Rókacsárda

Erőszak és csábítások

Gazsi Lajos traktorvásárlás miatt utazott Budapestre a nagy világválság idején. Vitézi földjéből cséplőgépet vett, de megelégelte az ökör- és lóvontatást, a dinamós batárt, melyet fél utcahossznyi kábellel kötöttek a villanydúcra, hogy oda is elvezessék, ahol még nincs villany. Ferenczi, a szomszéd faluból, mindig megelőzte, nemcsak azért, mert ott kis asztagos szegények laktak, azért is, mert a Hoffer traktorral gyorsan munkára foghatták a masinát. Nem függött Ferenczi a szerelőtől, egész nap állni, ha fontosabb dolga akadt éppen akkor a mászókapcsokkal zörömbölő iparosnak.

Gazsi Rákospalotán szállt meg a rokonoknál. – Traktorom már van, gépész kellene hozzá. – Itt az utcában a Tompát megpróbálhatjuk. Vidékre akar menni. – A hátsó lakásból vizes pelenkarakást cipelt az asszony. Száradó ruhák félrehajtott függönye mögül köszöntek. – Ne sírjál Elemérke! – nyugtatta Tompa Sándorné Sheffer Magdolna csecsemőjét, a kisebbik lánynak Frank kávésdoboz volt a járókája, anyja ruhájába kapaszkodott a nagyobbik, arcára kapta a szoknyát. – Te csúnya bácsi!

Megegyeztek a kormos ábrázatú, olajos overallú Tompa Sándorral. Gazsi kitalálta nekik a lakást is. Minek akkora ház a Molnár Sándor anyósának, úgyis kívül laknak a falun, a malomban, télen-nyáron.

Találgatás, bizsergető kíváncsiság járta a népet, mikor megtudták, hogy nem a sörös, hanem egy töfögő Rába teherautó jár be a Molnár anyósához. Idegenek érkeztek kopott, roggyant bútorok, ágytakaróba, pokrócba kötött holmik bálái között kuporogva.

A háborúig még négy gyerekkel szaporodtak. Mintha ott laktak volna meg nem is. Az a sok gyerek egyszer otthon, máskor Pesten, vagy csak az isten tudja, hogy az iskolában vagy azon kívül. Tompa bácsi szorgalmasan szolgált az oroszok után is. Nem politizált. Júniusban fölkészítette a gépeket, július közepétől vontatta a cséplőgépet háztól-házig, helyére állította az asztagok között, a traktort pontosan a hajtószíj hosszára rögzítette, megindította, s lefeküdt a közeli árnyékba szundikálni. Máskor napszámba jártak feleségével és a nagyobb gyerekekkel. Tompánét senki sem hívta Magdának, Magduskámnak. Ez a vékony proletárasszony közönyösen jött-ment, s nem tudtak róla semmit, úgy képzelték, ettől minden kitelik. De adósságát megadta a szatócsnak, a paprikával, sóval, cukorral rövid ideig tartozott a főszegi asszonyoknak. Férjét ott láthatták a templom utolsó oldalpadján, ki hitte volna, hogy egy szocdem vagy kommunista mártja kezét a szenteltvízbe, mígnem az egyik vasárnapi szagos misén a pápai himnusz végéhez az Internacionálé első sorát hozzá nem énekelte. Föl, föl, ti rabjai a földnek! – Elénekelte a szemináriumot a Tompa. – Szóltak Gazsinak, mondjon föl ennek a jöttment kommunistának. – Demokrácia van. Nagy baj lenne belőle.

A falusiak könnyen felednek. Ám Tódor Henrik, a benősült kőfaragó, a Magyar Dolgozók Pártja, az egyetlen tagból, önmagából álló párt titkára, liter bor mellett átnevelte a szociáldemokrata gépészt kommunistává. – Nézze, mi úgyis egyesültünk. – Kettőre nőtt a létszám. És nemsokára Tompa bácsi került az élre.

Sztálin születésnapján Tódor Henrik tartotta az ünnepi beszédet.

– Le az impricistákkal! Ucle Samu, ismerlek, mert én olvasom a Ludas Matyit, értik? Fel vörösök, proletárok, fegyverünk most aztán igazán fenn tündököl… Sztálin elvtárs a béke! Előre a Lipótmezőre, ugye, kispajtások?! …Kulákok! Név szerint Molnár Sándor, Joó Béla, Gazsi Lajos a Dunába… a zsidók után! Ja! közelebb is belefulladhattok!… Éljen a hős… a szovjet… az unió! Éljen a Volga! Míg én a Volgán sétahajózok…

Melinda tanárnő kilökte Molnár Sanyit, nekiesett a párttitkárnak, megijedt ettől az ütközéstől, vaktában, mint a géppisztolyos Aljosa az orosz hóviharban, Tyihonov Pohárköszöntőjével lövöldözött, sorról sorra érett benne a Szovjetunió Hőse, s az Érette igyunk, Sztálinért! után Tódor elvtárs rajongó csöndjéből fölkiáltott. – Igyunk, elvtársak, Sztálinért! Éljen Rákosi! Éljen ez a drága kulákgyerek! – Az idősebb Molnár után kitódult az ünneplő közönség. – Ez a Tódor is megüti a bokáját! – Sanyi befelé nyelte könnyeit, apjáig tülekedett a hónaljak alatt, belekapaszkodott, de az öreg nem vette észre. Gazsiné visszarántotta a vörös úttörőnyakkendővel. – Majd erre akasztanak, te kiskommunista!

A remegő pantallójú járási ember és Tódor Henrik meg Tompa Sándor maradt a teremben.

– Lejáratta a Pártot! Sztálin elvtársat! Micsoda szégyen! – Bocsánat, Scheiber… akarom mondani, Sallai elvtárs!

– Egész nap Sztálin egészségére ivott. Csak ketten vagyunk a faluban. Itt még a Tódor elvtársak is fontosak. – Mától maga a titkár, Tompa elvtárs!

– Bocsánat, Scheiber elvtárs. Köszönöm. Ígérem, akkor is jó elvtárs leszek, kérem.

Öklét orruk közé emelte a járási ember. Viharkabátja övét lábujjhegyen, töretlen gerincét hátradöntve csatolta össze derekán, nyers gyapjúsálát begyömöszölte gallérja alá, s 125 köbcentis Csepel motorbiciklijén elberregett a téli sötétségben.

Molnár Sanyinak nemcsak a botrány maradt emlékezetes, de az az áhítat is, melyet akkor érzett először, mikor Joó Mari mögött a lány tarkójára énekelte a Sztálin-kantátát. Finom pihék játszadoztak Marika nyakán, fölcsiklandoztak valami belül szállongó melegséget feledhetetlenül.

S kinek tűnt volna föl Tompa Elemér hiánya az ünnepély tömegében? Ha számon tartotta valaki, eszébe jutott, hogy mint traktoros a pálházi majorban ünnepel a gépállomáson. Mert azok aztán ünnepelnek, ott sör is van, meg minden. Aztán el a szállásra. Inkább ott kúrogat az a strici azokkal a tripperes traktorosnőkkel.

Tódor Henrik Tompa Sándort szó nélkül kísérte hazáig. Lenyúlt nagykabátja alá aranyeréhez. Sülő kolbász illatára lett figyelmes a kapuban. Szokása szerint, Gazsi Lajos esti szemlét tartott az udvaron, az ólaknál, az istállóban, a színben. Fűrészport, nedves forgácsot rakott a füstölőbe. S mikor fölnézett:

– Ellopták! Ellopták a kolbászt! Tolvaj! Anyjuk! Ellopták a kolbászt, a szakramentumát!

Elvették a népházat iskolának. Az olajos padló lemoshatatlanná rondította a mezítlábat, a tenyeret is a rosszalkodó bújócskázások miatt. Kiszorultak a legények az istállóba, ultiztak, az oldalra hányt szénán, zöld eleségen lányokat ábrándoztak maguk alá, hasra fekve döfölődtek, egymásnak marháskodtak. Nincs már közös rádiózás, színdarabozás. Nem olvassák a vándorkönyvtárat, széthordták a zöld kötésű szakkönyveket, hiába minden termesztési, tenyésztési mód, géphasználati utasítás, ha fölhagytak a gazdálkodási kedvvel, el is tűnnek valahová nemsokára.

Molnár Sanyi korán indul az iskolába, hogy előbb ministráljon a kismisén. Visszanéz a fehér malomra, ahogy távolodásával egyre magányosabb a füzesben, ahogy a fehér és a zöld összeáll, és sorjázik a Hajagos partján a nyárfa, mocsári tölgy, barka, a nádas barna buzogánya. Kár, hogy annyira ragaszkodik hozzá a pap, minek a kismise, mikor csak egyetlen öregasszony ül ott, mindennap áldozik, mintha szerelmes lenne az öspörös úrba. Bekiált Joó Marinak a Rókacsárdába. – Menj csak! – szól ki a lány az ivóból a söprű fölül. Unják már az iskolát június elején, egyre lassúbbak a napok. Osztályfőnökük, Melinda, ingerlékeny. A fiúk vadul birkóznak a szünetekben, molesztálják a lányokat. Van, aki rémségesen visítozik, van, aki jókedvében jajong, van, aki reszket, ahogy múltkoriban Horváth Karcsi Pók Ili szoknyája alá nyúlt, s fölmutatott egy kunkori szálat. Melinda néni akkora pofont kevert le ennek az erős, nagyra nőtt kamasznak, hogy jobban belepirult, mint amilyen vörös lett a gyerek arca.

Ezt a napot megemlegetik a fiúk, még Kityöri Ferkó is, pedig nem kocsizott a hosszú szünetben Gazsi Mikivel. Muraközi lovaival ráfordult az iskola melletti útra, rácsaptak a fiúk, hátulról, elölről ugráltak a szekérre, egyikük elkapta a gyeplőt, másikuk kirántotta kezéből az ostort, göncébe kapaszkodtak, rángatták a zablákat a szárral, verték a hidegvérű állatokat, még farukat is ütötték az ostornyéllel, fölidegesedtek a lovak, rátrappoltak a dűlőútra, onnan a lucernaföldön át a répásra, bele a kukoricásba. Nee! Nee! – Hová menjünk, Gazsi Miki? – Menjetek vissza! Hülyék! Haggyatok, te! – Gyíi! Gyíi! Ne lazsáljatok, baszd meg! – Ha itt lenne a kaszám, belétek vágnám! – A kaszáját tegnap kint hagyta a földön a vasvillával együtt, mert akkora vihar volt, bele is csaphatott volna a villám a vasba. Most a tegnap vágott lucernát akarja hazavinni. A lovak megállnak, mert a szekér földűl a régi agyagbánya gödreitől. A fiúk kényszeredett röhögés közben álltak föl a szerbtövises fűbe zuhant rakásból. – Becsöngettek! Most aztán becsöngettek!

Negyedórája várt rájuk Melinda tanárnő, szótlan könyökölt a katedrára, meg se mertek mukkanni a lányok, csak a Kityöri Ferkó áll föl – Ien tudam, hun vannak. – Ki kérdezett?! – Akkuó is tudam, hogy eementek a Gazsi Mikivee a mezzüöbe. – Melinda néni a mutogatópálcát maga elé rakta a szekrény tetejéről az osztálynaplóra. – Maá gyünnek is a! Mast asztán megkaptyaák, abbisztos! – Először a kis Fecske Öcsi dugta be a fejét, Horváth Karcsi meglökte, és hasra esett, mint a karácsonyi pásztoroló, a katedra dobogója mellé. Karcsi a helyére indult, utána a többiek, a tápászkodó Öcsi mögöttük ment a sorban. – Vigyázz! Tessék a padra dűlni, Horváth! – Melinda fölkapta a pálcát, lángoló indulattal csépelte a fiú fenekét, s mert gyakorlatlan a verésben, a hátát is érték az ütések. Jaj! Jaj! – jajongott Pók Ili arcába, ravaszul Ili padjára hasalt, nem az üres helyekre, hátha a lány közelében szelídebb valamennyire a tanárnő. De az nem figyelt semmi másra, csak hogy ezt az elvetemült, pimasz bandát megbüntesse. Verte a kimerülésig, feneküket fogták padjukig, görbén osontak, sziszeregve ültek le, s a plafont nézték. Molnár Sanyi megfogadta, azért se jajgat, bár elhomályosodott a világ az égető, éles csípéstől, szája szélébe vájta fogát, mint az a spártai hős, aki a vérszomjas rókát még akkor sem engedi el, ha lerágja a karját. Ő nem anyámasszony katonája, jólesett volna, ha Joó Mari észrevenné. A lány szemét kereste szemével, de lehajtotta fejét Marika, és száját éppúgy összezárta. – Minden fiú hozza az ellenőrzőjét! – Ien is? Ien ot se vuatam.

Melinda tanárnő szavai eltorzultak lihegésétől, a Dunántúli-középhegység szene elporladt előadásában, a bakonyi utakon végigfolyt a vörös bauxit, üres vagonok álltak meg az ajkai timföldgyárnál, megfeneklett az egész földrajz a kicsöngetésre. Nem is csengő, lélekharang szólt, melyet valamikor az esperes hozatott az egyházi elemibe. A halottakra a kis- és nagyharang figyelmeztet. A lélekharangot Kityöri húzta mindig, legalább csinált valamit, hiszen muszájból járt az iskolába, amíg a tizennegyedik évét el nem éri. Az a betűre sem lehetett megtanítani. Élvezte feladatát, ahogy a koronás címert tartó angyalok hintáztak világoszöld bronzon, húzta volna egész nap egyfolytában, de az igazgató úr azonnal rákiabált, ha tíznél többet kondított a kifényesedett, elvékonyodott kötéllel. Így azért megtanult tízig számolni, az volt az igazi mégis, ha este az Úrangyalához háromszorosát húzta az imádság idejének.

Melinda átvitte az igazgatólakásba az ellenőrzőket. – Pimaszok! – Ne vegye a szívére! – Szép zsinórírással került a könyvecskékbe a gyereket félemlítő, szülőt dühítő feddés. – Ien ot se vuatam. – Kityöri, te itt maradsz ezekkel egész délután! Jelentesz minden fegyelmezetlenséget az igazgató bácsinak! Majd az igazgató bácsi engedi haza ezeket. – Mier maraggyak itt, ha ot se vuatam? – Mert te felelsz a rendért, megértetted? – Meg köll a tehenet legeltetni – szólt közbe ültében Horváth. – Jelentkezünk, fölállunk! Megértetted?! – Fecske Öcsi jelentkezett, fölállt. – Kukoricát kell kapálni, Melinda néni, kérem. – A lányok elmehetnek. – Közben E betűket karcolt az osztálynaplóba, hóna alá kapta, becsapta maga mögött az ajtót. – Köllött ez nektek? – szedelőzködtek a lányok. – Le vagytok szarva!

Kityöri Ferkó kiült a katedrára. – Mondd azt, hogy züzüzü! – körözött mutatóujjával a fülénél Fecske. Molnár Sanyi hosszan nézte a templomdombról ereszkedő szoknyákat. – Mit baámuusz, Muanár? Maj megtaníttalak kesztyűbe dudaányi! – A Joó Mari a legszebb, a Pók Ili az egy kurva, a Szabó Gizi buta, a Benkő Irénke csöcsös, a Tompa Vali deszka, a Flóri Panni egérke, s fölkiáltott: – Satöbbi! Tudod, Kityöri, mi az a Satöbbi? – Csöndöt kierek! – A rézfaszú bagó neve a Satöbbi. – Menek az igazgatua úrhuó, Muónaár! Asztán majd megkeserüllöd! – Egyszer a réztulok meséjét tanulták: – Ojjant ien nem hallottam, de a toronba van egy riezfaszu baguo, abbisztos! – Röhögött az osztály, Melinda elvörösödött, berekesztette az órát, s Kityörit ott fogta délutánra. – Satöbbi?! Muanár Sanyi, satöbbi?! Eztet mekkeserüllöd. – Futott az ajtóhoz. – Fogják meg! – ugrott eléje a Fecske. – Sózzuk be! – ordított Horváth Karcsi. Kityörit elrántotta Öcsi kezéből, magasra emelte, hogy lábastul kapálódzott a levegőben, hanyatt döntötte a katedrán, ketten szétfeszítették a karját, lábait összezárta a másik kettő, sliccét kigombolta a Horváth Karcsi. – Na, megnézzük, mekkora, azután jól besózzuk! – Haggyá, az anyád picsaáját! – Szidod az anyámat, te analfabéta? – Ien vagyok bieta, Muónár? Esztet megkeserüllöd! – Lehúzták a gatyáját, köpdösték, ahogy odafértek. – Mekkora?! Ki köll herélni! Megheréltél már valakit, Ferkó? – Megbasztam a szeretüedet, Muanaár. A Jua Mari picsaájaába! – Hagyjátok ezt az analfabétát! Baca a szerencsétlen. – Molnár Sanyi hátrament táskájáért, gyerünk haza! – mondták a többiek is. Horváth Karcsi maradt legutoljára. – Ien vagyok bieta? – Öld meg! Téged nem lehet elítélni – súgta Kityöri fülébe, aki egyedül maradt a katedrán, vonyított, mint a kutya. – Megöllek, Muanár. Majd ha miesz a Jua Marituó a malomba, kiugrok a bokorbuó, asztán sutty! Haátodba az öregkies.

Tompa Elemér bekurblizta a traktort, kitolatott a gépszínből, és elindultak a cséplős fiával, Gazsi Mikivel, kertnek.

– Lajos bácsi! Ellopta az Elemier a tragtort. Ot mennek a! – Miki nagy, zöld gyümölcsű ágat lengetett Elemér feje fölött. Rákanyarodtak a kert alatti dűlőútra.

– Ha elveszem a Hastinger Terit, Zetorral hajtunk az esküvőre. Ez a főpróba, Gazsikám! – Jót röhögnek majd rajtatok… Olajos a segge a menyasszonynak… füstöl a slájer… – A Zetor mögött a mi Valink meg a Joó Mari tartják… Csöcsösödnek, mit szólsz? egyszer csak elveszted a szüzességedet te is. Hány éves vagy? Tizenhét? Én már tizenöt évesen, hajjaj! Ha megmondom, kivel, leesik az állad, de nem mondom… egy férfi nem jártatja a száját. – Behívtam a Bozóky Babát az akácásba. – Hülyének tartasz? A Bozóky Babával? Várhattál volna, mint én. De mindennél jobban szeretem a gépeket, láthatod. Van itt egy traktoroslány, nem a Teri, hanem a váltótársam, az volt legalábbis tavaly nyáron. Ott szántottunk a Pénzes tagban. Mentem az éjszakai műszakba, senki se járt a Pénzesben, az égvilágon senki… nem ellenkezett a spinkó, de előbb fürödjünk meg, levetette a kezeslábast, a melltartóját földobtam a bokorra, sütött a hold, a bugyiját belevágtam a vízbe… azt hiszed, megfürödtünk egyből?… Jaj a bugyim!… Ezt neked! Bugyi! …Hapsikám, csurog a nyálad… Ketty! És már ugrott is a vízbe. Érd el a bugyidat, mondom. Mellettem a fűzfa odúja akkora volt, belefért az egész hóbelevánca. Elárulom neked, sokszor nem tudom, mit csinálok, minek dugtam ebbe az odúba az összes göncöt? Leúsztunk a malomig, ugattak a molnár kutyái, meztelen visszafutottunk, elgáncsoltam, baszd meg! Olyan jó az a vizes bőr… jaj de tüzes a kemence!… Hol vannak a ruháim?… Tényleg. Hol vannak a ruháid?… A Molnár gyerekek, persze… Most mi lesz?… Ott maradsz mellettem, a gépen, ott legalább meleg van… Jaj Istenem, a kurva anyjába, haza se tudok menni… Majd a malomban előkerítem… De ha nem azok lopták el?… Majd a lányszállásról szerzek… Szántottunk hajnalig, a normának meg kell lenni. Belém ült, úgy szántottunk. A nő kormányzott, én meg a csöcseit fogtam. Szánts most egyedül, ki járna itt a világ végén? Bemegyek a malomba… Francot a malomba, a fűzfához… Azt láttad volna! Ha valaki meglátja, hogy egy meztelen kurva szánt a Pénzesben… Jó mi? – Nekem is majdnem…

A Csapás útról a Fő utcára értek. Nyelve körözött szája szélén, mikor fordította a gépet, a legnagyobb sebességre kapcsolt. – Bolondok! De bolondok! – hajtogatták a litániára poroszkáló vének. Behajtottak Kityöriék udvarába. – Ferkó barátom! Litánia után meccs lesz a Bikaréten. – Jua. Csak a Sanyi baácsi nem aggya oda a dobgyaát. Uffieti. Nekem sohase aggya oda a dobgyaát. – Verd a kapukat a furkósbottal! Csak azt ne mondd, hajrá Ószeg! – Megint a kertek felől álltak a színbe, a cséplőgép mögé. Gazsi Lajos aludt a hátsó szobában, Gazsiné litánián volt. Miki sört hozott a kamrából. – Futbalom csak nekem van, ugye, de nincsen órám. Hol az az óra? – A kredencfiókban. – Melyikben? – Nagyon félti. Pisálok. Várjál! – Amíg hátrament, addigra Elemér megkereste, mutatóujjával a porát lesimogatta, fölragyogtak a fekete-fehér csíkos kacskaringók, az arany tulipánberakáson mámorító volt elidőzni, fedelét fölpattintotta, valamikori IV óra 22 percnél állt az idő, s ahogy a vekker mutatta, fölhúzta 2 óra húszra, s beleengedte a nadrágzsebébe. – Hajrrá Füöszeg! Litaánia utánn fotbaloszunk a Bikarieten! Hajraá Uaszeg! – verte Gazsiék kapuját Kityöri Ferkó. – Ez a marha! Fölébreszti az öreget. Menjünk!

Behordták már a szénát a Bikarétről, ilyenkor nem káromkodik rájuk a bikás Gelencsér, de majd ha elkezd nőni a sarjú, átfutballozzák magukat a disznópáskomba, ott fals ívben száll a labda, sohasem kerül ahhoz, akinek szánták, vele repül a vakondtúrások fekete morzsaléka, a kóró. Galagonyástól akácásig lejt az a pálya, de a Bikarét nagyon kiváló. Elemér hazaszaladt a falu egyetlen bőrlabdájáért. – Vali! Gyertek a Bikarétre! Ti lesztek a közönség. – Lábáról fejére emelte a labdát, onnan ujja hegyére ejtette s megpörgette. – Maga már megint döglik. Nincs semmi dolga? – Olyan erősen dobta fejbe az apját, mintha rászakadt volna a ház, szinte robajlott a labda csattanása a falon.

Úgy festett Gazsi Miki mellett, akár az Öcsi, a Puskás, mikor a válogatott kivonul. Gyertyát rúgott, a zuhanást homlokáról térdére lassította, onnan csúsztatta lábfejére, pihentette egy pillanatig, aztán az előrefutó Gazsinak passzolt.

Várták már őket az apró és nagyobb gyerekek. Nyüzsögtek, hízelegtek, s a legidősebb, huszonkét éves Tompa Elemér fölülről rendelkezett. – Főszeg jobbra! Ószeg balra! – Nem is kellett nagyon tülekedni, még az alsósokkal sem tettek ki két teljes csapatot. Otthon Molnár Sanyi vasárnap délutáni faluzását a litániára vagy a mozira fogta, nem futballoztak rendszeresen. Kityöri úgyse csámpázott volna el a malomig. – Hajraá Füöszeg! – A Főszegiek kapitánya Elemér volt, a center, az ószegieké Gazsi Miklós, a kapus, köztük a bütyök Fecske Öcsi a legjobb a csatársorban, de hátul is segítette a lomha Horváth Karcsit. Megint a Főszeg győz, mindenki tudja, ha Tompa is játszik. Gatyára vetkőztek, volt, aki slicces világoskékben, összehajtott ünneplőnadrággal jelölték a kapukat. Bíró hiányában Gazsi saccolta a játékidőt, Elemér a szabálytalanságokat figyelte, mondta, ahogy akarta, gól, taccs, szabadrúgás, tizenegyes. – Kinél van óra? – s lerakta a főszegiek kapitánya Gazsi Lajos zsebóráját a kapu mellé a fűbe. – Majd visszacsempészed. Legalább megjáratjuk. – Elég unalmasan mozogtak a lányok jöveteléig, nem volt kinek dicsekedni, se szégyenkezni. Megélénkült a játék. Elemér a nagylány Bozóky Baba miatt cselezgetett, parádézott, passzolt, visszakapta a labdát, rohant vele a szélen, ahol a lányok álltak. Minden kölyök kinevezte magát labdaszedőnek, csak hogy igaziba rúghasson, ne az esetlen szőrgombócba. Kityöri a lányok mellől ordított annak a csapatnak, amelyik támadott éppen. – Hajraá Füöszeg! Hajraá Uaszeg! – Fogd be, Kityöri! Menj az anyádba! – Mennyié te, Buzuaky Baba! Asz hiszed, nem tudam, mier gyüttié ki? Mer az Elemier jaáccik. – Eközben Elemér után ott maradt fetrengve Fecske Öcsi és Horváth Karcsi a fűben, s zavartalanul begurította Gazsi mellett a labdát. – Guól! Guól! Tizeneggyes! – Kityöri, eriggy a francba! Oda a kapu mellé! – Ien segietenyi akartam, Elemier! Leruktad a kissebbet, eszt asztaán megkeserüllöd! – Újra támad a Főszeg. Tompa jobb szélről a kapu elé ível, bevágtat, megáll a tumultus szélén, hanyatt esést tettetve ingébe kanyarítja az órát, fölugrik, Molnár passzolását fogadja, egy csel, két csel, három csel. – Niegy csel! Guól! Guól!

– Nem iervienyes, mer Elemier ellopta az uóraát!

– Ide nézz, te baca! – s kihúzta ingét a klottgatyából, elővarázsolta az órát olyan bűvészien, mint a zsebes a hatos villamoson. – Az első félidő huszonharmadik percében kettő nullra vezet a Főszeg. Vidd a helyére, aztán tűnj el, de gyorsan! Az anyádba!

– A Bozuaky Baba is esztet monta. Asz hiszed, nem tudam, ki lopta el a kuabaászt a Gazsiek füsstöllüőjiebüő? Mast meg az uara. De ien nem laáttam semmit, mer a Sztalin születiesnaptyaán vuatam.

Addig nem kiáltja le a meccset, amig Molnár Sanyi azt a tiszta helyzetet ki nem használja. Sanyi megijedt, mindig megbénul, ha szemtől szembe kerül a kapussal, sokszor még az üres kaput is elvétette. Szégyenkezhet Joó Mari miatt, talán ő is miatta.

Milyen más minden a Bikarét közepéről, ebben a megülepedett nyugalomban egyesül a piros pöttyös kartonruha a méregzöld fűvel. A szépség legaljára kerültek, az elvirágzott akácos égi ölelésébe. Ahogy a kislány lassít, úgy gyorsít a fiú utána, s már együtt ugorják át a pipacsvirágos árkot. Még az úti pornak is jó szaga lett, s bele kell pirulni a csöndbe. – Hazamész? – Én is. – Én a ti vizetekbe szoktam fürödni. Nem baj? – Mikor? Megleslek egyszer. – Tőletek sokkal följebb. Nem mondom meg. Ha friss virágot látsz az Agyonlőtt Kereszten, akkor fürödtem.

Ha nem lenne tábla a házon, hihetnénk valami Pestről ideköltözött nyugdíjas villájának. – Ilyen volt a csesztregi is – gondolta a barna bőröndös férfi. Igen. Ott is fenyőfák voltak az ablak előtt, alattuk sárga liliom, a bejáratig elvágólagos sövény. A sárga fal zöld deszkás háromszögben folytatódott, pici ablakkal titokzatosan, nem lakik mögötte senki, vagy talán mégis? Zöld ajtók, zöld ablakrámák, mint a csesztregi csendőrőrsön. Föltolultak életrajzába a zalai évek, lovascsendőr-múltja, ami a papírokból hiányzik. Húsztól huszonöt éves koráig bujkál az az idő a fejében, mint a csőszkunyhóban a körözött bűnös, és fél az elfogatástól. Új rendőr érkezett. Itt az erősítés!

– Haszonics Ferenc vagyok.

– Göndics főtörzsőrmester. Én is Ferenc. Már vártunk, Haszonics elvtárs!

– Haszonics Ferenc, őrmester, jelentkezem.

– Már vártunk, Ferikém. Ilyen embert akartunk. Az uradalmi cseléd fiát besorozzák huszárnak, megszökik, átáll a partizánokhoz, erős akarattal legyőzi magában lóimádatát, bár fájlalja kicsit, hogy a Kárpátokban nem lehet lovagolni egy partizánnak, a felszabadulás után harcol a széncsatában, tüdeje megbetegszik, a bányától meg kell válnia, de nem vonul vissza, rendőrként harcol az osztályellenség ellen. Terád vártunk, kell az erősítés, a kulákok szabotálnak, lázítanak, rémhírterjesztők. Persze, laknod is kell. Van megoldás… van megoldás. Micsoda hadállásban! Minek annyi szoba annak a Joó Bélának. Nem csárda a Róka, nem fogadó, hanem, amit rája írtak: földművesszövetkezet második számú italboltja. Mindenki gyanús, aki nem otthon alszik, kivétel a kiküldetés. Na de ki szállna meg a Rókában kiküldetésben? Nincs koldus, hajcsár, vándorcigány. Én még a kocsmaasztalokat is elvitetném. Szóval a csárdában lakik, Haszonics elvtárs. Te leszel a legsikeresebb rendőr, Ferikém. Objektumod a kocsma. Őszintén irigyellek. Öltözz át komiszba, he-he-he. Fölcsatoljuk a pisztolyt, aztán a Joó Bélához!

– Ez a motor az én oldalkocsis paripám. Indulás, Vörös Csillag!

– Mi újság, Joó úr? Mosogasson nyugodtan! – a csárdás mégis abbahagyta, a söntéspult bádogjára fordította a söröskorsót, lerázta a vizet a kezéről, megtörölte. – Magánál nincs folyó víz? És ezt csak most veszem észre? És senki se jelentett ekkora mulasztást, kihágást? Hát nem mindennél fontosabb a dolgozók egészsége? Joó Béla italboltvezető ne tudná? Itt nőtt föl, ebben a csárdában, ugye? Tudhatja, hányszor kelt lábra a járvány a pálházi cselédek között, amit az apja okozott, meg maga is, Joó úr. – A cselédek nem ittak, főtörzs elvtárs. – Azok nem, de a falusiak ittak. Szóljon be a szövetkezethez, csináljanak ide vízvezetéket! – Honnan? – Tudja azt maga, honnan. A kútból. Föl kell pumpálni… De nem ezért jöttünk.Magukhoz szállásolom be Haszonics Ferenc őrmester elvtársat. Ő a Haszonics elvtárs. Nem kellenek már azok a vendégszobák magának. – Ott van a raktár, Göndics elvtárs. A központé. – Ez a szegény Haszonics elvtárs hajnaltól utazik, jó lenne már egy jót pihenni, mert holnaptól majd annyit fárad… lesz mitől, ugye, Joó úr? Éhes, ugye, éhes az elvtárs? Csináljon rántottát a kedves felesége. – Meghalt a feleségem. – Ja? Nem is tudtam.

– Meghalt szegény… – Dehogynem tudta az őrsparancsnok. Az asszony a magas vérnyomástól vagy az idegeitől olyan lett, mint az alvajáró, azt se lehetett kinyomozni, hogyan fulladt a kútba. Beleugrott vagy beleszédült. Lemászott érte az egyik kocsmavendég, rákötötte a kútláncot az asszony nyakára. Rémüldöztek az emberek, mikor föltekerték a káváig, feje csuromvizesen bicsaklott a vállára a láncról, valaki lenyúlt a vödörhöz. – Segítsenek, az istenit! Dögnehéz ez a sovány Margit néni. – Visszahőköltek nyitott szemétől. – Nem kell ennek már mesterséges légzés – sündörgött a sánta Pali, s lezárta a gyűlölködő szemet, hanyatt fektették a fűre, ráterítettek egy piros kockás kocsmaabroszt. Göndics elfelejtette volna? Hiszen járőrözött a Rókacsárdában, szenvtelenül rendelkezett. – Kutat kimerni! Fertőtlenítés! Artézi vizet a tűzoltólajtba! Nem emlékszik az őrsparancsnok?

Mikor Joó Béla engedélyét bevonták, a földművesszövetkezet meghagyta alkalmazottnak. Elküldték tanfolyamra, hogy a kereskedelem szocialista tulajdonságát megtanulja, hivatalosan megszűnt kuláknak lenni, de a rendőrség, a járás, a párt ezzel mit sem törődött. A kulák kulák maradt, és úgy bántak vele, mint a molnárral, a cséplőgép-tulajdonossal, a gazdagabb középparaszttal, mert ebben a kis faluban senki sem érte el a kulákság megszabott határát. Jött az ellenőr. – Házipálinkát mérünk, Joó kartárs? – Nem szeretik az államit, az csak negyvenfokos, az a pálinka nem jó, amit a szeszforgalmitól hoznak, olyan büdös, a fene tudja, mitől? A házit ötvenkét fokra főzik. Megkóstolhatja! – Éppen csak egy kortyot. Igaza van. Tegye, ahogyan jónak látja. Nem én mondtam. – Gyuszi, az ellenőr, földi, apjának volt egy kis borkimérése. Nem olyan, mint ez a Göndics.

Felesége halála után ketten maradtak Marikával,aki még gyönge a csapolásra, a fölszolgálásra alkalmatlan, hát a Gizust fogadta föl, nem talált jobbat, örökké folyik az orra, beletörli a blúza ujjába, annyit fecseg, és mindig magáról, mennyi kérője volt, de neki egyik se tetszett, és már kész a stafírung, megvan az eccájg, a házuk a legszebb, a legújabb meg minden. Nem akadt más lány, se hadiözvegy. Akkor igazán pletykálhatnának. Ő a Gizussal? Sok vén szipirtyó!

– Aztán a vendégszobából hová rámoljunk? – Az istállóba. – A lovakat, a tehenet kössem ki a fákhoz? – Ahol tíz állat elfért, lesz elég hely a három mellett. És lakatolja le, mert a leltárhiányt majd maga bánja.

– De jó! Lovai vannak!

Földerült Haszonics arca, mindig tágra nyitott barna szemében öröm cikázott. – Lovai vannak! Lehet azokon lovagolni, Béla bátyám…? – A fenét. De jó húzók. Minek azokon lovagolni? – Akkor nyereg sincs. – Véletlen van nyereg. Az oroszok, a szovjetek itt felejtették cserébe. – Nana! – vágott szavába Göndics. – Menjünk az istállóba, kedves Béla bátyám. – Holnap várom a Haszonics elvtársat – búcsúzott a parancsnok.

Ilyenkor kevés a vendég. Kora reggel jönnek a traktorosok, ha útjukba esik a csárda, a kupica lélekmelegítőt majd este folytatják sörrel, ami van is meg nincs is, de bort könnyebb szerezni, hát akkor isznak fröccsöt a falusi legényekkel, vénemberekkel, isznak, rexeznek. A műútról ritkán fordulnak ide az autók, az ütött-kopott ház nem hívogatja az arra menőket, inkább a városi presszókba taszítja. Az Arany Kakasban étlapról válogathatnak. Ki szereti a kemény pogácsát, a fűrészporos fasírtot? Joó Béla sohasem rendel, mégis küldi a központ, mert italboltban muszáj valami ételnek lenni.

– De jó lovai vannak! De jó! Ezt hogy is hívják? – Csillag. – Ez lenne jó az öreg huszárnak. – Nincs az betörve. Tetszik tudni, én nem parádézok. Fuvaroznak. A szövetkezet akkor szállít, amikor jónak tartja, persze, aki fizet, annak aztán hordják. Míg élt a feleségem, ráhagytam a csárdát. Még Balatoncsicsóig is lementem. Finom pecsenyebor volt a csicsói. Most csak a közelbe járok, csak a szünnapon, szerdán. Eladnám mind a kettőt. – Igaza van a Béla bácsinak, de azért egyet meghagyhatna. Ez a Csillag gyönyörű lipicai… be is töröm magának. – Akarom mondani, Haszonics elvtárs, nem való élelmiszer az istállóba, azt kell ám idepakolni a szobából. A maga szobájából…

Joó Marit nagy röhögés várta az iskolában. Marx, Engels, Lenin, Sztálin szigorúan tekintett rá a szemközti falról. Rákosi kajánul vigyorgott. Végignézett magán, nincs rajta anyja bokáig érő pongyolája, levette a fejkendőt is, amiben takarított. Hát akkor mit röhögnek? Bele az arcába, onnan a tábla felé. Ezért. Azért a fölírásért.

JOÓ MARI MOLNÁR SANYI EGY PÁR

Farsangkor a Légy jó mindhalálig-ban ő játszotta a Bella kisasszonyt, Sanyi a Nyilas Misit. „Japán legyezőt venni tudsz?” Ennyi maradt az egészből, meg valami elmondhatatlan melegség, olyan, mint mikor együtt mennek az iskolából. Sanyi megjött a kismiséről, magasba csapott a röhögés újra. Molnár Sanyi! Joó Mari! Egy pár! Egy pár! Horváth Karcsi őrséget állt a dobogón, karba tett kézzel nyeherészett. Sanyi háta mögé pattant a törlőrongyért, dulakodtak, Horváth az olajos padlóra lökte. Fecske Öcsi kirángatta Marit a padból, bugyija alá nyúlt, a zsivaj sikoltozássá, eszeveszett kiabálássá durvult. – Mi van itt? – állt az ajtóban Melinda néni. A két fiú hátraszaladt, Mari a padra borult és bőgött.

– Joó Mari Molnár Sanyi egy pár? Mi van itt? Ki írta föl? Na, halljam!

Vigyázzban ültek. – Törölje le, aki fölírta! – Nem mozdult senki. – A Horvaát írta füő, Melinda niéni! – Gyere ki, Horváth, az ellenőrződdel! – Elősompolygott, mint a róka, odacammogott, mint a cirkuszos medve, nyújtotta a törlőrongyot a tanárnő, azzal együtt kevert le neki akkorát, hogy porzott az arca. – Kezdjük az órát!

A fiúk az ablak felől, a lányok a fal mellett ültek. Joó Mari egy sorban Horváth Karcsival a szélén. Combjára fektette izéjét, tudták a fiúk, akkora van neki, mint egy lónak. Dicsekedett vele a klozetban, a többieket gúnyosan kényszerítene, mutassák meg, s mert Sanyi megtagadta, akár a tűzoltófecskendővel, végiglocsolta. – Behugyozott a Molnár! – Most átnyúlt a lányhoz. – Ez a tied – és rötyörészett. – A Sanyidé tökös veréb, én édes Márikám! – súgta. Melindát iszonyú visítás fordította meg a táblától, lecsapott a padok közé, megdermedt, egész testében elpirult, a blúza kivágatáig tüzelt a bőre, szemét eltakarta kezével, s kirohant. – Te is mutasd meg, Molnár! A szeretőd ne csak az enyémet lássa! Vagy már megkettyintetted? – Sanyi szaladt az iskolából, ámokfutónak hihették, vagy talán baj van otthon?

– Harangozz, Kityöri! – Jön Melinda! – Nem mer az visszajönni! – Peckesen járkált Horváth Karcsi, akár a Göndics rendőr, lóbált, ahogy farát riszálta. Menekültek a lányok, a fiúk elkóvályogtak, ő ott maradt még, amíg fölírta.

HORVÁTH KARCSI JOÓ MARI EGY PÁR – Ki gondolná, hogy én csináltam?

– Horvaát Karcsi Jua Mari ety paár – csimpaszkodott az ablakpárkányon Kityöri Ferkó. A vörös betűket másnapig nem törölte le senki.

– Lakónk van. Rendőr. Rendes embernek látszik, de mégis rendőr, vigyázz te is a szádra. Dara kéne a kiscsibéknek. – A Gizus menjen! – Az istállót takarítja. Nem ér rá. Fogd a biciklit! – Egyetlen öreg kerékpár volt a háznál, a kislány nem ült szívesen a nyeregtől a kormányig vázas, férfinak gyártott, szégyellni való, rozsdás, zörgő bogárra, szoknyája fönnakadt a vázon, beláttak. – Gyalog mennék. – Fogta a vászonzacskót. Mikor már apja se látta, átugrott a pipacsos árkon, szaladt a hónaljig érő rozstáblában, őzike szökdel így, fölemelt fejjel, elmerülve és kibukva, bőrét szelíden ütögette a sűrű gabona szára, nyakát, arcát csiklandozták a kalászok, beleveszett a határtalan zöld ölelésbe, nyersen édeskés illatra tágult az orrcimpája, karját széttárta a világos selymen, ahogy a marokszedők ölükbe kanyarítják a rendet. Övé lett minden, a más gabonája, az ezüstcirádás felhők, közepük ólomsötétje. Szerelmes vagyok, vizek és fűzfák! Azt üzenem a Hajagossal a malomba, szerelmes vagyok! Szerelmes! A patak partján a fűzfa odvába gyömködte ruháit, nem ijesztette most a varangy sem, pislogott nagy szemekkel a rücsökből. Hadd lássa körtemellecskéit, nem árnyék ám ez itt lenn, nagylány vagyok, te béka! Örvény vagyok a kék tükörben. Vitette magát az árral, rácsavarodott, visszabillent, és oldalasan hasította a sodrást. Jaj, csak ne olyan messzire! Vissza! Kombinéjába törülközött, s visszadugta a fába. Fűzággal szökdelt az Agyonlőtt Keresztig, melyet azért a hajtó legényért állítottak a Szűcsék, oda van írva, mert 1939. január 5-én a körvadászaton halálos baleset érte. De a Krisztust a ruszkik darabokra lőtték, tagjai rozsdás drótokon lógnak, az üres mellkasban madárfészek. Rátekerte a fűzfaágat Mari a Fájdalmas Szűzanyára.

Úgy tett, mintha egyenest érkezett volna Molnárékhoz. Sanyi a malomudvart kaszálta, s ahogy meglátta, eltűnt a házban. – Apám kéri… apám szeretne egy kis darát a csibéknek… legyen szíves ennyit… ebbe a zacskóba. – Adok egy zsákkal is. Sanyival hazatoljátok biciklin. – Fia nem válaszolt a kiáltozásra. – Előbb még itt volt – s telemérte a zacskót. A kanyar után beleimbolygott a mezőbe. Nem szeret! Nem is szeretett soha engem! Elkóválygott az odúig, s hazafelé a kombiné nedvessége átszivárgott blúzán, a telemért vásznon, s ahogy válláról a másikra rakta, nagyobb tehernek tűnt annál a pár kilónál a csalódás nyirkossága.

Új helyén nyugtalanul aludt az első éjszaka Haszonics Ferenc őrmester. Fölkelt a júniusi kakasszóra. Tehetetlenkedett, míg a csárdásék nem mozdulnak, mit csináljon? Kora hajnal szüremlett a szobába, gyönge pírt vetett a szemközti istállóablak. A fekete meg a fehér komondor is ténfergett az udvaron, mint négykézláb járkáló juhászok, csömböllékes subában. Bámuldozva unatkozott, pedig repülni szeretett volna azon a Csillag nevű lovon, akit most lakatra zártak miatta, hiszen a szövetkezet élelmiszerraktárát az istállóba telepítették ebből a helyiségből. Magukhoz bilincselték a bútorok, pedig ő nincs, nem volt, nem is lesz börtönben, ő az intézkedő, a letartóztató, csak az új rabok hátát szokta nézni, amint az ajtó bezáródik mögöttük. Milyen bolondság magánzárkának képzelni most a szobáját, hiszen kellőképp otthonos vagy inkább kielégítő. Néhány nap alatt kényelmessé fekszi majd a szalmazsákot, szekrénye mellé sublótot rakatott a csárdás azzal a Gizussal. Kár, hogy ez a cselédlányféle a faluból jár ki, csúnya, de mégis nő, sokszor a rondák jobban csinálják, nem tudnak mást, hát akkor abba mindent beleadnak. Ki ül majd a másik karosszékbe? Mért nincs legalább három pohár a vizeskorsó mellett? Jó! Itt ül a Göndics elvtárs, de jön ide még a főkapitány is. Üljön az ágyra? Azért jószívű ez a Gizus, telerakta piros rózsával a vázát, az kell, az igazi ropogós piros rózsa. Meg ez a föstmény, búzavirág, szarkaláb, pipacs éjjel és nappal, télre meg nyárra. Borotválkozzam? A csesztregi legénységi szálláson volt ilyen fehér, karcsú, oldalvást támaszkodó lábú lavórtartó. Csak erről pattogzik a fösték. Tessék kidekorálni! Nem mosdunk mosószappannal, Joó úr! Hé! Micsoda fogadtatás ez, kérem?! Nem érzi maga, hogy pipereszappantól illatozik az egész dolgozó nép?

– Jó reggelt, Béla bátyám!

– Jól aludt, őrmester elvtárs?

Az istálló jobb oldalán tétlenül búslakodik a két ló, közönyös a túlsó sarokra, az egyetlen, névtelen tehénre. Álltában alszik a Baba a falnál, farkával álmában csapkodja az éledő legyeket. De a Csillag, ez a hároméves kanca, fölrebben az első kinti neszre, ajtó felé tekinget, szitál a jászol fölött, fejét jártatja föl-le, mint a nagykalapácsot. Gazdája lépteit hallja, s ráfüggeszti mélykék szemét a napvilágos nyílásra, de hall másféle zajt is, egyre csattogóbb lesz a csizmák huppogása. – Álljon meg, Béla bátyám! Hadd etessem a Csillagot én! A Csillag megszeretne! Minden reggel tőlem kapja a takarmányt. Legjobb a zöld lucerna, ugye? Hát ez meg micsoda? Gazt esznek szegénykéim? – Szénát az árokpartról, az árokparti fű tele van minden finomsággal… fűszerrel… vadlóherével… – A poros árokparton? – Jaj, kedves Haszonics elvtárs! – Ferinek hív az apám is… magunk közt… Béla bátyám. – Szóval ez nem út menti, ez másmilyen széna. – Hozzon azonnal kockacukrot… először cukrot ropogtat… megszeret, megkezesedik, és betörjük még ma reggel. Kár ezt a drágalátos, gyönyörű Csillagot szekérbe fogni. – Nem divat a kockacukor minálunk. – Maguk is mosószappannal mosakodnak? De hiszen ezt dögből főzik, Béla bátyám. – Ferikém! Kristálycukrunk is alig van. – Majd sütnek sóval. Fontos program, hogy ez a Csillag szeressen.

A gazda a féligzacskóból Haszonics markába öntött, az elvtárs szabad kezével simogatta a ló gerincét, óvatosan lépett előbbre, a sörény mögé kúsztatta keze fejét, és tapsikolt a nyakán. – Na, jól van, Csillag, jól van – szájába törölte a cukrot, közben hókáját simogatta. A Baba irigyen nyeherészett. – Adjon még, Béla bátyám! Várjon! Visszamegyek. – Háromszor fordult, és egyre magabiztosabban, végül szénát villázott, de a másik lovat s még inkább a tehenet a gazdájára hagyta, s az almolást kiváltképpen.

Joó Béla, aki ugyancsak ismeri az alkoholisták sóvár tekintetét, meglepődött a rendőr szemétől, szinte őrültnek látszott, ha a Csillagra nézett, a rajongó sugarakat zavarossá bambította az alattomosság, bár Joó Béla ezt így nem fogalmazhatta meg, hála isten, csak megijedt a rendőr szemétől, s megrettent, mert fölordított.

– Ide a nyerget! Nem hallja?!

– Marikám! – úgy hangzott, mint a Tűz van! s lánya rohant a nyereggel, ölében, mint a kosárral, benne a kantár, térdét verte a rozsdás kengyel. – Sarkantyú? – Ja, a sarkantyú! Jaj, a sarkantyú! Csak nem adták le ezek az úttörők? Mindent összeszedtek itt, kérem, kérlek, Ferikém elvtárs. Május a vasgyűjtő hónap, védik a békét, ugye, Marikám? – Azzal vágjuk a levestésztát. – Szerencsére! – Marika szaladt a kredenctől a fényes zabszemű sarkantyúval. Apjával együtt törölgette a port a szíjakról, a nyeregkápáról, a kantárról. – Ilyen rozsdás zablát abba a kényes szájba? Még csak egy rozsdás… Én huszár voltam… el sem hiszi ezt, kérlek… lovas – a csendőrt ijedten visszaszívta, mert lovas csendőr volt Haszonics Ferenc Zalában, vasárnap délután úgy vágtázott végig a falun, hogy belenémult a csesztregi utca, a legények a félelemtől hallgattak, nehogy a kardlappal rájuk csapjon, a lányok a csodálkozástól meg az irigységtől csöndesedtek, milyen méltóságosan emelkedik ki a felsőteste, ha már a lovat sétagaloppra fogja a szélső ház felé, ahol az Etusék laknak. Ő volt a legszebb, a legférfiasabb abban az egyenruhában, azzal a karddal, bármelyik lány hozzáment volna, válogathatott, s mert Etus szép volt és gazdag is volt, elvette feleségül. Nem igaz, Etuskám… még hogy a Gódor Ilonkával?… csak téged szeretlek, ne higgy senkinek, ha mondom… A háború után nyűg lett az apósék földje. Nem igaz, Etuskám, ha csak egy kombinéd volna, akkor is… még hogy a kert alatt a Gódor Ilonkával… A háború után a bányászt legalább annyira becsülték, mint régen a csendőrt, még ha hivatalsegéd is az igazgatónál… ki tartja számon?… haj, az a csingeri bánya! csirkepaprikás! disznótor! falujárás! … A feleségem osztályellenség, tisztelt bíróság… Hazudik! Nem szeretem!… Találkozott már a tisztelt bíróság egy volt csendőrrel olyan bizalmi poszton, amilyen a népi rendőrség, kérem?…

– Hozzál egy marék cukrot, Hogyhívnak! Most aztán táncolunk, kislány, táncol, két lábra áll, vágtázik a Csillag, kényesen sétál, ha én akarom, mint egy igazi páva, kényes kisasszony. Elém veszlek a nyeregbe, repülünk együtt nemsokára. – Iskolába kell mennem. – Nekem meg szolgálatba, viszont előbb betörjük, igaz-e, Béla bátyám? – Nem lesz az olyan könnyű. – Egy huszárnak? Kérem! Most egy kis cukor… egy kis simogatás… így e! Majd az udvaron újra kapsz, Csillag! Maga kivezeti, én átveszem a szárat, etetgetem… nyalogatja… Joó bácsi fölrakja a kantárt, a nyerget. A sarkantyúm! A kutyafáját! Rajta!

Hátralépett a fékszárral, míg a gazda fogta a szájnál, a zablakarikát óvatosan összehúzta az állon a fékszár tövével egy marokkal. Haszonics húzgálta zubbonya alját, kifeszített derékszíja alól minden gyűrődést, megtapogatta a pisztolytáskát, megsimogatta a lovat. – Csillag! A szentségit! Gyerünk! – A következő mozdulatra azt szokták mondani, nyeregbe pattant, de most ki mondta volna így, nyeregbe pattant, Joó Béla biztosan nem, talán majd így meséli sánta Pali bácsi, az egyetlen hiteles tanú, kivel az esemény elfelejttette szomjúságát. Ágaskodott a Csillag, visszazuhant az első lábára, kirúgott, s annyiszor megismételte, ahányat Marika sikoltott, Pali bácsi azt mondja, legalább tízszer. Aztán ki a műútra, szemben egy pótkocsis traktorral, melyen Tompa Elemér vitte kapálni a nőket.

– Mit csinál ez a rendőr? Jézus, segíts! Mit csinál? Szűz Mária! Ki ez? Segítség! – jajongott a kartonruhás szállítmány. Haszonics belelőtt a levegőbe.

– Győztem! Az istenit, győztem, a kurva anyádba!

A ló és lovasa alig látszott a rozstáblából, rongyolták a paták a réparendet, rézsút s tovább a dűlőút kerékvágatában. – Itt a petrence, Csillag, a lucerna! A tied minden! Na jól van! Egyél valamit, aztán…

A rendőrőrs nyitott ablakán bekiáltotta:

– Jó reggelt, Göndics elvtárs!

Hová tűnt a kisbíró kedélyes dobolása? Az ismerős ütem megzavarodott, összeakadtak a dobverők, s az a régi tatta-tatta-tatatatta kezdés ahogy fölpörgött a ta-ta-ta-ta-ta-tává a Közhírré tétetik előtt, és végül a tatt a versszak után újabban akkorát csattant, mint egy kisebb ágyúlövés, az elnyújtott kántálás síkja hadarássá gyűrődött. Régen dobra került a cirkuszosok érkezése, az ifjúság színdarabozásának ideje és belépti díja, most úgy dobolt az öreg Illés Sándor, hogy befejezésül legyintve ejtette le a kezét. Azok az állások, melyeket kimért a szokás, ahonnan a környező házakból érthették a közhíreket szóról szóra, áthelyeződtek, megritkultak. Nem dobolt a falu végén, nem a Sarokban, már azzal is megelégedett, hogy a tejcsarnok előtt összegyülemlett nép tudtára adja a szerdai Szabad Föld Téli Estét, a viaszérésnek indult búza miatt a sietős aratásra figyelmeztető parancsot. Első szavai után folytatódott a beszélgetés, de a nevekre odafigyeltek, hátha éppen a magukét hallják, mert hátralékban vannak az adóval, a tojás-, baromfi- és tejbeszolgáltatással. Joóéknak a piások közvetítették félremagyarázva az amúgy is félreérthetőt. A malomból Sanyi gyerek kerékpározott estelente a tejcsarnokba, mindig hátralékban voltak, s az estén pellengéren is.

– Hallod, Sanyi, mit dobolnak? Vizezitek a tejet! – Rettenetesen hangzott éppen akkor, mikor Jani bácsi, a nótás tejcsarnokos az övékét hajtotta át a szeparátoron. – Londonban hej van számos ucca és minden uccán van sarok… Bizony, kimutatta az ellenőrzés… És minden sarkon vannak házak és minden házon ablakok.

– Az én anyám nem vizezi!

Közben arra gondolt, mégis, ha kimutatta az ellenőrzés. Elszégyellte magát, belerúgott volna az asszony picsájába, haragudott a kisbíróra, s erre a félnótás Janira, és szegény anyjára. Azt hitte, mindenki őt eszi, gúnyolja, s ezek a kék kannás, fazekas asszonyok, vénlányok azért kárálnak, sápítoznak, mert Molnárék vizezik a tejet.

– Nekem akarta adni a lecserélt falábát, földi vázának.

A kannákat két kézzel húzták, szorították lábuk közé a kartonruhás madárijesztők, károgtak, morrogattak, vijjogtak, vakkantottak, ugattak. Csontjukon döndültek az edények, a fedelek visítva reszelődtek elszarusodott bőrükön, horpadásaikból áradt a savó- meg az izzadságszag. Nagy, ragadozó szemek rajzottak a petróleumfényben, üres tekintetet hagytak maguk mögött, mint az aszály, mint a bitangoló madárhad. Bömbölt a szeparátor, akár a cséplőgép, mikor hatalmas, ázott rozskévével fullasztja etetője.

– Zártkörű intézetbe vitték a Göndicsnét, naiszen!

Az anyja állna itt, ő mondaná meg nekik, mi az igazság! Én ide többet nem jövök, sehova se megyek ezután.

– Ne búsujj maá! Örüjj, hogy van mit vizeznyi – vigasztalta Kityöri Terus, ezzel el is felejtette a kisbírót. – A Ferkuónk tuggya, ki az a röndier. – Tudam, abbisztos! – Mit tudsz te, Kityöri? Minket ijesztett meg a pótkocsin. Hol voltál te akkor? – Ot nem, Aranka nieni, mer maga kapaányi jaár az aálamiba, ien meg nem menek a rossebnek se.

Hamupipőkés félelemmel függött a szőrös hónaljú boszorkányok csípőjén Joó Marika. Molnárné vizezi a tejet! Joó Mari Molnár Sanyi egy pár! Kettős szégyen feszült a fiúban és a lányban, pedig csak hallucináltak. A Sanyihoz kellene mennem – de átmenekült a tele kannával a tömegen, szaladt a nagymamához, vigye ő vissza. Kityöri a Sanyi után sompolygott. – Vaárgyaá Sanyi te vaárgyaá… nem baánod meg, isten bizon… nem üőlek meg hátuaruó… aszonta Horvaát Karcsi… letürüőtem a táblát Horvaát Karcsi Jua Mari ety paár.

El innen! Haza! Hadd tudják, mit doboltak! Mindenki őt nézte a kispadokon. – Mi lőtte ezt a gyereket? Valami baj van? Valami baj lehet a malomban, nénje! – kiáltott udvarukba az agglegény Joó Flórián. – Mit törődsz te azokkal? A magad baja nem elég? Meg a Béláé? – Az utcán szoborférfiak álltak, ültek, nem beszélgettek, nem is beszélnek mostanában, mert a fáradtság és a félelem minden estére szoborrá némítja őket. Sanyi már a Rókacsárda előtt hajtott. Horváth Karcsi Joó Mari egy pár? Holnap a Fecskét bolondítja, biztos a Tompa Elemér szeretője. Ki tudja, merre mászkál? Azt mondja, egyedül fürdik a Hajagosban, virágot visz az Agyonlőtt Keresztre. Gyónjál csak a keresztnek, a papnak úgyse mernél. Letért a műútról, s ott volt a nyers fűzág a Krisztus lába alatt, a Fájdalmas Szüzet fátyolozta.

– Ja, kérem, márt az nem úgy van! – sánta Pali éles hangja kihallatszott a beszélgetésből, a csárda hátuljából előre a söntéspultig, ki a nyitott ajtón, ablakon. Hozzá képest a többiek csak zsibongtak, persze elég erősen ahhoz, hogy a szavak kioltsák egymást. Ha valaki távolról figyelné, mit beszélnek, nem hallana semmit olyan történetekből, melyek már annak is érdektelenek, aki mondja. A falusiak mindig hangosak, annyira megszokták az átkiabálást a túlsó szerre, a kapu elől be a konyhába, az udvar közepéből hátra a kazlakhoz, s mikor így egymás mellett ülnek, állnak, akkor sem csöndesebbek. Sánta Pali hangja nem volt idevalósi, ráadásul akarnok becsvágy élesítette. – Márt az nem úgy van, kérem, még Pesten sem. Tudja is maga, Bozóky úr, milyen ponpás, illetve fölséges tepertőt lehetett reggelizni a Király utcában nyáron, egy nagy szárt tudja, kérem. Maga tejben aprította a kenyérhéjat, vagy azt sem. Bementem a Király utcai hentes és mészároshoz, a Ringbauerhez, egy név volt Ringbauer Károly hentes és mészáros, nemcsak hogy bementem, be lettem kényszerítve, egy lépést se többet! Mert akkor hozta ki a fiú, a Vad Jani, a friss, ropogós, illatos tepertőt, ott párolgott a pulton, megvárta ez a Vad Jani, míg jó nagyokat szippantok, semmi mohóság! Nem hagyná abba ezt a büdös mahorkát, köpje márt ki azt a bagolyt, kérem! Volt akkor türelem, kérem. Idő! Hagyta, hadd szívjam tele magamat a felséges tepertő illatával a herendi fajánsz fölött, persze, ennyit nem tudtam volna megenni, csak húsz dekagrammot. Akkor még zsírpapírban szolgáltak fel, kérem. Hova lettek azok a ropogós habfehér zsírpapírok?

– Medárd van. – Ezt a Hoffer gyártmányú traktor vezetője, a hoffer Lajos mondta.

– A húsz deka az húsz dekagramm volt, eggyel sem kevesebb. Nem úgy, mint a maguk kommunista üzletében… a maga élanya kisbírónéja, az Illésné, egy boltos? Széttépkedi a papírzsákot, még az élesztőt is abban méri, ha van, de márt kocsikenőcs sincsen… Ringbauer, a Király utcai hentes és mészárosnál borostyánlevelet tűztek a sonkában, hogy a vérfoltot ne lássa a vevő… a cselédlányok is meg lettek becsülve, kérem, példának okáért a Kis Annus, aki Tarnóczy miniszteri tanácsoséknál szolgált. Nemhogy egy úriszabó! Hatalmas kovászos uborkát szervírozott a Vad Jani, hozzá kenyér, akkor vették ki a kemencéből a Zéher-féle pékségben, a kalács sem volt fehérebb, csak az kenyér volt, kérem! Na, most képzelje csak el, ott állok, fölcsippentek egy szem tepertőt, éppen csak nem égette az ujjam.

