Valami előszobája

1994–1998

Casa di Dante

Hazátlan, aki sok helyen lakik,

száműzetés kriptája minden háza,

pokol tornáca, várja, megnyilik,

akárhol latin kapuk szárnya zárja,

még a patkány is másra jár, ha itt

csak szellem árnyék-szemetére lelne,

ki világpartit rendez, igazit

játszik s nyüszít a kárhozottak lelke,

míg Sátánt, Istent egyként alakít,

az ucca-körték Beatrice-képe

sem deríti, mert vakablakai

sosem üzennek vissza benti fénnyel,

hány nemzedék csalánvirága, hány

nagymosás csöpörészése, mennyi

alsónemű váltása? valahány

évszak, annyi módit kellett levetni

e versig, és hány akó bort lenyelni

dicséretére halála után?

kései hírnév, ha nem térhetett

haza éltében, holtában minek!

Az öreg Michelangelo

Ilyen leszünk, ha megérjük? a részvét

koldusa néz ránk, ilyen báva vénség

alázatával esendünk mi is?

árok szélének háttal, s majd a végén

már nem az éhség, a túlra tekintés

nyomorúsága bágyaszt, csöpp tekintélyt

sem hagyva hátra, tán ezért segít

rajta az ég, és amit lent a sintér

elkapott, az Ur amott visszaadja,

s amit lerótt az üdvösség miatt,

javára válik, hogy egy kutyadög

szomszédja, és a három rühes macska

gazdája volt, s mint nyári halpiac,

hiába mossák, belülről büdös

az egész élet, ez se vitte sokra,

mondhatná, aki nem tudja, ki az.

Szent Teréz extázisa

Kápolna-üregben, félre

állítva, hogy sose érje

kinti fény meg benti csillár

csillagképe, s mit az oltár

bocsát hívei felé,

e Santa Maria della

Victoria templom cella-

kövén kélő kőlegenda

olyan, mintha orfeumban

nyílna intim szeparé,

s mert a függöny nincs behúzva,

nyilvános, felettébb furcsa

látvány, már szentségtöréssel

ér fel, amit ez a némber

művel és nem Szent Teréz,

és az sem ámori óhaj,

hogy a csibész egy lotyóval

figurázzon össze-vissza,

én sem leszek kukkoló agg

ferde műélményemért,

más Bernini szobra titka,

mintsem látomás taszítsa

sziklára, oly testi kéjbe

ezt a márványt, már a fénye

is begörcsöl, elalél,

csábító kezecske kezdi

keble felől vetkőztetni,

s minden tagja csüng a semmi

szakadékán, míg ruhája

zuhataga szűz ölét

megnyomja, elgyöngült szája

eseng, s szemét, hogy ne lássa

kísértőjét, gyönyörére

csukja, mintha megtörténne,

ami annak-képzelés,

elképesztő próbatételt

szabott Jézus jegyesére,

s arra is, ki kőbe véste

testi vágya lelki mását,

mint egy megdicsőülést.

Campo dei Fiori

A sötét éjfél szobra oly kevélyen

áll, hogy a szívem belefeketül,

óriás kánya függ így, kötelére

nyujtóztatva, mit nem látok fölül,

Nap verte, fonta miután fölébredt,

és megindult, az égen egyedül

járt, mégis állt, míg körülötte forgó

egyhangúsággal lármázott a bolygó,

ez a piac-piazza-kofatér,

népe között csak falak nyelvét értem,

ha ideszatyrozok borért, husért,

a régi házak mondják azt a régen

szétszórt máglyát, az emberhús miként

sírt sercegett, mint hurka, mikor égett,

szendergő tűz a lila vakolatban

együtt a füsttől kormos tűzfalakkal,

bádogcsöbrökben máglyácskák, a lángok

eltörpültek, hát föléjük vezet

a hűlő kéz, ám amit nem találok,

jó pecsenyesütő is illene

ehhez a térhez, Giordanón virágok,

fején galamb, a vállán verebek,

irányt mutat az orra, ott a pékség,

fürészhal, polip, rák a hátsó végén,

és ami közbül, megszokott, csupán

sárgább a héj, frissebbek a gerezdek,

zöldebb a zöldség, tegnap még a fán,

sziciliai kertben, most a kertek

narancs-mandarin-füge-citromgulák,

articsóka-zeller-hagymarendek,

ahol ilyen büszkén iszik a klosár,

ott az emberek is kedvesebbek,

vive Bruno! itt nem ér az igazad,

fekete kámzsád körül kering a Nap.

