Szerbia fölött

Valamikor a dubrovniki éjből, kizárva délszak sóíz-illatából, el a pálmáktól, mirtusz- s fügefáktól montenegrói borbély szomszédommal, ha e szimulált, holdas mennyországot nem szállta még keresztül egyikünk se, kettős félelem nehezült egymáson, így szorultunk testvéri kötelékbe, míg lent a kunyhók sajgó lüktetése, jánosbogarak födtek város-álmot. Akkor is így ohridi délelőttből, el a rakijás, pisztrángos napokból, tótartó hegyek, tintája a versnek bábeli éposz-öröklétbe kékült, beleírtam, s tán azt költötte Ráde Karadzsics hasmánt, láb- és karcsapással oda-vissza hullámzás ütemére, hányadszor szállok ezüstbe az égből? émelyítenek birkanyáj-ábrándok, hányadszor járok bezárva az égbe? Most rettenet-verejtékezte belső, a megtörténhet fölülről-alulról, véletlen vagy szándékos szétlövésünk, idegenek az idegen hegyekre roncsra kenődött maszadékká esve, bár éppen úgy lustálkodnak a felhők, szurdok meg ormok geológiája, sötét gyűrődés, kráter és világos mészkő, vadállat-szürke csorda Balkán fedezékében csókos száj a puskán. Vadászbombázó hozzánk szelídítve, időzített parancsra visszaválhat, vihar előtti magaűzte szárnyas, ki tudja, mért kiált a navigátor, s mire felel angolul, anyanyelve, mintha csak kopár káromkodás lenne, szapora csikké pusztít távolságot, Koszovótól Szabadkáig fogyasztva húsz őrzőangyalt elcigarettázik, s az üres dobozt megőrli a marka.