Gyöngyösi István: Az kovácsrul

Fényes sudarakkal csiklándó hajnal volt. Ébredj a dologra! – így nem Vulkános szólt, Midőn fölém nemzőm nyári dere hajolt, Beretvát nem látott, hát mint tökderes folt Jelenvén álmomban, ki nagyon öreg volt, S lettem úgy csippásan ágyból kiuszítva, Dunyhamelegemből kovácshoz szólítva, Pendely klottgatyástul jobb lábra állítva, Onnan átbillenve bal felül hallgatva, Laposvasat vinnem kovácshoz kellett volt, Mert mint én kedvem is ugyancsak elkopott, Ragyogtam szántásban laposvas-pofával, Most indulnom kellett parancsolatjával, Hónom alatt vivén harmatos tükrömet, Ami a kert alatt töltötte az éjjelt, Ott állt már Zsarnóczki csiptető szerszámmal, Fújtatott nagy buggyos bőrharmonikával, Tűzzel koholta a vasat s kalapáccsal, Hulltak üllőjéről szikrák garmadával, Keblembe uszoltak, égették fejemet, Ez a büdös szőrszag fertelmes lehetett, Hogy Murányi Vénus menten elalélna, Én meg álltam amúgy meztélláb bámészva, Mint leszen gőzferdő hidegvizes dézsa, Mikoron tüzes vas belé van állítva, S mint a pöcsös Puttó a láng picinyke lesz, S még ez angyalnak is elégvén vége lett.