nadrágban, ing nélkül. A vendégek a vendéglátáshoz és az utazáshoz illően nyári ingben és pantallóban. Ez már nem Reguly és Castrén találkozása Tobolszkban. Ismerik egymást régóta, munkájuk minden részletét. A jókedvű afgán herceg is barátjuk, munkatársuk. Albumot mutat hazája várairól, kolostorairól, megannyi épen maradt csodát. S idejött a föld alatti világot kicsákányozni.

Feszengő tiszteletem csöndes egyenrangúságba békül, érzem közöttük emberi rangomat.

– Lyukas a nadrágod a fenekeden. Tudsz róla? – mondja Gyula bácsi.

– Igen. Az autóülés rugója kiszakította.

Hát így, ilyen fesztelenül folyt a beszélgetés. Mert emberek vagyunk, nevetősek, gondjainkon elgondolkozók. Gyerekek játszadoznak körülöttünk, ölünkbe ülnek, málnaszörpöt kérnek. A Badacsony mögött lebukik a nap. Bemegy ingéért a professzor úr. Az élet ilyen egyszerű és természetes a béke idejében.

Osztálytárs barátomat látogatom meg Kővágóörsön. Apja pincéjében töltöttük azt az emlékezetes délutánt a Tóti-hegyen, mikor csengő porcelán tál volt a világ, s a szél hajlította mandulafák olyanok voltak, akár a hóban menekülő szarvasok. Kővágóörs, Alsóörs, Felsőörs, Kisörs! – az Örs nemzetség birtoka volt az északi Balaton-part. A kővágóörsi termelőszövetkezet kisebb birodalom. Itt főagronómus a barátom. Pillanat alatt pereg vissza negyed évszázad. A keszthelyi agráregyetemen végzett. Élete: Káptalantóti, Tapolca, Keszthely, Kővágóörs, tanár feleség, gyerekek, rengeteg munka s abból emeletes révfülöpi ház. Beillesztem ebbe a szép tiszta tájba, ahol a gondokból csak föl kell nézni, és megvigasztalódhat ő meg a szőlőműves, a juhász, a tudós egyaránt. Neve méltó bármilyen nagy névhez, mert megteszi, amit kell, Zömbik Lajos, a káptalantóti kovács fia.

Másnap a Káli-medencébe jutottunk a birkatelep felé igyekezve. A Kál nemzetségfő birtokain vagyok-e vagy mai birkalegelőn, a kis tó partján, ahol szárcsák és vadkacsák úszkálnak, s egy szürkegém egyenesedik a nádszálhoz?

– Majd körbejárjuk a falukat! Előbb ellenőrzöm a munkát. Bárányokat adunk le.

A völgy peremén a falvak – Köveskál, Szentbékkálla, Mindszentkálla – a tiszta levegőben olyan közeliek, hogy alulról a tavacska partjáról tornyaikon billegethetném ujjaimat, vagy rájuk dobhatnám ingemet, hiszen olyan melegem van. Sose voltam itt. Szégyellem magam. Nem éppen ez-e Magyarország legszebb medencéje? Körül hegyek, tornyos falvak, keleten egy függőlegesen félbe vágott csúcs – északi oldalából kimetszették a bazaltot.

Báránybégetésben déli harangkondulás, hajtók kiabálása, barátom intelme: – Elég lesz ennyi! Megfulladnak ebben a melegben.

A teherautón egymásba gubancolódott nyakkal lihegnek szegénykék, így ölelkeznek sírva haláluk előtt. Fölszáll a gém nagy magányából egy közeli nádszál mellé.

Köveskál szűk utcáiba indulunk. A temetőben Sebestyén Gyula, a Nemzeti Múzeum egykori igazgatója nyugszik, aki szülőföldemen is járhatott. Haragszom Nagy Károly tanítóra, apám iskolamesterére, mert nem szállásolta el nálunk és nem gyűjthetett regösénekeket Iszkázon. Vagy Pados Lajos plébánosra haragudjak? Mindketten megérdemlik. Sebestyén fáradozott a legtöbbet a népszokások megőrzéséért. Átgyalogolt falumon Kiscsősztől Karakószörcsökig és Tüskevárig. Sírján kopjafa áll, jelzi, hogy a székelységhez is köze volt. Ő fejtette meg a rovásírást, népünk első írását.

A szentbékkállai kőhegy, akár az elhagyott temetők kőrengetege, egymásba döntve. Kimúltak a melegforrások, melyek kidobták a homokot, és összegyúrták. Nem is hegy ez itt, hanem kálváriadomb. Az anyag megfeszíttetése. Külön sziklák a fűben. Anyaguk lett a pusztulásuk, s csak ez a kőhegy maradt meg védettként. A Káli-medence többi szikláit elvitték a vasgyárakba keményítő ötvözetnek. Maradt az Ingó-szikla meg szomszédai lelket üdítő csodának.

Akár a parasztház a kékkúti utca végén. Védett már az is. Csak kívülről láthattam, nem léphettem pitvara sárral kikent földjére. Most azt képzelem, mintha muskátlis ablakai lettek volna. Olyan aranyos volt, mint a betlehem hajdani gyerekkezemben. Foghattam volna. A falvakat éppen úgy, csak két tenyérrel, a tájat hasonlóan, csak öleléssel.

A Tapolcai-medence minden részét bejártam, egyetlen pontról nem láttam eddig, a Haláp-hegy keleti oldaláról, ahol Sáska falu gubbaszt, olyan sáska, amely otthagyta ugró lábát a rovarászó gyereknek. Az új látószög különös élményt ad, az ismerősben fölfedezhetjük az ismeretlent.

