A bélpoklosok Messiása

Nagypéntek földszagából, levelek leheletéből, bodzafakadás, ibolyák illatából valaha, kopár, szuvas oltárdeszkára hasalok, néma csengők helyett facsettegetőt szólítok, toronyban őrlöm, fakereplőn darálom a szárazság tompa gyászát, Krisztus sírjára füstölök, akár a temetőben máskor a megváltatlanok koporsójára, föltámadt fényben stációzom, sugárzik a Keresztvivő, fölkarikázik szeméből glóriája, kihajt a töviskorona. S legalább negyven évvel később közénk ereszkedik Matthias Grünewald isenheimi szárnyasoltára, a bélpoklosok Messiása réme, miként örök a test a bárdolatlan tákolaton, fölszögelt ujjak merednek, gabalyodnak egymásba, akár a tüskéből való korona a fejen, kizökken minden, egyedül a kereszt áll, végső önmaga, s a Megváltó, mint exhumált, penészes húsán rothadás fertőző kiütései, kukacfuratos rongya mállik, egymásba korhad lábfeje, mint az árokba hajított papucs, lábujjai összetorlódnak, akár a vén parasztoké iszonyatos terhek alatt, és karom-körmösek, s a lélek-gyapja-bárány egész testével nézi a sárgasággal fenyegető corpust, amíg Szent Antal kisértetei hanyatt ejtik a bélpoklost, az ördögi szörny-orgiában alig látható, miként a megváltás utáni jövő, a középkori múlt, a mai jelenvaló, mikor a pléh-Krisztus hazai rozsda- diktatúrában szakadtan zörömböl a böjti szélben, legalább annyira idevalósi vagyok, hogy tudjam, mitől borzadjak el. Múlik a Nagyhét, elfordulnak az isenheimi táblák, naptárlapok, levétetik a Megfeszített, új kép mögé rejtőztetik az ájult Mária, kit a Messiás ember-öccse, János apostol átölel, Bűnbánó Magdolna is vissza- térül az angyali üdvözletig, kipörgették, elcsurgatták a könnyeket, és rákezdi a születés mennyei zenekara, s a Boldogasszony kisdede fölött a Nap az Atya szivárványban aranyló köldöke, s leszen égi-földi arány a dézsa meg a csöpp éjjeli edény s a hatszárnyú szeráf s a Kálvária kínjában szépült ragyogás, drapériás föltámadás a bénán elterülő őrök ellenében.