Gianicolo fehér virága

Becsomagoltuk ezt az elhullatott

sziromcsengőt is, hazahoztuk a

hegynek domb, dombnak hegy Gianicolo

kikeletéből, mint a legutolsó

hervadhatatlan, törött pillanatot,

eldördült Garibaldi ágyuja

délben, ahogy minden délben szokott,

az egész város haranggal válaszolt,

mi tudhattuk csak, kiket búcsuztat Róma

ily ünnepélyes küldő-hívó szóval,

csodálatos! ne még! gyerünk haza!

heveny turista skizofrénia

az indulás, mintha igaz se volna,

hogy elmegyünk és nem jövünk soha.

Száműzetés-próba

Mikes Kelemen módra hét napig

próbálgatom a száműzetés kínos

csöndjét szívemben, hogyan bujdosik

bennem hazám, s e mérgező titok

miként sorvasztaná el álmom is

a se előre se hátra rabjaként,

hol a tenger földdel táplálkozik,

s mindig éhes, fölbőg, ha partot ér,

s mint nőstény hímjét, hiába eszi

Rodostót, miként falna engem is

a kettős közöny szédítő fokán,

mikor hét napba éppúgy belefér

apály, dagály s a tengermormolás

hallgatása emberöltőkön át.

Ha idevaló szóra nem forog

nyelvem, elég lesz ennyi jelbeszéd

hét napra, s amíg magyart mormolok

magamban, hullámzó hangsúly, sziszegés

szól, ahogy szellő szőlőlugason

lusta, félszáraz levelek között,

nyers lehelet héroszi fogsoron,

Penelopé sóhajából szövött,

szűznek tetsző görög nyelv, nem tudom,

megrontották-e ezt is, mint az én

gyöngyöm, virágom, csillagom, hamis

közegben elkeverve, mintha itt

kávézóban butulna el Platón,

s futballpálya lenne Termopülé.

Nem ér el semmi hír, egy fuvaros

kelt át a városon ebéd után,

behemót kamion, vad világporos

ponyvája duzzadt, nagyalföldi sár

szürkült alján, mit kereke fölcsapott,

s ment a terhes lény, megtelten valami

honi árúval Kisázsia felé,

ezek szerint az ország működik,

bár nem kell hét nap semmilyen cirkuszi

sátornak csőstül összeomlani,

egy pillanat volt ez is, s már tovább

vitte az örök monoton vonulás

hazátlan kuckójában, egyedül

kelt át a városon ebéd után.

Holtidő

Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,

s az összekúszált évszakban oly tétován

viselkedünk, az akácszirmok celofán

vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,

mit törődik az Isten ilyen emberi

apróságokkal, mióta vasárnapoz,

végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,

és utolsónak képzeli-e önmagát

az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,

s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?

Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,

tavaszra szánt szív összehangolt párosa

dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák

fejüket lassú avartűzből fölvetik,

alul pedig a régi rémtragédiák

kara túlélvén Medeiákat, söpröget,

mi látjuk egymás szemében az ékkövet,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk

metaforáját, cédrusokkal kötözött

fehér kápolnánk keresztjének istenét.

Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,

ahogy tünődni szoktam álmos estikén,

majd ráaludva az idegen fekhelyen,

s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson

fölszusszantok, hogy törődjön már emberi

apróságunkkal, mióta vasárnapol,

ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét

csördítse ránk a messzi múló habokon

ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.