Ebben részesültem a sümegi várhegy keleti oldalán is. A városka a túloldalon, innen kukoricások, szőlős hajlatok, fölül a Rendeki-hegy fehér sziklái. Szegényes kocsmakert rozsdás asztala mellett ültem. Pincér nem járt, még költekeznem sem kellett. Ha keletre néztem, tájat láttam, ha nyugatra, az épnek tetsző várat, ha szembe, öreg turistákat, akik szalámis zsömlét eszegettek, s arról beszéltek, milyen szépeket láttak itt-ott, most itt is. De nekem mégis annak a négy diófának ringása tetszett legjobban, ahogy leveleik mozogtak egymás között. Egyszer állatokká változtak, máskor emberekké. Násztáncot jártak a szélfúvásban. A szellő udvaroltatta őket, távolról vonzották egymást, s mert a levegő mozgása északi volt, mindig az északabbi levelek voltak a hímek, a nőstények kellették magukat. De jött a szél, s rájuk fújta a hímeket, ők elhajoltak, aztán visszacsavarodtak, csókolóztak picit, és a pillanatnyi csöndben megálltak, s elölről kezdték az egészet. Láttam bokszmeccset is, ha a szél fölerősödött. Balhorog az egyiknek, jaj, istenem! Ám csöndet parancsol megint az égi bíró. Az ágak visszatáncolnak helyükre, toporognak és újrakezdik. Olyan rések támadnak, hogy szülőföldemre láthatok, s eszembe jut Csoron András jelentése Ferdinánd királynak: Sümeg és Devecser között két és fél ezer török teteme fekszik temetetlenül. Eszembe jutnak Berzsenyi szekerei észak felől, nem állnak meg a fogadónál. Mennek tovább, utánuk megyek én is.

Utunk Bazsinak visz. Temetőjében Simon István. Nemrégen még paroláztam vele, most mintha bal kezével a Börze-hát felé mutatná az irányt. A világjáró hazajött. Ha elengedi kezemet, jobban a Ság-hegy felé mutat: onnan errefelé, vagyis az Északi-sarktól az Antarktiszig.

Nem bükkerdőket, inkább bükkligeteket látok magam körül. Ritkásak, megél alattuk a fű, szénaboglyák púposodnak. Szabadságos katonákat fuvarozunk. Boldogan gondolnak most a családi házra. A gyöngyösi betyárcsárdában állva megiszunk egy pohár bort. Berzsenyi szekerei megint lehagynak bennünket, még jobban, mikor a cserszegi temetőben Szabó Pista sírját keressük, s megtaláljuk a nyugalomban száraz virágait, a temetési csokrokat.

Messziről Hévíz gőzölög. A múlt fölragyog az alkonyatban Egregy temploma által. Lakkosan ragyog, méltóságoskodik a keszthelyi Festetics-kastély számtalan szobája, úrarcképe, aranyozott könyve, mikor cipőnkre húzott posztópapucsban mászkálunk körülöttük.

Íme, a Festetics família tagjai parókában, fönséges, szelíd képpel ragyognak. Nézheti őket a látogató, nevüket megjegyezni nem érdemes, az egyetlen György kivételével, aki ebben a Habsburg-lakáj családban maga volt csak haladó. Ő még gróf a XVIII. század végén, a XIX. század elején. A leginkább utálatra méltó, Tasziló, már herceg századunkban. Ha György nincs, nem létezne a keszthelyi agráregyetem, a Helikon-könyvtár, és Tasziló szörnyűségei is elfelejtődnének. Égő cigarettáját parádés kocsisa nyakán szokta eloltani. György új Helikont teremtett az öböl szélére. Bár a Helikon a költők hegye a görögöknél, Keszthely lapályán is jól érezték magukat a múzsák s a mezők istennője, Démétér is.

Ki volt ez a parlagból kies mezőt varázsoló Festetics György? Annak a Lászlónak a fia, aki az első balatoni hajót, a Kristófot megépíttette. A sószállító hajó után György a Phoenixet ácsoltatta, s a hamvaiból föltámadó madár neve nemcsak azért illett rá, mert a Kristóf utóda lett, hanem jelképezi a Balaton-vidék föltámadását olyan fényben, mely a rómaiak óta csak pislákolt.

Az ifjú gróf osztrák nevelésben részesült, a bécsi Theresianumban tanult. Katonatiszt korában a magyar szolgálati nyelvért tüsténkedett a hadseregben. Kirúgták. Talán innen kezdődött fölemelkedésünknek áldozott élete. Mégse gondoljuk szentnek. A Georgikont, Európa első gazdasági főiskoláját birtokai érdekében is alapította 1797-ben. Bár a Csurgón indított gimnáziumáról ezt nem állíthatjuk. Az első tanítási napon egyetlen diák ült szemben egyetlen tanárral. Ma kétezer több tucattal.

Szegény Csokonai Vitéz Mihály ide akart bekerülni. Fogadkozással pótolta járatlanságát: Svájcba utazna az ottani gazdálkodás tanulmányozására, a svájci tehenek tartását, szénázását, a sajt- és vajkészítést tanulná.

„Ha a hadnak és békességnek állapotja megengedné, kifutnék kétfelől a szomszéd Francia- és Olaszországba is, a borkészítésnek s kerti majorságnak megtekintésére.” A gróf csak mosolyoghatott, akár mi, ezen a gyerekes vállalkozáson, mintha Petőfi bányaigazgató szeretett volna lenni. De mosolyunk elkeseredik. Micsoda nyomorúságból óhajtott megszabadulni, s micsoda biztos keresettel akarta elnyerni Lilla kezét!

Keszthely kétszeres csalódás; Lilla elhagyja, az állást nem kapja meg. „József-napra a gróf hintaján láttál volna bemenni udvarotokra” – írja 1798-ban az Amazon szálló rideg szobájából, magányban, öngyilkosságon tépelődve.

Amit nem adott meg neki a város, megadta Petőfinek: Szendrey Júlia itt született az intézőlakásban.

