Apokrifák

Balassi Bálint: Lengyelszép Zsuzsánna

Gyermekvoltom őszén,

lengedező növény

termáltónak öblében,

míg gyengéd szőrszálak

violája látszott,

cikkcakkban mászkált széjjel,

mához negyven évvel

korább szerződésben

állottam már Nősténnyel.

Most avas strófában,

miként iskolában

szándékoztam, aszerint,

és ahogy kívánta

lengyelszép Zsuzsánna,

monyamon tiporván sírt,

úgy szerettem volna

lovam abrakolva

fölkínálni ez papírt.

Mindig belőlem szólt,

itt vetkőzött s megholt,

miképp hátat fordított,

csecse két bimbója

másfelé állt, s mintha

cukorrépa lett volna,

könnyezett tintámba,

s a számtanirkára

ákombákomot zagyvolt.

Skólakékből hűlt el

bagolypuha tüllben,

míg behemót patanyom,

ökör mázsás lépte

sárladzó pecsétje

gyűrődzött a combomon,

ilyen rút múzsától,

miként butaságtól

keseregtem oly nagyon.

Járványos Zsuzsánna,

aki mintha náthás

tüsszögdélő nőszemély,

mely állapotjára

nézvést olyan árva,

volt-nincs akácalevél,

annak sohasem volt

híján árok, mennybolt,

lábom feje tetején.

Miként versemmel is

lótfut a Nemezys,

ásót fogván betemet,

szemenszedett étvágy-

amra marharépák

nyársolják föl nevemet,

réti margaréta

pislogó árnyéka

sír fölöttem, kinevet.

Gyöngyösi István: Az kovácsrul

Fényes sudarakkal csiklándó hajnal volt.

Ébredj a dologra! – így nem Vulkános szólt,

Midőn fölém nemzőm nyári dere hajolt,

Beretvát nem látott, hát mint tökderes folt

Jelenvén álmomban, ki nagyon öreg volt,

S lettem úgy csippásan ágyból kiuszítva,

Dunyhamelegemből kovácshoz szólítva,

Pendely klottgatyástul jobb lábra állítva,

Onnan átbillenve bal felül hallgatva,

Laposvasat vinnem kovácshoz kellett volt,

Mert mint én kedvem is ugyancsak elkopott,

Ragyogtam szántásban laposvas-pofával,

Most indulnom kellett parancsolatjával,

Hónom alatt vivén harmatos tükrömet,

Ami a kert alatt töltötte az éjjelt,

Ott állt már Zsarnóczki csiptető szerszámmal,

Fújtatott nagy buggyos bőrharmonikával,

Tűzzel koholta a vasat s kalapáccsal,

Hulltak üllőjéről szikrák garmadával,

Keblembe uszoltak, égették fejemet,

Ez a büdös szőrszag fertelmes lehetett,

Hogy Murányi Vénus menten elalélna,

Én meg álltam amúgy meztélláb bámészva,

Mint leszen gőzferdő hidegvizes dézsa,

Mikoron tüzes vas belé van állítva,

S mint a pöcsös Puttó a láng picinyke lesz,

S még ez angyalnak is elégvén vége lett.

Somogyi Névtelen: Virág

Pap vala, rejtett szenvedelem, pocakocska,

Virág! Reverendája alatt lankadt versezete.

Jöjj Múzsám! Hívta kívánta az éteri hölgyet,

Aki hozzá takarítónőként látogatott.

Hívta Horácot, megjött, hat ökörrel

Dübörgött háza előtt, s rámondá, hófuvat az.

Mord viharokra skandálta a tüzhely

Parazsát, sose tudta, millyen az ormok,

A szélvész géniusza. Költőfejedelemnek

Koszorúzta magát, s főúr adományozta

Liquerrel kupicázott egyedül, míg

Teli serlegből iszogatta a hódolatot.

Éjszaka padlásán egerek, lent nagy költők

Kisérteti közt morzsolgatta füzérét,

Mégsem hagyták nyugton az áldott fajtalanok.

Bosszúját gúnyba, imádságba csavarta:

Sok rút százlábút bújtass be fülébe,

Hadd másszák füle dobját, kérte az isteneket,

Majd aztán igazán eljött érte a Múzsa,

Lelkének pötyörű almája tabáni

Házküszöbén kigurult.

