Az üstökös éve

Buda Ferencnek Édes fullánkkal, időzített méreggel szállnak méhek, évek, hálás naponta az ember, hogy megint fölébredt, gazdagodva miként kifosztva, lassan minden a fordítottja, gyorsabb időben maradunk egyenként magunkra, s annyival fogyunk egyre többen, ahányan megint kevesebben az ismerősök, elárasztanak ismeretlen arcok, csodáljuk, mennyi gőgös mosoly vetül ránk, mintha győzők lennének, mégsincs közöttünk győztes és legyőzött, akiknek még feledni sincs mit, jövőjük múltunkhoz hasonlít, Sziszüphosz sorsa, a szikla mindig visszahullik, ahogy a darázs a bokorra, más, pedig ugyanaz a forma, még a virág is, mintha örökkévaló volna, az élő maradandót játszik, csak az a fontos, ami látszik, ki kérdi, honnan keringett ez a kert idáig, talán mint a kométa, roppant mélységéből a földre lobbant, e baljós kéve minden időt magába foglal, egyetlen keringésbe kötve az emberiség történelme, a messzelátók vademberekkel néznek szembe, s ha újra visszatér e vándor őrszem, lesz-e, ki minket lásson, vagy hibbant csontok távcsöveznek egy szarkofágból?