Pannon tengerfenék

Csak épp közbejött valami, csupán a félreeső temetőt kerestük föl, csak elkanyarodtunk a megszokott irányból, s egyszerre más lett minden, ahogy a jövevény érkezik a kert alól váratlanul, titokzatos vidéken, gyanús bizonytalanba, hideglelésű káposztaföldeket tapos, tudja pedig, hazai járt úton lépked, mégis szorong, mintha eltévedt volna abban az elvarázsolt térben, ahol évekkel, évtizedekkel azelőtt történt meg, ami van. Minden megtörtént, ami nincs, lábnyomaim, kerékcsapáim aszfaltba emésztődtek, végigsuhantam fölöttük percek alatt, távolodásom pillanatonként érintkezett a felejtésből megidézhető mulandósággal, áthültem, mintha Pannon tengerfenéken buvárhajóból néznék ólomhideg vizet, és boldog napsütés után álmodnék elfekvő aljnövényzetet, szüret utáni űrt, csak a temetők telitődtek már véglegesen, nem láttam senkit. Nem láttam senkit a vasárnapi ebédidőben, rejtőzködtek a csonka családok, özvegy asztalok fölött, fölös terítékről lemondva, csak az én akaratos emlékeim kivánták betölteni a lakatlant, bár a sebesség nem hagyott időt legendáim megidézésére, óriásiba fordult a várrom, alatta bazalt körhintán szédelegtek a pincék, a kertek átázott sárgájából szétrepültek a falvak, mezei Krisztus állt mint mindig az útelágazásnál. Elfordultunk az útelágazásnál balra, arrafelé, ahol szerettem volna megszólalni, de az én emlékeim már senkit sem érdekelnek, érvénytelenek, mint közösbe vetett aranykoronáim, talán ez a lángoló galagonyás az örökségem, meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított, eleven történetével, azokon is betonfödém feszűl, terűl végleges megoldásként, ne verje föl a gaz, ha ellopnák a virágot, ha majd senki sem gondoskodik róluk.