Évfordulók
| Nemcsak a délutáni nap, ahogy |
| cirmolja a fatörzsön a mohát |
| tetszetős aranyzölddé, mint finom |
| muszlinsálat, ajándék nyakadon, |
| hamvad bársonnyá a bokor bogán, |
| páros harkályát, s ezt az ibolyát, |
| úgy adom át, hogy le se szakitom. |
|
| Nemcsak a feledéssel tüntetők, |
| ahogy kizárják magukat a tél |
| megülepedett szegleteiből, |
| s mi is velük a körhintán, pedig |
| csak állunk, s hosszan örülünk nekik |
| s nekünk itt, mintha valami |
| mesebeli falusi búcsúban, |
| erdei réten, hol a vadak is |
| célba lőhetnek záróra után. |
|
| Nemcsak mert olyan vasárnapias |
| minden, inkább mert idegyűlik az |
| összes napunk, évünk évtizedünk, |
| ami elmúlt, az együtt, a külön, |
| születéseink, túléléseink, |
| sortűz, karambol, hasmetszés, beforrt |
| és mégis kibírt nem-birom-tovább, |
| ahogy a barka a bokor bogán, |
| úgy adom át, hogy le se szakitom. |
|
|
Az örök liliom
| E másvilágból való kerti vágy |
| dere után zöldbe langyosodott, |
| míg rátiport az újjáépítés |
| kereke, talpa, ráfordult a föld, |
| a sár kásája, bugyborgó varangy, |
| s a malteros, füstös téglahalom |
| föléje dobva mint giliszta-vár, |
| és mindenféle lágytestű kukac |
| nyirkos födele rámohásodott, |
| csak vissza kellett jönnöm valaha |
|
| meglepődhetek, pár hónapra rá |
| a reménytelen semmirevaló |
| mégiscsak örök sárga liliom, |
| hétszirmu fő, finom aranyszabály, |
| mint napba vetett fordított király |
| túlélte, s mintha rezgő levegőn |
| úgy állna sásos levele fölött, |
| akár sugáron égi vonzalom, |
| mert áll a ház, ágyása is legyen; |
| s lilioma, túl földi közhelyen, |
| és legalul mélységes mélyi fény. |
|
|
Deres árnyak
| Most még árnyékba húzódik a dér, |
| ahol a fák kerítik a mohás, |
| patakba hajló rétet, elrekesztve |
| az út hosszától, jegenyék duplázódnak, |
| vetületük hatalmas oxidált |
| ezüstkanállal idemért kanálnyi |
| tundra, jégkorszaki balsejtelem, |
| amiben megvedlettek a sötétség |
| angyalai, s mint megkopasztott |
|
| látta őket a pásztor, amikor |
| kihajtott még egy legutolsót, |
| s valami különös ijesztette |
| a barmokat, fejüket fölemelték, |
| rádermedt a póznára az ölyv, |
| ágaskodott a nyúl, pedig szemben |
| senki és semmi, csak a novemberi |
| verőfény, amit természeti |
| csapás követ, fölülről szakadt |
|
| de addig harmattá gyöngíti a nap |
| a dér kristályát, s muszlin párafátylat |
| húznak a csánkok, míg az embert |
| medve-álmosság állítja a túrásra, |
| árnyéka csupa dér leszen, mint az |
| útmenti fáké füvön és kórón, |
| s túlélés-emlék; mert nekem mindig |
| ott marad botosan, bármerre járok, |
| ha éppen ide szülte az anyja, |
|
|
Velünk az angyal
| Szerettem volna látni lenge ingben, |
| hallani suhanását és mezítláb |
| karácsonyfával szárnyalni a házban, |
| mint piperékkel dúsított cselédlányt, |
| de úgy járt itt az angyal, mint ahogy |
| megtaláltam az eltűnt ókulárét, |
| olvashatóvá hagyta a világot, |
| és már nemcsak a távoli facsúcson |
| ismerem föl a varjat a fehérben, |
| megvirradt szó az asztalon, előttem |
| „Kéküveg nyár és fent a Balaton |
| kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt” |
|
| de csak ahogyan észrevétetik |
| magukat, mint a földerült betűk, |
| a megszokásba szürkült régi tárgyak, |
| úgy van velem az angyal mindenütt, |
| porcelán télben, túl az ablakon |
| vagy itt a rézkilincsen, villanyórán |
| a hajszálgyökér fészek, egykori |
| ki tudja, merre volt kirándulásból, |
| száraz csokorra villanykörte süt, |
| császárkörte a margarétás tálon |
| „élet, erő, fény! Csordult méz a fürt |
| a tőkén… Óh, hány ily forró napon” |
|
| olvashatom az angyalt a ruhádon, |
| gombjaidon, a levetett cipőn, |
| s ez a gombolyag nem azért van itt, |
| mert megrúgta véletlenül? |
| s te láttad is? ha úgy csodálkozol, |
| mintha sugarát hagyta volna benned, |
| s úgy nézel, mintha épp most tűnne el, |
| táskádba nyúlsz, mintha üzenetét |
| keresnéd, amit biztos odarejtett |
| kulcsod, pénzed és naptárad közé |
| „hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase: |
| a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem” |
|
|
Fölajánlom magam
| Kifogy az ünnep, nem mint télutó, |
| inkább akác, örömhullásból drót-bozót, |
| varjú trónfosztott koronán, |
| elferdült gyászkeret, károgva letörik, |
| az első besárgult levél elfelejtődése |
| óta mennyi nap? hulló hajszáltól |
| tar fejig, emlékezik az ember, |