Valami előszobája

Nem veszed észre, megfog mint a csapda,

rádcsapódik a levetett kabát

ujja, lenyúl a fogasról a sapka

nagy tenyere, megállít, ne tovább!

ne úgy már, mint a hét ajtaju négy fal

senkiföldjén megszoktad, ki-be-át

rohanvást képzelt csöngetésre, még ha

megparancsolnák, akkor sem muszáj

egy lendületből elérni a célba,

mert nem taszít akkora szomjuság

konyhádba, másképp csalogat a kamra

csemegével, tükrös fürdőszobád-

ban ujjad szakadt ráncokba akadna,

asztalodról fogyatkozó dohány

égszinü füstje tűnik a magasba,

akár a szökött vers, azért talány

aztán az akácvirág is miatta,

hisz észrevétlen nyílott el a fán,

falhoz támasztva Odüsszeusz pajzsa,

szegre akasztva nyugovóra tért

iszákja már, nagy kalandból, magadban

sem utazol sápadt játékokért,

hallgatózol, mint ajtóban a süket

öreg, hogy az érkezőt el ne vétsd.

Előérzet

Fölösleges volt minden megszokás?

hát nem enyhít már semmi régi kín

halálfélelme rémes kínjain?

kilencven éve árát megfizette

gyermeki árvasággal, négy gyerek

szülő fájdalma nem elég?

hogy legalább a végső pillanatban

a lelkét úgy sóhajtsa ki,

mint csöndes szép fölöslegét?

Ki tudja, mért maradt csupán a pör,

s szitok a multból? Megbocsáthatatlan

csapások kusza kazla, börtöne,

hát minden enyhület kizárt?

otthontalan asszony-Jeremiás

tébolyog, még az álmok is doronggal

űzik, a varjuvén banyák

cibálják, hadak fosztják, meg ne szünjön,

amit a lét kimért? ki tudja mért?

Halála előérzete lenne már ez a

taszító önzés? ilyen a gyanakvó

magaféltés kibírhatatlan démona?

míg egyfelől a zsarnok észérv

parancsol oly vak logikát,

hogy másfelől a szív értelmét elvegye?

hogy visszatolja, amit megkivánt?

zsugorgat, hogy pazarlón osztogasson?

és nem érdekli, mit kezdünk vele?

A hír után

Tudtam régóta, majd egyszer túl korán

csörög a telefon, s olyan távhivás

ébreszt, amitől nem alhatok tovább,

s akkor a kétséges időszámitás

bizonyos lesz, mint naptár a falon,

huszonhat nap híján múlik tovább az év,

s e nehéz század tíz nyárral kevesebb,

kezdet és vég nélkül való töredék,

melyben elmálltak az ünnepi pántlikák.

Ki rendelkezik a dátumok fölött?

hogy ennyire együtt legyen az ura

születésnapja százhat téllel előbb,

s az ő halála tegnap éjszaka,

s mikor nagyfiáért megindult a föld

nyílva, tömődve agyagos, havas

hanttal, mint bensejét kihányó fölfaló,

hármójuk létalatti mínusza

végösszegében mindig ugyanaz.

S nem tudok sírni, szólni, még ima

sem rebbenti számat, csak e könyvelés

egyenlege! álcás katatónia,

áltatás, hogy mégis fölfogja az ész

a fölfoghatatlant, történettelen

működik szivemben, űzött sietés

visszhangzik, hogy beledöndül koponyám,

alulról fölfelé zuhog a neve,

sziklának képzelem mindegyik betüjét.

Harmadnap

Istenem, de nehéz hazamenni!

könnyebb lenne egymagamban lenni

remetének való téli házban,

ahol csak a gyász a szállótársam,

rejtőznék a ceremóniától

olyan távol, senki meg ne lásson,

fenyőparázs, álló falióra

indítana meditációra.

Jár az óra, muszáj hazamenni,

aki megszült, azt kell eltemetni,

hiába a halottkém irása,

míg a pálya nincsen végigjárva,

nélkülem csak elásnák egy kertben,

s visszajárna, mint a temetetlen,

mintha elment volna, mégis itt van,

nyissam, amit éjjelre becsuktam!