– Nem esik az esső. Medárd van.

– Fölvittem az orromig, aztán lejjebb, nyelvem hegyén tartogattam, hersent a kovászos uborka, így lassacskán… – mikor ezt mondta, nagyot nyelt, suttogva folytatta volna, hogyan szivárognak szét szájában az ízek, hogyan tompítja az uborka savanykás élét a nyelvére permetező zsír, mert akkor még nem passzírozták ki annyira, mint most, hogy csak a keménye maradjon, olyan, mint a kavics, folytatta volna, hogy márt nem úgy van, kérem, de Bozóky József tanácselnök közbevágott.

– Mikor én Vorosilov csicskása voltam…

– Megint kezdi? Hadja, kérem! Mindent tudok…

– Vorosilov nagyon szép, derék ember volt. Láthassa! Itt ezen a fényképen itt áll Vorosilov, ugye megmondtam, itt állok mellette én, én se vagyok törpe, de ez a Vorosilov elvtárs!

– Márt megjegyeztem, hadja, kérem! Csak én hallottam, amit a hírlapírók beszéltek, annál a harmadik asztalnál, ott, mikor Moszkvából hazakísérték, hogy Vorosilov nem is akarta fogadni, őneki nem volt csicskása, egy kommunista marsallnak pucer?…

– Negyven napig nem lesz esső, maguk meg a töpörtyűről gavarityoznak.

– Amíg a mosdóvize melegedett, tükrösre fényesítettem a csizmáját, smoll paszta helyett szalonnával, ragyogott, mint a nap, ráköpködtem, attól még jobban ragyogott, mint a nap.

– Csak tessék mondani! Mikor én húszban vagy huszonegyben grófoknak és báróknak készítettem a drága öltönyöket ausztrál gyapjúszövetből, akkor maga valamelyik szibériai hadifogolytáborban dekkolt. Tudja, ki volt Vorosilov csicskása? Az öreganyja, kérem. Senki sem volt. Jól beetette a hírlapírókat.

– Ez én vagyok, ez itt meg Kliment Vorosilov.

– Még három fröccsöt, Béla bátyám!

– Na, ez a pácni maga? Nézze! Ott ültek annál az asztalnál a hírlapírók, jó nagyot röhögtek, azt mondja az egyik, képzeljétek, három nap várakozás után fogadott bennünket a Kremlben. Nekem csicskásom? Nyet! Da! Nyet! Harasó! Job tvoju maty! Joszif Bozóky? Odajött hozzám, mondja az egyik hírlapíró, és engem ölelt meg. Jósku! Nyet já! On! Jóska! Mutattuk a fényképet. Jósku! Ezt mondta a hírlapíró. Unta márt. Szóval és tettel, elhíresztelte, hogy Vorosilov csicskása volt, eljutott a megyéig, onnan a Szabad Néphez, aztán az a jutalomút…

– Köszönöm, Béla bátyám! Nem megmondtam, ha máma nem esik az esső, akkor menkü nagy…

– Látta Lenint? Persze. Ha százszor nem hallottam, akkor egyszer se, Jósku!

– Magának ez a fénykép nem elég? Az se, hogy mit írt az újság? Meg a Szabad Népben a moszkvai fénykép? A baráti csók? Ne terjesszen itt rémhírt, aszondom, ne rágalmazza a tanácselnökét, utoljára mondom, maga reakciós!

– Kérem, én még olyant is álmodtam, hogy Ferenc József király és császár besétált műhelyemben, a szárnysegédje kint várakozott a Király utca negyvennégy előtt. Hozta a pantallóját a karján, olyan éle volt a pantallójának, kérem, nem kellett azt vasalni, na, ha úgy akarja felséged! és kinevezett udvari úriszabónak. De ezt álmodtam, kérem. Őszintén megmondtam, nemdebárt?

– Én igazolhatom. Ne folytassa! Gondoljon a nyíresi rendőrőrs pincéjére, csak egy szavamba kerül…

– Ja! Béla bátyám! Nem a maga kisebbik lovát láttam én máma reggel? Aztán meg ült rajta egy rendőr. Azt hittem, káprázik a szemem, de mégiscsak ott ette a rosseb, ha már megdörzsöltem a szememet. Belenyargalt a kárba, nem mondom, hogy olyan közel voltam, de az biztos…

– Mit beszélsz, te Lajos? A Béla lován egy rendőr? És ezt a tanácselnök nem is tudja?

– Igaza van a Lajosnak. Én itt az udvarban láttam azt a rendőrt, azt is tudom, itt lakik a Rókacsárdában, nekem elhiheti. Szép ember. Kérdezze meg a lányától.

– De iszen nem is látta!

– Forduljon az ajtó felé, kérem. Ott az a rendőr. Ugye igazam van?

– Ez az! – suttogta hoffer Lajos.

Látták, amint kezet nyújt Joó Bélának, úgy mutogatott, mintha fékszárat fogna, fenekére ütött, és nagyot nevetett valamin.

– Sör! – kiáltott hoffer Lajos –, mink csak fröccsöt kapunk, hát nekünk nem jár?

– Ja kérem, márt az nem úgy van, mint mikor Jósku elvtárs a legfinomabb Dréher serrel koccintott Vorosilov marsallal a Kremlben. Nem restellte magát, hogy koccint, kérem, nem is hogy koccint serrel, de éppen azzal a Dréher és társa erté serrel, melyet, kérem, a Szabad Nép ellenére is tudjuk, a Vörös Hadsereg direkte Kliment Vorosilov parancsára, mert nagyon megszerette a Dréher sert a marsall, elvitte jóvátételben az egész teknikát a Maglódi útról, kérem. A Király és a Kertész utca sarkán nem találná márt meg azt a serezőt, ahova muszáj volt bemennem a tepertő után.

– Mink meg csak fröccsöt kapunk? Béla bátyám?!

– Vodkát ittunk a marsall elvtárssal.

– Nem ezt mondta a múltkor, kérem. Ott azonban igazi Dréhert mértek…

– Minekünk nincs sör?! – kiáltotta hoffer Lajos.

A rendőr jól megnézte a három embert. A kocsmáros kérés nélkül szolgálta asztalukhoz a fröccsöt. – Új ember… mihozzánk szállásolták… külön söre van, maga hozza.

– És a tanácselnök nem jut eszébe?

– A türelmet megtanulhatta volna, kérem, Vorosilovnál.

Joó Mari elszökött a Hajagoshoz. Megnézte az Agyonlőtt Keresztet, s nem találta ott a fűzfaágat. – Itt volt a Molnár Sanyi. Tudhatja, tegnap a vizükben fürödtem. – Örömmel vert a szíve, boldogan gyorsított a láb, kíváncsi izgalommal képzelte, hátha most találkoznak, és szólna-e vagy csak a füzesből lesné, aztán elhíresztelné, hogy meztelenül látta. Mi lenne akkor? Joó Mari Molnár Sanyi egy pár! Lassított a parti sűrűben, az ágakat hajtogatta arca elől, belecsípett a csalán, égett a bőre, kiért a tisztásra, kavarta a vizet, hűtötte az égést, oldalt fröcskölt, mintha Sanyival bolondozna, de csak a fényben spriccelte a senkit. – Ha van Isten, Sanyi előbújik a bokorból, azt mondja, szerbusz. – Beleírta nevét a patakba. Levetkőzött, lassanként lépett előbbre térdig, derékig, mára gyöngébb a sodrás, át lehet gyalogolni, megmártózott, és leült melegedni a túlsó partra. Titokzatos ösvény metszette a bozótost a kaszálatlan rétig. Miféle gyalogút, ha csak az elhagyott mezőbe vezet, ki jár ide rajta és honnan? Rókakölyök ugrott a keskeny résbe, hátára szökkent a másik, első lábával szelíden ütögette, amaz meg hanyattfektében pamacsolta, vékonyan nyüsszentett, duruzsolva morgott. Mari elindult feléjük, s ahogy szétnyílt a bozótos, már öt kisróka játszadozását látta, egymáson hemperegtek, pörögtek, mintha kicsiny a rakás, nagyobbat kívánt játszadoznának, szétszaladtak, megálltak, visszanéztek ugrásra készen, s kúszva, szökdelve összegabalyodtak megint. Amelyiket először látta meg, a legnagyobb, hanyatt feküdt, mintha ő volna a tanítójuk, hogyan kell a zsákmányra lecsapni, s hagyta a harapdálást, az orrok, lábacskák tolakodását farkától a fejéig, visszakapott rájuk, de mintha csókkal kóstolgatta volna testvéreit. Marikát észrevették, de nem ijedtek meg tőle. Talán most láttak először embert, s azt is maszületett pucéran. S egyszerre vége lett a hancúrozásnak, messzire figyeltek tátott szájjal, akár a vezényszóra, könyörgő, boldog vinnyogás tört ki rajtuk. Szellőpuhán úszott az anyaróka a kaszáló fölött, szájában nagy, vörösesszürke madár himbálódzott. Ölyv! Igaza volt a Jáger bácsinak. Látta, hogyan csapta be a róka a varjút. Döglöttnek mutatta magát. Bánhatta az a buta varjú. Az anya közönyösen lassított gyerekei mellett, mintha ott se lennének, a picik versenyt futottak utána. – Képzelődöm? – És képzelődés volna ez a lódobogás is, ez az egyre hangosabb szuszogás, s ahogy kiér a parthoz a Csillag, hátán a rendőr. – Igyál, az istenedet! Ne trüszkölj! – Fölnyerített a ló, mikor a kislány ruháit megszagolta.

A motoros meg a lovas rendőr furcsa páros az úton. Messziről nézve, mintha egymást üldöznék, de még nincs a mezőben senki, hogy fölnevetne vagy káromkodna, amint a motoros erőszakos berregéssel előreszökik, a ló megijed, megpördül, s lehagyja a gépet, Göndics beéri Haszonicsot, megáll, látszik a kormányról mutogató kezén, valamit nagyon magyaráz. Ha csöndes a motor, megnyugszik a ló, de ha beindul, újra kezdődik az odavissza, míg a Rókacsárdáig nem érnek. Haszonics beköti a helyére a Csillagot. Bár senki sincs az ivóban, Joó Béla kocsmáros nagyon elfoglaltnak tetteti magát, elmossa a tiszta poharakat is, a piros kockás törlőruhával nem létező morzsákat takarít a földre, üres hamutartókat ürít a szemétbe. Göndics nem szállt ki a motornyeregből. Köszön, megvárja, míg az őrmester visszaér az istállóból.

– Gyüjjön csak ide, Joó úr! Azt akarom mondani, Haszonics elvtárs szuvenir joga a lóhasználat, de csak abban az esetben, mikor egyedüli szolgálatra van beosztva.

– Értettem, Göndics elvtárs! – a cigarettát lassan, idegesen dugdosta meggyfából készült szipkájába –, csak azt nem értem, milyen joga van Haszonics elvtársnak az én lovamhoz?

– Azt mondtam, Joó úr!

– Teszem föl, máma segítenék anyáméknak behordani a szénát.

– Helyes. A széna kint nem rohadhat, de nem is rohadna kint, mert nem esik mostanában, azonban ott csúfolkodna petrencében a réten.

– Na látja!

– Ám az anyjáéknak van az az erős heréltjük. Máma Haszonics elvtárs velem lesz, fölösleges a ló, azt tesz vele, amit akar, de holnap ne lássak egy szál szénát a rétjükön, se az úton. A magukfajta már csak azért is gondatlan, pedig a nagybátyja takarékos gazda hírében állt valamikor, nem? Most meg gazos a kukoricájuk.

– A múlt héten kapálták.

– Nem érdekes, mikor kapálták, ne legyen gazos, az a fontos.

– Nem tudom, gazos-e, Göndics elvtárs, de az biztos, hogy a múlt héten kapálták, a lányom is segített. Iszen látja, öregek, az anyám meg az apám öccse…

– Megmondaná, az a maguk Joó Flóriánja mért nem nősült meg? Hogy egybe maradjon a birtok, nem? A föld miatt, ugye?

– Az ő dolga, Göndics elvtárs! Nem talált magához valót…

– A tizenöt holdra? Ezért lett maga kétlaki… Majd most egész nap szénát hord, persze. És ha az elvtársak erre járnak, megszomjaznak? Maguk még akkor is zárva vannak?

– Nyitva vagyunk. A Gizus kiszolgál… Délután meg a lányom…

– Mikor jön haza Marika az iskolából, Béla bátyám? – vonta magához a beszélgetést Haszonics. Kérdése nagyon célratörő volt, pedig úgy tűnt, baráti otthonosságát akarta kifejezni.

– Úgy kettő tájban.

Haszonicsot hátradöntötte az oldalkocsiban a megugró sebesség, fogta a fején a tányérsapkát, el ne repüljön, közben meggondolta magát, állszíját lecsatolta, sapkáját fejére rögzítette. A falu reggeli szorgoskodását, ezt az állati zajokkal, bőgéssel, röfögéssel, ugatással, nyerítéssel, kiabálással, káromkodással teli csöndöt széttördelte a motorbicikli, s a rendőröknek túl kellett harsogniuk az egész utcát, hogy megértsék egymást, így is csak féligmeddig, messzebbről jobban hallották mások, még az udvarokban is, hogy Göndics főtörzsőrmester a házak népét sorban káderozza, s ahogy ezt a bemutatást szitkozódásba változtatják a gulya gyűjtőhelyére, a templom előtti szederfás térre indított tehenek, üszők. Belehajtottak az óriási marhaközönybe, ahol a gazda már nem parancsol, a gulyásnak pedig csak arra futja az erejéből, hogy összeálljanak, s a két lelkes kutya csaholásától meginduljanak a legelőre. Hiába taszigálta lábszárukat az első kerék, a sárhányó, ráérősen mozdultak vagy lecövekeltek, dudált, erőlködött a motorbicikli, a szarvak a tányérsapkák fölött kocolódtak, báván és értetlenül néztek rájuk a nagy, üveges szemek, csatakos farkak korbácsolták a közéjük tolakodókat. – Ez a szolgálat is jól kezdődik, basszák meg! – Mindjárt leszarnak! – Ne hugyozz már, az anyád picsáját! – Héj, te hülye! – Szemen csap! Minek van itt maga, Gelencsér? – Jó reggelt, Göndics elvtárs! – Mondom, nem tud vigyázni? – Ne te! Neee! Rózsa! Vigyázat! Neee! Az anyád!

– Niezd a! Terus! Azok meg röndierek a! Gyün a Pukk! Ien evvee nem törüődök, abbisztos. Be küö harangoznyi az iskolába. Niezd a! otvan az az ujj röndier! – mondta Kityöri Ferkó a nővérének.

– Amellik a Jua Biela lovát eerabuata?

Bozóky József tanácselnök minden szippantástól köhögött, meglilult az erőlködéstől, könnyezett, de keze remegését nem csak a Munkás cigaretta okozta. Aláírt, ilyenkor reggel mindig aláírt, sajnos, még el is kellett olvasnia, micsodát. Komótosan betűzte a papírt, az ajkát is mozgatta közben, nyálcsöppeket simított el tenyere élével, utána meggondoltan nekilátott a B betű megszerkesztésének. Hiába vártak előtte, s mert senki nem mert szólni, előbb megrajzolta a B betűt a papír fölött, utána lemásolt, külön az o-t, a z-t, az ó-t, a k-t, az y-t, aztán a különálló betűket összekapcsolta; keresztnevével nem törődött ennyire, olyan nagy suhintással húzta föl az f-et, s olyan gyorsan, mintha nem is gatyázott volna ilyen sokáig, a nagy feladat végén a megkönnyebbülést a tintatartó vájatába helyezett tollszárral jelezte és az itatósnyomó billegetésével. Rágyújtott, harákolt, véreres szemei majdnem szétrobbantak, elhomályosodtak. – Kartársnő! – Tanácselnök elvtárs?

Az adminisztrátor, Takács Ilona, falubeli szegény lány, kétszáz százalékos éltanuló volt, ma is kiváló a zsinórírásban, és ráadásul szőke, mintha Bozóky Baba húga volna, ezért kap reggelente Negro cukrot. – Ugye, milyen finom, Iluskám, a torok kéményseprője. – Az adminisztrátor kicsit savanykás selyemcukorkát szopogatna inkább, és a torkának semmi baja, mégis ezt a fekete ragacsot kell megköszönnie, sőt kötelességének érzi megajándékozni a Jóska bácsit. A lány valahol legbelül érzi, ő az összekötő a tanácselnök és az emberek, a nép és a hatalom között, virágos inda, amint átível a szakadékon. Bozóky egyszer csak itt volt a háború után Büki jegyzőék lakásában, most meg már tanácselnök, tőle azt tudják, hogy Vorosilov csicskása volt, hogy kanász lett volna a széki majorban, azt mások mondják.

Jön Illés bácsi, a kisbíró, hozza a postáról a leveleket, a Szabad Népet és a megyei Dolgozók Lapját meg egy elvágólagos csomagot, SZIGORÚAN BIZALMAS. – Mi lehet ez a szigorúan bizalmas? – Plakátok. – És ezt honnan gondolja? – Minden aratás előtt küldik a szigorúan bizalmas plakátot. – Ja, a plakátok. Azt hittem, belekukucskált, itt ni, ezen a szakadáson. Milyen dús búzakalászok! Meg ez a marokszedő lány?! Meg ez a hatalmas kenyér a pántlikával. Na, nem gyönyörű? – Nekünk az idén másmilyen lesz. – Burzsuj kiütései vannak magának, Illés! Szimpozál a kulákokkal? – Vannak is nálunk? Nekünk még igazi kulákunk sincsen. – Hát az a vitéz cséplőgépes? Hát a molnár? A csárdás? Kulák, akire mondom. És hogy ne legyen ebben annyira biztos, még hogy nincs is kulákunk, mától kezdve Joó Flórián is kulák lesz, Joó Béla az, ha kibújt alóla, akkor is! Dupla kulák az egész família. Behordták már a szénát?

A rendőrök megálltak a tanácsházánál. – Ferikém! Összevissza lettél nyálazva. – Észre se vettem, az istenit azoknak a teheneknek! – Haszonics lapulevéllel akarta letörölni. – Hozzá ne nyúlj, te! Bűnjel! Ezt megkeserülik! Jó reggelt! Mi történik itt, kérem, Bozóky elvtárs? – Erő, egészség. – Haszonics új őrmester elvtársat leköpték a parasztok…

– Leköpték a parasztok?

– A parasztok marhái. Joó Flórián meg csak állt a kapujában.

– Csókolom, Göndics elvtárs! Nézzék, milyen szép plakátot kaptunk! És ez a marokszedő, mint az elnök elvtársék Babája, kicsit rám is hasonlít, ugye? Göndics elvtárs!

– Jaj, Ilonka kartársnő! Mostannék másról van szó, nem látja? A nyálról…

Molnár Sanyi meglepődött, hogy ott találja Pók Ilit a templomban kismise előtt. – Hogy kerülsz ide? – Suttogtak egymásnak, Ili simulékonyan, mintha máris a fiú karjában lenne, Sanyi a meglepődés erőltetett hangsúlyaival, zavartan. – Csak nem akarsz gyónni? Keféltél? – Megijedt a saját szavától is, hiszen már ott ült elöl a szentes Gizella, aki három kismisére való időt ájtatoskodott egyhuzamban, félórával előbb már ott volt, és félórával később ment el. Bár csak a gyerekek értették egymást, szentes Gizella nagyothallott, az öspörös pontosan öt perccel a mise előtt szokott megérkezni a sekrestyébe, néhány perc múlva, mégis félt Molnár Sanyi a mosolygó Kis Szent Teréztől, a nagy szemű Szent Antaltól, de leginkább az oltárkép Máriája miatt szégyenkezett, ahogy mintha Joó Mari nézné kislányos, ártatlan jóhiszeműséggel. Halk beszédük csak őbennük lett olyan hangos.

– Miattad jöttem.

Sanyi sietősen rakta ki az almáriumra a miseruhákat, alulra felejtette, amit először kell fölvenni, az inget, fordítva bújt a magáéba is. – Ejnye, ejnye – morgott az öspörös úr –, még mindig alszol… Vidd ki az ámpolnákat! – A kisebb borosat és a nagyobb vizeset az oltár jobb oldali vakablakába tette, s míg visszatért, addig a pap türelmetlenül dobolt ujjaival, s csak a végén vette észre, hogy a temetőt nézi. Eközben ministránsa a szőnyegben majdnem hasra esett. A szentélyből lepislantott a padokra, magasban érezte magát, szentes Gizella égett gerendaként meredt föl, mintha csupán a feje, az alsókarja meg a rózsafüzéres keze lenne a fából kifaragva, szemgödreiben két ácsszög villogott, kifelé szúrtak: – Együtt akartok fürödni? – Gondoltam, beszéltem, néztem, cselekedtem szemérmetlen dolgokat. – Cselekedtél? Magaddal vagy mással? – Ili az utolsó padból integetett. – Mi lesz, ha vihog? Ez mindig vihog. – Kedves híveim! Pók Ilona és ifjú Molnár Sándor úttörők az Isten házában paráználkodtak. A megszentségtelenített templomot a mai naptól bezárom. Kiközösítem, kiközösítem, kiközösítem a közösülőket, őket. – Ekkor botlott meg a fiú, s bemenekült a sekrestyébe. Elfordult a temetőtől az öspörös, fölemelte a négyzetesen fedett aranykelyhet. – Hányszor figyelmeztettem? Mindenki megmondhatja, mikor a fölszentelt ostyát a takarítólányok, köztük Pók Ilona, megették, és ifjú Molnár Sándor miért pirult el, mikor azt kérdeztem, hogy az illetlen ábrát ki mázolta a bejáratra? – Sanyi a misekönyvvel odaperdült a sekrestyeajtó csengőjéhez, meghúzta hosszú, hímzett szalagját, megálltak az oltárral szemben, együtt léptek föl a dobogóra, lerakta jobbra a misekönyvet, s visszafelé. – Megint integet. Szentséggyalázás! Mea kulpa mea kulpa mea makszima kulpa. – Emlékszel, tavaly milyen jót fürödtünk? – Ja, majdnem az egész osztály… Veled szerettem volna… – Fogd be a szádat! – Nem hallja senki. – És ha az öreg?… – Fürödjünk együtt! Gyere a kertünk alá, ha sötét lesz! – Inkább a füzesben. – Sötét lesz. – Letérdelt, hármat csöngetett. – Mi volt ez? – Odaszaladt az ámpolnákhoz, pedig a misekönyvet kellett volna átvinni balra, odaállt már az öreg, mérgesen nézte az oltárterítőt. – Ott leszek. Alig van víz a Hajagosban. – Nem bánod meg, elhiszed? Megmutatom, jó? Te is… – Fölmutatta az Urat az öspörös úr, összetörte az ostyát, szájában ropogtatta, hangosan kortyolt a kehelyből, kiöblítette, kiitta fenékig a bort. – Most már ne csöngess! – A Szűz Mária hasonlít Joó Máriára, Joó Mari hasonlít Pók Ilire, Pók Ili hasonlít Bozóky Babára, csak az szőke, minden nő egyforma… mégis a Pók Ilivel… – Az áldoztató rácsnál térdel a szentes Gizella, az öreg pap kifelejtette a miséből, csak akkor vette észre az asszonyt, mikor az egészet befejezte, s még a szenteltvíztartó is üres volt.

– Persze hogy nem talált magához valót. Ki ment volna ilyen mulyához? A Göndicsnek még ez is baj. Hogy együtt maradjon a föld… Aztán egybe maradt, de mire? Két tehetetlen… Én meg csak ennyit tudok segíteni. Behordjuk a szénát. A kétlaki most hosszúra állítja a szekeret, fölrakja a vendégoldalt, az ülésdeszkát, a nyomórudat. Hová lett a fenékdeszka? Flóri bátyám, mondom, hová lett a fenékdeszka? – Mit mondasz? – A fenékdeszka! – Ja? – Hozza már! – kiáltott Joó Béla. – A palláson. Likas a szin. A kisbíró aszonta, megbüntetnek… Nem lehet a pallásnak likasnak lennyi. – A kisbíró Illés magának nem parancsol. – Nem is az Illés monta. Az a Bozóky vagy a Göndics… tuggya a rosseb, ki monta, de a pallásnak nem lehet likasnak lennyi, ha már a palláson egy miarossebér is megbüntetnek, akkor a lik miatt duflán. – Ne törődjön azzal a lukkal! Szedje le róla a fenékdeszkát! – Flóri bátyja nem tudta eldönteni, menjen vagy maradjon, szinte megbénult indulófélben, két bögöly hajszolta egymást a feje körül, rászállt az egyik, majd a másik de észre se vette. Béla leengedte a deszkát, betolta a szekér aljára. – Nyomórúd, rudalólánc, rudalókötél, így ni. Nélkülem semmi sem megy. – Dehogyis nem megy… Itt vannak a rendőrök a tanácsná motorral. Alig tuttak a gulábul kikeverennyi. – A Göndics meg a Haszonics. – Tudom, hogy a Göndics, de a másikat a rosseb se ismeri. – Haszonics. – Majdnem elütötték a teheneket, de a gulát azt nem lehet elütnyi. – Joó Flórián az egész napra való beszélgetését befejezte. Unokaöccsének eszébe jutott a pletyka. – Még hogy az én anyámmal, ez? A sógorával a Joóné!

Fölültek, megmozdította a gyeplőt. A Csillag olyan jól eltanulta, hogyan kell viselkedni a hámban, egyszerre indulni, azonnal fölismerni a terhet, s ahhoz alkalmazkodva, nagy erővel vagy könnyedén megtenni az első lépéseket, most úgy nekiugrott, mintha semmi se lenne mögötte, mintha most is Haszonics ülne rajta. Húzta a párját, az öreg ló istrángja megengedett, a kocsis a fiatalabbik fékszárát visszahúzta, ostorral nógatta a másikat. Rétre lejtettek az akácos kertek, közbül a szántóföldek sávosan, ahogy gabonát, kukoricát, répát, krumplit vetettek, ültettek egymás mellé a felső és alsó dűlőben, hamvas káposzták kéklettek alattuk, középen a tagút olyan széles, két szénásszekér is elférhetne egymás mellett, persze ilyen terebélyes rakománnyal nem szoktak előzni, szemben is a szélig kerültek, mint most az üres fogattal, ahogy Gazsiék jönnek, és egész szénahegyet húz maga után a két muraközi. Ráfeszülnek a lovak az emelkedőre. Most meg kell kérdezni, jó száraz-e, hozzátartozik a köszönéshez, persze hogy száraz, különben nem gyűjtötték volna össze, eső nem esett, hát nem ázhatott be a boglya, de célszerűbb a kérdés: – Hányadik forduló, szomszéd? – Szomszédos a két család rétje, nagyjából egyforma nagy, az elején selymeset terem, beljebb, a kenderáztató mocsoláknál már sásos, a végén szittyós, ritkásan nádas, szőrös mocsári lapu feketedik azon a szénásszekéren, melyet a nagy esők idején ökrökkel lehet csak kivontatni vagy petrencerudakon cipelni az ingoványból szilárdabb területre, hogy ott rakodjanak. Elég értéktelen ott a rét, mégis hiányozna a barkás liget derűje, s mikor a délután közepén odaérnek a kaszások, jó a bokrok között uzsonnázni, szalonnát, aludttejet. Alkonyatkor a Hajagos partját vágják, ma is majd onnan fordulnak utoljára Joóék a Csillaggal meg a Babával.

– Nem tetszik nekem ez a Csillag – mondta Joó Béla magának –, elrontotta a rendőr, parádézik a hosszúszekérben. – Ahol a tagút a legmeredekebb, a Csillag vágtába kezdett volna, a Baba kényszeredetten követte, csánkjáig verte a hámfa lába szárát, szaporán nyikorgott a kerék, csörömpölt a rudalólánc, csattogott a fenékdeszka, előrecsúszott a nyomórúd. – A vasvellák! Hallja? – Fogom – motyogott Flóri bácsi. Odaálltak rakodni, Béla fogadta a szénát, helyére gyűrte, egyengette, mind a négy sarkon szögletet kanyarított. Nagybátyja bárminek nekilátott, gépiesen csinálta, mintha dolgába lenne csukva, most is csak a villa hegyére nézett azon az íven, amely a petrencétől a szekér tetejéig tartott, az egyforma adagokat ugyanabban az ütemben dobta Béla elé. – Szomjas? – Nem iszom, nem eszem – válaszolta volna, ha megkérdeznék. – Nem érek rája.

– Csak a szovjet nők lehetnek ilyen szép szőkék – mondta Haszonics a tanácselnöknek, aki nagy itatóslappal törölgette a rendőr zubbonyáról a tehenek nyálát. – Igazán hasonlít a plakátra a lánya, Bozóky elvtárs?

– Ha Ilonka kartársnő mondja, igaz lehet. A Baba is szőke. Én azt nem tudhatom, de az biztos, hogy a szovjet nők ilyenek, láttam közelről, egészen közelről, mikor Vorosilov csicskása voltam. Nézze! – előhúzza pénztárcájából a fotográfiát. – Kopott már, persze, régi, de azért fölismer bennünket, ugye? Ő a hadvezér, én meg ez. – Hüvelykujjával eltakarta magát, Haszonics elvette a képet, gondolkodott, a fölismerhetetlen alakot próbálta azonosítani, mégis, honnan kerülhetne hozzá másképp ez a fénykép?

– Egy harcban edzett élet darabját tartom a kezemben, hősnek kellett lennie, Bozóky elvtárs, hogy olyan nagy hadvezér csicskása lehessen, mint Vorosilov marsall, ha én a marsall elvtárs helyében lettem volna, egy Katyusát vagy Szonyecskát sem felejtettem volna el a kitüntetés mellől.

– Jól monda, Haszonics elvtárs!

– Most büszke lehetne, ha szovjet lánya is volna. Szonja Bozókája! Szép szőke Szonja Joszipovna Bozókája!

– Hát igen. Büszke… Ilonkám! Kínáld meg az elvtársakat! Mit kérnek az elvtársak? Inkább menjünk mihozzánk! – Nagyon kedves. – Induljunk, elvtársak! Göndics elvtárs? – Kevés az időnk, meg kell beszélnünk a helyzetet. – Minálunk a legnyugodtabb a helyzet, Göndics elvtárs! Egy kis harapnivaló… egy kis vérpezsdítő…

A volt jegyzőlakás a tanácsház hátsó traktusa, az L alakú épület hosszanti része. Ahogy lépegettek, két szokatlan jelenség osztotta meg a rendőrök figyelmét. Göndics a csökött szilvafához kötött tehénre kérdezett: – Végre van hajtva? – Lefoglaltuk adóba. A Molnárék ennek a tejét vizezték. – Így kell csinálni. De visszaadják, ugye? A tej az népgazdasági érdek. – Ismerem a helyzetet… Molnár délutánra behozza Ilonka kartársnőnek a rejtegetett összeget, hazaviheti a tehenét, megfejheti, és aztán most már garantáltan tiszta tejet ad le. Kidoboltattam, még akkor is, ha nem vizezték. – A szilvafa kérge síkosan ragyogott a kötelektől, s ahogy a végrehajtott állatok a nyakukat dörgölték hozzá, tövében ledöngölték a földet, gyökérig legelték, most hiába nyújtózkodik a zöld eleségért a zsemlyeszínű állat. Az udvar sarkában, a gyümölcsösben, a napos gyöpön Bozóky Baba sütteti magát fürdőruhában, nem látnak oda az utcáról, az iroda ablakából. De most a csizmák belerontottak az édeni titokba, ahol csak a nap pásztája, a piros cseresznyefüggő lehetett odavalósi, s az értett lány; sűrű szőke haja elomlott, szétvetett lábai lazán álmodoztak a barna pléden. Haszonics a dombok közé felejtette magát, ahol a fürdőruha sárga szirmai összegyűrődtek, s ráfeszültek a tenyérnyi dombra, fölvonultatta képzeletét a perspektívában megrövidült nyakig, odakívánkozott, ahol a lesütött szem, a mosolygó arc, a fölvetett áll a melltartóval meghúzott keblek völgyébe ékelődik. – De szépen gondozza a tehenét a molnár, Bozóky elvtárs! – A tanácselnök azon mesterkedett, hogy lányáról Haszonics figyelmét elterelje, szorosan mellé oldalazott, egy szuszra sorjázta a gondokat, míg az üveges verandába értek. – Most még ráér Molnár Sándor a tehenét vakarni, szappanos vízben mosni a farkát. De ha az őrlés elkezdődik… – Hogy érne rá?! És a tűzrendészet? Ellenőrizték? – Azt mondta a kisbíró, ő oda többet nem megy, Göndics elvtárs! Mert hogy kidobolta, ki lettek hirdetve a tejjel, és ez a tehén ráadásul, ő oda nem megy, meg merték fenyegetni. – Göndics is elfeledte Bozóky Babát. – Lesújtunk rájuk.

A bejárattal szemben, a tükör fölött fácánkakas pompázott, alatta faragásos asztal, mindegyik lába oroszlánfejben végződik, sörényét megnöveszti a díszterítő rojtja. A nyitott szobában ugyanaz a stílus, a jegyzőék csak az ágyneműt vihették magukkal. Dísznövények és csendéletek: dinnye meg szőlő, nyulas, fácános vadászzsákmány a véres hóban. – Vadászik, Bozóky elvtárs? – Nincs nekem arra időm, Haszonics elvtárs… nem hagyja az osztályharc… a béke… – s a tonettszékre mutatott: – Tessék leülni! – Háttal a bejáratnak, szemben a tükörrel, melyben csak a fák derekától fölfelé lehet látni. – Bezzeg a jegyzőnek maradt ideje népnyúzás közben. Így ni!… – s kihúzta a sublótból a vadásztársaság csoportképét. – Ez itt a Büki jegyző. Azt mondják, olyan rossz lövő volt, hogy minden nyúl feléje futott a körvadászaton, mégis itt ez a legközepén a Büki jegyző, a nagyságos úr! Elvtársak! Leföstette magát a jágerral, látja, ott a bokorban a jegyző, a szarvasok nyugodtan ihatnak a Hajagosból, a fák mögött az a ház meg a Molnárék malma. – Élethű, kérem szépen. – Ügyes ember a Jáger, mondtam is neki, fösse la Rákosi elvtársat ide az irodába, aztán tudja, milyenre csinálta? Ne merjen többet ecsetet a kezébe venni, aki Rákosi elvtársat nem élethűen fösti le. Csak az urakat tudja? Betettem a kamrába, meg se merem mutatni magának. – Rákosi elvtárs a kamrában? – Mit csinálhattam volna, Göndics elvtárs, Ferikém? Ott legalább nem gyalázza meg senki. A fiát meg taníttatjuk Sopronban. – Erdész akar lenni. – És ott folytatja, ahol az apja abbahagyja. – Nem tud az fösteni, Ferikém, Göndics elvtárs. Irmám! – Bozókyné zöld butykost hozott kupicákkal, füstölt sonkát házi kenyérrel. – Egészségünkre! Jó étvágyat!

– Azannyát! – csettintett Haszonics. – Amindenit! – Bozóky Baba emelkedett a tükörben, ahogy jött föl a lépcsőn, cukorkás ajka elvékonyította köszönését. – Csókolom! – énekelte, egyszerre tűnt félszegnek és magakelletőnek. A fölálló Haszonics eltakarta a lány tükörképét, visszafordult, kezet nyújtott a levegőben, de Baba épp akkor libbentette meg a haját, s oldalra nézett.

– Üdül a lányom.

Fürdőruháján mozgolódtak a virágminták.

– Egy kis szabadság.

Puha neszek kunkorodtak a szőnyegen a mezítlábától.

– Legalább kipiheni magát a nagy munkára.

Könnyed áramok selymezték a bőrét, farán, derekán, melltartópántján összesűrűsödtek, szétszóródtak váll- és nyakívén a fény-árnyék vibrálásban.

A délelőtti naptól fölhevült a Puck márkájú oldalkocsis motorkerékpár minden alkatrésze, a benzintank Göndics legérzékenyebb szervét sütötte, csizmaszárából zsírt fakasztott a működő motor, Haszonics csak akkor kapaszkodott, ha muszáj volt a gödrök miatt, most, mikor áttértek a malomútra, fogódzkodott, elengedte, odanyúlt megint. Jobb volna most már gyalogosan, de a főnök tudta leginkább, az erőszakos túráztatásnak milyen hatása van, különösen Molnárékra, távol a falutól. 45 nyarára emlékezteti őket, mikor kétszer betörtek hozzájuk a ruszkik, s lelőtték kutyáikat. – Szovjet katonaruhás rablók voltak azok. – Göndics megállt, hogy a csöndből félelmesebben búgjon a gép. Molnár Sándor abbahagyta a vizeskerék javítását, előbújt. – Mariska! Hallod? – Felesége kinézett a padlásablakon. Lustán föltápászkodtak a komondorok, rávakkantottak a zajra, hánytorgó bundásan gomolyogtak az út felé. Úgy magasodott a malom, mintha kastély volna a park közepén, messzebbről magas fehér falak, hatalmas tömbben a zöld, közelebbről az ép vakolat világítását beárnyékolta a kikezdett, malterfoltos bazalt, kisült moha rozsdásodott a cseréptetőn, a tűzfalon két négyszögletes ablak feketedett, egyikben megjelent valami piros karton.

Göndics emlékezhetett volna 1948 nyarára, első szolgálati évében itt nem akadt semmi rendeznivaló, csak a malomellenőr járt ide, mint hivatalos személy, ő is hagyta egyszer, hogy ne engedje be a molnár a tiszta padlójú épületbe, mert bevinné a sarat. A malomellenőr még halászni is hívta Göndicset, együtt halásztak a malomtóból az őrlésre váró parasztokkal, nyárson sütötték a keszeget, a pontyot, az égő szemű molnárné mónárpogácsával kínálta őket, de megfordult a világ, az az elherdált liszt most bekerül a népgazdaság vérkeringésébe. Halászni tilos!

– De ezek nem felejtik a halászlé ízit, fogadjunk, őrmester elvtárs! Majd most benézünk a födő alá. Igen? Na, aki ilyen finomat ebédel, az reggelire pontyot sütött, ugye? Ahelyett hogy telimernék a hordókat. Kétszáz liter a tűzrendészeti szabály… Hogy van elég víz a tóban? Ott van, de a hordókban nincs. Egy tűzhöz a kétszáz se lenne elég, elsősegélynek legalább négyszáz liter. Csáklya? Tűzcsapó? Az van, de minek, ha üres a hordó, he! Leégtek a harmincsas években… Molnár! Nem hagyná abba a siránkozást? Gyakorlottak a tűzesetben… Mért ne gyújtogatnának megint? Ja! Akkor a maguk kára volt, azon is meggazdagodtak, ha a vám tizenkét kiló, akkor maguknál tizenöt. Ne mondja! Folyó évben el lesznek véve. Ránk ereszti a komondorait? A vadászterületre?

A két komondor veszett ugatással hullámzott feléjük, elhallgat a motor, lőállásba feszülnek.

– Tűz!!! – kiáltja Göndics, fölbukik, nyekken az egyik a másik után, megpördülnek és elterülnek hörögve, vér szivárog bundájuk alól. – Az anyjuk istenit! Az anyjuk keserves úristenit!

– Ránk uszították a kutyákat! A rendőrségre?!

– A kutyák! Mit csináltak a kutyák? Úristen! – sikoltozta az asszony. – Gyilkosok! – rázta az öklét. – Jaj, a kutyák! – letérdelt, verte a földet. – Átkozottak! Piszkos komonisták! Dögöljetek meg, rohadtak! Rohadtak!… Jaj nekem… Sándor!

A férfi halántékához tapasztotta ujjait, kihullott a szekerce a kezéből, s megfordult, görnyedten vánszorgott ez a magas, korán őszülő férfi, ment, mint aki várja a tarkólövést oda a föltűrt gallér meg a svájcisapka közé.

A déli harangszó kicsalta a kapuba Tódor Henriket. Nem szólták meg, a nyugdíjas kőfaragó és leváltott párttitkár látványosan végigunatkozta a dologidőt, az a veteményesre, kevés kukoricára, krumplira, répára való asszonyi juss még szórakoztató kapirgálásra sem volt elegendő. Állt a kapuban, leült az árnyékos padra, sétált a határban, különösen akkor, mikor a szántó gazdáknak is jól esett megpihenni, politizált, s nem úgy szidta a rendszert, mint ők. Elmondta, mit olvasott a Népszavában, mint egykori szervezett munkás, újság csak neki járt a házhoz, meg sánta Palinak a Magyar Nemzet. Hazaindították a mezők népét a harangok, elkezdődtek az iskolások befejező órái. És most éppen arra várt Tódor Henrik, hogy Molnár Sanyit el ne szalassza, kölcsönadja a pénzt, ami miatt tehenüket lefoglalták adóba. Mikor Illés kisbíró a Molnárék jószágát a tanácsra vezette szégyenkezve, mint az elfogott tolvaj közszemlére bocsátott prédájával, csak annyit mondott – Ötszáz! – Ennyiért lehet kiváltani, s megint segítene a kőfaragó nyugdíjából, abból, amit pesti gyerekeik küldenek a konyhára havonta. Elsétált az iskoláig, kihallatszott a Béketábor legyőzhetetlen. Sánta Pali, a legelső hazatérő, bodzaággal csapkodja az anyakecskét, a temető orgonasövényétől alig mozdul az Ellus, gidái két lábra állva csipkedik a magas leveleket, szívderítő piruetteket alakítanak, mégis inkább vesszőt tör Tódor Henrik. – Menjetek, nee, tee! Megéri ez a vesződség magának?

– Márt hogy mondhat ilyent, kérem? Úgy veszem észre, nem olvassa figyelmesen az újságot, vagy többet hazudik a világ proletárjai egyesüljetek Népszavája az én Magyar Nemzetemnél? Csak az én hírlapomban olvasható, milyen hatásos a kecsketej a rádióaktív sugárzás ellen? Mindennap várhatjuk az amerikai atombomba bevetését Kóreában, Makkartur tábornok zsebében hordja a végrehajtási utasítást, csak a megadott jelszó, és Tódoréknak egyetlen korty kecsketejük sem, mondhatnám, egyetlen csepp sem áll rendelkezésére arra az alkalomra, mikor a közeli Magasbakonyban megsemmisíti a Vörös Hadsereget az Uesarmi. Márt pediglen a falu lakossága ellen való vétek, hogy ez a Bozóky József tanácselnök, akinek ön is elhiszi azt a lódítást, miszerint Vorosilov pucerja volt, akinek módja lenne elrendelni a kötelező kecsketartást, ahogy a ricinust kivetette a párásztokra, de akkor márt nem kérdés a székrekedés, kérem, fosás, reterátproblémák, akkor nemcsak mi élnénk túl a harmadik világégést magtalan nejemmel, ami már magának is mindegy, ugye, kérem? De ezeknek a gyermekeknek, itt az iskolában, akiknek a béketábor legyőzhetetlen, a béke útja biztos út lehetne, nem mindegy, kérem.

Ottfelejtették a kecskéket, sánta Pali csak Tódorék kapujában vette észre, hogy majdnem hazaért állatai nélkül.

– Azt tetszett kérdezni, megéri ez nekem? Láthatja, minő szórakoztató. Kihajtok a sertésfertőhöz a páskomban, finom, gyenge akácaleveleket csipegetnek a kecskéim, kérem, kifekszem a napra, ámbárt ilyen cudar melegben fönségesebb az árnyék, még azt se bánom, hogy a maguk kanásza elkunyerálja az összes dohányomat, mondtam is neki, sajnos akkor a váci börtönben csücsült, mikor én valódi macedón dohányból sodortam, mire kiszabadult, arra meg itt ez a máhorka, hát érdemes volt elmetszeni annak a nem tudom hova valósi legénynek a nyakát, kérem? Szerényebb érdeklődésemre sem szokott válaszolni, miért is mondana valamit éppen erre? Csippent a nikkeldóznimból, melyet úriszabó koromban vásároltam a székesfővárosban a kommün alatt, csak egyet csippent, de akkorát, hogy elég egy cigarettára neki, és tudja, kérem, micsoda morbid áttrákcióval szeretne dicsekedni? Visszájáról veszi be az égő szivarkát, nyelvével megforgatja, azután kiengedi az orrán a füstöt, valóságos kémény az a borvirágos orra, kérem. Nem én okoztam, mit ne mondjak, hanem ennek a Joó Flóriánnak a novája, aki, ön a megmondhatója, hányadszor fordult a szénásszekérrel máma, látszik, az unokaöccse nem ér rá, ilyen magasra rakták ennek a két gidránynak, vagy nem tudom, milyen fajta parádés lovaknak a hosszúszekeret, mígnem belerokkannak, de Joó Bélának muszáj estére a Rókában kiszolgálni a spricceremet, ha éppen nem kellene most is.

– Vége a tanításnak.

– Pontosan egy órakor tálalva van minálunk, merem remélni, Méri mellőzi kedvenc süteményét, a képviselőfánkot, melytől…

Tódor Henrik otthagyta sánta Palit, akit csak hivatalos iratokon vagy címzettként neveztek Lajtha Pálnak. Molnár Sanyi elszökött biciklijével a csoporttól, meg kellett állnia pár száz méterre tőlük a Tódor bácsi mellett, néhány szó után zsebre gyűrte a borítékot, s meglódította magát egyenest a tanácsra.

Haszonics fölemelte a fedőt.

– Csak nem bablevest főz? Bizony, bablevest érzek, a legkedvesebb ételemet, Gizus. Nekem jobban tetszene a Gizella, ugye, milyen komoly, de higgye el, mégsem illik magához, Gizike.

– Jaj, csak Gizellának ne tessék hívnyi, Haszonics elvtárs! Tetszik tudnyi, nem hallott róla? van ám a faluban egy szentes Gizella, nem is tudam, hány éves, mindig ojjan öreg volt, mint mast, mikor első áldozó voltam, és kaptam emlékbe egy képet, a Szűz Szent Imre herceget, akkor is lehetett már vagy hetven, de annyi mégse, akkor már százéves lenne vagy több. Szépen kérem, Haszonics elvtárs, mongya csak aszt, hogy Gizus, valami rosszra gondolnának, pedig a Gizike ojjan kedvesen hangzik.

– Szeretné?

– Ugye a Gizi meg ojjan, mint a Tódor Gizi, Pesten volt cselédlány, ott érte a szégyen, haza is hoszta a Pityukát, a Tódor néni nevelte, Haszonics elvtárs nem ismerheti, mert a Gizit elvette valami Aszódi, asztánnék elvitték motron a Pityut.

– Szereti az állatot, Gizike?

– Látná a Sajó kutyánkat, Haszonics elvtárs! Igen szeretem asztat, a Sajó az meg engem, ha látná, mikor gyüvök a Rókába minden reggel, máma is a falu végirül kellett visszazavarnyi, megdobtam szegént, csak akkor ment haza, aztánnék majd megint vár, csak a vadőr le ne lőjje, mert a határban tilos! Nem egy hűséges állat, Haszonics elvtárs? Magának meg úgy örültem, jaj, de örülök, mikor a Béla bátyám Csillaggyát lovagojja, montam is, aki ennyire szereti a lovat, az rossz ember nem lehet, de én a virágot is szeretem, persze, láthassa, milyen szép virágokat tettem a vázájába.

– Azám! A nemjóját! Meg se köszöntem, most jut eszembe, ugye, olyan sok a munkám, meg se köszöntem. Otthont teremtett ebben az idegenben, fölvirágzott otthont egy agglegénynek.

– Agglegény lenne a Haszonics elvtárs? Ne tessék mondanyi. Egyedül nem jó, azér nem panaszkodok, itt van a Róka, az italbolt, ez a kedves család, a finom koszt, a főztöm.

Haszonics a levesbe kóstol, fújkálja a babszemet a fakanálon.

– Behabarhatjuk.

– Jaj, de egyforma a szánk íze, Haszonics elvtárs! Maga is, mint a Béla bátyámék, szegénynek meghalt a felesége, beleesett a kútba. Mi volt itt? Azóta a Béla bátyám ojjan egyedül van, mint az ujjam, e! Ha a Marika itt hagyná a házat, nem is merem elképzelnyi, de az a szerencse, nem veszik föl a hogyishívgyák polgáriba vagy mibe, mert kulák is lehetne a Béla bátyám, ha nem állítják át dolgozónak, majcsak megleszünk hármasba, Marika már mast is sokat segít nekem, de főznyi aszt még nem tud.

– Mi lesz a második fogás, Gizikém?

– Ja, aszt meg kell még melegítenyi, a tennapi túrós mácsik. – Színültig merítette a nagykanalat, szürcsölt, és megkínálta a rendőrt. – Máma jobb lesz, mint tegnap, Haszonics elvtárs!

– Magának Ferenc, Gizikém, vagyunk mi olyan jóban, aki ilyen finom ebédet főz nekem… túrós metélt pirított szalonnával…

– Béla bátyám is úgy szeretné…

– Nincs szalonnájuk?

– Jaj, ne tessék megharagudnyi, ojjan nehéz kiejtenyi, hogy Ferenc, mert tetszik tudnyi, a kérőm is Ferenc volt, köll a fenének, aki esküvő előtt aztat akargya, én rendes böcsületes lány vagyok, még aszt hogy ojjant? Hiába monta, nem láttyák meg rajtam, nem húzzuk-halasztyuk, de a mejjes Pannit is mekkora szégyen érte, amikor hét holnapra gyütt a gyerek, monták is, a mejjes Panninak szürke kosztümbe kellett volna eskünnyi. Aszt ígérte a Ferim, mehetünk a paphoz, mihejt kihirdetnek bennünket háromszor, három hét múlva, Gizikém, de addig csak mast az eccer, lehet, az idesanyám megbocsátotta volna, egész idő alatt nem jött be a szobába, de én nem és nem, pedig de szép ember volt, mer nem idevalósi, tuggya, a falusi legények nem teccenek annyira, ideasnyám, az ides aszt szokja mondanyi idesapámra, azér lehetett annyira szeretnyi, merr nem volt idevalósi, elvitték az oroszok Szibériába.

– Éhesek vagyunk, Gizikém! Tudod mit? Az annyát ennek a vekkernek, hogy szalad az idő? Szóval kérem szépen, a szobámba két poharat tettél, igaz? Azt jelenti, ott a helyed az én szobámban. Ne utasítsál vissza, kérem szépen! El se hiszed, milyen nehezen megy le a falat, ha maga eszik az ember.

– Meg lehet asztat szoknyi, Haszonics elvtárs. Jaj, ne tessék elkeserednyi, de ojjan nehéz aszt nekem kimondanyi, hogy Ferenc. Én mindig állva eszek.

– Csak most mondod, hogy ki lettél zsákmányolva?!

– Hogyan mondhatott ijjent? A Béla bátyámék jól bánnak velem, de hát ez a kocsma, meg ez a konyha, meg az állatok, mast is eggyik szemem az ajtón, a másik meg a sparhejten.

– Húsz perce értem haza. Ha nem itt lenne a házam, azt hinném, ott lakom, ahol a madár se jár, a világ végén.

– Az igaz. Ilyenkor nem szoknak jönnyi, de az nem bisztos. Szegény Béla bátyám meg horgya a szénát.

Gizus ágaskodott, hogy a kredenc fölső polcán az ünnepi tányérokat elérje, szoknyája térdhajlata fölé húzódott, s mikor a mély- és sikértányérral leereszkedett a székről, Haszonics föllátott addig, ahol a bugyit már észre lehetne venni, olyan holdvilágsápadt volt ott a Gizus bőre, mint a taplónak a fán, ha alulról nézik.

– Várjon még, Haszonics elvtárs, vagy inkább aszt ajállom, mennyen ki a kocsmába, csinyájjon magának fröccsöt vagy igyon valamit, majd asztán szólok.

Nem is csúnya, gondolta a söntéspultnál, poharát a kampós mérővel teletöltötte, ja, előbb rumot ittam, majd azt, de most ezt, ennyi nem árt meg, sőt. Molnár kutyái! Egészségemre! Nem olyan csúnya, sőt még leginkább, kérem szépen, majd mindjárt nem fecseg annyit, ez azt jelenti, Ferikém, tíz percen belül el lesz véve a szüzessége.

Joóné nászajándékából gőzölgött a bableves, az alpakka merőkanál nyele szétszórta a világosságot, ahogy a delelő nap besütött a szobába. Haszonics kiengedte pisztolyos derékszíját, Gizus szolgálatkészen nézte, sugárzó bizalommal várta a jó étvágyat. S egyszerre hatalmas kéz nyomta hátra a fejét, csípőjét előretolta, rászorította a feszes nadrágra. – Elkaptalak! Nem menekülsz, tee! Ezt neked… ezt… – Jaaj, nee! Gyühetnek… ja-jajj-ja-jajj! Ferikém… Feri… nem szabad… nem … jaj nekem… könyörgök. – Csönd!!! Pofa be! Nesze! Nesze! Ott… az… az… Nem is volt szűz, a kurva anyját! Mért hazudtad, Gizus?! Hahha-ha-haha-hahha-ha, Gizus! – Mit csinált belüllem, Haszonics elvtárs? Belém engedte. Nem akarsz mondanyi semmit? Csak aszt, Ferikém… csak asztat…

Molnár Sanyi a japánbirsbokornak döntötte biciklijét, hogy tehenüket elkösse a szilvafától, de odacsábította az érő cseresznye a sűrű bozóton túlra, hiszen nincs az udvaron senki, Bozókyék a hátsó utcára nyíló kerítéskaput beszögelték, a lakás is csöndes, a bokrok meg azonnal eltakarják.

– Sanyikaa! Ne félj! Nem bánt a néni.

Szaladt volna, de lábai elgyöngültek. Nemcsak Bozóky Baba álmatag hangja lepte meg bénítóan, hogy most lopáson érte, gyónni való torkoskodáson, még nem is szakított egyetlen szemet sem, még magyarázkodni lehetne, hogy pössenteni kellett, de képtelen szólni, csak állt és nézett, elpirult-e vagy sápadt, maga sem tudta, mit okozott arcán a látvány; milyennek látszik? Biztosan idétlennek, rakás szerencsétlenség minden tagja, bumfordi és esetlen, mintha ő lenne meztelen tetőtől talpig.

– Sanyika, ne félj! Nem bánt a néni.

Ezt élték át a pásztorgyerekek, mikor Szűz Mária megjelent nekik mennyei fényességgel? Nagyon távoli az öspörös úr meséje ehhez a mostani jelenéshez, amint a nagylány kihívó pucéran szól rá a barna plédről, ültéből nyújtózkodik feléje.

– Gyere, Sanyikám! Nem bánt a néni!

Kiskorában fölmászott a kamrájuk ablakánál a fára, s meglátta anyját a lavór fölött, onnan fehéredett a félhomályban, mint a kelő kenyér feszes domborúsággal, gyöngéd hajlatokkal, akkor, még kiskorában, gyorsan leugrott, elbújt, sokáig nem ment be a malomba, mert mintha anyja meglátta volna, pedig csak szokásból mászott a kőrisfára, csúcsa volt az ő kilátója, mégis a kamrahomályban vette észre a legmesszebbit először, ruhátlan asszonyt, ahogy rejtekben mosdott, s amint egyik lábát fölemelte a vízbe, elváltak törzsétől a keblek, abban a hosszúnak tűnő pillanatban már nem is az ő édesanyja szappanozta az alsótestét, hanem valaki más, minden kívánatos nő egy személyben, akkor csodálkozott el, azóta foglalkoztatja, amit a ruhák takarnak, és megnősül majd, ha nagy lesz, és nem kell véletlenül sem leskelődni és szégyenkezni. S az se bűn, ahogy most odaviszi a lába Bozóky Babához, amint a kígyózó kar csavarodik feléje, akaratlan ereszkedik le hozzá, guggol, leül, melléje fordul, már csak a nagylány arca, amit beláthat, pici csóvák villódzanak szeméből, s ibolyaszínű bájjá homályosodnak.

– Ne félj, Sanyika! Nem bánt a néni.

Egészen más, mintha a fülledt pajtában képzelődne, ez a csiklandozás inkább ahhoz hasonló, mint mikor fölveszi a frissen vasalt inget, s átjárja egészen a vaslap selyembe áradt forrósága, s ahogy a kora reggeli félálomban ölébe szorítja a dunyhát, olyan és mégsem, mert szapora lélegzet fújkálja pihéit, s az ujjak belsejében kutakodnak, tenyér feszül rá, s lehúzódik egyre szorosabb tapadással a hátgerincén.

– Jó neked? Nézd meg!

Baba kihullámzik alóla, nyelvével szívet köröz a homlokára, szája alá komorul a nyak, kipattannak arca alól a mellbimbók, lecsúszik a csípő partjáról. Ismeri, milyen, mikor a sodrás hullámokat sűrít a Hajagosra, s kibukdosnak a vízinövények, most mintha egyetlen nedvdús bíbor levél csillámlana a mélybe vesző bolyhos szárról az áramlásra feszülve, mégis itt ez a legeslegelső bőség, ez a még sohasem volt nyirok- és vízililiomillat, kesernyés diógerezdíz. Ehhez képest idétlen s nevetséges a lányok szoknyája alá nyúlni, szőrüket huzigálni, röhögni a sivalkodáson s a bunkó Horváth Karcsi vezényletére kirázni a patkolószínben.

– Gyere, Sanyika! Ne siess! Így… így… jó a kisfiú… lassan… jó a kisfiú… jó ám…

Mint mikor azt álmodja, belemerül a malomtóba a zsilip előtt, a legmélyebb részen, teljesen elborítja, maga is vízzé változik, olyan ez most is a széternyedő, gyűrűbe fogó húsban, ahogy szívja, szorítja, anyásan csókolgatja.

Akkora gödrök mélyülnek a komondoroknak, akár a temetőben, az egyiket legalább másfél méternél hagyta abba idősebb Molnár Sándor, mikor előbújt a talajvíz, sárossá áztatta az aljat. Ez a Tisza kutyáé, a másikat a Szultánnak kezdi. Kemény, száraz földbe vágja a csákányt a nyírfa alatt, kiméri a nagy téglalapot, lapátol, gyökerestül dobálja rakásra a göröngyöt, száját összeszorítja, ütemre nyög és sóhajt. Felesége szótlan a tetemek fölött, mintha legközelebbi hozzátartozói temetésére várna, de ura kíméletlen hallgatása, vak és süket dolgába feledkezése elparancsolta az útról, fölemelte az elejtett ácsszekercét, bement a házba. Mintha ő is elvesztette volna a hangját attól a siránkozástól, átkozódástól, melyre már nem mert emlékezni, inkább a félbehagyott takarítást folytatja a malom fölső szintjén, letörli a pókhálót a falról, az ácsolatokról, söpréssel és a fölmosóvödör zörgésével oszlatja a csöndöt, ami a kutyák után betöltött mindent. Sándora alig látszott már ki a földből, eltűnt svájcisapkásan, ha a csákány sújtása lehúzta, s kinyújtózott a gödör széle fölé a lapáttal. Alig járnak feléjük, ilyenkor ki őröltetne? De ha valaki mégis megkérdezné, mi történt, ki volt az a megátalkodott, nem kapott volna választ, a madarakat is elhallgattatta a hőség. Lejjebb nedvesebbek a hantok, az utolsó csapásokra itt is kibuggyan a víz, pocsolyává szélesedik a vékony erekből, fröcsög, cuppog a sár a bakancstól, ásójával takarossá egyengeti az oldalakat, s kidobja szerszámait a gyöpre. A két kutya olyan egyformán fehér, szemük fölött csupa bunda, hogy csak a gazdáék tudták megkülönböztetni őket viselkedésük szerint, a Tisza nyugodtabb, mindig a Szultán kezdte az ugatást, utána erősítette hozzá a hangot, az acsarkodást, mögötte rohant az idegenek felé, s megállt a Szultán épp itt a nyírfa határán, mintha valaki láthatatlan póráza rántotta volna vissza, rettentő vicsorgásba váltott, Tisza vadabb lett párjánál, annyira fölmérgesedett. Másoknak csak a molnár kutyái voltak, őrlés idején a bejáratnál zörgették láncukat, s nagyokat tudtak bóbiskolni. Molnár Sándor belemarkolt az egyik nyakán a bundába, aztán a másikat húzta a gödörig, s befordította, megzökkent, mint a ledobott teli zsák, alul súlyosan toccsant, belenyekkent a sárba, s szétterült, mint egy mocskos, elnehezült suba, még mocskosabban. Gazdájának már mindegy, melyik a kettő közül, oda se nézett, csak hányta, tiporta a földet, háttal az egész világnak.