Csokonai Vitéz Mihály: Feredés

Magánosság hajlékában

Elmélkedve száll a füst,

Pipám bagóparazsában

Kelt ki, s bejárná az űrt,

Ablakról darázs csóvája

Fordul, könyvre kúszik, hátha

Megfejtené a betűt.

Benti szellőn kék tekergő,

Omló, foszló, csavaros,

Mennyezeti bárányfelhő,

Pipámat eloltom most,

Lógok a húsfüstölőben,

Elállok, s amire nőttem,

Már öreges állapot.

Oh, ti drága gyermekcsínyek,

Be messzire estetek!

Üres sírgödörből nézek

Fölibém állott szüzet,

Bugyogócska nincsen rajta,

Innen szoknya nem takarja,

Mit szorongván rejteget.

Fehér ölben prémes állat,

Szunyókáló szelíd nyest,

Megmozdul téli álmában,

Fölébred, ha tavasz lesz,

Vajh, kicsoda szólongatja,

Babusgatja, tapogatja,

Kemény vámot ki ad s vesz?

Most már azt se tudom, hol van

Az egyszeri Ilonka,

Erzsike is asszonysorban,

Kölkét egrecírozza,

Gondol-e a bürök magas

Rejtekére, ahol a gaz

Keserű szaga, combja.

Jaj, legalsó meztelenség!

Nem sikerül, ami jó,

Csupasz, mint két tökösveréb

És alig konfirmáló,

Két kíváncsi gerjedelem,

Valaki jár a kerteken,

Félig ember, félig ló.

S Mária? kit az oskola

Sárga falához nyomok,

Tűz a mejje, tűz tompora

S bírhatatlan éget ott,

Rásülök a nagykabátban,

Olvad a hó, buja lázam-

Tól cipőmön elcsorog.

Nincs a paráznának nyugta,

Föltámad a temető,

Kuvikolva, huhotolva

Száll tíz vánszonlepedő,

Ahogy holtak lelke csapkod,

Ugyan irigy, vad suhancok,

Erre én, amarra Ő.

Oka pedig mindezeknek

Feredőzős látomás,

Istenhez közel lehessek,

Másztam volna kőrisfát,

Jó magasra az akácos

Bozótosból nőtt a házhoz,

Mohás cserepet piszkált.

De én ingó tetejébe

Azon túl nem jutottam,

Petrós lámpa bűvkörében

Legalul csimpaszkodtam,

Onnan ámultam az ablak

Mögé, mezítelen alak

Sáppadt, kezében szappan.

Ráborult a lavoirra,

Kontyát széjjel bontotta,

Fölhúzódzkodott a lába,

Térdét keble cukorja

Süvegelte, hullott a hab,

Miként az első hó szakad

Vagy tolladzik fosztóka.

Megbénultam, oly ijedten

Szomjúhoztam, ki ott volt

Kiskonyhánkban, fámmal szemben,

sohase látott völgy s domb,

Azóta pokoltűz éget,

mert e hatalmas bőséget

Meglestem, ki anyám volt.

Csokonai Vitéz Mihály:
Jövendölés Rippl-Rónay pictorról a Somogyban

Mily magános este,

Sohajtó világ!

Farsangi mulatság

Korgó gyomra böjtbe vált,

Trüszkölök a hidegben,

Lázzal szenelek,

Nincs ki ágyam megvesse,

Ábrándim a gyógyszerek,

Árva most,

Mint Kapos,

Tülök szarva

Karcolatja,

Kanász ez a tél!

Majdan jő egy pictor,

Átpingálja mind,

Meggyfa virágával

Május módján havazik,

Aztán miként a scriptor

Versezetembe

Másolom, mint annyiszor

Jóslatira életemben,

Csillogás,

Villogás,

Fű az alja,

Azt bozsgatja

Zsenge szűz s madám.

Oh, te áldott május,

Dús meztelenség,

Villitánc, káprázok

Midőn Lillán képzelgék,

Hevem gerjeszti bájuk,

Mejjök, tomporuk,

Vakítana dombocskájuk,

Ha épp akkor volnék ott,

Ámulok,

Bámulok,

Veres széken

Démon, kéjjel

Hív egy setét hölgy.

Leskel a vén mester,

Mint volnék kókler,

Fejfedője, sálja

Franchonbéli, cinóber,

Akit oly féltve restell,

Öreganyjára

Festi, sáppadt kezekkel

Sármányos kalickába

Ámuló,

Bámuló

Asszonykára,

Kit magánya

Szellemmé gyötört.