Megérkeztek álma koszorúi,

mennyi rózsa! mennyi földöntúli

szín szállott a barna koporsóra,

mintha máris temetőföld volna,

mégis visszahőköl, félrerándul,

esedezik, nem lehetne máskor?

beszél a pap, énekel a kántor,

mentsd meg Uram, az örök haláltól!

Közrefogjuk hozzáöregedve,

száraz szemmel nézünk a gödörbe,

sírnom kéne, ahogy az anyátlan

árvát sirattam a balladában,

régi képzet, gyászom valóságos

akkordokkal ébreszt méltóságot,

hogy a rög vad ütemét kibírjam,

amint lassan eltűnik a sírban.

Apám korhadt koporsódeszkája

darabokban bújt föl a világra,

szárítkozik vastag sugarakban,

aztán újra elvegyül a hanttal,

anyámat is magával ragadja,

temetés a gyémánt lakodalma,

megint együtt szólíthatom őket,

mint a szülőföldi anyaföldet.

Porció fogytán

Semmiféle tósztos ünnep

nem kísért hogy hegedüljek

szürke nap van

téli éjjel őszi nappal

ha csütörtök szerda volna

tegnap volnék így ahogy ma

azonképpen

középtájon és a végen

felöltözve öltözetlen

miként jöttem mégse jöttem

amit hoztam

elrepült míg előhuztam

tán nem is volt ami elszállt

csak valami más helyett más

foghatatlan

ének őszi változatban

valami valószinűtlen

arcmás került a tükörbe

ott van benne

akkor is ha nem megyek be

porció fogytán a leltár

azzal bővül ami nincs már

csak a titkos

írással rótt vég a biztos

amit nem akarok tudni

meg kéne mégis tanulni

hogy az ittlét

vége nagy sárga legyintés

hát akkor mivégre mégis

annyi elszánt csakazértis

mutatványa

isten csillag-távolába

Talány

Mint egy haldokló nevetése olyan

rettenetes az őszi naplemente

Nem tudhatom

Itt a harmadik anyátlan évszak is

lomha nappal, itt az első hideg

pityergés, mert elveszett valaki,

melyik madár útján keresselek,

ha nem érted már anyanyelvemet,

mondhatom-e az Istennek, hogy ő

fordítson és válaszoljon helyetted

olyan pontos közérthető jelekkel,

akár e hulló levél s temető,

amíg az őszi délután a kertben

csönddel, kökénnyel lassan megterít,

nem tudhatom, a lélek másvilága

megéri-e, ha rothadás az ára,

miként a földön, úgy a mennyben is.

Mivé lettél

Temetlek egy év óta, hogy ne lássam

mivé lettél szép mivoltodhoz képest,

a mulandóság melyik fázisában

milyen rémséggé gyaláz az enyészet,

de megjelensz más báva koponyában,

kit műsor gyanánt mutogatnak éppen,

és itt felejtik, mintha üres tárgyat,

vagy teliholdat raknának középre,

mit a déli fertőből exhumálnak,

és összeraknak gumikesztyűs kézzel,

tökéletes mű, bár alig egy éve

lőtték a tömegsírba, Boszniában,

a föld a dolgát, most látom, ne lássam!

micsoda szorgalommal hajtja végre.

Istenháza

M. I. templomépítőnek

Szólt valaki? csak egy szálfa

hangol mintha húrja volna,

kiért szólna arra várva,

kinek erre semmi dolga,

még aki az Úr nyomában

Istenházát emelt, mára

az is elment észrevétlen,

néma zsoltárt hagyva hátra,

teremtés utáni csöndben

a legelső naplemente

borzasztotta így az embert,

árnyékostól éjbe vetve,

szólt valaki? csak egy szálfa,

nyűtt gerenda, puszta donga,

szelemen metafórája

pendült, jó lenne ha volna,

aki létünk igazolva

arra tudna megfelelni,

miért vagyunk így leosztva,

ha a végünk égi semmi,

mennyi bűnt kell elkövetni

hogy legalább belénkcsapna

haragjával, ugyan mennyi

áldozat vár áldozatra,

míg a füst az űrt belengi,

hány oltárt kell még emelni

a Genezis mintájára,

néma zsoltárt hagyva hátra?