| úgy tűnik, egyetlen év az élete, |
| nyitás, érés, csontritkulás |
| fal közelít és megveri a fa, |
| lelke vesszőfutásában kihűl |
|
| Elaggott ünnepem, otthontalan |
| istállója födetlen omladék, |
| lakatlan hajlék kulcsa elveszett, |
| hova szülje meg Mária fiát? |
| állatmelegbe sem, pásztortalan, |
| üstökös-csillag nem vezet |
| Gáspár-Menyhárd-Boldizsárt, |
| rongyos istállót ajánlok, magam, |
| tüdőm lehelletét, mirha-májamat, |
| tömjén-fogam, arany-szemem, |
| bordáimon angyalhaj és Tejút, |
| tövis-ezüst a Megváltónak megváltásomért. |
|
|
Enyém az ég
| Most elgyengült Nap! Belenézhetek, |
| akkora ajándék ez a lehet
|
| a napba-nézni-nem-szabad után, |
| mikor nincs semmi tiltott terület, |
| enyém az ég, bár lent kapuk, falak, |
| kerítések meg lelkek sáncai, |
| mi az nekem? hisz minden kedvesebb, |
| ha birtokom a világegyetem. |
|
| Csak egyetlen nap? Tegnap még fagyott, |
| holnapra épp úgy betörhet a menny |
| északi sarka, s ez a mostani |
| vérehulló fecskefű-enyhület, |
| mint meglepő zöld a gellérthegyi |
| drótkerítés tövén séta közben, |
| elmúlik, s megint tegnap-holnapi |
| volt-nincs e laza-sálas ünnep. |
|
| És változó Hold! Telihold a mai, |
| koponyaragyogással tükrözi |
| lunátikus fajtámat, s a kutyát, |
| amint szolgál és a nyershúst eszi, |
| véres borosta borotválkozó |
| tükörben, olyan testvérháború, |
| ragyái is megundorodnak, horpad, |
| lecsúszik hanyatt, mint az üres csolnak. |
|
| Hullócsillag! De nem augusztusi, |
| miként ábrándok légkörében ég el, |
| nem reá várnak a szerelmesek, |
| balsejtelem, épp meghalt valaki, |
| nem húny ki annyi aszteroida, |
| ahányan most e januári éjjel, |
| rémül az ember, a Sarkcsillagot |
| sikerül-e még megtalálnia? |
|
|
Fényözön
| falak sárgája húrvonalban |
| haptákban függő sugarakkal |
|
| tükörlapokkal metszett arcom |
| szemem orrom szám és fülem |
|
| hogy szívzaját kiénekelje? |
|
|
Jelentés a te fádról
| Hadd higgyem el, azért hullatta le |
| leveleit mert hiányzol neki, |
| hatalmas döndülését a fagyon |
| csak én kérdezhetem, érted van-e? |
| beleremeg a baglyos téli zöld, |
| tíz összecsavarodott törzsben |
| roppant ölelés, ellen-Laokoón, |
| nemcsak ebben a kertben itt, ahol |
| száz négyszögöles avar a birtoka, |
| e rám boruló gömb-harmóniában |
| nincs boga, odva, csupán sudara, |
| hatalma van mert koronája van, |
| a teliholdat neveddel megírja, |
| ha égig ér, hát meghosszabbitom |
| Budáig hozzád, fél ország leszen, |
| gyökere éltet minden temetőt, |
| nem mondom ki a nevét, te tudod! |
|
Máriavénusz
| egy asszony autóbuszra vár, |
| kiverte, mint a kertaljai vad |
| ragadozó irhája sárga-rozsda-vörösét, |
| a színt, mely ugyanígy fed egyszer |
| valaki gyönyörűt nyak- és hasaljszőr |
| mélyezüsttel, kutyák ugatják Máriát |
| a róka-idő közepén, megőrülnek |
| a csirkeólak virradatokban visszatérő |
| most még kecses futás, vonul |
| vérszagtól gőgösen, alázó |
| pompával tűnik a vörös-fehér-feketébe, |
|
| Ki minden este tengerésszel álmodik, |
| fahéjjal, szerecsendióval, aranyos |
| teásdobozzal bélel lakást, |
| őrlő állkapcsán zúzolódik, |
| kucsmáján vérré olvad szét a dér, |
| özvegy ebben a forgolódó télben, |
| a halott szerelem, ahova estelente |
| visszatér, örökzöldes oázis ő, |
| nedvre mohó rubensi húsvirág, |
| magány-karóhoz kötött filodendron |
| és törpe kaktuszok, fikusz, |
| estére metszett üvegkancsó, |
|
| Lemosod özvegységedet valami távoli |
| levendulás aroma-illatában, |
| virágzó levendulásban fekszel |
| hanyatt, megforgatod bokád fölül, |
| elálmélkodsz ágyékodon, szivacs |
| pórusaiba gyengülő, jaj-kedvesem, |
| elefántcsontból való torony, |
|
| A beteljesült zsibbadásra |
| hó a hideg zuhany, lángoló gerincére |
| zúdítja rá az éj sötét haját, |
| a Body Milk testápolót szétcsurgatja |
| és elsimítja templomi homlokán, |
| alá a heves arcra, szem és |
| csücsörgő száj köré, át a kócsag-nyakon, |
| le a milói vállra, a csettintő |
| bimbók között tíz ujja elidőz, |
| mintha lenne az Elveszített, |
| szabódva és szemérmesen tovább, |
| tetőtől talpig egyvonalban, |
| szájtól combtövén múlhatatlan, |
|
| Kiért szereted annyira azt a sok márkás piperét? |
| Cremedas krémen zöld betűt, Ponds |
| tégelyén a feketét, a Skin dew night |
| cream aranyát, emitt Michel |
| szemráncolaj, amott Florenc |
| aprócska csutora, szájvíz, arany, |
| vörösjegyű flakon a cserszömörce, |
| és Timotei zöld samponod, |
