Ősz s tél között

Hiába keretezi ablakráma, aprózza diszrács, ez a kerti kép csupán egy sárga kóróvirág, amint lejtőre dőlve fönnakad magán, s a rózsakert kis parcellákra osztva kijátssza a kovácsoltvas határt, átbújik szomszédjához vagy eláll, nem dermed szirom-mintás mozaikba. Nem izgatja a fenyőt, tiszafát, ha mondható ez így egyáltalán, nem érdekli, hogy látható-e innen ága aránya színe tulfelén, éppugy szivárog föl dzsin-ízü nyirka, s gyantája ikrás mézében sötét sugárzással a kóclábú bogárkát fogva tartja mohás monstranciája. A platán piktort, költőt nem kíván, ahogy a napfény belehidegült, borúban is világít, s a bogyókkal sűrült bokor áttetsző tüzesen önnön festménye, hű metaforája, ne avatkozzon abba idegen, pihen a kertész, s a leveles úton keresztbe fekszik szarvas kiskapája. Elmúlt nyárra és közelítő télre közönyös, üres pad a tölgy alatt, madárürülék hieroglifája, ami a szárnyas időből maradt, ősz s tél közötti pillanatba fájdul a vénülő fő, szív s más szervek is ráhangolódnak létük panasztalan, legeslegbelül síró szólamára.