Itt, mégsem itt

Hová kujtorgok éjjel, micsoda különös tájon vergődök, havas mezőkön, míg valami ismerős szőlőhegy gyertyás kápolnája hív, s ha lenne itt egy virrasztó, aki sötétben lát, ő láthatná miképp gömbölyödök takarómba, nem is gondolná, itt és mégsem vagyok itt, s az a hirtelen rándulat miből következik, nem-e valami más világból való visszahőkölés ágybéli megnyilatkozása, köd karói közt halálos tévedés, s ha balról jobbra fordulok, miért sóhajtok akkorát, holott apám fölint felém alólam, hát te itt? És langy pihékből nyúló lábfejem tán egy iszapos folyóból jeges partra lépést jelent, s ha jó nagyot rugok, lekésett vonathoz futok, s nem a kispárna csücskét, ütközőt fogok, még húznám magamhoz, tudom, életemben már sosem ér utol, megérkezem, elárulom ugy is, ha ott az érkezési oldalon sosem hallott ország fővárosát írja fölébem a végállomás tanult, unott cirillikáival, s én pénztelen, asszony-, gyerektelen, hajléktalan várom a peronon az érthetetlen letartóztatást, nem! nem! ne bánts! és alszom rá tovább. Eltitkolom, hogy micsoda üzött szökevény vagyok, így és mégsem így, mintha nem történt volna semmi más, s ha lenne itt egy virrasztó, aki sötétben lát, ő láthatná, miképp nyílik beszédre szám, de néki csak tagolatlan, félreértett szavak a szobában, miket meghall az ágy felől, inkább most egy IV. á-s érettségizne, s még a gyökvonást se tudja, pedig lassan negyven év múlt el azóta, s nékem mindig újra vizsgázni kell, felelni nyers kamasz röhejben, csontváz-tanár szabta nagy bukásomig, bár örökkévaló várat akartam rakni, másra lusta.