| szőke meg barna frizurák a Gloria golf |
| hajmosón, spray-hengerek, |
| sárgaréz hüvely, rúzsgolyó, |
| púderkompakt tányéraknája itt, |
| múló szépség veszélytelen |
|
| És róka jár a kert alatt, |
|
|
Megint valóban új
| Gyermek és felnőtt helycserés együttléte, |
| pontosan úgy, mint mikor csillagászt |
| játszottam csonka üveggel hóhidegben, |
| aprócska ujjaimmal matattam az eget, |
| irdatlan távolságokat méricskéltem |
| arasszal, ki tudja, hány fényéves |
| ragyogást vibrált ott az a tél? |
| csöndült az utca abszolut nulla fokban, |
| pengett a Tejút, pityergett a Fiastyúk |
| takarékon hamvadó fészekalja, |
| s egy világvégi hazai kovácsműhely |
| üzent Mars-vörös, meteor-lila, |
| Vénusz-kénsárga fényjelekkel, |
| szivárványlott a törött ablaküvegen, |
|
| mint most, ámultam akkor is, |
| a befalazott naplementék után, egész |
| magaslesre való ábrándozás |
| sajdul a hullócsillagok nyomában, |
| és ott a Göncöl! a helyén |
| augusztusi fészerében északon, |
| mint létezésem állandója, |
| és itt e borostyánloncos körtefánál |
| körülöttem a fönt és fölöttem a lent, |
| gyermek és felnőtt helycserés együttlétben |
|
|
Pedig csak árkot ások
| Lesújt a csákány, megreped, |
| töredezik mállik a száraz kéreg, |
| puffan a pohos fűcsomó, a gyökér |
| makacs kötése visszafogja, |
| végveszély roszog végig az egész |
| és kifordul a hidegbélű hant, |
| giliszta csüng, bogár szalad, szaporáz |
| morzsállódva, omlik rögre rög, |
| egyre sárgábbá púposul, ahogy |
| lehajlok, fölnyújtózkodom, |
| hosszul és mélyül a gödör |
| bokától térdig, derékig s lefelé |
| kedves humusz, rideg agyag, sívó homok, |
| az udvar geológiája sávosan, |
| rétegesen, ahogy tonnás esők |
| döngölték és az emléktelenek |
| nemzedékek szintje szerint taposták, |
| Úristen! mennyi lábnyomot |
| hantolok ki, pedig csak árkot ások, |
| de a sírásó épp így dolgozik, |
| lapátomon megáll a rémület |
|
Vers egy korsó sör mellől
| Mintha árnyékos parthoz kikötött |
| Noé-bárka ringatna, sörözök, |
| egyszuszra annyit mit a szomjúság |
| mohón fölitat, később kortyra korty, |
| a finom repkény hadd csipkézzen át, |
| míg körülöttem a félmeztelen |
| önkéntes szolga olyan hirtelen |
| csap le az asztalokra, szinte röstelem |
| lassú iddogálásom, csikkjeim |
| máris szemétbe önti, jár neki |
| ezért valami sör vagy féldeci, |
| odacsámpál, hol értelmes dolog |
| a koccintók helyett koccintanak, |
| onnan hullnak a fémlő pultra le, |
| s majd érett árpamezővel tele |
| fölsárgállnak, akár e félvad |
| öreg derékszíján az orosz rézcsat, |
| a finom repkény hadd csipkézzen át, |
| míg bizonyos lesz a bizonytalan, |
| a Valaki, a Mintha, Valahol, |
| a Bár, a Majdnem és a Messze-van |
| itt hajózik mellettem a Dunán, |
| és a reszketeg túlsóparti Ház, |
| a nem-tudom-ki-lakja-Délibáb |
|
Dunai elégiák
1. Nyögnek a roppant árterek
| Ilyen magasból ez a nyári táj |
| hatalmas zöld formáival zsúfolt |
| az erdőlombok hegységében mintha |
| semmi hely sem jutna már nekünk |
| mindent betölt a levél és a törzs |
| a résen át féloldalazva száll |
| még az ökörszem is a szarvasok |
| átbányásszák magukat az esős |
| tisztásokig nyögnek a roppant árterek |
| korhadt töveket vaddisznóstól |
| vetnek a Duna sodrásába és átbicegtetik |
| mint holtakat a marcona határokon |
| zölddé bolondult éjszaka? |
| vagy mégis boldog nyári táj? |
|
| orrom éle elvágja a sirály |
| biztos röptét s amint alázuhan |
| mintha kilőtték volna s belehull |
| gránátsírással a hideg tükörbe |
| kiváltja arcom ez a jelenés |
| míg hátterem az ártér erdeje |
| s a szétzilált napkéve fog körül |
|
3. Túl e hústarka szőnyegen
| ágyékkötők virágain álmos csipők |
| semleges mellek ernyedt pórusán |
| ahol bezárva önként árnytalan |
| éveink hetes vágyálmába szintesen |
| könyökölve kimozdulván a semmibe |
| rejtett öbölben egy magányos öl |
| megfogan amíg szereti a víz |
| szívja ringatja delejes ütem |
| hal csiklandása gerinc-árama |
| aztán ott-se-volt eltűnik |
| hogy megszülje az ég és föld fiát |
|
| amikor visszaalszom ugyanúgy |
| s tovább álmodom ama jelenést |
| az öl s az ölbetett kezek |
| s a karok hónaljba viszik |
| mert itt az egész szervezet |
| üzen a szemnek s ott nyílik |
| s már álmomban látom magam |
| asszonyom-e vagy lányom-e |
|
| Nem közönségesen csak úgy ledobva |
| nekitámasztva egymáson állva és |
| vízszintesen keresztben és haránt |
| enciánkék hordók hullámpalák |