Az üstökös éve

Buda Ferencnek

Édes fullánkkal, időzített

méreggel szállnak méhek, évek,

hálás naponta

az ember, hogy megint fölébredt,

gazdagodva miként kifosztva,

lassan minden a fordítottja,

gyorsabb időben

maradunk egyenként magunkra,

s annyival fogyunk egyre többen,

ahányan megint kevesebben

az ismerősök,

elárasztanak ismeretlen

arcok, csodáljuk, mennyi gőgös

mosoly vetül ránk, mintha győzők

lennének, mégsincs

közöttünk győztes és legyőzött,

akiknek még feledni sincs mit,

jövőjük múltunkhoz hasonlít,

Sziszüphosz sorsa,

a szikla mindig visszahullik,

ahogy a darázs a bokorra,

más, pedig ugyanaz a forma,

még a virág is,

mintha örökkévaló volna,

az élő maradandót játszik,

csak az a fontos, ami látszik,

ki kérdi, honnan

keringett ez a kert idáig,

talán mint a kométa, roppant

mélységéből a földre lobbant,

e baljós kéve

minden időt magába foglal,

egyetlen keringésbe kötve

az emberiség történelme,

a messzelátók

vademberekkel néznek szembe,

s ha újra visszatér e vándor

őrszem, lesz-e, ki minket lásson,

vagy hibbant csontok

távcsöveznek egy szarkofágból?

Pannon tengerfenék

Csak épp közbejött valami, csupán a félreeső

temetőt kerestük föl, csak elkanyarodtunk

a megszokott irányból, s egyszerre más lett minden,

ahogy a jövevény érkezik a kert alól váratlanul,

titokzatos vidéken, gyanús bizonytalanba,

hideglelésű káposztaföldeket tapos,

tudja pedig, hazai járt úton lépked,

mégis szorong, mintha eltévedt volna

abban az elvarázsolt térben, ahol évekkel,

évtizedekkel azelőtt történt meg, ami van.

Minden megtörtént, ami nincs, lábnyomaim,

kerékcsapáim aszfaltba emésztődtek,

végigsuhantam fölöttük percek alatt,

távolodásom pillanatonként érintkezett

a felejtésből megidézhető mulandósággal,

áthültem, mintha Pannon tengerfenéken

buvárhajóból néznék ólomhideg vizet,

és boldog napsütés után álmodnék elfekvő

aljnövényzetet, szüret utáni űrt, csak a temetők

telitődtek már véglegesen, nem láttam senkit.

Nem láttam senkit a vasárnapi ebédidőben,

rejtőzködtek a csonka családok, özvegy

asztalok fölött, fölös terítékről lemondva,

csak az én akaratos emlékeim kivánták

betölteni a lakatlant, bár a sebesség

nem hagyott időt legendáim megidézésére,

óriásiba fordult a várrom, alatta bazalt

körhintán szédelegtek a pincék, a kertek

átázott sárgájából szétrepültek a falvak,

mezei Krisztus állt mint mindig az útelágazásnál.

Elfordultunk az útelágazásnál balra, arrafelé,

ahol szerettem volna megszólalni, de az én

emlékeim már senkit sem érdekelnek,

érvénytelenek, mint közösbe vetett aranykoronáim,

talán ez a lángoló galagonyás az örökségem,

meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított,

eleven történetével, azokon is betonfödém

feszűl, terűl végleges megoldásként,

ne verje föl a gaz, ha ellopnák a virágot,

ha majd senki sem gondoskodik róluk.

