Gianicolo fehér virága
Becsomagoltuk ezt az elhullatott |
sziromcsengőt is, hazahoztuk a |
hegynek domb, dombnak hegy Gianicolo |
kikeletéből, mint a legutolsó |
hervadhatatlan, törött pillanatot, |
eldördült Garibaldi ágyuja |
délben, ahogy minden délben szokott, |
az egész város haranggal válaszolt, |
mi tudhattuk csak, kiket búcsuztat Róma |
ily ünnepélyes küldő-hívó szóval, |
csodálatos! ne még! gyerünk haza! |
heveny turista skizofrénia |
az indulás, mintha igaz se volna, |
hogy elmegyünk és nem jövünk soha. |
|
|