Kityöri cammogott, csoszogott hátulról Bozókyék kertjén, ágylepedőre való szénával a végrehajtott tehén felé.

– Egyié! A Jua Fluari küödi, mer aszongya iehes a tehien, na mondok, a Bozuaki mier nem eteti? avvitette ee a rosseb az annyaát, aszongya add esztet nekie, ien küödöm, ien etetem, a Baba asztán majd este huzagattya a tüögyit, uffeji, gyakoruojja a Tompa Elemieren, de csak eggy van az Elemiernek, ennek a tehiennek meg eggy, kettüö, haárom satöbbi. A rosseb eszt a cseresnyiet, de megierett, ien nem szokok lopnyi abbisztos, mer az öspörös úr is aszonta, az isten mindenhun ot van, akkuó ebbe a bozuatba is it van, küö annekem? nem küö, ugye Ruazsa? Aszt üzenem a Muanár Sanyinak, ien hosztam a szienaát a Jua Fluorituó, ammeg a Puak Ilit toszogassa a rekettyiebe, ien ne tunnám hogy mi lessz ott maáma? Süöt. Na mast kimenek a malomba, megmondom a muanaárnak, hogy jualakott a tehiengye. Emmeg a Sanyi biciglije, ja! Ha tunnyiek bicigliznyi, eemenniek a malomba.

Sanyi könnyűnek érezte magát, mint aki megszabadult minden nyűgétől, vége az érzelgősségnek, amikor majdnem belecsókolt Joó Mari fehér nyakába a copfnál, akkor volt igazán szerelmes, mert nem merte megcsókolni, csak hosszasan ábrándozott, már nem kell képzelődnie, megtörtént, s következik a többi, a Pók Ili ma este. Meglepődne, ha most találkoznának. Tudja már, miféle nézés, melyik mozdulat csábít, melyik tartózkodó vagy elutasító, már a ruha mögé lát. Bal kezével a kormányt, a jobbal a tehén kötelét fogja, s ahogy az árokparti gazhoz rángatja az állat, olyan részeg nyomot hagy kerékpárja a porban, mint hoffer Lajosé a Rókacsárdából.

– Várgyáá Sanyi! Segiettek – kacsázott, csápolt utána Kityöri Ferkó. – Nem megmontam a Jua Fluari baácsinak, hogy kevies az a sziena, de azér miegis jualakattam. Várgyáá! Segiettek! A rossebgyit! Nem eefelettem hazavinnyi eszt az aágylepödüöt? Evvee mennyek segietenyi a Ruakába a Gizusnak? Mieg ha a Jua Marika othunn van, akkor is jual esik neki ekkis segieccsieg, mer a Biela baátyám horgya a szienaát. Addig fogom a tehenet, te meg fogd a biciglit. Aszt akarom mondanyi a Ruakaáig, hogy a Horvaát Karcsi aszonta, loptyunk cseresnyiet majd ha sötiet lesz este, teneked nem szuat, mer usse gyünié, ien se vagyok lopuas, aszontam, majd figyeesz, aszonta, aki gyün, aszt megijesztem, mind a kisiertet evvee a lepedüövee, asztán csak legyek csöndbe ott ahun maá megierett, a rosseb tuggya, iszen máá mind megierett, a Gazsiekié, az jua ropoguas is. Maj füöteszem a lepödüöt a fejemre, így e! De megiett a Ruazsa! Ne raángass, Ruazsa. Ummegied aki gyün, rikácsollok, menek neki, kuvikk! kuvikk! a rosseb egyen meg! Ki van a kertbe ienkor? a rabluak meg a Tompa Elemier a Buzuaki Babaávaa, had tosszanak csak valamit ee ne loptyanak, mind a Poak Ili is, kivee? aszt nem mondom meg, maj megiennek, összöragannak, mind tavasszuó a Jua Biela kutyaája a Szultántokkaa. Mien böszme ez a Ruazsa? Ha tunnyiek bicigliznyi, odaannaám a kötelit, de hát nem tudak bicigliznyi.

A türelmetlen Sanyi Kityörit se figyelte, 8-asokat hurkolt a porba, elhajtott az utolsó házig; széltében-hosszában egyensúlyozott, „ring a csónak a tó kék vizén”, énekelte töredékesen, szórakozottan a megható slágert. Remegett a levegő az utca fölött a kora délután forróságától. S mintha víz alatt úszkálnának Babával, s távolodnak, a lány könnyedén hajlong, nyújtózkodik, hátáról hasára fordul, maga alá húzza a térdét, s visszaereszti, lazán ollózik a lába. Csókbuborékok pattannak, gyűrűzik a becézés, a kérdések, kérlelések tűvé egyenesednek, a büszkeség és az anyáskodás felhangjaiba keverednek a suttogások, s a meztelenség áttűnik a vízinövények libegésén arany és ezüst villanással.

– Ugye, nem szeretsz belém, kedvesem? Ne tegyél ám úgy, mintha szeretnél! Puszilj meg! Nem durcás a Sanyika, szót fogad, és nem mondja senkinek se. A Joó Mari való hozzád, én meg a Tompa Elemérhez, megölne mind a kettőnket, a Kityörivel megöletne tíz forintért. Ez az új rendőr meg nálunk volt máma reggel, a Haszonics, olyan falósan nézett, nem kell énnekem, miért is kellene, de meg ne hallja, hogy a Molnár Sanyi, ez a taknyos kulákgyerek a Bozóky Babával… jaj lenne az apádnak. A lányok majd meglátják rajtad, sikered lesz, ezt akartam, ne búsulj! Puszilj meg! Jaj, vigyázz, te mohó kisbika, ekkora-mekkora kincsem! Ott a tehened! Puszilj meg utoljára! Így ni, te kis csacsi. Csacsi a Sanyika, ezután nem is kellek neked, mi? De azért ne mondd, milyen nagy kurva a Bozóky Baba, a Baba jó és nagyon szomorú, édes!

Álomnak tetszett egyszerre a közelmúlt, nem sajdult bele egy fuvallatnyi előérzet sem, hogy mire ér haza nemsokára. Majd emelkedett hangulatából lerántja a valóság, véres kutyaszőrt talál az úton, az üdvözlő nyüszítés, vakkantás helyett meglátja a két fekete földhányást oldalt, világvégi csöndben ketyeg a kredencen az óra, olyan lassan és erősen csetteg a pléhpalástja, hogy az egész ház is a másodperceket visszhangozza, nyitva az ajtó és minden ablak, de sehol senki. Most nem gondolja még, milyen kibírhatatlan szülei szótlansága, s kimenekül a tóhoz, fölengedi a zsilipet, zúdul a víz a keréklapátra, megindulnak a szíjak, járnak az elevátorok, a sziták, huhog a garat, zúg a ventilátor, rémületesen őrlik a semmit az alkatrészek, széjjelrázkódnak porozva, leterheletlen. S majd apja pofonja, s világgá akar menni. Hajagos, Marcal, Rába, Duna és Fekete-tenger! Beállni tengerésznek! Itt hagyni örökre mindent!

Tompa Sándor párttitkár ezen a júniusi késő délutánon is úgy téblábol az unalomtól, akár reggelente. Délelőtt elbiciklizett a nyíresi boltba, nem bánja, mint az asszonyok, s a gyalog szalasztott gyerekek, hogy megszűnt a helybeli vegyeskereskedés. Semmittevését nem akarta mutogatni falujában, távolabb helyezte magát, ahol tisztsége nem tűnt olyan fölöslegesnek. A párttag házaspárral el lehetett beszélgetni, mint egy családban, és nem politizáltak, mint egy családban. Leült valamelyik zsákra, s ha éppen alóla vásároltak, tisztelettel fölállt, Anci telimerte a papírzacskót a kislapáttal, visszaülhetett, rágyújthatott, hallgatta a beszélgetést, kivárta, míg megszólalhatott Jenő felé a pénztár irányában. Volt a Jenővel való beszélgetésben valami segítőkészség, úgy érezte, barát kell ennek a szerencsétlen embernek, hiszen két bottal jár, deréktól nyomorék, mert ráesett a fa az erdei munkán az esküvőjük utáni héten. Az asszony iránt pedig tiszteletet érzett, hogy olyan panasztalan vezeti házasságát, akár a boltot. Lehet, ők is úgy terelődtek be a pártba, ahogy őt rábeszélte Tódor Henrik titkár, hogy aztán érthetetlen botránya miatt kiüssék a pozícióból Sztálin születésnapján. Anci gázkamrába veszett szülei után átvette az örökséget, megkeresztelkedett, s mikor a földművesszövetkezet bekebelezte a boltot sóstul, cukrostul, paprikástul, vaníliástul, cipőfűzőstül, csak párttagként maradhattak benn. Persze, Joó Béla is maradt a Rókacsárdában, ám ő mint pártonkívüli, félig-meddig kulák. Joó Béla is rendes ember, nem kellene molesztálni a rendőröknek, se Bozóky tanácselnöknek, annak ellenére, hogy mindig ott iszik, s úri módon kiszolgáltatja magát. Tompa Sándor félt a Rókától, félt az italtól, hát többször töltötte idejét Nyíresen. Józanítólag hatott rá a vevők célirányossága, benyitották az ajtót a rézcsengőre azok az asszonyok, akik valaha Ancival kislánykodtak, s a pulton túl és a pulton innen csengőre moccant szívükben a Váncza sütőpor emlék-édessége. Tompa bácsi a rákospalotai Frank kávé kesernyéjére gondolt, de míg érzései tovább libegtek benne, az asszonyok hamar elvágatták a magukét az élesztőbe merülő dróttal.

Aztán hazament ebédelni a megfogyatkozott házba, ahol jobban érezte magát kettesben feleségével, mint mikor Elemér fia, aki csak a traktoron szelídül meg, durvaságait hangoskodja. Lányai közül az iskolás Vali él itthon, a többiek Pesten laknak, ősszel a legkisebb is követi őket. – Elemér alig hagyott ebédet. – Nem dolgozik máma? Azt mondja, éjjeles volt. – Éjjeles, júniusban? – Még nem kezdődik a traktorosok nagy elfoglaltsága, az aratás, tarlóhántás s mindenféle fuvarozás, szántás a tél elejéig, az öreg is gondolhat már Gazsiék cséplőgépére, melyet aratás alatt szokott előkészíteni, szétszedni, javítani, tisztogatni, ahogy szükséges. Most még elszundikálhat, hiszen férfinak való állatuk nincsen, a tehén sose állt közel kedvéhez, szeretetéhez. – Ennyi a paprikás krumpli. – A Vali mit kap? – Úgy-sincs étvágya. Azért olyan cérna. – Na és ha cérna? Hány gyereket hordtam ki neked? Hányat, ilyen soványan? Az Elemérrel majdnem elpusztultam, mégis itt vagyok. – Hál’isten, nem lett anyagyilkos. – Azt mondja, mi verjük el a fizetését, se órája, se biciklije, se motorja, se ruhája. – Persze. Tenné magát a Bozóky lánynak, meg ott az a traktoros kurva. – Neked mindenki kurva.Ilyenkor a sánta Pali azt mondja, hadjuk.

Tompa Sándor félt a Rókacsárdától, mert beállt az ivós – most még rövidebb – időszak, cséplés után kezdődik az igazi hajtás, melyet akkor fejez be, ha az árokban a dérre józanodik ki. Felesége, Sheffer Magdolna, vihar előtti izgalmat érzett magában, a legyekben, a kutyában, de leginkább ura szemében, se ülni, se állni nem akaródzó mozdulataiban, melyekből szapora járás vezetett a kocsmába, s ha gyalog indult, föl lehetett készülni az első felvonásra, a nagy szünet a búcsú harmadnapján kezdődik majd, amikor látástól vakulásig dolgozik Gazsiék cséplőgépén a szinben, hacsak valami közbe nem jön, mondjuk, egy olyan botrány, amitől lelkifurdalása már búcsú előtt a géphez kényszeríti.

– Aggyisten, Joó úr!

– Édesapám szénát hord a nagymamáéknak – szalad Marika a pulthoz.

– Marikám! Tudod, mit kapsz egy kevertért cserében?

– Sportszeletet,Tompa bácsi,meg két forint hetven fillért.

– Olyan régen voltam nálatok, azt hittem, elfeledted. Helyes kislány – gondolta az öreg –, nem olyan ványadt, mint a mienk, pedig mennyit dolgozik ez a félárva, és kész nő, bizony, szép, helyes, kész nő. Nem ült asztalhoz a ráérősebb idegenek és a beszélgető helybeliek szokása szerint. Nagyfröccsöt ivott a kevertre, hogy az édeskés, ragacsos nyálat leöblítse. Marika sem mozdult a pulttól. Gizus énekelt a konyhában, karolj át, olyan jó veled, drágám, ring a csónak a tó kék vizén, lá-la-la lá-la-la lá-la-lá-lá, mint egy szerelmi költemény, arcunk összeforr, az életem tiéd, minden rózsaszálat néked küldenék. – Ez a Gizus énekelni is tud? Sose hallottam. Ez a Gizus szerelmes? – Marika együtt énekelte volna, ha nincs jelen a vendég. – Nem tudom, Tompa bácsi.

– Hát neked van-e már valakid? A pesti lányok ennyi idős korukban, hajjaj! Hányszor gyújtották ránk a Magdi néni szülei az udvari villanyt Rákospalotán tízkor, tizenegykor, még éjfélkor is, de olyan későn csak szombatonként. Ez a Molnár Sanyi gyerek nem olyan szelíd, mint én voltam, de a Magdika se volt olyan szép mejjes, mint te vagy. – Jaj, Sanyi bácsi! Ne beszéljen ilyeneket! – Joó Mari úgy sütötte le szemét, mintha keblére tekintene. – Csak neked mondom, Marika, nincsen itt senki, a Gizustok meg nem hall a hangjától. Még egy ilyen vénlány is kivirágozhat, ugye… Karolj át, olyan jó veled, drágám… Jár hozzátok az Elemér? Tőle mentsen az isten! – Rexezni szokott. – Iszik is? – Én csak most szolgálok ki, mert édesapám segít a nagymamámnál. – Hát akkor ne unatkozzunk! Adjál még egyet! Ring a csónak a tó kék vizén. – Majd aztán föl, föl, ti rabjai a földnek. – De igen tudod. Tönkretette az életemet az az átkozott Internacionálé. – Rendőr lakik nálunk. – Aki nem látogatja meg a párt titkárát. Nem kell ezeknek párt, ha a rendőrség a párt. Pedig én hittem. Minek kellek nekik? Te ezt még hál’ isten nem érted, ugye. Ne értsd, mert szomorú leszel, inkább szeresd a Sanyit.

– Szeretem, Tompa bácsi.

– Hallod, milyen boldog a Gizus. Olyan buta szegény, hogy mindig boldog. Már senkinek se tudom elmondani ezt a büdös, olajos, fekete életemet. Figyelsz? Ha beszélek, kevesebbet iszom.

Favágással csillapította volna idegeit a molnár a téli körte alatt. Husángot huzigált a halomból, hegyénél kezdte, aztán egyre közelebb aprította, s ahogy vastagodott feléje, úgy tompultak a hangok a csettegésből puffanássá. Hátat fordított fia a zsilipnél, messzire akart menni, de már nem a szabadjára eresztett vízre gondolt, a lassan terjedő tócsa kavargásában nézte tükörképét.

– Róka! Döglött róka! – hallotta a kiáltást. – Idejött megdögölni. Ha nincs kutya, idejön megdögölni.

Farkánál fogva rántotta ki a rakás mellé, beszaladt a csákányért, lapátért, s a szerszámokkal meg a fűben, porban kalimpáló tetemmel, mint rozsdacsóvával, a kutyasírok felé vette irányát. – Ezt is én temetem el. Ne bámulj! – Sanyi odafutott, de nem fért a dologhoz, apja csákányozott, lapátolt újra meg újra addig, míg elkaparhatta a dögöt. Nem szaglott még az állat, mostanában pusztulhatott el, miután valaki beetette, gyanútlanul sompolygott a legközelebbi baromfiudvarig, épp itt a malomnál lepte meg a gyöngeség, de maradt még annyi ereje, hogy a száraz ághalomba rejtőzzön el kimúlni. Ezüstös nyál száradt a pofájára. Sanyi csuklott a látványtól, majdnem hányt, szájára szorította kezét, pedig azt akarta mondani, hogy veszett is lehet, és jobb volna nem nyúlni hozzá kézzel, inkább lapáttal.

– Mit bámulsz? Hozz bort a Joó Bélától!

– Emiatt nem kell inni.

– Mit mondtam? Hozz bort! Én tudom, mért kell inni.

– Majd anyám a csarnokból visszafelé.

– Kocsmába küldenéd?

– Én oda nem megyek.

Apja fölemelte a csákányt, és földhöz vágta. Sanyi elsomfordált, fogta a cekkert, a csatos üveget. – Apám inni akar – válaszolta anyjának, s elindította kerékpárját tétován, kelletlenül, a kutya- és rókasíroknál fölgyorsított, minél előbb szabadulni akart apja dühétől, de megmagyarázhatatlan ellenállás fékezte, mikor elhagyta a portát, mért kell a Rókacsárdától félnie, mi történik, ha Joó Marival találkozik? Semmi. Csak kér egy üveg bort. S mitől ver úgy a szíve a kocsmaajtóban? S mért akadozik a lélegzete, mikor szemben találja magát a lánnyal, amint Tompa Sándorral beszélget? Köszönését ő maga is hallja, milyen idétlen ez a szerbusz, s a Marié milyen magabiztos!

Tompa Sándor abbahagyja, hogy Elemér mennyi szégyent hoz a családra, visszahallja ám, miket művel, azt a kolbászt is a füstölőből szedte le, nem Gazsiéktól kapta, mindent tud Kityöri Ferkó, látta, a meccsen zsebórát akart lopni, tavaly is alig mert az utcára menni, az asszonyi társaságba leginkább, a papról nem is beszélve, mikor Kityöri Terus elmondta neki, hogy Ferkójuk látta, Elemér az egyik traktoroslánnyal meztelen fürdött a Hajagosban, a Pénzesben is úgy szántottak egyben, abbahagyta az öreg Tompa, és nagyot kellett innia a fröccsből, ne tudjon róla az a vendég, akinek Marika azt mondja, szerbusz.

– Sanyi? Éppen rólad beszéltünk, mert a Marika egy kész nő. Látom, te is borotválkozol már, persze még hetenkint, ugye, az apád beretvájával? Emberkínzás avval az orosz zsilettel. Csak az Elemér borotválkozik a szovjet zsilettel. Eldugom, nem való annak a kezébe beretva. Mit iszol, druszám, kevertet?

– Van nekem pénzem. Töltsd meg! – zörrent a bádogpult az üvegtől.

– És egy kevertet az én kontómra. Egészségtekre! – keresztet húzott a gyerekek közé poharával. – Csak szeressétek egymást, azt kívánom. Mink se voltunk a Magdi nénivel idősebbek.

– Nem mondtam ilyent, Tompa bácsi!

Sanyi a zsebeit kutatta mindkét kezével, a lány pedig élvezte ideges matatását, ahogy farától előre turkál oldalt kétfelől, s fönt az ingzsebben se talál egyetlen forintot sem, s ez az öreg is megalázza a kevertjével, s hogy azt mondta, van nekem pénzem, de nincsen. Úgy hatott Joó Mari nevetése, mint Bozóky Baba lekicsinylő pöszéskedése – Sanyika, ne félj! Nem bánt a néni.

– Nem baj, Sanyikám! Behozod holnap.

– Agyonlőtték a kutyákat… a rendőrötök… a maga rendőrei.

Nem várta meg a választ, apja az udvaron állt, leült a favágítóra a borral, s döntötte magába, ameddig szusszal bírta.

Kityöri Ferkó jött harmadiknak Tompa bácsi és Molnár Sanyi után. – Aggyisten, Marikaám! Maá vuatam it segíetenyi, asztán nem vuat it senki, akkua minek segíettenyi, gonduatam, lemenek a rietre, mer Biela baátyám horgya a szienaát, montam, van-e vasvellája, ha nincs, akkuó ujjuó, eebesziegettünk errüő-arruó, mer nem esik az esső, gyün az aszál mind a rosseb. – Mit segítenél, Ferkó? – Haát visszahordom a pohaárt, meg viszem, de laátom, mast sincs it senki, menek is. – Hát én ki vagyok, Ferikém? – Dehonnincs itt a Sanyi baácsi, de asztaaná ot nincsen. Mondok evvicet, Sztalin beleesik a vizbe, kihuzza eggyerek, aszongya Sztalin, mivee haállaájjam meg, aszongya a gyerek, aggyon emmotrot meg ekkoporsuat, jua van, de minek neked a koporsuó, mer agyonüt idesapaám, hommagaát kimentettem a vízbüő. Ne igyon annyit, Sanyi baácsi, mer megin talicskávuó küö hazatuanyi.

Marika otthagyta őket. – Majd hívjanak, ha jönnek. – Csak legyie nyugattan, segiettek ien, de aszt maá nem tudam, mellik a csaászárkörte ligüőr. – Számolni sem tudsz. – Ne fiejjié, Marikaám, engemet senki se mer becsapnyi, a kevert kettüöhetven, sör maá megin nincsen abbisztos. Na, gyün is a saánta Pali, ojjan ruhaát csinyaát nekem, hogy csak uffüstöll. Aggyisten, saánta Pali baácsi, szerencsieje, honnem vettem füő az ujj ruhaámat.

– Jól tudja, Tonpa elvtárs, a nevem Lajtha Pál, az ellen nem tehetek semmit, hogy sánta Palinak csúfolnak a hátam mögött, bárt jellemző pártonkívüli falujára efféle műveletlenség, minek következtében én sánta Pali vagyok nekik, ön pedig Ördög, a fiát meg Tolvajördögnek csúfolják, megjegyzem, nem kevés okkal, ez a gyerek pediglen, még az sem elégséges a csúfolkodásra, mely szerint az anyakönyvben Kityöri Ferenc olvasható, és neve nem éppen Lajtha Pál vagy akár Tompa Sándor, ezt a gyereket gyakran említik Baca Ferkónak. – Baca az annyuk picsaája. – Szóval e csárda hajdani tulajdonosa is, a mostani alkalmazott leginkább egyszerűen Csanbellás Béla, csupán azért, mert az italok mérésének természetes következtében enyhe szemtengelyferdülése lett. Csanbellás Marit azonban nem hallottam, ámbátor nemsokára belép abban a korban, mikor a ballépés szinte elkerülhetetlen, hacsak nem vonul kolostorban, amelyet maguk módfelett megszüntettek, akkor majd nyelvükre veszik, hogy így meg úgy a molnár kisebbik fiával, akinek szerencséjére a vezetékneve is Molnár, nem mint a suszter Józsefé, miként ő Szabó József. De hogy a csárdában maradjunk, ez a Gizus sem Illés Gizella, családjának semmi köze az Illés kisbíróhoz, hanem Beszari Gizus, még akkor is, ha hősiesen viselte, mikor egy egész raj orosz katona végigment rajta, hiszen emlékezhet az elvtárs, miként énekelte a tenplonban, Hamvadó cigarettavég ül a hamutálcán s csendben végigég kis cigaretta te hidd nekem el hogy engem is csak égve dobtak el. Persze, nem tudta ilyen pontosan, nem hallhatta Karády Katalint még gramafonon sem.

– Előbb azt énekelte a konyhában, Karolj át olyan jó veled drágám ring a csónak a tó kék vizén.

– A nemi erőszak bűntényét kellene földeríteni az új rendőrnek, de hadjuk, kérem. Szóval a tenplonban, ahová náivan menekültünk, mintha nem tudtuk volna, a bolsiknak az isten háza nulla, kérem szépen, az említett hölgy apját az oltártól vitték el Szibériában, mert annyira félt, mint mindig, hogy az oroszok szükségét érezték közülünk kiemelni a tatár rajparancsnok vezetésével, emlékezhet az elvtárs, mártíromsága ellenére a maga faluja nem átallotta továbbra is Beszariéknak csúfolni Illéséket, főként ezt a Gizust, mert a bátyja a bányászatban vállalt munkát, és azóta sem jön haza még búcsúra sem László-napkor, tehát elűzték a csúfolódással, és szent meggyőződésem, jobb neki Csingervölgyben, mintsem azt hallja a háta mögül, Beszari Árpád. Inkább ülve folytatom, mert megfájdult a lábam, ez a rossz térdem, melyet úgy teliben talált a nyíresi vásáron egy rugós ló, hogy egyenest elrepültem a Király utcai szabóműhelyben, szerencsémre, egy lórúgás miatt lettem budapesti polgár, kérem szépen, avagy erzsébetvárosi lakós! Ferkó! Mutasd meg, hogyan kell fröccsöt mérni, majd odavinni a bal ketteshez, s reménylem, strigulázni azért megtanított Ungvári Melinda bakonyi sváb tanárnő. – A bal ketteshüő? – Nem valami jó a kedélye, Tonpa elvtárs! Meg fogja inni azt a valahányadik fröccsét tömjén ital nélkül, gárántálom, s magam is hozzásegítem a kellemes hangulathoz, hacsak ez az új rendőr, akit betérni látok, nem okoz valami áffért magának kivételezett sörével.

Haszonics föltápászkodott az oldalkocsiból, még mindig nem tanulta meg, talán nem is volt tehetsége eltalálni azt a katonás mozdulatot, ami lovaglás közben jellemezte, mintha fektéből kapálózna, fölemelte a lábát, szerencsétlenül kereste csizmatalpával a földet, állásba nyomta a testét bizonytalanul, s pillanatnyi vigyázzban próbálta menteni renoméját, meghúzta zubbonyát, megigazította a pisztolyt. Kityöri elkiáltotta magát, de hangja visszafordult a küszöbön a berregés miatt egy kellemesebb akusztikába, a bal ketteshez.

– Gyünnek a röndierek, a! Gyün az ujj röndier, az a puffagatuas.

– Nem is tudtam, hogy két szolgája van a Joó Bélának. – Aggyisten! Mit teccik parancsuanyi? Ien nem vagyok szuaga, csak önkientes segieccsieg. Aggyak effröccsöt? – A kinizsimet kérem.

– Dréher sert az őrmester úrnak! – nyújtogatta nyakát sánta Pali, mint mikor a kakas kukorékol. – Mast melliket aggyam, ha egyik sincsen, mer sör az eggyaátajjába nincsen. – Haszonics bement a lefödött nagyfazékhoz, kihúzta a naponta cserélt hideg vízből az üveget, kupakját lepattintotta az edény füle alján, föltartotta, amíg a habja lehullik.

– Eevtaársak! Ki kier sört?

– Mondd meg az őrmester úrnak, ha jól tudom, Haszonics, Haszonics úrnak, mi a fröccsöt szeretjük, ámbárt a nép közt szívesen látjuk mindketten.

– Tessiek csak ideannyi, maj odaviszem a balkettüöhő.

Haszonics leült, és megjegyezte magának, milyen segítőkész gyerek, hasznosítható lehet a szolgálatban.

– Hogy érzi magát minálunk? – kérdezte Tompa Sándor, és sértetten hozzáfűzte: – Még nem is láttam. – Ugye, ön Tompa elvtárs, kérem szépen. Ne haragudjon, éppen ma este akartam fölkeresni, nem gondoltam, hogy itt találom a Rókacsárdában, kérem szépen.

– Szerencsés ember a rendőr úr, milyen rangot tisztelhetek a váll-lapjában? Az az egyetlen ezüst stráf őrmestert jelent a paroliján, ha nem tévedek, s merem remélni, megszaporodik nemsokára, mert aki nemcsak úgy hében-hóban kíváncsi a hangulatra onnan a bejárattól, netán a pulttól, mint az a Göndics, merem mondani, hanem leül a nép közé, ahogy mostan, miként velem, volt budapesti úriszabóval találkozik, meg a falusi párttitkárral, aki községe első embere lehetne. – Úgy van. – De mégis a hirearkiában az utolsó, mert rendes elvtárs a Tonpa Sándor úr. Szóval nagy szerencséje, kész aranybánya a Rókacsárda a magafajtának, főként, ha itt is lett elszállásolva, s még fektében a falon át is hallhatja, miket beszélnek, ámbátor, ha szabad figyelmeztetnem, a kulákok házaikban gubódznak, itt csak garázdaságot láthat és hallhat. A nevem Lajtha Pál Nyíresről, Bakos Mária innen Pestszentlőrincre szakadt szakácsnőt vettem feleségül, aki a Polner-kifőzde társtulajdonosa lehetne, ha nem kráhhol be az üzlet, különben az ostrom elől úgyis hazatávozott volna, én is vágytam a jó levegőre, mígnem feleségnek szerezték a Mérit, azóta lettem idevalósi, melyet magának tiszta szívvel ajánlok, ha nyugállománya közöttünk éri, s benősül Bozókyékhoz, akik a székpusztai falkától lettek idehelyezve, de éppúgy maradhattak is volna, mikor a hizlalda, a Sertéshústermelő Nemzeti Vállalat elkezdte működését.

Kész aranybánya – gondolta Haszonics.

– Egy híres betyárcsárda ez a Róka, majd kölcsönzöm azt a könyvet, mely Savanyó Józsi helybeli haramia, e szórakozóhely rendszeres látogatója, igazságos tetteiről és forró szerelméről szól röviden elbeszélve, melyet még a Teleki téri balhapiacon vettem, régi öregek elbeszélése alapján szerzette Dienes István, és Savanyú Jóska, a szerelmes betyár a címe. El tetszik gondolkodni rajta, kérem szépen, hogy a rabló is ember, ha például netán és mindazonáltal Tonpa úr barátom és párttitkár elvtárs fia valami nemkívánatos cselekedetre vetemedne.

Utána fogok nézni, kérem – gondolta Haszonics, s azt mondta: – Örömmel olvasnám azt a könyvet.

– Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te éhes proletár – kezdte és öblögette tovább mélyen és szaggatottan és egyre hangosabban Tompa bácsi. A rendőr nem tudott egyetlen szót se szólni ehhez az énekléshez.

– Megjött a Csillag! Visszajövök, kérem, ha itt maradnak.

– A Biela baátyaám behorta a szienaát, a! Akkua eemenek cseresnyiet lopnyi.

Megérkezett Tompa Elemér hoffer Lajossal. – De be vagy rúgva, fater, baszmeg! – Fölkapcsolta a villanyt, odamentek a rexasztalhoz, megvizsgálta a dákót, és hegyét jól bekrétázta.

Pók Dénes etetés után kiült a padra házuk elé a csarnokkal szemben, felesége elvitte a tejet, mindketten elsők, és helyükön szokásuk szerint sokáig kitartanak. Pók Dénes maga mellé rakta kalapját. Besötétedett. Várta, hogy leüljön hozzá valaki, aztán még egy és még egy, ahányan a kispadra férnek, ehhez a lovatlan, szekértelen utazáshoz. Ili égve hagyta a villanyt, indiánszökdeléssel libegett hátra a kertnek, oda, ahol ilyenkor már a kutya sem kujtorog, csak az egerésző macska jár, meg a puha röptű bagoly. A tilosban járó ember óvatosan lopakszik a pajták és a kazlak mögött, s a szerelmesek is, ha kimerészkednek a falu ellenőrzése alól, és elfelejtik, hogy itt minden kitudódik, nagyobb izgalmat vesztegetnek a rejtőzködésre, mint amit visszakapnak a boldogságból, mégis megjárják a kertek sötét ösvényeit, lépkednek, megállnak hallgatózni, s megnyugodnak, mert csak a szívüket hallják. Így érkezezik Pók Ili a randevúra. Molnár Sanyit nem szólhatja meg senki, Joó Mariék is a mezőben laknak, de őneki muszáj elbújni a parlagi orgonasövény mögé, mert a Sanyi még nem jött, nemsokára kifigyelheti néhány percnyi rátartisággal a fiú várakozását, zsebében kotorászik, ágat tör, azzal legyezget, fölemeli a meglazult mezsgyekövet, ellöki vállból, mint tornaórán, amikor Melinda néni a súlylökést gyakoroltatja a kimustrált mázsálósúllyal. Hát akkor

– Szerbusz, Sanyika!

– Nem vagyok Sanyika, tudd meg!

– Sanyika, Molnár Sanyika, az vagy!

– Ne idétlenkedj! Nincs hozzá semmi kedvem. Azért jöttem, mert megígértem.

– Ne haragudj! Én azt komolyan mondtam.

– Ha elvinnék a teheneteket adóba, ha agyonlőnék a kutyátokat a rendőrök, ha Tompa Elemér megerőszakolna, ha apád megpofozna, elküldene borért, ahová nem akarsz menni, és leinná magát előtted akkor is randiznál olyannal, akibe nem vagy szerelmes? És nem tudod, kefélni akar vagy nagyzolni a többiek előtt?

– Jó, hogy itt vagy, komolyan mondom.

– Nincs víz a Hajagosban, mind elengedtem.

– Hát akkor nem fürdünk, hát akkor mászkálunk. Hazamenjek? – Olyan volt eddig, mint a szerszám, más használta, rendelkezett vele – gondolta Molnár Sanyi –, most rajta múlik minden még akkor is, ha a találkozást nem ő akarta.

A molnár nekivágta az üres üveget a körtefának, eltántorgott az istállóba. – Mit néztek, böszmék? Mit néztek, az anyátok istenit? Most láttok először? Csak néznek. Mondj már valamit! Nem mondod meg? Nem? – fogta a vasvillát. – Kiverem azt a bamba szemedet. Nesze!… Nesze!… Ütötte a tehén farát, zuppogott, bongott a villa a ló hátulján, szügyüktől döndült a jászol, fejüket nekinyomták a falnak. – Köllött ez nektek? – Gerincét begörbítette a marha és a ló, farukkal oldalaztak, irhájukat remegés borzolta végig.

– Mit csinálsz? Nem vagy magadnál, Sándor! Úristen! Megbolondultál? Istenem! Hagyd abba, hallod? – könyörgött a felesége. – Ittál. Feküdj le! Mért kellett azt a bort egyszerre mind meginni? – Ezektől kérdezd! Menj innen, a Krisztusát, hagyjál! Hol a gyerek? Azt mondtam, hol a gyerek? – Elment. Az istenért, nem vagy magadnál, feküdj le! – Ellökte az útból, fölemelte a kitámasztott biciklit, ledobta, beletiporta a földbe. – Nincs több kujtorgás, lazsálás, semmi!

Még azt se tudta, hova indult, csak rohant vakon bele az éjszakába. Az asszony jajgatását elnyelte a bozótos, ura zihálása, a por s a kavics csikorgása után olyan iszonyú csönd lett, hogy meg kellett tőle süketülni. Állt a levegő, nem hallatszott a víz, már kutya sincsen. Mint széttaposott hatalmas szarvasbogár terült a bicikli, kormánya visszanyaklott a vázra, a küllők abroncsukból szakadtan, görcsösen gémberedtek, beléjük gabalyodott a lánc, ahogy lógott a fogaskerékről, csak a prizma működött célja szerint, világított a fűből.

A világ közepén néz maga elé Molnárné, a hokedlin kuporog a villanykörte alatt egyedül, kiszolgáltatva a végtelen sötétségnek, az egész épület üressége feszül a konyhafalra, s egyszerre megcsendül a füle valamitől, sírást hall, miként az anyátlan csecsemők sírnak a kifulladásig, elfáradnak és újra kezdik, vonyítanak, nyűszögnek, kísértetiesen hallatszik a visítás. Kisrókák! Istenem, el ne hagyj minket! Legyél velünk, Uram! Valahol fönt megreped a szelemengerenda, zizeregnek az ablakok, s a kisrókák tovább rimánkodnak túl a Hajagoson. Nyitva hagyta az ajtót, fél a konyhából kimozdulni, mintha megvédené a világosság. A legközelebbi hajlék a csárda, máshova nem mehetett. Baj-van, baj-van, még a vekker is azt veri, baj van. Fölgyorsul az ébresztőóra, egymásba folynak a percek, már-már olyan a pengés, mint egyetlen szólama egyetlen hegedűhúrnak vagy a magányos tücsök szakadatlan ciripelése. Kizárta a kamrába az órát, nekiállt mosogatni, rendet rakott a kredencben. Ki védi meg a Sándort? Hol a Sanyi? Mért büntet ennyire bennünket az Isten?

A jó miért ilyen rossz?

A szelíd miért durva?

Leissza magát a józan.

Gyáva lett, aki bátor.

Cseléd a gazda.

Zsiványok uralkodnak, kutyákat lőnek, vadat mérgeznek, végrehajtanak, letartóztatnak, hazudnak, csalnak, rabolnak.

És újra megfeszítik…

És a gyerek a nagyokat utánozza.

És a szolga az urakat utánozza.

Mária, könyörögj értünk!

Uram, irgalmazz!

Nem szűnik a kisrókák siránkozása, még mindig az anyjukat várják.

A csárdából ki hallhatta volna? De az erdészház csöndjében a Jáger érzékeny fülével észrevette, értette, miért szivárog a távolból az a vékony vonítás. Éppen a heverőn bóbiskolt ruhástul, tíz órakor szólítja kötelessége, szokása, a tolvajok ideje, míg a hajnal a vadorzóké.

– Az anyjukat valami érte.

Leakasztotta puskáját, abba az irányba indult, ahol a patakhoz ágazik az ösvény, melyet ő taposott ki magának, ez az út az egész erdőt behálózó csapások egyike, titkosnak szerette volna, de mégse mondható annak, hiszen a gombászok majdnem úgy ismerik az erdőt, náluk még jobban az orvvadászok, őket pedig arra figyelmezteti, hogy minél messzebbre húzódjanak tőle. Ahol kifogyott talpa alól az ösvény, a ligetes tisztás kezdeténél, a galagonyás dombtetőn s azon túl a félig elhordott homokbánya alatt megállt, s mert nem sütött a hold, csak a hangokból következtetett, néhány méterről hallatszott az ötszólamú kesergés. Sötétnél sötétebb kis hegyes kúpokat láthatott néhány lépésnyire, s fáradt hangjuk hirtelen fölerősödött a közelgő surrogástól. Az anya ilyen sokáig nem marad el, a kan lehet az, a nemtörődöm, hűtlenül csatangoló apa most nem azért látogatja meg gyerekeit, hogy könnyű falatokra találjon, most szájában hozza a zsákmányt, mely egy baromfinál nagyobb, de kisebb egy őzgidánál. Csöndben lapult az erdész a tisztás szélén, bár tudta, akármennyire vigyáz, a kan szagot fog, s lám, a dögöt leejti fiai elé, s eliszkol. S a vadászat majd tovább folytatódik, míg az üregi szállás megtelik élelemmel, ritkítva a nyulakat és a baromfinépet. Kilőhette volna, nem akart újabb gondot venni magára azzal az öt árvával. Nagy kerülővel hazaindult, csak ő zavarta a tölgyes nyugalmát, lopni se mernek mostanában, mert a fatolvajt éppúgy lecsukják, mint a vadorzót, most a fegyverrejtegetők is a jobb időkre várnak. A májusfaállító legényeket, a búcsúk zöld sátrához ágakat nyeső suhancokat pedig szándékosan nem veszi észre, akik majd most is június végén megismétlik félelemmel vegyes, mohó fejszézésüket, majd fölöslegesen sutyorognak, ő nem zavarja meg őket, inkább elkerül az erdő túlsó felére.

Hajnalban az erdész találkozik legelsőnek a nappal, a kicsinyek vackához vezényli kíváncsisága, s megdöbben a szétmarcangolt rókabőr, a szőrös, a sebtében rágott csontok látványától. Tyúktoll rozsdállott, s félbehagyott nyulak cafatokban hevertek szanaszét az üreg nyílása előtt.

Megették az anyjukat, fölfalatta gyerekeivel a párját.

– Istenem! Mi van itt?! Ezek még most is alszanak. Jaj,mit jelentsen ez? Keljetek föl! Ki van ásva a róka, eltűnt a róka! Sándor, nincs meg a döglött róka! Józanodj már ki!

Sanyi kiugrott a dunyha alól, s megállt a kezében a nadrág, csupa kosz, csupa zöld maszat a vászonnadrágja térde. – Apád még mindig alszik. Mért kellett annyit inni? Sándor! Baj van! eltűnt a döglött róka. – Eltűnt, hát eltűnt. – Valaki járt itt az éjjel, hallod? Itt hagytatok, minek kellett abba a pokolba menni? Nagy baj lesz ebből, Sándor! Emlékszel, mit csináltál?

Úgy pörögtek a képek Sanyi fejében, mint mikor a mozis Jani vetítőmasinája megzavarodik, eszeveszetten aratnak a kolhozparasztok a földrengés tetején, s a gép egyhangú zümmögése a bedöglő traktor erőlködő csattogásába változik, elszakad a film, valaki fölkapcsolja a villanyt abban a tanteremben, ahol Melinda néni délelőttönként ilyen üzemzavarok közepette szokta az órákat átizgulni. – A rosseb bassza meg! – mondja mozis Jani, s mert gyakran megtörténik a baj, és nagyon sok oka van erre a félig-meddig visszafogott trágár kitörésre, az asszonyok emiatt is szabotálják az előadásokat. Zúgott a kamasz fiú feje az egymáson rángatódzó emlékektől, Bozóky Baba meztelen testén áttűnik a szénapetrence Pók Ilivel. Hanyatt fekszenek, az egyik bekebelezi, a másik azt mondja, nem lehet most, de ha elmúlik, akkor majd igazán, jó? Apja tenyere lapáttá nő az arca fölé, s már a rókának ássa a gödröt, fogja a csatos üveget, ruhástul fekszik az ágy tetején. – Minek kellett?… Nagy baj lesz ebből. – Kiszakadt küllők, megcsavarodott biciklikerék. És most itt várja Joó Mari a műút szélén, ő pedig szégyelli magát.

– Nem akarok én rosszat teneked, mi bajod van, Sanyi? Figyelsz?

Konyec filma. Összetalálkozik tekintetük a hirtelen világosságban, aztán maguk elé néznek, és nem szólnak semmit. Na és, ha együtt mennek az iskolába? Jobb lett volna azt mondani, ő a szeretőm, persze, na és akkor mi van? De ő mérges lett, dulakodott, annál inkább csúfolták, mától már nem járnak iskolába. Most lesz abból a durva szekálásból igazán egy pár. Kibékülnek, pedig össze se vesztek, csak azt hitték, hogy a másik haragszik. A tegnapi két eset miatt furdalja a lelkiismeret, mintha megcsalta volna Marit, pedig csak most érzi igazán, mennyire szereti. S van abban valami igazság, hogy egymáshoz illenek, mert Mari a legszebb, ő pedig egy belevaló, tapasztalt férfi. Csak irigykedjenek, beleesnek abba a csapdába, amit ők állítottak nekünk. Most aztán tessék! Mari is erre gondol? Figyelek.

– Azt hittem, álmodok, arra ébredtem az este, hogy valaki sír a folyosónkon, csak úgy zokog, még nem hallottam embert ennyire sírni, és attól féltem a legjobban, hogy sötét volt, és nem mertem fölkelni sem, mert hát akkor megbántom, hogyha meglát, pedig igen nagy bánata lehetett, az biztos, valami nagyon rosszat csinálhattak vele. Apukád olyan ritkán jön hozzánk, akkor se rúg be, mert aki sokszor jön hozzánk, az be szokott rúgni, ha nem is mindig, aztán egyszer csak elment, és megkérdeztem édesapámat, azt mondta, aludjak nyugodtan, majd máskor elmondja, mert a rendőr még fönt van.

– Rítt? Biztos a kutyák miatt, az bántotta, összetörte a biciklit, meg mit tudom én…

– Aztán apukám azt mondta most, mikor a rendőr elment a Csillaggal, hogy azt a Haszonicsot meg akarta ölni, de ő nem engedte, mert kivezette a folyosóra a padra, aztán zárórát csinált, és mindenki elment, akkor a Sándor bácsit hazakísérte, nehogy valami baja essen. De akkor már magához tért, én is tudom, hogy a sírástól lehet a legjobban megvigasztalódni. Olyan jó volna, ha nem kellene sírnom miattad. Nem lehet elviselni, hogy haragszol rám, nem akarok rosszat, és nem azért sírok, mert veled csúfolnak, annak még talán örülnöm is kellene, de látom, mennyire szenvedsz, mintha szégyellnéd, és nem is igaz, csak kitalálták, de azért valaminek muszáj lenni, hogy kitalálják, ugye? Ha szeretsz nem haragszol.

Három éve Marika nyakába lehelt az énekkarban, most pontosan ott csókolta meg, átölelte, szállongó melegséget érzett, amíg Pók Ili anyja feléjük nem került a túlsó szerről.

– Aki férfi, nem jártatja a száját – s otthagyta őket.

– Mit akart mondani evvel?

Tegnap este Pók Ilivel csókolóztak a temetőnél, szörnyű rikácsolással, fehér lepedőt lobogtattak, vijjogtak, kuvikkoltak azok a valakik, s egyszerre elhallgattak, eltűntek lepedőstül

– Talán azt, hogy nem illik – hebegte Sanyi –, talán azt, hogy mi most itt magyünk ketten.

– Inkább a lányával törődne.

– Én meg a ministrálással… Szólok az öspörös úrnak, hogy elromlott a bicikli. Ülj le a hátsó padba! Aztán elgyünk valahová. Most van az utolsó nap, úgyse hagynak tovább tanulni, nem lehetsz orvos, én se hajóskapitány, legföljebb matróz. Matruoz leszüő, Muanaár, abbisztos!

– Majd meglátjuk, ki merészel tanúnak jelentkezni, ha egyáltalán esedékes, hogy Molnár Sándornak semmiféle szabálysértést, netán garázdaságot, még inkább gyilkossági kísérletet nem állt szándékában megkísérelni, csupán méltánylandó keserűsége miatt ivott annyit, továbbá azt is föltételezem, hogy nem emlékszik az ügyre, ön a megmondhatója, Joó úr.

– Mikor kiültettem a folyosóra, hiába ráztam, ne sírjon, csak zárás után kérdezte tőlem, mit csinált, hát nem emlékszel? Elmondtam neki, nem szólt rá még egy szót sem.

– Mikor bejött, csak azt láttam, ennek az embernek valami baja van, akkor még nem tudtam, kérem, mitől mutogat olyan erősen önnek, nem mint Szőke Lajcsi, aki verekedés előtt rövidnadrágjában szokta dugni a kezét, aztán ha kihúzza onnan, mondhatnám, szenvtelenül üt, ilyenkor befogom a számat, netán elhúzom a csíkot a piszoárban.

– Adjanak inni, de gyorsan, mondta, lelőtték a rendőrök a kutyákat, Sándor, ne igyál! itt van a rendőr, ebből nagy baj lesz. Csak akkor nézett körül, amikor nem kapott újra.

– Egy távolugró sem léphet nagyobbat, ha az országos rekordot próbálja beállítani, nekitámaszkodott asztalunknak egyenest, kérem szépen, a maguk rendőrének srévizávé, és egyetlen szóval sem mondott többet, csak azt, hogy szerencséje, hogy a bicskámat otthon feledtem. Megjegyzem, Joó úr, én olyan ritkán találkoztam magánál sorstársával, még azt se tudtam, van-e bicskája.

– Erre maguk újabb kört kértek, tudhatták volna, kár volt a Tompa fröccsét is nekiadni.

– Márt hogyne adtam volna, kérem, mikor az elvtárs teljesen el lett ázva, és fia, az a megátalkodott ántialkoholista, aki csak pénzben rexez, sőt annyit nyer, hogy hoffer Lajosnak egy spriccerben és tíz forintban kerül minden vesztes párti, és az ifjabb Tonpának nem kell annyira okosnak lennie, hogy nyerni engedje néha; képzelem, ötből egyet, minekutána hoffer Lajos azt hiszi, áll a szerencse, áll az öröm, hogy a cigány Kati szavával éljek, képzelheti és nagyon jól tudja ön is, teljesen náiv feltételezés. Szóval még szerencséje volt a titkár elvtársnak, hogy fia, annak ellenére, hogy azt mondta, már megint berúgott ez a vén hülye, fölkapta, mint egy zsákot, közben Bozóky Józsefet is támogatnia kellett, úgy hermonikáztak utánam elkomonizált csárdája és a falu között két kilométeren keresztül, szerencséjükre a pobedák ilyenkor réges-rég hazaérnek a kiküldetésből. Azért módomban állt végiggondolni baleset nélkül, vajon ez a Haszonics miféle ember lehet? Mert ha, mondjuk, én pusztítom el azokat az ártatlan ebeket, akkor ön, mit csinálna, ha úgy járna, mint a molnár?

– Először magához édesgeti, azután lovagolja.

– Való igaz. Mindazonáltal jelen esetben éppen az öntől kikényszerített kockacukorkát ropogtatjuk. És meglehet, ön már be is van törve, Joó úr! Kérdezhetné, hogy értem? Hiszen az ön számára is világos, nemde. Ám azért szavamat ne feledjem, a molnár és én, de még Tonpa Sándor is meglepődik, milyen rókafajzat ez a Haszonics hogyishívják.

– Lefeküdt, mintha semmi se történt volna.

– Vajon semminek vehető-e, mikor Molnár Sándor azt mondta, szerencséje, hogy a bicskámat otthon feledtem, mert akkor aztán engem is agyonlőhetne, mielőtt itt dögölne-vérezne mások szeme láttára. Hadjuk, kérem! Most az óvatos rafinéria mosolygó maszkjával állunk szemben. És miként Joó úr is birkatürelemmel viseli lova szemérmetlen elzabrálását, és drága faluja apraja-nagyja azon pusmog, sőt örvend, majd végére jár a molnár tegnapi botrányának is ez az enber, amit eltussol addig, amikor már nem képzeli senki, hogy nem enkezétől lóg az erdőben Molnár Sándor, vagy nem ő maga szédült bele a garatban, s még az sem kizárt, hogy majd alsó kollegája, az Endrec halássza ki a Hajagosból, hogy minden helyet és lehetőséget szánban vételezzek, és végre lesz valami haszna annak a csáklyának, melyet a tűzrendészeti szabályzat előír. Ön pedig ásszisztálni fog addig is, azután is, mivel nem vonult vissza kisbirtokára, hanem folytatja a kiszolgálást, én nem kérek többet, inkább fölhívnám a figyelmét Bozóky tanácselnökre, aki azt terjeszti a kisbíró által, mintha ő csavarta volna ki a kést a gyilkos kezéből. Tehát kérem, pártkörökben Molnár Sándor akár letartóztatható is lehetne, míg Haszonics őrmester úgy viselkedik, mintha.semmi se történt volna. Emlékezhet, milyen tenyérbe mászó képpel mosolygott, hiszen a csapszékből a plácc minden zegzuga betekinthető, letagadhatatlanul láthatta, de azt csak én hallottam, azt mondta értetlenkedve, nem én lőttem le a kutyákat, persze, félti a renoméját, még egy új enber, el kell nyerni a bizalmat, hogy elkövetkező rémtettei hihetetlenek legyenek, s mindenért Joszif Visszarionovics Bozokit vagy Göndics Farkas Mátyást okolják. Csak nem képzeli, Joó úr, hogy az a fairtás, mely e nap legnagyobb eseménye mostanáig falunkban, nincs kapcsolatban a minapi skándállummal?

Kellemes szokás nyáron a pajtában aludni. Mikor még sok gyerek született ezen a vidéken, összeszorulva használtak ki minden ágyat, egymást melegítették a hideg konyhákban, szobákban. Aztán a jó idő a férfiakat és a fiúgyerekeket kiszabadította a szénába, a zsúp alá, ahol csak a szálak moccanása hallik, izgalmat kelt a szelemenre suhanó bagoly, lopakszik, a levegőt elnehezíti.

Sánta Pali nemcsak nyáron vetett fekhelyet magának a lakáson kívül, hidegben is gyakran lett menedéke az istálló, kecskéi társasága, akkor csak magának panaszkodott, senkinek sem említette, bár mindenki tudta, miért, de nyáron, mintha ő lenne a legjobb alvó a világon, dicsekedett, milyen pompás álmai vannak. Felesége, Méri, gyakran kiűzte, s egyre nehezebben és ritkábban fogadta vissza. Nemcsak esti hazatántorgásai miatt, kevésbé feltűnő viselkedés is okot adhatott a veszekedésre, mondjuk, ha főzés idejében melegítette a vasalót, Méri külvárosi szidalmak közben lecsapta a konyhakőre, a szabásra való nagy ollót két kézzel nyitogatta neje nyakára, vagy a tüzes vasalót tolta az arca felé. – Mágá… mágá! – akadt a torkán a szó. – Meg akarsz ölni? Meg mernél?… Látják ezt a mitugrászt? – Ilyenkor már a gyilkoló eszközök le szoktak hanyatlani, mert megindult a szakácsnői torony, ura bicegve hátrált, a küszöbön túlra pöndörödött, és elterült, mint egy kidobott nadrág.

Most szépen kezdődhetett volna a nap, halványvörös ciróka fények vetültek rá a pajtakapu réseiből, kecskéit etette volna, mielőtt megmosdik a kútnál, de szokatlan zaj csalta az utcára, köznap is különös lenne, még inkább ma, vasárnap, mert nem tejeskannák kócolódtak, nem szekerek zörögtek, teherautók berregtek állva, ismeretlenek kiabáltak, s egyikük hangja kioltotta a másikét, s az egész valami félelmes harsogássá fajult. Ott csoportosultak azok az idegenek a két teherautó körül fejszével, baltával, nagy- és kisfűrésszel, a Jáger mutogatására brigádokká oszlottak.Az egyik csoportot Illés kisbíró a Pókék hársfája alá kísérte, nyakában lógott a dob, melyet idegesen pöcögtetett a dobverővel, nem mert a gazda szemébe nézni, míg a favágók röhögtek – Kivágjuk, öreg! – de Pók Dénes nem tudott mit felelni, csak a sánta Pali kérdezte – Jéger úr, mi ez, kérem?

– Parancs.

– Szabad legyen bővebb választ kérni, mivel indokolja, remélem, nem ön, hanem Bozóky tanácselnök, Göndics főtörzsőrmester vagy ki az atyaúristen, Jéger úr, kérem! Mert ön a megmondhatója, először egy, a nyár eleje nem éppen a legalkalmasabb időpont, másodszor, kettő, még ha az erdőben most is folyik az irtás, lagalább ott el lehet titkolni, micsoda szakmai fogyatékosságra vall a fakitermelés júniusban, harmadszor, az utcáról csak elszáradt példányokat szokás kivágni, ebben az új rezsimben meg éppen engedéllyel, és mindenki tudja, hogy télen.

– Az utat szélesítik. Mért engem kérdez, nekem azt parancsolták, hozzam a munkásaimat, mert a fák útban vannak, tehát az utat kiszélesítik.

– Nos, ez az, kérem! Pók Dénes hársfája, melytől még a Berliner Ring is elférne, melyet Ádolf Hitler építtetett, a gráci műútról most nem beszélek, mit zavar egy ilyen szociálista, magunk közt szólva, vácák útszélesítést?

– Kérdezze a tanácselnöktől.

– Őméltóságát nem én választottam, jól tudja, a székpusztai sertések mellől helyezték ide, tehát Bozóky elvtárstól én soha, de soha meg nem kérdezek semmit.

– Ősszel pedig gyümölcsfákat ültetnek kollektíve.

– Nézze, kérem, abból a szilvából én már nem eszek, minden jel szerint igénytelen csemetékkel ültetik tele az utcát, ennek a párászt kajszinak a félérett bogyóiból ehetek csak télvíz idején kompoltot, melyet házam elől most az ön munkásai kipusztítanak, ha bé nejemnek van még elég kristálycukra, tavalyi szalicilja, celofánja, s főként, ha van csipetnyi kedve befőzni, de Pók Dénes hársfája árnyékában még ma délután is üldögélhettem volna, és ha akarnám, átmehetnék Tódorék elé, mert Pók Dénes nem ért a politikához, de hát kérem alázatosan, ott is hőgutát fogok kaphatni, miként a jelen ábra szerint Tódorék százéves ákáca pusztításába kezdenek favágói, mely az általam ismeretlen Czigler nevű bácskai menekült halálára emlékezteti azokat, akik láthatták, hogyan tépte cafatokra egy bonba, most még megtekinthető, csak már le kell hajolnia a forradásig, melyet egy orosz rata szilánkja okozott, és szegény Joó Flórián ezentúl márt csak kertjükben menekülhet ráplis sógornője, ne mondjam, élettársa elől, s nem hajkurássza a gyerkőcöket olyan különös élvezettel, mint ahogy ők a zöld diót márt kisasszony napja előtt lopkodják, kérem.

– Mindig leverték az ágak a villanydrótot.

– Még akkor sem vitatom, ha Gazsiék gesztenyefáinak kerek lombjait elcsúfították, s nemkülönben Ignácék ősi tölgyének két hatalmas ága áldozatul esett az elektronikának, melyet ezek a haladó lakósok márt ugye, kérem szépen, e század húszas éveiben elismertek, s mire itt megtelepedtem, mindenütt villany égett, öt lánpa világított az utcácskában. Erről jut eszemben, hol vannak az erdőgazdaság korszerű szerszámai, a villany- vagy dízelmotoros fűrész? Sajnálom, Jéger uram, reménylem, megbocsátja, hogy nem áll a szám becsületes nevére, csupán a hivatására célzok, hogy ez a fairtás itten inkább egy erdész trágédiája, és nemcsak azért, mert önt áldozzák föl a kommunisták a falu haragjának, itt most nem meri bántani senki, sőt, nézzen csak körül, kérem szépen, kilesnek a kiskapun, aztán visszahúzódnak, hanem azért, mintha munkásai az ön becsületébe, szakmai tisztességébe fűrészelnének. Módfelett kellemetlen. És nem unja szégyenleni magát megint a hivatalszolga.

Térdelve, kuporogva húzzák-vonják itt is, amott is a fűrészt a cájgnadrágosok, az összegyűlt fűrészport komótosan eltakarítják pehentetőül, közben megmássza a fát valaki a kötéllel, rácsomózza, s leejti dupla szárát, a fejszés fölülről tágítja a fűrész nyomát, hogy a vasfogak ne szoruljanak bele a fába, s az acéllap ne hullámozzon erőltetetten, s ha már annyira ránehezedett a teher, hogy csak nagy igyekezettel tudják visszarángatni, ellenkező irányban használja a fejszét. Még nem dől magától, de már mutatja a csúcs, hogy merre zuhan, arrafelé, mely a házra szerelt villanydrót s a cseréptető kapura lejtő része, Pókék hársfája megtántorodik, s a kötél vezérlése szerint recsegve-ropogva a járdára esik, fölcsapódik a por, mint a boszorkányszéltől, s beleroppan a kispad. Különben minden a legnagyobb rendben, a kár csekély, ha útra zuhan némelyik fa, majd kikerüli az erre tévedt jármű. Úgy tűnik, a rendőrök távol tartják magukat, késik a gulya. Ölesre szabdalják a fákat, és oldalt, a hegyén s az alján félkézi fűrésszel boncolják a lombot, teherautókra lódítják a vastagabbját, a többit ott hagyják rendetlenül, mintha a testből a nemes részeket kimetszik, s elfuvarozzák a tanácsház udvarába.

– Megoldódott a búcsú-szombati éjszaka problemája a Jéger úrnak. Bőséges zöld áll legénységük rendelkezésére a táncmulatsághoz való sátor elkészítéséhez.

– Elszárad addig

– Na és kérem, az lesz a helyes szinbólum, alul por és tehénlepény, fölöttünk fonnyadt sátor, elvégre aszály lenne ámbátor, kérem.

Tudta a Jáger, hogy ez a beszélgetés fölér egy szabotázzsal, de ahhoz sem kellett különös ravaszság, hogy tettesse ügybuzgalmát, pontosan dolgoznak a favágók, a kisbíró szorgosan járkál közöttük, mint a hatalom képviselője, aki a munka végét bejelenti a főnökének, és abban a pillanatban, mikor az utolsó szállítmány is a helyére került, kiadhatta a hadnagy híradós szakaszának a parancsot.

– A hangszórókat fölszerelni!