Konkrét álom

Egy fővárosba tévedt szarvas biztosan

nagyobb figyelmet váltott volna ki

a forgalomban ennél az öregembernél,

ahogy a Clark Ádám téren vetődött föl s alá,

akár az uszadék a szomszéd Dunában,

s épp olyan báván hagyta sodratni roskadt

vázát, s egyszerre szökésbe rándult, szinte

hallani véltem pöffenését, a reccsenést

a lökhárítókon, míg a pimasz dudák

csőcselékéből próbált menekülni.

Ezerkilencszázötvenhét márciusában

valamelyik hegyi járatból követtem,

amint elképedve nézett a járdáról

a gyalázatos térre, fölismerték-e?

hiszen mindenkinek tudnia kellene,

kicsoda Szabó Lőrinc nagy magyar költő,

de ügyet sem vetettek rá, helyre állt rendben

özönlött a részvétlen alkony az Alagutba,

ő meg a Fő utcába hordta el magát,

mint egy semmirekellő, kimerült Kalibán.

Akkor láttam először utóljára

az ötvenhét éves aggastyánt, s most három

esztendővel túlélve, engem is olyan

sajnálkozva figyelhet valaki fiatalember,

ha valami közveszélyes lükeséggel

fölkeltem az érdeklődését, hát még

a nők! a korukra oly hiú nők talán már

közönséges jelenlétemtől is megsértődnek,

mintha szeretőjük utálatos hasonmása

bámulna rájuk kétezerharminchétből.

Ősszel már csak a temetésén, emlékezetes álom,

méltóságos atyák állták körül a koporsóját,

akkor még a helyében is jó lett volna lennem

az erotikus, szilváslepényízü délutánban,

busanagy gyászlovak eregették hátra,

a levelek szétteregetett lángosára,

a megemésztett zab gőzölgő pogácsáit,

csak a cinkék pityeregtek a földnehéz szavaktól,

vagy talán a platánok pengették el

azt a dallamot, amire ő lenne képes.

Menyegző a magasban

A lakodalmi fényképek közül leginkább

azt a felvételt szeretem, amelyik

a kórus alól induló jegyeseket mutatja,

mindenki feléjük fordul, csak a karzaton

álló helybeli asszony tekint előre,

ez a véletlen vendég a bizonyság,

hogy a városi násznép valóban egy vidéki

kápolnában vett részt az esküvőn,

bár inkább bazilikához illenek a méltóságos

öltönyök, s a női kalapok hatalmas orchideái.

Szokatlan esemény különös résztvevője,

hiszen ilyen még nem fordult elő, mióta

Árpádházi Boldog Margit nevében fölépítették,

a fagy s a jégverés elhárítása végett,

ezt a derűs nyárszínre meszelt hajlékot,

megtartották a búcsut, mustszagban a miséket,

aztán már csak a száraz oltárvirágok,

és a szüreti mulatság, pinceszer,

s a mindenkori úri dáridók verték föl

a borok csendjét érlelő nyugalmat.

Tűnhet ez a menyegző eképpen passziónak,

mégis valami gyönyörű sugallat hatására,

nemcsak egymásnak esküdtek örök hűséget,

elődeiknek is, akik a környék temetőiben

föllelhetők, ahogyan az utódok a világ

bármely pontján, míg a tanúhegy körül

annyi távoli rokon rejtőzik észrevétlen,

s nemcsak emlékezetükkel róják le tartozásukat,

testükkel is otthon számolnak el a földnek

a piroscserepű opálos láthatárban.

Ha készült volna felvétel a nászmenetről,

néhány szőlőművest látnánk megörökítve,

kapára támaszkodva néznének engem is,

amint zihálva kaptatok fölfelé,

léptenként emelkedőben, azúrt izzadva,

leszakadva és megelőzve, hozzátartozók nélkül,

látszólag egyedül, pedig társaim voltak,

csak őket már nem lehet fotografálni,

megsárgult, csipkés fényképről érkeztek,

azt hitték, aranylakodalomba hivatalosak.