Ne haragudjunk Festetics Györgyre, a maga módján igaza volt. Csokonai inkább a csurgói gimnáziumba illett. A Georgikonban gazdasági elméletet s a vele kapcsolatos tudományokat, gazdasági jogot, erdészetet és vadászatot, lovászatot és lovaglást oktattak, még háziasszonyokat is képeztek ma már inkább férfiakhoz illő munkákra, zöldségtermesztésre, borkezelésre, fafeldolgozásra, vaj-, sajt- és faggyúkészítésre, méhészetre, tégla-, mész- és gipszégetésre, üveggyártásra, vasgálickészítésre.

Itt lakhattak először Magyarországon külön szobában a cselédcsaládok, ami mégsem lett általános századunk elejéig.

 

Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e Kartács világban hív unokáitok Ésszel s okossággal tanulják   Őrzeni érdemitek jutalmát.

 

– kezdte Csokonai a magasztaló ódák sorát. De az igazi dalnokverseny 1817. február 12-én, az első Helikon-ünnepségen kezdődött. Ekkor íródott egy világirodalmi nagy vers Berzsenyi Dániel tollával, címe: Himnusz Keszthely isteneihez.

S e kis Weimar öléből   Lássa hazánk kiderülni napját. Óh, látja! s ím a harc deli nemzete, Mely még csak hadizajt esmere és halált,   Lerakja harsogó acélit   Szineid előtt ragyogó Napisten!   Lerakja s áldoz, mint mikor a Bakonyt Messzünnen riadó mennykövek és szelek   Csattogva rázzák, zeng fölötte   Tegzed aranynyila és az Aegis.

 

A mord magyar táj fölött megjelenik Apolló nyila és Athéné pajzsa, az aegis. Keszthely kis Weimar, Goethe, Schiller városának kicsi mása lesz Berzsenyi gondolatában. Mégis minden csak emlékezetes kezdeményezés maradt. György halála után bizony elköltöztek innen a múzsák. A család bolondnak gondolhatta a grófot, aki levett kalappal ment holmi poéta elé.

Berzsenyi eddig is jó kalauzunk volt, álljunk most is mögéje, hadd mutassa meg nekünk azt az időt. Nem a gróf választotta ki a költőt, hanem a költő a grófot, meglátta benne a haladó szellemű urat. Korábbi versében így köszönti:

 

Örvendj, szerencsénk talpköve Nyelvünk, atyáink ajka, feloldatott,   Virrad hazánk várt napja, virrad,   S a denevérek előtte futnak.   Nyelvünk hazánkból számkivetett vala, A régi vadság láncaiban nyögött,   A durva ellenség haragja   Néma homály kebelébe zárta.

 

A vers magasztos, a próza mindennapos. „Minapi Vas vármegyei utamban megállék Keszthelyen, a grófnál levő hatodfél ezer (ötezer-ötszáz) forintom interessének (kamatjának) felvevésére. Bosszúságomra véletlen a gróffal összevetődtem, bosszúságomra, mondom, mert én mindenkor bosszankodom, mikor igen nagy urat látok, vagy ha nem bosszankodom is, legalább nem örülök, mert én csak vagy magammal, vagy magamhoz hasonlóval szeretek társalogni. Azonban ez a jó gróf minden emberséget mutatott hozzám!” Már azt hihetnénk, a vers függöny a való élet előtt. Nem igaz! A vers magasához ezeken a prózai lépcsőkön át juthatunk, s a lépcsőkön lefelé jövet megérthetjük az embert. Itt Berzsenyi a rátarti, nem elfogódott, a kegyhajhászás távol állt tőle. S íme: „Kertjének legritkább oltványaival megajándékozott, s megparancsolta kertészének, hogy valamit kívánok, mindent adjon. Igen szívesen invitált magához, és különösen a georgikoni examenre (vizsgára) megkért, hogy elmenjek. De minthogy azt is veté hozzá, hogy akkor nekem valami jó svájcer tehenekkel is fog udvarolni, én nehezen fogok neki udvarolni. Kevély nem vagyok ugyan, de a szemtelenségtől superstitiose (babonásan) irtózom. Már most pedig vagy gorombának kell lennem, vagy szemtelennek.”

Bárkivel van kapcsolata, a kellő formák finom kopertája határozott, alku nélküli ítéletet takar. „Nagyfényű Gróf! Kegyelmes Uram! Rumy megajándékoza engem a Georgikonnak legújabb nyomtatványaival. Elhűltem – elhaltam, látván, hogy azok mind németek! – Én Keszthelyben egy magyar Weimárt óhajtok látni!… A legmélyebb tisztelettel vagyok és maradok Exellentiádnak legkisebb szolgája, Bersenyi Dániel.”

1817. február 12-én rendezték az első Helikon-ünnepséget. A diákság színdarabokat játszott, a tudósok és költők felolvasták műveiket. Berkenyéket ültettek emlékezetül. Nem tudom, milyen időjárás volt azon a napon, valószínű fagypont fölötti tél végi nyirok bújt a zsinóros mentékbe, a csákányok és az ásók könnyen jártak a fölengedett talajban – fagyott földbe fát ültetni nem lehet. Azt sem tudom, élnek-e még a fává öregedett cserjék a parkban. Az ültetőket mindenképpen túlélhették. Az ünnepségeket még inkább, melyekről magasztaló szavak hangzanak. Kisfaludy Sándor a magyar nyelvű színjátszást dicséri: „Valamint egyrészről örömére lehetett az ott lévő nézőknek, kik közül többen a legjelesebb nemzeteknek és fővárosoknak színjátékaival esmértesek, a magyar színjátszásnak ezen igen csekély zsengéjét látni és arról meggyőződni, hogy a magyar és az ő nyelve mindenre alkalmas a világon; úgy más részről fájdalmas, éles, bosszús érzemény lehetett minden ott lévő hazafinak azt tudni, hogy a magyar theátrom, ez a nemzeti a nyelvbéli culturának, csinosodásnak, hazafiságnak legerősebb munkáló és emelő eszköze, ez a gyönyörködtetve oktató, tanító, a gonoszt megutáltató, a virtust követésre ragadó Intézet hazánkban lábra nem kaphat… Most Európában csak a magyarnak és töröknek nincsen nemzeti theátroma!”