Attól lett még jelesebb ez a nap, hogy vezetékes adó- és vevő rádiót kapott a község a falubeli Tódor Pityu ávós őrnagy közbenjárására, melyen csak a néprádió adását lehetett fogni, s átkapcsolni a hangszórókra, és a készülék átállításával be lehetett mondani a közhírt. Erre vágyott mostanában a kisbíró Illés, azt az átkozott dobot végre a szögre akaszthatja. Azokra a villanydúcokra, melyekről az utcai lámpák bádogernyői előrehajoltak, fölvitték a mászókapcsos katonák a vízhatlan hangszórókat, a többiek énekelve húzták utánuk a zsinórt, a „nem törődök a golyóval, futok a gombolyítóval” eszmei derűjében. Amikor minden fát eltakarítottak, minden csatlakozást biztosítottak, fölhangozhatott a magasból az Internacionálé s a kedves elvtársak.

A kiengedett tehenek mohón vetették magukat a zöld ágakra, csak Joó Flórián diófájának maradékát tartották keserűnek, a legízletesebb, az édeskés akác nagy bőséggel terült végig az utcán, s mert most a gulyás nem boldogult a falánk marhákkal, minden gazda suta, alkalmi ütlegekkel hajtotta az övéit a Felszabadulás, volt Csapás útra, de nemcsak az állatok miatt káromkodtak, hiszen még hazafelé sem hagyták abba azt a keserves úristenit! Fölöttük induló harsogott, díszlépésben menetelt Kityöri Ferkó a villanydúcok között.

– Meggyütt a kominizmus! Iéjjen a kominizmus! – és tangózott a „Vígan él a favágó, ha szól a rigó, fűrészelni jaj, de jó, hali-hali-hó!” dallamára. – Fürieszüönyi jajj de jua, halihali hua, asz iskolaába is esztet tanuotuk. – Elfelejtett harangozni, már azt képzelték a népek, elmarad a fél tizenegyes mise ezen a vasárnapon.

Nagyobbik fiáért, Paliért, a molnár évente nyolcszor szekerezik az állomásra; először szeptemberben, oda-vissza november 7-én, karácsonykor, április 4-én, június közepén hozza haza a nyári szünetre. A sorompó mögött áll az egylovas szekér, az ülésdeszkán várakozó egyszerre rebben a lóval, ha a kanyarból föltűnik a vonat, az állat a mozdonyra emeli bús fejét, gazdája sorra veszi a vagonokat, s megnyugszik, amint fiát meglátja csomagosan leevickélni, a búcsúzás utolsó mozdulatai, rebbenései is hasonlóak, csak mintha visszapörgetnék a filmet.

Pali bencés diák, öccsénél három évvel idősebb, iskoláját nem államosították, ott maradhatott a családot feszítő áldozatok árán. Érkezéskor és búcsúzáskor nem szokták megcsókolni egymást, kezet fognak. – Mi újság, édesapám? – Majd megtudod, fiam. – S megtudta. Nem ugatták a kutyák, dühösen, mint az idegent, ahogy alakja lassacskán oldódott emlékezetükben. Neki meg anyja lett idegenebb tavasz óta, soványabb, nehezebb arcú, de kötényét babráló mozdulatai s szeme örömvillanásai a régiek, a meghatódottság visszafogott sírása remegteti a száját. – Megérkeztél. Egyél! – gyorsan megsüti a korai csirke vérét a pirított hagymán, amíg asztalra kerül majd a combja. – Sanyi? – Az évzárón van. Ugye, megírtam, hogy nem tanulhat, te szerencsés vagy, de a Sanyi? Mi lesz belőle? Molnár nem lesz, az biztos. – Beföllegzett – mondja a konyhapadról Molnár Sándor. – Leérettségizel. – Irodistának. Majd én állítom ki a marhaleveleket. – Még az is jobb, mint…. – Nem azért taníttattunk. Csak legyen meg az érettségid.

Mégis elfödte a megérkezés öröme ezt a kilátástalan beszélgetést, az itthon vagyok, együtt vagyunk mind a négyen, itt a Hajagos vize, a malom fehérsége, a malomkeréken a verebek csipogása, szétröppenése a közeledő zajra. A megérkezés napján könnyebbek a lábak, ismerős újdonsággal telik meg a szem, ismerős szagokkal az orr. Szokásos látogatását végzi az ólnál, az istállóban, a baromfiudvaron, megszagolja az áporodott örlésszagot, lassan lépked a patak mellett a legsűrűbb lombok árnyékában. Úgy megy az öreg tölgyhöz, mint a szagos misére. Templomnak nevezte ki a tölgyfát kiskorában, odavitte a sámlit, betakarta az éjjeliszekrény csipketerítőjével, talpas keresztet rakott rá, melyhez a szűzanyás szentképet támasztotta, és misézett. Ő volt a pap és a ministráns, latinul felelgetett magának, hiszen tudta az egész liturgiát. Nem látták, nem hallották, csak azon gondolkodhatott volna el valaki odatévedt, mire való az a szűk ösvény a bokrok között a tölgyig, ahol a belső tisztást sűrű bozótos kerítette, rejtette, mint a titkot. Szent akart lenni, megbérmálkozik, s azután egyetlen bűnt se fog elkövetni, pap lesz. Ő ministrált a püspöknek bérmáláskor, vénember ült az oltárnál vele szemben a karosszéken, végigkrákogta a misét, beleturházott zsebkendőjébe, s végül a sekrestyében megáldotta társával, erdész Lacival együtt. Különös kegyelemben részesít benneteket az Isten. Misézései abbamaradtak, lányokról ábrándozott a fánál, fölszakított fitymája csípős fájdalmát útilapuval csillapította. Egyszer fehér liliomot szakított kiskertjükben, nekitámasztotta a törzsnek, ha van Isten, gyönyörű nővé változtatja ezt a liliomot, mondta, legyen derékig érő szőke haja, legyen meztelen, hívja magához, messzire szaladt, időt hagyott a csodára, de a virág ugyanúgy dőlt a kéreg százéves redveire, s már kezdett hervadozni. Nincs Isten! Azóta félt a víznél, a barkásban, a füzesben, hátha az Úr lesújt rá. S megnyugodott, mert minden olyan közönyösen változatlan, majd a bencések kinevelték a gyermeki hitetlenségből, már úgy látogatja a tölgyfát, mint a naiv ábrándozás emlékhelyét. Sejtik, ez a szép ragaszkodás is elfogy, ha marhaleveleket állít ki valahol egy dohány- és szénbűzös irodában. Non scholae, sed vitae discimus!

Ott az udvaron a cséplőgép különösen nagynak látszik, portól szürkésfehér, barna olajizzadságos őslény. Nincsenek asztagok körülötte. Tompa Sándor még a színkapuból nézegeti, míg fia kerül a traktorral, azután – Kezdhetjük, fater! – Szokás szerint fedett helyen kellene végezni a munkát. – És ha eső lesz? – kérdezte a tulajdonostól a gépész. – Eső? – Gazsi Lajos inkább földműves, mint cséplős, hiszen az idénymunka legföljebb egy hónapig tart, a paraszt meg egész évben figyeli az eget, s most is tudja, hogy jó ideig meg se moccan. Ettől kezdik nagy nyugalommal a masina javítását a szabadban Miki fiával és Elemérrel négyen. Mindegyikőjük ismeri annyira az egész menetet, nem szükséges az irányítás, hogy ezt vagy azt csinálják. Először a fönti asztalokat emelik le, a két lecsatolt szárnyat nekitámasztják a falnak, s alulról bontanak, beleznek tovább. A gabonafelvonóval kezdik, csavarjait vitéz Gazsi Lajos katonaládájába dobálják, utána a szelelőt emelik ki, két rövid dorongra rakják, hogy ne érje a földet, aztán a törekrostát, a törekrázó tengelyt, a dobot kötélen leeresztik, Tompa Elemér fölírja a dob finom porába, Baba, Teri, fölcsillan a fém a betűkben, szív köti össze a két nevet, amit azonnal letöröl tenyerével. Leszerelnek minden olyan géprészt, ami miatt a belső szerkezet nem lenne hozzáférhető.

Munkájuk közben szinte élőnek vélik a masinát, annyira együtt vannak vele, még el is szomorodnak váza láttán. Az ácsolat belsejében a megült, avas por összekeveredett a szalma- és kalásztörekkel, s ez a röpke szomorúság évente megismétlődik. Tompa Sándor komótosan, centiről centire vizsgálgatja, milyen állapotban van ez és az. A többiek erejére a visszaszerelésnél lesz szükség, de őrá leginkább, mert a bejáratáskor csak az ő füle érzi meg azt a hangot, amelyik a hibát jelzi, az ő szeme a legélesebb a szíjak mozgására. Gazsiék befoghatják a két muraközit zöld lucernáért, nagy terét kell kaszálni, hozni, búcsúra, búcsú másnapjára, kedd délig elegendőt. Elemér a szíjakat ellenőrzi még, válogatja a reparálnivalót, a rosszak nagyobb halomba gyűlnek, mint az épek, elég munkát adnak a szíjjártónak. Apja a csapágyakat, forgókat olajozza, hova lett az a régi jó kenőzsír, az a sokféle-fajta finom olaj? Mi ez? Kocsikenőcs? Kátrány? Ettől a csapágyak beragadnak.

Olyan érzést kelt a bőr Elemér ujjaiban, mint a százforintos bankó tapintgatása. Rengeteg pénz simul a tenyeréhez, amint a főhajtószíjat malomkőnagy tekervényéből kiteríti egy hosszú sóvárgássá.

Kupovics Elek vasúti kocsmájánál a sorompó előtt Tompa Elemér pótkocsis vontatóval gátolta meg, hogy a szekérsorból a szerelvény robajától valamelyik megvadult ló belerontson a vonatba. Félóra van az érkezésig, s a kocsmáros dolga és bevétele megnő az alatt az idő alatt. Elek bácsi viccein, történetein nevetgélve szolgálja vendégeit, leginkább saját főzetű törkölypálinkával, melyet csak ő merészel kimérni a környéken olyan kedvesen, hogy megenyhülnek az ellenőrök, a rendőrök is megisznak egy-egy kupicával. Gazda nélkül, komoran állnak a lovak, Elemér a biliárd miatt hagyja magára a traktort. Csöngetés hallatszik a csöndben az állomás irodájából, a kövér vasutasné lúdjaival vesződik az udvaron, hajoltában fölcsúszik fenekére a szoknya, kilátszik a legnagyobb méretű bugyi, a vidék leghatalmasabb, sötét combjai közül. A kocsmáros, az állomásfőnök és felesége, ez az állandó hármas, hozzá a ludak mindenkori jelenvalósága olyan a várakozónak, mintha mindig itt lettek volna, s ha valamelyikük hiányozna, azt hinnék, valami nagyon megváltozott a világban. Ki tudja, mikori fölírás az eresz alatt: bor, sör, pálinka.

Óra csak az iroda és a kocsma falán, s ahogy a nagymutató észrevétlen araszol előre délután négy óra negyven percig, megbolydul az ivó, sietve isszák poharukból a maradékot, visszaülnek a bakra, Tompa Elemér a traktornyeregbe, izgatott készenlétben néznek keletre a szomszéd állomásig, ahonnan már dereng a fekete mozdony, a Truman, szaggatottan pipálja a füstöt, húzza magával a falusi Budapestet, a batyut, az előre gyártott válaszokat. Mi újság Pesten?

Leszállnak a Tompa lányok, Mariska börtönőr urával, két gyerekkel; Szépvölgyi Márton smasszer földobálja a pótkocsira csomagjaikat. – Szerbusz, sógor! Csak egy percre… – s beszalad Elek bácsihoz, törkölypálinkát kér: – Sör nincs? Akkor nagyfröccsöt adjon hozzá. Én vagyok a Tompa Mari férje. – Ismerem az elvtársat, nagy búcsú lesz maguknál. – Szépvölgyi arca kivörösödött az italtól, de feszültsége megenyhült, fölfrissült, mint eső után a homok. Fölkapaszkodik a többiekhez, ott ül már Magdi postás férjével, kislányukkal, meg Klári, Piri, Sári. A bakter föltekeri a sorompót, szalutál nekik, mint előbb a mozdonyvezetőnek, az elguruló vonatnak. – Nagy búcsú lesz Tompáéknál. – Elemér megindítja a vontatót, messze hagyja a szekérsort, rázkódik, bukdos, egymásba kapaszkodik a tömérdek család, csúszkálnak a bőröndök, cekkerek, csak a zászló hiányzik, meg a Vörös Csepel, vezesd a harcunk, Váci út, felelj neki. Úgy érkeznek, akár a falujáró agitátorok, csak azok nem kenyeret, húst, cukrot, lisztet, tortalapot hoznak, mert azt hiszik, ebben az új világban a falusiaknak a legjobb, mindenük megvan, a hétszentségit a parasztjának!

– Jaj, mennyi minden! Nem kellett volna – szabadkozik Tompáné. – Mindent elhoztatok, mit esztek Pesten? Levágom a kakast, a tyúkokat, megnőttek már a csibék.

– Mivelünk, anyuka, ne törődjön.

– Nem élünk börtönkoszton – szól közbe Szépvölgyi Márton. A kenyeret vászonkendőbe takarják, a húst leengedik a kútba. A nők ruhát cserélnek, s a rózsás ágyterítőket ellepi a szoknyás, blúzos rendetlenség. Magdi kislánya sírva szalad az utcáról – Azok a csúnya libák! – zokogja anyja ölébe. Alig hasonlítanak egymásra a lányok, úgy különböznek, hogy vagy anyjuk, vagy apjuk arcát, testalkatát örökölték. Mariska nagy keblű, nagy barna szemű, sötét bőrű, tiszta apja, lassú mozgású, erős hajzatú dús hónaljszőre még akkor is kikunkorodik, ha behúzza a vállát, kívánatos, akit az ura jobban őriz, mint a rabokat, féltékeny indulatait azokon éli ki az éjjeli szolgálatban. – Szikkadt vagyok, papa. – Magdi csutakhajú, lapos mellű, szőke, kék szemű, fürge jótét lélek, dolgos, mint az anyja, férje, Szabó Pál táviratkézbesítő, sovány a kerékpározástól, azoktól az utaktól, melyeket a Keleti pályaudvar mögül, a 72-es postától Zugló külső negyedéig tesz meg. – Hogy van az apuka? Jól van? – Klári is Sheffer-fajta, Piroska, Sári meg Tompa, szüntelen forgatják őket a táncban, tudják, a holnapi búcsúban is, míg Klári petrezselymet árul az anyja mellett. A legkisebb, a Vali megint anyjukra hasonlít. Elemér más, szeme kék, haja szőkés, magas és erős, keveréke szüleinek, kiszámíthatatlan viselkedését valaki felmenőjétől örökölhette, s az az ember lopós lehetett, talán zsebtolvaj, csak akkor emlékeznének rá, ha gyilkos lett volna.

– Hol alszunk ennyien? – kérdezte Szépvölgyi Márton Elemértől.

– Menjek a pálházi munkásszállóra? Nem is hülyeség… Kúrnék egy jó nagyot a menyasszonyommal.

– Fogd be az ocsmány pofádat! Most se fogod be?

Mariska szálvassal töri a mákot a famozsárban. – Hagyja, anyuka. – Ülnél csak traktoron, szántanál éjjel-nappal, mint a Hastinger Teri… Nem fér a nyeregbe a segged. – Én is itt vagyok, sógor. – Hát akkor szólj a feleségedre, baszmeg!

– Menjünk a kertbe – mondta az öreg. – Baszok a kertre, fater, meg erre a sok spinére, megnézem Gazsiéknál a traktort… Miki befog, csórunk egy szekér ágat, vessetek ágyat a sógorok lábánál nekem is, jobb, mint a drága, horkolós apukátokkal az istállóban. Lábat mosni! Lábvizit! Csizmák, viigyazz! – Ne emlegesd a katonaságot! Tolvaj! – Én azt a fél évet leültem, pedig ártatlanul ítélt el a hadbíróság. De mért kell ez előtt a smasszer előtt arról kotyogni? Ismerem ezeket…

– Menjünk a kertbe!

Fonnyadt, kalásztalan, gazos gyöpön át libasorban lépkedtek, elöl az após, mögötte Szépvölgyi Márton és Szabó Pál.

– Mink is szeretnénk egy kis telket, csak hát a kétlakiság… Nem lehet meg kert nélkül az ember, pláne ha tiszamejjéki.

– Aszály van.

– Ki dumálta be magának, hogy aszály van, papa? Szóval, lenne egy telkünk, közel a Maglódi úthoz meg a Gyűjtőhöz a keresztúri temető mögött. Nézzen rám, forduljon hátra! Látja, milyen sápadt vagyok a szolgálattól? Szóval, lenne egy kertünk, krumpli, káposzta, paszuly, murok, petrezselyem, tavaszi, őszi saláta, szeretem a mákvirágot, úgy ültetném a fákat, hogy májustól őszig lenne gyümölcs, augusztustól paprika, paradicsom, letenném a szolgálatot, fognánk a kapát Marissal…

– Most igen nagy aszály van.

– Csak hát, csak hát ugye, a szolgálat… Maris meg én is össze-vissza… Lenne egy telkünk, építkeznénk, akkor nem lenne kétlaki az elvtárs, mint az a Balog Törökbálinton, messzire lakik Kőbányától, sokat utazik, de kertes háza az aztán van, és akkor már nem kétlaki, ha kertes háza van, ugye, Palikám, nektek is jó lenne, mi?… Persze, te hordod a táviratot a jó levegőn, a Magdi méri a szafaládét… – Ha van. – Fehér köpenyben… hétkor nyit, háromkor zár, ott a bolt a közelben a Pongrác-telepen. Szóval, azt a Balogot megharapta a farkaskutyája, kapáltak vagy mi… átkarolta az asszonyt… tudja azt maga, papa, hogy a kutya is lehet féltékeny? Úgy beleharapott a vádlijába az a dög, akkora húst kiharapott, mint a tenyerem, ekkorát azért mégse, mondjuk, akkorát, mint a Julcsikáé… ez történt vasárnap, szerdán elvtársi alapon meglátogattam, még akkor is nyüszített a Balog, már el akartam menni, de belenyomtak egy adag fájdalomcsillapítót. Az a Balog mesélte, mert női börtönben is volt ám, hogy volt ott egy őr, akit Vak Bottyánnak csúfoltak az őrizetesek, mert a buzi kurvákat kukkolta, el se képzeli, papa, mennyi a buzi kurva, azokat leste a kukucskálón, aztán kiszúrták a szemét, na, van ott sok bárcás, ha nem mentek el taxisofőrnek, grófnők és mind buzi, az isten bassza meg, veszélyes üzem a fogház, a Maris meg olyan aggodalmas. Mért nem kapálják meg ezt a kertet?

– Nem lesz ebből már semmi.

– Olvashatta volna a szovjet módszert, elterelték a folyókat a sivatagba, ha a Szirdarját meg az Amudarját meg lehet fordítani, akkor itt egy kútásás nem nagy ügy. Palikám! Ásó! Kapa! Csákány! Lapát! Hozz ki egy üveg vinkót!

– Húsz litert kaptam a Joó Bélától, mert nekem a Rókában hitelem van. Balatoncsicsói. Ritkán járok oda, mégis ad hitelt egy rendes embernek. – Egy párttitkárnak. – Nem azért. Gazsiéknál is lenne, somlai, saját, de mink azoktól sohase kérünk semmit, mégiscsak Gazsi Lajos a gazdám. A kulák. – Csak annak, aki mondja.

Szabó Pál ledobta a szerszámokat a kert túlsó végében, amerre lejt a föld az ölesárok felé. Ástak a sógorok, izzadtak, ittak. – Víznek kell lenni, két méterre megjön a víz, ha mondom. – De csak az üveg alján maradt egy csepp bor.

A búcsú előtti szombat estén jobb a férfiaknak eltűnni a nők közül, előkészítették a tűzrevalót, kiültek az utcára, elkullogtak a Rókacsárdába. Most nemcsak a törzsvendégek, de a józan életű falusiak is előlegeztek maguknak egy-egy fröccsöt a másnapi mulatságból. Megtelt a kocsma. A Molnár fiúk és erdész Laci hiába várták Gazsi Miki szekerét, mellyel csapatostul az erdőre mennének a sátornak való ágért, a tölgyesbe, mert a tölgyfa levele lassan hervad, kisbúcsúig is kitart. Ezen az estén fölöslegesen kerülte a tölöst messze az erdész. – A Rókában megtudjuk, mi van – mondta Laci a malomudvaron. – Menjetek csak, én itthon olvasok. – Hülye vagy te, Pali?! – Kérded Lesbia, csókot adni hányszor kívánok, hogy elég legyen s beteljek. Úgyse tudod, ki írta. Catullus, öregem, beleszeretett Metallus Celer konzul feleségébe, a gyönyörű Clodiába, akit Lesbiának nevezett verseiben. – És beteltek. – Menjünk! Gyertek, Sanyi! Már téged is kiszolgálnak. – Nem először… Mit nagyzolsz avval a Leszbiával?

– Szabad kérdeznem a szép magyar jövendő reménységeitől, melynek kürtszava harsan a földeken át, miért tolvajlanának az erdőn feleslegesen, mindőn a vasárnapi uccai fairtásból annyi ág maradt, főként az ákác, hogy nemcsak a tűzoltószertár elé eszkábált sátorhoz lenne elegendő, hanem az egész templomtérre is. Ha nem sajnálnám a helybéli leventéket, azt indítványoznám, terjesszék ki a táncpláccot a kiszáradt libaúsztatóra, mely kemény és egyenletes, miként azt a lizsében tapasztalhatnák. Akkor könnyedén lejthetnék a válcert vagy a tángót, bár úgy hallom, jásszbendet fogadtak, mi pediglen befogott fülekkel szórakozhatunk, mert hiában hegedül Sárközi József cigány az asztalunknál, a dob, a cintányér, a szákszafon meg a tángóhermonika, kérem, túlharsog minden intimusz cselekményt, legfennebb azok a párok szabadulnak meg tőle, akiknek a mámbónál fontosabb a csolk. A rezsim egyik nagy hibája, hogy államosította a tánciskolákat, ahol sánta tánctanárok szovjet népi táncokat tanítanak, és a mai fiatalok kecskemód ugrálnak, elemi fokon zakatolnak a jaj, de csúszik ez a banánhéj ritmuszára, és el sem képzelik, milyen elegant tánc a csárlszton, kérem. Önnek más a véleménye, természetesnek tartom, tanácselnök uram – szónokolt sánta Pali. – Nincs vita! Szórakozzanak szocialista embertípushoz méltón! Ne verekedjenek, mert jaj lesz nekik, megmondta a Göndics főtörzsőrmester elvtárs Haszonics elvtárssal.

Hárman rexeztek a sarokban. Tompa Elemér többször hagyta nyerni Gazsi Mikit, mint hoffer Lajost. A Molnár fiúk és erdész Laci félkörben ültek a közelükben. Laci a játszmát figyelte, Sanyi a söntéspultot, ahonnan Joó Mari jön-megy, ahol Joó Béla mérte az italt, s hosszú meggyfa szipkája fölött, mely akkor is szájában billegett, ha nem szívta éppen az Ötéves Tervet, egyik szemével a pohárra kancsított, a másikkal a vendégeire, a mai munka edzi a holnapira, akkor a falusiakon kívül az egész környék, s a városi vendégek mulatozóit kell kiszolgálnia, s már most is lánya segítségére szorul. Marika sürög a kerek pléhtálcával, Sanyiéknál megáll, odaadással várakozik, mintha csak ketten lennének, mégis – Megjöttetek, Pali? – Hozzál egy málnát. – Vörösbor nincsen? – Sopronban szoktál a vörösborra? Igen régen voltál nálunk, ha azt akarsz inni. – De jó lennél nálam, husikám! – Nem husikázunk! – mondta Sanyi, aztán sokáig gondolkodva – Hozz nekünk, tudod, mit?… Hozzál!… Laci, iszol fehéret? Akkor kétszer… nem is kétszer két decit… hanem… hanem egy litert, jó? – Sanyi, én nem vagyok a feleséged… – Még nem. – Sok lesz.

Kityöri Ferkó kacsázott feléjük. – Mekgyüttié Muonaár Pali a papoktuó? Aszongyaák, te beretvaállod a piharistaákat. – A bencésekhez járok. – Mit baánom ien, a rosseb tuggya, hun tanuusz, de aszongyaák, beretvaász, aziér tanittanak. Hozzak ehhamutartuat? – Nem cigarettázunk. – Ja, pedik kiöntöttem vuana a csikket, mer ien segiettek. – Iszol? – Iszik a radai rosseb, majjual beruktok. – Olyan szorgalmasan segített, még ha egyetlen csikk volt a hamutartóban, avval is elkacsázott a szemétvödörig, ha kézben füstölt a cigaretta, nem várta meg, míg a hamuját lepöckölik, s olyan sokára került vissza, az asztal alá dobálták a csonkot, és rátapostak; nyúlt a pohárért, nem törődött vele, ha félig volt is, vitte volna a pultra, szuszogott, dünnyögött. – Mi lessz majd huanap? Akkuó nem segiettek, ugye sánta Pali baácsi? Huanap mieg a gulaás se hajjt ki a legellüöre, akkuó ien mier segieccsek?

– Ki tudja előre, kérem, a bulcsuban verekedés lesz-e vagy pediglen békés jamplizás? Attól függ, kérem. Na már most, ha valamelyik ifjú fejében felüti fejét a féltékenység, mert egyik banda, mikor valakinek a szeretőjét azonnyomban sorra lekéri, a sértett ifjú nem tűrvén pimaszságukat, odaszól Szőke Lajosnak, Lajcsi! aki márt, lehetne annyi tapasztalata önnek, mióta a sertésektől idehelyezték, s ha jól sáccolom, márt két bulcsuban és valamennyi fársángi mulatságon be tetszett rúgni, melyeken télen Szőke Lajcsi nem sortban jelent meg, csak a nyári bulcsuban, és addig áll a zenészek mellett, míg valaki elkiáltja magát, Lajcsi! szelíden lelép a dobogóról, melyet az iskolából szoktak elkölcsönözni, kihúzza kezét a zsebéből, ökölben rántja… Nem szükségeltetik kifejtenem önnek, Bozóky elvtárs, mi történik továbbá, hacsak nem leledzett minden esetben épp azon állapotban, mely szerint mégis föl kellene világosítanom, Szőke Lajos egykettőre szétveri azt a pimasz ifjúságot, majd pediglen, mint aki jól végezte dolgát, odaáll megszokott helyére, és a zenészek elkezdik a brit Gyertyafénykeringőt, a dob és a cintányér bármennyire alkalmatlan e finom muzsikához, bármennyire ordítják, egy autó jár Budára át a Margit hídon át, hadd lássuk úgymond mennyit ér a velszi tartomány, a táncolókat békesség ejti rabul.

– Jegyezze meg, én mindig mindenre szokok emlékezni, azt is tudhatná, a rendőrök csinálnak rendet, nem az a Szőke Lajos.

– Olybá szereti a népi rendőrséget, mintha tágabb családja lenne. Megértem a tanácselnök urat, a családszerető apát, akinek csak egyetlen utódra tellett, neik is lánynak tetszik lenni, s nem kell különös jóstehetség ahhoz, mely szerint ez a Haszonics lesz Bozóky Baba hitvese, ha szabad hit szavunkat kiejteni a máguk rendszerében. Nem tudja, hol ez az őrmester? Ámbárt kétségkívül fárasztó szolgálatát végzi, vagy pediglen pihen a szobájában, melyet a Földművesszövetkezetek Országos Szövetsége egyik járási raktárából rendeztek át neki, vagyis Joó Béla, volt csárdás vendégszobáját állították vissza olyan vendégnek, akinek a fizetési kötelezettség nulla, kérem. Ön, aki ittléte óta márt a második litert fogyasztja, és ez a Kityöri Ferkó alig győzi üres poharait a mosogatóban fuvarozni, hogy ez a szegény kis Marika megtöltve hozza az újat, még józanul sem mondaná meg, mennyibe került egy szoba a józsefvárosi gárniszállóban. Szóval és tettel szolgálatban lehet, vagy talán erőt gyűjt közelünkben a holnapi napra. Erről jut eszembe, amin sokat tűnődtem, az a máguk hangszórós áppárátja, mely vasárnap óta olybá zaklatja a lakósságot, kicsinyített formájában nem alkalmas-e arra, hogy minden asztalban, és a máguk serszűkében, melyben minekutána fölösleges a sercsap, tehát a sercsapban beszerelve, hogy szavamat ne feldjem, nem alkalmas-e Haszonics szolgálatában, miként most hanyatt fekve az ágyán lehallgassa, hogy mit beszélünk. Nem félek, kérem, engem márt kidobott pénz a fogházban étkeztetni, de ezek a kedves kulák fiúk, a Gazsi gyermek, aki az ön lánya szeretőjével, ifiabb Tonpával rexezik éppen, meg az a Molnár Pál, Molnár Sándor és az erdésznövendék, László, akinek valamennyi őse püspöki erdőbirtokon működött, mondhatnánk apját is osztályidegennek, nem lesznek-e valjon a tőlünk néhány méterre elhelyezett ágyról följelentve? Erre kérném a választ, melyet azonmód letagadna.

Bozóky tanácselnök annyira meglepődött izgága társa képzelmein, túlkiabálta az egész csárdát. Haszonics még akkor is meghallhatta volna szobájában, ha nincsen hangszórója, ha egyáltalán ott pihen az ágyán. Rekedten, dühvörösen ordibált a föltételezett mikrofonba.

– Nem kulákfattyúknak van a Róka! Értettem? Megtiltom a kiszolgálást! Vagy talán maga is részt vesz, Joó, az összeesküvésben? Mi taníttatjuk ezeket, a nép, és röhögnek. Mért nem Kityöri Ferkó jár gimnáziumba? Mért nem lehetett hoffer Lajos, Tompa Elemér gépészmérnök? Mi?! Rajtam röhögtök, a Párton? Nézzék csak, az anyjuk pimasz úristenit! Mulatni mernek a nép között. Nektek beszélek!

– Ien nem menek ginnaáziunyba a rossebnek se, abbisztos. Legyie nyugattan Muanaár Pali! Nem küő a te heled. A Bozuaky eevtaárs meg legyen nyugattan, a Sanyi csak aszonta, hommaga be van rugva, nem bajj.

– Én?… Én! – Bozóky a fiúkhoz rontott, Palit képen öntötte borral. – Nesze, te buzi kispap! Tűnés az anyátokba!

– Márt megbocsásson, Bozóky elvtárs! Tanult embernek, még inkább vezetőnek ezféle viselkedés módfelett kellemetlen eredménnyel jár. És bátorkodom megjegyezni, valjon homoszekszualista-e az esperes úr, mint fölszentelt lelkész, aki, ön nagyon jól tudja, csinos hadiözvegyet fogadott szakácsnénak, most nem áll moldomban a nevét kiejteni, nehogy lehallgató rendőrjének fantáziáját más utakra tereljem. Persze, a békepapi mozgalomra való különös tekintettel, ráparancsoltak önre, hogy felszabadulásunk évfordulójának örömünnepén úgy köszöntse az esperes urat, mint a klerikáris reakció megjelent képviselőjét. Tehát az esperes úr nem buzi, azonmold csak ez az ártatlan fiatalság?

– Ne törődjetek evvel a vén hülyével – szól a fiúkhoz Tompa Elemér. – Nemsokára asztal alá issza magát, én meg najd záróráig jól meghúzom a lányát.

Sanyi jól elpirult, szemével Joó Marit követte, s a kulákgyerekek nemsokára valóban nevetni kezdtek. Asztal alatt az elvtárs – mondta Gazsi Miki. – Mekkora… ha-ha-ha, mekkora vadbarom, ha-ha-ha!

– Kérem az ifjúságot, ezt a rakás szárt ne tessék itt büdösödni hagyni, különös tekintettel a kiskorú hölgyre, aki eznélkül is tapasztalhatja, minő szégyenleni való az enberi fajzat, mégsem szükséges, hogy nap mint nap erre figyelmeztessék az események, még ha az illető tanácselnöknek székpusztai sertések is megszokhatták undorító magatartását, pfáj! Kérném elszállítását, és gárántálom, olybá fogja meghonorálni, hogy kísérőjét édes fiamnak mondja, bárt rögtön el is felejti.

A gyerekek korán kiugrottak az ágyból, a kapuban kíváncsiskodtak a Tompa unokák, nem érkezett egyetlen vacakos sem, nem állt a ringlis. De a sátort megcsinálták az éjjel azokból a fonnyadt levelű ágakból, melyeket a múlt vasárnap a kiirtott fákról lenyestek. A kiürített tűzoltószertárban Joó Béla és nagybátyja, Flórián rendezkedett. S mindenki csodájára Haszonics rendőrőrmester asztallapokat rak az iksz-lábakra, s a fölnyergelt Csillag a tűzoltóföcskendő szivattyúkarját rángatja fékszárával. – Hát azért a bál meglesz – morogta magában Szépvölgyi Márton. – Apuka! Ugye veszel lufit? Lufit kérek! – Én meg trombitát, csákót, kardot. – A vacakosoknak már itt kellene lenni. – De ugye jönnek?

A hangszórók túlharsogták a harangokat. Szépvölgyi Márton megütközött a család készülődésén. – Maris! Mink nem mehetünk misére. Papa! Egy párttitkár nem mehet el misére. – Tovább öltözködtek a Tompa lányok, viseletük egész napra való igazi városi fazon a templomba, a bálba. – Mit szólnának a népek? Öltözz már, kibírod azt az órát. – Szép a ruhád, Pali. Hogy volt az ára? Látod, Elemér, milyen szép ruhája van Palinak? Galambszürke. Pedig csak postás. – Majd megnézik a misén, de engemet ott nem látnak. Megyek a nőszállásra, elhozom a Hastinger Terit ebédre. – Mit mondasz? Ide? Ebédre azt a ribancot? Egy tisztességes családba? – Mért ne hozhatná? – fordult hátra a lavórtól az öreg. – Hadd lakjon jól. Mit esznek a gépállomáson? Azt csak az Elemér tudja. – Viszem a biciklit, fater. – Ha ide mered hozni azt a nőt, elmegyünk a délutáni vonattal. – Ne szarjatok be! Egyetek csak, rátok fér a jó levegő. Találkozunk a mulatságban. – Képes elmenni. Hozd csak el, neki is jut ebből a sokból – mondta az öreg. – Hol a pálinka? – kérdezte Szépvölgyi Márton. Tompáné otthon maradt kirántani a csirkét, a marhapörköltet megfőzték tegnap, mára hagyták a nokedlit meg a töltött bordát, a torták, a piték, a habcsókok fölkerültek már a kamrapolcra, ott illatoznak a damasztszalvéták alól bele a törkölypálinka szagába.

– Erre igyunk! – mondta Szépvölgyi Márton a mise után. – Micsoda antiklerikális propaganda folyik maguknál, papa? – kérdezte az ebédnél. – Hogyan került a templomba egy rendőr? – Finom tyúkhúsleves, ilyent csak anyuka tud csinálni. – Megtanulhattad volna, Mariska, de te nem szeretsz főzni. – Viszem a remízből. – Az csak reszeltvíz. Micsoda? – Híg. – Az a rendőr a Haszonics, mostanában helyezték ide. – Vegyetek! Tessék! Ne kéressétek magatokat, Marci, Palikám. – Szem-szájnak ingere. Mit ajánl a mama? Finom. Mitől ilyen finom? – Ne egyél annyit. Jóllaksz a csirkecombig. – Tavaly is a Molnár gyerekek ministráltak. – A Pali jövőre érettségizik, a Sanyi meg most végzett a Valival. – Kulákok. – Nem kell itt kulákozni, az ő házukban lakunk, nem? – Mikor ér már a szocializmus keze magukhoz? Misére jár a rendőr a párttitkárral. – Nem egyforma, a papa máskor is eljár, az őrmester meg szolgálatban. – Úgy megnőttek a gyerekek, meg se ismertem, a Vali mondta, hogy a Joó Mari az a mejjes. – Kézzel eszed a csirkecombot? – Mit csinál a Bozóky Baba? – Ott volt? Persze az apja nagy kommunista. – A Baba? Az öcséd szeretője. – Meg az a traktorosnő? – Majd csak benő a feje lágya. – Soha. – Ha idehozza azt a kurvát, nem tudom, mit csinálok. – A Bozóky lány irodista a gépállomáson. Játszik az Elemérrel, nem is tudom, nagyvérű mind a kettő, kihasználják. – Kicsodát? – Hát az Elemért. – Nem éppen fordítva? – Szép pár. – Azt beszélték, állapotos. – Elvetette. Van ezeknek protekciójuk, hogy elvetesse. – Pesszáriumot használok. Biztos ennek a nőnek is az van. – Adná az isten, mert ha ebből gyerek lesz, nem bírom ki. – Hagyja, anyuka! Meg aztán ne kurvázzanak a gyerekek előtt. Jóllaktál, Julcsikám? – Apuci annyit eszik. Viszünk Peste is tortát, ugye? Itt is ehetek, ugye? – Amennyi beléd fér. – El ne rontsd a kis gyomrod. – Hová való is ez a bor? – Balatoncsicsói.

– Szóval, az a rendőr nekem olyan ismerős volt, aztán mikor a papa azt mondta, Haszonics, azt gondoltam, hogy ezt a nevet valahol hallottam, a mindenit, hát nem ez a Haszonics csendőr Zalából? Haszonics… Haszonics… emlékszem már…, abban a megyében szolgáltam én is, ez meg itt rendőr. – Hagyd, Palikám! – A vadállat Haszonics! Akit bevitt az őrsre, annak már egy szót se kellett mondani, úgy agyonverte, látszott a szemén, az arcán. Mert a csendőrök se voltak egyformák. Bilincs, aztán az őrsre… aztán csücsüljön, amíg nem jönnek érte. De ez a Haszonics?… Az egész misén csak azon gondolkoztam, ki lehet, olyan ismerős ez a rendőr.

– Maradj már csöndbe, Pali! Egyél-igyál! Mit beszélsz annyit?

– Aztán itt rendőr. Biztos beszámítják a nyugdíjába, hogyan csinálta, hogy beszámítják a nyugdíjába? Hogyan lehet úgy csinálni, hogy egy csendőr rendőr lehessen? Szerencséjük, papa, mert ha nem megyünk el misére, senki se tudja, ki ez az ember maguknál.

– Följelentenéd? Ne jártasd már a szádat!

– Magdikám, ne félj! Mondtam, milyen vadállat. Például, Marci, neked magyarázzam, kicsodák az őrizetesek? Vannak közöttük gyilkosok, persze. De egy tyúktolvajt kardlappal verni végig a falun, ahogy lóhoz kötözi, nyargal a falun végig… azt kérdezem az őrsünk előtt ettől a Haszonicstól, mit csinált ez az ember? Tyúkot lopott a főjegyző úrtól. Azért még nem kellene agyonverni, nem-e? majd megismeri a magyarok istenit, aztán abbahagyta a szélső háznál. Ennek még azt is beszámítják a nyugdíjába.

– Nézd, Pali! A nejednek igaza van, nem kell arról beszélni. Hál’ isten énnekem nincsen ilyen gondom, engem a csendőrök vertek, azt beszámítják a nyugdíjamba. – Messze van az még, Marci! – Anyuka mért állva eszik?

A kicsik a hokedliről ebédeltek a sámlikon. A Tompa lányok karjukat összezárva böködtek villájukkal, késükkel nem keresztben vágtak, hanem előre, leginkább Mariska és Magdi Szépvölgyi Márton mellett, ő meg úgy terpeszkedett, mintha egyedül lenne.

– Beszámítják, ha kimennek a ruszkik.

– Papa! Maga mond ilyent? Nyugdíj meg ruszkik! Befoghatnátok… – Ki volt az a langaléta? Ja, a Gazsi Miki? Nagy paraszt. Hogy csörgette az aprópénzt a zsebében! – A tökét macerálta. – Egymás szavába vágtak a nők, hogy ez meg ki volt, mit csinál. – Igen? – Férjhez mehetne. – Hogy állt rajta az a kosztüm? Biztos a Bognár Iluska varrta. – Hogy mutogatták magukat? – Ja! Nejlonharisnya ilyen melegben! – Naná! Hogy a szőrös lábuk ne látsszon. – Fekete ruha ilyen melegben, pálmafás sárga nyakkendő, a majom meg barna annak a hogyishívjáknak, ja, a hoffer Lajcsinak. – Traktoros?… Iszik?… – Szűz még a Lajcsi. – Ne marháskodj! Hát akkor izéld meg máma! – Hülyéskedsz? – Pestre mentek a Tompa csajok, szűzen marad mindenki. – Megteszi a tehén is. – Meg a kecske… Ha én a sánta Palinak lennék, megnyitnám a világ első kecskekupiját… kecskekupleráj, haj, jaj!… – Ne izélj! Tiltott. – Jaj! hi-hi-hi! Jaj nekem, kecskekupi! Hi-hi-hi… nem kapok levegőt… kecskekupi! – Szabad megkérnem, a tisztelt ügyfél, ne milpengővel fizessen, minekutána Rákosi elvtárs lehetővé tette tisztelt ügyfelemnek a forint felhasználását eme ekszulzív szórakozásra, mely olyan távol áll a bujálkodástól, miként személyem nagybecsű Mérimhez, kérem. – Jó, hogy nincs itt az a traktoros spiné! – Jó ám! – Papuska, honnan való a bora? – A Joó Bélától. – Nem a csárdást kérdeztem, hanem, hová valósi. – Csicsó. Balatoncsicsói. – Már megint elfeledtem.

Joó Béla Haszonics által kisajátított lova annál a szilvafánál kapálta patájával a földet, ahova a végrehajtott teheneket szokták kikötni.

– Niezd a! Mast meg a Jua Biela Csillaggyaát fogluataák le? Akkuó a Haszonics Feri bácsi hogyan a rossebbe lovagojja? Viszek neki ekkis szienaát a Fluari baátyaámtuó. Haát maá ne legyen iehes, ugye Biela baátyaám? Ezeknek nincs esze hommegetessiek, hogy a lua is iehes. Szabad kopognyi Bozuaki eevtaárs? Csak aszt akarom mondanyi a Feri baátyaámnak, eszik a lua, mer ugye magok is ebiedüönek.

– Gyere be, Ferkó! Mi volt ebédre? – kérdezte Baba.

– Ebiedre? Kappany. Ojjan finom vuat, csak vuat ennagy bajj, mihozzaánk nem gyün vendieg, eszek a Terussuó, de ojjan csúnya mint a füöd, hiaába finom a kappany, eeveszi az ietvaágyamat a Terus. Naálatok meg annyi vendieg van, a Göndics eevtaárs, a Haszonics eevtaárs, a Bozuaki eevtaárs, meg a Irma nieni, meg te is, Baba, csak a Tompa baácsinaá van ennie több, mint az iegen a csillag, mink meg csak ketten ebiedüötünk a Terussuó. De kaár honnincs rokonysaágunk, eevtaársaink a búcsú naptyaán.

– Foglalj helyet, Ferkó! Egyél-igyál, ugye elvtársak? Nem tudom, ismerik-e Kityöri Ferencet, a zsellérutódot? Vot, elvtársak! Pazsáliszta! Ahogyan Vorosilov marsall mondta, pazsáliszta, mikor a szovjet polgárháborúban olyan szerencsés voltam, hogy a csicskása lehettem. – Apuka megint kezdi, ki ne tudná, apuka volt a Vorosilov pucerja. Ülj az ölembe, Ferkó!

– Idefigyejj Baba! Ien az öledbe ülök abbisztos, de attuó mieg nem gyünnek a vacakosok, maá a búcsúba vacakos sincsen. Haát mien búcsú e? Taval mieg vuatak, a Stiglic nienitüő vettem essarajevua kiest niegy forintier, ien hajtottam a rinklist, asztaán mast assincs. Emmind azier van, mer engem nem szeretnek.

– Ne szomorkodj, kisfiú. – De Baba, kérem szépen! – Haszonics azt gondolta, hogyan ölelgethet szülei, Göndics, főleg az ő szeme láttára ez a szép lány egy ilyen gorillát, hogyan simogathatja fehér kacsóival? Még könnyeit is letörli. – Mast maá tudam, mier vettem füő az ujj ruhaámat, esztet, amit a saánta Pali baácsi csinyaát e, nem akar ez a rossebes füstszag kimennyi belüöllö, mer a füstöskonyhaába csinyaáta. Mast is ojjan büdös? – Inkább kölnis ez, Ferkó! – Haát azier is küönyiztem be. Hohhunajd vette a Terusunk aszt a küönyit? Minek anneki? Aszhiszi, akkua maj fierhüömegy? – Haszonics távolabb húzódott. – De Baba! Kérem szépen! Ugye, nem vagy már kisgyerek, Ferikém, akit ölébe vesz az anyukája? – Nem haát, iszen eeviegesztem a iskolaákat. – Mi lesz belőled? Sikerült a pályaválasztás? – A paájavaálasztaás a Horvaát Karcsinak sikerüöt, abbuó lessz vaájaár, a Föcsek Öcsibüő meg teknikus, basszák meg! Ien meg ithunn maradok. – Mért nem pályáztad meg a gimnáziumot? Tanár lenne belőled. – Persze hottanaár, ien nem vagyok kulaák mind a Muanaár Sanyi, maj avvuó ithunn leszek, pedig meg akarta öletnyi velem a Horvaát, mer aszonta, bieta vagyok. Na megaájj Muanaár! Azér mégse öllek meg, mer ien vagyok a baraátod, mer ithunn leszünk maj kettenn.

– Tudod, Haszonics elvtárs, ez a Feri gyerek olyan hűséges a faluhoz, mint az apja. Egészségünkre, Göndics elvtárs! Búcsú csak egyszer egy évben. – Fárasztó szolgálat vár ránk Haszonics elvtárssal, aki a misét is végigállta. – Semmi törvénybe ütközőt nem tapasztaltam, a pap a Szent László királyról tartotta ünnepi beszédét. – Szent László? És az nem törvénybe ütköző, hogy szent? És vizet is fakasztott? – Fakasztott valamit. – Na látod, milyen mákony a vallás a népnek! – Azt nézték, kinek milyen a ruhája, a Babácskáé volt a legszebb szerintem, az a kis rövid szoknya, az a hogymondjam dekoltázs, kérem szépen. – Tudják az elvtársak, ez a Feri gyerek olyan hűséges a faluhoz, mint az apja, azt beszélik, már a felszabadulás előtt is sztrájkolt, összeveszett a pappal, nem harangozott, a plébános csak a szentes Gizellának misézett, mert ez a szentes Gizella reggeltől beül az urak padjába, nem ám az asszonyok közé, az urak padjába. Kityöri bácsi kifejezte a nép haragját, mi ez, ha nem egy hűség? Mondták is neki, jól van, Gyulánk, így kell ezt csinálni! – De jua is harangoznyi, maáma is husztam, Haszonics eevtaárs ieszre vehette, mijjen sokaáig husztam, kiet versee többet, de ien csak juaszivüsiegbüő, nem mind a Jua Fluari baácsi, mer ammeg pienszt kap a segrestyiebüő. – Lopkodja a perselyt! – Ja! Nem is hollopkoggya, viszik neki a gabonaát a niepek, ugye anneki megjaár. – Hallják az elvtársak? Az osztályharc beszél ebből a fiúból, amely kiköpött apja.

– Meghuat szegien, megütöttö a guta, megüötö a nova, monta is a nyanya, honne igyak aám, mer megöl a bor, asztánniek ais meghuatt.

– Nem sír a Ferike! Tudod mit? Csinálunk fényképet, itt ülsz az ölemben. Apuka, hozza a gépet!

– Hadd dicsekedjek az elvtársaknak, ezt a masinát Moszkvában vettem Vorosilov marsall elvtárs fogadása alkalmával a napidíjamból, mert a Bolsoj Tyeatrba is ingyen vittek, ingyen szálloda, gasztyinyica, mikor Lenint láttam. Egészségére! – Igen! Haszonics elvtárs! Látta Lenint a Bozóky elvtárs, nagy élmény Lenint látni és meghalni, azt mondta valamelyik szovjet költő, fejbe is lőtte magát, mint a szovjet állam felépítésének a hőse.

– Nagy élmény? Annál is több, elvtársak, mikor a pionyírok trombitái behallatszottak Lenin elvtárshoz, de ki kell fejteni a nyegle újságírókat, megfogadtam, többet nem hiszem el egyetlen szavukat se. – Még azt se, amit terólad írtak, Jóskám? – Azt igen, azt ellenőriztem, de azt nem merték, hogyan is mernék megírni, hogy az egyik zsebre tett kézzel merészelt a nagy Leninhez menni…

– Hozza már azt a Lejkát!

– Elzsibbad a kedves Babácska.

– A másik meg behúzta a nyakát. Micsoda szégyen! Kiegyenesítette az őrség, kéz ki a zsebből! Csak innen egyszer kijussunk, súgta valamelyik. Ez innen ki akar jutni? gondoltam, ha a szabályzat nem tiltotta volna, én még most is ott lennék a meuzóleumban, te, ez viaszból van, tyise! mondtam magamban, de az még semmi, hogy viaszból van, pörgette a napszemüvegét, leesett, összetörött, dermedt csend, lehajolt ugye az üvegcserepekért, sztoj! szpakojnó! az őrség begyűjtötte azt a sok üveget, állt a sor, aztán az újságíró kabátzsebébe öntötte mindet, büsztró! Mondtam, nem lesz följelentés, mert én láthattam legtovább az elvtársat abból a sorból, amelyik Kazahsztánból vagy tudomisén, talán Vlagyivosztokból zarándokolt a Vörös térre, persze minekünk nem kellett várni. Na, hozom a szovjet Lejkát.

A rendőrök székestül elhúzódtak.

– Nevess, Ferike! Mosolyogj, így ni! Ne az apukát nézd, ide nézz! Mosolygunk! Puszi! – De Babuci, kérem! – Megcsuakuataá? Arrajta lessz? – Le se tagadhatod. – Jajj de jua! Na ugye Elemier. Mast asztaán nem lehet letagannyi, mer ot van a fienkiep a csuakkuó. Menek is hattuggya meg mindenki, had irikkeggyenek. Csak asztat akarom mondanyi Haszonics eevtaárs, hogy a Gizus maga van a Ruakaába, mer ugye a Biela baátyaám benn csinyaájja a búcsút a Jua Marivuó meg a Fluarivuó, Ruakaának meg nyitva küö lennyi, ot van a Gizus, kierem. Juaccakaát!

– Minek ültetted az öledbe azt a majmot? Nem vagy normális. Evvel fényképezkedni?

– Mert olyan bánatos volt. Látta az anyuka, sírt. Hadd legyen boldog.

– Azt a fényképet összetépem.

– Egyet-kettőt az elvtársakról? Közelebb a Babához, elvtársak! Irma, te is. Még jobban, Haszonics elvtárs! – Bozóky elvtárs! Jóska bátyám, hogyan mondják szovjetül, hogy Irma? Nem tudom szégyenszemre. – Még nem gondolkodtam róla, talán a szovjetben nincs is. Mosolyogjatok. Irma! Ez aztán jó lesz.

– Jó lesz? Amikor megcsinálják, megszakadnak a röhögéstől. Bozóky Baba Kityöri Ferkóval csókolódzik. Még ti is röhögtök rajtam? – Hadd szórakozzanak az elvtársak, ugye, elvtársak? Búcsú csak egyszer van felelős tisztségünk közepette.

Roggyant Pobedán érkeztek a zenészek, kirakták a tangóharmonikát, a szaxofont, a cintányért, a dobot, az utánfutóról. A dobon kopottra vert betűk: BENE BAND. Az orosz előőrs volt ilyen magabiztos, mikor már minden német elszaladt; egyenesen jártak, betájolták környezetüket, fölálltak a magaslatra, mely most az iskola katedradobogója, ez is megteszi, kicsit billeg, hát a tűzoltószertár mögötti gazos halomból megrögzítik egy tégladarabbal. Tátogatnak a gyerekek, örülnek, mert itt a csesszbanda. Már a hangpróbára táncolni kezdenek, de mindig abba kell hagyniuk, megállítja őket a szaggatott ütem, úgy maradnak egymással szemben, várnak a folytatásra. Az a kövér szaxofonos hangol a legtöbbet, s mindig ő hagyja abba, de aztán végigfújja a nótát; a másik ráhajtja fejét a harmonikára, kihallgatja a dallamot, billegteti ujjait a fekete gombokon, nagy, gyöngyházfényű dobozzá nyomja össze, amikor széthúzza, inge fölcsúszik a pocakján; a dobos izgága és bolondos. A gyakorlatlan apróságok térdzoknis lábukat rakosgatják, cipőjüket nézik, számolnak közben. Kityöri Ferkó nekitámaszkodik a tűzoltóföcskendőnek, álltában emelgeti a lábát, bókol, a herflis száját lesi, mondja utána, s ha lekésik a szövegről, kihagyja a szavakat, nem fog föl semmit az egészből, nem baj.

– Nem kisbúcsúra fogadtak minket, Dzsó? Pötyhedt a sátor.

– Mit törődsz vele? Előleg van, ne szarj be.

– Helyes, Dzsó. Csak úgy mondtam.

Hosszú szünet következik, de a gyerekek nem mozdulnak, úgyis belekezdenek a hívogatóba, olyan erősen, hogy a faluszélen is meghallhassák. Az utca közepén sétálnak feléjük, lassan, ruhájukat jól megjegyezhetik, akik a kapukból leskelődnek. Joó Mari egy üveg bort tesz le a dobos mellé három pohárral, mások kérjenek a tűzoltószertár kapujába állított asztalról, jut elég a huszonöt literes demizsonokból; Joó Flórián átönti a bort a kisebbekbe, melyekből Joó Béla adogatja, Marika mosogat, és az üres poharakat szedegeti össze, a csikkekkel nem kell törődni, úgyis a földre dobálják.

– Ien maáma nem segiettek, ummulatok mind a rosseb, mer a gulaás se hajt ki, búcsú van az istaálluajaát.

Tompáék megint szűkölködnek az asztal körül, pedig az öregek otthon maradtak, miként az öreg Tompa megígérte magának, s megesküdött a feleségének, nem megy a búcsúba, ha újra berúgna, mi lenne akkor a cséplőgéppel, meddig állna szétszedve Gazsiék udvarában? Ma berúgna, ráinna holnap, mert a búcsú másnapja igen veszélyes, amikor már csak a falubeliek mulatnak fölszabadultan a vendégek elutazása után, s mire kijózanodna, elmúlik az egész hét.

De ennek a sánta Palinak könnyű, jóllakatja a kecskéit gazzal, s már mondhatja is nejének: – Siessen, Méri, kérem, ha szabad sürgetnem, bárt azért csak nyugodtan készülődjék, nem űzik Batukán hadai nyílzáporral, tessék nyugodtan sanoárjában megfürödni, s nehogy fekete csipkekesztyűjét itthon felejtse. – Fehér. – Párdony, márt előre látom, micsoda dáma lesz ön a szürke komplék társaságában. Tavaly is büszkén viseltem el rózsaszín kalapocskáját, ahogy azzal a borostyángonbos tűvel a hajára rögzítette. Hiában, a békebeli divatnak, hogy tovább menjek, a békebeli ízlésnek párja nincsen, mert azt úrienberek készítették. Erre föl mire szabadultunk fel, kérem, a konfekcióra, a nájolnra. Hova tűnt a drágakövekkel ékesített brosstű, az ántilop körömtopán? – Ne fecsegjen, Pál, sem itthon, sem a bálban, és ha inni merészel… A tavalyi búcsút kikérem magamnak. – Megígérem, Méri. – Egyen képviselőfánkot, leragasztja a nyelvét. – Reménylem, helyet foglalhatunk Tódorék társaságában.

Mikor a búcsúban megjelentek, szerencséjükre belekezdett a táncolásba vagy a táncosokat figyelte a közönség, különben röhögtek volna rajtuk, amint egy rátarti, alacsony öreg sántikál papagájtarka hölgye tövében, a szünetben pedig különös jelenet terelte el a figyelmet róluk. Nagy csattogással, hörgéssel, pufogással megállt egy vontatótraktor a táncplaccon a zenészek előtt. Tompa Elemér hozta a vadvirágfüzéres gépen Hastinger Terit, ölében ült a lány, visszatolattak a kiszáradt tócsa szélére, onnan kiáltotta Elemér: – Jaj de csúszik ez a banánhéj! –, s meglobogtatta a százforintost. Több se kellett a Bene Bandnek.

– Szégyent hoz a családra – mondta elsőnek Szépvölgyi Márton, s átoldalazott a táncolókon, visszafelé tele üveggel egyensúlyozott a feje fölött. Elemér kidobta a lányt, neki a sógorának. – Mehetünk vacsorázni!

– Az Elemier meg lopnyi megy a! Avvuó a nüövee. – Kityöri a két rendőr között legyezett, toppogatott. – Meg se vaárgya az iefielt. Ja persze a Gazsiék is itt vannak e! Tudam, Haszonics eevtaárs, mer magok nem annak büört a suszternak, annak a paálhaázi Niemetnek, haát akkuó maj jua lessz neki a masina hajtuaszijja tuapuanyi.

Haszonics Bozóky Babát leste, rajongó szemét zavarossá bambította az alattomosság. Nem vette észre senki. Baba az őrmester felé táncoltatta a párját. – Féltékeny vagyok magára. – De miért, Babácska, kérem szépen. – Gizus?! – és elfordult tőle. Haszonics megtapogatta a pisztolytáskát. – Ennek is jába szuatam. – Nehéz szolgálat, Göndics elvtárs, főleg, ha féltékenyek az emberre. – Vegyem önkritikának, hogy gondolatban megszegte a készültséget?

– Jua napot, Gazsi baátyaám. Mennyen csak haza sziepen, jaárgya körüő a haázaát mind ahosszokta. – Mit ittál, Ferkó? – Ivott a radai rosseb. – Hát akkor nesze, hajtsd föl! – Ien csak aszontam, jaárgya körüő a haázaát. Nem akargya. Egieszsieg!

A Molnár fiúk erdész Lacival jó messze ültek Bozókyéktól, nehogy a tegnapi botrány megismétlődjön, mert az öreg megint berúgott már, azt ordibálja Tódor Henriknek, elárulta a pártot, utóda is misén volt, szégyellje magát Tompa Sándor, vigyázzon, mert leváltjuk, persze ide a nép közé nem teszi be a lábát. Horváth Karcsi otthagyta söröskriglijét asztalukon a félig ivott borral, Joó Marit akarta táncoltatni, bassza az anyját! – Látod, hogy nem ér rá, Karcsi! – Értem. Csak dolgozzon, baszmeg! A Pók Ilit nem kérem vissza, kérd le a Föcskétől, Molnár! – Nem táncolunk. – Akkor mosogass, baszmeg! Na, várjál! Megmutatom, mi a barátság. Béla bácsi! Éjfélig én mosogatok. Gyere, Marika, táncoljatok a Sanyival! Fölkérem neked. Nesze! Ilyen egy csingeri vájár, a Horváth Károly. Nem köll ezt meghálálni, vagy inkább füzess egy fröccsöt!

– Nem akartam táncolni. – Velem se? – Honnan tudhattam volna? – Rendes ez a Karcsi, ki hinné? – Majd megunja, te meg mosogatsz holnap estig. – Ne olyan szorosan! Néznek. Néz a Bozóky. Jaj, az a tegnap este csak eszembe ne jusson! Vezessél messzebb! Látod a Babát? Nem kéri föl idevalósi senki. Itt ismerik, kicsoda. – Kicsoda lenne? – Tudhatod. – Honnan tudnám? – Milyen süket vagy! Micsoda vak vagy! – Jó kisfiú a Sanyika. Jó ám… – került Baba a Sanyiékhoz. – Ki akar kezdeni veled, ugye? Úgyse leszek féltékeny. Ennek? Az Elemér szeretője… most aztán avval is hoppon maradt. – Várd meg a reggelt! – Szép ez a traktorosnő?