Első változat

Csupán az történt, hogy a nászmenetben

úgy találtam magam, akár egy odatévedt,

akinek véletlen arra visz útja, hegymagasban,

fönt, valami elkülönülő igyekezettel,

két raj között eléggé elhagyottan

kaptattam, pedig csak annyival indultam

később, amennyivel előbb a többieknél,

látszatra hozzájuk tartozom, gondolhatták,

s ha mégsem velük együtt, mi keresnivalóm

köztük? de nem kérdezte senki.

Árnyékom fölperzselte oldalt a füves partot,

szívem-lélegzetem hajszolta az erős nap,

fekete ünneplőben másztam, kioldhatatlan

nyakkendő-szoritásban, torkig begombolt ingben,

ahogy másnak is viselnie kellett

a májusi dél következményeit, és mégis,

ha beleszédül, társába kapaszkodhat,

de az én rosszullétem nemcsak rám tartozik,

restellnivaló mulasztás hiányoznom

az első padban fönntartott helyemről.

Elvártam némi figyelmet, bár a vétlen

álszerepben kéjelegtem is valamelyest,

mégsem kellett volna magamra hagyni engem,

mégis csak én volnék a menyasszony édesapja,

s ilyenkor kényesebb, sérülékeny a lélek,

temetéssel vegyes, örömben özvegysége

előlegével, megértő szóra vágyik,

bezzeg, ha ismernének, nyájasan, tisztelettel…

talán a közelemben valaki észrevette,

föltartott fejem milyen gyakran fordítom hátra.

Mintha valami különös lenne mögötte,

de azt már nem tudhatták, oda tekint, ahonnan

valaha kiskorában annyira ide vágyott

a sárga kápolnához, hogy messziről lenézzen

hazájára, amint a ligetesből kisejlik,

akár a viaszgyertya, elszálló fehér lánggal,

ott kezdődik most éppen az emlék föláldozása,

s képzelt jövő együttes felejtésben,

miként a zöld hegyoldal feloldódik a kékben

rejtőzködő, eloltott nappali csillagokkal.

Második változat

Nem adatott idő a végiggondolásra,

helyemre fordultam, helyet foglaltam,

szó szerint megvívtam azért, hogy otthon

érezzem magam, legyőzve a tétovaságot,

alvajáró biztonsággal toltam a telerakott

tányért a levegőben, villogó kés-villával

telepedtem a rokonok közé, mindenki így

illeszkedett szemenként abba a tarka

hálóba, mely a hegyre terült, s nemcsak

madártávlatból látszott egységes képnek.

Összekötötte elegendő rokonszenv még

a fogásokat is egymás után és egymás mellett,

nem gondolt senki az előzményekre, ki volna

annyira önemésztő, hogy a kijevi pulykamell,

s a tejmártással áztatott csirke mögé

odaképzelje a baromfiudvart, s a gombával

töltött sertésdagadó mélyén meglássa az odvas

Bakonyerdőt, az ólat, s a lakodalmi torta

menyasszony-fehérsége alól, a nehéz krémből

kifejtse az életfa mitológiáját.

Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek,

s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak,

aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik

az összezavart idő csapdájában, derűl bár

amúgy az odavetett nagyrabecsülésben,

anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez,

ha más az előélete, észjárását megalázza

az utódok önbizalma, nem fogja föl,

hogy vesztese lett saját tulajdonának,

s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság?

Szót se, öreg! hallgasd el ezüst bölcsességgel

fekete irigységed, ahogyan apád tette,

mikor még te is úgy képzelted,

tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség,

mint ezek a párduc-erős, eleven fiatalok,

a kivánatos test meg a hajlékony szellem

atlétái, amint ragadozó pompával

elragadtatásba ringatják egymást, s nem hiszik,

majd ők is olyanok lesznek,

akár te most velük, közöttük is külön.

Egy régi kisfilm elképzelt folytatása

Talán a halott barát szelleme

kényszerített ifjuságunkba vissza,

egy régi film elképzelt folytatását

rendezni meg azonos helyszinen,

ahol azóta is épp ott áll meg a hegyi járat,

bár harminc évet vénülünk, ha leszállunk,

s úgy ácsorgunk kettesben, tétován

ismeretlen útszélen, mielőtt elindulnánk,

mintha még most is azt keresnénk,

amit már egyszer megtaláltunk.

