Újesztendei várakozás
Megkönnyebbült lélekkel fogadom |
a naptári öregkort, ezt
is megértem |
annyi kétség, baljóslat ellenére, |
már nem fújom
Szilveszter éjjelén, |
révült ördögűző, a papírtrombitát, |
ám azt se
firtatom, hogyan s mitől |
vészeltem át az önpusztító időt, |
a heveny és
idült bajokat, s miféle |
hajlam, kedvező csillagok következtében. |
|
Szibériai temetőben találkoztam |
ennyi
korai halálra utaló adattal, |
túljutottam a dátumokon, ahogy |
a
toroklobos aggastyán Babitsot |
olvasgatva nyúltam a könyvespolcra, |
s
nemcsak évekre, hónapra, napra is |
kiszámoltam, melyikünk mennyit élt, |
közben különleges, sajnálattal vegyes |
elégültség fogott el, ha már őt is
túléltem. |
|
Nem tartom számon, mit írtak a
költők |
öreg korukban, miféle cseleket |
aszaltak a különbéke
érdekében, |
nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó |
mesehős,
nem leplezem félelmemet iróniával, |
tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl, |
s lopakodik, alattomban terjeszkedik, |
lefoglal magának annyit, ahány
kiló |
vagyok meztelenűl és éhgyomorral. |
|
Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja |
utolsó
lobbanással rettenetes sötétben, |
egyszerre az leszek, amihez nincs közöm, |
akár kihúzott, aláejtett fogamhoz, |
mert csak a képzelet emléke múlhatatlan, |
melyet véletlen hajó usztat fedélzetén |
oda, hol minden parttalan,
lélekszerű, |
mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan, |
hangtalan és
visszfénytelen a teljes napsütésben. |
|
|
|