Kityöri visszakullogott a rendőrökhöz. – Röndier eevtaársak! Haszonics Feri baácsi! Aszt akarom mondanyi, mer montam a Gazsi baátyaámnak, hommennyen haza, jaárgya körüő a haázat. – Mért járná körül, de kéremszépen?! – Nem jaárgya körüő maj megbaánnya, kieremsziepen. – Odaállt a zenészekhez, a dobogón akkora lett, mint Szőke Lajcsi, aki a kezét rövidnadrágja zsebébe rakta, s nem szólt egy szót sem. – Mulatunk, Szüöke Lajcsi? – Nem kapott választ. – Lessz verekedies? – Hozzáigazította magát Szőke Lajcsihoz, kezét buggyos nadrágja zsebébe dugta, öklével előrefeszíette, átnézett a táncolók fölött, s nem állta sokáig pislogás nélkül, tekintetét Bozóky Baba mozgatta erre-arra, közeledtére kitárta kezét, toppogatta a taktust, és mit tesz isten, otthagyja a lány a vidékit, éppen Kityöri előtt. – Ien nem tudak taáncuanyi, kierleksziepen! – Egyet jobbra, kettőt balra… – Szaámojjam? Annyit tudak szaámuónyi… eggyet jobra kettüöt baara… Jua? – Ne hangosan! Magában számol a Ferike. – Jua. Te Baba, ien tiegedet mast megcsuakuallak, küöcsön kenyier visszajaár, mellik felüő csuakuajjalak meg? – Balról. – A rosseb se tuggya hun van. – Tessék. – Jua vuat? – A hoppon maradt legény hátulról leütötte, mire föltápászkodott, ott veszekedett a fél falu körben. Két pisztolyos zsávoly tört utat magának. – Abbahagyni! Azt mondtam, abbahagyni! – Amikor Molnár Sanyi emelte kezét, Haszonics gyomorszájba vágta, s megmarkolta a vidéki fiú kabátját. – Gyerünk a tanácsházára! – Ne baáncsa, Feri baátyaám! Iszen fieltieken, lássa! – Gyere te is! Itt nem lesz rendzavarás, értettem?! – Szőke Lajcsi mozdulatlanul nézett le a tumultusra, a Bene Band rákezdett: Hallod-e, Rozika te, gyerünk a moziba be, mutatok olyan mozit, hogy valami csuda; a dob, a cintányér, a szaxofon hangja fölerősödött, folytatódott a tánc, az ivók a helyükre ültek, sánta Pali fogadalma szerint fegyelmezte magát. – Bágátell esemény, kérném szépen, különben az szokott lenni a véleményem, áfférek nélkül nem is bulcsu a bulcsu.

– Na meggyütt az Elemier meg a nüöjö, szegien Buzuaki Baba ee küő mennyi az irodaába, mier küő, iennekem mennyi a tanaácsirodaába, semmiccse csinyaátam, maá az is bajj, ha taáncoll a szegien ember, mikua az Elemier loptya a hajtuaszijjat? – Tompa Elemér Gazsi Mikivel sugdolódzott, aztán a Miki a Hastinger Terivel táncolt, Elemér Bozóky Babával.

– Elég! – Méri figyelmeztetően búcsúzott urától. – Most hazamegyek, remélem, hogy józan és szófukar lesz tovább is. – Sánta Pali teljesítette fogadalmát, mozgó ádámcsutkával hallgatott. Hajnali szürkületben hagyta el a mulatságot, és arra lett figyelmes, hogy a szélső ház és a műút között megáll egy traktor, tudta jól, ki a vezetője, nőt kergetett körülötte a férfi, pofonjaival táncoltatta. – Féltékeny dög! – S a nő átvágott a mezőn a Rókacsárda felé.

A közeledő léptek zajára Göndics főtörzsőrmester becsukta az ablakot. Haszonics kilökte az ajtót, s betaszította az iroda közepére a megbilincselt Tompa Elemért, aki ágyékra szorított csuklójára görbült, úgy emelte fejét a parancsnokra félprofilban.

– Gyújtson rá! – Pattant a nikkeldózni.

– Nem szívok.

– Kit érdekel?

– Megkötöztek.

– Így járja nálunk. Haszonics elvtárs! Tegye szájába a cigarettát! Segítségre szorul. – Az őrmester maga gyújtott rá, s tuszkolta Tompa Elemérnek. – Parancsolj, kérlek szépen, szívjad nyugodtan, remeg, majd megnyugtatja. Másnaposak vagyunk? Jól szórakozott a búcsúban, másnapos, persze. – Kivette Elemér szájából, aki még ki sem fújta a füstöt, máris visszadugta. – Slukkolgass, kérem szépen, le a tüdőre! Ha valaki cigarettázik, hajtsa végre a feladatot, mert ugye, ha valaki el akar lopni valamit, példának okáért egy cséplőgép hajtószíját, az is végrehajtja a tervet. – A cigaretta egyre szaporább betolása és kihúzása közben köhögési roham rengette a gyanúsított mellkasát, a cigarettafüst megzavarodott, megfordult orra előtt, s visszaörvénylett, fojtogatta, lilult és sápadt.

– Maga lenne egy igazi férfi?

Ráköhögte a csikket az íróasztalra, Göndics elnyomta a hamutartóban.

– Azt hiszem, nem érte meglepetés. Neve, születési helye, éve, anyja neve? Párttag? Nem? Akkor csak pártonkívüli lehet. Nem önre tartozik, hogy mennyire megkönnyíti a dolgot egy párton kívüli tolvaj, értettem!?

– Jól szórakozott a Bozóky Babával, másnapos vitathatatlan, remeg, mint a nyárfalevél. A népi rendőrségtől nem illik beszarni. – Haszonics leütötte egy jobb egyenessel az olajos hajópadlóra. – Kérem szépen, de Göndics elvtárs! Olyan keményfejű a barátunk, még az öklöm is belefájdult, azannyát. – Segítse föl az elvtárs! Vegye le a karperecet! Na, jól van. Véletlen baleset mindig előfordulhat, a mi szakmánkban pláne, de azt se vonom kétségbe, micsoda üzem a traktor, hát még a betörés. Iszik?

– Nem vagyok szomjas.

– Kit érdekel? Nézze, itt ez a félliteres pálinka, tegnap vendégünk volt a járástól, ennyit ittunk meg, most tessék kiszámolni, talán egy decit hárman, ugye? Koccintsunk a szerencséjére! – Göndics színültig töltötte az egyik poharat, a másik kettőbe vigyázva csöpögtetett, a rendőrök azokért nyúltak, Tompa Elemér keze begörcsölt, ujjai egyre hevesebben rángatóztak, ahogy a talpas pohárhoz közeledtek, hiába vicsorított az erőfeszítéstől, kezén akkor sem tudott uralkodni, hirtelen odakapott, lepálinkázta az aktát, s mintha ki akarna ugrani kezéből a pohár, kioldott rugóként csapódott szájszélére.

– Kutya egy dolog a másnaposság, ámbár én nem tudom, milyen, mert ennyi idős koromban, ha ittam, hát kidanoltam magamból, leginkább kitáncoltam, persze, te is táncoltál a tanácselnök elvtárs lányával, kérem, mikor megjöttél valahonnan avval a traktoroslánnyal, akit, ha jól emlékszünk Göndics elvtárssal, Hastinger Teréziának hívnak.

– Simogassa az elvtárs!

– A nép nevében, Göndics elvtárs! Pardon! Na, hadd segítsek! De pardon, Göndics elvtárs, úgy megdolgoztat ez a rabló, belezsibbad az öklöm, meg ahogy saccolom, megtesz nyolcvan kilót is. Milyen alapon, kérem? Kimeríti a hatóság elleni erőszakot ez a vétség. – Nyugodj meg, elvtárs! Ki mondta azt, hogy rabló? Nem mondta senki, igaz? Apád egy tisztességes, becsületes párttitkár, függetlenített majdnem, csak a cséplés veszi igénybe, majd neked is benől a fejed lágya, de addig mért ne szórakoznál két lánnyal egyszerre, ha lehet, mért ne lehetne, ha hagyják. De azért a szerencsejáték nem fehér folt az életrajzban.

– Rex.

– Rex, ahogy mondja. Eltekinthető. De ugye szerinted is kimeríti a garázdaságot csendháborítással kapcsolatban az a traktorozás? Még szerencséd, hogy egyetlen pajtáscsalád se lett eltiporva, akkor aztán nem kérdezhetnéd, minek hoztunk ide.

– Már az is följogosítaná az őrizetbevételt, az a nemi erőszak elleni kísérlet.

– Milyen kísérlet? Maga a szemét le se vette rólunk a búcsúban, erre azt mondja, nemi erőszak. Nem szoktam tánc közben baszni.

– Hallottad, Göndics elvtárs? Ide figyeljen, Tompa! Ne trágárkodjon, a kurva istenit magának, mert az öklömet megtudhassa. Igenis kierőszakolta a sötétbe Babácskát, hivatalos nevén… – Bozóky Rozáliát – segített neki Göndics. – Eltekinthető magánügy. De az nem magánügy, hogy mától az aratás viaszérésben megkezdődik. És mi a második munkafázis? A cséplés. És minél gyorsabban, szemveszteség nélkül, továbbá, hiába van aszály az imprialisták szerint, minden pillanatban kárt okozhat az országos eső. Tehát csépelni kell. De mivel? Ezt tessék most azonnal kertelés nélkül megmondani: mivel? Őrmester elvtárs, hozza csak ide azt a zsákot, hadd lássuk, mit tartalmaz? Ezt tartalmazza, a földarabolt hajtószíjat. Két út áll előttünk, vagy a Gazsi Lajos lesz letartóztatva szabotázsakcióért, amely magának, Tompa Elemér, csak annyira lenne enyhítő körülmény lelkiismerete vonatkozásában, hogy egy kulákot, méghozzá vitézt tartóztatunk le, de menne akkor a munka? Nem menne. Menne akkor a beszolgáltatás a népi demokrácia vérkeringésébe? Nem, sőt hiábavaló az őrletési engedély kiadása is, ennek következtében új kenyeret nem süthetne senki az alkotmány ünnepére. Folytasd, Haszonics elvtárs!

– Kierőszakoltad Bozóky Babát, vagyis Rozáliát a sötétbe.

– Rosszul látta. Mindig középen voltunk.

– Vagy te olyan magas… nem lehet olyan könnyen eltakarni.

– De ha én ott táncoltam. Mit mondjak? Mindig középen.

– Azt mondod, vak az őrmester elvtárs? De nem ez a lényeg. Hol voltál 19 óra 0 perctől 20 óra 30 percig?

– Vacsoráztunk a menyasszonyommal.

– Őrmester elvtárs! Szerinted mennyi idő szükséges vacsorázni, ha beszámítod, búcsú volt, amikor többet és lassabban esznek, hacsak valami különprogram nincs betervezve.

– Gondolom, ketten ettek. De a lényeg a lényeg. Tompáéktól Gazsiékig kábé úgy öt perc, a kaputól a szinig egy, onnan a kazlakig kettő teherrel, de ha a kert végébe rejti a korpus deliktijét, kettő meg kettő az négy perc, vissza Tompáékig öt meg egy az hat meg kettő az nyolc vagy tíz, tehát ennyi idő alatt még az se feltűnő, ha valaki nagydolgozik az árnyékszéken, kérlek.

– Tehát azt mondtad, kimész a klozetra.

– Ez az igazság. Szarnom kellett.

– Egy kihallgatásnál nem ez a stílus, most ettől eltekintek a magasabb cél érdekében. Mit szólt Hastinger Teréz a vacsorához?

– Finom. Azt mondta.

– Mást nem?

– Mi mást?

– Vigyázz magadra! Ehhez hasonlót.

– Még hogy szarás közben is vigyázzak magamra?

– Nem szarás közben, a hétszentségit! Őrmester elvtárs, ugye megérdemelne ez az élmunkás egy kurva jó prémiumot?

– Nehéz szolgálat. Vissza akartál ütni?

– Hogy kazalba vagy bokorba rejtetted ezt a szíjat, nem érdekel, az sem érdekel, mikor és hogyan csempészted föl a traktorra, de hogy elloptad, eladtad a pálházi suszternak, az biztos. A Németh cipész pedig földarabolta talpnak, vékony ahhoz, majd összeszögeli, három réteg elég egy bakancsra, nem? Mire köllött a pénz?

– Nőkre?

– Nem nőkre.

– Ja, te jóképű legény vagy. Nem csodálkoznék, ha neked a nők füzetnek.

– Énnekem nem füzetnek.

– Van karórád?

– Nincsen.

– Kerékpárod?

– Van az apámnak.

– 1948. évi szeptember 3-án 18 há és 18 óra 30 perc között használatba vetted azt a dékávé motorkerékpárt, melyet Ignácék vendége kint hagyott az utcán, száguldoztál vele a dolgozók rémületére, mint egy őrült, végig a falun, föl-le. Igazam van? És csak úgy tudtad megállítani, hogy elrántottad a kormányt. Szeretnél egy szép piros Jávát?

– Hát maga nem szeretne? Olyan a Pukkjuk mint a talicska, amivel kiganyéznak.

– Megsértette a népi rendőrség fasisztáktól lefoglalt teknikáját.

– De annyit nem ért meg a suszternak, mint egy Csepel kerékpár ára, de akinek van otthon félretéve, még ha a háztartáshoz is hozzájárul, aztán lopkodunk ezt-azt, eladjuk az orgazdáknak, majd csak kialakul, nem? Mennyit adott a Németh?

– Semmit.

– Be van ismerve. Megállapítom, hogy át leszel adva a megyei bíróság kötelékébe. Figyelmeztetlek, nehogy mellépisálj a tárgyalás előtt, a múltkor is majdnem elhánytam magam, melliéje huggyaznak a rabluak.

A kolorádóbogarat láthatták a plakáton a tanácsnál, az iskolában, a patkolószínben, a villanydúcokon, ott pihent a papír krumplilevélen barna és sárga csíkosan. Ez olyan félelmetes? Hiába járatta végig a krumpliföldeket Melinda tanárnő, s járt volna büntetés a bejelentés elmulasztása miatt, ez az imperialista rém nem átallotta elkerülni a környéket, pedig az emberek többet tudhattak már róla, mint a katicabogárról, ahogy ujjuk hegyére száll, gyerekkoruk óta messzire röpíti vágyaikat. „A burgonyalevélen a bogár és a lárva együtt is előfordul. A nőstény 90-100 tojást rak a burgonya levelére. Tömeges fertőzés esetén a különböző nagyságú lárvák a burgonyát teljesen lerágják, s emiatt a gumók sem tudnak rendesen fejlődni. A lárvák igen gyorsan fejlődnek, egész nap táplálkoznak, majd a földben bábozódnak be. Nagyon szapora.” Tessék! – Annak lenni köll, ha már a plakátra tették – mondta Illés kisbíró. Aranyra lelt volna az az úttörő, aki egyet talál. Bozóky tanácselnök Joó Flórián középparaszt földjére szánta, ha már éppen kulák, várta megjelenését, az ellenség aknamunkáját bizonyítandó.

A tűz az más. Amikor biztosítást kötöttek, még a háború előtt, gyakrabban gyulladtak ki a házak, mostanra berozsdásodott volna a tűzoltóföcskendő, ha nem lennének hetente kötelező gyakorlatok. Hangszórók ordítják: kepéket körülszántani! a tűzőrség a folyó napon reggel nyolc órától este húsz óráig, majd reggel nyolc óráig ennek meg ennek: büntetés terhe mellett a templomtoronyban, a tűzoltószertárnál, az Egeresdombon, a Tikhegyen. Kunyhót tákoltak a magaslatokra, mert akkor is őrködtek, ha esett az eső, melyet az idén el is feledtek, s a kunyhó csak arra szolgált, hogy kijelölje az éberség helyét, csupa bolha. Morgolódott családi körben, aki sorra került, elvonta a munkától, nem tudta kipihenni magát a szúnyogoktól, szüntelen csapkodott, vakaródzott. Rosszabbak voltak Haszonics őrmesternél is, aki Joó Béla már-már tulajdonába vett Csillag lován kéjesen ügetett, vágtázott, léptetett a tűzoltószertártól az Egeresdombig, s most épp a Tikhegyig, ahol Kityöri Ferkó a csárdást helyettesítette, és éjszakára másoknak is fölajánlkozott.

– Ha ien ot vagyok, akkuó nem lessz tüz, abbisztos. Legyen nyugattan Biela baátyaám. – Ketten ülnek a sáncon sánta Palival.

– Ferkó barátom! Látod-e sasszemeddel? mert márt az enyémre ezen dicséret cseppet sem alkalmazható, hányszor néz órájára az őrmester úr, midőn ezen a tagúton, mely a békevilágban s szerencsére azolta is a kertek aljától a temetőig, vagyis a tenplomig ér, és pediglen csupán egyetlen házat, a Csomékét foglalja magában, Csapás utca volt, mint a márhácsorda kivonulási területe, melyen a muszkák…

– Tuggya a rosseb, mi az a muszka…

– Az oroszok, becenevükön ruszkik, Bozóky Józseféknek szovjetek jöttek bent, melyet azolta, kérem, Felszabadulás útjának neveznek, s most meg ez a Bozóky, hogy egész házsorral büszkélkedjen, hiában erőlteti ide az építési engedélyt, ámbátor kérem szépen, ki építkezne, midőn a süllyedő hajóról a vasútra meg a bányában menekülnek a tetterős férfiak,reménylem, miszerint a pártház tervben van véve Tonpa Sándornak, az majdan ottan éktelenkedik őseid hantjaival szenben, de Csomék akkor is szomszéd nélkül maradnak. Ránézett márt órájára az a Haszonics?

– Uccsinyaát.

– Elképzelhetjük egyrészt, micsoda megnyugvással tölti el, kérlek szépen, hogy pontban este nyolckor itt vagyunk, másrészt pediglen bosszankodni méltóztatik, miként ellenőrzése teljessen fölösleges, pediglen még csak a cipőnk orrát láthatja. Könnyítsük meg a dolgát, álljunk ki az útra, és üdvözöljük egy viváttal.

– Megin uccsinyaát.

– Ezek után vissza is fordulhatna, bárt őkelmének meg kell győződnie, nem két alkonyi szellemet-e csípnek a szúnyogok?

– Mi lessz itt iefiekkuó? Csak uffolik a vierem. Vivaát!

– Jó estét, őrmester úr! Mi járatban, mikor márt az aratók is elhagyják a határt, kérem?

– Minden rendben? Jó estét, kérem szépen. Tűz még nincs?

– Parancsoljon Ötéves tervet! Hátrányosnak tartom az éjjeli őrséget az ifjúság egészsége szenpontjából, mert tetszik látni, Kityöri Ferenc mártis nyújtja szivarkáim után a kezét, hát még, ha majd tetőfokára hág a szúnyogimvázió!

– Intézzék el egy füst alatt! El fogom nézni a szabálytalanságot, kérem szépen, egy füst alatt intézzék el a szúnyogot! Nem tagadom, megesik a szívem a tűzőrök fölött, mert nekem könnyű, áttörünk a Csillaggal a rajon, lehagyjuk, hátranézek, törnek utánunk, de elérni, azt aztán nem, ugye.

– Kétségbevonhatatlan, minő szerencséje az őrmester úrnak ez a Csillag, ha arra gondolok, miként teljesítené feladatát, miként törné át a szúnyogok rohamát azon az álbinó szamáron, melyet Joó Béla a felszabadítóktól kapott jutalmul, emlékezel, Ferikém? Bocsásson meg, akit tegezek, Kityöri Ferenc is Ferenc, mint az őrmester úr. De Joó Béla vértigli lovasgazda lévén, csak addig tűrte azt a fehér szamarat, melyet a szovjetek is csak azért hagytak el minden bizonnyal, miként nem volt vörös, bárt piros szem tetszhetett Ványa, az ezred fiának, szó, ami szó, csak addig tűrte, amig nem tett szert a törzskönyvezett Babára, mely ugye, ön a megmondhatója, a tanácselnök lányával közel sem azonos, hogy az a szegény pára megellhesse ezt a Csillagot az őrmester úr nyerge alá. Megkérdezhetném, mikor lesz újra törzskönyvelés, hogy ez a mesés szép kanca méltóan hitelesítve legyen.

– Nem törzskönyvezünk. Tudhatná, hogy az egyenlőség kiterjed lovaink területére is.

– Méltányolom. De azért szabadna megjegyeznem, ez a gyönyörű állat mégsem egyenlő a rokonságban lévő vén herélttel, Joó Flórián egyszemélyű fogatával, nemde? Még inkább azzal az álbinó szamárral, hisz közelebbi a fejlődés ágán, mint enberhez a csinpánsz, és a szürke szamárral sem egyenlő a fehér, mely mintha majdnem megtalálta az aranyleletet. Csak egy tévedésen múlott az egész, minek okáért nem zörög a haraszt, az a becses aranykincs ott van a Rókacsárda, vagyis az ön környezetében elásva, nemhiába rabolt oly sok éven át a Savanyó József betyár, tehát nemhiában jártak hozzánk a kincskeresők. Egyszer minősíthetetlen áfférban keveredett velem azon dévaványai lakos a Nagymagyar Alföldről, aki ottan áskálódott a maguk által italboltnak nevezett csárda kertje mögött, mely márt nem volt a csárda tulajdonában, tehát én jogosan figyelmeztettem, ugyebárt, mindenki a magáét ássa. Néhány holnapra egy logomániára hajlamos kincskereső úr beront a Rókacsárdában, a márhá: – Megvan az arany!

– Asztaán nem vuat aran.

– Jól emlékszik, Feri barátom. Én éppen akkor ittam aznapimat, azt képzelte szegény, buta logomániákus és egyben aranyásó kálándor, miként aranyszínű az a vörösbarna por. Berontott a csárdában, kérem. Hát kérem szépen az az álbinó szamár megette márt a felét a puskapornak. Mondtam neki, nem járt ön aranyásói szaktanfolyamon, s nem szenved-e színvakságban, mikor ez puskapor, és megette a szamár? Mi lesz itt, uraim? Erre ez a barátom a tűzőrségben, akkori Kityöri Ferike, aki lassan márt benevezhet a maratonban, elszaladt a Belényesi, két ess ipszilon, állatorvosért, mert netán fölrobbanhat az állat, minek következtében a Róka is nagy veszélyben forog, nem szólva enmagamról.

– Ien hosztam a Bölienyösit meg asztaán…

– Melegítsék föl az összes tejet, mintha nem tudta volna, Joó Bélának csak egyetlen tehene maradt a felszabadulás alól, hogy lenne akkor összes tej, na de kérem? S erre ez a fürge hosszútávfutó, tudhatja az őrmester úr, kettő ká emm a település plusz. Megérkeztek tele zséterrel a fáintos menyecskék, katonás rendben állították a tejet, hogy épp azon rendben meg is lett idva. És ennek következtében az álbinó lény szájából, mely alól válága sem kivétel, nagy csuklás, durranások, ropogás közepette színarany buborékok szálldostak a légben.

– És az aranyat megtalálták?

– Máig várakozik a föld mélyén a szerencse fiára, talántán önre, őrmester elvtárs! Bárt figyelmeztetem, egy ilyen érték felfedezése könnyeden enberölés bűntettében fajulna.

– Mennyi szúnyog! Egy füst alatt űzzék ki őket! – Haszonics egyszerre hármat mázolt szét a Csillag homlokán. – Vár a tűzeset feladata. Remélem, maguk sem pihennek, Pali bátyám!

– Biztosíthatom, Kityöri Ferenc maga az eleven prákszisz. Legyen szerencsém! Most, hogy eszembe jutott az álbinó szamár, mely által még egy Kityöri Ferenc is része lehetett a történelemnek, feltétlen szükségeltetik mélyebbre merülni, nehogy azt hidd, hogy a Rókacsárda háza táján nem történt más eset a múltban, mint ez a különleges példány, meg ahogy a minap a molnár ezt a kutyaütő rendőrt meg akarta ölni, ámbátor, zsebkését otthon feledte. Létezik olybá egy hatalmas legendárium, persze, azt a Melinda sváb tanárnő nem tanította nektek, csak Márksz, Engelsz, Lenyin, Sztálin tetteit volt szerencsétek zengedezni…

– Sztalin ammegvuat.

– De Savanyó Jóskáról, tájékunk szülöttéről, falunk hírhedett betyárjáról ugyancsak nem tanított egy sort sem, pediglen egyik kutya, másik ebb, kérem alássan, sőt mitöbb, kérlek szépen, őbenne mégiscsak magyar szív dobogott, fennen hirdeti első bravúrja, mely által egy hárámia meg szokta alapozni kárrierjét a régi öregek elbeszélése alapján, hogy Dienes István megírhassa, sőt kinyomtathassa Mezőfi Vénél Budapest Ilka ucca 36. szám alatt. Ezt a füzetecskét márt átadtam Haszonics őrmesternek, bárt minden jel szerint olvasatlanul fekteti vulkánfíber bőröndjében, ha amint a tanúk vallják, Tonpa Elemér szemei alatt akkora flekkek maradtak, miként a lila pünkösdirózsa, még akkor is, ha minden bizonnyal bepúderezték a vallatás után, pediglen azért ajándékoztam meg a Teleki téri balhapiacon vásárolt könyvecskémmel, hogy ez a Haszonics okuljon belőle, hogy a betyár is enber satöbb, mert minden gaztettnek néminemű környülállások az okozói, még ha egy népi rendőrről is vagyon szó. Nekiadtam, no de kérem, miért sajnálnám, ha régóta kívülről tudom, mert ami itt meg ott a fejünkben, azt nem lehet elzabrálni, miként egy vitéz Gazsi Lajos-féle cséplőgéphajtószíjat, ugyebárt. Aratnak, miként most is széles e hét határban, annak ellenére, hogy környezetünkből eltávolodtak az aratók. Szó, ami szó, ilyenkor mindig aratnak. A sárga búzatenger kalászait szedi össze a nép. Jóska, ki márt felserdült legény, s enbersorban számít az aratók táborában is, vizet visz az eltikkadt aratóknak. Figyelmeztetem, Dienes úr, Savanyó Józsi juhászbojtárként nem az aratókat itatta, hanem az ihászokat, mégpedig borral, melyet a hegyről fosztott ki, s nem éppen csobolyónyit, hanem akkora hordóban, miként a szamár elbírhatta. Most ott pihen az országút melletti sánc szélén, akárcsak mi itt, Lajtha Pál és Kityöri Ferenc s nézi, hogyan szállítják a nagy aratógépét, mely nagy dübörgéssel halad az országúton. Márt elhaladt az aratógép, micsoda teknikája volt akkor is a magyar népnek! S ő felvette a vízzel telt csobolyót, hogy továbbmenjen. Látja azonban, hogy az országúton egy kocsi vágtat feléje, melyet két tüzes paripa ragad tova, s a megvadult állatokat a gazda nem bírja márt fékezni. A kocsin ketten ülnek, egy enber és egy leány. Jóska márt messziről megismerte, hogy az enber Tolvaj János, a Pápateszér és Gicz közötti gerénczesi molnárgazda. Szabadjon közbevetnem, miszerint ez az öntevékeny író lábát sem tette bent a környék falvaiban, mert akkor tudnia kellett volna, hogy az a felserdült legény itten töltötte gyermek-és ifjúkorát, és akkor nem a gerénczesi molnárgazda, hanem a hajagosi Molnár Sándor édesapjáé; netán az alsóbb Endrecéi vadultak meg következésképpen. Tiltakozom az író fantazmagóriáján! Tolvaj János egy smafu, de haljuk, kérem! Elégséges tánpont, hogy Jóska a leányt nem ismerte, csak azt látta, hogy ezek az enberek halálos veszedelemben forognak. Hirtelen letette a csobolyót, kiugrott az országútra, márt megint tévedés, ugye, fentebb azt mondatta velem, aratógép, mely nagy dübörgéssel halad az országúton, egye a rospitz!

– Uvvan!

– Szóval és tettel, a cséplőgéptől megriadt lovak elé ugrott, egyszerre ragadta meg két kezével a lovak zabláját, s nagyot rántott rajta. A lovak azonnal megérezték, hogy erős kézben kerültek, de a vágtatásban márt úgy benne voltak, hogy hirtelen megállni nem voltak képesek, s vonszolták a legényt magukkal, de az el nem eresztette a kantárszárat, s így a lovak nyolc-tíz méterre nagyokat fújva megálltak. A molnár leugrott a szekérről, odament a lovakhoz, a reszkető, megvadult lovakat megsimogatta, s rendezni kezdte a kantárszíjakat. A leány is leszállt a kocsiról. Előbb szekér, most kocsi, nemsokára hintón utazik az a Tolvaj? Nem! A leány arca a kiállott ijedelemtől még mindig halovány volt. Odalépett a legényhez, s mind a két kezét odanyújtva szólt: Köszönöm, barátom, hogy megmentette életünket. Nem is tudom elképzelni, hogy mi indította arra, hogy teljesen ismeretlen enberekért az életét kockáztassa? Hiszen a megvadult lovak magát is elgázolhatták volna. Szóra sem érdemes az egész – szólott Józsi. – Az én helyzetemben más is ezt cselekedte volna. Főképp, mikor ilyen csudaszép leány életéről van szó. – Amilyen fehér volt előbb a leány, olyan piros lett most. Szép, lelkes szemét rávetette Jóskára, amint pillantásuk találkozott, a Józsi tüzes pillantásától kénytelen volt szemeit lesütni, s szótlanul állt ott, csak a szíve dobogott hevesebben.

– A Jua Marika is ijjen, a rosseb az annyaát. Csak a Biela baátyámtuó nem trapuatak a lovak. Hogyann trapuatak vuana, mikuó a Haszonics eevtaárs a Csillagot nyarguójja? Meg a Buzuaky Baba is ijjen, de hun van ahhuó az aptya, a Bozuaky, hohhintuón jaárgyon, pedig megcsuakuót, it van a fienkiep, a Baba csuakuót, aszondom. Szuaval?

– A molnárgazda rendben szedte a lovakat, szintén hálálkodni kezdett a bravúros cselekedetért. Látod, öcsém, most vettem ezt a két csikót, nem voltak még betanítva, a cséplőgép dübörgése úgy fölbőszítette őket, hogy nem bírtam velük. Oly erős szájuk van, hogy az egyik gyeplőszár el is szakadt, s ha segítségünkre nem jössz, bizony csúful jártunk volna. Nagyon köszönöm ezért, öcsém, bátor közbelépésedet, mert szegény lányom márt holtra volt ijedve. Kérj ezért, amit akarsz, én szívesen megfizetek. Köszönöm, kedves bátyám, szíves ajánlatát, de én nem vagyok érdemes jutalomra, mert én csak kötelességemet teljesítettem, amit úgy hiszem, más is, éppen így megtett volna. Nem kérek azért semmiféle jutalmat. Én a gazduram lányának köszönete által eléggé meg vagyok jutalmazva. S most márt sietek dolgom után, mert az aratók márt várnak reám. Kezet fogott a molnárgazdával, aki újból hálálkodott a megmentésért. Józsi a leányhoz lépett, s búcsúzóul a kezét nyújtotta neki, de a leány ismét megszólalt. Hát ugyan minek siet úgy? Hisz még azt se tudja, hogy kinek az életét mentette meg. Én Tolvaj Kata vagyok. Édesapám pedig Tolvaj János molnár a gerénczesi malomban. Kedves atyját márt régebben ismerem, de magát még nem láttam soha. Én pedig Savanyú Jóska vagyok. Itt lakom a Zsórkitanyán, állítja az ámátőr író. Istennek ájánlom magukat, s meg leszek jutalmazva, ha néha vissza fog gondolni reám is. Kezet szorított a szép leánnyal, akinek a keze feltűnően reszketett, s otthagyta őket. A leány hosszan nézett a deli legény után, de atyja szólította. Katinkám, tudod-e, hogy ez egy nagyon derék gyerek, de mert ilyen büszke, sohasem lesz egy megtakarított garasa sem, örökre koldus marad. Én adtam volna derék tettéért akár egy fejős tehenet vagy pediglen pénzt, de hát erőszakkal nem tukmálhattam reá. Ezért mondom, hogy mindig szegény lesz. Felültek a szekérre, s elhajtottak. De a leánynak szívében ott maradt a tövis. Álmában mindig a bravúros Jóskát látta.

– Ez a sok rossebes szunyag!

– Most érkezik a pápai vásár a hisztóriában, mely szerint egy pár csizmát és egy kalapot akart magának venni Jóska, bement hát a pápai őszi vásárra. Márt megvásárolt mindent, s ott őgyelgett, nézegette a vásárt, midőn elébe került Tolvaj Kató. Mindketten úgy megörültek egymásnak, mintha valami kincset találtak volna, s majdnem összeölelkeztek, mint szeretőkhöz szokás. De aztán mégis visszatartották magukat, s megelégedtek egy szíves kézfogással. No, ez derék, hogy mi itt így összetalálkoztunk. Hát hol jár maga itt egyedül, Kató? Én az édesapámmal jöttem egyet-mást vásárolni. De ő most mulat a nagyvendéglőben. Merem reményleni, melyet az író ismeretsége hiányában említeni meg sem kísérel, az a nagyvendéglő a Csóka volt, melyben gyermekkoromban oly sokszor megfordultam. Szó, ami szó, miként a leány folytatja, mulat a terménykereskedőkkel. Én hát csak magam ténfergek a vásárban, mert szegény édesanyám márt négy éve meghalt. No, ez igazán különös, hogy mi itt egymásra találtunk! Pedig higgye meg, sokszor, de igen sokszor volt maga az eszemben, s álmaimban is mindig megjelent szép arca előttem. Így vagyok én is, Józsi, s most, hogy összetalálkoztunk, úgy megörültem magának, mintha Isten tudja, micsoda kincset találtam volna. Az Isten áldjon meg szép szavaidért! Ha most nem itt a népes vásáron volnánk, rögtön össze-vissza csolkolnálak. De így vedd úgy, mintha márt megtörtént volna. Most márt tudom, hogy te is szeretsz engem. Eddig is gyanítottam ugyan, mert szívem súgta ezt, de most márt bizonyos vagyok benne. Így édesapád sohasem fog beleegyezni abban, hogy téged egy szegény legény vegyen feleségül. Erre nézve légy nyugodt, Jóskám! Én nem leszek másé, csak a tied. S bízom benne, hogy édesapám is bele fog abban egyezni, mert ő nagyon szeret engem. Aztán márt neki is segítő kézre lesz szüksége. Te engem nagyon is felbiztatsz, kedves Katóm. Utoljára még majd magam is elhiszem, mert az enber a kedvező helyzeteket nagyon is elhiszi, s most oly boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni. Gyere, kedves Katóm, legalább egy szívet veszek neked vásárfiában, amelyet aztán Kató összevissza csolkolt és kebelében rejtett. No, most márt megyek a vendéglőben, mert édesapám keresni talál. Hanem, tudod mit? Józsikám, a jövő holnapban lesz a zirci bulcsu, mi oda rendesen el szokunk menni, gyere el te is, ott ismét találkozhatunk.

– A bucsu igen veszieles. Csak taáncojjon avvuó a Tuóvaj Katuavuó maj leütik hátuoruó mind a rosseb, autaán bekisierik.

– Édes reményekkel indult Jóska a zirci bulcsuban. Hiszen ott szíve választottjával fog találkozni. S ez a találkozás valami kedvező fordulatot fog jelenteni életében. De márt az elindulást rossz jelek előzték meg. Édesanyja váltig kérte, ne menj, fiam, arra a bulcsura. Hiszen itthon is lehet imádkozni. Aztán még eddig egy bulcsu sem múlt el úgy, hogy ott valami verekedés ne lett volna. De Józsi, dacára, hogy máskor az anyja kérése parancs volt előtte, most nem akarta az intelmet hallani sem. Az anyja kérelme süket fülekre talált. Mikor a házból kilépett, egy vénasszonnyal, az öreg Kádárnéval találkozott, kinek a köszönés helyett az első szava volt: – Hová mégy, kedves Józsikám? Pedig márt maga a vénasszony, no meg a kérdés is kudarcot, szerencsétlenséget jelentett, a falu végén pedig a tisztelendő úrral találkozott, s balsejtelmek kezdték lelkét marcangolni. De hát aki szerelmes, az nem hallgat az okos szóra, az előtt nincs akadály. S Jóska, nem hajtván semmire, elindult és meg is érkezett a bulcsura. Márt a tenplomban meglátta Katót, s fejbólintással üdvözölték egymást. Jóska a tenplomból hamarébb kijött, hogy beszélhessen Katóval. Azt gondolta, hogy csak egyedül lesz. Ott őgyelgett a tenplom előtt felállított sátrak között, amikor meglátta Katót, aki egy fiatal menyecskével jött ki a tenplomból. Kató, mikor Jóskát meglátta, hirtelen odafordult a menyecskéhez, Jaj, kedves Mariskám, ottfelejtettem a könyvemet a tenplomban, légy szíves itt megvárni, míg visszamegyek érte. Ezzel visszaindult a tenplomban. Jóska hirtelen felfogta a dolgot, hogy a leány csak azért megy vissza most, hogy vele négyszemközt beszélhessen. Ő is hirtelen utána lépett, és el is érte a tenplom bejáratánál. Jaj, kedves Józsikám, csak pár pillanatra beszélhetek veled, mert apám nem jöhetett el, hanem egy rokonunkat küldte el velem, akit láttál is, de hát az előtt nem beszélhetünk. Pedig valamit kell veled közölnöm, a csuhai molnár fia ugyanis megkérte a kezemet, és apám oda is ígérte neki. De én azt mondtam apámnak, hogy én nem szeretem, soha nem lennék vele boldog. Kértem, hagyjon nekem békét ezzel az ajánlattal. Végre az öreg engedett, s most márt alkalmasint abban fog maradni a dolog. Mert én sohasem leszek másé, csakis a tiéd. Ezt akartam neked megmondani. A könyv csak ürügy volt, hogy visszajöhessek veled beszélgetni. Hiszen az itt van a kendőm alatt. Szeretnék veled sokat, igen sokat beszélgetni, hiszen márt oly régen nem láttalak, de a menyecske gyanút talál fogni, azért engedj meg, hogy ily hirtelen itt hagylak. Isten veled! Köszönöm, Katóm, amit értem tettél. Azt hiszem, nem is lesz okod megbánni. A leány könyvvel a kezében sietett vissza a menyecskéhez, s örömmel újságolta, hogy a könyvet szerencsésen megtalálta. Nagyon sajnálta volna, ha elvész, mert még szegény édesanyja vette neki.

– Aggyon eccigarettaát, saánta Pali baácsi. Nem erüős? mer nekem csak a füstyö küő.

– Megértem, szúnyogcsípések közepette, mily nehéz a mi Savanyó Józsefünk és a bizonyos Tolvaj Katalin vadregényes történetét ától cettig átélni, reménylem, koncentárlod magad, mielőtt elaludnál, mely ugyancsak szabálytalan Haszonics rendőr szenpontjából.

– Abbisztos.

– Következik a válság.

– Ien mast teszek ekkört, mee megmacskaásonnak a laábaim. Maga csak mongya nyugattann.

– Jó estét, szomszédasszony!, köszöntött bent Vargéné Savanyúné szomszédasszonyhoz. Hazajött márt a Jóska? Jaj, dehogy jött, dehogy jött! Az uram is, Jóska is elmaradtak. Pedig márt mingyárt nyolc óra lesz. Az uram bement a gazdához leszámolni, Józsi meg a bulcsura, mintha összebeszéltek volna, mind a kettő elmaradt. Ej, dehogy maradt! Hisz itt jön márt a komámuram. De az ábrázata nagyon szomorú, mintha valami baja volna. Bizony, van nekünk bajunk, mégpedig nagy, szól a belépő gazda. Bárt sohase találták volna ki a bulcsujárást. Hogy a mi fiunk emiatt olyan bajban esett. Hát mi a baj, apus?, lépett előre Savanyúné. Tán bizony megint verekedés volt? Eltaláltad, Zsófi, s emiatt talán nem is látjuk többé a mi Jóskánkat. Hogyhogy? Hát úgy megverték? Ej, dehogyis verték. Hisz épp az a baj, hogy ő vert meg másokat. Hát mondja el kend, ha márt tudja, hogy mi történt Józsival? Hát úgy történt a dolog, hogy bulcsu után, amint hazafelé jöttek… Feri! Ferkó, gyere vissza! Most következik az életre szóló fordulat. Kérem meghallgatását! Betértek egy ital borra az útszéli csárdában. A szomszédasszony Pistája meg Harangozó Gyula, összesen hárman voltak. Egy se akart utolsó lenni, mindegyik rendelt egy liter bort.

– Megierkesztem.

– Eleinte csak rendesen beszélgettek, tréfálództak, de később, mikor márt a fülük melegedni kezdett, nótára gyújtottak, s vidám mulatságban töltötték az időt. Amikor javában mulattak, bejön az ivóban négy giczi legény, akik márt félig-meddig be voltak rúgva, s meg akarták nekik tiltani a nótát. A fiúk nem hallgattak rájuk, dúdoltak tovább. Ekkor az egyik egy literes üveget hajított a fiam felé. Ő elkapja fejét, s az üveg, amely félig volt borral, darabokra tört a falon, s a bor rájuk fröccsent a falról. Jóska erre kiugrott, előkapta fokosát, és csihi-puhi, ütötte-vágta a legényeket. A cinborák is vérszemet kaptak, és pár perc alatt jól elverték s kidobták a legényeket a korcsmából. Az egyik oly súlyos sérüléseket szenvedett, hogy lepedőben vitték haza. Józsiék ekkor, ahelyett hogy eltávoztak volna, mint aki jól végezte dolgát, ismét leültek, és tovább folytatták a mulatozást. Azalatt pediglen értesítették a verekedésről a zsandárokat. Szerencsétlenségre a zsandárok a bulcsun voltak. Csak egy volt otthon, s az egymaga jelent meg, hogy a verekedő legényeket összefogdossa, s letartóztassa őket. A fiam volt a szószóló. Előadta, hogy a verekedést a borosüvegdobással ők kezdték. Megmondta, hogy ők kicsodák, tettökért állják a felelősséget, s ha idézni fogják őket, a törvény előtt meg fognak jelenni. De a csendőr erőszakkal meg akarta őket vasalni, s maga előtt bekísérni. A fiam erre felpattant. De hiszen olyan zsandár még nem született meg, aki engem megvasaljon. Odaállt a zsandár elé. A zsandár felemelte fegyverét, hogy azzal szerezzen érvényt a parancsnak. Nohát, aki ellenszegül, azt lelövöm. Józsi azonban bal kezével megragadta a puska csövét, és a jobb kezében lévő fokossal pedig úgy vágta fejben a zsandárt, hogy az azonnal összeesett, s fejéből patakzott a vér. Úgy látszott, hogy a lelke a másvilágra szállt. Jóska is megijedt, amint a véres fejű zsandárt a földön végignyúlni látta. Megborzadt a gondolatra, hogy ő most enbert ölt. Hirtelen kiugrott a csárdából. Neki a szántóföldeknek, az erdő felé elszaladt, a másik kettő is elpárolgott, mint a kánfor. Nem üldözte őket senki, mert mindenki a csendőr életre keltésével volt elfoglalva. De mikor eljöttem, még akkor sem tudtak belé lelket lehelni. Így nem tudhatom, hogy életben maradt-e vagy pediglen meghalt. De hogy a szegény Jóskát nem fogjuk többé látni, azt gondolom. Mert ő, amilyen büszke volt, nem fogja engedni magát a zsandárok által elfogatni. Hát kellett neki ez a bulcsu?

– Jual kupaán vaágta. Heles! Mi lett belüöllö?

– Jóska, amikor az erdőhöz ért, visszanézett a korcsma felé, de nem látva senkit, aki őt üldözte volna, meglassította lépteit, s csendesen ballagott az erdőben. Az idő márt esteledett, a fák márt nagy árnyakat vetettek. Néma csend honolt körülötte, de ment tovább. Üldözte a lelkiismeret. Végre elfáradva egy nagy tisztáson álló fa alá leült, s kezdte gondolatait összeszedni. Úgy érezte magát, mint egy kivert bika, amelyiknek a nyájban nincs többé maradása. Kiközösítve érezte magát a társadalomból. Visszagondolt szerelmére, kedves Katójára. Nagyot sóhajtott. Ennek most márt vége. De hát mihez is kezdjen most? Haza és az enberek közé nem mehet, mert azonnal elfogják. Valami mást kell hát kitalálnia. Gondolatai közben ráereszkedett szemére az álom. Végignyújtózott a gyepen, elaludt. Világos reggel volt, mikor felébredt, megdörzsölte szemeit, s talpra ugrott. Én még tegnap reggel olta nem ettem, pedig a bor is kifaragta a gyomromat, s most márt éhes vagyok. Csak az a kérdés, hogy fogok én jóllakni? Mert bizony koplalni nem szeretnék. Merre is forduljak, hogy valami csárdafélét találjak? Visszafelé nem mehetek. Így hát csak előre. Délfelé járt márt az idő, amikor ritkulni kezdtek a fák, s ő a nemesvámosi majornál lyukadt ki az erdőből. Az erdőszélen út vezetett egy magányos ház felé. Erre indult Jóska, s nemsokára be is tért a vámosi csárdában.

– Mier nem a Ruakaába? Hun asz a vaámosi csaárda? A Bakanba?

– Az ivóban csak egy legény üldögélt, és egy fél liter bor mellett tarisznyájából falatozott. Jóska illendően köszönt. Leült a hosszú asztalhoz, s a csaplárostól valami ennivalót kért, mert amint mondá, márt nagyon éhes. Bizony, barátom, én most nem szolgálhatok mással, mint juhtúróval. Ha az jó lesz, abból hozhatok. Jóska márt azt akarta mondani, hogyha más nincs, az is jó lesz, amikor megszólalt a vele szenben ülő legény. Nagyon sovány ebéd lesz az a túró. Ha meg nem veted, van itt a tarisznyámban szalonna annyi, hogy négy enbernek is elég lehet. Tarts velem, jó szívvel adom. Jóska megköszönte, és hozzálátott a falatozáshoz, s mohón kezdte falni a jóízű szalonnadarabokat. Majd egy fél liter bort kért. A legény beszélgetni kezdett vele. Hová igyekszel, cinbora? Nagy utat tehettél meg, hogy így megéheztél. Bizony, pajtás, tegnap reggeltől nem ettem, s most márt igazán jólesik az étel. S hogy honnét jövék és hová megyek, elmondom majd neked odakünn, négyszemközt, mert mások orrára nem akarom kötni. Hát úgy is jól van. Akkor koccintsunk! Mikor Jóska is jóllakott, kiitták boraikat, fizettek, és mind a ketten útra keltek. Az úton elmondta neki, hogy mi történt vele, s márt azt sem tudja, hogy mitévő legyen. No, cinborám, akkor mi összeillünk, mert engem is a zsandárok keresnek. Két süldő elveszett a kezemen, s most olyan nagy feneket kerítenek neki, mintha elloptam volna a vármegyeházát. Engem is el akarnak fogni. De biz abból nem esznek. Hát ilyenformán mi cinborák vagyunk. Engem Doma Vendelnek hívnak. A jó Isten azért teremtette a Bakonyt, hogy az ilyen szegény legények benne menedéket találjanak, s itt szegényesen megélhessenek. Hát ne menjünk tovább. Itt van a mi tanyánk a Bakonyban, s ketten könnyen meg fogunk benne élni. A két cinbora kezet fogott, vagyis kezet szorított, és meg volt kötve a szerződés. Elindultak együtt egy alkalmas tanyát keresni. Nemigen messzire haladtak, amikor beszélgetést, szekérzörgést, majd hevesebb szóváltást hallottak. Hirtelen visszafordultak az erdőből az országút felé, s látták, hogy egy párásztszekér be van fordulva az árokban. A gazda emelgeti, de nem bírja kiemelni. Egy gyolcsostót halad el mellette megrakott szekerével, annak rimánkodik szegény feje, hogy segítsen kiemelni a szekeret. De a gyolcsos a füle botját sem mozgatván a rimánkodásra, továbbhaladt. Savanyú Jóska kiugrott az erdőből az országútra, elébe szaladt a gyolcsos szekerének, magragadta a lovak kantárszárát, megállította a lovakat, akkorra ott volt Doma Vendel is, s nem sokat teketóriázván, a szekérről leugró gyolcsoson úgy vágott végig fokosával, hogy az egyszerre leomlott a szekér mellé. A szekéren volt kis kocsis ezt látva, a másik oldalon leugrott, s elszaladt az erdőben. Csak nem ölted meg azt az enbert, cinbora? Az igen nagy baj lenne ránk nézve. Az sem lenne éppen valami nagy baj. Egy tóttal kevesebb nem sokat vet a latban. De nem is öltem meg, csak elkábult az ütéstől, s máris felnyitotta szemeit. A cinborák ekkor összekötözték kezét-lábát, s hogy ne kiálthasson, betömték a száját is, s visszamentek az árokban dőlt parasztszekérhez. A gazda, aki mindent hallott, megijedt és azt gondolta, hogy ővele is így fognak csinálni, rimánkodni kezdett, hogy ne bántsák őt, hiszen neki semmije sincs. Csak ezzel a két kis lovacskával keresi meg a kenyerét. Ne félj, barátom, nem akarunk mi bántani. Ellenkezőleg, azért jöttünk vissza, hogy szekeredet segítsük kiemelni. Megfogta a két legény a szekér két végét, és egykettőre kilódították a sáncból az országútra. A gazda hirtelen befogta gebéit, s nagy hálálkodások mellett továbbhajtott. Jóskáék visszamentek a gyolcsoshoz, s kikutatták a zsebeit, elszedték tizenkétezer forint pénzét, s a gyolcsost bevitték az erdőben. Felültek a gyolcsos szekerére, s azt egy mellékúton behajtották az erdőben, s a tanya mellett, egy barlangszerű üregben berakták a vásznakat és a gyolcsokat. Az üres szekeret visszavitték az országútra, s kihozták mellé a megkötözött gyolcsost. Kifogták a lovakat, s azokra felülve, otthagyták a gyolcsost az üres szekér mellett az országúton, ahol később járókelők találták meg és oldozták fel kötelékeit. Az első rablásból könnyűszerrel megszerzett pénzből legelsőbb is élelmiszereket vásároltak, s a legszükségesebb dolgokat szerezték be a közeli községekből. Egy alkalommal húst vásároltak az egyik községben, mikor meghallották, hogy egy háznál muzsikálnak. A mészárosnál megtudták, hogy lakodalom van a háznál. Pedig biz ezek is jobban tették volna, ha azon a pénzen, amit a cigányra költenek, inkább valami rongyot vettek volna maguknak, mert még egy jó párnacihája sincs a menyasszonynak. Délután két csomag vásznat, egy vég kartont, egy vég kanavászt hoztak bent a faluban a gyolcsos portékájából, egy legénnyel elküldték a lakodalmas házhoz, s megüzenték vele, hogy ezt Savanyú Jóska nászajándékul küldi az új párnak. Használják egészséggel. A korcsmárosnak meghagyták, ha más szegény lány fog férjhez menni, izenjék meg nekik, ők majd annak is fognak juttatni nászajándékot. Alig telt el egy fél év, márt mind szét lett osztva a gyolcsos portékája a férjhez ment szegény leányok között, amiért aztán a szegény nép áldotta és szerette Savanyú Jóskát, sőt, ahol lehetett, mindenben a kezére járt. Na, most figyelj, most kerít sort a faludra a vadregényíró, amelyben hiányzik, miként te is tudhatod, hogy drótostótnak álcázta magát.

– Mier ne tunnaám, hoddruatostuótnak. Asztat kihatta a vadregienyiruó?

– Hírül vitték Savanyú Jóskának, hogy édesanyja meghalt, s nem törődött semmivel, megjelent a temetésen. Az egész falu ott volt a temetésen. Mindenki dicsérte Józsit, hogy eljött az édesanyja temetésére. A világért fel nem adták volna a zsandároknak. A temetés után elbúcsúzott atyjától, és indulni készült. Ekkor megkérdezte az apja, hogy a Katinál voltál-e? Melyik Katinál? Hát a Tolvaj Katinál. Itt van még a levele. Nem tudtuk neked átadni. Azután pedig férjhez ment, s akkor azt gondoltuk, hogy most márt szükségtelen. Itt van a levél, olvasd el. Jóska nagyot bámult, s olvasni kezdte. Kedves Józsikám! Tudom, mi történt veled, de az nem tesz semmit. Én így is szeretlek, s csak egyedül a tiéd akarok lenni. Halász Józsi, a molnár ismét itt járt, s apám hozzá akar erőszakolni. Azért felkérlek, hogy ha a levelet megkapod, jöjj értem, én veled megyek bárhová. Dolgozni fogok. Csak a tiéd lehessek. Engem utazásra mindig készen találsz. Jöjj mentől előbb, én várlak szeretettel. Katód. Mintha főbe ütötték volna, lerogyott egy székre. No, fiam, ne vedd azért úgy a szívedre. Most márt úgyis késő, mert márt több mint fél esztendeje felesége a molnárnak. Hát csak verd ki a fejedből. Én csak azért kérdeztem, hogy azótától beszéltél-e vele? Jóska lovára pattant, s elvágtatott a giczi malom felé. Kató, amint meglátta, elsikoltotta magát, s egyenesen a nyakába ugrott: Végre mégis megemberelted magadat, s habár későn is, eljöttél meglátogatni. Engedj meg, kedves Katóm, én azt a levelet, amit nekem írtál, csak most kaptam meg, tehát legnagyobb sajnálatomra hamarébb nem jöhettem hozzád. De ha beleegyezel, most elviszlek magammal. Ezt márt most nem lehet, Józsikám, mert én megesküdtem az urammal. Így most márt el nem hagyhatom. De azért ne vágj oly szomorú pofát, hanem ülj le nálunk! Mindjárt hozok egy kis uzsonnát, tudom, hogy jól fog esni. Kenyeret, sonkát és bort hozott az asztalra, és Józsival szemben helyet foglalva, falatozni kezdtek. Elmondták egymásnak bajaikat. Megemlékeztek róla, hogy ha az a szerencsétlen bulcsu nincs, milyen boldogok lettek volna egymással. Így pedig mindkettőjüknek szomorúság az élete. Falatozás után Józsi jönni készült, mert félt, hogy ha a gazda haza talál menni, első dolga lesz őt elfogatni. De a szerelmes asszony nem engedte. Jó is volna, oly hosszú idő után egyszer kaphatlak meg, és te máris menni akarsz. Hisz az uram csak tíz-tizenegy óra felé fog hazajönni. Addig alaposan kibeszélhetjük magunkat. Jóska szíves örömest ölelte át a szerelmes asszonyt, összevissza csólkolta, aki a csolkokat még tüzetesebben viszonozta. Az egész este vidám szerelmeskedéssel telt el. Észre se vették, hogy az óra márt tizenegyre jár. Végre is az asszony vette észre magát. No, Józsikám, most márt én is azt mondom, hogy mostanra elég volt, az uram minden percben megérkezhetik, s nem szeretném, ha ilyen későn itt találna. Jóska még egy forró bulcsucsolkot nyomott a szerelmes asszony piciny szájára, s eltávozott.

– Engemet is megcsuakuat a Bozuaki Baba. Itt a fienkiep e, maj hajnuóba megmutatom, a rosseb se laáttya ebbe a sötietbe.

– Savanyú Jóska rettegett rabló hírében állott. De a nép szerette, becézte, ahol lehetett mindig igyekezett kezére járni. Most ő is barátja volt a szegény népnek, s még eddig kezéhez vér nem tapadt. Gyilkosságot nem követett el. Üres idejében ellátogatott a giczi szép molnárnéhoz, ahol mindig ölelő karokkal és vendégszeretettel várta a szerelmes asszony. Ha a meszelő ki volt állítva a malom oldalához, az azt jelentette, hogy szabad az út. Várják. Hanem a gyakori látogatás fülében jutott a molnárgazdának is. Elhatározta, hogy elfogatja, s csendőrkézre juttatja a betyárt. De hogy biztosan sikerüljön a dolog, a tervet jól meg kellett fontolni. Egy hétig tehát nem mozdult ki a házból. Alattomosan tapogatózott, tervezgetett. Végre egy délután a felesége elé állt, s azt mondta, hogy neki be kell menni a városban az ügyvédjéhez. Csak késő éjjel fog hazajönni, de az is lehet, hogy másnap fog hazaérkezni. Vigyázzon hát jól mindenre, hogy valami baj ne történjék a háznál. Befogott s elment. A szép molnárné azonnal kitette a meszelőt a malom oldalához, s türelmetlenül várta az ő szerelmes Jóskáját. Egyszer azonban szekérzörgést hall, kitekint az ablakon, s látja, hogy férje száll le a szekérről. Megijedt a menyecske, hogy talán férje megsejtett valamit, s most azért tér vissza. Sietett ki férje elé, hogy megtudja visszatérésének okát. Hát láttál ilyet, kedvesem? A szerződést, amelyért az ügyvédhez megyek, itthon feledtem. Ezért kellett visszajönnöm. De mihelyt magamhoz vettem, fordulok vissza. A menyecske megnyugodott, de azért, hogy a meglepetést elkerülje, a meszelőt sietett a faltól behozni. A molnár, amint a házban bement, azonnal látta, hogy vendégség készül. A pohárszéken már ott állt a kancsó, borral megtöltve. A molnár hirtelen egy papírzacskót vett ki a kezéből, s annak tartalmát a boroskancsóban töltötte, s mint aki jól végezte dolgát, eltávozott. Megkönnyebbült a menyecske, de azért gondolkozott, hogy kiállítsa-e a meszelőt. Várt tehát egy félórát, mikor márt a pecsenye is készen volt, ismét kiállította a meszelőt. Savanyú Jóska nem váratott sokáig magára. Ő márt régen ólálkodott a malom körül, s azt is látta, hogy a molnár eltávozott. Nem tudta tehát mire vélni, hogy miért nem jelenik meg a meszelő. Csak benn világosította fel a menyecske, hogy majd megjárták, mert az ura visszajött. De most márt nincsen semmi baj. Isten hozott, kedves Józsikám. Az asztal márt terítve volt, s édes ölelkezés között vidáman kezdtek hozzá a falatozáshoz. A pohár is mind sűrűbben járta, de márt a negyedik pohárnál az asszony olyan bágyadtságot érzett, hogy kénytelen volt az ágyra ledőlni. Nemsokára Jóska is nehéznek érezte a fejét, s az asztalra hajolva mélyen elaludt. Mikor felébredt, márt keze-lába vasban volt. Ott ült mellette Bajzér Móricz csendőr őrmester. Mikor Savanyú Jóska meglátta a csendőr őrmestert, kit márt korábban is ismert, éktelen káromkodásban tört ki. De a csendőr nem törődött vele. Két legény megfogta Savanyú Jóskát, feldobták az udvaron álló szekérre, s bevitték egyenesen a börtönben. A menyecske szívében belenyilallt valami. Nem szólt semmit, csak mint egy holdkóros, kitámolygott a szobából. Harmadnapra találták meg a kútban. Szerelmi bánatában és szégyenében beleölte magát. Mikor a férj meglátta a szép asszony eltorzult arcát, felment a padlásra, s felakasztotta magát. Savanyú Józsit a törvényszék húszévi fogságra ítélte a sok rablásért. Halálra nem lehetett ítélni, mert gyilkosságot sohasem követett el. Ezt rábizonyítani nem lehetett. Becsülettel kitöltötte Savanyú Jóska a húsz esztendőt, s mint a reumától gyötört jánbor öreg tért haza. Itt találkozott ismét régi cinborájával, Doma Vendellel, s most elhatározták, hogy megkeresik a huszonöt évvel ezelőtt a tótvázsonyi erdőben elásott arany ékszereket, hogy abból öreg napjaikra valami megélhetést biztosítsanak maguknak. De tervük nem sikerült. A kincset nem tudták megtalálni. Annyi idő után a környék teljesen megváltozott. Az erdők művelés alá vétettek. Hiában keresték márt a fákat, melyek nekik tájékoztatást adhattak volna. A szántóföldeken sem tudták magukat kiismerni. Itt-ott még kísérleteztek a föld kiásásával, de hiában, nem találták a kincset. Végre is Savanyú Jóska, beunva a sikertelen fáradozásban, megunván a teljesen cél nélküli, eltévesztett életet, a Tótvázsony melletti Kövesgyűrűpusztán agyonlőtte magát. Holttestét az egykori híres rablóvezérnek régi cinborája, Doma Vendel hantolta el. De Doma Vendel sem sokáig élte túl a vezért, mert a következő télen, amint Szentgálról Balatonfüredre akart menni, hogy ott lakó rokonait meglátogassa, eltévedt a nagy hóviharban, a hidegkúti erdőben, s holttestét csak néhány hét után találták meg a fát szedő szegény asszonyok. Ezzel be is van fejezve, kérem szépen. Meglepő éberséged példás lehet az ifjúság szenpontjából.

– Jua vuat ez a Savanyuó Juazsi, ha ien aztat a kincset megtalaállom a Ruaka mellett, magaának is adok belüöllö, met ijjen ierdekesset mesiett. Usse lehet alunnyi ezektüő a rossebes szúnyagoktuó, meg Haszonics Feri baátyaámtuó. Ot gyün, a! Gyalog.