Talán ekkor fogant meg Kisfaludy agyában a füredi színház, a Dunántúl első magyar nyelvű kőszínházának terve. Ő filozofál, okos szavakat mond, Berzsenyi beszámol, Kisfaludyra nem éppen hízelgően. Az a dicsfény, mely még Gyulai Pál szemét is elkápráztatta, Berzsenyire nem hat, mögéje lát. Nem beszél a költőről, az emberről annál inkább.

Nem az Amazon szállóban laktak, mégis elképzelem, hogy a rideg költőmagány szobáját, ahol Csokonai öngyilkos akart lenni, a szellem farsangi kedvével laktál tele. Ki fekhetett Csokonai ágyában? Ha a sors következetes, akkor Dukai Takách Judit. Egy tiszta, szép nő legalább, aki méltó párja lehetett volna szerencsétlen zseninknek.

Kisfaludy mindenképpen méltatlan Csokonai ágyához. Dölyfösen járkál Keszthelyen. Oldalt és lefelé szúrós, fölfelé alázatos. Festetics fölolvasni sem engedte a hozzá szóló ódát. Mondjuk Berzsenyivel: „Rólad sok szó volt, s miattad nekem sok bajom – írja Kazinczynak –, Kisfaludy gyűlöl és mocskol. Én kérleltem és oltalmaztalak, de egyebet nem nyertem, hanem hogy énreám is megharagudott, úgy hogy búcsúzatlan hagyott el, pedig egy házban, azaz a grófi udvarban voltam vele szállva. Vedd barátodtól ezen kis áldozatot. Kisfaludy virgonc, kevély, minden philosophia, szelídség és szívesség nélkül. Nem filozófus ő, úgymond, hanem katona, és vagdalkozni szeret. Felesége kevély, feszes, barátságtalan. Egyszer a gróf kínálá Dudit. (Dukai Takách Judit.) Kisasszony, úgymond Kisfaludyné, már most nem módi ám a konyhán jól lakni, hanem itt benn kell enni… Kisfaludy kínált, hogy valami mocskos levelét, melyet Néked írt, olvassam meg, de én a kínálást megköszöntem, s el nem fogadtam.”

Nem Berzsenyi a rosszindulatú, Kisfaludy járkált olyan büszkén, hogy a babérkoszorú le ne essék a fejéről, felesége pedig úgy, mintha a boldog szerelem verseit írták volna hozzá.

„Nem illesz Keszthelyre. Én sem.” A gróf ennek nem oka, ő tiszteletet érdemel. „Midőn egy oly ember, akinek jövedelme három milliom körül van, egy ily ünnepre 30 ezret költ, semmi, de semmi az, midőn az ősz Festetics a szegény Berzsenyinek az utcára kalap nélkül elejbe szalad… Festetics nagy ember, vagy ami még több: jó ember.” Sajnálom, hogy nem szült több jó embert ez a vér, inkább Tasziló-féle szörnyeteget. Az nemcsak Ady elé nem szaladt volna levett kalappal, de még Horthy Miklóst sem fogadta, annyira királypárti volt. Mit gondolhatott, mikor kocsisa perzselt hússzagát beszippantotta, és nemes dohányú cigarettája csikkjét oldalt a fasor árkába dobta? S mit gondolhatott a kocsis, akinek unokája előttem megy talán a strandra, sportszatyorral?

A füredi strand előtt bazársor. Üdülők papucsban és lenge öltözetben. Nagy a nyüzsgés, élvezi magát az élet. Fiatalok rakják kupacba gitárjaikat, hátizsákjaikat. Le kellene fényképezni a balatoni nyár jelképének. Az újmódi nomádság látványa kérdezteti velem: honnan jönnek ezek a fiatalok és hova mennek? Mit pengetnek estére a gitáron? Nagy hajó köt ki a mólón, a Beloiannisz. A levegő aromája adriai élményeinkre emlékeztet, csak a szájam széle nem sósodik ki, és hiányzik a mirtuszillat édessége.

Most a balatoni hírverés is más, mint a múlt században. Akkor még azt kellett bizonyítani, fürödni és hajózni is lehet itt. Wesselényi Miklós 1836-ban Füred és Tihany között átúszta a tavat, s közben fél kézzel megborotválkozott. Micsoda produkció! A környék népe nem fürdött a tóban, úszni sem tudhatott. Csodálatos bajnoki tett volt Wesselényié. Hát még amikor megjelent az első gőzhajó! Széchenyi István gondolatait nem ismerte a szegénység, s nem is hitt volna benne a bödönhajók halásza.

„A Balatonon mostanság egyetlen egy meglehetős hajó, de csak egy tűrhető csónak sincs. Bámuljon-e ezen az ember vagy nevessen, én nem tudom. Lebegjen csak egyszer gőzös!…” 1845 végén megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság. A Kisfaludy gőzhajó géprészét és testét vasból csinálták. Ez lebeg majd a vízen, ahogy Széchenyi mondta? Jellemző, hogyan fogadta a lakosság a vasszerkezeteket. Eötvös Károly írja erről: „A száz meg ezer darab hajó- és gépalkatrész ott volt lerakva a parti gyepen… Természetesen vasból minden darab.

Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze… Ott őrizte a sok ákom-bákom géprészletet. Előre nevette magában, hogyan fölcsúfolódnak ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból!

Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül.

– No, János, mit csinál ez a sok ember?

– A szemeit mereszti.

– Magyarázd meg nekik János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tűzből-vízből csinálják kazánban.

– No majd megmagyarázom.

Néhány nap múlva megint odamegy Széchenyi.

– No János, megmagyaráztad-e az embereknek, hogy ebből hajó lesz?

– Meg én.

– Mit mondtak rá?

