Campo dei Fiori

A sötét éjfél szobra oly kevélyen áll, hogy a szívem belefeketül, óriás kánya függ így, kötelére nyujtóztatva, mit nem látok fölül, Nap verte, fonta miután fölébredt, és megindult, az égen egyedül járt, mégis állt, míg körülötte forgó egyhangúsággal lármázott a bolygó, ez a piac-piazza-kofatér, népe között csak falak nyelvét értem, ha ideszatyrozok borért, husért, a régi házak mondják azt a régen szétszórt máglyát, az emberhús miként sírt sercegett, mint hurka, mikor égett, szendergő tűz a lila vakolatban együtt a füsttől kormos tűzfalakkal, bádogcsöbrökben máglyácskák, a lángok eltörpültek, hát föléjük vezet a hűlő kéz, ám amit nem találok, jó pecsenyesütő is illene ehhez a térhez, Giordanón virágok, fején galamb, a vállán verebek, irányt mutat az orra, ott a pékség, fürészhal, polip, rák a hátsó végén, és ami közbül, megszokott, csupán sárgább a héj, frissebbek a gerezdek, zöldebb a zöldség, tegnap még a fán, sziciliai kertben, most a kertek narancs-mandarin-füge-citromgulák, articsóka-zeller-hagymarendek, ahol ilyen büszkén iszik a klosár, ott az emberek is kedvesebbek, vive Bruno! itt nem ér az igazad, fekete kámzsád körül kering a Nap.