– Merem kijelenteni, hogy a Csillagot ahhoz a mezei diófához kötötte, mely véletlenül egyetlen valamirevaló dióból egy ügyetlen varjú csőrétől sarjadt, s most a kukoricás elleplezi a rárót, ő pedig minket szeretne meglepni ravaszul, mint a pálházi róka, de Lajtha Pál nem a malomtulajdonosék kakasa, s Kityöri Ferenc sem mai csirke, ugyebárt? Jó reggelt, őrmester úr! Mit tetszett álmodozni?

– Oda nézzenek, kérem! Ott az a füst a Hajagoson túl arra figyelmeztet, hogy mi is kigyulladhatunk. Lássák? És hallják a félrevert harangokat?

– Mast harangoz a Terusunk, met ha ien tüzüörsiegbe segiettek, akkuó a Terus harangoz hajnuóba.

– Őrmester uram pediglen nem tudhatja, mert még újnak tetszik lenni, az a füst, mely a patakon túlról látható, az ötórai munkásvicinális kéményéből száll föl, bárt nem tagadom, az aszály következtében ugyancsak kisült pipacsos pázsitot a mozdony fölgyújthatná, bárt lépéseket tettek a párásztsággal a töltés körülszántására, melynek eredményeként Göndics Ferenc és Bozóky József nyugodtan aludhatnak, miközben lám márt feltűnnek a szorgalmas aratók, úgyhogy miránk nincs itt szükség továbbá, ennek ellenére jelentem, állni fogunk a vártán, egészen nyolc óráig. Nem raktároznak Matador rovarirtót, kérem? Mert ha így folytatódik, Kityöri Ferenc sebesre vakart, netán elmérgesedett bibircsókjai ellenére fogja átvenni a Munka Hőse nevezetű érdemérmét az Új kenyér ünnepe alkalmából.

Ki törődik ilyenkor a legyekkel? Özvegy Joó Istvánné, a Naca, félretolja a nyitott ajtóban a napszítta nyári függönyt, fölröppennek a bogarak a vászon sarkába, ahol a rózsaminták mozdulatlanok. – Még mindig itt van. – Visszamegy krumplit hámozni, belecsap a vödörbe, fröcsög a víz a konyhakőre, kötényére, a kunkori héj sötétbarnán csavarodik a földes vízbe, nagyot toccsan, koppan a vájdlingban a meghámozott krumpli, elméjétől olyan messze a keze, mintha össze se tartoznának. – Átkozottak! Az isten verje meg, elviszik az egészet. – Leöblíti a kést, oda se figyel a szeletelésre, az aranysárga, fölnégyelésből való darabokat figyelmetlenül szórja a tálba, öblögeti, fülében, mintha megzavarodott dongó zúgna egész nap, recseg-ropog, bömböl, kiabál, káromkodik, csetteg-csattog az egész udvar. – Elvisznek mindent. Megesznek mindent. – Kosztoltatni kell a gépészt, a mázsálót, a cséplőgép etetőjét, Bozóky meg betolakodott az ebédre. – Nincs ennek bőr a pofáján. –  Egész nap a mázsánál téblábol, figyel, hogy a gabona pontosan fölíródjon, s ahogy a zsákot bekötik, azonnal a szekérre rakják, s ha megrakodtak, gyerünk a begyűjtőhelyre! Viszi Joó Béla anyja hidegvérű heréltjével és az ő Baba lovával. Az otthon maradt emberekből szedett-vedett a cséplőbanda. – Megjött a Béla. – Naca néni újra félretolja a függönyt. – Béla! Nekünk nem hagynak semmit? – Joó Flórián lemászott az asztagról, belekukucskált a fölírókönyvbe, melyet Gazsi Lajos mázsálásra kényszerült cséplőtulajdonos vezet, visszakászálódik, s már dobálja a kévéket alulról az asztalra, Joó Mari törött kaszavéggel metszi a szalmaköteleket. – Beleesik az a szegény gyerek. Egyszer csak beleesik. – S valóban félteni lehetett, mert nagybátyja olyan ügyetlenül, nem a lába elé, hanem ahogy adódott, úgy dobálja a kévét, előre, oldalt, egyszer hegyével, máskor tövével, s ha lehajol érte a lány, meg se várja, nekihuzintja a következőt. – Mit csinálsz, Flóri? – A molnár eteti a gépet, kinyújtja karját az omló kévéhez, magához öleli, s fejjel adagolja a dobba, felbőg a masina, elhalkul, s megint annyira erőlködik, majdnem befullad. A halkabb zúgásból kihallatszik Kityöri Ferkó. – Ne lazsaájj Puak Ili. Aszondom. Vigyietek! – Ili és Tompa Vali a törekeslányok, két rúdra szegelt dróthálóba gereblyézi Kityöri a pelyvát, csak pirosra nyalt szájszélét, véreres szemét hagyta szabadon a por verejtékcsíkos álarca. A lányok is hasonlók, bár emitt tottyos cajgnadrágot tart az orosz katonaderékszíj félmeztelenül, amott bő kartonruha csúszkál a hajladozástól. – Puak Ili! Meglaáttam a pinnaádat. Ot luag a bugyaguad a Muanaár Sanyi zsebibe, ja! – Sanyi Pali bátyjával veri a szalmát, amint rendre kihányja magából a gép a párhuzamos szálfákra, villával alásodorják, összepréselik olyan tömörré, hogy Gazsi Miki és Horváth Karcsi nyársán feszesen megálljon, a szalmaverők függőlegesre segítik, a gyakorlatlan, de bivalyerős Karcsi megtántorodik, inog-binog, fut, míg a szalmatornyot kiegyensúlyozza, azután biztosan emelkedik a létrán, s ledönti a kazalrakó Pók Dénes mellé a pajtán túlra, de azt már Naca néni nem láthatja. – Ez a Tompa egész nap a körtefa alatt döglik. De jó dolga van egy komonistának! – morogja, s – Flóri! Az ügyetlen istenedet! – Ideje megrakni a tüzet, főzésbe kezdeni. Majd körülülik az asztalt, megeszik a kakaspörköltet, megisznak minden bort, de jól megy ezeknek, pálinkával kezdik, sült tojást reggeliznek, ebédre paprikás csibe. Egy kis arzén a húslevesbe, Bozóky? Ide mered tolni a pofádat. Azt nem mondják meg, miből élünk? Miből élünk? Úgy látom, nem tudják teljesíteni a beszolgáltatást. Aki nem dolgozik, ne is egyen, Rákosi elvtárs szerint, mondta Bozóky az ebédnél, és másodszor is megpúpozta a tányért. Gazsi Lajos a felénél fölállt, megköszönte, otthagyta Tompa Sándort, most aztán ehet a Tompa, meghizlalja a falu, de alig mer inni a részegese, nem tart olyan sokáig, csak befejezze a masinálást, csak vége legyen, majd azután rogyásig, jaj, szegény felesége, de nehéz annak a szegény asszonynak! Nem marad fejadag se. A Bélám keresztet akart vetni, ránézett a komonistája, ez a Bozóky agyoneszi magát, ez a böthös nem hagyja a fiamat imádkozni, ez a Flóri meg azt se veszi észre, hogy éhen döglünk, ez is éhen döglik, nemcsak én, mert a mi lisztünknek van a legjobb sikérje, éppen ennek a kanásznak mondja, a Bozókynak, nem másnak, persze, hogy a mi lisztünknek van a legjobb sikérje. Molnár Sándor be se jött, együtt evett a fiaival, mit főzött a Mariska? Ha a parasztnak nincs, nekik sincs. Fejront. Elhallgatott a traktor. Joóné teleönti a lavórt. – Egy kézmosást szabadna? – mondja Bozóky. Tompa Sándorról olajos szappanlé csurog, Joó Flórián, Béla és Gazsi Lajos utánuk mosakodnak, hajukat megnedvesítik, kezüket megrázzák, megtörlik a szutykos törülközőben.

– Hát az meg micsoda? – kiált az ajtóból Naca néni. – Mit csináltok, az Isten szárasszon el benneteket! Abbahagyni! Mosakodjatok otthon. Kimerik a kutunkat. Még máma meg is kell itatni. Van nektek vizetek otthon.

Molnár Pali biciklin szállította az apját, lábai egyfelől kalimpáltak a csomagtartóról, nehezen értek a műútra, de onnan messzire hagyták Sanyit és Joó Marikát. – Minálunk mosakodjunk. – A fiú magához fordította az út közepén, autózaj nem hallatszott, hazamentek a pobedások. Mintha a mező ölelkezne, két elvegyült földszag, most még poros a szárazságtól, de nemsokára – Majd megmosakszunk együtt. – Én azt szeretném mondani, hogy édesem, kedvesem, de a kedvesem szebb, nem? Ringatózunk, édes-kedves. – Ringatózunk, kedvesem.

Az üres Rókacsárdában nehéz bagószag ülepedik a széken, asztalon, pulton, ásítanak a poharak. Sanyi nagyfröccsöt spriccel magának, egy szuszra magába dönti. – Vigyáznál? – a másikat csak félig issza. – Hol van Pók Ili bugyogója? Ugye, nem igaz? – A Kityörinek ilyen viccei vannak. – Persze hogy ilyen hülyék, kedvesem. Gizus! – Itt vagyok, kérlek szépen, de igazán – lángol az arca, szalad a konyha felől, igazgatja ruháját. Lódobogás, kéjes nyerítés hallatszik az udvarról, vágtatás dübögése az útról. – Mennyi a termés? A Béla bátyám is aszt mondta, meg idesanyám is aszt szoktya mondanyi, elvitt mident az aszál, de a Haszonics elvtárs meg aszonta, dehogy vitt, mer van itt gabona, csak utánna köll néznyi.

– Csolkoltatom az ifjú nemzedéket. Parancsolják tőlem a torok kéményseprőjét! Reménylem, nem zavartam meg társalgásukat, mely merem hinni, nem a politika göröngyös mezején szárnyal.

– Jaj, mit is kér, Pali bátyám? Mit parancsol, de kérem szépen?

– Nem tudom, mit vétettem a turbékoló galanboknak, Gizus, hogy ily furcsamód hirtelen eltűntek környezetemből, bárt magácska itt maradott azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a bal ketteshez le tessen rakni szokásos spricceremet, ha márt Joó Béla volt csárdatulajdonos Bozókyval szórakozik édesanyjánál a gabonatoron, czopi rigt, kérem, made in Lajtha Pál, nem képzelem, hogy valamely zsurnáliszta, legyen bárt a Szabad Nép, netán az Új Enber redákciójában, még csak álmában is kéziszótárában merészelné venni azt, hogy gabonator, ugyanakkor mohó tolakodással zörgetnek a disznótoros házak kapuján télvíznek idején.

A gyerekek már a kukoricáshoz értek.

– Fürödjünk meg a vizetekben.

– Kiszáradt. Nincs víz.

– Annyi csak maradt, kedvesem. Ott, ahol szoktam. Megmutatom, jó? Te azt még nem tudod.

Eltűntek a kukoricásban, látszódhattak volna a réten, látta is őket Hastinger Teri, a tarlóhántás élmunkásnője, aki Tompa Elemér lecsukása után munkájába fojtotta bánatát, meglátta őket, de inkább elfordult, a legnagyobb sebességre kapcsolt a dűlőútig, a Pénzes-tagban folytatta a szántást az akácások mögött.

Még a Holdnak is gabonaillata volt, ahogy a nyáresti égbolt vibrált a Hajagos tükrében, azt gondolhatták, éppolyan tiszta és határtalan.

– Fordulj el, jó?

Egyszerre ugrottak. Az égbolt tükre alatt vastag iszap bugyborékolt, és bűzlött a rohadt békanyál. Fölálltak, térdig ért a víz, felhő födte a Holdat.

– Már meg se tudunk mosdani.

– Nem is kell már megmosdani.

Nevettek, egymás testéről huzigálták tenyerükben az iszapot, visszakenték, paskolták bőrükön.

– Selyemruhám van, egyforma selyem a hálóingünk.

– Hallod? Dörög a viharsarok. Itt az eső. Dolgozhat a malom.

Pörögni kezdtek, hánytorogtak a lombok törzsük körül, a vihar előszele megborzasztotta őket is, ruhájukat fölkapva szaladtak a víztől, a fák alól, a villámok alatt.

– Félek. Az Agyonlőtt Kereszthez gyere.

Először meleg csöpörgés mosta őket, a réten hideg zivatar, a mezei Krisztusnál ostorozott a jég, de összebújtak ellenirányban.

– Itt az eső, az istákuláját! – ugrott ágyából Haszonics, csattogtatta a szél a függönyt, elhúzta, hálóingben, mezítláb nézte az udvart. – Megjött, az annyát! – kinyújtotta kezét, kidugta fejét, és bezárta az ablakot, csöndesebb lett a zuhogás, a villámfény megvilágította a két komondort, ahogy az orkán elől az istállóajtóban gubbasztottak, hirtelen vaksötét és újra csattanás. – Idecsapott a villanydúcba, a szentségit neki! Most aztán örül a büdös parasztja. Most aztán nem mondhatják, hogy aszály meg aszály. Most aztán nem mondhatod, molnár, hogy nincs vized. Hahhaha! Most aztán tetten érünk, molnár! Elő az őrletési engedélyt! Ez az? Ezt az Ilonka kartársnő állította volna ki? De kérem, hamis! Okirat-hamisítás, közönséges közbűntény a szocializmus ellen. Most aztán biztosítjuk az államosítást. – Táncra perdült hálóingesen, mezítláb, beverte térdét az ágy sarkába. – Ez egy szoba? Hát ekkora helyet illetek én, Haszonics Ferenc őrmester elvtárs, a néptől? Az anyátok kurva istenit! Nem harcoltam eleget a reakció élvonalában? Majd tetten érünk, molnár. Nincs is kutyája, hahhahah! Olyan csöndben lepjük meg, mint az izé. Az éj leple alatt a Göndics elvtárssal. Annyi gabonája maradt a parasztnak, hogy még sötétben is őrölni kell, éjjel? Persze hogy feketén. Félreíratták. Nem lehet ott mindig a szemünk, de nincs több kukoricázás. Kinek folyik az őrletés, na, kérem szépen, ne tessék mondani! Hallgattassa el az asszonyt, mert begyűjtöm az egész családot, ugye, Göndics elvtárs? Nem beszélünk? Egy szót se? Nekünk? No nézze már, Göndics elvtárs! Te, én kiverem azt a rohadt pofádat, nesze! Na de főtörzs elvtársam, nem kellett volna, hadd vegyem kezelés alá. Meg mernél ütni? Elvetemedett kulák! Valahol délen úgy nyár elején, trararararamram te légy az enyém. – Piruettezett, fölcsavarodott hálóinge alól kilógott a dákó. – Elérkezett a leszámolás órája, molnár! Letartóztatási parancs. Hallgatassa már el ezt a nőt, sipirc a kölkök, kifelé! Na, gyerünk, kérem szépen. Manccsal a karperecbe! Bocsánat, Göndics elvtárs. Hadd kettyentsem én rá, maga a főnök, hahhaha! Megfelel az oldalkocsi, vízimolnár uram? Nem is kemény, nekem elhiheti. Én majd hátul ülök, de ha megmozdul?! Most jut eszembe… Tengerész, a szívem, tengerész, adj egy csókot, légy kissé merész, a Dzsim is meg a Dzsón is, kicsi meg nagy hajón is, te nem vagy hal… most jut eszembe, úszol, baszd meg, úszol, ha tudsz, nyakadban malomkő. Meg akartál ölni? Hát tessék, jóccakát? Van itthon valaki? Béla bátyám, de kérem szépen, van itthon valaki? Nincs? Nincs. Gizus! Karjaimba zárlak, hogy egyem a pinádat! – Átkeringőzött a folyosón, be a sötét ivóba. – Itt aztán táncra kelhetünk, itt aztán ihatunk, az annya annyáját neki! Trallala-trallala-hahha ah. Bor, sör, pálinka, azannyáját neki, erre iszunk. Babácska! Lesz maga juszt is az enyém? Igen. Na még hogy szép, hogy igen. Mienk a jövő, az őrs.

Tódor Irénke, a megyei kapitányság adminisztrátora megmutatja otthon a Magyar Rendőrben azt az olvasói levelet, amire apja azt mondta: – Nahát! Benne vagyunk az újságban. – És kézről kézre adták a Magyar Rendőrt, mindenki látni akarta, mint valamikor a Szabad Népet, melyben Bozóky tanácselnökről írtak, aki Vorosilov csicskása volt, s a marsall fogadta a Kremlben. – Benne vagyunk az újságban!

 

RÓKA VOLT A TOLVAJ

 

Október 14-én a reggeli órákban megjelent a nyíresi rendőrőrs irodájában özv. Molnár Sándorné, a hajagosi Molnár-féle malomban bejelentett lakos. Ez az asszony azt jelentette be, hogy hajnaltájt ismeretlen tettes az udvarán lévő tyúkketrecből 15 db csirkét és 7 db tyúkot lopott el. A helyszínen alapos vizsgálatot tartottunk, melynek során mintegy 40 db tyúktollat szedtünk össze. Megvizsgáltuk a ketrec közelében a talajt, hogy nem maradt-e olyan cipő-vagy csizmanyom vagy valami tárgy, amelyből a tettes személyét lehet megállapítani. A sértett eközben elmondta, hogy este, amikor a baromfiakat bezárta, a reteszben egy szeget helyezett el, megállapítottam, hogy arra vörös szőrszálak tapadtak. A széthullott tollakon olyan nyomok voltak, amelyek nedves állatszájból származtak. Ha a tettes emberi lény lett volna, nyilván nem vitte, nem vihette el a 22 db baromfit szabadon, hanem valami zsákban kellett szállítania.Ez esetben a tyúkok tollai nem hullottak volna el.

Tudvalevően a róka, akárcsak a kutya, földbe rejti zsákmányát. A sértett épületétől 150 méterre a répaföldön frissen ásott hantokat vettünk észre. A felásott gödörből három széttépett csirke került elő, a közelben még 6 db baromfi.

Ezt követően közöltük a sértettel, hogy a tettes ragadozó vad, már meg is találtuk a tyúkokat, csirkéket. Özv. Molnárné azonban nem osztotta véleményünket, megnevezett néhány falubelit, akik gyanúja miatt meglopták őt. Aztán hozzáfűzte, hogy mi bizonyára azért nem akarunk az ügyével foglalkozni, mivel ő kulák.

Haszonics Ferenc

főtörzsőrmester

a nyíresi rendőrőrs parancsnoka

A gyilkos ideje

A férfi mosakodott, az asszony csillag és hold alakú karácsonyfadíszekre nyitotta-csukta a sütő ajtaját, lányuk, Hastinger Teri, régi sztaniolba csavarta a kenyérhéjat, s fölaggatta a napraforgószárba szúrt borókagallyakra, az idei karácsonyfára. Nemcsak ünnepi látogatásra jött haza, végleg otthagyta a pálházi gépállomást. – Inkább elmegyek takarítónőnek. – Anyja mindig ideges a rossz sparherd miatt, a férje nem javítja meg, azt mondja, elég neki a gyár, ahova a hajnali vonattal jár be, itthon csak alszik, ébren tétlenkedik. – Ez is megégett. – A tepsiben a tésztacsillagok, tésztaholdak sötétbarnára pörkölődtek, az asszony piszkos konyharonggyal húzta ki a tepsit, összerázta a kopogós karácsonyfadíszeket. – Persze, a borát meg tudja venni.

Nyikordult az ajtó, s nem lépett be más, csak egy hízott liba totyogott nehézkesen, körülsétálta a konyhát, leült az asszony lábánál, düdörgött. – Hát ez meg micsoda? Csodát tett a Kisjézus? – Mintha magától tárult volna sarkig az ajtó, erősebben nyikorgott, a lúdról odafordították fejüket, s meglátták a kényszeredetten mosolygó Tompa Elemért. – Hát te? Úristen! Hát te? – Jó estét! Szerbusz! – Összeölelkeztek a Terivel a középről lógó villanylámpa alatt. – Honnan lopta ezt a dögöt? Majd a szomszéd belenéz a fazékba. – Az asszony nem köszönt vissza. – Jó estét! Kiszabadultunk? – jegyezte meg a férje. Elemér az asztalra rakta hátizsákját, viharkabátját levetette, és folytatta a kényszeredett mosolygást nyári vászonruhában, sapkája nem volt, csak az a kétes viharkabát óvta a hidegtől valamennyire. – Egyenest onnan? – Egyenest. – Hát akkor ülj le! – Egy kis ajándék. – Kirámolta a hátizsákból a karácsonyfa alá az üveg rumot, a kakaót, kávét, a cukrot, a rózsaszín kardigánt begomboltan szétterítette, és a rejtélyes domborulatot, mint a kismama hasát, megsimogatta, elkezdte gombolgatni. – Meglepetés a menyasszonyomnak. Fordulj el! Visszanézhetsz! – Elemér! Ide nézzen anyuka! Mit hozott a Kisjézus? Bugyit, kombinét, melltartót is. – Szóval maga így kéri meg a lányomat, lopott holmival karácsony este. – Megkerestem… Én pénzzel szabadultam. Mások az első nap elisszák az egészet. – Ha nekem Fehérváron vagy Pesten mutat egy olyan boltot, ahol kakaót, babkávét lehet kapni, akkor hiszek magának. – De anyuka! Inkább örüljön! – Örüljek? Itt vannak a rendőrök, hallod? – A kinti dobajból megszólalt a Mennyből az angyal. – El innen! Ki engedte meg! El innen! – Ugye éhes vagy? Anyuka, az Elemér szereti a sült vért. Apuka, fűtsön be a szobába! Mikor aludtál rendes ágyban? – Tudod te aztat.

Hastingerné gumicsizmáját csőrözte a lúd, és dübörgött, elkísérte a kredencig, szárnyát emelgette, amennyire nehézkességéből kitellett, megemelte szárnyát, és fáradtan gágintott. Volt a fiókban kaszakő is, csihakolta a nagykést az asszony. – A kamrában csinálja! – Ott rossz a villanykörte. Mert az apád… hiába mondom. – Az ember bekapcsolta a néprádiót, most ugyan nem indulók, hanem andalgó dallamok áradoztak, de nem szentesti ének, az csak az utcáról szűrődött be, ha a házban csönd lett. Az asszony megmarkolta a lúd fejét, rátérdelt, fölborzolta a nyakán a tollat, gigája roszogott, hörögve sípolt, sikoltott, vére a bádogtálba csurgott, s mintha egy fehér hattyú vergődött volna a konyhakövön, oldalra fordult. Hastingerné szoknyájába törölte a véres pihéket, kézmosás nélkül szeletelte a vöröshagymát a serpenyőbe, a kanálnyi zsírra, s rádöntötte a vért a sistergő karikákra.

– Apuka, füst van. – A kályhát se pucolta ki. – Minek pucoltam volna? Majd abbahagyja. Füstölget kicsit, azután dönti a meleget, mint a kazán. – És ha nem? Ott alszom én is. – Itt fekszel velünk. Hát kurva vagy te? Azért dolgoztál olyan messzi, hogy kurválkodhass? – Elemér nem kapott ajándékot. – Ha tudtuk volna… Mégis tartogatok neked valamit. – Kinyitotta a vekker mellett a ridikült, fölpattintotta a vörös doboz fedelét. – Ez a tiéd, a Kiváló Dolgozó kitüntetés, a te érdemed, miattad szántottam annyit. – Teri föltűzte, Elemér zavartan mosolygott, s érdemrendestül magához szorította. – Ugye, jó leszel ezután. Ígéred? – Elemér a feje fölé emelte, himbálózott a lámpa, árnyék hintázott a falon, a lány a fiúján lecsúszott hasmánt. – Ehetnek. Idehozta azt a sok rumot, ez meg már a felét megitta. Én nem megyek egy részeggel az éjféli misére, az biztos. Ne molesztálja a lányomat! – Szeretjük egymást. – Elég a rumból. – A munkásosztály itala… a proletariátus nem jár misére. Koccintsunk, Tompa elvtárs! Vigye a lányom! Áldásom rátok.

Teri kiment a kútra, s a vödör vizet beleöntötte a mosófazékba, mire szülei, egy erélyes szoknya meg egy imbolygó nadrág, elindultak az éjféli utcán, addigra megmelegedett a víz. Elemér megmosdott tetőtől talpig, Teri is abban, amit szétfröcsköltek a lúdvéres konyhakövön.

Elemér nem köszönt feleségének, azonnal hanyatt feküdt a heverőn, hiába kérdezte az asszony, miért ilyen korán, nézte a mennyezetet. – A kurva anyjukba! – Ahogy a mezőn hagyta a traktort, a szántás közepétől a dűlőútig rohant haza, elterült porosan, olajos kezeslábasban, még a kombinált fogót sem rakta ki mellső zsebéből. – Összekoszolsz itt mindent. – Te meg ne nyikorgass, baszmeg. Csönd legyen! Hallod? – Mi bajod? Mi az isten bajod van? – Semmi közöd hozzá. – Kend meg azt a rohadt kredencet, akkor majd nem nyikorog. – Akkor se zörgess! – Enni akarok adni, erre azt mondja, ne zörgess! – Ne is. Szar az egész. – Ott az a kurva. Tessék! – Fölült az ágyon, visszadőlt. Teri rácsapta az ajtót, mosóteknőhöz állt az udvaron, a locsogástól és a ruhák plattyogásától valamennyire megnyugodtak.

– Szar az egész. Ha otthon maradunk, csináltunk volna olyan esküvőt, hogy máig emlegetnék, virágos traktoron a tanácsba, mellettem a nő. Engem szerettek otthon. Otthon? Itt? Pofámba vágják, te jöttment börtöntöltelék, a büdös picsába az anyósomnak, kurvás gazember…? Haggya már abba, az isten bassza meg, mert nem felelek magamért. A malomban laktunk volna, államosítva van, már nem is működik, a molnár kampec, az asszony maga akarná, mi a házukból ki, azok meg be a faluba, fél, sok a róka meg minden. Tőlem? Ne szarjon be, öreganyám! Leszedlek a gépről, szétrázza a méhedet. Nem akarom látni az anyádat, hallod? Elbassza a házasságot. Teri! Gyere be, Teri! Menjünk innen a francba! – Ne kiabálj! Hová a francba mennénk? – Emlékszel a hajagosi malomra. – Oda? A patkányok közé? – Könyörgök, menjünk innen. – Menj előbb idegorvoshoz! – Nem vagyok hülye. Menjünk, könyörgök. – Menj, ahova akarsz. – Szóval nem. Mondd még egyszer, nem? – Nem. – Akkor el innen a kurva anyádba! – Kurva anyád az neked van, te szar. – Az asszony a vizes lepedővel férje arcába csapott, két kézzel fogta, úgy ütötte, csattogott, fröcskölt a vászon. Elemér kiugrott alóla, megcsavarta Teri karját, hanyatt lökte, belerúgott. Az asszony a kredenchez menekült, földhöz vágott egy tányért. – Ebből egyél! Segítség! – Te meg emebből. – Kirámolta az egész kredencet, csapkodta, törte-zúzta, tiporta a tányérokat, csészéket, kanalat, villát, kést hajigált ki az ablakon, kihúzta zsebéből a fogót, földobta, elkapta, leejtette és eltűnt.

– Ennek meg mi baja? – ugrottak szét a beszélgető asszonyok, amint egyenest átrohant közöttük, lesodorta a bevásárlókosarat. – Összetörted a tejesüveget. Vadállat!

Berontott az étkezdébe, ahol a konyhalány egyedül volt már, mosogatott, a harminc évnél idősebb elvált asszony lekotorta a túrós tésztát a moslékos hordóba, elmaszatolódott a babgulyásfoltos, fehér köpenyére a mácsik. Elengedte a nagy vaskanalat, bőséges farára törölte kezét. – Rohadt büdös van, anyukám. – Savanyú túró és édeskés levesszag áporodott az ebédlőben, még sűrűbben a mosogatóban Vilma körül. – Elhányom magam. Gyere! Menjünk a francba! – Hová? – Mit tudom én. – Egyél! Nyugodj meg! – Mindjárt elhányom magamat ettől a mosléktól. Bö-hö-bő-hö-ee. – Mit szóljak én? Gyere! Nyugodj meg! – Becsukom az ajtót. – Ezt még befejezem. – A mosogatást hagyd a picsába! – Zuhanyozz le! Csupa mocsok vagy. – Te meg büdös, mint a savó. – Magához rántotta Vilmát, köpenygombjai közt becsúsztatta kezét a hasára, élére fordította alább, úgy kormányozta a fürdőfülkébe, tolatás közben levetkőztette, a köpeny a küszöb előtt a szétfröcskölt mosogatólébe esett, a melltartót és a bugyit messziről a fogasra dobta. – Kotonod van? – Odaadtam. Már elfogyott, baszmeg!? – Ja, persze. – Most aztán számolhassa a nejem, feleségem, Vilma! A Teri azt hiszi nem kurok félre. – Egyet találtam –, s hozza a ridikültől. – Kezeslábasban akarsz? – Ne hülyülj. Add már! – Zuhanyozz! Ne húzd föl addig! Röhögsz? Röhögj csak! Mit idétlenkedsz? Tessék a szappant lemosni róla, azt akarod, hogy csípjen? – Nekifeszült a férfinak, mellére szorította az akasztófás tetoválást, amúgy sem akarta látni, a tust a legerősebbre állította, kidőlt a falnak, Elemér, mint valami forró zivatarban, ázott, gőzölgött, tocsogtatta a betonmedencét, s ottbent olyan tapadást érzett, mintha satuba tekerné mindegyik előre-hátra, s egyszerre beleállt mozdíthatatlan, belesült, rángatózott, hőkölt, de mint a vontató, magával húzta Vilmát, ő meg sikoltozott, és azt kiabálta: – Jó vagy. – Ne jajgass, baszmeg! Összeragadtunk. – Maradj még! – Összeragadtunk. – De jó! Összeragadtunk? Úristen! – Próbálta lecsavarni magát, alsótestük együtt hánytorgott, megint elzsibbadt, hosszas á hangon ráalélt Elemérre. – Mitől vagy ilyen jó máma? – Nem jön ki. – Mit csináljunk? – Elgyöngülten csúszott le a csempén a másik testtel, s mintha a méhe is kiszakadna, elfödték a lefolyót, fölnőtt a víz a peremig. – Állítsd el! Nyomd át a hidegre! – A tus alá evickéltek, oldalra fordultak egyben, s a hideg víz ölükre zuhogott. – Taszigálj! Én meg húzom. Na! Na! Na! Na-na-na-na! Így! Az istenit, azt hittem, összeragadtunk. – Ne haragudj! Ugye, nem hagysz el? – Ez a rohadt koton az oka. – Ráhúzta a csapra, és az a pötyhedt zacskó nőtt, növekedett, feszült, mint a luftballon. – Mennyi víz belefér! Milyen erős! Igazi Nívó. – Ugye, nem hagysz el? – Marhaság. – Talán azért voltam ilyen, mert mostanában mindig azt gondolom, hogy elveszítelek, elmész, becsuknak, mit tudom én? Az meg ott bent nem akar elengedni. – Szétdurrant. Be a moslékba, hadd egyék meg a disznók. – Jaj, oda ne! A múltkor megtalálták. – Hazavigyem? A klozetban nem lehet lehúzni. – Papírba csomagoljuk, akkor lemegy. Mennyi hülyeség! Sohase csinálhatjuk az ágyban. – Azért ragadt össze a csingeri bányász is a nővel, mert a csaj szállón lakott, lent kúrtak a szénen, azok aztán jól összeragadtak. Közben arra gondoltam, biztos az volt az oka, hogy majd minket is leterítenek ponyvával, mint azt a vájárt meg azt a bányászkurvát, mindenki rajtunk röhög, mink meg a ponyva alatt várjuk a mentőt.

Sétahajó lágyan ring a Dunán, száz hullám taraján csillog a parti fény. De még csak délután van. Családok ülnek a hajókorlátnál, fejüket a táncolókról a Margitszigetre forgatják, ahogy az óriás zöld és virágos rengeteg úszik alá, s mintha a hajó lenne a sziget, és állna. Úsznak lefelé a budai hegyek, de sose fogy ki a part a vasárnapi gyerek- és felnőttszemekből, hogy csak egyetlen bámulnivalójuk maradjon, a tangóba bújó kimenős katonák, a gimnasztyorkák és az ujjatlan kartonblúzok ölelkezése. Elfújja a dunai huzat a kéményfüstöt fölülük. Átszivárog a zene az összeszorult testeken, elhalkul, de a réseken szabadon, hangosan árad. Bordó zakó, fehér ing, fehér nadrág, bordó csokornyakkendő, sárga trombita és fekete szaxofon, rezge cintányér, méla arcok és biccegető fejek ezekért a gyerekes családokért, kimenős katonákért, fagylaltra meg esti bokorra vágyó lányokért, akik most a hajó első felében meghívhatók.

Pontosan annyian szállhattak föl, hogy el ne süllyedjenek. A rendért Molnár Sándor, a hajagosi molnár fia felel tengerészsapkában. Amikor a följárópallót lezárja a lánccal, fölmordulnak a parton, megszokta, behúzza a hidacskát, körbejár kalauztáskájával, aztán végigunatkozza mások szórakozását.

De a szentségit! Ma van a nyíresi búcsú, ez a Mária-napi búcsú Nyíresen. Ez a lány meg avval az őrvezetővel Joó Marikára hasonlít. És csókolóznak… szájon… cvikipuszi. Ráfeszül az őrvezetőre, mellei oldalt kiugranak. Ide van zárva, Mari meg messze a búcsúban, mint ez a lány, ő is ott valakivel. Tíz után indul a postavonat. Akkorra le kell lépni. De Mari azért mégsem olyan. Mért ne lehetne ilyen? Ha a nagy, lampionos hacacáré elkezdődik – hej, mambó, mambó Itáliánó, új ritmus, ezt járja Pádua és Milánó, Róma, Nápoly és Dzsenova, tipeg-topog ide-oda, rumbát már nem jár csak öregapó, mambó Itáliánoó – beengedi a népet, s ott marad mögöttük a parton. De mi lesz a napi pénzzel? Otthagyja a kormányosnál a táskát. Semmi lopás, semmi gyanú, Molnár Sanyi elmegy a postavonattal!

Magasra rakott targoncák a pályaudvaron, dobozok, kosarak, zsákok. Feladatuk gőgjébe lustult vasutasok, postások vánszorognak. Hülyéskednek szakmai vicceikkel. „Azt mondja a medve a nyúlnak, nincs jegyem, bújtass el valahová!” – hallja Sanyi poéntalan a lehúzott ablak mögül. A nagyobb állomásokon a várakozás megduplázódik, ki-és berakodnak, s mindenhol ugyanaz a tempó. Ugyanolyan rabság itt is, mint a hajón. Áll az ablakban, magát látja a vaksötétben, alszanak mögötte, horkolnak, hörrentenek, ne, ne, nem én – álmában beszél valaki, s egy vinnyantással abbahagyja. Már oda kellene érni, megáll a vonat a pályán, előresiet a kalauznő. – Teher áll előttünk. – Fölébrednek az utasok. – Mi van? – Egy teher áll előttünk. – Hol vagyunk? – Devecser előtt. – Majdnem összeütköztünk. – Mi nem ütközünk össze. – Visszaalszanak. – Már ott kellene lenni. Meddig állunk még? – Türelem, tengerész elvtárs! – Indulnak, és megint megállnak. – Mert arról van szó, fiatalember, ha egy vonat kiesik a menetrendből, akkor azt mindig félreállítjuk, megállítjuk, szóval mindig hátrányba tesszük, hogy ne boruljon föl a rendszer. Tudja, mi lenne máskülönben? Esetleg nem is élnénk, legjobb esetben kitörnénk a nyakunkat. Nem is kell magyaráznom, mert látom a sapkájáról, a vízen mindezzel tisztában lehet. – Félóra múlva elindultak, tíz perccel később leszállhatott. Meglepődött az állomásfőnök, mert mióta ezen a helyen szolgál, postavonattal nem jött még ide senki, azért köszönt olyan erélyesen. – Jó estét! – Jó estét, Szijjártó bácsi! – Te vagy? Már azt hittem, valami tengerészálarcos rablógyilkos.

Szaladt Nyíres felé, lehagyta egy motorbicikli, de nem Mari ült hátul az esőköpenyben, hanem egy pici ember, úgy csüngött a vezetőn, mintha a hátizsákja lenne. Marit biztosan motorral vitték. Már haza is mehettek. Az apja sohase szólt, amikor náluk háltam, evvel se törődik, hagyja. Fél háromra megritkult a mulatság. Fehér sapkáját hátradugta, hogy ne világítson a sötétben, nem ment közel a bálozókhoz, messziről egyben látta az egészet, s nem talált egyetlen falubeli lányt sem, Szőke Lajcsi rövidnadrágban állt a zenekar dobogóján, Gazsi Miki és hoffer Lajos kevertet ivott az ismeretlenekkel, Tompa Sándor párttitkár aludt a boltosék mellett, akiknek sánta Pali azt rikácsolta:

– Hallották-e márt, kérem, hogy az a Rákosi Mátyás, az önök édesatyja, melynek kopasz fejére úgy tetszettek fölnézni, mint erre a teleholdra, melyet most hozzánk legközelebb a nyíresi ebek ugatnak, bárt nem hallhatjuk őket ettől a torzszülött zenekartól, végigokádta a Keleti osztbánhoffot. Hát ezt is megérték, kérem, aranyban kellene foglalni e nemes okadékot.

Pirkadt az öt kilométeres loholás után, mikor bezörgetett a Rókacsárdába. – Ki az?! – ismerős hang, de nem a Joó Marikáé. – Én vagyok, Molnár Sándor. – Sanyika? Jaj, Sanyika, fölzavarod az uramat, nemrég jött meg a szolgálatból. – Bozóky Baba! Hogy kerülsz ide? Baba? – Ideköltöztünk. Pszt! – Kivel? – Nem is tudod, hogy férjhez mentem a Haszonicshoz? Nesze, puszi és menjél! – És Joóék? – Be lettek költöztetve az anyukához. Puszi… puszi… jó a Sanyika, jó ám.

– Magának mondom, Haszonics őrmester úr – kezdte fröccsmenti előadását sánta Pali a Rókacsárdáig gyalogolva a lovas rendőr alatt –, párdony! márt meg kellene szoknom, hiszen márt négy éve lesz október elsején főtörzsőrmester elvtárs, miután Göndics őrsparancsnokból járásunk rendőrfőkapitánya lett, és ön foglalta el helyzetét méltán a székben, Haszonics őrmester úr, hogy nem az a legfőbb probléma, mely szerint Tompa Elemér egy rablógyilkos, bezzeg az sem kutya, hanem hogy idejött enbert ölni fölnevelő helyére, és megfertőzte a szerencsétlen enber vérével a világ legkiesebb határát, melynek megannyi fasora, erdője és újólag halastónak mondott, ritka állományú szittyós víztükre van, megannyi ligetéről nem is beszélve, kérem szépen, még az sem a legfőbb probléma, szabadna kérdeznem, hogy érzik magukat kedves nejével, bárt magának régen megszokott lakásukban, ezen Rókacsárdában, a Bozóky Babával, miután anyjához deportálták a Joó Béla volt tulajdonost, egyenlőre még italboltost, félárva kislányával, Baba lovával, persze a Csillag ott maradt önnek, na és a komondorok, és hogy Joó Béla ide kényszerül járni munkájában, majdan este haza. De még az enberölésnél is súlyosabban esik a latban, hogy a gyilkos atyja, barátom, a köztiszteletnek örvendő egyszemélyű pártja titkára, a Tonpa szégyenében fölakasztotta magát, bárt tettéhez nem volt kellőképpen józan. Miért is lett volna, kérem, ha amúgy is cséplőgépészeti munkája, mint idénymunka befejeztével mindannyiszor végigitta a szőlőhegyet s megannyi korcsmát, de azt a szabadosság lelki kényszeréből tette, mostan pediglen, csak akkor merészelt az utcára kiállni, vagyis bemenni a publikum közepébe, mely tejeskannákkal, többedmagukkal tehenes szekerekkel, biciklivel s gyalog árasztja el az utcát, ha otthon berúgott. Nem tudom, van-e ismerete ezirányban, mint magánenbernek is, hogy még fia, Tonpa Elemér szörnyű tette előtt, tehát az ok ebbelileg nem föltételezhető, Gazsi Lajosék présházában három napra lett bezárva véletlenül, mert vitéz Gazsi Lajos azt hitte, hazament, pediglen ott hűsült a pince mélyén. Mit csinálhatna, tessék engemet fölvilágosítani, étlen, csak borral táplálkozhatna ugyebárt, várván a felszabadító műveletet delereum tremenszben. Még jó, hogy el nem pusztult, bárt jobb lett volna nem megérnie, mely szerint tudomására jut, hogy egy gyilkos atyja lett belőle. Arra figyelmeztek az arra járók, az Internacionálé dallama száll feléjük, s menten értesítették a vitéz cséplőgép-tulajdonost, gépésze hangja árad a levasalt ajtó mögül, nem holmi tolvajé, így lett onnan kiengedve, kérem, mikoris Gazsi úrnak szekeréért kellett hazagyalogolnia, mellyel aztán a dolgozó nép megrökönyödésére feleségéhez fuvarozta, akár egy tetemet. De látta volna Tonpa Sándorné ájulatát, ha előbb odaérkezik, mint jómagam és Kityöri Ferenc, aki, jellemző őrködési mániákusságára, engemet figyelmeztetett, hogy Tonpáné ájulva van, akkor még Kityöri barátunk sem tudta, miért, ugyebárt ketten laktak márt a Molnár-féle házban, mert legkisebb lányuk is Pestre költözött nővéreihez, munkát vállalni, talán jobban tette volna inkább bátyjánál élnie, mert akkor megítélésem szerint a gyilkosság kizárt. Miért e föltételezés? Mert nagyon szerette a bátyja, még annak ellenére is, hogy nemritkán elette előle az ebédet, mert szerette, oly sovány maradt, mint anyukája, akit szintén felettébb szeretett. Szóval, ha a Tonpa kislány a bátyjánál lakik, nem kizárt, tőle kéri azt az összeget a Tonpa Elemér, melyet gyilkosság árán óhajtott megkaparintani. Ön tudja a nyomozás eredményeit, én csak azt hallottam, hogy pénzért ölt az a szerencsétlen. Tehát, Tonpáné aléltan vergődött a konyhakövön, és Kityöri Ferenccel hideg vizes borogatás nyomán meghallhattuk, miért. Azt nyöszörögte, ott az istállóban, ahol természetesen egyetlen állatuk sem volt, és kérem szépen, az istállóban ott lógott a mestergerendán, és furcsa mold még nyelve sem volt látható, lógott az önakasztás. Mit tehet ilyenkor a védtelen tanú? Amint kézügyben esett a berozsdált kasza, elmetszettem a kötelet, Kityöri Ferenc földre segítette a még szintén ki nem hűlt hullát, nekiláttunk mesterséges lélegeztetést gyakoroltatni vele. Mindhiában. Ezt márt az őrsparancsnok elvtárs láthatta továbbá. Erre föl kérdezem, ha nem épp nyílt titok, nem nagyobb büntetés-e, ha megtudja a vádlott, mely szerint édesatyja miatta akasztotta föl magát, vagy az igazságszolgáltatás azt gondolja, bágátell az egész? Bárt meg sem kérdezem, föltételezésem alapján a létbizonytalanság az Isten és az áteisták kezében van helyezve, bárt úgy hiszem, nyilvánvaló, majd a bűnös nyakára illeszti a bakó a hamisított selyemzsinórt, melynek árát nem tudom, melyik özvegynek kell, ha jól sáccolom, ötven forint készpénzben megfizetnie?

1956. október 25. Tompa Elemér tárgyalása.

Móron és környékén tolvaj, léha embernek tartják, nem gondoskodik családjáról.

„Ideges embernek ismertem. Adtam neki sokszor ebédet és vacsorát, de jóízűen nem ette meg soha, látszott rajta, hogy valami mindig bántja, és nyugtalan volt.”

1953 februárjában nősült.

„Férjem ideges természetű ember. Mondtam, menjen orvoshoz, kezeltesse magát. Az orvos mondta is nekem, hogy férjem kezelésre jár hozzá. Voltak olyan dührohamai, hogy a tányértól kezdve minden a földre került. Mikor menyasszony voltam, sokszor rám szólt, ne nyikorgassam a szekrényt.”

Felesége elhagyja 1956. április elején.

Nőkkel kezdett ki, ehhez pénzre volt szüksége.

„Az anyósom heccelte feleségemet, hogy én egy harmincnégy éves asszonyt akarok elvenni.”

A bútor ráeső részét 1700 forintért eladta.

Különválásuk ideje alatt kétszer bántalmazta feleségét.

Pénzt nem adott haza.

1956. július végén ismerte meg Bubor István bodajki lakost motorkerékpár-javítás alkalmával. Bubor István a móri cipészszövetkezet dolgozója. Becsületes, szorgalmas munkásnak tartották. Dadogott. Zárkózott természetű volt. Ha valakivel barátságot kötött, annak befolyásolása alá került.

Tompa zaklatta feleségét, hogy költözzön vissza.

„Mondtam, nincs bútor, nem tudok. Bokszert láttam nála, s mondta, ha nem megyek vissza hozzá, akkor kivégez.”

Ekkor tervezte el, hogy eladatja Bubor Istvánnal motorkerékpárját, és megszerzi tőle a pénzt a bútorra. Bubor el is adta motorkerékpárját, 1956 augusztusában 7000 forintért.

Megbeszélték, hogy nyugatra szöknek, ebben Tompa Szombathelyen élő testvére segít nekik.

„Azt mondta az öcsémnek, odakint van egy bátyja, aki gyáros, és ha kimenne, el fogja helyezni.”

Ezt az utat akarta fölhasználni a pénz megszerzésére.

„Kérdeztem, hova utazol? Azt mondta, messzire, ha szerencsém lesz, visszajövök, ha nem lesz, nem jövök.”

1956. szeptember 1-jén vonaton indultak Szombathelyre. Tompa rábeszélte Bubort, adja neki a fele pénzt, hogy nála is legyen. Celldömölk előtt igazoltatták őket az államvédelmi határőrök. Bubor István összevissza beszélt, gyanús lett, előállították, de megszökött, és visszautazott Bodajkra.

Tompa Elemér megígérte feleségének, megszerzi bútorra a 4-5 ezer forintot, és azt mondta Bubornak, kíséreljék meg újra. Terve szerint Bubor Istvánt elviszi Nyíres környékére, ahol ő nevelkedett, és ott az éjszaka folyamán megöli, és a pénzt elveszi tőle. Nyíres környékén Bubort nem ismerik, így nem tudják, ki az elhalt, és így a tettes személyére sem jönnek rá. Tompa szeptember 16-án délután átment Bodajkra. 19 órakor találkoztak. Bubor hazament, hogy a pénzt magához vegye, de az anyja nem akarta átadni. Tompa elgondolása szerint motorkerékpáron fognak menni. Székesfehérvárra utaztak. Bubor István ruházata munkásnadrág és esőköpeny volt.

Hajnalban van Szombathely felé vonat.

Tompa Elemér a vasutasklub udvarán több motorkerékpár közül kiválasztotta az LM-622-es rendszámút, és letörte a rendszámtáblát. A lopás 23 és 23 óra 30 perc körül történt. 24 órakor indultak, és felváltva vezettek. Devecsertől Tompa vezetett, és Apácatornánál befordult Nyíres felé. Körülbelül 2 óra 45 perckor a szörcsöki vasúti átjárón túl körülbelül 2-300 méterre a lánc elszakadt, és megálltak. Tompa a patentszemet biztosító lemezt előbb eltávolította, hogy a lánc rövid időn belül elszakadjon. A biztosítólemez rövid keresése után abban állapodtak meg, hogy reggel fogják megkeresni, addig a közelben lepihennek. A nyíresi dűlőútra tértek. A fasor alatt lefeküdtek és aludtak. Tompa körülbelül 5 óra 30 perckor ébredt.

„1956. szeptember 17-én, hétfőn reggel 5 óra körül keltem fel, és kezdtem az italboltot takarítani, mert 6 órakor kell nyitni. Alig értem az italboltba, valaki zörgetett az italbolt ablakán. Dancs Károly szólt be, hogy Bakos Lacival vannak itt, mivel ismerem őket, mondtam nekik, hogy az udvar felől jöjjenek be. Be is jöttek az italboltba, két deci kevertet adtam nekik. Ezt nem fogyasztották el, hanem üvegben elvitték, mondták, Szíjjártó László vasútállomás-kezelőhöz mennek a kevertet meginni. Még nyitás, tehát 6 óra előtt távoztak az italboltból.”

Bubor esőkabátján feküdt és aludt.

Tompa elővette a kombinált fogót.

„Leütöttem,de csak olyan szándékkal, hogy elkábuljon.”

Nagy erejű ütést mért Bubor bal oldali fejrészére. Az esőkabátot Bubor fejére húzta, hogy a vér ne fröcsköljön. Bubor felébredve kinyújtott kézzel védekezett, így a bal keze egyik ujja megsérült. Huszonnyolcszor ütötte fejbe. Több helyen betört a koponyacsont, agyroncsolás lett megállapítható.

Körülbelül 12 óra múlva Bubor a celldömölki kórházban meghalt. Tompa az áldozat belső zsebéből a pénzt, a személyi igazolványt, a fényképalbumot kivette, közben idegességében a zsebet leszakította. Fésűjét és svájcisapkáját a kukoricásba dobta.

Bubor István nyöszörgött és jajveszékelt, ezt meghallotta a nyíresi búcsúból hazatérő Czuppon Gyula. Egyedül nem mert odamenni. Czuppon értesítette Dancs Károly és Bakos László barátait, hárman mentek a fasorhoz, és tetten érték Tompa Elemért, aki olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha maga sem lenne észnél.

„Láttam, hogy egy férfi fekszik a másikon keresztben, akin egy esőkabát volt. Azt mondta, ide jöttek pihenni, mert megverték őket.”

Czuppon és Dancs elmentek a rendőrségre, ott hagyták Bakost. Tompa egy Feri nevű barátját emlegette, aki velük érkezett és valahol a közelben kell tartózkodnia. Keresni indultak a nyíresi erdő felé. Tompa azt mondta, szükségletét kell elvégeznie, és elszökött. Futás közben az erdő szélén eldobta a kombinált fogót, bokor alá dugta Bubor István személyi igazolványát, egy kis növendék fa tövében piros fedelű fényképalbumát. A tóban megmosta véres kezét, ingét, pulóverét, nadrágját, és a vasútvonal mellett ment Vásárhelyig, ott vonatra szállt Székesfehérvár felé. Körülbelül 14 órakor érkezett szeptember 17-én Székesfehérvárra, 23 órakor indult el Mórra, 18-án 1 órára érkezett lakására.

Reggel 5 órakor letartóztatásba került.

– Mennyi autua! Hovaá a rossebbe mennek ennyen? – morgott Kityöri Ferkó a Rókacsárda előtt. – Aszt a szekiert meg majnem elütik, a! Nem a Muanaár Sanyi gyün a szekieren azzuó a idegennyee? A hoffer Lajos meg foggya a lüöcsöt a bringájaáruó. Jua Mari, it vagy? Gyün a Sanyi a hoffer Lajosuó! Gyün a Muanaár a foradalombuó.

Molnár Sanyi végigállta a négyórás vonatozást, a vécé ajtajához préselődött, még a vagonok mindkét oldalán is utaztak a menekülők a jeges szélben, gémberedett ujjukkal fogódzkodtak, tekintetük a borús horizont unalmába veszett. A pályaudvaron megkérdezték tőle: – Maga is? – Nem. Én hazamegyek. – Nem kell itt titkolózni. Mindenki megy nyugatra. – Elzsibbadt sebesült lába, különvált tőle, majdnem olyan idegen, tompa és bizonytalan, mint sebesülésekor, súlyát a jobbikra állította, s ha a szédülés környékezte, leült a klozeton, amíg nem kopogtak. – Hé! – S mikor a kijárathoz tolta, nyomta magát, akkor vették tudomásul a többiek, hogy mégsem tart velük, kényszeredetten adtak utat, lekászálódott a lépcsőzők válla között, magasból kereste lábával a földet, a menetiránynak háttal bőröndjére esett.

Erre figyelt föl a sorompó mögött várakozó kocsis, s amint biceg az a fiatalember, egy vonalban az induló vonattal. – Hová? Én is arra. Csak nem a forradalomból? – Megsebesültem. – Akkor maga hős. – Fölsegítette az ülésdeszkára. A sorompó ágyúcsővé emelkedett, mint az a tankágyú, csak most nem feléje fordul, égnek áll, s bóklászva ott marad. A műútra alig lehetett ráfordulni, annyi fakarusz, ponyvás teherautó tartott nyugatnak, félig látszottak a fejek, kis ablakok és félig nyíló ponyvák mögül búcsúztak, s mert szemben semmi forgalom, állandóan előzni próbáltak a sofőrök, előbbre, még előbbre sorolódni, káromkodtak a lovas kocsira. – Menjen a dűlőúton! – Nem törődött velük a törkölyszagú kocsis, sőt, Valahol délen, úgy nyár elején – elkezdte énekelni, s megpiszkálta az ostornyéllel lova farát. – A szívem már nem az enyém – válaszolta a szekérhez keveredett biciklis, fogta a lőcsöt, és húzatta magát. – Megjöttél, Molnár Sanyi? – Lajos! hoffer Lajos! – Azt mondják, megsebesültél. Kutya világ lehetett. – Folytatták volna a nótát, ha egy előző autó nem sodorja el Lajost, kiterült biciklistül az út közepére. Fékezett a következő, leállt a forgalom mögöttük, kinyitotta az ajtaját a sofőr. – El az útból, a hétszentségit! Hülye! – Fogja be a pofáját! Elütik, aztán kiabál. – Mit mond? Hogy én ütöttem el? Menjen a francba! Bunkó parasztja. – Az idegen leugrott kocsijáról, ostorral támadt volna, a sofőr becsapta az ajtót, s a legnagyobb sebességre kapcsolt a tápászkodó hoffer Lajos mellett. Messze jártak a többiek, hajthatott, ordítoztak utasai meg a többi sofőrök, utasok.

Az egyik fakarusz ablakában mintha valaki ismerős meredne rájuk, mintha valamit mondani akarna nekik. – Nézd, Lajos! Ott az nem az Elemér? – A Tompa? Az Elemér nem lehet. Megvolt a tárgyalása, azt mondta a restis Kupovics, az Isten se menti meg, mert az ott volt a tárgyaláson. – Mit mondasz? – Azt mondom, föl van akasztva. – De pontosan olyan. – A rosseb látja már.

– Menjen át jobbra, vagy tekerjen külön. – Semmi baj. – Még jó, hogy semmi baj. Iszunk valamit, fiatalember? Hadd hívjam meg, legyen szíves.

Ekkor rikkantott akkorát Kityöri Ferkó a Rókacsárda előtt. – Gyün a Muanaár a foradalombuó! – Joó Mari kiszaladt a söntéspult mögül, megállt a kapuban, erejéből csak arra tellett, hogy letörölje könnyeit. Az idegen lesegítette Sanyit, a fiú Marihoz sántikált, nevetett, ölelkeztek és nevetett. – Hihetetlen, ugye. Hihetetlen. – Ne búsujj, Muanaár! Nem iegtie ee a szaállodaába vagy mi a rosseb. – Kedvesem, én édes kedvesem! – Itthon vagyok. Hiszed? – Pálinkát kérek! – A hősnek egy decit! – rendelkezett az idegen. – Fáradt. Üljön le, fiatalember! – Sanyi a bádogpultra borult és nevetett. – Hihetetlen. Úristen! Hihetetlen. – Ne búsujj, Muanaár! Üjjié erre a sziekre, e! Ha maá ummegsaántuataá. A deci törkölyt egyszerre lehajtotta. – Még egy decit a hősnek! – mondta az idegen. Beleprüszkölt a pohárba, csurom pálinka lett az arca és a ballonkabátja. – Éljen a hős! – Nagyot nyelt, mielőtt megitta az egészet, a csuklás fölfordította gyomrát, nem tudta visszatartani, nyálastul hányta lába elé, öklendezett, és elszégyellte magát. – Hazamegyek. – Anyukád már a faluban lakik – mondta Marika, és a fiú hideg homlokára tapasztotta tenyerét. – Félt a malomban. Félt a menekülőktől. Annyian vannak ezek… Hazaköltözött a házatokba, mert a Tompáék nincsenek.

– Hazavisszük a hőst – mondta az idegen, a hoffer Lajos meg Kityöri. – Ummind a sicc.

– Feküdj le, fiam! Igen elfáradtál.

Özvegy Tompáné itt hagyta a bútort, a kredencben maradtak az evőeszközök, a szekrényben a ruhák, cipők, az ágyon a dunyhák, párnák. Minden olyan, mintha vendégségben volnának háziak nélkül. Tompáné egyszer csak összepakolt, odaadta Joó Bélának a kulcsot, juttassa Molnárnéhoz, és mondja meg, elmegy örökre.

– Ennyire még a malomban sem féltem, pedig az a sok idegen… Ki tudja, kifélék, mifélék? Lehet még gyilkos is közöttük. Nem zörgettek be, volt, aki köszönt, Isten áldja! Jó napot! Isten áldja! Nem kértek ennivalót, pedig szívesen adtam volna, de csak mentek az erdő felé. Biztos féltek autóval, vagy nem volt pénzük. Száz forint. Annyit kér a sofőr, tudod, a munkásjáraton, az a nyíresi ember. Ne fizessük be?

– Mitől fél a faluban? Itt aztán nem bántja senki.

– Hátha egyszer csak megjelenik az Elemér. Mit keresek itt, meg hol az anyja, azt kérdezi, aztán megöl. Ettől minden kitelik. Megszöktek a rabok.

– Fölakasztották, azt mondta a hoffer Lajos.

– Ki tudja azt, fiam. Október huszonötödikén volt a tárgyalása, utána már nem volt idő akasztani.

– Mintha láttam volna az egyik autón. Igen nézett bennünket. Túl van az már, ne féljen!

– Meg arra gondolok, nem abban az ágyban fekszem-e? Ki tudja, hol aludt?

– Biztos a sezlonyon.

– Én is azt gondoltam, biztos a sezlonyon, ahová le szoktam ülni. Ne fizessük be, fiam? Bajod lehet, mért nem maradtál Pesten? Látott a Haszonics?

– Nem harcoltam.

– Elhiszik, ha akarják. Tudjuk, ki az a Haszonics. Megölte az apádat.

– Miből gondolja?

– Lelőtte a kutyákat.

– A kutya nem ember.

– Ellenforradalmár minden pesti, azt terjeszti a Haszonics, most aztán jaj nekik.

– Nem fizetjük be, itthon maradok.

– Tengerész lehetnél. Megtanulnád a nyelveket. Mindenki annyi ember, ahány nyelvet beszél. Majd egyszer találkoznánk.

– Én csak megsebesültem. Igazolja a kórház, október huszonötödikén meglőttek a Parlementnél, ott nem volt fegyver senkinél. Nem megyek sehová.

– Feküdjünk le, fiam!

Molnárné a malomból egy váltás ágyneműt hozott magának. Kicserélte a szennyest Tompáék tiszta huzatával. – Ebben aludt az öreg Tompa, szegény, összehányta a lepedőt, a Magdi meg így hagyta, e! Búskomor lett, még a boltban sem szólt egyetlen szót se. A Joóéktól elbúcsúzott, be se teszi a lábát ebbe a faluba, majd a lányáéknál ellakik. Alszol, Sanyi? Csak azt akarom mondani, fizessük be a százast annak a nyíresi sofőrnek. – Fia rászusszantott, tovább aludt, de ébren se válaszolna, hányszor magyarázgassa még, itthon marad, bár nem is tudja, hogy miért, ő csak itthon marad.

Tompa Elemér áldozatának vérét elmosta az első őszi eső, és ahogy múltak a hónapok, évek, nemcsak a gyilkost, családja emlékét is elfelejtették, nem volt már mit beszélni róluk.