– Nem hiszik.

– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a hajónak kereke lesz?

– Meg én.

– Hát arra mit mondtak?

– Azt se hiszik.

– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a kereket gőz hajtja?

– Azt nem magyaráztam meg.

– Miért?

– Mert azt már én magam sem hiszem.

– De ha én mondom, János!

– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.”

A csoda megtörtént. Bámulhattak az emberek, mikor a csodát indulásra avatták. Rajta, körülötte a „bolond” urak, hátul halászok, szőlőművesek, parasztok. Gondolom, sokáig ott álltak, míg el nem tűnt a messzeségben, hátha elsüllyed. Úgy szippanthatták be az első balatoni hajófüstöt, mint én égő falunk szagát 1945-ben, hogy talán meg is halhatok tőle. Úttörőtáborozásom idején rendszeresen jártak a tihanyi kikötőben a fehér hattyúgépek, a Helka, a Kelén, a Csobánc, a Szigliget. Kirándulásra vittek bennünket Siófokra és Füredre. Ma 25 motoros és két vitorlás teszi ezt. Föltámadt Festetics György Phoenixe.

A Kisfaludynak szerepe lett a szabadságharcban is. 1848 szeptemberében István nádort vitte át Szemesre a Jellasiccsal való tárgyalásra. Díszlövésre alkalmas ágyúcska volt rajta és csupa magyar zászló, a császári hiányzott. Jellasics nem evezett a hajóhoz, hiába ígért bántatlanságot becsületszóra a nádor. „A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó!” – felelte a horvát bán. Nem lett a tárgyalásból semmi sem.

A reformkorban Füred vált a Balaton fővárosává. Pesthez is közelebb került, reggeltől estig oda lehetett kocsikázni. Savanyúvizével gyógyíttatták magukat a rászorulók, vagyis a rászorulók a nemesek közül. Itt ámult el Kossuth, Széchenyi, Vörösmarty a táj szépségén, s itt ötlött fel először a szépség hasznosításának gondolata. Ide plántálta Kisfaludy Sándor színházépítési tervét, mely már a Helikon-ünnepségen is foglalkoztatta. „Egy célarányos játékszínnek felállítása itt már régen közönséges kívánság volt, melynek végrehajtása minden jobb hazafi által szívesen sürgettetett annyival inkább, minthogy az ott megjelenni szokott, és valóban jobb sorsot érdemlő színjátszó társaságokat silány deszka épületekben nyomorogni, és a művészségnek kedvelőit ott az esső és a szél alkalmatlanságainak, sőt néha veszedelemnek kitéve lelni, neheztelve tapasztalá” – írja kérvényében Zala vármegyéhez. 1831-ben Kisfaludy megnyitotta az első dunántúli kőszínházat, ahol csak magyarul szabadott játszani.

Ma már nem áll az épület. A SZOT-szanatórium falán táblák emlékeztetnek a múltra, közöttük Eötvös Loránd, nagy fizikusunk, Krúdy Gyula, Ady Endre, Vörösmarty, Csokonai, Berzsenyi, Szabó Lőrinc neve. Éppúgy jöttek gyógyulni, mint kikapcsolódni. Vörösmarty földerült a sárga arácsi bortól, s dalba kezdett: „Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka, meggyógyulok ám én!” Azt mondják, ez volt a költő nótája. Azt is hallottam, Krúdy konflissal vitette magát Füredre, mert ott főzték a világ legjobb pörköltjét. Komoly történelem és mosolyos emlékek keverednek az utódban. A Horváth-házban tartották az első Anna-bált 1825. július 26-án, falán meg az emléktáblán Noszlopy Gáspár neve olvasható, a Bakonyban bujdosó 48-as szabadságharcosé. Néhány szép régi ház. „Ez volt a nemzet csalogányának legkedvesebb nyári fészke” – olvasom Blaha Lujza üdülőjén.

Aztán Jókai villájára találok. Kínai császárfák árnyékában padjára ülök. Belül a múzeum. Elcsodálkozom, most tudom meg, hogy Jókai Mór volt az egyetlen magyar író, aki kora világszínvonalán élhetett, ahogy nagy művésznek kellett volna. Petőfi didergő vándorlása, Csokonai köhögése, Berzsenyi istállószagú magánya, Vörösmarty velőt apasztó szomorúsága, Vajda János rideg albérlete, Ady szállodaszobája, József Attila vaságya milyen idegen a kínai császárfáknak, Jókai tárgyainak! Talán csak kedvenc betyárdala dúdolása, mormogása közben gondolt esendő társaira.

Korcsmárosné, nekem halat süssék kend. Az asztalra citronyos bort tegyék kend. Az ajtóba istrázsát állítsék kend. Ha zsandár jő, híradással legyék kend.

 

Ezt idézi föl bennem a látvány, de mást is. A legegyetemesebb írónk volt ő. Mintha felesége, Laborfalvi Róza japán legyezőjét nyitnám ki, úgy nyílik ki előttem érdeklődésének sok-sok ága. Festőszerszámai, zöldesszürke, fekete festménye fehér kendős édesanyjáról, látcsöve, mikroszkópja, higanyos barométere, parittyája, fűrésze, ollója, vakolókanala, kőműveskalapácsa, festéshez használt nagyítószerkezete, pecsétnyomói, Petőfi és Széchenyi ábrázatával. Csillagászati látcsöve: „Esténkint összekerül a társaság, a mi udvarunkon a nagy tubuson át Holdat, Saturnust és Marsot vizsgálni.” Ott vannak kardjai, díszmagyarja, botjai: „Ezt az ásós végű csáti törzset küldte nekem Tompa Mihály barátom élete utolsó esztendejében.” Ásvány- és csigagyűjtemény. Minden a hatalmas művet és életet magyarázza.

Szerencsés író, mintha az egész irodalomtörténet rajta pótolta volna mulasztásait, hogy aztán önelégülten húzódjék vissza régi medrébe.

