Alkalmi őszi ének

Elmult évek, jövendő évadok jelenideje, születésnapok, s minden időben megszokott, mégis szokatlan évszakok közhelyei, stílussá avatott jövés, menés, válásból elmulás: mintha egy halott anyából való csecsemő sírna föl, a földgolyó, kihült egekre, s úgy pattanna ki a semmiből a bimbó-valaki, hogy könnyeitől rögtön élni kezd virágtól csillag, mennybolttól a kert. Fecskék mennek, hát jönnek vadludak, sose az ami, amit épp mutat, nem az a csöndes melankólia, hogy a levélnek el kell hullnia, nem is az fáj, mint éjszaka a fog, s ha a gyomor az álmon átsajog, s a féluton túl még túlibb csömört sujt az elévült arcra a tükör, rosszabb a rosszban, ami kifogyott, az elközömbösült hasonlatok, a kapcsolódó kéz, a tiszta szem, ki szemtől szembe egymásnak üzen, s a fül meghallja azt a suhanást, melyet öröktől suhognak a fák, és szerveimhez társult szellemem, akár az Isten, társalog velem.