– Föladom, Haszonics főtörzsőrmester, párdony, italboltvezető kartárs. Szabadna érdeklődnöm, hogy érzi magát kedves felesége, Bozóky Baba, gyermekáldás nélkül, bárt ehhez nincs közöm, minekutána bocsánatot kérek. Bárt a gyilkos nem maradt nyomtalanul falvunkban, ugye, a szó szoros értelemben megejtette ezt a szegény Beszari, akarom mondani, Illés Gizellát, s az esendő pára, vagyis az anyja, nem merte fiának a Tonpa nevet keresztelni, azt híreszteli, nem is a Tonpa Elemér követte el a nemi erőszakot, hanem egy rákosista utas, midőn egyedül maradt kiszolgálás végett a Rókacsárdában a Gizus, sajnos, más útra szólított a kötelességem, nem akadályozhattam meg a sorscsapást, hogy s mint hívják a kisfiút? – Zolika. – Biztosan Illés Zoltán, ha márt nemzője kideríthetetlen, pedig még a rókákról is köztudott az apa. Szóval és tettel, föladom a kolhozt, vénségemre engem is belekényszerített apósa, Bozóky József tanácselnök viharkabátos társaival, arra áppellált, szükségem lehet a közösség melegére, mert szegény Mérim halála után oly egyedül maradtam. De tulajdonképp mi lett a közösség melegéből, egy lóistálló, nemde? Beosztottak a lovak közé éjjeliőrnek, hogy megismétlődhessen gyermekkori sorscsapásom, amidőn, ha tetszik emlékezni önéletrajzomra, bal lábon rúgott egy kanca, most a jobb lábamat tette tönkre az inpertinens paripa, sántíthatok mindkét lábamra láthatólag. Föladom, kérem, márt kinéztem magamnak a szociális otthont, odaviszem Mérim pestszentlőrinci házából származó összegemet meg az itteni belterületet azzal a különbséggel, hogy maradjon annyi belőle, mely szerint virágzásnak induló italboltjában megihassam szokásos spricceremet. – Van söröm, Lajtha kartárs. – Ezt nevezem, bárt Kádár János csupán azt ígérte, a tanulók érdemjegyeit visszaváltoztatják, ezután egyes lesz az ötös, és lám, az új rezsim Rákosival ellentétben serrel is ellátja dolgozóit. Milyen márkájú sert kapok jelenleg öntől, Haszonics kartárs? – Kőbányait szállítottak. – Jöhet, az édesanyját! Reménylem, nem halok el addig, míg azt a finom, patinás Dréhert nem hozzák fuvarosai. Hallgassa, kérem! Gizus énekel konyhájukban. Nem járt erre mostanában egy kádárista utas gyermekáldást szaporítandó? Mert mostan márt Tonpa Elemérre nem lehet ápellálnia. Erről jut eszenben, mire vetemednek nyugaton a hontalan magyar állampolgárok. Jó enberem, a Fecske Öcsi, akit Haszonics elvtárs rendőri hivatalából kifolyólag Fecske Istvánnak kártotékolt, mint Palotára járó forgalmista, rendszerint ellát a fővárosi illetőségű Esti Hírlap című bulvárd sajtóval, tehát nem maradok bőséges tájékoztatás nélkül, melyet kötelességemnek érzek nem magamban fojtani, miként Szimilkó István bűnügyét sem, mely szerint a Bécs közelében lévő Kornenburg esküdtbírósága 1959. március 5-ödikén Szimilkó István huszonnégy éves disszidens magyar állampolgár ügyét tárgyalta. A vádlott Stokerauban 1958. augusztus 15-ödikén konyhakéssel három súlyos sebet ejtett a vele közös háztartásban élő Edit Francen tizenhét éves osztrák lányon, majd többször hasban szúrta önnönmagát. Szimilkó azt állította, féltékenységből. Nyolcévi börtönt szabtak fejére, bárt az első pillanatban higgadtan fogadta az ítéletet, aztán a fejéhez kapott, hajzatát tépte, és szitkozódni kezdett. Azzal fenyegette a bírákat és az esküdteket, hogy kitekeri a nyakukat. Minő ungaris temperamentum! A börtönőrök csak erejük teljes megfeszítésével tudták Szimilkót bilincsben verni és cellájában kísérni. Nem tetszik arra gondolni, kérem szépen, hogy disszidenseink idegei mily nagy lelki tehertétel alatt nyögnek? Vegyük ezt az u. en. Szimilkót.

– De kérem szépen, egy fegyveres ellenforradalmár, kérem.

– De honnan tetszene ilyen határozottan tudnia azt, kérem? Logikus út vezet Ausztriában, egy hazájában kikosarazott ifjú, szerelmes természetű lévén, hasfelmetszésben torkollik idegenben. Jó ez a kőbányai ser, kérnék még egy üveggel, mert kelleténél nagyobb tonpaság kell ahhoz, amit most mondani bátorkodok önnek a szó szoros értelmében. Hajoljon közelebb, mert ha a konyhában éneklő Gizusunk netalántán meghallaná, nem menekülnénk a hiszteriától, bárt a következő tudósítás hatásaképpen a kartárs sem alhat nyugodtan. Nem is tudom, tudtára adjam-e, ámbárt mégsem tagadhatom meg, hisz közismert, majd úgyis kitudódik, miként parasztjaink olvasatlan sajtóval bosszulják meg a kolhozt, mert csupán felemelő értesülésben lett légyen részük, az országos beszervezési kanpány árnyoldala az nulla. Ha viszont akár egy távoli megyei lapocskában, mely eléggé kizárt, róluk lenne szó, esküszöm, arról is értesülnének. Az elvtársnak mondom, nem Gizusnak, mi történt törvénytelen gyermeke édesatyjával. Legyen nyugodt, és hörpintsen valamit hozzá. Mert márt ugye Tonpa Elemér ily élvezetben nem részesülhet.

– Abbizony, kérem szépen, föl van akasztva.

– Dehogyis, kérem. A nyugati lapok terjedelmes cikkekben számolnak be Tonpa Elemér rémtettéről. A harmincéves budapesti lakos, úgy látszik, a fővárosunkból Bécsben ákreditált tudósítónak még az is budapesti, aki éppen hogy móri, de a lényeg a lényeg, 1957-ben illegálisan érkezett Ausztriában, fogadjunk, előbb érkezett Ausztriában, ki az a márhá, aki a börtönből való szabadulás után, tehát ötvenhat novemberében vagy decenberében, nem száguld a bitó árnyékából azonnal? Csak a zsurnáliszták pontatlanságára bátorkodtam figyelmét irányítani, szóval ott nyonban politikai menekültnek ismerték el. Többet nem kommentálok. Tonpa Elemér, noha gépkocsiszerelő, nem vállalt és nem is keresett munkát, hanem különböző lágerekben a disszidensek renyhe, demoralizáló életét élte. Végül Voralberg tartomány székhelyén, Bergencben, a Kvellen strassze 43. szám alatt albérleti szobában telepedett le. Tonpa szerdán átment a svájci területen fekvő Rorsah községben, hogy barátnőjét, Emma Potutsnigot, aki egy ottani vendéglő szakácsnője volt, helyének feladására bírja. A disszidens azt kívánta, hogy a nála húsz évvel idősebb nő, akinek házassága a vele tartott kapcsolat miatt fölbomlott, költözzék hozzá az ausztriai Bergencben. Az asszony vonakodása annyira felbőszítette Tonpát, hogy dühöngeni kezdett, és barátnőjének munkaadóját, egy idős vendéglőst, életveszélyesen megfenyegette. A megrémült vendéglős erre a rendőrség segítségét kérte. Emma Potutsnig, akinek közben megtört ellenállása, disszidens barátjával együtt a torsahi állomásra ment. A bergenci személyvonatra vártak, amikor Maksz Rehstejner ötvenkét éves svájci rendőr felismerte Tonpát, a váróteremben kísérte, és igazoltatni akarta. A disszidens igazolványa helyett a revolverét húzta elő, és egyetlen lövéssel leterítette a svájci rendőrt. Rehstejner szörnyethalt, kérem. Ugyanilyen sors ért egy másik svájci rendőrt, a harmincéves Valter Bergert, aki a társa segítségére sietett. A vadul lövöldöző Tonpa őt is lelőtte. Potutsnig asszony, aki a véres bűncselekmény szemtanúja volt, Tonpával együtt a közeli osztrák határhoz menekült. A disszidens itt ellopott egy csolnakot, és az Órájná egyik ágán átevezvén osztrák területre szökött. Tonpa Elemért és barátnőjét egy Bergencben tartó autóbuszon felismerték és letartóztatták. Az osztrák rendőrségen mindketten beismerő vallomást tettek. Tonpa kijelentette, hogy mindenáron el akarta kerülni az igazoltatást. Egész sor rablótámadás elkövetésével gyanúsítják. A svájci rendőrök egyike négy árvát hagyott hátra.

– Na most aztán nem ússza meg a briganti. Na most aztán mindegy nekem, hogy kapitalista az a hóhér. Iszik még? Igyunk rája, Lajtha kartárs! Várjon! Nem maga találta ezt ki? Szabadna elolvasnom?

– Nem hordom a sajtót magamnál, mert minden szavam színtiszta igazság. Micsoda náiv óhaj a magyar igazságszolgáltatás oldaláról, hogy most tetszenek a szökött rabot körözni, kikérni, mely szerint Tonpa főbenjáró bűncselekményt követett el, amiért a törvény halálbüntetést szab ki. Itt igen, de Svájcban mi nem tudhatjuk, kérem, van-e még halálbüntetés humanitárus okokból kifolyólag.

– Szabadna elolvasnom?

– Minden bizonnyal, italboltvezető kartársam. Csupán annyi türelmet kérek, ma márt ne kelljen újra visszatérnem, miként Haszonics úr is észrevételezhette volna, mindkét lábamra megsántultam. Szóval, mint említettem, föladom. Nem leszek tovább éjjeliőr a lovaknál. Hát nem volt annyi esze annak a nem is tudom hogy hívják elnökünknek, akit a tárnából raktak egyenest a nyakunkban, hogy Kityöri Ferencet alkalmazza helyettem? Hiában, akinek nincsen helyiségismerete, hagyja parlagon heverni legjobb munkaerőnket, az meg holdkórossággal őrzi az éjjeli falvat, melyből márt úgysem képes a rabló kilopni semmit. Megtekintettem a nemesi kúriát, és elképzeltem, minő ponpásan lopom napjaimat a deklásszált hölgyek társaságában. Bár ne felejtsük, hogy ez az ifjabb Tonpa nemcsak egy vacak motorkerékpárost, hanem nyugat-európai rendőröket is ölt márt, s netalántán azt a Rorsah községben működő idős vendéglőst is megölhette volna, annak dacára, miként italboltunk kartársa még kiváló, inponzáns erőnlétben van.

A róka hava

Télen, világosban Mária sose látja faluját. A buszmegállótól egyedül siet az utcán hazáig, s csak azzal a gyászruhás asszonnyal találkozhatna, aki mint a kapubálvány, mozdulatlan, fejét a templom felé fordítja, nem tűnik-e föl éppen nagyobbik fia. Megszokta a csalódást, mégis, hátha éppen akkor, értesítés nélkül hazajön. Hátha! De mindig csak Mária lépte zaja, meglátja, amint belép a villanylámpa udvarába, ő ekkor visszabújik, nem akar találkozni özvegy menyével, utána újra kiáll, és csalódottan visszatér a házba. A faluban több a kutya, mint az ember, az üres épületek szellemei az ablakok mögött, vacognak a pókhálók, tutul a kéményben a szél. Mária lépteit ugatások kisérik, az ebek elcsöndesednek távozására, közeledtére fölcsaholnak, udvarukba érve már csak a Sajó boldog nyüszögése az egyetlen hang, s az egész falu, mint egy rozoga hajó, mély csöndbe süllyed. Otthonát minden este megrezzenti a megszokott izgalom, mindenki együtt van, aki él. Joó Béla hiába tesz-vesz egész nap, mégis hagy annyi munkát, hogy a lánya legalább nyolc óráig a konyhából ki se mozdul: mosogat, megfőzi a másnapi ebédet, míg édesapja a nagymamát bilizteti, befűti Marika szobáját, akácfahasábbal tömi a fürdőkazánt. Mária nem öltözködik át, kötényesen, barna prémpapucsban, kockás szoknyában, s legújabb mintázatú, maga kötötte pulóverében sürög.

Micsoda ellentéte a főzelék- és fokhagymaszagú konyhának az ő lakása! Itt minden a beteg öregekre hasonlít, a régi koszos-szürke festék átüt a zöld kredenc kopásán. Zsíros, szószmaszatos lábasok, tányérok, bögrék, kések, kanalak, villák az asztalon és a mosogatóban, melyeket Mária gyorsan, csörömpölve, kocogtatva öblít és helyrerak. Fölrázza a nagymama áporodott, rózsasszín dunyhaciháját. Jaj, Marikám! – siránkozik a mama, ha fölülteti, és megigazítja alatta az összesodródott lepedőt. – Jaj, Marikám! Nem látod, mennyire fázom? Siess! – Emitt a helyi asztalos szúfészkei, amott fanyers szekrénysor, könyvek az üveg mögött, s az illő helyen ajkai kristálypoharak, metszett kancsó, herendi porcelánkészlet kék, semleges virágokkal pingálva, nászajándékok. A sarokban olyan hatalmas a filodendron, hogy karóval kellett megtámasztani. A növények állványa az ablak alatt örökzöld oázis a télben: fikusz, vízipálma, törpe- és nagyobb kaktuszok üdítik a magányosságot, indáznak a szekrény tetején is, zöld pengék szúrnak a mennyezetre. Molnár Sándor tengerészképe nézi az esküvőit. Onnan csak álomban jön le, csak álomban fekszik férfi a franciaágyon. A falon kihúzza magát, fejét fölemeli, hogy felesége boldog hozzáhajlásának helyet adjon. A kicsi konyhában ritka a főzés. Szabadon illatozik a fahéj, a bors, szerecsendió, az aranyszínbe dobozolt tea, s összeolvad valami csöndes harmóniába.

Lemossa magáról a fürdőszobában, levendulahabba meríti egész napját, az orvosi rendelő szúrós gyógyszerszagát, a tanácsiroda bagóbűzét, cigarettafüstjét s a csecsemők édes anyatej-, pelenkás gumibugyi-emlékét, és a mosófazekak pelenkagőzét a pipereillatokkal eltünteti. Tükrében tetőtől talpig látja magát, ahogy beleáll a habos kádba. Hanyatt a vízben lábait fölemeli, lábfejét a magasban megforgatja, valódi, érdes szivaccsal frissíti vérkeringését, megrázza sötétbarna haját. Élvezi ágyékán a vízmeleget, mintha egy férfitenyér simulna combtövéig. – Rin-ga-tóz-zunk ked-ves-édes rin-ga-tóz-zunk ked-ves-édes. – Képzeletét is hideggel zuhanyozza, kék fürdőlepedővel törli végig magát, kiemeli a flakonok színpompás virágágyásból a Body Milk testápolót, tenyerébe nyom belőle, végigcsorgatja, elsimítja magas homlokán, fölhevült, kerek arcán, barna szeme, csücsörítő szája körül, hosszú, feszes nyakán végighúzza, s lefelé büszke vállán. Elidőzik a mellén, még semmi pötyhedés, Triumph melltartó nélkül is ruganyos, majd kicsattan a bimbó, szinte adja magát a nem létező tenyérnek, úgy, mintha megajándékozná, már nem szabódva és szemérmesen. Tenyere, mintha másvalaki szeretőé lenne, meleg sikosság hasa domborulatán, ágyéka nyersgyapjú sötétjén, combja kemény, mentes az idő gödröcskéitől, a hajszálerek finoman kéklenek, bőre kékesfehér, akár az áttetsző porcelán.

Szereti a márkás piperét, a Cremedas zöld betűit a tenyérnyi fehér edényen, a fekete és kék feliratú Pond‘s krémet, a Skin dew night cream aranyát. Tele a polca félig használt vagy üres tégelyekkel: Michel szemráncolaj-üvegcse mellett a Florenc kölni miniatűr csutorája, a cserszömörcés szájvíz arany és vörös címkéjű flakonja. Samponok sorban, a Timotei zöldje, szőke, barna reklámfrizurák a Gloria golf fehér alapon, spray-hengerek, a My Melody Dreams, a Limara Romantic Fantasy – a szépség ártatlan gránátjai: Budlet krémpúder, rózsaszín kompak, s a rúzsok arany tokjai. Szeret idegen szavakon messzire ábrándozni, míg utazását nem állítja meg a kiszáradt borotvahab.

Kityöri Ferkót megszokták, nem ugatják a kutyák, épp csak vakkantanak, ha rájuk ordít: Ki nyírt meg?! Járása egyetlen zaj az éjszakában. Kitalálta magának az éjjeliőrséget. Szétrakott lábbal jár, bakancsa orrát oldalra taszigálja, cajgnadrágja sarkától buggyosan lelóg a földre, végigsöpör a havon. Mikor reggelre kivilágosodik, láthatják csóvás lábnyomait egymáson, mintha katonaság masírozott volna föl-le, faluvégtől faluvégig.

– Miért strázsálsz, Kityöri?

– Lopnak! Mindenki lopuas ezen a vilaágon. Nem laáttya, hogy a huad is kissebb, lopkoggyaák a ruszkik avvuó a putnyikkuó. Föllövik, utaána kötnek evvagonyt, teliraktyaák. Tennap eehortaák a felit.

– Nem értesz te ahhoz, Kityöri!

– Ien? Ien csak tudam… amíg maga horkol. Hallom aám!

– Jelentetted legalább?

– Jelentettem a röndier Juaskaának. Az is röndier? az esszar, aszonta, baca vagyok, mer a ruszkik csak a huadra mentek füő, hommien? Minek akkuó odajaárnyi, innejd is laátom, hommien. Még a kutya is okossabb ennie a röndiér Juaskaánaá, allegalább megugattya. Ien asztaán vigyaázok. Ki iebresztette füő magát, mikor maguknaá vuot a ruaka? Nem ien? Evvan. Figyejjen ide, Feri baátyaám, maga csak aluggyon nyugattann, míg engem laát, it nem lessz semmi bajj eggyaáttajjaába.

Kityöri füles sipkája kócmadzagját nem köti össze az állán, akkor nem hallaná meg, mint most is, Ignácék lakatlan házában a zajokat, mintha valaki a padláson lépegetne. Megmarkolja furkósbotját, ráver az ajtóra, bekiált a törött ablakon: A törvieny nevibe gyüjjön le! Ejn, cvej, drej! Nem hajja? Mégeccee szaámollok. Ki az? Gyüjjön le mer lövök. A törvieny nevibe gyüjjön le! – Rávert az ablakrámára, csörömpölve hullottak az üvegcserepek, s a szellőzőlyukból az udvarra ugrott egy fekete macska. – Rablua! Foggyaák meg! – utána hajította a furkósbotot, a macska felszökkent a körtefára, onnan a téglahalomra, s eliszkolt a szomszéd ház tövében. – Ha ien eccee megfognaám a rabluat! Van aám! Ignaáciek egiesz hazaát kiloptya. Aszonta az Ignaác nieni, mikuó hazagyütt, Ferikiem! Nem tudad, ki lopta ee a kaszaámat? Nem tudam, Ignaác nieni, de ha ien eccee eekapom! Legyen nyugattan! Csak az a bajj hotyha a uaszegen vagyok, akkuó a füöszegen tör be. Majd eebújok a füöszegen, mikuó a füöszegen tör be. Asztaán sutty, leütöm. Mast asztaán eefogtalak, Tompa Elemier! Kupaán ütöm eccer, köll neked kasza? Kupaán vaágom kieccer köll neked a luaszerszaám? Kupaán ütöm haáromszuó, köll neked a kishordua? Ja persze, az Elemiert fölakasztottaák, abbisztos. Iefielt ütött maá az uara, tiergyetek haát nyugavuara! Iefielt utaán uara eggy, a Kityöri tosznyi megy, iefiel utaán uara kettüö, farka mind a palavesszüő, iefiel utaán uara haárom, a Kityöri fönn az aágyon, iefiel utaán uara niegy, örüönek Kityöriék. Ennie a Jua Marianaá mindig ieg a villan, iedes Marikaám, mit csinyaász ijjen sokaáig? – Megáll az ablak alatt, előhúzza szájharmonikáját, és fújja, fújja, jobbra-balra hajtogatja a fejét, nyakát a magas hangtól kinyújtja, a mélytől behúzza vállai közé. Mária kinyitja az ablakot, kizuhint egy pohár vizet. – Akkuó is szeretlek. A Jua Maári picsaájába! – Letörli arcát, harmonikájából tenyerébe ütögeti a nyálat. – Ha az orvos szerenaátoszna, akkuó is leöntenied? Azok köllenek neked. Pienz, ruakapriem ies ketty! De megmondom neked üöszintien, Marikaám, ien böcsületes ember vagyok, nem nyújtam a tenyeremet a rendellüöbe. Ien vigyaázok raád, csak aluggy nyugattan!

Joó Bélát hívják állatai, de előbb kihamuzza a kályhát a szobában, beteg anyja félálomban nyög, minek ilyen korán, nem hagysz aludni. Beteg anyja csak forgolódott az éjjel, végre aludni szeretne. Rászólt fiára, miért horkol, fölébresztette, aztán maga kezdett bele, így múlik minden éjjel a horkolás stafétázásaival. S most zörög a vödörrel, szeneslapáttal, ágakat tördel, aprófával kerít fészket a fahasáboknak, rázúdítja a szenet, meggyújtja alul az újságpapírt. Be kell fűteni, hiszen ha valamelyikük ebben a szobában kezét-lábát kinyújtja a dunyha alól, még a bőre is kideresedik. Joó Béla tudja, a tűzpattogásra alszik el a mama.

A konyhában élő nagybátyja kel legkorábban, éjszakái nagyon fáradságosak, neki a fekvés kötelesség, a hosszú barhentgatyát, a nappali inget le sem veti, csak fölhúzza a sunkanadrágot, melyhez nem használ csizmát, az már régen lyukas, és minek, ha ki sem mozdul a házból; belép a göcsörtös bakancsba. Itthon a szvetter és a bekecs is megteszi, főként a bekecs, mert mindig fázik a háta, ha a sparherdre hajlik, ott kuporog egész nap, elfordulva az élettől. Nem kérdez semmit, csak válaszol egyetlen szóval, de azt a szót csak Joó Béla és Mária érti meg. Készülődik a végső némaságra. Addig égjen a tűz! Unokaöccsének jót tesz a hajnali platni, tenyerét járatja fölötte, melegíti, benyit a kamrába a legbensőbb melegért. Csak egy kupicával iszik, s az a pálinka testében szétszivárog, igazi orvosság beteg szívére, jobb a szabályzónál is, amelyik kidomborodik bőre alól a bal oldalon.

Máriáé az első lakrész, övék a hátsó. Innen kevesebbet kell az állatokhoz gyalogolni. Előbb a tehén elé dob egy villa szénát, kialmol, talicskázza a trágyát a ganyédombra mindennap lassan, apránként, nyugodtan, nehogy megerőltesse magát. Szomorúnak gondolja a kis tehenet a nagy istálló sarkában egyedül. Vagy inkább ő szomorkodik a maga múltján, a régi állatok és a kis tehén között abban az űrben, amit hiába rak tele szénával, száraz lucernával, hogy melegebb legyen.

Visszamegy moslékot melegíteni a hízónak. A másikat karácsony előtt leölték. Nagybátyja elmozdíthatatlan a sparherd mellől, hát kerülgeti a mosófazékkal, melyben a moslékot langyosítja, száraz kenyeret és régebbi ételmaradékot kever kukoricadarával, nagy fakanállal kavarja, s ha már gőzölög, átönti a vödörbe, fölemeli a hidas ajtaját, a disznó mohón tesped a vályúra, szuszog, nem visít, egyedül van az egésszel.

Tyúkülőt csinált a kocsiszin hátsó sarkába, fajtyúkjai leevickéltek a lécállványzatról, csipegetnek a benti porban, vagy éppen tojnak az udvarról kaszált, begyűjtött száraz gazban, a középre szórt árpára összeszaladnak, kotyorásznak. Róka! Rákiált – róka! róka! az anyád istenit! Most már csak ijesztegetni lehet, amint szájában kendermagos tyúkkal vonul a gyér hóban rézsút keresztben a szérűn, kecses futását fölgyorsítja a hangtól, lóbál a baromfidög, s aztán olyan közönyösen üget a bokrok felé, olyan méltóságos félméteres farka úszása, feje gőgje a terhétől még emeltebb, mintha Joó Bélát alázná meg. Bundája deres sárgásvöröse, nyak- és hasalja sötétezüstje messze tűnik a kopott ruhától.

A tél kora reggeli sötétjét elhasítja az autóbusz reflektora, megvilágítja a templomot, a templom hátsó falát, melyben Szűz Mária-szobor áll egy várakozó nő fölött. Hozzákanyarodik a busz, elhalkul, szétugrik első ajtaja, a boltos Irénke le-, Mária föllép. Köszön, hátraingadozik a hangos beszédű, fekete posztó, szürke műprém galléros, füles sipkás férfiak között, akik szavuk közben összehajló fejüket hátraemelik. Az asszony távolabbra ül, táskáját ölében tartja bal kezével, jobbjával az üres hely fémkapaszkodóját fogja maga előtt. Rókaprém kucsmája, rókaprém gallérja, zöld nagykabátja, magas sarkú valódi bőrcsizmája, ültében is egyenes tartása olyan idegen itt, mint ahogy előbb idegen volt az ébredő falu kukorékolásában, a korán kelő öregek harákolásában, disznóvisítozásban, trágyaszagban. Fővárosi jelenség, méltósága, mint mikor még bárónő járt a cselédek között, nem gőgös, inkább barátságos, mégsem oda való.

Lekanyarodik a busz a főútvonalról a másik faluba, a harmadikba, a negyedikbe. Ahol senki se várja, lelassít és megy tovább. Iskolai járat. Innen egyetlen alsó tagozatos, álomcsipás gyereket szed föl, amonnan hármat-négyet. Messziről dobják tarisznyájukat az ülésre, ricsajoznak, mint a tízpercek szünetében, s ugyanolyan kelekótyák. Utazásuk megszokott, akár a füles sipkásoké. Ez a nap beindítása az érdektelen viccek, történetek, beszámolók kurblijával. Csak az alsó tagozatos húzza össze magát majdnem az ülés alá.

Máriát mindenki ismeri, nemcsak a buszról, ő a környék védőnője. S Mária úgy tesz, mintha a világosodó tájat nézné, az út menti nyárfák mögött a rétet, a hószederjes szántásokat, ahol fekete varjúnyüzsgés, alul és fölül varjúkóválygás. A hóból kipirosodnak a kosárnak való fűzfavesszők, távolabb erdő sötétlik. De Mária magába néz. Itt van, akár falujában is ott van, mégis Joó Mária a múltban van, még akkor is, ha dolgozik, kettős léte észrevehetetlen, nem vét el semmit, tudja, hogyan kell szolgálni, tudja, mit kell mondani, tudja ő már nem ő, csak szíve mélyén nem hiszi, azért ül, áll, jár olyan egyenesen, mint egy szépséges vadmadár.

– Mária! Beszélni akarok magával – lépett a védőnő tanácsadó szobájába Hárs doktor –, de nem itt – s körülhordozta tekintetét a pólyázóasztalról a szoptatószékre, onnan a terhesvizsgáló asztalra. – Meg kellene oldani az életét, mert ez nem az.

Mária választalan a szekrénybe akasztja fehér köpenyét, közömbösen cseréli fölsőruháit az orvos előtt sínadrágra, vastag gyapjúpulóverre, síbakancsot fűz, hátradőlve húzza föl bundadzsekijén a cipzárt, mellét eligazítja.

– Kimegyek a területre. Berkesékhez – s a váró falának támasztott kerékpárjától visszaszól. – Ahogy gondolja, Jenő bácsi.

A falu csöpp parkjában áll az egészségház, előtte sudár tujafák, télizöld bokrok, alig látszik a szovjet emlékmű hervadt rózsaszín csillaga. Ez a parkocska nyáron virágos, mint a falusi kiskert, most sem kopár, mint a tanácsház, a bolt és a kocsma-presszó járdás, korlátos utcafrontja. Olyan kis temploma van ennek a nagy falunak, melyhez képest a halódó faluké katedrális – effélét senki sem gondol, nem veszik észre. Mária a kutyákra emlékezik, hogy a kismamáknál vannak a legvadabbak. Berkeséké, a sáros kuvasz, őrjöng a kerítésnek ágaskodva, hosszasan kell kiabálni, mert ez a dög nemcsak akkor ugat, ha valaki benyitja a kerítésajtót. A védőnő nagyon szerencsétlennek érzi magát, utálja helyzetét, amíg Berkesné nem hallja meg, s nem szalad nyitni szabadkozva. Először szült, eléggé gyakorlatlan. – Ha a férje előkészítette volna a mellbimbókat, könnyebben szopna a kislány. – Úgy kell azt csinálni? – kérdezte és elpirult.

Leszáll a korai buszról a boltos Irénke barna panofixbundában, usánkásan. Arcát pirosítja a hideg a rózsaszín púder alatt, de fölenged a pír, ha befűti az olajkályhával a boltot. Az emberek hallják a kisteherautót, melynek zárt végéből kihúzza a szállítómunkás a rendelt élelmiszert, de otthon maradnak a kenyeresig. Előbb jó nagyot ásít a hevülő kályha előtt. Azért rakta a tükröt a falra, hogy haját megigazíthassa benne, körülrajzolja rúzzsal a szájszélét, kifesti magát. De kinek szép ebben az isten háta mögötti faluban? A szállítómunkásnak? Ajtó elé áll a teherautó, de alig rak le valamit a sofőr; télen kevesen veszik a párizsit, a szafaládét, inkább a cukrot, a sót, a sört, a literes asztali bort, a kétdecis cseresznyepálinkát meg a borsot, paprikát, majoránnát a disznóöléshez. A férfi átadja a szállítólevelet, az asszony arcába hajol, melléhez érinti felsőtestét, a barna bekecshez a szürke, kopott pufajkát, átveszi a megrendelést, miután tenyerével végigreszeli a nő kezét. Ez a bizalmas mozdulat minden reggel megismétlődik, a kerek, barna szem elmosolyodik olyan na-na-féle tartózkodással, a szállító vigyorog, de szavai komótosan komolyak – Csak ennyi, Irénkém? – Mindketten fontoskodnak testük enyhe áramkörében. – Reggelizett? – Irénke nagyot metsz a párizsiból, s a tegnapi aszott zsömlékből ötöt a stanicliba rak, pálinkával kínálja. – Csókolom.

A kályha mellett ácsorog, nézi a kihalt utcát, mintha gondolkodna, pedig nem gondol semmire, ilyenkor már évek óta nem gondol semmire, vár csupán, szemét járatja a templomdomb keresztjén, a csenevész utcai szilvafákon, két kujtorgó kutyán. Hallgatja a disznókat, mikor ölnek vagy etetnek, s az itt-ott felbőgő tehenet. A kapuk csak akkor nyílnak ki, ha elvégezték az etetést, s visszafordulnak, csak Kityöri áll a szemközti kapuban, mert neki feladata van, füléhez nyomja a zsebrádiót, pedig végighallatszik az egész utcán, helyben táncol. S ha a kenyeres megérkezik, kihirdeti: – Meggyütt a kenyier! Meggyütt a kenyier! – Furkósbotjával ráver a kapukra, hogy a kutyák az udvarokból is azt ugassák: – Kenyier! Kenyier!

Megindul a fekete népség a boltba, mennek az öregasszonyok, van, aki olyan hajlott, vízszintes a háta a botja fölött, szuszog, sűrűn csápol, hogy szépet kapjon, ezek a kenyerek mindig olyan formátlanok, horpadtak, s olyan nehéz megelőzni a többieket. – Te Kityöri, nekem szólhatnál először! – járnak a görbe, cipőjük szárával együtt bicsakló, tompa cipőorral, oldalra taposott kéreggel igyekvő, melegítőalsóval dagadó lábak. Kityöri alig várta, hogy kihirdethesse, itt a kenyér, s a szomszédban kezdi feladatát, melyet ő talált ki magának. Az lenne az igazi, ha kidobolná, de a régi kisbíró dobja beszakadt, vagy kürtölne, mondta is az egyszeri kanásznak, adja neki, de a kanásztól elkunyerálták a városiak. – Haát a botom nem küöne?

Minden házból kilép egy öregasszony, már amelyik házban lakik valaki, és rohannak. Kityöri Terus az első. Kenyier van? – Nem látja? – Szemben az arany fülönfüggős Irénke, szőke hajához feketére föstött pillák, már maga is azt hiszi, két barna ékkő a szeme, pofiján nagy, piros festékfolt, frissen mosott köpenyét rávette rózsaszín pulóverére, csuklóján arany karóra, nem a gyűrűsujján viseli jeggyűrűjét, hanem a középsőn, arra húzta a pecsétgyűrűt is, melybe a fogyasztási szövetkezetek címerét vésték kiváló munkájáért, ezt a díszoklevél is igazolja a tükör fölött. Fölényesen szolgálja ki a vevőket, flegmán számolja a fizetnivalót. – Ilyen sok? Tegnap kevesebb volt. – Ez a kenyér, ez a tej, ez a só. – Elbiggyeszti csucsori száját, melyet a rúzs még inkább kikerekített, vörös lakkos mutató- és hüvelykujja között idegesen billegteti a golyóstollat, rászól a következő öregre: – Tessék! – Jaj, majdnem elfelejtettem, adjon még egy üveg bort az uramnak. – Eléje csattantja a kövidinkát. – Negyven. – Jaj, alig látok! Számolja ki a bukszámból, kedves! – Húszan sutyorognak mögötte, Joó Béla az egyetlen férfi, éppen Molnárné mellé került, s mintha észre se vennék egymást. Kityöri Terus elsőnek érkezett, majd ő megy utolsónak, kenyerét hóna alá szorítja oldalt, bávatagon vigyorog, elégedetten. Szabóné feketében, már lassan három éve, hogy elütötte legényfiát a villamos, akár Joó Béla és Molnárné, ő se szól senkihez. Terus arra vár, valami érdekességet halljon. – Mit bámulsz, Terus – szól Gazsiné a sorból. – Mondd meg az öcsédnek, ne bömböltesse azt a rohadt rádiót. – Hiába beszíl annak az ember gyereke, máma is egísz íjjel mászkáát, meggyütt, bekapcsuata, nappuó meg döglik.

Vége a reggeli rohamnak. – Na, jóccakát! – Köszön el Kityöri Terus reggel. Gazsiné megvárja Molnárnét, amilyen kicsi, olyan nagy a beszéde, odasompolyog hozzá, s már nem is hagyja szóhoz jutni.

– Hogy van a vérnyomása? Jaj, az enyém a múltkor kétszáz volt, azt mondja a Hárs doktor, már megint nem tartja be a diétát, ugye. Doktor úr, külön főzzek? Az én uram azt nem eszi meg. Ne főzzön külön, azt mondja, az ura megsózza, megpaprikázza, ahogyan akarja. Azt mondja az uram, az nem úgy van, annak bele köll főni. Akkor lassan csökkentse, majd hozzászokik – közelebb Molnárnéhoz –, csak magának mondom, ha nem hallotta, mekkorát mulattak a Rókacsárdában, a rosseb tudja, kicsodák, de a Joó Mari hajnalban jött haza. A Kityöri megmondhatja.

Molnárék hajtott házának déli szobája bedőlt, leszedték fölül a cserepeket, léceket, lefűrészelték a gerendákat, csenevész akácok nőttek benne, és sűrű lonc kúszott át az épen maradt részre. Áll még az utcai fal, a roggyant zsalut behúzta Molnárné, hogy legalább a törött ablakot ne lássák; utolsó, céltalan védekezése, amit senki se méltat, s nem tartják különösnek ezt a romlást a többi között. A kapu külön áll, bemehetne mellette is, fölösleges, mégis ki és be lehet nyitni, mint régen. Lenyomja a kapuajtó kilincsét, s azzal búcsúzik Gazsinétól: – Mért mondja ezt nekem? Joó Mári azt csinál, amit akar. Semmi közöm hozzá. – A konyhában alig látni, a sparherd platnirésén dől a büdös szénfüst, dől az ajtón meg a könyökcsövön. Így füstöl nap mint nap, s olyan füstszagú és kormos hatvanéves korára, mint egy kéményseprő vén banya. Bádogbögréből locsolja a tüzet, s amíg a tűz elalszik, megeteti a baromfiakat meg a hízót. – Minek tartom ezeket? – mondja hangosan. Ha nem beszélne magában, megőrülne az egyedülléttől, így mindig van valaki körülötte, a halott ura, az öngyilkos Sanyi meg a másik fia, Pali a városból, akit professzor úrnak szólít. – Ez a sparherd, ez az átkozott… de miből vegyek újat? A hatszáz forintos nyugdíjamból, professzor úr? Kell a pénzed az építkezésre. Na, jó, nem kérek én tőled, legyen lakásod. Utána megnősülhetsz. Neked tartom ezt a sok állatot. Mennek a csomagok, jönnek az üres kosarak. – Belerúg a gunnyasztó tyúkba. – Nem köll? A rosseb egyen meg! – Együtt visítozik a hízóval, a disznó kilöki a moslékosvödröt a kezéből. – Megölünk nemsokára, csak a professzor méltóztasson segíteni. Nem írsz! – haragszik a postásra, a buszsofőrre, Joó Marira azért is, mert minden este ő száll le Pali helyett.

Kimegy a szinbe, most ott a favágító, a régi tuskó középen, teteje gidres-gödrös a sok fejszézéstől, belepasszol a száraz ág, azt még csak elcsettegteti, de az akáckuglikat alig bírja feje fölé emelni, s nem hasad az ághelyes fa, lihegve, szuszogva próbálja újra, újra. Szerencsére itt az a gatteros Karcsi, hogyan fűrészelné el másképp, nehezére esik még a vastagabb ág is a kézifűrésszel, a bak szétesik, életlen a fűrész. – Ezt kellett megélnem. – Aggy isten, Mariska nieni! – jön Kityöri Ferkó a nyitott színkapun át, ingre vetkőzik, beleköp a tenyerébe. – Majd ien csinyaállom. Ugye ien fierfi vagyok, maga meg asszon. – Öregasszony, Ferkó! – Nem öreg, hanem csak asszon. Na, igy küő, nesze! – Forgácsok röpködnek, egy vastag hasáb gellert kap a falon, s elpropellerezik Molnárné fejénél. Kityöri minden csapásnál felnyög, inkább szokásból, mert Kityöri bivalyerős, könnyen hasogatna, ha lenne fortélya hozzá. – Vékonyabbra, Ferkó! – Befier em Mariska nieni. – Azért csak vágd vékonyabbra! – Na jua, ha maga is úgy akargya. Ien aszondom magaának, hajja-e, otthunn is befier ekkora, e! Ha nem uadalruó, akkuó fölüörüő. Mennyen be, eszt mieg összevaágom. – Bekapcsolja rádióját, fölakasztja a szögre a kasza mellé, körültáncolja a tuskót, akkor toppant a bal lábával, mikor lecsap a fejszével, új kuglit keres a halomból, s mert Molnárné egyedül hagyta, az ághelyes göcsörtösöket hátradobálja. – Maj mekgyün a Pali, duoguozzon a professzar úr is, ugye. Nekem asztaán nem töri füő. Akkora vierhóalaggyai lesznek, hogy a pestiek megniezhetik. – Ölég már, Ferkó! Gyere be! – Na haát akkuó, vigyünk, amennyi küő! – Molnárné telerakja a kosarat aprólékkal, Kityöri álláig rakja a hasábokat karjára, beleszippant, kiköpi a csikket, hátra dőlve akasztja le rádióját, fél kézzel belecsúsztatja zsebébe, Kovács Kati énekel a dohánytörmelékből végig az udvaron, bele a konyha füstszagába.

– Ha te nem lennél, nem is tudom, mit csinálnék. Igyál egy kis pálinkát, ezt a tízest meg tedd el! – s beledugja a zsebébe. – Kapcsold már ki azt a rádiót, nem hallok semmit. Ide figyelj, Ferkó! Szoktál találkozni valakivel éjjel?

– Mast is talaálkosztam effekete macskaávuó. Asz hittem, Tompa Elemier, pedig maá bisztos fölakasztottaák, abbisztos. Asztaán leugrott a pallásruó a macska.

– Emberrel, Ferkó!

– Emberree? Niezze Mariska nieniem, hajja-e? Ha ien emberree talaálkozniek, úgy megverniem, hogy füő se tunna keenyi. Mer abbisztos, hollop. Ignaác nienitüő is mennyit eeloptak hallotta, de ien nem laáttam senkit, bisztos az uaszegen vuatam.

– Asszony is lophat, azt is megvernéd?

– Aszt nem. Ien asszont nem baántok, hanem aszondom, idefigyejjé, Marikaám, mit keresüő ijjenkor az uccaán?

– Ki a te Marikád?

– Haát a Jua Mari, a szeretüőm!

– Szeretőd ám az eszed tokja, köllesz is te annak?!

– Hát akkuó mier iegeti iefiekuó a villant? Vaárgya a szerenaátot, ien meg szerenaátoszok, asztaán eluaszik.

– Gazsiné azt terjeszti, Joó Mari a múltkor hajnalban jött haza a Rókacsárdából.

– Ne huagasson a Gazsiniera. Az eppletyka. Aszongya, mier bömbüötetem a raádiuót, nem tud alunnyi, aszongya. Rosseb az annyaát! Inkább örüöne, hozzenievee iebresztem füő. Riegen a tieeszcsiebe is uvvuót, bömbüőt minden villanduc, mast meg alunnyi akar, mer nyugdijjas, aluggyon iejjel, ugye? Megiertem magaát, Mariska nieni, a Sanyi fia felesiege vuat a Marika, de ammaá riegen vuat, maga meg maraggyon biekessiegbe! Abbisztos, a muatkor iejjee hazahoszta eggy autuó, de ien akkuó a uaszegen vuatam.

Joó Mari még ezt a baca Kityörit is bolindítja. Gazsiné igazat mondott. Tisztességes nő nem jár abba a bűntanyába, ahol Haszonics Ferenc az úr. Mért nem eszi el innen a rosseb? Nem akarom a halálát, csak költözzön el a francba. Mennyit imádkoztam, de mennyit, Szűz Máriám! Se éjjelem, se nappalom. Tompa Elemér legalább disszidált, persze fölakasztották volna. Joó Mari, az a gyilkos, megölte a fiamat. Szegény Sanyim, de szerencsétlen voltál azzal a nagy szerelmeddel, azzal a nagy féltékenységeddel! Mért kellett neked a tenger, mért jöttél véletlenül haza? Ez a ringyó többet ért az életednél? Ő meg éli világát, azt mondja, ártatlan vagyok, mint a Szűz Mária a templomfalban. Meggyóntad-e a plébános úrnak, Joó Mari, hogy olyan ártatlan vagy? Ártatlan-e az asszony, ha nincs otthon éjjel, az ura meg messzi hajózik? Két hónapot se bírtál ki. Mióta szegény Sándoromat belefojtották a vízbe, nem ért énhozzám senki, nem köllött énnekem senki, hogyan is köllött volna? Haszonics bandája?! Sanyikám, mikor apádat belelökték a malomárokba! Joó Mári! Annyi idős voltam, mint most te. Leszel te is ilyen kormos boszorkány, de a fiadra sose várhatsz. Magtalan vagy… elkötötted… hadd spricceljen beléd… Tűnj el! Azok a vének úgyis meghalnak egymás után. Hogy mi nem jut eszébe Gazsinénak? Menjek hozzá a Joó Bélához, akkor Mari nem mondhatja, az öreg miatt maradt itthon. Magának már úgyis mindegy, mondja a Gazsiné, az a szívbajos Béla meg, mit csinálna az már magával? Mi nem jut ennek a szipirtyónak az eszébe? Ki gondolná, hogy megmérgeztem őket? Bolond vagyok, de nagy bolond… A Kityöri mindent tudna. Rá se szabad gondolni.

Kityöriék szomszédok Haszonicsékkal, ők a falu urai. Kityöri mindenről tud, Haszonics Ferenc a Rókacsárda vezetője, minden megyei elvtárs barátja. Kityöri éjjeli strázsálása végén virradatkor Haszonics lova elé dob egy villa száraz lucernát, s a vasvilla fokával oldalra gurítja a trágyát, másodszorra már Haszonicsné ad a lónak, mert a férje még alszik, éjfélig dolgozik, szegény, vagy ameddig a rangos vendégek ott maradnak. Mielőtt kilenc tájban urát fölkeltené, ragyogóra keféli a lovaglócsizmát a sarkantyút kiszidolozza, fénynek tartja a sonkanadrágot, zakót, a háromnegyedes irhabundát, nem koszos-e? A szék támlájára lógatja a fehér inget, a nyakkendőt. – Hát ezt az órát honnan szerezted? – kiált a fürdőszobába, ahol férje borotválkozó szertartását végzi, nem szokott rá a zsilettre, sem a villanyborotvára, apja beretvájával nyesegeti a szőrt, a habot ujjára akasztja, átzsilipeli a levegőt a másik pofazacskójába, grimaszából kimosolyodik. Van még idő. – Hát ezt az órát honnan szerezted? Micsoda karóra ez? – Ajándék. – Ilyet még nem is láttam – mormogja az asszony magában. – Hány óra? – Fél tíz. – Percmutató ugrik ötpercenként a háromszögletű zászlócskákra, kék-sárga-piros-fekete-fehér percek, Corum márka. – Hogy a rossebbe lehet ezt fölcsatolni? Feri, ezt a hülye órát nem tudom lecsatolni – vonul magasra tartott csuklóval a fürdőszobába, mintha megvágta volna magát. – Olyan vagy, mint egy gyerek. A kezed is olyan vékony, te Róza. Inkább a reggelit csinálnád! Ne süss tojást! Elkéstem. – Haszonics friss gatyában, barna kockás szövetpapucsban lép ki a fürdőszobából öltözködni. Reggeli közben papucsával játszik a foxi, a fajtiszta foxi, kívül a fajtiszta kuvasz csörgeti a láncot.

A boltot a kovácsműhelyből alakították át. Az öreg Zsarnócai éppen akkor gyöngült ki mesterségéből, amikor már nem volt rá szükség. Ő tartotta magát legtovább. Kiskovácsék előbb, húsz éve bezárták a boltot, a kimérést, bár mezei borukra jártak még vasárnaponként, megszokásból, amíg házukat el nem adták, s elköltöztek gyerekeik után. Abban az időben messzire gyalogoltak az asszonyok, s azon méltatlankodtak, persze, a kommunistáknak van boltjuk, tanácsirodájuk, postájuk, mozijuk, a legények a kocsmát sem felejtették a fölsorolásból. Akinek volt biciklije, a gyerek a váz alatt hajtva élvezte a bevásárlást, anélkül nyűgösködött, hogy messze van, és őt úgyis becsapják. Egyszer csak megjelent egy kőműves, a Fecske, meg a culáger, szétszedték, leszerelték a kovácsműhelyt, leverték kormos, rozsdás falait. Betelepítették a szatócsék pultjaival, fiókos polcaival, s odahahelyezték a kisbíró tizenhat gyerekes feleségét, aki élanya-érdemrendjét kitűzte világoskék köpenyére, s több idejébe tellett a számolás, mint a kiszolgálás. De a kőművesek hatáskörébe a patkolószin nem tartozott, hát ott hagyták elváltan az épülettől, s mert gazdátlan lett a fészer, hiszen a bolthoz egyetlen kapoccsal sem illeszkedett, ritkult a cserép, az oldaldeszka, Kityöri a megmondhatója, ki által, végül egyetlen oszlop maradt, s rajta az a vaskarika, amire most, a délelőtti forgalom teljes elülte után, kecses lovát Haszonics Ferenc, a Rókacsárda vezetője köti. Senki se merte ellopni az oszlopot, ha az a hajdani rendőrnek, a mostani vezető elvtársnak kell. – Mért nincs autója, Haszonics elvtárs? – Mert avval nem tudok beszélgetni. – A kérdezőt kielégíti a válasz, és azt is tudja, hogy ez a nóniusz a pálházi uraság törzstenyészete, kései leszármazottja. Egyetlen ló a környéken. – Úrral beszélget, Haszonics elvtárs! – Átnevelték már ennek az öreganyját is, elnök elvtárs! – Belefűzi a szárat a karikába. Megindul a boltajtó felé. Bandi lova nyakát nyújtja utána, kék szemmel csüng a gazdán, nyeherészik. Haszonics az ajtó előtt bal csípejéhez kap megszokásból, mintha pisztolyát még mindig ott viselné, és intézkedése előtt meg kell bizonyosodnia róla, s láthassák, amint az elcsúszott pisztolytáskát a helyére rendezi. Ránéz karórájára, mint régen: „Molnár Sándor kulák malmában folyó évi augusztus 2-dikán de. l0 órakor helyszíni szemlére megjelentem.” Újabb szokása, mióta Irénke a boltos, zsebébe nyúl, megrázza lábszárát, szórakozottan hátradől, zökkent egyet magán.

– Üresek vagyunk? Jó reggelt, Irénkém, szerbusz!

– Jó napot, Feri bácsi!

– Azannyát, kérem… kérlek szépen… szóval jól aludtunk? – Ha a népek a kikötött lovat látják, mint most Kityöri Molnáréktől jövet, átkerülnek a túlsó szerre, sietve nyitják kapujukat.

– Máma még annál is szebb vagy, Irénkém, mint tegnap.

– Azt beszélik új nője van.

– Ezt a hölgyet az elnök elvtárs melegen ajánlotta… melegen, kérem szépen. Élsportoló volt.

– Miben?

– A megyei kézilabdacsapatban. Kapus.

– A Stolárik vagy a tartalék?

– A Stolárik Vera.

– Nagy hogyismondjam…

– Figyelmeztetlek, kérlek szépen.

Haszonics megigazítja bordó csíkos, szürkészöld nyakkendőjét, kerrent, és azt mondja, hogy aszongya. – A tegnapit? – Irénke elindul a raktárba, Haszonics kulcsra zárja az ajtót belülről, néhányat kortyol abból az üvegből, amelyikből tegnap, amelyikben hagy még vodkát holnapra, holnaputánra. – Tudod-e, kérlek szépen, megmondom őszintén, te vagy a legszebb a világon. – Irénke lehunyja szemét, száját hagyja csiklandozni a borostával, Haszonics nyakát karikásan végigleheli, elgyengül, mint a gyapjúpulóver, hagyja taszigálni magát az állványok közé a falig, melle és fara illegő mozdulatával segíti a vetkőztetést, s mint anyacsavar, kiforog alsó öltözetéből, lábujjhegyen belecsavarodik az ölelésbe, szaggatottan nyüszög, pedig mintha sikoltana, reng-ráng a fara a hatalmas tenyérben, egy egész csődörre való levegő zúg dobhártyájára. Lecsúszik a két csizmaszár közé. – Azért a sarkantyút lecsatolhatta volna! – Haszonics nekitámaszkodik a falnak, mandzsettája fölött látja, fél tizenegy van. – Mennem kell. – Tudom, tudom, vezető kartárs – szól Irénke háta mögül, a jeges lavórtól. – Mint a kakas, ráugrik a tyúkra, ripsz-ropsz, leugrik, tovább kapirgál, mintha semmi se történt volna.

Kioldja a kantárszárat, asztraháni kucsmáját csak a nyeregben teszi föl, megcsiklandozza sarkantyújával lova véknyát, Bandi fölágaskodik, és kirepül a faluból. Kinyílnak a kapuk, s ahogy a bámészkodók meglátják egymást, röstellkedve visszahúzódnak, de meg kellett győződniük arról, hogy elment. Minden délelőtt megismétlődik ez az elmondhatatlan megkönnyebülés. Joó Béla a lovára gondol ilyenkor, amint Haszonics lefoglalja magának, vágtat az őrsre, s naponta visszatér, hogy az államosított lóval is gyötörje. Haszonics lassít túl az utolsó házon, árkot ugrat át, megereszti a gyeplőt, neki a mezőnek a varjak közé. – Ennyi kánya! – Fölijed a varjúsereg, nyüzsög, kavarog, idegesíti a lovast és lovát, égő szalmacsutakok zúdulnak föl és oldalt a vörös téli fényben. Mintha óriási madárszörny csapna közepükbe, repülésüknél gyorsabb a száguldása, széttapossa, amelyik útjába kerül, amelyik nem fér a repülők közé, az ott marad a gyér havú tarlón elnyúlott szárnnyal. – Mitől véres a Bandi patája, főnök kartárs? – Kányáktól, az anyjuk istenit! Kösd be, fiam, a Bandit! Rendben minden? – A legnagyobb rendben, főnök kartárs!

A Rókacsárda a hadak végén teljesen lepusztult, csak falai álltak ott a műút mellett. A csárdásék, Joó Béláék, bemenekültek a faluba a szülőkhöz, s mikor a béke első napján elgyalogolt a tulajdonához a gazda, öklét rázta az égre. Április végén mégis megnyitotta a söntést, pult lett a konyhaasztalból, stelázsira rakta a poharak maradékát, a törköly- és seprőpálinkás üvegeket, melyek megmenekített italokat tartalmaztak, megmenekített bort mért, és az isten háta mögötti falvakból való nohát, delovárit, otellót. Mostanra a szaporodó autók tetszetős megállóhelye lett a Rókacsárda, a nyugatiakat váró Fuchstscharda. Cégérén róka, minden tavasszal újrafestve, az évek rétegei miatt, akár egy dombormű. Az étterem másik főhelyén, Róka Rudi zenekara dobogójával szemben, a vitrinben kitömött példány, amelyet erdész Laci ejtett el, s apja, a Jáger tömött ki a pálházi erdő szélén az erdészházban, ahonnan boltos Irénke járt dolgozni, ez a kívánatos Laciné. A kitömött róka szőrét gyakorta hajlakkal fényesítették, s mert betyárcsárda a csárda, a falra sorban korhűnek tetsző életképeket akasztottak, a cégér amatőr festőjének, Jáger bácsinak műveit, köztük egy könyvfedélen a mulató Savanyó Józsi borosüveggel kezében fordul a pandúrok felé, s majd kihajigálja őket, természetesen; befejezésül az üveg alatt egy jóvágású, nyakkendős férfi fölnagyított fotója, félrefordított fej, taréjos haj, világos szemében szelídség, mint a pihenő kutyáéban, de aki látott közelről farkast, rókát, tudhatja, milyen megtévesztő szelídkés tekintetük. Ő Tompa Elemér, a helybeli gyilkos.

Haszonics Ferenc, miután tapasztalhatta, s eleget rendelkezett ahhoz, hogy pontosan működjön az üzlet, beült az ivóba beszélgetni, olyan irányban, hogy fél szemmel láthassa a csaposlányt, a volt válogatott kézilabdakapus pedig hallhassa, milyen barátságos ő mindenkivel, s van ideje rengeteg munkája mellett társalgásra is. De a főnök kartárs nemcsak azért nézte a csapost, mert sudár amazontermetű, s olyan szépen néz a vendégre, ha a korsót elébe tolja, szinte magát is fölkínálja, ahogyan az elnök elvtársnak adhatja kezét, labdamellét és ívelt, magas csípőjét, Haszonics azért is ült olyan látószögben, mert még mindig azt hitte, neki kell a körözött bűnözőket lefülelni s a nép ellenségét följelenteni. Megbízatása látszólag elévült, de bűnözők vannak, az ellenség ellenség maradt. Azért az ablaknak sem fordított hátat, hátha megáll valami turistabusz és ugrás, kiállni a kapuba: Jó napot, kedves vendégeim! Érezzék jól magukat a Rókacsárdában! Erre… erre…

Nagy, lilaezüstös, csöndes autó lassított, kiszállt belőle egy magas, világos szemű úr, a söntésbe lépett, kulcsait nem rakta zsebre, hát a főnök nem törte magát fogadásával, csak éppen megszomjazott valami frissítőre, spriccert kért, kapott, de olyan hosszasan itta, mint aki nem is szomjas. A csaposlány azt hitte, miatta időz ilyen sokáig pohara fölött, miatta mosolyog befelé, mintha egész testét lassan magába inná. A főnök elébe került, jól megjegyezte az arcát a pult mögül, derekához kapott, pisztolya régi helyére, és átsietett az étterembe. Azonosította a gyilkos fényképével az idegent.

– Tompa! Tompa Elemér!

– Hol az a német?

–Most ment el éppen – mondta a lány. Szaladt Haszonics Ferenc volt főtörzsőrmester, mai csárdás a műútra. – Föl leszel akasztva, hallod?! – S már el is tűnt az országhatár felé az autó látomása. – Hol a sofőröm?! Az anyja úristenit ennek az Elemérnek! Hol vagy, Vili?! Azonnal hozd ide nekem a Kityörit. Mondd neki, borotválkozzon meg, ünnepibe öltözzön satöbbi, kéremszépen. Ja, a harmonikáját meg a zsebrádiót is elhozhatja, hadd szórakozzon visszafelé.

– Mier köllött idegyünnöm, Feri baátyám, ijjen urassan?

– Azért, mert most beülünk a különterembe. Ehetsz-ihatsz, amennyit akarsz, kérlek szépen. Ingyen.

– Minek?

– Minek?… Minek?… Hát nem te adsz a lónak minden reggel?

– Abbisztos.

– Egyszer már téged is megillet, hogy én etesselek meg. Itt az étlap, válaszd ki, amit akarsz!

– Tuggya, honnem tudak uavasnyi.

– Most hallom először. Nem baj. Azért te okos ember vagy, finom úriember. Most olyanokat ehetsz, mint egy igazi úr, nem olyant, mint a Terustoké. Betyárpecsenye á lá Róka?

– Állá ruaka? Ien ruakaát nem eszek az istennek se, Feri baátyaám. Magaánaá a niemetek ruakaát esznek, asztaán aszt akargya nekem annyi?

– Á lá Róka azt jelenti, hogy a Rókacsárdában csináljuk. Sült hús, szalonna, krumpli…

– Ojjant a Terus is tud csinyaányi.

– Kakastöke-pörköltet is?

– Ajjua? A kokasnak tökö is van? Meg asztaán haány kokast küő ahhuó levaágnyi?

A pincér előbb viaszrózsás vázát rakott az asztalra, aztán bort, sört, pálinkát és két adag kakastökét.

– Maga nem ebiedezik, Feri baátyaám?

– Egyél-igyál! A vendégem vagy. Fölséges.

– Ijjent mieg nem ettem abbisztos.

Haszonics betette a nyitva felejtett ajtót.

– Ferikém, most olyant mondok neked… – kezdte a főnök, de meggondolta magát. – Mi újság a faluban? Mert ugye, kérlek szépen, én alig vagyok otthon. Csak a munka meg a munka éjjelig… Találkozunk… tudod.

– Aszt beszielik, Jua Mari iejjee gyütt haza a csaárdaábuó, pedig nem montam meg senkinek, hommaga monta, süöt kierem, asztat se montam, hogy ien laáttam.

– Elhiszik?

– Aszt beszielik.

– Ferikém, most olyant mondok neked… Csak egyél nyugodtan. Bor nélkül nem ebéd az ebéd. Most olyant mondok neked… Itt volt a csárdában tizenkettő óra tizenöt perctől tizenkettő óra harminc percig egy szép nagy autóval, közben megivott egy fröccsöt, aztán mire visszamentem, eltűnt. Itt volt a Rókában Tompa Elemér!

– Az Elemier? Ien is aszhittem az iejjel, asztaán leugratt az Ignaác nieni pallaásaáruó emmacska. Az Elemier? Akit fölakasztottak? Abbisztos. Aszongyaák.

– Mondják, mondják… Hiába mondják, ha láttam. Kimentem, jól megnéztem a fényképét, és kérem szépen, amikor visszamentem, eltűnt. Mit szólsz hozzá?

– Aszongyaák, fölakasztottaák. De ha maga laátta, akkuó valahun it van. It küö annak lennyi.

– Itt ám.

– Megüöl mindenkit.

– Nem mindenkit, de engem legelőször, mert én voltam a rendőr, én fogtam el, aztán téged, mert megmondtad nekem 1952-ben, a búcsú napján este, ő lopta el a cséplőgép szíját Gazsiéktól, csak fél évet kapott miatta, ha kuláktól lopott, de akkor is keveselltem, nagyon jól tudja, Joó Marit is meg akarta erőszakolni.

– Nem hattam, abbisztos. Ment haza Marika a falubuó, ugye, ide a Ruakaába este, ieppen a füöszegen vuatam… mier vuat akkuó a faluba, a rosseb tuggya, hallok ennagy rikittaást, maá ugye a mezzüöbe… eekesztem kiabaányi… eeszalatt… gyere Marikaám, maj ien hazakisierlek… kisiertem, kiabaátam… Tompa Elemier!… Tompa Elemier!… hazafelie is kiabaátam, hommeg ne vergyen, akkuó mieg ki a rosseb tutta asztaán hommegöli a suagoraát a viznié.