A feleség az ország nagy színésznője. Viselete ezüstfekete főkötő, acélgyöngyös párta, japán legyező, gereblyenagy díszfésűk, karkötők, díszgombok, lornyettek – mind a vagyonosok életére vallanak. Jókai volt az első, aki irodalomból gazdagodott meg. Álmait aranyra váltotta a sorsa.

A közeli Herenden gyárthatták étkészletét. Majorsági épületből alakított gyárban csomagolhatták porcelánjait.

Ahol valamikor lovak abrakoltak, kisborjúk bőgtek, csecsszopó malacok visítoztak és tülekedtek, Jókai idejében már japán és kínai madaracskák szálltak, festődtek a kékesfehér csészékre, tálakra, tányérokra, óperzsa indák vagy juhászos, betyáros idillek, agaras vadászok, vágtató lovasok. Készült az Apponyi-, a Viktória-, a Rotschild-készlet, elnevezve a megrendelőkről. Jókai-készletről nem tudok, nem lepne meg, ha volna. De az sem, ha tüskevári köcsögből uzsonnázta volna az aludttejet, hűsítőnek füredi nyári délutánokon.

A villában minden állandóságot sugall. Túl a világháborúk szakadékán hogyan is tudta volna a szakállas, ősz, háziköntöst viselő mester, hogy mit él át annak a fiúnak az apja, aki most róla gondolkodik, a háborúkon innen? Hogy a Viktória-mintás tálakat majd szétfröccsenti egy becsapódó akna, s a stilizált virágok és lepkék, empire vitrinek összekeverednek a sárral, papírhamuval?

Hogyan is tudhatott volna az egyik legnagyobb magyarországi csatáról a Balaton körül?

1945 telén németek szállták meg a falunkat. A falu közepén a befagyott tócsa jegére hatalmas sátrat húztak, alatta javították autóikat, tankjaikat. S megindították őket délnek. Beszélték, micsoda harc folyik arra! Magyar katonákat szállásoltak be hozzánk. Emlékszem egy búcsúzó őrmesterre. Kisgyerek voltam, keveset értettem a háborúból, lényegét ma könyvből olvashatom. Tudom már, hogy Jókai villájának közelében, a hadihajónak fölszerelt Csobáncot fölrobbantották a németek. S úttörőtáborozásom kedves hajója, a Szigliget is német hadihajóként úszkált, s az egész tihanyi partot elaknásították. Akár meg is halhattam volna 1949-ben, mikor a víz alatti tüskésdrót a háborúra figyelmeztetett.

A túlsó parton egy mozdonyra kapcsolt vasúti kocsi járt föl-alá hetven kilométert. Onnan lőtték Keszthelytől Almádiig a partot. S mikor az ellenállás összeroppant, napok alatt szülőfalumban termett a Vörös Hadsereg. Száz kilométerre van az osztrák határ, és nyolc nap múlva fölszabadult az egész ország. Emlékszem a németek ideges futására.

Tomor Jenő barátommal, akivel két évvel később világgá mentünk apám szekerén, a kapuban álltunk.

Mikor hátráltunk, még a múltba léptünk, mikor kíváncsiskodtunk, már a jövőbe.

A csavart előre és vissza lehet srófolni, a kereket előre-hátra hajtani – miért ne lehetne az élet idejét is?

Visszaindulok a távoli kertbe, kistestvérségem virágai közé, a régi kutyákhoz és lovakhoz, arany asztagok közé, a teljes családhoz. Kisgyerek leszek, és megifjítom bátyámat is, mindig tizenhárom lépés, tizenhárom év távolában fiatalodva.

Megszületek – ő tizenhárom éves.

Egyéves vagyok – még nem tudok róla semmit. De az emlő, aki táplálta őt is meg engem is, világít. S mire megtalálnám bátyámat, eltűnik Pápa városában. Hát kitalálom a sámlit, kereket és motort álmodok rá. A pápai Zöldfa utcába utazom, ott lakik hátul a nővéreimmel, Izabellával, a szigorú-kedvessel és Máriával, a kedves-szigorúval, unokatestvéreinkkel, a szép, sudár Vas Ilonkával, az égő szemű Mészáros Valival, kinek polgárista húga a Démétér-termetű Mari, ott laknak a nyárádi nagymama kedvessége alatt, szoba-konyhás lakásban. S a zárdista lányok között egy református-kollégista fiú.

Tekintetem vágyakozik arrafelé. Ha hátat fordítok a pápai útnak, akkor is vissza-vissza fordulok a Vörös-domb felé, ahol ez az út elveszik, hátha előtűnik a hazatartó triász – gyalog vagy apám kocsiján. Most még az apám is él, lovait a háború nem vitte el, a Szürke egy óra alatt végigfutja az utat, Felsőiszkáz és Pápa között a huszonhárom kilométert.

Megjönnek karácsonyra, húsvétra, nyárra. Már nem vagyok egyke, fészekfentő, kis vakarcs, hanem a legkisebb fiú, akinek kopasz fejére olyan jól illik a nagyobbak keze. Ahogy értelmesedem, foszlik a líra szivárványa.

Nem emlékszem az első képre, Laci első mozdulatára sem, ahogy a családban senkiére, de arra a két versre igen, amelyre négyéves koromban megtanított: „Nincsen apám, se anyám”, „Sorsom szegény kis hercege, / messze túl a major mögött, / alszik sárral a homlokán” – mondtam József Attilával és Sinkával.

Költők társává avatott, mikor még ő sem tudta, mi lesz belőle. Festőnek gondolta mindenki. Vázlatfüzetében élte második életét a világ. S büszke vagyok, hogy a lovak, ökrök, szekerek, öregek, cigányasszonyok között az én pucér fenekem is megörökíttetett, kopasz fejem nemkülönben.