| a lom hegyesre zúzott Ikarosza |
| s legközépen olajtartály a tank |
| kuglivá metszett körtefán s fölül |
| a megriasztott deszka kutyaház |
| vak tüdejéből fényt ugatva |
| napmérgezésben mintha most is |
| őrizné ami el se múlt a múltat |
|
| Ha az a nagy víz nem lenne közel |
| a tömegvonzás berozsdált dárdája |
| leszúrná ezt a halmazt rendesen |
| de itt kimozdul minden az egész |
| feléje lejt holtpontjánál tovább |
| lendülne s rám ahogy fekszem hanyatt |
| csodálkozástól fáradtra szakadtan |
| s velem is bármi megtörténhetik |
| nem én nézem a világos dió |
| jádegolyóit engem néz a fa |
| öreg derűvel mint az öreget |
|
|
| A levegővel együtt frissült lélek |
| szabadlélegzet zivatar után |
| kezet nyújtok a legalsó levélnek |
| megtörténik amit a fa s az ember |
| a kezdetektől annyira kiván |
| s egyszercsak itt a keleti szivárvány |
| senki se látta mikor és hogyan |
| magában való fizikai jelenség |
| valószínűtlen mégis az egyetlen |
| a helyreállt rend dicsőséges íve |
| még azt az apró vontatóhajót is |
| fehér angyallá változtatja át |
| s olyan könnyedén húzza föl a három |
| vassal rakott uszályt akárha |
| mennyei tollfosztóból fuvarozna |
| csak ennyi volt rászürkül a világra |
| a farkasvakság széllel múlik a nap |
| s végigborzong a teremtményeken |
|
7. Gitártalan és hangtalan
| És itt hagyom a sáros félcipőt |
| hadd hulljon a sötétbe belseje |
| hadd ásítson nyelve fűzője |
| elbomolva aludjon arra hegye |
| s hogy lábujjam nyomán horkoljon |
| a behorpadt bőr köre álmában |
| beszélgessen az ágy aljával |
| szakadt matracok lógathassák rá |
| foszló szavukat – süket vagyok |
| süket vagyok – susog egymásnak |
| a kint felejtett pongyola s a test |
| homorúja az emlék fekhelyén |
| s ébred valami karácsonyi nesz |
| ahol nem vagyok s nem lesz senkisem |
| talán csak a kísértet látogat |
| szikével húzza halott dallamát |
|
|
Kérdem, Uram
| Fontosnak hoztál engem e világra, |
| méltóságos ajándék volna itt, |
| nem szomorún-eredendő, szomorkás, |
| ha nappalom leáldozik, s az alkony |
| katafalkján gyerek-csillagszemek, |
| ahogy jászolba merítkezem mosollyal, |
|
| De szemben itt a Nagy Fekete Ember |
| mefisztói kutyával rántja el |
| pórázát, s azonmód törött |
| árnyék vagyunk, a járda lesodort |
| ördögi söpredékei, s ti menthetetlen |
| alakok. Akkor valaki kérdezi, |
|
| Én vagyok tán a Megkérdezhető, |
| s megkérdezhetek valakit, |
| az egyetemes szeretet szakadékon |
| szerelmes szép személyes névmásai? |
|
| S kinek lett maga a kora? |
| davajgitár, kispuska, hónalja, homloka, |
| és milyen végzést írt alá az ólom |
| csúsztatva, marva marokból zsebig? |
| míg áldozat és gyilkos lett a tér, |
|
| Ha mártírjaim hírével zsebemben |
| valami régi regényből feleltem |
| báván a gyilkos asztalával szemben, |
| jól feleltem, apám? hisz épp ő |
| kérdezett, ki életünkben el- |
|
| Megszűkült szemmel látott életek, |
| innen amonnan kérdezek magamra: |
| lárvaálarc vagy pléhpofa az arcra? |
|
| Kérdem, Uram, az enyém nem talán! |
|
|
A bélpoklosok Messiása
| Nagypéntek földszagából, levelek |
| leheletéből, bodzafakadás, ibolyák |
| illatából valaha, kopár, szuvas |
| oltárdeszkára hasalok, néma csengők |
| helyett facsettegetőt szólítok, |
| toronyban őrlöm, fakereplőn darálom |
| a szárazság tompa gyászát, Krisztus |
| sírjára füstölök, akár a temetőben |
| máskor a megváltatlanok koporsójára, |
| föltámadt fényben stációzom, |
| sugárzik a Keresztvivő, fölkarikázik |
| szeméből glóriája, kihajt a töviskorona. |
|
| S legalább negyven évvel később |
| közénk ereszkedik Matthias Grünewald |
| isenheimi szárnyasoltára, a bélpoklosok |
| Messiása réme, miként örök a test |
| a bárdolatlan tákolaton, fölszögelt |
| ujjak merednek, gabalyodnak egymásba, |
| akár a tüskéből való korona a fejen, |
| kizökken minden, egyedül a kereszt |
| áll, végső önmaga, s a Megváltó, mint |
| exhumált, penészes húsán rothadás |
| fertőző kiütései, kukacfuratos |
| rongya mállik, egymásba korhad lábfeje, |
| mint az árokba hajított papucs, |
| lábujjai összetorlódnak, akár a vén |
| parasztoké iszonyatos terhek alatt, |
| és karom-körmösek, s a lélek-gyapja-bárány |
| egész testével nézi a sárgasággal |
| fenyegető corpust, amíg Szent Antal |
| kisértetei hanyatt ejtik a bélpoklost, |
| az ördögi szörny-orgiában alig látható, |
| miként a megváltás utáni jövő, a |
| középkori múlt, a mai jelenvaló, |
| mikor a pléh-Krisztus hazai rozsda- |
