A hír után

Tudtam régóta, majd egyszer túl korán csörög a telefon, s olyan távhivás ébreszt, amitől nem alhatok tovább, s akkor a kétséges időszámitás bizonyos lesz, mint naptár a falon, huszonhat nap híján múlik tovább az év, s e nehéz század tíz nyárral kevesebb, kezdet és vég nélkül való töredék, melyben elmálltak az ünnepi pántlikák. Ki rendelkezik a dátumok fölött? hogy ennyire együtt legyen az ura születésnapja százhat téllel előbb, s az ő halála tegnap éjszaka, s mikor nagyfiáért megindult a föld nyílva, tömődve agyagos, havas hanttal, mint bensejét kihányó fölfaló, hármójuk létalatti mínusza végösszegében mindig ugyanaz. S nem tudok sírni, szólni, még ima sem rebbenti számat, csak e könyvelés egyenlege! álcás katatónia, áltatás, hogy mégis fölfogja az ész a fölfoghatatlant, történettelen működik szivemben, űzött sietés visszhangzik, hogy beledöndül koponyám, alulról fölfelé zuhog a neve, sziklának képzelem mindegyik betüjét.