– Akkor sokan laktak a faluban, most meg alig van ember.

– Alig bizon, csak a Feri baátyaám, de maga nincsen othunn, meg a Jua Marika, ammeg iejjel van othunn, meg a buatos Irénke nappuó… csak öregasszon meg öregember… a röndier Juaska meg motorbiciglizik, annem is röndier, csak biciglis röndier.

– Erről van szó, Ferikém! Ugye nem haragszol. Szóval, azért kaptál ebédet, mert megérdemled. Te adsz a lónak…

Kityöri kiskabátban dülöngélt a műút szélén, a padka mellett a göröngyökön, a délre fölengedő, alkonyatra megint fagyossá gémberedő füveken; két kilométert előre, egyet jobbra a keresztnél. – Jiezus Maária! Mi lesz ebbüő? Marikaám! A Feri baátyaánk aszonta, Tompa Elemier it van. Niezd Elemier, ien csak aszontam akkuó, hollaáttam az Elemiert iejjee, vitte a giepszijjat, haát hunnand vihette vuana, csak a Gazsiéktuó. Evvan. Eggy, kettüő, haárom, niegy, öt ruaka! Mast csesznek a ruakaák, mer ugatnak, tudam ien asztat.

A rókák a kereszt mögötti mezőn ólálkodtak, lapultak, szaglászták egymást, ugrásba vetődtek a körül, amelyik hallgatott, a kanok meg udvaroltak varjúhangon, mikor a varjak már csöndben gubbasztottak a sánc jegenyéin.

Homlokára csapott a csárdás, összeütötte bokáját a vécé tükre előtt, tyuhé! – Heruéka!! Heruéka!!! Kartársak! Itt a Heruéka!!! – Mint ahogy mindig vizelés közben jutottak eszébe a legjobb ötletek, most is a klozetban jött rá, nem félni kell Tompa Elemértől őneki, hanem örülni, hiszen ha már egy gyilkos is hazajöhet nyugatról, akkor megindul a turisták áradata. – Az annya aranyáját! Fölvirágzunk! – Megfésülködött, szorosabbra igazította nyakkendőjét, mintha egy autóbuszra való vendég fogadására készülődne.

Guten tág! Jó napot mejne dámen und herren! Érezzék otthon magukat a Rókacsárdában!… A Fukszcsárdában. Da bitte! Itt van a róka. Der Fuksz iszt hir. Csak tessék! Nem büdös. Nejn stinkend. Iszt illat. Iszt duft. Da bitte! Most pedig átlépjük a csárda küszöbét. Itt mulatott Savanyó Józsi, az utolsó magyar betyár. Cájer Józsi iszt rájber, ungár rabló, ja! Hir trink, trinken und libe. Vunderful! Libe Tolvaj Katóba, a Frej csárdás pincér lányába. Hir Frej vár der gasztvirt. Tolvaj Kató di kellerin, ja. Libe! Bizony! Józsi olyan deli legény volt, még a lovakat is megállította, ja, azok megvadultak. Pferd iszt ersrikt. A fájlájn bezüccen. Pénz nejn. Józsi nem fogadta el. Jósi hat esz niht engenommen. Zi zeccen Zih auf die Kuccse und furen davon, áber im hercen desz medhensz blib der stáhel. Auh in iren trajmen zah zi den bravurfollen Jósi. Áber ir fater vollte zi mit dem zon desz benahbarten hercogsz ferhejráten. Zi ganc ruhig in dizem punkt. Ih verde kejnem anderen gehören, nur dir. Und ih hoffe, dasz auh mejn fater ejnferstranden zein vird, denn auh er libt mih zer. Libe gróf a gróffrajlájnba. Férjhez megy, de Józsi szeretője lesz, ha a férje nem volt otthon, mindig meglátogatta Józsi, ettek, ittak, und co vájter. De itt ezen a helyen, mejne dámen und herrn! Józsi fokosával leütött egy pandúrt. Épp itt! Akszt und tod, policáj. Hir! Elfogták. Bezárták a börtönbe. Im kerker, Józsi. A grófnő meghalt bánatában. Iszt gesztorben und Kató Tolvaj beleugrott a kútba, harmadnapra találták meg ott, abban a kútban. Kató tod in brunnen. Im dort! Im hof! Tessék helyet foglalni! Bitte zih zeccen! Csa nem ön herr Elemér Tompa? Beszélhetne magáról! Legyen az üzlettársam, mint világhírű gyilkos, bitte zih zeccen! Kellner! Spajzkarte, az anyád istenit! Pincér! Hir iszt spájzkarte! Bitte! Bitte! Pardon!

Ezen a télen annyira elszaporodtak a rókák, annyi tollat, vért hagytak maguk után, hogy volt miről beszélni a boltban, a boltból jövet, a buszmegállóban és a templomdombon. Micsoda világ! – mondták egymásnak. – Nyáron a görény, télen a róka. Csak Haszonicsék betonóljaihoz nem férkőzhettek, s a ragadozók a csárdásékat nem érdekelték. A görények északról vonultak csapatosan, a major felől, a pálházi erdő aljáról, a rókák is északról, az erdőszéli homokbánya tájékáról. Ott laknak a part falában, egész rókaváros, de egyetlen pár megritkíthatta volna a kis falu baromfinépét. Naponta arról sopánkodtak, kinél járt. Ám akkora mészárlás, amit azon a hajnalon Kityöriéknél végzett, addig még nem volt senkinél sem akkoriban, és olyan nagy történet sem kerekedett belőle. Szabadon beszéltek róla, akár a jégverésről.

– Asse tudom hogy a rossebbe ment be az oda, hajja-e, Gazsi nieni, hogy hogyan tudott az oda bemennyi, ekkora kü vót a liknál, este is odatettem a kapulikhó, aztán meg ben vót, ee se akartam hinnyi, mer a kü ott vót a helin. Arra ibredek, jaj, mekkora rikácsollás. A Ferkuó megin mászkáll, mi van itt szüzmária idesanyám! Futak mesztélláb a huaba, szájába a kokas, így eszi e! asztán rám níz, visszaugrattam, rájacsuktam a kaput, innejd ki nem gyüssz, rosseb az anyádba, asztán eekesztem kiabányi, Ferkuó! it van a ruaka! Maga nem hallotta? Mit kiabász? Ruaka! Akkor megfoggyuk, aszonta. De amikor bement, ki akart ám gyünnyi, szájába a kokas, úgy akart kigyünnyi. De asztán megfogtuk, tuggya, ien, a Haszonics kartárs meg a Ferkuó.

Kityöriék tyúkjai a hátsó kamrában voltak, harminc a kakassal együtt, alig maradt belőlük, de akkor Terus még nem számolta. Ferkó odabent a vaddal küzdött. Kupán akarta csapni furkósbotjával, a róka még akkor sem engedte el a kakast, mikor beszaladt a sarokba, onnan a fal tövén végig a kapuig, mindig úgy, hogy ne lehessen hozzáérni, meglapult a derékszög tövében, Kityöri ütött, a bottal csak a falat verte le, s már a hátsó sarokból tekingetett az állat, onnan lőtte magát a kijárati lyukhoz rézsút, olyan közel, hogy Kityöri belerúghatott volna, de mire észbe kapott, nem ütni kell, hanem rúgni, szaladhatott utána. Ettől a futkosástól a kamra minden élőlénye megbolondult, a baromfiak siratóasszonyként jajongtak a tyúkülő felső fokáról, s mikor feléjük zavarodott a párharc, kétségbeesetten átrepültek a kemence tetejére, onnan meg vissza, mikor a koma alájuk szűkölt. Kityöri rácsapta a kemenceajtót. – Innejd ki nem gyüssz, az anyaád istenit! Na, megvagy! – lihegte. – Terus! Ben van a kemenciebe!

– Hogy mi vuat ott?! Szüzmária idesanyám, mi vuat ott? Szíttípve azok a szíp tiktyaim, megszámuatam, valami tizenöt-huszat számuatam összö a füödön, vuat, amellik fielig ít, csupa vír meg toll minden – mesélte Kityöri Terus Gazsinénak.

– Maraggy itt, vigyaázz! Mingyaá gyüvök, eemenek segietsiegier.

Eszébe jutott Joó Mari prémgallérja, kinek kellene másnak itt rókaprém, ha nem Marikának, s szaladt a buszmegállóhoz, ott is találta, ahogy állni szokott a templomnál egyedül a Mária-szobor alatt, mindig öt perccel előbb az érkezésnél. – Marikaám! Mast asztaán ojjant kapsz tülem, ojjan nagy ajaándiekot… – Örömmel várom – mondta Marika –, csak nem akarsz megverni azzal a furkósbottal? – Foktam erruakaát, ot van a kemenciebe megajaándiekozlak ruakapriemmee. – Aztán a Terustok mit szólna hozzá? Add a Terusnak, a tietek az a róka. – Annak? Mind a füöd ojjan ronda. – Attól majd szebb lesz. – Jött a busz, Marika fölszállt, leszállt a boltos Irénke. – Ien az Irenkiet nem szeretem, mier aggyak neki ruakaát? – Irénke Haszonicsra terelte észjárását, nem a megérkezett kenyérre, nekiadja.

A csárdásnak sorsdöntő ötlete támadt, miért ne lehetne egy élő róka az üzlet reklámja. Ketrecet kell szerezni!

Munka után sokan várnak a nagyfalu buszmegállójában, hazaindulásra a gépjavító-, a beton- és a parkettaüzemből s mindenféle irodákból. Mária külön áll az otthonos csoportok előtt, elöl áll, mégis ő száll föl utolsónak. Az autóbusz végében szokott ülni. A vasúti megállónál majd minden ülésre jut valaki, megtelítődik a busz, utána már csak a leszállók, falutól faluig egyre kevesebben. A vasútnál megszakad az utasok beszélgetése, úgy figyelnek az első ajtóra, mintha házuk kapujából lesnék, ki jött meg, nincs-e valaki hozzátartozó, ismerős, olyan, akit várnak vagy régen láttak. A fejek alulról lépcsőzetesen, ahogyan fölemelkednek a jegyváltáshoz a sofőrig. Aki még nem állhat a lépcsőn, az ablakra tekinget, lesz-e ülőhelye, aztán maga elé emeli csomagját, fölnéz az előző ember hátára. Eközben vette észre Joó Mária sógorát, Molnár Pált. Évek óta nem tudott róla semmit, csak anyját látta kapujukban, mikor hazatartott a busztól, melynek városi utasai is lehetnek. Anyósa gyűlöli, Sanyi fia halála miatt őt okolja, de Palival nem tudja, hányadán állnak, a temetés után azonnal visszautazott Budapestre. Miért ne gyűlölné a báty is? Összeakad a két tekintet, s ijedten elfordulnak, Pali állva, Mária ülve néz ki az ablakon. Pali fölkészülhetett a találkozásra, Mária meglepődött. Majd együtt mennek az utcán, egymás mellett? egymás után? a túlsó szeren? Gondolatai úgy követik a férfit, hogy a szemnek is lopódzkodnia kell utánuk, s ha a férfi az ablakra mered, feszülten végigméri; ragadozó az áldozatát? választottját az ember? Előbb a meglepődés, aztán a kétség, most a fölismerés hirtelen: Akár a férje! Sanyi áll ott a pillanatnyi tudatzavarban, köszönést biccent, Mária szerbuszt lehel rá, s visszaadja a valóságnak az a pici nő meg az az óriás ember, akik közöttük állnak. – Eladó-sorban van, de hát ki tudja, nekem nem mond el semmit. – Ja, a mai fiatalok előbb kiszórakozzák magukat, a gyerektől úgyse lehet. – A múltkor fölmentem a lakására, hogy a csomagot lerakjam, nem szóltam neki ugye, nekünk is van kulcsunk, mi vettük azt a lakást. Hát mit látok? Fél üveg vodkát, meg egy üres a spájzban. Nem iszik, sohase vettem észre. – Na ugye. – Még csak az köll, hogy beállítson, férjhöz mentem, édesanyám… csak az köll, hogy azzal állítson be. – A nő a férfi melléig sem ért. Mária ismerte a lányát, társaloghatott volna. Pali lehajolt bőröndjéért, két hatalmas kofferral nyomult, toporgott, Mária könnyedén átbújt a beszélgetők elé, csak a hátsó bőrönd választotta el őket.

– Szerbusz, Pali!

– Szerbusz, Marika!

Megkönnyebbültek, s néhány házig pár szót váltottak egymás mellett, amíg egyikük lassan lemaradt a csomagokkal, másikuk meggyorsította léptét.

Molnárné öt éve feketében áll kapujában ilyenkor, nagyobbik fia hátha föltűnik a kanyarban. Mint mozdulatlan kapubálvány. Megszokta a csalódást, hátha mégis, értesítés nélkül, éppen akkor. Hátha!

– Ketrecet kell szerezni – kiáltotta Haszonics, a Rókacsárda vezetője Kityöriék udvarán.

– Haát nem nyúzzuk meg? Sziep ruakapriem lenne belüöllö a felesiegienek, Feri baátyaám! A Bozuaki Baba ojjan sziep lenne evvee a ruakapriemmee mind a rosseb. – Nem divatozunk. – Haát akkua a buatos Ierenke, mer a Jua Marinak annak meg nem küö, aszonta, aggyam ennek a Terusnak, e! Ennek? Mind a füöd ojjan ronda. – Élő róka lesz a csárda reklámja. – Tudam ien asztat, az a kitömött ruaka is erreglaám, maga monta. De minaálunk csak haárom nüö van, a ruakapriem annem büdös, de asz iellüö ruaka abbüdös. – Csak három nő van? – Ja! Mer a Gazsinie annem nüö, bassza asz annyaát, meg a Muanaár Mariska nieni se nüö, meg a többi se, csak e a három nüö van.

Tavaszra új cégtáblát festett az öreg Jáger, a RÓKACSÁRDA – FUCHSTSCHARDA alá ÉLÖ RÓKA – LEBER FUCHS került, és piros nyíl az udvar felé, ahol a ketrecben búslakodott a vad. Már megszokták a komondorok, mintha ott se lenne, mintha a vasketrec üresen állna az orgonasövény előtt. Haszonics a szövetkezet műhelyében szereltette össze rozsdás vasrudakból, melyeket zöldre lakkoztak, hogy úgy tűnjön, mintha a róka be se lenne zárva, hanem erdőszélen, nádasban heverészne. Rügyfakadás előtt tavaszt hirdettek a zöld rácsok, ibolyaillat áradt februárban. – Megkérdeztem a Lacitól – mondta boltos Irénke Haszonicsnak –, azért van ibolyaszaga, mert a párzás idején fogtátok el, Haszonics kartárs, kérlek szépen, aztán van neki egy mirigy a farka tövében, azzal csalogatja a kant, ebből jön az ibolyaszag, ez a róka meg még nem lett állapotos, hát aztán ezért van. Azt mondja az uram, kan köllene, de azt most nem tud fogni, mert most nincs ideje, meg nem is olyan könnyű. – Csak akarni kell. De nem baj, ne fejtsünk ki ellene provokációt. – Akkor beszélgettek így, mikor megtörtént az e napi, a szokásos vodka fölgerjesztette a csárdást Irénkére, nekidöntötte a raktárfalnak, s az asszony már a lavórban mosta magát. – Szóval, kérem szépen, teljesen érthető.

A rókát kivezették az üres tyúkólból, ahova a ketrec elkészültéig kötötték, az odaülepedett tyúkszartól fölidegesedett, vinnyogott éjjel-nappal, azt hitték, a ketrecben megnyugszik majd, de még jobban izgatott lett. Kan rókák ólálkodtak a csárda közelében, szakadatlan csaholtak a nőstény felé, az pedig keserves ugatással válaszolt nekik, a komondorok hatalmasakat vakkantottak, tutoltak öblösen még akkor is, amikor a kanok csalódottan abbahagyták a csaholást, mert ott maradt ez az idegen rokon, ez a kis alattomos pimasz remegve zsugorodott a sarokban, mint odadobott prém, szemei üvegessé merevedtek, bicegtette, tologatta orra hegyét. – Jua van, na! Egyié, az anyád picsaáját! Ennem csibe, azt szeretniem ien látnyi. Ijjent mieg a Haszonics Feri baátyaám kartaárs se eszik, te meg nem eszüö? – Kityöri ezentúl nemcsak a főnök lovát abrakolta, az önkéntes éjjeliőrködés mellett a rókát is gondozta hozzáillő szorgalommal. – Egyie Vörös! – mert a gazda elnevezte Vörösnek, talán zászlaja iránti vonzalomból. – Mier nem eszüö, a rosseb az anyaádat! – Akkor ugrott a húsra, mikor az ember elment, s megnyugodtak a komondorok, akik annyira megunták az utálkozást, mintha már nem is lenne, közönyösen sétálgattak, mint régen, subájukba takarózva ledőltek szundítani, nyögtek, hortyogtak, s a róka együtt szundikált velük, és vékonyabban hortyogott. Aztán elmúlt a párzás ideje, a szabad nőstényeket is elhagyták a kanok. Ibolya mirigye sem működött fölöslegesen, csak undorító bűz maradt, egyedül Kityöri ment hozzá közel, s hazavitte szagát, mint a hullaszállítók. – Ien esztet nem csinyaállom. Mieg a Terusunk is aszonta, hobbüdös vagyok mint a dög, pedig a Terus asztaán büdös. – Haszonics eszébe jutott, hogy valami szagtalanítót használnak a nyári temetéskor, beszerezte, belerakta négy konzervdobozba, s a ketrec fölső sarkába köttette Kityörivel, mert ő a közelébe se ment, mit szólnának vendégei? Vörös magára maradt végképp, búskomoran lapított. – Emmegdöglik, Feri baátyaám. Eddig mieg csak evett, mer nem vuat ot a hús, de mast meg ot van.

– Kölyköket kell szerezni!

Özvegy Molnár Sándorné Pali fia első otthoni éjszakáján nehezen aludt el. A konyhában feküdtek. Épen maradt szobájuk rendetlen és hideg volt, az almától lépni sem lehetett, az ágyra hányt ruhák alól alig látszottak a takaró virágmintái, a két szekrény között zsírosbödön kéklett, az almaillat elkeveredett a dohos levegőben, melyet mégis a birsalma uralt. A kályhát ki kellett volna pucolni, benne maradt az egykori lakók, Tompáék hamuja, csikkek és mindenféle papírlabdacsok. – Jöhettél volna nappal. – Mégis jólesett így együtt, akár a forradalomból érkezett Sanyival ötvenhat decemberében. Most itt a másik szuszog, a félálom pillanatokra elfelejteti, melyik. – Sanyikám! – A sóhajtás visszahozta a kiesett emlékezetet. – Palikám! – Már Sanyi sose jön ide, csak a temetőbe gondolhat feléje. – Itthon marad, azt mondta, alkotószabadságon. Berendezem neki a szobát, hadd alkosson a professzor úr. Nem kell nekem segíteni, megvoltam eddig is. Öt éve nem volt ideje hazajönni. Öt éve? Szentséges Szűz Máriám! Öt éve volt a temetés. Meg kell a sparherdet csináltatni, még azt hinné, cigányputriban alkot egy kormos boszorkánnyal. A kendermagos nem tojik, holnap pörköltet főzök, azt szokta mondani, én csinálom a legjobb tyúkhúslevest. Bizony én! – Gondolatban beszélt, s megijedt, mikor meghallotta a hangját. Hallotta Pali is, úgy tett, mintha aludna, horkantott, pipázó hangokat hallatott. Éjfél után érezte anyja nyugalmas lélegzetéből, elnyomta már az álom. Fölkelt a hideg konyhakőre, bőröndjéhez indult lábujjhegyen, mezítláb, rátenyerelt a zár fedelére, hogy elnémítsa a csattanást, kivette az egyik rekeszbe különített altatót, kitapogatta a fadobozt, azt a mindenki elől titkolt kazettát a ruhák között. Hanyatt fekve nézett a sötétbe, a legfeketébb feketeség nehezült rá, félt a mélységes csöndből kirobbanó zajoktól, mintha járkálna valaki a padláson, pedig csak az egerek zörgették a diót, de aztán mégis ember közeledett a házhoz, ugattak a kutyák. – Ki nyirt meg?! – kiáltott Kityöri Ferkó, s vitte magával az ugatást, ahogy elcsoszogott Joóék előtt, énekelt kivehetetlenül. Molnár Pali karjait keresztbe rakta mellén, nem hánykolódott, ahogy albérletében egyedül, visszafogta nyögéseit, nem akart gondolni semmire, csak tudomásul vette a szúrós koromszagot, ezt a sötét csöndet meg az éjszaka hangjait. Mintha ebben a testhelyzetben maradna örökké.

Szokatlan későig világított Joó Mari ablaka. Kityöri nem győzte kivárni a villanyoltást, elkezdte a szerenádot. Eggy ablaknaál aájj meg cigaán, ummuzsikaájj, hossirgyon asz a sziep leán, ojjan legyen, mind esszerelmes könnyess vallomaás, csak csöndessen, ne hajja senki maás. Bármennyire ordított, most nem kapott hideg vizet a fejére. – Csak nem huatt meg az ien Marikaám?

Mária levelet írt Molnát Palinak. Be akarta fejezni az éjjel, ki tudja, meddig lesz itthon, hajnalban bedobja postaládájukba.

A temetés után azonnal elutaztál, pedig beszélni akartam veled… Mért nem engedtetek a koporsóhoz? Elöl álltatok anyáddal, aztán mikor mögétek szerettem volna menni, mert az a hely mindennek ellenére megilleti a feleséget, elém kerültek a barátok, egyre hátrébb szorítottak, már a fél falu elém tolakodott, senki se néz rám, mindenki hátat fordít. Emlékszel még a papra? Egy szál virágot se dobhattam utána, csak akkor mehettem hozzá, amikor otthagytátok. Azt hiszitek, én vagyok az oka, istenemre, én nem csaltam meg. Te nem ismered az öcsédet, ki se néztél a könyveidből, mit érdekelt, hogy kicsoda. Milyen az élet a hajón, s mit kell egy tengerészfeleségnek elviselni, meg hogy mennyire féltékeny volt. Értsd meg, Pali, mennyit szenvedtem a természetétől! Szerettük egymást, halálában is szeretem, senkim sincsen, ő most már láthatja az égből, mindent tud, végzem a munkámat, holtában sem csalom meg. Már megnyugodhat, ahogyan most élek, olyan voltam mindig. Nagyon szeretett, talán nem kellett volna annyira. Ment volna inkább a kurvákhoz, egyszer megkérdeztem, milyenek a bejrúti kurvák, pofon ütött, és elszégyelltem magamat, mert megsértettem, aki annyira szeret engem. Tudod is te, mennyire? Katonakorában hirtelen eltávozást kapott, nem várta meg a rendes vonatot, ami itt is megáll, jött a legelső gyorssal, tíz kilométert gyalogolt a hóviharban, meg is fagyhatott volna, de rohant, hogy minél előbb lásson. Megtennéd te valakiért? Van neked valakid? Boldog voltam még akkor is, ha azt mondtam, ne csináld többet, megfagyhattál volna, ne hülyéskedj! Pedig jólesett, mikor abban a jeges, havas köpenyben megölelt, és nem fáztam a hálóingben, és nem az anyja volt az első, hanem én, a menyasszonya. Azt mondta, fölvette egy szán, persze nem hittem el, inkább azt mondtam, burokban születtél, dehogy burokban, aki szerelmes, az mindig szerencsés, mondta. Akkor még nem gyanakodtam, hogy azok a hirtelen érkezések a féltékenység miatt voltak. Most megírom az igazat, csak nekem higgy! Anyádból a gyűlölet beszél. Előrebocsátom, nem haragszom anyádra, de ha legalább egyszer meghallgatott volna, talán elhinné, nem vagyok gyilkos kurva. Az pedig úgy volt, hogy Hárs doktor, a főnököm, bejön a tanácsadó szobába, és elkezd az elnök lányáról beszélni, mennyire egyedül van, senki se szereti a tantestületben, barátnő kellene neki, én értek az emberek nyelvén, ha nem is lennék a barátnője, látogassam meg néha, nagyon művelt, a férje keletnémet, de nem engedik vagy nem akar Magyarországon élni, az elnök lánya pedig nem szereti az ottani kosztot és egyáltalán, szóval igen egyedül él, és ne lepődjek meg, ha meghív az elnök. Egyik délben kopogtat, védőnő elvtársnő, hol szokott ebédelni? Mondtam, hozok hazulról. Mit szólna, ha most meghívnám? Nem kérettem magamat, megköszöntem, és beültem a kocsijába, útközben arról beszélt, hogy ő Kádár Jánossal rokonságban van, mert Kádár elvtárs egy Vas megyei gazdalegény törvénytelen fia, és apja bátyja éppen akkor katonáskodott Fiumében. Ha ismernéd a kertvárost, te is megjegyeznéd magadnak az elnökék villáját, addig nem voltam benne, mert én csak tanácsadásra járok a kismamákhoz, hogyan szoptassanak, fürösszenek meg minden, és az elnök lánya addig még nem volt terhes. Mikor az elvtárs bemutatott, eltűnt arcáról a kedvesség, talán azért, mert szégyellte, milyen csúnya a lánya, ő meg jóképű, derék férfi, sportosan öltözködik, éppen piros ballondzseki volt rajta, és valami nyugati márkájú kocsija van, acélkék, áramvonalas, nem olyan, mint Hárs doktoré, a Trabant. Az elnök lánya kancsal és lapátfogú, hálásan mosolygott, de vigyorgóvá torzították a fogai, és a kancsal szeme mintha fönn akadt volna. Szokott-e aperitifet? kérdezte az elnök, dehogy szoktam, és házibort? itt termett hátul a kertben, nem kértem azt se, erre mogorván azzal folytatta, van hideg almalé is. Cseresznyelevest tálalt föl a cigány cselédlány, akadozott a beszélgetés, a tanárnő magyar szakkört vezet, majd egyszer menjek el az iskolába, mert a gyerekek aranyosan szavalnak. A férjéről nem szólt, nem is kérdeztem, ettük a natúrszeletet petrezselymes újkrumplival, utána franciakrémes, kávé. A feleség olyan volt, mint egy vénasszony, az ura a korához képest fiatal dendi, méregetett, éreztem rajta, nem is a lányához kellek, hanem neki, ami ki is derült azon az átkozott napon, a Tünde tanárnő neve napján. Nem szaporítom a szót, hogy ott volt a járás krémje, pá!, köszöntek egymásnak a feleségek, aztán férjeik jól berúgtak a kártyázás alatt, vadásztörténeteket meséltek, kitalált és valódi szeretőikkel ugratták egymást távol az asszonyoktól, akik különhúzódtak, egymás szavába vágva mondták, ki vett új bútort, az áruház vezetője milyen szép ruhát rakott félre nekik, és azok a szegény férfiak mennyit dolgoznak. Mi meg ott maradtunk ketten az ebédlőasztalnál a Tündével, és nem volt mit beszélni. Egyszer csak odajött az elnök, megmutatná a házat, a kertet, érdekel-e? Köszönöm, érdekel, de inkább levegőzni akartam, kiszellőztetni magamból a füstöt, szóval, jólesett a csend, mert az asszonyoknak is kiabálni kellett a hahotázó, asztalcsapkodó férjeik miatt. Ha valamelyikhez jó lapok kerültek, fölbődült, trágár nótába kezdett. A feleségek ezt megszokhatták, és mintha ott se lettem volna. Észrevette az elnök, de nemcsak ezért hívott ki. Szép a házuk, dicsértem, belekerülhetett kétmillióba. Én ugye, ehhez nem értek. Kettőbe? Elvtársnő! Ötször annyiba, kérem szépen. Megmutatta a kertet, az út mellett oldalt nyíltak a rózsák, kis fenyők álltak a fűben, hátrébb kordonos szőlő. A kert végében zsúpos építmény, oldala nem volt, csak a tartóoszlopok, közöttük olyan hosszúszekér, amit annyira kiszélesítettek, hogy elférjen benne a pad kétoldalt meg a vastag deszkából csinált asztal. Miért nem itt tartják a Tünde neve napját? Ide csöndesebb társaságot szoktunk, mert a szomszédok, ugye, hát tetszik tudni. Mi a figyelem előterében állunk. Segíthetek? Átkarolta a derekamat, benyúlt a blúzom alá. Vagyok annyira okos, hogy mintha észre se vettem volna. Szembeült velem a szekéren, beszélt, beszélt, sajnáltatta magát, régóta szerelmes belém, el se tudja képzelni ezt a megtartóztatást ilyen fiatalon, a felesége az más, idősebb is nála, és semmi kedve hozzá, érdekházasság, a pártiskolán ismerkedtek össze, de ő még férfi, olyanok, mint egy tengerész házaspár, pedig egy házban élnek. Nem szóltam semmit. De értsem meg, mondjak igent. Késő van, haza kell mennem. Jó, akkor elvisz, de gondoljam meg! Gyorsan és szótlan vezetett, féltem, de nem kanyarodott le a dűlőútra. Megállítottam az elágazásnál, köszönöm, innen már gyalog megyek. Gondoljam meg! Elhajtott válaszom nélkül. Hidd el, Palikám, győztesnek éreztem magamat, mert ezek azt hiszik, mindent lehet. De nő vagyok, ha ismernéd a nőket, megértenéd, bocsáss meg, én még nem láttalak lánnyal, és ideje lenne megnősülnöd, akkor megértenéd, milyen jólesik nekik, ha tetszenek valakinek, akárkinek. Például egy egész szakasz katona füttyöget rám, kiabál mindenféle hülyeséget, de jó dudáid vannak satöbbi, örülök, elfordulok, elmennek, mint az elnök, és én tartogatom magamat az uramnak. Nem könnyű ilyen fiatalon, ebben igaza volt a pasasnak. Gyereket akartunk azután, ahogy a lakást megcsináltuk, majd elvisz magával egy hónapra, már voltam vele az Adrián, a Földközin, Görögben, Bejrútban, Alexandriában, de akkor még építkeztünk. A tenger fia lesz, mondta. Énekeltem az úton, az elnök autója már nem hallatszott, eszembe jutott, virágot szoktam szedni kislánykoromban, és odaraktam az Agyonlőtt Kereszthez, tudod, az a kereszt a Rókacsárda és a malmotok között a mező közepén, szedtem egy csokor pipacsot, mint az a régi Joó Marika. Aztán a levél az asztalon: Itthon voltam. Vissza kell mennem. Isten veled! Képzelheted, Pali! Fölébresztettem apámat, csak azt kérdezte Sanyi, hol vagyok? azt mondja, nem tudja, elrohant, be se csukta maga után az ajtót, anyátoknál kerestem, ő nem is látta, nem lehet igaz, itt a levele, erre azt kiabálta, mekkora kurva vagyok, nekem otthon a helyem, nem a Rókában, ahol pezsgőt isznak a cipőmből, tortakrémet nyalnak a hasamról meg minden, én leszek az oka, ha valamit csinál magával, mert nagy baj lesz ebből, az biztos, és azért nem ment hozzá, mert belebolondult, hogy megcsalom. Csak anyád meg én sejtettük, hogy valamit csinál magával. Mégis reménykedtem, azonnal levelet írtam, azt, amit most neked, vittem a postaládához, látta messziről Kityöri Ferkó, na aztán pletykálhatták, hogy éjjel járok haza. És hoffer Lajos találkozott Sanyival, szaladt a Róka felé, ne siess annyira, be vannak zárva. Másnap a boltos Irénke újságolta apámnak, náluk járt éjjel, az erdész Laci kint volt a területen, megkínálta, de csak ivott, és magára hagyta, mikor a kávét főzte neki, az öreg Jáger aludt. Még jobban gyanakodtam, mert az erdész Laci a te barátod volt, ő csak veled együtt szokott az erdész Lacival lenni, Pali! Akkor mért ment oda, ha még az anyátoknál se volt? Az arzén miatt, amit madártöméshez használ az öreg. Megkereste az arzént, amikor a boltos Irénke a konyhában főzte a kávét. Így lehetett, mert a vizsgálat kimutatta. Remeg a kezem. Azt a borzalmat nem tudom leírni, azonosítanom kellett aratáskor, a halál pedig június első vasárnapjára virradóra állt be. Széthordták a rókák, borzalmas, ott a Pénzes-tagban a búzatábla közepén csak a csontjai meg a ruhái maradtak, meg a tengerészsapka. Most a fényképére nézek, mennyire hasonlítotok! Tegnap a buszon vettem észre, eddig nem is jutott eszembe. Múlt az idő, vártam a táviratot, ahelyett megjelent két ember, nem jelentkezett a hajón, se a központban. Megbolondult egy matróz, azt kísérte Fiuméból, és kapott két napot. Most élne, ha értesít. De nem. Azt szokta mondani, legnagyobb öröm a meglepetés, és én örültem mindig, hidd el, azt is elfelejtettem, hogy féltékenységből teszi. És pontosan akkor, egyetlenegyszer nem talált. Hát ki az öcséd gyilkosa? Mondd meg az anyósomnak, én nem tehetek semmiről. Elbújik előlem, azért írok neked. Mindennap várt a kapuban, végre itthon vagy, mondd el neki, amit leírtam, mert ez a színtiszta igazság, Palikám! Segítsél, kérlek! Ne tegyétek velem! Jó lenne találkozni, keress, ha tovább maradsz! Csókollak: Mari.

 

A csókollakot át akarta húzni, de a javítás gyanúsabb, kilenc betű a szeretlek is, sógornőd, toldotta meg nevét, Csókollak: Mari sógornőd. Így jó, így csak rokoni kapcsolat. Eloltotta a villanyt, alvatlan érte a korai óracsörgés.

Késő éjjel Molnár Pali nem kapcsolhatta föl a villanyt, anyja nyugodtan aludt, másik oldalára fordult a matatástól, a téli, magas szárú cipő csosszanására fölsóhajtott, amikor fia belebotlott a székbe, fölült. – Mit csinálsz? – Aludjon! Klozetra megyek. – Itt az ágy alatt a serbli. – Még hogy abba az anyja előtt, de már a bejárati ajtónál a jeges sötétben széthúzta nagykabátja alját. Meztelen lábszárát borotválta a hideg. Méltatlan öltözetében maga előtt is szégyellte magát, kabátja térdig ért nadrágtalan, a cipőfűzők kötetlen lógtak széjjel, és rájuk taposott. S ez így történhet minden éjjel, talán a távoli budit is használnia kell azon a seggfagyasztó ülőkén. Négy óráig szokott hatni az altató, s már kelletlen is vizel, azután lenyeli a második pirulát, s most, mert úgysincs értelme korán kelni a kihűlt konyhában, aludni szeretne, mikorra bemelegszik, hát segítse hozzá a pálinka is, ami ott van a kamrában valahol, este onnan kapott. A miákoló ajtón oldalvást lopakodott be, húzogatta az üvegek dugóit, beleszagolt az ecetbe, olajba, petróleumba, míg megfacsarta orrát a cseresznyemag keserűsége. Ez a mosófazékban párolt, lavór vízzel hűtött, belül háromlábú állványra helyezett tálba kicsapódott zagyvalék, mely azért mégiscsak pálinka volt, ha gyönge is, cseresznyemag és víz ízének keveréke, egyszeri főzet, készítői, az asszonyok így szeretik, ha isszák egyáltalán.

Tíz órakor ébresztette anyja. – Kész a szobád. Befűtöttem. Kelj föl! Kipakolhatsz. – Letakarította a friss kenyér lisztmázát bekecséről, mert már „Meggyütt a kenyier”, ő meg a boltból, ahol megszokta, csak akkor beszél, ha kérdezik, és a fiáról nem kérdezte senki, mintha nem is tudnák, hogy hazajött. Még Kityöri Ferkó sem? Csak a Joó Mari?! Együtt utaztak, együtt mentek az utcán, de az a dög még akkor sem áll szóba senkivel, ha olyan fontosat tud, hogy a Molnár Pali megjött. Büszkesége lehet a falunak a régen látott professzor úr. Láthatták volna nagy bőröndjeit, hát nemcsak úgy látogatóba, vagy azt hiszik, üresek, majd aztán én teletömöm disznóöléskor. Hogyhogy nem vette észre senki, mikor minden lépésről meg lehet ismerni, ki kicsoda, meg arról is, hogy melyik házba megy be. Meddig marad? Nem kell azt mindjárt megkérdezni, de most ez a levél a postaládában meg itt a zsebben! Molnár Pál, csak Molnár Pál és semmi feladó, se bélyeg. Ez annak a büdös kurvának az írása, az majd megkérdezi.

– Meddig maradsz, fiam?

– Nem tudom még.

– Olyan sokáig tart az alkotószabadság?

– Addig, amíg föl nem találom…

– Nem az egyetemen szoksz te föltalálni?

– Ez olyan titkos, hogy csak egyedül szabad föltalálni, mindentől messze, mondjuk, a legközelebbi hozzátartozónál, de csak falun, és nem mindegy, hogy milyen falun.

– Én aztán senkinek se szólok. Nekem aztán elmondhatod. Vagy ne is mondd, csak légy itthon sokáig!

– A hangtalan robbantást kell föltalálni.

– És csak robbogattok, és nem hallja meg senki?

– Bizony. Robbantják a bazaltot, de csak az omlás hallatszik közelről, most meg még maga is tudja, na, megint robbantottak.

– Akkor majd a Joóék háza is úgy dűl össze, mint egy nagy ponyvasátor.

– Csak valamivel zajosabban.

– Aztán a Rókacsárda, az a piszkos bűnbarlang, rá a Haszonicsra, elpusztul apád gyilkosával együtt, rá a Joó Marira, mert ha az a cafat nincs itthon a sötétben, akkor csak ott van.

– Bemegyek a szobába.

Nemsokára üvegkoccanás hallatszott, s valami olyan, mint a csikócsengő. A konyhában elcsöndesedtek az edények, a padláson folytatta a zajt a kukoricamorzsoló. Molnárné egyik kezével tekerte, s Joó Mari levelét olvasta a másikából, nehezék nélkül ugrált a cső a kis garatban, nem fogta be a szöges vaspofa.

A munkaidő és a bevásárlás után a járdára hordott sarat kerülgette Joó Mária a buszállomás felé. Ez a cikcakkolás meg a tömött szatyor a kezében nem illett rókaprém kucsmájához, rókaprém gallérjához, magas sarkú, valódi bőrcsizmájához, méltóságos tartásához, ahhoz, akit annyian ismernek a helybeliek közül, s annyira megszokták, észre se vették, hogy védőnőjük meg ehhez a koszlott utcához nem illik. De már az a külföldi kocsi, melynek színe az ezüstfenyőkre emlékeztet, irigy feltűnést keltett, s meglepődést, mert lassított az asszony mellett olyan halkan, hogy az csak akkor vette észre, mikor kiszólt belőle az úr.

– Sprehen zi dájcs?

– Nejn.

– Hát spik inglis?

– Nem.

Talán valamelyik utca iránt akar érdeklődni, majd elmutogatja neki, s ekkor megszólal magyarul.

– Én is a Róka felé megyek, szívesen elviszem.

A férfi szakállas volt, napszemüveget viselt a borús tél végi időben. Honnan tudja ez az idegen, hová utazik? Zavartan állt, tétován nézte, mert hangja, s ahogy egyenes testtartásban ül, s úgy fordítja felé a fejét, emlékeztet valakire.

– Nem kell ijedni! Svédenben igen természetes. Az autóstop meg van szokva, asszonyom. Joó Mária. Nem?

– Igen.

Annyira elcsodálkozott, annyira elfeledkezett magáról, egyszerre azt vette észre, rácsukódik az ajtó, elsuhannak a buszállomásnál, a vasút mellett szállnak a műúton, s szétárad a legfinomabb parfüm, az ismerős Florenc, hátul orgona szól, a volánt hanyagul tartó ujjon szentkoronás aranygyűrű.

– Nem is érdekli, hunnan tudom a nevit? Láthatta a kocsimat az elnök úr villája előtt, vagy mégsem? Maga arra biciglizett, megkérdeztem az elnök úrtól: ki ez a gyönyörű nő? Slussz. De még valami, ha érdekelni teccik…

Nem hagyta egy teherautó előzni. Mozdulatlan katonák bámultak rájuk, nem integettek, nem röhögtek, nem kiabáltak.

– Rohadt ruszkik, baszd az anyád. Bocs! Lássa, milyen erős az emberben az emlékezet? Hét nyelven beszélek, de ilyenkor csak magyarul tudok, na meg oroszul, joppajumaty. Rohadt ruszki, joppajumaty! Nevem Krisztián Krisztianzon, máj ném. Azaz, kedves Marija, Kovács, vagyis Kalman Kovacs. Erre föl megkérdezheti, mit kerestem annál a komcsi elnök úrnál? Hát üzlet, kérem alássan. Üzletem Rókacsárda, a híres betyárcsárda, mind nevezetesség, áj lav old sztori. Ez a rohadt nem tartja be az utat, a picsába! Lássa, milyen hogyishívjákot kaptam Magyarországból? Nem bírom levetkőzni a komonizmust. De akkor mér gyüvök ide? Hát mer az üzlet. Ne haraguggyon! Most megelőzlek, nesze! Ígérem, moderálok. Szóval élvonalba teszem a naccsádék csárdáját, a Haszonicsét. Most menek tárgyalásra, nem jól így mondani, ez is emlékezet. Szóval, most megyek üzletkötni. Akarja a színdarabot. Hogyan csinál üzletet a kapitalista a komonistával, megláthassa.

Joó Mari számolta, hány jegenye van még az elágazásig.

– Lassíthatna. Kiszállok nemsokára.

– Nemcsak a színdarabra hívom. Legyek őszinte? Magácskával, a volt tulajdonos lányával, kébzelje, mennyire sanzos leszek.

– Álljunk meg!

– Ígérhetem, hogy visszakapják eccer. Üzletfelek leszünk.

– Jó – pattant ki az ajkán. – Gyerünk! Hadd lássam, mire megy a játék. Sőt, tegyen úgy, kedves Krisztián, mintha a vőlegényem lenne. – S kacagott, mint gyerekkora óta sohasem, kimelegedett, a férfi fejére húzta a rókaprém kucsmát, lecsavarta az ablakot, kihajolt, lobogtatta a szél a haját, nevetett, mint még sohasem. – Ilyent még sohase… – kiáltolta a leelőzött autók a surranásába. Behunyta szemét, s nem látta, amint ez a pasas gyöngysorszép fogsorát nézi szemüveg nélkül a visszapillantó tükörből, nem látta az elmosolyodó rókaszemet.

Molnár Pál ruhásbőröndjéből kezdte a pakolást, azt tartotta legfontosabbnak, hogy beöltözzön kutató vegyésznek fehér köpenybe, fehér nadrágba, fehér zokniba, fehér vásznú fapapucsba. – Bohóc! – és szomorúan vigyorgott a toalett-tükörbe. Kinyitotta a díványon másik bőröndjét, s benne a laboratórium eszköztára, mint mikor anyja utazáshoz rendezi a tojást, a tárgyak egyenként papírba tekerve, s köztük szoros tömítés. Letekerte a lombikról a selyempapírt, aztán a porcelánmozsárról, a kémcsövekről, a kisebb-nagyobb üveg- és porcelántégelyekről. Volt még ott patikamérleg, petrofor és merülőforraló. Lassan az ebédlőasztalon sorakozott a bőrönd minden darabja. Kiürítette az éjjeliszekrényt. A felső részben, melynek üvege alatt megvadult lovak vágtattak ekhós szekérrel a miniatűr textilképen, régi leveleket talált. A halaványzöld, kifakult peremű tábori levelezőlapon: „Édes jó Mariskám! Drága Pali és Sanyika! Amint otthonról értesültem, már szépen gyógyul a Bözsink. – Anyuka nővére. Mindig veszekednek. Ő a legfontosabb? – Kérem a jó Istent, minél hamarabb teljes egészségben lehessen a család körében. Géza sógornak kinevezéséhez – Minek neveznek ki egy hentest? – gratulálok. Mindig rátok gondolok a messzi idegenből. – 1941. augusztus 27-én. Ukrajnából! Apátok, Sándorod. Hivatalos feljegyzések; M. kir. kassai VIII. honvéd hadtest-parancsnokság géptávíró központja. Ellenőrizte Takáts szds.” Akkora boríték akadt a kezébe, akár egy nagyobb postabélyeg. „Nagyságos Dr. Halász Ferencné úrasszony Budapest Zugligeti út 43.” Belül kártyácska: „Tiszteletteljes kézcsókkal Sanyi”. – Azannyát! Tompa Sándor párttitkár elvtárs! – Ahogy olvasgatta a zöld, sárga, hártyapapiros, aranyozott szélű leveleket, egyre valószínűtlenebb lett az egész. „942 április 6 Kedves Bözsikém! Igen régen akarok már írni, de a sok baj miatt mindig maradt Én már körülbelül (1 hónapja) nagyon szédülök s járom az orvosokat s azok küldenek ide oda több féle vizsgálat mi ilyenkor így szokott lenni a szívem rossz Nem elég az én bajom most meg Lukácsi nagymama megindított valami pletykát szegény Babi annak is éppen elég Tudod Bözsikém Babika ha elküldi a cselédeket ő szeretettel veszi magához s egyik ezt mondja a másik azt ő pedig alapossan tesz hozzá mivel szegény fiatal asszonynak sok sok kellemetlenséget okoz Nem hittem volna hogy valaki az ember szemében jó a háta mögött meg csak rossz akarat Babi augusztusban várja az új babát Hogyan vagytok? Igen sokat gondolok rátok ugye nehéz az élelembeszerzés ott is Bözsikém te hogy nézel ki nem maradt semmi baj a betegséged után?” Levelezőlap. Ára 10 fillér. A koronás címert félig eltakarja a repülni készülő turul. „Drága jó Nagyságos Asszonyom! A levelet megkaptam igen szépen köszönöm. Lehet, hogy a jegyekre itthon már nem lesz szükségünk. Csak mikor bejelentettem magam, akkor kérték. A Hánci még nincs itthon, de várom már minden nap. Biztosan elmegy a Vargáékhoz mielőtt haza jön, ha sikerül neki leszerelni. Nagyon félek, amilyen szerencsénk van nekünk, könnyen sikerülhet. Biztossan számít a visszamenésre. Mert ha sikerül a Háncinak haza jönni egy pár nap után visszamegyünk Pestre. Én nem járok a gyárba. Mert most nincs szezon. A Lámnénak fia van, a múlt héten kedden született. Várják már haza talán holnap érkezik. A Hirsné férje a múlt héten bekerült a hajóra. Hogy tetszik lenni? Kezeit csókolja Lizi.” – Kik ezek? Rossz érzése támadt, inni kellett rá. Benyitott a konyhába, de a pörkölt, a nokedli, a húsleves félretolva hűlt a platni szélén. A kamrában nagyot húzott a pálinkásüvegből, kettő van még tele és öt liter a demizsonban. Úgy kerülhettek ide ezek a levelek, akárcsak ő, mint a robbanáskutató, egyik sem valóságos. Talán még a tábori levelezőlap is másoknak szól az ő nevükre, és nem volt katona az apja, emlékeznie kellene rá, és egy molnárnak a háborúban is a malomban a helye, civil hadtápos a Hajagos partján. Megszámolt öt kortyot, s kettőt rá. És miért nem találja az övéit, aki egyedül levelezett a családban, jó lenne tudni, miket firkált. Küldjenek pénzt meg csomagot? Tele lehettek dicsekvéssel. Majdnem elhúzták latinból, ő meg itthon tette magát Ciceróval, ott a malomban, annak a szerencsétlen Sanyinak. A Joó Mari milyen szép! Mert özvegy? Furcsa özvegy. Kinek olyan csinos? Valamit titkol. Mennyi levele van másoknak! Az éjjeliszekrény alján apja, öccse ünnepi cipői felett az anyja félcipője. Ezektől a lábbeliktől állt helyre a világ rendje, s ezt a szobát sem képzeli már, szekrények, ágyak, tükör, Krisztus az Olajfák hegyén, cserépkályha, ebédlőasztal. Azon hagyja a patikamérleget, a lombikot. Pálinkafőzőt kellene szerkeszteni, jó kis rézcsöves üstöt! A porcelánmozsár és a tégelyek helye a tükör alatti polc lesz. Jelek mindegyiken zöld, kék, piros, sárga, fekete betűkkel; Cl, H₂O, P, Fe, CO₂.

– Jónapot adjonisten! – Molnárné megállt a folyosón.

– Te vagy, Mariska? Eljöttél.

– El.

– Ki van itt? – jajdult a szobában az öregasszony.

– Senki. Feküdjön! Egy hete agyvérzést kapott.

– Mondják.

– Valamit mondani akarsz?

– Igen. Mi lesz az ebéd?

– Nem kell ahhoz a fazékba nézni.

– Káposzta.

– Ki van itt? Van itt valaki?

– Megbénult a jobb fele.

– Béla! Itt lenni köll valakinek. Gyertek be, Béla! Ezek se törődnek velem.

– Nem haragszom. Azért jöttem, mert nem haragszom. Éhesek a disznaid.

– Dehogy. Csak mindig sivítozik.

– Mint a mienk is. A Flóri hallja?

– Egész nap a sparherdnél gunnyaszt. Ülj le, Mariska!

– Béla! Vigyél ki, Béla!

– Még szerencse, hogy a spájzból vécét csináltunk.

– Bizony, az istenáldás.

– Addig csak ülj le!

– Siess már, Béla! A Gazsiné van itt?

– Az. Cipelem a rossz szívemmel. Evvel a pészmékerrel, itt, e! Gyöngül az elem.

– A menyem jól van?

– Várjál, mert még alápisál.

– Csak azért jöttem, hogy nem haragszom a Marikára. Bolond voltam, aszondom. Megyek is. Áldjon az Isten, Béla! Talán megérti.

– Biztos megérti. Maradhatnál, Mariska!

– Itthon a Pali. Mondta a menyem?

– Azt mondta, végre megjött.

– Hát bizony megjött. Még a Pali se tudja, meddig. Addig, amíg föl nem találja azt az izét, de ne szólj senkinek róla!

– Én aztán nem. Legyél nyugodtan.

– Majd egyszer úgyis átjön.

– Szívesen látjuk.

– Én meg pörköltet főztem meg húslevest, azt mondja, én csinálom legjobban a világon. Persze, a pesti koszt ott az egyetemen… Na, Isten áldjon!

– Téged is.

– Béla! Mért nem jön be a Gazsiné? Valami baj van?

Kityöri Ferkó kiabál Molnárné után, kacsafutással erőlködik feléje. – Mariska nieni, hajja-e, vaárgyon! Vaágok ekkis faát. – Ne siess annyira! Nem kell!

– Asztat akarom mondanyi, nem hallotta? Ien maá a buatos Irenkienek is montam. Füötaámatt a Tompa Elemier, ot vuat a Ruakaába tennap, ies aszongya a Haszonics Feri baátyaám, hommajd mindenkit megöl. Maga nem fiel? Mindenki fiel abbisztos, mieg a Feri baátyaám is, nem lessz pardony, aszonta. Tuggya a rosseb, hottaámatt füő Amerikaába, mert csak Amerikaába lehet füötaámannyi, aszongyaák.

A csaposlány, Stolárik Vera jól tudta, miért mászkál a konyhából a söntésbe, onnan az útig és vissza olyan izgatottan a főnök. – Nyugalom, főnök! – Nem vagyok ideges. – Haszonics leült, de csak a csizmája nyugodott meg, ujjával dobolt az asztalon, eltolta a hamutartót, és visszahúzta, s lenyomta, mint valami zsákmányt, izgett-mozgott a széken, kilesett az ablakon. A lány két könyökkel dülleszkedett olyan kívánatos pózban, hogy bár alsótestét elfödte a pult, mindenki szétvetett combjára gondolhatott volna. Tenyerébe szorította az állát, haja sátorosan előreomlott, messziről szívta a cigarettát.

– Megjött. Csárdánk cégére van a fején. Azannyát! Micsoda kocsi, kérem szépen! Itt van a svéd! Egy nővel. Az istenit! A Joó Marival. – S szaladt eléjük. Stolárik Vera kuncogott, amikor a szokásos terjengősséggel kezet fog, int befelé, de azt nem hallotta bentről, mit mond annak a Joó Marinak nevezett nőnek, akin a főnök annyira elcsodálkozott, azt mondta, miután a külföldi bemutatta, örvendek, nagyságos asszonyom.

– Ez itt a Rókacsárda, kérem szépen, ez itt egy betyártanya. Cégérünk reklámja az élő róka, azonnal megmutatom, a szaga meg van oldva, ne tessék megijedni, fáradjunk a rókához, tessék csak. Vau-vau-vau! Ugatni kell neki, hogy fölébredjen, de majd megoldjuk, ezek a komondorok annyira megszokták, mint egy testvérkéjüket. Ön is úgy gondolja, hogy a csárdák leghűségesebb állata a komondor? Tetszik látni a Vöröst, Vörös a neve, mert vörös, mint a róka. Zöldre van dekorálva a rács, itt aztán jó ennek a kis büdösnek. – Az állat fölijedt, és összezsugorodott a sarokban.

– Föl kellene hizlalni, Haszonics úr.

– Már tervezzük a megoldást, mert őszinte leszek, nem valami jó az étvágya, a szakemberek szerint, azok csak tudják, kérem szépen, a rab rókák búskomorak, mint minden rab, tetszik tudni, ezért természetes módon étvágyuk nagyon lecsökken. Párt, nem pártot, hehehe, ugye, szerzünk be neki, sőt fiakat is, mire a turistaforgalom beindul, mert csak májusban lehet rókafiakat a lyukból előhalászni. Most veszem észre a nagyságos asszony kucsmáját, egy pillanatra, Mari, de kérem szépen, nagyságos asszonyom. Vörös, ne! Vörös. Meg se mozdul, hát persze, ravasz ez, kérem, egy élő róka meg egy kucsma, azért micsoda különbség, ugyebár. De majd megérkezik az etetője, akkor, mikor portyázni indulna a Vörös, mert akkor eteti, hogy eszébe jusson a finom baromfi. Akkor majd eszikél, kérem szépen. Haladjunk tovább, Krisztenzen úr!

– Krisztianson.

– A vécéket nem mutatom. Ígérem, minden tiszta lesz. Az ott a nőké, a másik a férfiaké. És hogy el ne felejtsem, rendelkezünk még három vendégszobával. A helybeliek használták eddig, vagyis dehogy…

– Mert a helybeliek hazamennek.

– Családszerető népek a mi lakosságunk, de ha valaki mégis elfáradna, példának okáért az elnök elvtárs, elvtárs, ugye nálunk ez a divat, szóval az elnök, példának okáért, nyugodtan töltheti éjszakáját a vendégszobákban meg példának okáért, kérem szépen, a vadászok. Ez lesz a különtermünk. Így ni! Hátulról közelítjük a külön bejáratot, parancsoljon! – Kitárta az ajtót, és Joó Mari elé állt. – Negyven teríték. Itt laktak a régi lakók. Le volt robbanva, mikor beköltöztünk a nejemmel, mi csináltunk belőle lakájosat, de aztán föláldoztuk különteremnek.

A fehér abroszokon bordó szalvétás üvegek, a vázákban viaszos rózsa méterenként, középen sorban, mellettük ugyanannyi gyertya, szabályosan elrendezett evőeszközök, herendi porcelán és ajkai kristálypohár, kifőzött trófeák márványlanak a falon, az agancsok megegyeznek a székek nyersbarna árnyalataival, alattuk az őzeké, porcelánfinomsággal viselik döfésre meredő csontvilláikat.

– Sok kedves történet színhelye ez a különterem, kérem szépen. Példának okáért a múltkoriban, Bátori István, a magánjuhász, ősi ihász família, akinek dédapja Savanyú Jóskával, a mi betyárunkkal is együtt küzdött, szóval, ez a Bátori István, akinek van legalább kettő, azaz kettőszáz birkája, majd ilyen kimerítően fogom kalauzolni Krisztenzen úr turistaforgalmát, na szóval olyan erős ez a Bátori, hogy nyolcvankilós kost lábánál fogva, természetesen élve kinyom a feje fölé, hát mit tesz isten, csalja a felesége, rengeteg pénze van, bejött ide a vadászvacsorába, még akkor a Róka Rudi bandáját nem szoktuk behívni a nyilvánosságból, bejön a cigányokkal, elhúzatja a nótáját, a bőgős vonójában is százas, kérem szépen, leakasztja az egyik agancsot, pontosan azt ott, és csak úgy ropja. Meg van csalva, pedig az olaszoknak szállít. – Haszonics képzeletében nemcsak ezt a kapitalistát kápráztatta el, hanem minden kapitalistát, akiket majd ő hoz, s élménydús kiszolgálásában részesülnek a különteremben. – Majdnem elfelejtettem, van itt ez a csaposlány, akit utoljára fogok bemutatni, alig tudott kiszabadulni a juhász markából, csak az elnök elvtárs segítségével.

Joó Mari csak állt és nézte, hol szokott a falu szerint éjszakázni. Mellette, mint díszőr, Illés Zoli, a pincér, Gizus törvénytelen fia. – Csókolom! – súgta maga elé. – Hogy vagy, Zolika? – Köszönöm, jól vagyok.

– Telefon van?

– Még nincsen, sajna, de ne keseredjünk el, az iskátuláját!

– A betyároknak se volt.

– Szent és igaz. Ez az élethű, kérem szépen.

– Villany se volt.

– Sajnálatos módon mihozzánk bevezették, de ha a Krisztenzen úrnak jobb lenne a gyertya, petrólámpa, az is meglehet, kérem szépen.

– Kidobnák a hűtőt?

– A frizsidert? Miért ne? Fölújítjuk a jégvermet, de kérem szépen, most ott tároljuk hűlt helyén a fűtőolajat, akkor majd tároljuk máshol, igaz? Befagy a Hajagos, de inkább a tó, ahol a gyilkosság történt, egy Tompa Elemér nevezetű, falunk szülötte… Meglepetés lesz, mindenki elgondolkodhat rajta, amikor meg tetszik látni.

– Nem mindig elégséges ez a kitűnő holl.

– Persze, nem mindig elégséges, de kérem szépen. Jöhetnek, ahányan akarnak. Ez pedig a nagyterem, ez a valódi, itt ivott Savanyú, ott a képe, ez az utolsó előtti, egy helybeli festőművész munkája. Ebbe a mestergerendába vágta a fokost, ennél a búboskemencénél melegedett, ha nem hált Tolvaj Katóval, ivott, de ki is szórta ám a pandúrokat, a fűzfán fütyülőjét azoknak a gazbitang pandúroknak! Én is aszondom. Marika, te meg elmondanád, milyen állapotok dúltak itt a felszabadulás, a ruszkik után, az anyjuk istenit, hehehe!

– Rosszak – mondta a pincérfiú mellől, aki szalvétáját markolászva kísérte.

– Tetszik érteni? Rosszak. Ezek meg a betyárpajtások képe. És itt látható korunk híres gyilkosa, a szocialista rabló! Áldozata egy magyar suszter, két svájci rendőr, rengeteg árva. Fölakasztották. Van Svájcban halálos ítélet? Kötél vagy ilyesmi. Ez meg a komplett cigányzenekar, kérem szépen. Ez csak egy kitömött róka. Tovább a söntés. Most készítjük a kármentőjét. Ez pedig Stolárik Veronika, kérem szépen. Kartársnő! Mutatkozzon be, legyen szíves! Vegye magának vendégünket! Bor, sör, pálinka? Jó magyarost? – végigcsengettyűzött a sörhabtolóval a poharakon. –  Emlékei egészségére! Most pedig, miután megismert bennünket, szeretném meghívni egy kis mintavételre. Marika! Emlékszel még a Gizusra? Még mindig jól tartja magát ott a konyhában, ennek a felszolgálónknak az anyja, mutatkozz be, fiam!

– Joó Mária lesz a helybeli képviselőm.

– Szolgálatára. Tessék előre, tessék, Mária! Itthon vagyunk!

Amikor befejezték a mintavételt, a külföldi magyar azonnal készülődött. Haszonics meghívta a zártkörű farsangi bálba, az autóig kísérte őket. – Ilyen szép kocsit láttam a minap. A Volvo az egy márkája ennek a meseautónak? – Igen, a Volvo az egy márka. Mehetünk, Marika? – Hát, elvihet az útelágazásig.

Az autó lámpái sokáig piroslottak a sötétben.

Haszonics fölkiáltott. – Az aranya annyáját, Zoli! Gyerünk a sarkantyúval! Nyergeld a Bandit!