Deres árnyak

Most még árnyékba húzódik a dér, ahol a fák kerítik a mohás, patakba hajló rétet, elrekesztve az út hosszától, jegenyék duplázódnak, vetületük hatalmas oxidált ezüstkanállal idemért kanálnyi tundra, jégkorszaki balsejtelem, amiben megvedlettek a sötétség angyalai, s mint megkopasztott vadludak elrepültek, látta őket a pásztor, amikor kihajtott még egy legutolsót, s valami különös ijesztette a barmokat, fejüket fölemelték, rádermedt a póznára az ölyv, ágaskodott a nyúl, pedig szemben senki és semmi, csak a novemberi verőfény, amit természeti csapás követ, fölülről szakadt éhség meg körvadászat, de addig harmattá gyöngíti a nap a dér kristályát, s muszlin párafátylat húznak a csánkok, míg az embert medve-álmosság állítja a túrásra, árnyéka csupa dér leszen, mint az útmenti fáké füvön és kórón, s túlélés-emlék; mert nekem mindig ott marad botosan, bármerre járok, ha éppen ide szülte az anyja, ide rendelte az ördög.