Belőlem pediglen

Csinál vén pipást,

Valami Piacsek

Bácsi névvel fölruház,

Kadarkával derítsem

Végnapjaimat,

Pöfékelő szelíden

Éljek, éltem pisla csak,

Elmulok,

Ugy múlat,

Nem is él még,

Álomképét

Befödi a köd.

Kölcsey Ferenc:
A magyar nép zivataros századaiból

Elnehezült fejemet

Alig bírja vállam.

Atlasznak se nehezebb

A Glóbusz súlyával.

Bordám rávetemedik

Mentém zsinórjára.

Semmirevaló, akit

Megúnt keze, lába.

Isten! most világtalan

Szemem lát és áhít.

Abba vakul, ami van,

Az a látó másik.

Súnyi szolga zárja le?

Pénzkáráló némber?

Segedelmet várhat-e

Embertől az ember?

Jobbágya magának is.

Gyanakszik a jóra,

Hátha még az ágyat is

Kihúzzák alóla.

Annyi párt, ahány család:

Gyermek atyja ellen,

Ura űzi asszonyát,

Az meg visszanyelvel.

Hallgat aki szólana.

Hősködik a gyáva.

Győz a rafinéria

Halhatatlansága.

A tisztesség éhezik,

Eladják forintért.

Kutyabőrrel kérkedik

Kupecnek a sintér.

Veszedelem, ami volt:

Rút feketehimlő.

Most meg házamra uszult

Zsivány, baca, jósnő.

Zápul már a ludtojás

Ólak rejtekében,

Utolsó utamra szánt

Bűz a temetésen.

Büdösében toroz a

Csekei diéta.

Fogy a kocsmáros bora.

Döglött a poéta!

Részeg népség: Pfuj! Vivát!

Ordenáré virtus.

Cigánynóta dallamán

Nyekereg a Himnusz.

Vörösmarty Mihály: Fóti dal

Jöjj felém bor, mintha lyányként

szállanál,

magasodból borítód bo-

rítsd reám,

sárga az, mint téli alkony,

szélvörös,

ködben ülök égi parton,

víz előtt.

Hallgatom az érkezésed,

csobbanás,

cuppanás és csókba hajló

ámulás,

korty, amit most mélyből vélek,

aroma,

egész testem régiséges

amfora.

De előbb még húzni kéne,

mint ahogy

erre vártam ötven éve,

gyalogos,

kinek csiger, s más ily fertő

csak jutott,

bűzlő bendő, nyekergő has

elég sok.

Nem voltam én hazafias

italos,

csak olyan, mint vizesárok-

ban halott,

kinek ahogy múlt a lelke,

énekelt,

nem figyelt a kész ütemre,

s elpihent.

Jég a száján, most a számon

szoknyaszél,

Somló-szőtte, Tokaj-küldte

sárfehér.

Éljen minden bájos asszony!

elmulok,

markomban pohárcsöcsükkel

álmodok.

Arany János: Mindvégig

Lomhábbak az évek,

órái megértek,

s hulltanak el

oly sok csupa-ének

önkínja-dicséret

műveivel.

Torlódik a zajló

jég, ver az ajtó

szárnyahegye,

s bent kéjben aranyló

dunyhába dagasztott

éjfekete.

Tél kompjai állnak,

szállhatsz a Dunának

árja felett,

fagyban külön arcod

kell visszapofoznod

hogy te lehess.

Ady Endre: Hunn új legenda

Ma éjjel még az eget is

Kettévágja a Duna sodra.

Fölosztja ködös keleti

S idevaló kertközeli

Kentaurokra, csillagokra.

Idegen minden, ami túl

Tűz, füst, hajlék: lidérc, kisértet.

Ártéri nyelv szól magyarul,

Kőgátak visszhangjába fúl

A tábor zaja: medveének.

Fekete képzelet fakaszt

a sötétből hunn új legendát:

Háremsátrat állítanak,

Árnyékával párzó alak,

Boszorkányéjfél, meztelen tánc.

Üstben: bájitalt, édeset,

Főznek és a szodomitáknak

Csodaszarvast kerítenek.

Ha ágyat vetnek: fekhelyet

Emesének, Turulmadárnak.

A hegy térítő tornyai

Keresztet emelnek a síkra,

S az Alföld nomád szárnyain

Repülne át. Marad, ami:

Egyik a másik fura titka.