Akkor nyár volt és elmaradt az est,

most január, korán sötétedik,

a képbe az kerül, mit útunk megtalál,

legyen halk jelzés, kényes sejtetés

söntés helyett a kocsma keritése,

inkább álomi kétértelmüségben

száraz levélként ülő kismadár,

maradék hó nagy kuvasza a kertben,

ácsorogjunk egy rácsos kapunál,

mintha a kulcsot elvesztettük volna.

Kié a kéz, mely rögtön visszaránt?

azért lestünk a kis ház ablakára,

laknak-e ott, vagy csak az uccalámpát

tükrözte át a fenyves szurdokán,

a régi film elképzelt folytatása

ezzel végződik, nem történt közben semmi

érdemleges, hogy visszapörgetett

ittlétünk kiderüljön részletenként,

csupán a téli est leplez valami titkot,

mért szomorít el annyira az Ábránd utca csöndje?

Földalattin a Nyugati után

Újpest felé az utasok megvénülnek,

arcuk kilátástalan ablakban tükröződik,

idegenek, bár ismerősek valahonnan,

mint ez a nő, a piactéren szállt be,

majdnem kihúzzák sovány testét a kabátjából

a zöldségfarkú bevásárló szatyrok,

mintha mások öltözetét viselné,

talán észrevett, talán én se akartam,

hogy rámköszönjön, így feszengtünk a képzelt

közönyben, mint az elvált házastársak.

Idegenek, bár ismerősek valahonnan

ott, azok is, mintha semmi se történt volna,

földön át égből szálltak be menet közben,

fehér vászonnadrágban, virágos blúzban,

s akik e gyönge pincevilágításban állunk,

nem tudjuk mire vélni lényegük sugárzását,

inkább félrehúzódunk, ha lenne félre,

feketén feketéhez préselődünk, és várunk

állomásunk fényözönére, közben

más karóráján nézzük saját időnket.

Rég túl vagyunk a hatvanas évek végén,

akkor még ez az alagut meg sem épült,

de ezek ilyen aprósággal nem törődnek,

mintha még most is házimuriba utaznának,

előre isznak, vetkőznek, ölelkeznek

szövetek, húsok tömegén áthatolva,

s akik lemondtunk életünkért az ifjuságról,

félve keressük arcunk egykori mását

ábrázatukban, azt a könnyelmű szabadságot,

melyet elvesztegettünk kedvességünkkel együtt.

Újesztendei várakozás

Megkönnyebbült lélekkel fogadom

a naptári öregkort, ezt is megértem

annyi kétség, baljóslat ellenére,

már nem fújom Szilveszter éjjelén,

révült ördögűző, a papírtrombitát,

ám azt se firtatom, hogyan s mitől

vészeltem át az önpusztító időt,

a heveny és idült bajokat, s miféle

hajlam, kedvező csillagok következtében.

Szibériai temetőben találkoztam

ennyi korai halálra utaló adattal,

túljutottam a dátumokon, ahogy

a toroklobos aggastyán Babitsot

olvasgatva nyúltam a könyvespolcra,

s nemcsak évekre, hónapra, napra is

kiszámoltam, melyikünk mennyit élt,

közben különleges, sajnálattal vegyes

elégültség fogott el, ha már őt is túléltem.

Nem tartom számon, mit írtak a költők

öreg korukban, miféle cseleket

aszaltak a különbéke érdekében,

nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó

mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,

tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl,

s lopakodik, alattomban terjeszkedik,

lefoglal magának annyit, ahány kiló

vagyok meztelenűl és éhgyomorral.

Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja

utolsó lobbanással rettenetes sötétben,

egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,

akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,

mert csak a képzelet emléke múlhatatlan,

melyet véletlen hajó usztat fedélzetén

oda, hol minden parttalan, lélekszerű,

mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,

hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.