Beszéltek titkos irkáiról, de senki sem tudta, mi van bennük. Inkább naplóra gondolhattak, mint versre. A rajzolást, festést még elfogadták, mert nyilvánvaló. De az írást? Titkolni kellett a betűt. Apám még a könyvet is kiütötte kezemből, ha dolog helyett olvasni szándékoztam. „Majd megbolondulsz” – mondta. Éppolyan haszontalannak ítélhette, mint a kártyavetést, amit egyik unokanővérem oly szorgosan gyakorolt, hogy kártyái a használattól körré koptak.

Laci, mikor hazajött vakációra, maga mellé vett a konyhai ágyba, melyet deszka védett a fal hidegétől, a hideg szoba felől, és elmesélte a Toldi Miklóst. Olyan erősnek hittem őt! Tudtam, erősebb More Dzsonnál is, aki Pápán bokszbemutatót tartott. S ez nemcsak gyermeki álom. Akik találkoztak vele, megnézhették karizmait. S ha még ezután is hitetlenkednének, ide írom néhány produkcióját. Kézzel mászott a fákra, egyik ágtól a másikig húzva magát. Fél kézzel tíz-tizenötször húzódzkodott föl a nyújtón, amit őseink cséplőgép előtti szerkezetéből örököltünk, ezen a Boldogasszony-szilvafa és a Török Bálint almafa ágaiba illesztett vasrúdon. A tárgyakat könnyebb győzni erővel, a nagy állatokat annál nehezebb. Éves kis csődörcsikónk maradt meg a háborúból. Apánk egy kötőfék marta, sebes szájú bávatagot talált a Haraszt fölötti vetésben. Okleveles Fácán lovunk utolsó sarját. Ez az árva egy év múlva hatalmas arkangyallá nőtt föl, s lett az „államilag engedélyezett magánmén”. Mert az apaállatok is úgy megritkultak, mint a férfiak a háborúban. Födöztettünk vele, zablára, kocsiba kellett törni, hogy a vére csillapodjék. Hárman csinálták: az apánk, Kankus, aki kedves segítő emberünk volt, meg Laci. Laci a legtöbbször. Furcsa, Zalavár nevű nóniusz csődörünk feje alatt úgy fogta meg a fékszárat, hogy földre se ért a lába a bátyámnak, mégis a szügyhöz tudta hajtani a fejét. S akik lónosztalgiájával, lóromantikájával foglalkoznak mint költői princípiummal, sose felejtsék a győztes jobb kart, ahogy megalázza a százszoros erőt.

Vidám fickó volt. A lányok Lackónak szólították.

Kedélyre éppúgy nem lehet emléket találni, akár a bánatra. Inkább csak a vágyam mozgat a vasárnap déli asztal felé, ahol olyan nagyokat nevettünk miatta. Szeretnék ott ülni most is, mert akkor még élne, s én se vizslatnám hajamban az ősz hajszálakat.

Erős volt – mondtam –, hozzátettem, kedélyt szül az erő, de vakmerő bátorságot is. Erről már többet tudok beszélni. A csődör letaposhatta volna. Most is látom lakkos patáit, ahogy a kancák fara fölé ágaskodik.

Bátyám vakmerősége mindig kétségbe ejtett – miatta és miattam. Egyszer befogta a csődört, maga mellé vett az ülésre. Már akkor féltem, mert sokszor árokba döntött bennünket a ló, ha autóval találkoztunk. Féltem, de biztonságban éreztem magam a bal oldalon addig, míg Laci el nem határozta, hogy bátorságra tanít. Kikocsiztunk a csőszi rétre, belevágott a ló véknyába, s végigröpített rossz szekerünkkel – most is azt hiszem, az egész világon. Laci akkor a halálfélelmet győzette le velem, de lehet, magával is. Hacsak nem a másik alkalom volt a nagyobb próbatétele, mikor 1944 nyarán kiült a légicsata alá, bizonyítván, hogy nem éri a golyó. Anyám öléből, a bunkerból néztem. A mama kérlelte, sikoltozott, imádkozott, a bátyám meg föltartotta fejét a Messerschmidtekhez, a Liberátorokhoz, a kéttestű angol vadászgépekhez. Máig sem tudom, mit gondolhatott.

A lába miatt nem vitték el katonának, leventének. Megírta, de mégis megismétlem, mikor égett az egész Felsőiszkáz, pörkölődött a barmok irhája, lángolva röpködtek a baromfiak, összetalálkozott az egyik istállóban apámmal, mert az egyikük innen, a másikuk amonnan szabadította az állatokat, s egyszer csak találkozniuk kellett. Ahogy a szövetségesek találkozhattak az Elbán, ahogy a béke elkezdődött, mert lehet élni tovább, hiszen megmaradtak a tejelő tehenek. De kétlem, hogy megölelték volna egymást, csupán a kötelességüket teljesítették.

A 45–46-os év nekem boldog vegetáció. Lehet, mert ő is otthon volt akkor. Inkább versbe illő.

Gabonabehordáskor ötször földűlt egy nap a magasba rakott szekérrel. A kölcsönkapott háborús lovak érzéketlen száját nem fogta a gyeplő akarata. Szekereink különben mindig rosszak voltak. Több volt a földünk annál, hogy családunk nagyon figyelhetett volna a fontos mellékdolgokra, például arra, hogyan áll a szekér fürgetője. A föld természetét kellett követni, mert ha a búza túlérik, oda a világ. Abban az időben nem volt se cukor, se pénz. Süteményt nem ettünk. Nem volt alsógatyám. Lánytestvéreim talán Karádi Katalin ruháját viselték, mit lehetett tudni, honnan származik a tojás meg a liszt csereértéke. A férfiak szűzdohányt szeltek, emlékszem, László kimunkált szilfadeszkácskán, szemző- vagy herélőkéssel, mert az a legélesebb pengéjű.

