Kölcsey Ferenc:
A magyar nép zivataros századaiból

Elnehezült fejemet Alig bírja vállam. Atlasznak se nehezebb A Glóbusz súlyával. Bordám rávetemedik Mentém zsinórjára. Semmirevaló, akit Megúnt keze, lába. Isten! most világtalan Szemem lát és áhít. Abba vakul, ami van, Az a látó másik. Súnyi szolga zárja le? Pénzkáráló némber? Segedelmet várhat-e Embertől az ember? Jobbágya magának is. Gyanakszik a jóra, Hátha még az ágyat is Kihúzzák alóla. Annyi párt, ahány család: Gyermek atyja ellen, Ura űzi asszonyát, Az meg visszanyelvel. Hallgat aki szólana. Hősködik a gyáva. Győz a rafinéria Halhatatlansága. A tisztesség éhezik, Eladják forintért. Kutyabőrrel kérkedik Kupecnek a sintér. Veszedelem, ami volt: Rút feketehimlő. Most meg házamra uszult Zsivány, baca, jósnő. Zápul már a ludtojás Ólak rejtekében, Utolsó utamra szánt Bűz a temetésen. Büdösében toroz a Csekei diéta. Fogy a kocsmáros bora. Döglött a poéta! Részeg népség: Pfuj! Vivát! Ordenáré virtus. Cigánynóta dallamán Nyekereg a Himnusz.