Dunai elégiák

1. Nyögnek a roppant árterek Ilyen magasból ez a nyári táj hatalmas zöld formáival zsúfolt az erdőlombok hegységében mintha semmi hely sem jutna már nekünk mindent betölt a levél és a törzs a résen át féloldalazva száll még az ökörszem is a szarvasok átbányásszák magukat az esős tisztásokig nyögnek a roppant árterek korhadt töveket vaddisznóstól vetnek a Duna sodrásába és átbicegtetik mint holtakat a marcona határokon mi ez? zölddé bolondult éjszaka? vagy mégis boldog nyári táj?   2. Kiváltja arcom A ködből meglátom magam orrom éle elvágja a sirály biztos röptét s amint alázuhan mintha kilőtték volna s belehull gránátsírással a hideg tükörbe kiváltja arcom ez a jelenés míg hátterem az ártér erdeje s a szétzilált napkéve fog körül   3. Túl e hústarka szőnyegen Muszáj lenni valakinek túl e hústarka szőnyegen ágyékkötők virágain álmos csipők semleges mellek ernyedt pórusán az állatkerti tömegen ahol bezárva önként árnytalan éveink hetes vágyálmába szintesen könyökölve kimozdulván a semmibe túl innen muszáj valami rejtett öbölben egy magányos öl kiben a napfény veleje megfogan amíg szereti a víz szívja ringatja delejes ütem hal csiklandása gerinc-árama aztán ott-se-volt eltűnik hogy megszülje az ég és föld fiát magának és nekem   4. Tovább álmodom Félálomban a csónakon amikor visszaalszom ugyanúgy s tovább álmodom ama jelenést ahogy a csipő fölivel a megrezdülő keblekig az öl s az ölbetett kezek megmintázzák a karokat s a karok hónaljba viszik vállra bomló ábrándjukat mert itt az egész szervezet építi egyikből magát száj teremti a fogakat és az orrcimpa remegőn üzen a szemnek s ott nyílik carrarai homlok alatt a sugarak fickándozó legbensőbb végkifejlete s már álmomban látom magam ebben a nem-tudom-kiben asszonyom-e vagy lányom-e sohasem volt mindig való   5. Engem néz Nem közönségesen csak úgy ledobva nekitámasztva egymáson állva és vízszintesen keresztben és haránt enciánkék hordók hullámpalák a lom hegyesre zúzott Ikarosza s legközépen olajtartály a tank kuglivá metszett körtefán s fölül a megriasztott deszka kutyaház vak tüdejéből fényt ugatva napmérgezésben mintha most is őrizné ami el se múlt a múltat Ha az a nagy víz nem lenne közel a tömegvonzás berozsdált dárdája leszúrná ezt a halmazt rendesen de itt kimozdul minden az egész feléje lejt holtpontjánál tovább lendülne s rám ahogy fekszem hanyatt csodálkozástól fáradtra szakadtan s velem is bármi megtörténhetik nem én nézem a világos dió jádegolyóit engem néz a fa öreg derűvel mint az öreget   6. Csak ennyi volt A levegővel együtt frissült lélek szabadlélegzet zivatar után kezet nyújtok a legalsó levélnek megtörténik amit a fa s az ember a kezdetektől annyira kiván s egyszercsak itt a keleti szivárvány senki se látta mikor és hogyan magában való fizikai jelenség valószínűtlen mégis az egyetlen valóságos csoda és tudom a helyreállt rend dicsőséges íve még azt az apró vontatóhajót is fehér angyallá változtatja át s olyan könnyedén húzza föl a három vassal rakott uszályt akárha mennyei tollfosztóból fuvarozna csak ennyi volt rászürkül a világra a farkasvakság széllel múlik a nap s végigborzong a teremtményeken a végítélet előérzete   7. Gitártalan és hangtalan És itt hagyom a sáros félcipőt hadd hulljon a sötétbe belseje hadd ásítson nyelve fűzője elbomolva aludjon arra hegye s hogy lábujjam nyomán horkoljon a behorpadt bőr köre álmában beszélgessen az ágy aljával szakadt matracok lógathassák rá foszló szavukat – süket vagyok süket vagyok – susog egymásnak vitrin rovargyűjtemény a kint felejtett pongyola s a test homorúja az emlék fekhelyén s ébred valami karácsonyi nesz ahol nem vagyok s nem lesz senkisem talán csak a kísértet látogat gitártalan és hangtalan szikével húzza halott dallamát