Kérdem, Uram

Fontosnak hoztál engem e világra, méltóságos ajándék volna itt, nem szomorún-eredendő, szomorkás, ha nappalom leáldozik, s az alkony katafalkján gyerek-csillagszemek, ahogy jászolba merítkezem mosollyal, ajkam éneke anyanyelv. De szemben itt a Nagy Fekete Ember mefisztói kutyával rántja el pórázát, s azonmód törött árnyék vagyunk, a járda lesodort ördögi söpredékei, s ti menthetetlen alakok. Akkor valaki kérdezi, hol van, mikor, minek? Én vagyok tán a Megkérdezhető, kit tiszta arc alázasít? s megkérdezhetek valakit, hol volt, mikor, minek az egyetemes szeretet szakadékon átkaroló mi, ti, ők szerelmes szép személyes névmásai? S kinek lett maga a kora? davajgitár, kispuska, hónalja, homloka, és milyen végzést írt alá az ólom csúsztatva, marva marokból zsebig? míg áldozat és gyilkos lett a tér, és én ki voltam itt? Ha mártírjaim hírével zsebemben valami régi regényből feleltem báván a gyilkos asztalával szemben, jól feleltem, apám? hisz épp ő kérdezett, ki életünkben el- és kivégeztetett. Megszűkült szemmel látott életek, innen amonnan kérdezek magamra: lárvaálarc vagy pléhpofa az arcra? Kérdem, Uram, az enyém nem talán!