| diktatúrában szakadtan zörömböl |
| a böjti szélben, legalább annyira |
| idevalósi vagyok, hogy tudjam, |
|
| Múlik a Nagyhét, elfordulnak az |
| isenheimi táblák, naptárlapok, |
| levétetik a Megfeszített, új kép mögé |
| rejtőztetik az ájult Mária, kit a |
| Messiás ember-öccse, János apostol |
| átölel, Bűnbánó Magdolna is vissza- |
| térül az angyali üdvözletig, |
| kipörgették, elcsurgatták a könnyeket, |
| és rákezdi a születés mennyei zenekara, |
| s a Boldogasszony kisdede fölött a Nap |
| az Atya szivárványban aranyló köldöke, |
| s leszen égi-földi arány a dézsa |
| meg a csöpp éjjeli edény s a hatszárnyú |
| szeráf s a Kálvária kínjában szépült |
| ragyogás, drapériás föltámadás a bénán |
|
|
Mindig virágos
| Ki gyógyítja a szétlőtt kőkeresztet? |
| a roncs egyszercsak összeáll? |
| s nem hanyatlik a rozsdás drótú vázon, |
| mint vak glóbusz, tagbaszakadt hiány, |
| emeltetője sírból idejár? |
| szerelmes nő viszonzatlan magányból |
| e szív helyét virággal tölti be? |
| nem látta senki, sehol egy kósza lábnyom, |
| jeges kánya örökzöld téli ággal? |
| nem múlik évszak, virág nélküle, |
| vagy merénylője szelleme, |
| Krisztus-gyalázó, penitenciából |
| koszorúzza a töviskoronát? |
| vagy orgiázó boszorkány szájából |
| hullott ki ez a kikericslila láng? |
| őz szökellt át az őszi másvilágból |
| krizantém-bundát vetni rá? |
| s tán éppen ő? e rétbe szorult pásztor, |
| ázott bogáncs, ránézni is sivár, |
| ki mégsem enged a föltámadásból? |
|
Jugoslavija Filter
| szállodalakó magyar költő koromban, |
| ugyanilyen piros csomagból húzgáltam |
| a fehér füstszűrős Jugoslavija Filtert, |
| nem úgy mint most ebből az ajándék |
| pakliból, amivel emlékeztetni |
| dohányföldekre, az udvarvégi |
| szárító pajtákra, Prilepre, |
| s a trafikra a Hotel Turist mögött |
| az utcasarkon, azt hittem én is |
| visszahoz legalább egyetlen |
| ott felejtett mozdulatot az ohridi |
| Letnica kertvendéglő asztaláról, |
| eszembe juttatja azt a szót, |
| de másképp szívom, s fújom a füstjét, |
| s fantáziátlan, nem időz fejemnél |
| hosszasan, mint a balkáni bánat, |
| nem bodorul karikába, mint a |
| vránjei lakodalomban a kóló, |
| pedig a Jugoslavija Filtert |
| bizonyítékul raktam elém, |
| hadd lássák, odavalósi vagyok, szótlan |
| tolmácsom volt a rigómezei gyorson, |
| védett Szarajevó felé, és általa |
| lettem helybeli Dubrovnikban, akár |
| az apáca a raguzai macskakövön, |
| nándorfehérvári a Kalimekdan |
| Mestrovics szobra alatt, állampolgár |
| a hontalan ifjúságban, olcsón vett |
| drága kapcsolat, ahogy nemcsak velük |
| engem, de őket egymással is összekötötte, |
| túl erős már és fojt és pácolt íze van. |
|
Szerbia fölött
| Valamikor a dubrovniki éjből, |
| kizárva délszak sóíz-illatából, |
| el a pálmáktól, mirtusz- s fügefáktól |
| montenegrói borbély szomszédommal, |
| ha e szimulált, holdas mennyországot |
| nem szállta még keresztül egyikünk se, |
| kettős félelem nehezült egymáson, |
| így szorultunk testvéri kötelékbe, |
| míg lent a kunyhók sajgó lüktetése, |
| jánosbogarak födtek város-álmot. |
|
| Akkor is így ohridi délelőttből, |
| el a rakijás, pisztrángos napokból, |
| tótartó hegyek, tintája a versnek |
| bábeli éposz-öröklétbe kékült, |
| beleírtam, s tán azt költötte Ráde |
| Karadzsics hasmánt, láb- és karcsapással |
| oda-vissza hullámzás ütemére, |
| hányadszor szállok ezüstbe az égből? |
| émelyítenek birkanyáj-ábrándok, |
| hányadszor járok bezárva az égbe? |
|
| Most rettenet-verejtékezte belső, |
| a megtörténhet fölülről-alulról, |
| véletlen vagy szándékos szétlövésünk, |
| idegenek az idegen hegyekre |
| roncsra kenődött maszadékká esve, |
| bár éppen úgy lustálkodnak a felhők, |
| szurdok meg ormok geológiája, |
| sötét gyűrődés, kráter és világos |
| mészkő, vadállat-szürke csorda Balkán |
| fedezékében csókos száj a puskán. |
|
| Vadászbombázó hozzánk szelídítve, |
| időzített parancsra visszaválhat, |
| vihar előtti magaűzte szárnyas, |
| ki tudja, mért kiált a navigátor, |
| s mire felel angolul, anyanyelve, |
| mintha csak kopár káromkodás lenne, |
| szapora csikké pusztít távolságot, |
| Koszovótól Szabadkáig fogyasztva |
| húsz őrzőangyalt elcigarettázik, |
| s az üres dobozt megőrli a marka. |
|
|
Gyergyói csillagok
| csak valamelyest keletebbre, |
| milliárdos arányuk ugyanaz, |
| a Nagy Göncölhöz épp olyan |
| közelebbi az iker barna medve, |
| s mert itt a ragadozó súlyosabb, |
