Földalattin a Nyugati után

Újpest felé az utasok megvénülnek, arcuk kilátástalan ablakban tükröződik, idegenek, bár ismerősek valahonnan, mint ez a nő, a piactéren szállt be, majdnem kihúzzák sovány testét a kabátjából a zöldségfarkú bevásárló szatyrok, mintha mások öltözetét viselné, talán észrevett, talán én se akartam, hogy rámköszönjön, így feszengtünk a képzelt közönyben, mint az elvált házastársak. Idegenek, bár ismerősek valahonnan ott, azok is, mintha semmi se történt volna, földön át égből szálltak be menet közben, fehér vászonnadrágban, virágos blúzban, s akik e gyönge pincevilágításban állunk, nem tudjuk mire vélni lényegük sugárzását, inkább félrehúzódunk, ha lenne félre, feketén feketéhez préselődünk, és várunk állomásunk fényözönére, közben más karóráján nézzük saját időnket. Rég túl vagyunk a hatvanas évek végén, akkor még ez az alagut meg sem épült, de ezek ilyen aprósággal nem törődnek, mintha még most is házimuriba utaznának, előre isznak, vetkőznek, ölelkeznek szövetek, húsok tömegén áthatolva, s akik lemondtunk életünkért az ifjuságról, félve keressük arcunk egykori mását ábrázatukban, azt a könnyelmű szabadságot, melyet elvesztegettünk kedvességünkkel együtt.