Harmadnap

Istenem, de nehéz hazamenni! könnyebb lenne egymagamban lenni remetének való téli házban, ahol csak a gyász a szállótársam, rejtőznék a ceremóniától olyan távol, senki meg ne lásson, fenyőparázs, álló falióra indítana meditációra. Jár az óra, muszáj hazamenni, aki megszült, azt kell eltemetni, hiába a halottkém irása, míg a pálya nincsen végigjárva, nélkülem csak elásnák egy kertben, s visszajárna, mint a temetetlen, mintha elment volna, mégis itt van, nyissam, amit éjjelre becsuktam! Megérkeztek álma koszorúi, mennyi rózsa! mennyi földöntúli szín szállott a barna koporsóra, mintha máris temetőföld volna, mégis visszahőköl, félrerándul, esedezik, nem lehetne máskor? beszél a pap, énekel a kántor, mentsd meg Uram, az örök haláltól! Közrefogjuk hozzáöregedve, száraz szemmel nézünk a gödörbe, sírnom kéne, ahogy az anyátlan árvát sirattam a balladában, régi képzet, gyászom valóságos akkordokkal ébreszt méltóságot, hogy a rög vad ütemét kibírjam, amint lassan eltűnik a sírban. Apám korhadt koporsódeszkája darabokban bújt föl a világra, szárítkozik vastag sugarakban, aztán újra elvegyül a hanttal, anyámat is magával ragadja, temetés a gyémánt lakodalma, megint együtt szólíthatom őket, mint a szülőföldi anyaföldet.