| hát akkora a gravitációja, |
| a Tejút majdnem leszakad, |
| ahogyan szénné süllyednek a falvak, |
| már azt hiszem a csillagok |
| ettől a sötétségtől vannak, |
| egyedül, félnék mint az Isten, |
| vagy magánzárkás rab, kivel |
| megtörténhet minden kiméletlen, |
| vagy kitett gyermek az uton, |
| hol sírásra jár medve, farkas, |
| otthoni szemeidnek ugyanazt |
|
Kit érdekel
| Remegő koldust árokszélen, |
| kit érdekelne szívverésem? |
| rigó-egyszeregy, villanydróton |
| szent-olvasón mormogó vének |
| kit érdekelnek? épp olyan |
| szemekkel néznek túl az égen, |
| vagy magam mögé, mint aki |
| szerszámát falnak támasztotta, |
| és ha versemmel játszadozva |
| beszélek fával, fajdkakassal, |
| csak annyit mondok, édesem, |
| önrabság zsoldja, aranyóra, |
| hatalmi kéj, közöny a jóra, |
| lélek-marás, fej-esztergálás |
| nem érdekem! kit érdekel? |
|
Csoóri Sándor ideje
| Akinek udvar, kert a gyerekszobája, |
| tengere rozstábla, mennyországa felhő, |
| ideje ez a kétes, véres század, |
| történelme hámjával megszorítva |
| születéstől halálig évről-évre, |
| tankos hó, fekete a fehérben, |
| élőben halott, pirosban hullasárga, |
| menekülés hazajutással, újra |
| lélek keletről űzetett nomádja, |
| siránkozás az anyja, káromkodás az apja, |
| magtalan padlás a lakása, |
| mindegyik ősz hajszála a szabadság |
| hősi halottja, ütközetben deres fű, |
| ahogy a szél összekuszálja födetlen, |
| ahogyan teste födetlen menthetetlen, |
| visszaeső szökevény elhallgattatásban. |
|
| Akinek udvar, kert volt gyerekszobája, |
| tengere óceán, határa Dél Keresztje, |
| margarétás e kétes, véres század, |
| szeretők hús-nyers ölével átszorítva, |
| születéstől halálig évről-évre, |
| zöld úti sátor, ország a mezítlábnak, |
| élőben élő, darázs-nyár, dió-ősz kopálása, |
| kék spirituszláng vándorló vitákban, |
| tűz a jeges sötétben, nevetés a panaszban, |
| mese-álom az anyja, búzavetés az apja, |
| birsillatú szoba a lakása, |
| mindegyik ősz hajszála a szabadság |
| koratavasza, éledő fű a vadvizekben, |
| ahogy böjti szél fölborzolja födetlen, |
| ahogyan teste födetlen ölhetetlen, |
| szabad, hűséges szökevény a megszólaltatásban. |
|
|
Meg ne halld, meg ne lásd
|
Bella István születésnapjára
| Fák is születtek veled akkor |
| tán itt a kertben valamely egyidős |
| hűsöl s az oroszlán-álmos kora-nap |
| valami madár rejtőzködik belül |
| szíve az ötvenéves lombnak énekel |
| briliáns szivecske-dobogást sajog |
| hallom és hosszan hallgatom |
| megfeledkezve mindannyiunk szivéről |
| csak ne szárassza csönddé az aszály |
| meglátnánk akkor bensőnket kívül |
| azt a rángó erőlködést hogy bármikor |
| beleszakad a meghajszoltatásba |
| csak meg ne halljuk ha a vér |
| szivattyúkban sikít szuszog s visít |
| kidurrant gumiból megsűrült oxigén |
| ének tárja a fát Isten felé |
| fölmutat röpke örökkévalót |
| fagyöngy zöldell csupán favágó feketéll |
| ősi lopakodás barbár rajtaütés |
| nyögő sújtás magát-megadta-törzs tövén |
| tuskót csákányoz mintha földet belezne ki |
| gyűrűstől aprít bukott babákra ötvenet |
| csak meg ne lássa még fél század belsejét |
| akác-sárga kőris-fehér gesztenye-vajszín és |
| a fenyő-barna kugliról a fűrészport leszórván |
| csak meg ne lássa még kín kéj nyomatait |
|
Nyár-töredék
| A mindenséghez mérten, a falak |
| meredekéhez képest legalul |
| megsejtem a sosemvolt költeményt, |
| de ha megírnám, mit az éjszaka |
| őszikehangon diktál, töredék |
| maradna csak, az egész látszata |
|
| s a tökéletes kalligráfia |
| sem idézhetné föl, micsoda kép, |
| amint a holdba ágazó Duna |
| ezüstjében az örvénylő sötét |
| üres ladikját elnyeli a víz |
|
| s micsoda képtelenség, az akác |
| dűlőfélben is megtartja magát |
| a hegyoldalban, s olyan könnyűnek |
| tetszik mint ama Gecsemáni kert |
| fölött a felhő, bár roppant teher |
|
| s a vén ciprusfa történettelen |
| nyujtózik át a szomszédból, tudom |
| a másé, mégis a tulajdonom, |
| néhány verssor, a nyesett, lecsupált |
| lomb drámájából fönnmaradt románc |
|
|
Alkalmi őszi ének
| Elmult évek, jövendő évadok |
| jelenideje, születésnapok, |
| s minden időben megszokott, |
| közhelyei, stílussá avatott |
| jövés, menés, válásból elmulás: |
| mintha egy halott anyából való |
| csecsemő sírna föl, a földgolyó, |
| kihült egekre, s úgy pattanna ki |
| a semmiből a bimbó-valaki, |
| hogy könnyeitől rögtön élni kezd |
| virágtól csillag, mennybolttól a kert. |
|
