Holtidő

Még el sem kezdte, már kisült az évi fű, s az összekúszált évszakban oly tétován viselkedünk, az akácszirmok celofán vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy, mit törődik az Isten ilyen emberi apróságokkal, mióta vasárnapoz, végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó, és utolsónak képzeli-e önmagát az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk, s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután? Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt, tavaszra szánt szív összehangolt párosa dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák fejüket lassú avartűzből fölvetik, alul pedig a régi rémtragédiák kara túlélvén Medeiákat, söpröget, mi látjuk egymás szemében az ékkövet, utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk metaforáját, cédrusokkal kötözött fehér kápolnánk keresztjének istenét. Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat, ahogy tünődni szoktam álmos estikén, majd ráaludva az idegen fekhelyen, s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson fölszusszantok, hogy törődjön már emberi apróságunkkal, mióta vasárnapol, ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét csördítse ránk a messzi múló habokon ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz, utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.