Akkor értettem meg, milyen fontos az éles kés az ember dolgához. S bátyám kézműveshajlamait is onnan látom, emlékezve bognár dédapánkra. De azt is tudom már, ősz fényképe mellett állván, hogy mindenhez csak a legalkalmasabb szerszámokkal szabad nyúlni – legyen kés vagy ész.

Laci nem volt a barkácsolók színvonalán tötyörgő kézügyes. Először talán tökszárból csinált sípot. A csigarendszer törvényei szerint működő asztali lámpájára is emlékezhetem. Nem azért csinálta, hogy a tárgy meglegyen, hanem hogy a pontosságra faragja ki magát. Persze nem felejthetem azt az örömet sem, mikor az ember a művével élhet, vagyis maga gyártotta gombbal gombolkozik. Anyámnál éppúgy dicséri kezét a gyúródeszka, akár az árnyékszék rámája.

Előhúzom emlékeimet, mint a puskát bibliográfia-kollokviumon.

Négyéves koromban már versekre tanított – mondtam. 1946 őszén Pestre került népi kollégistának és művészeti főiskolásnak. Ő tette velem, hogy a parasztpárt sarlós plakátját még az erdei fákra is kiragasszam őrzés közben. „Egy mázsa búza egy pár csizma” – szögeltem a patkolószínbe. „Majd a Nagy Béla fiait is fölakasztják” – hallottam a hátam mögül. Akkor azt hittem, vörösgárdista vagyok. Május elseje hajnalán én voltam a tamburmajor. Próbára tettem az Istent, két szál orgonát dobtam az üres disznóólba, hogy mire visszajövök, legyen ott a helyükön két tüzes csikó. Változzék az orgonavirág lóvá. De csak hervadoztak. Nincs Isten – határoztam el akkor magamban. De távolabb már féltem, hátha az Isten ítél meg engem a növényi suhogásban.

Azóta ilyen vagyok.

Lacitól többet tanultam, mint az iskoláktól. Intellektuális környezetet varázsolt a parasztudvarból. A gazdakör könyvtárában csak Szabolcska Mihály versei voltak meg, zöld kötésben. Én tízévesen García Lorcát olvashattam. Cigányrománcok. Fordította András László. Lux Kiadó. Rimbaud sárga kötete Iszkázon! Tizenegy éves koromban olvastam Gorkijt. S nővéreim meg hogy „…és lámpást adott kezembe az Úr”. Ady után verseket kezdtem írni, mert Dózsa György unokája voltam én. Mezőtúrról képeslapot kaptam Lacitól, a Dózsa-ünnepségről, a Derkovits-metszetet, melyen Dózsát égetik, és a bőrébe sütik: „Büdös paraszt!” Egyszer eljöhettem hozzá Pestre a Dési Huber Kollégiumba a Vilma királynő útra. Fölkísért a Mátyás király útra, őrsvezetőképző tanfolyamra. Tízéves voltam akkor. A Városi Színházban Münnich Ferenc rendőrfőkapitány köszöntött bennünket a mikulási ünnepségen, és én abban a rettenetes nagy épületben nem találtam meg a vécét. Természetes következmény volt a Fogaskerekűn bepisálnom. Ha nem várt volna bátyám ajándéka, a gumicsizma, jobb szárában tízforintossal, végigsírhattam volna az éjszakát szégyenemben.

Annak a gumicsizmának a jobb oldali párját sohasem felejtem. S azt a megdöbbenést sem, mikor egy téli éjszakán bekopogtatott Pestről jövet, vagyis a kertai állomásról, hét kilométerről. Olyan hószakadás volt, hogy mi sem mentünk a szomszéd házig. Ő meg hóviharban, sejtem, sokszor négykézláb, levegő nélkül mászott hazáig, csupán azért, mert hallotta a hírt, hogy fiatalabb nővéremet, a Márit, egy méltatlan hivatalnok, valami adótisztviselő vagy mifene akarja elvenni. Laci azt mondta, fölvette egy szán. Ezt csak az anyánk hitte el. Örültem jövetelének, mert újra az egyetlen gyerek voltam otthon. Ő Pesten, egyik nővérem férjhez ment, a másik Ajkára került adminisztrátornak. Én meg olyanokat hallottam a tanítónktól, hogy az ember a majomtól származik.

1948-ban egyik népi kollégiumi látogatásomkor megismerkedtem Szeverényi Erzsikével, aki annyira szeretett bennünket, hogy még a 10-es villamost is meglassította utánunk integetésével. Tízéves voltam, flórharisnyás és rövidnadrágos. Örültem, hogy Budapest is olyan, akár a falum. Szeretik egymást az emberek. Ennek a szeretetnek a legnagyobb jelét akkor kaptam, amikor Erzsike férje, Juhász Ferenc, könyvet küldött nekem Iszkázra Lacival. Érzi-e vajon Ferenc azt az örömet, mikor a gyerek az Apám dedikációját kétezredszer olvassa: „Pistinek meleg szeretettel és barátsággal, hogy még nagyon sok verset írjon, és mindig tudja, hogy kiknek is kell a verseket írni! 1950 karácsonyán küldi és öleli Juhász Ferkó.” Milyen verseket írtam én akkor, édes Istenem! De tudtam, hogy menthetetlen vagyok.

Mint ahogy az ikercsillagot nézi a szem, úgy adom át tekintetemet a csillagoknak.

Csak még hadd mondjam el Laci bulgáriai irhabundájának szagát, Bulgáriában havonta annyi pénzt kapott, hogy hatvankét szamarat lehetett volna érte venni. Hadd lássam magam előtt Lenin-sapkáját, Margitot meg őt a Dembinszky utcai albérletben, ahonnan Margit városnézésre kísért 1953-ban, de én – hozzászokva a gimnazista meneteléshez – kifárasztottam a Sztálin-szoborig, ahol port fújt szemembe a szél, s nem láttam semmit a szoborból. Meg, meg azt szeretném elmondani, hogy olyan boldog vagyok, mert a sors megadta leírnom ezt az egészet.