| Fecskék mennek, hát jönnek vadludak, |
| sose az ami, amit épp mutat, |
| nem az a csöndes melankólia, |
| hogy a levélnek el kell hullnia, |
| nem is az fáj, mint éjszaka a fog, |
| s ha a gyomor az álmon átsajog, |
| s a féluton túl még túlibb csömört |
| sujt az elévült arcra a tükör, |
| rosszabb a rosszban, ami kifogyott, |
| az elközömbösült hasonlatok, |
| a kapcsolódó kéz, a tiszta szem, |
| ki szemtől szembe egymásnak üzen, |
| s a fül meghallja azt a suhanást, |
| melyet öröktől suhognak a fák, |
| és szerveimhez társult szellemem, |
| akár az Isten, társalog velem. |
|
|
Nem az a régi
| Nem az a régi magamra találás, |
| ahogy ujjával eljátszik a kisded, |
| szemüveggel betűzöm kezem ráncát, |
| kés sebhelye a hüvelyken és gyűrüs |
| ujjam, dudorát poros tornaórán |
| röplabda nyomta ismertetőjelnek, |
| s nem úgy szemlélem testem, mintha gazda |
| volnék jószággal tele istállóban, |
| csikót etetni zölddel, míg a csődör |
| futásra, nászra tüzeskedik zabbal. |
|
| Kínos, tilos már egyedül maradni, |
| ebben a sajgó hipochondriában |
| tagjaim válogatom mint a krumplit, |
| ez még eláll, emezt a féreg rágta, |
| kocolódás meg földes horzsolódás |
| egy kupacban és ráreccsen a csontváz, |
| vén akác szólal így aszumagányban, |
| illetlen hang a madaraknak, s szégyen, |
| mint szellentés vagy csillapíthatatlan |
| gyomorkorgás a finom társaságban. |
|
| Egyik barátom kamrában hűl éppen, |
| másiknak mára szól a temetése, |
| egy albérletben valaha, tuléltem, |
| huszonhét éve, nincsen annyi évem, |
| akkor még nyulas Rózsadomb, és fácán |
| ijesztgetett, őz is arratévedt, |
| és nők, csak nők! se paplanunk, se kályhánk, |
| diólevél csúszott az ajtórésen |
| üdvözletével a kis hegyi házba, |
| hova tünt a hatalmas postaláda? |
|
|
Ősz s tél között
| Hiába keretezi ablakráma, |
| aprózza diszrács, ez a kerti kép |
| csupán egy sárga kóróvirág, amint |
| lejtőre dőlve fönnakad magán, |
| s a rózsakert kis parcellákra osztva |
| kijátssza a kovácsoltvas határt, |
| átbújik szomszédjához vagy eláll, |
| nem dermed szirom-mintás mozaikba. |
|
| Nem izgatja a fenyőt, tiszafát, |
| ha mondható ez így egyáltalán, |
| nem érdekli, hogy látható-e innen |
| ága aránya színe tulfelén, |
| éppugy szivárog föl dzsin-ízü nyirka, |
| s gyantája ikrás mézében sötét |
| sugárzással a kóclábú bogárkát |
| fogva tartja mohás monstranciája. |
|
| A platán piktort, költőt nem kíván, |
| ahogy a napfény belehidegült, |
| borúban is világít, s a bogyókkal |
| sűrült bokor áttetsző tüzesen |
| önnön festménye, hű metaforája, |
| ne avatkozzon abba idegen, |
| pihen a kertész, s a leveles úton |
| keresztbe fekszik szarvas kiskapája. |
|
| Elmúlt nyárra és közelítő télre |
| közönyös, üres pad a tölgy alatt, |
| madárürülék hieroglifája, |
| ami a szárnyas időből maradt, |
| ősz s tél közötti pillanatba fájdul |
| a vénülő fő, szív s más szervek is |
| ráhangolódnak létük panasztalan, |
| legeslegbelül síró szólamára. |
|
|
Itt, mégsem itt
| Hová kujtorgok éjjel, micsoda |
| különös tájon vergődök, havas |
| mezőkön, míg valami ismerős |
| szőlőhegy gyertyás kápolnája hív, |
| s ha lenne itt egy virrasztó, aki |
| sötétben lát, ő láthatná miképp |
| gömbölyödök takarómba, nem is |
| gondolná, itt és mégsem vagyok itt, |
| s az a hirtelen rándulat miből |
| következik, nem-e valami más |
| világból való visszahőkölés |
| ágybéli megnyilatkozása, köd |
| karói közt halálos tévedés, |
| s ha balról jobbra fordulok, miért |
| sóhajtok akkorát, holott apám |
| fölint felém alólam, hát te itt? |
|
| És langy pihékből nyúló lábfejem |
| tán egy iszapos folyóból jeges |
| partra lépést jelent, s ha jó nagyot |
| rugok, lekésett vonathoz futok, |
| s nem a kispárna csücskét, ütközőt |
| fogok, még húznám magamhoz, tudom, |
| életemben már sosem ér utol, |
| megérkezem, elárulom ugy is, |
| ha ott az érkezési oldalon |
| sosem hallott ország fővárosát |
| írja fölébem a végállomás |
| tanult, unott cirillikáival, |
| s én pénztelen, asszony-, gyerektelen, |
| hajléktalan várom a peronon |
| az érthetetlen letartóztatást, |
| nem! nem! ne bánts! és alszom rá tovább. |
|
| Eltitkolom, hogy micsoda üzött |
| szökevény vagyok, így és mégsem így, |
| mintha nem történt volna semmi más, |
| s ha lenne itt egy virrasztó, aki |
| sötétben lát, ő láthatná, miképp |
| nyílik beszédre szám, de néki csak |
| tagolatlan, félreértett szavak |
| a szobában, miket meghall az ágy |
