Menyegző a magasban

A lakodalmi fényképek közül leginkább azt a felvételt szeretem, amelyik a kórus alól induló jegyeseket mutatja, mindenki feléjük fordul, csak a karzaton álló helybeli asszony tekint előre, ez a véletlen vendég a bizonyság, hogy a városi násznép valóban egy vidéki kápolnában vett részt az esküvőn, bár inkább bazilikához illenek a méltóságos öltönyök, s a női kalapok hatalmas orchideái. Szokatlan esemény különös résztvevője, hiszen ilyen még nem fordult elő, mióta Árpádházi Boldog Margit nevében fölépítették, a fagy s a jégverés elhárítása végett, ezt a derűs nyárszínre meszelt hajlékot, megtartották a búcsut, mustszagban a miséket, aztán már csak a száraz oltárvirágok, és a szüreti mulatság, pinceszer, s a mindenkori úri dáridók verték föl a borok csendjét érlelő nyugalmat. Tűnhet ez a menyegző eképpen passziónak, mégis valami gyönyörű sugallat hatására, nemcsak egymásnak esküdtek örök hűséget, elődeiknek is, akik a környék temetőiben föllelhetők, ahogyan az utódok a világ bármely pontján, míg a tanúhegy körül annyi távoli rokon rejtőzik észrevétlen, s nemcsak emlékezetükkel róják le tartozásukat, testükkel is otthon számolnak el a földnek a piroscserepű opálos láthatárban. Ha készült volna felvétel a nászmenetről, néhány szőlőművest látnánk megörökítve, kapára támaszkodva néznének engem is, amint zihálva kaptatok fölfelé, léptenként emelkedőben, azúrt izzadva, leszakadva és megelőzve, hozzátartozók nélkül, látszólag egyedül, pedig társaim voltak, csak őket már nem lehet fotografálni, megsárgult, csipkés fényképről érkeztek, azt hitték, aranylakodalomba hivatalosak.   Első változat Csupán az történt, hogy a nászmenetben úgy találtam magam, akár egy odatévedt, akinek véletlen arra visz útja, hegymagasban, fönt, valami elkülönülő igyekezettel, két raj között eléggé elhagyottan kaptattam, pedig csak annyival indultam később, amennyivel előbb a többieknél, látszatra hozzájuk tartozom, gondolhatták, s ha mégsem velük együtt, mi keresnivalóm köztük? de nem kérdezte senki. Árnyékom fölperzselte oldalt a füves partot, szívem-lélegzetem hajszolta az erős nap, fekete ünneplőben másztam, kioldhatatlan nyakkendő-szoritásban, torkig begombolt ingben, ahogy másnak is viselnie kellett a májusi dél következményeit, és mégis, ha beleszédül, társába kapaszkodhat, de az én rosszullétem nemcsak rám tartozik, restellnivaló mulasztás hiányoznom az első padban fönntartott helyemről. Elvártam némi figyelmet, bár a vétlen álszerepben kéjelegtem is valamelyest, mégsem kellett volna magamra hagyni engem, mégis csak én volnék a menyasszony édesapja, s ilyenkor kényesebb, sérülékeny a lélek, temetéssel vegyes, örömben özvegysége előlegével, megértő szóra vágyik, bezzeg, ha ismernének, nyájasan, tisztelettel… talán a közelemben valaki észrevette, föltartott fejem milyen gyakran fordítom hátra. Mintha valami különös lenne mögötte, de azt már nem tudhatták, oda tekint, ahonnan valaha kiskorában annyira ide vágyott a sárga kápolnához, hogy messziről lenézzen hazájára, amint a ligetesből kisejlik, akár a viaszgyertya, elszálló fehér lánggal, ott kezdődik most éppen az emlék föláldozása, s képzelt jövő együttes felejtésben, miként a zöld hegyoldal feloldódik a kékben rejtőzködő, eloltott nappali csillagokkal.   Második változat Nem adatott idő a végiggondolásra, helyemre fordultam, helyet foglaltam, szó szerint megvívtam azért, hogy otthon érezzem magam, legyőzve a tétovaságot, alvajáró biztonsággal toltam a telerakott tányért a levegőben, villogó kés-villával telepedtem a rokonok közé, mindenki így illeszkedett szemenként abba a tarka hálóba, mely a hegyre terült, s nemcsak madártávlatból látszott egységes képnek. Összekötötte elegendő rokonszenv még a fogásokat is egymás után és egymás mellett, nem gondolt senki az előzményekre, ki volna annyira önemésztő, hogy a kijevi pulykamell, s a tejmártással áztatott csirke mögé odaképzelje a baromfiudvart, s a gombával töltött sertésdagadó mélyén meglássa az odvas Bakonyerdőt, az ólat, s a lakodalmi torta menyasszony-fehérsége alól, a nehéz krémből kifejtse az életfa mitológiáját. Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek, s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak, aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik az összezavart idő csapdájában, derűl bár amúgy az odavetett nagyrabecsülésben, anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez, ha más az előélete, észjárását megalázza az utódok önbizalma, nem fogja föl, hogy vesztese lett saját tulajdonának, s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság? Szót se, öreg! hallgasd el ezüst bölcsességgel fekete irigységed, ahogyan apád tette, mikor még te is úgy képzelted, tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mint ezek a párduc-erős, eleven fiatalok, a kivánatos test meg a hajlékony szellem atlétái, amint ragadozó pompával elragadtatásba ringatják egymást, s nem hiszik, majd ők is olyanok lesznek, akár te most velük, közöttük is külön.