| felől, inkább most egy IV. á-s |
| érettségizne, s még a gyökvonást |
| se tudja, pedig lassan negyven év |
| múlt el azóta, s nékem mindig újra |
| vizsgázni kell, felelni nyers kamasz |
| röhejben, csontváz-tanár szabta nagy |
| bukásomig, bár örökkévaló |
| várat akartam rakni, másra lusta. |
|
|
Balassi Bálint: Lengyelszép Zsuzsánna
| cikkcakkban mászkált széjjel, |
|
|
Gyöngyösi István: Az kovácsrul
| Fényes sudarakkal csiklándó hajnal volt. |
| Ébredj a dologra! – így nem Vulkános szólt, |
| Midőn fölém nemzőm nyári dere hajolt, |
| Beretvát nem látott, hát mint tökderes folt |
| Jelenvén álmomban, ki nagyon öreg volt, |
| S lettem úgy csippásan ágyból kiuszítva, |
| Dunyhamelegemből kovácshoz szólítva, |
| Pendely klottgatyástul jobb lábra állítva, |
| Onnan átbillenve bal felül hallgatva, |
| Laposvasat vinnem kovácshoz kellett volt, |
| Mert mint én kedvem is ugyancsak elkopott, |
| Ragyogtam szántásban laposvas-pofával, |
| Most indulnom kellett parancsolatjával, |
| Hónom alatt vivén harmatos tükrömet, |
| Ami a kert alatt töltötte az éjjelt, |
| Ott állt már Zsarnóczki csiptető szerszámmal, |
| Fújtatott nagy buggyos bőrharmonikával, |
| Tűzzel koholta a vasat s kalapáccsal, |
| Hulltak üllőjéről szikrák garmadával, |
| Keblembe uszoltak, égették fejemet, |
| Ez a büdös szőrszag fertelmes lehetett, |
| Hogy Murányi Vénus menten elalélna, |
| Én meg álltam amúgy meztélláb bámészva, |
| Mint leszen gőzferdő hidegvizes dézsa, |
| Mikoron tüzes vas belé van állítva, |
| S mint a pöcsös Puttó a láng picinyke lesz, |
| S még ez angyalnak is elégvén vége lett. |
|
Somogyi Névtelen: Virág
| Pap vala, rejtett szenvedelem, pocakocska, |
| Virág! Reverendája alatt lankadt versezete. |
| Jöjj Múzsám! Hívta kívánta az éteri hölgyet, |
| Aki hozzá takarítónőként látogatott. |
| Hívta Horácot, megjött, hat ökörrel |
| Dübörgött háza előtt, s rámondá, hófuvat az. |
| Mord viharokra skandálta a tüzhely |
| Parazsát, sose tudta, millyen az ormok, |
| A szélvész géniusza. Költőfejedelemnek |
| Koszorúzta magát, s főúr adományozta |
| Liquerrel kupicázott egyedül, míg |
| Teli serlegből iszogatta a hódolatot. |
| Éjszaka padlásán egerek, lent nagy költők |
| Kisérteti közt morzsolgatta füzérét, |
| Mégsem hagyták nyugton az áldott fajtalanok. |
| Bosszúját gúnyba, imádságba csavarta: |
| Sok rút százlábút bújtass be fülébe, |
| Hadd másszák füle dobját, kérte az isteneket, |
| Majd aztán igazán eljött érte a Múzsa, |
| Lelkének pötyörű almája tabáni |
|
Csokonai Vitéz Mihály: Feredés
| Kelt ki, s bejárná az űrt, |
| Fordul, könyvre kúszik, hátha |
|
| Benti szellőn kék tekergő, |
|
| Oh, ti drága gyermekcsínyek, |
| Bugyogócska nincsen rajta, |
| Innen szoknya nem takarja, |
|
| Fehér ölben prémes állat, |
| Fölébred, ha tavasz lesz, |
| Vajh, kicsoda szólongatja, |
| Kemény vámot ki ad s vesz? |
|
| Most már azt se tudom, hol van |
| Erzsike is asszonysorban, |
|
| Jaj, legalsó meztelenség! |
| Csupasz, mint két tökösveréb |
|
| Nincs a paráznának nyugta, |
| Ahogy holtak lelke csapkod, |
| Ugyan irigy, vad suhancok, |
|
| Bozótosból nőtt a házhoz, |
|
| Sáppadt, kezében szappan. |
|
| Kontyát széjjel bontotta, |
| Süvegelte, hullott a hab, |
|
| Szomjúhoztam, ki ott volt |
| Kiskonyhánkban, fámmal szemben, |
| sohase látott völgy s domb, |
| Meglestem, ki anyám volt. |
|
|
Csokonai Vitéz Mihály:
Jövendölés Rippl-Rónay pictorról a Somogyban
|
Korgó gyomra böjtbe vált, |
|
|
Kölcsey Ferenc:
A magyar nép zivataros századaiból
| Annyi párt, ahány család: |
|
| Részeg népség: Pfuj! Vivát! |
|
|
Vörösmarty Mihály: Fóti dal
| Jöjj felém bor, mintha lyányként |
| sárga az, mint téli alkony, |
|
| korty, amit most mélyből vélek, |
|
| kinek csiger, s más ily fertő |
| bűzlő bendő, nyekergő has |
|
| csak olyan, mint vizesárok- |
| kinek ahogy múlt a lelke, |
| nem figyelt a kész ütemre, |
|
| Jég a száján, most a számon |
| Somló-szőtte, Tokaj-küldte |
| Éljen minden bájos asszony! |
| markomban pohárcsöcsükkel |
|
|
Ady Endre: Hunn új legenda
| Kentaurokra, csillagokra. |
|
| Tűz, füst, hajlék: lidérc, kisértet. |
| Ártéri nyelv szól magyarul, |
| Kőgátak visszhangjába fúl |
|
| a sötétből hunn új legendát: |
| Boszorkányéjfél, meztelen tánc. |
|
| Üstben: bájitalt, édeset, |
| Főznek és a szodomitáknak |
| Ha ágyat vetnek: fekhelyet |
|
| Keresztet emelnek a síkra, |
| S az Alföld nomád szárnyain |
| Egyik a másik fura titka. |
|
|
|