Évfordulók

1994
 

 

 

 

Évfordulók

Nemcsak a délutáni nap, ahogy
cirmolja a fatörzsön a mohát
tetszetős aranyzölddé, mint finom
muszlinsálat, ajándék nyakadon,
tiéd a barka, pedig ott
hamvad bársonnyá a bokor bogán,
fogadd el tőlem március
páros harkályát, s ezt az ibolyát,
úgy adom át, hogy le se szakitom.
Nemcsak a feledéssel tüntetők,
ahogy kizárják magukat a tél
megülepedett szegleteiből,
s mi is velük a körhintán, pedig
csak állunk, s hosszan örülünk nekik
s nekünk itt, mintha valami
mesebeli falusi búcsúban,
erdei réten, hol a vadak is
célba lőhetnek záróra után.
Nemcsak mert olyan vasárnapias
minden, inkább mert idegyűlik az
összes napunk, évünk évtizedünk,
ami elmúlt, az együtt, a külön,
születéseink, túléléseink,
sortűz, karambol, hasmetszés, beforrt
és mégis kibírt nem-birom-tovább,
ahogy a barka a bokor bogán,
úgy adom át, hogy le se szakitom.

 

 

 

Az örök liliom

E másvilágból való kerti vágy
ágyásában a liliombokor
dere után zöldbe langyosodott,
míg rátiport az újjáépítés
kereke, talpa, ráfordult a föld,
a sár kásája, bugyborgó varangy,
s a malteros, füstös téglahalom
föléje dobva mint giliszta-vár,
és mindenféle lágytestű kukac
nyirkos födele rámohásodott,
csak vissza kellett jönnöm valaha
meglepődhetek, pár hónapra rá
a reménytelen semmirevaló
mégiscsak örök sárga liliom,
hétszirmu fő, finom aranyszabály,
mint napba vetett fordított király
túlélte, s mintha rezgő levegőn
úgy állna sásos levele fölött,
akár sugáron égi vonzalom,
mert áll a ház, ágyása is legyen;
s lilioma, túl földi közhelyen,
és legalul mélységes mélyi fény.

 

 

 

Deres árnyak

Most még árnyékba húzódik a dér,
ahol a fák kerítik a mohás,
patakba hajló rétet, elrekesztve
az út hosszától, jegenyék duplázódnak,
vetületük hatalmas oxidált
ezüstkanállal idemért kanálnyi
tundra, jégkorszaki balsejtelem,
amiben megvedlettek a sötétség
angyalai, s mint megkopasztott
vadludak elrepültek,
látta őket a pásztor, amikor
kihajtott még egy legutolsót,
s valami különös ijesztette
a barmokat, fejüket fölemelték,
rádermedt a póznára az ölyv,
ágaskodott a nyúl, pedig szemben
senki és semmi, csak a novemberi
verőfény, amit természeti
csapás követ, fölülről szakadt
éhség meg körvadászat,
de addig harmattá gyöngíti a nap
a dér kristályát, s muszlin párafátylat
húznak a csánkok, míg az embert
medve-álmosság állítja a túrásra,
árnyéka csupa dér leszen, mint az
útmenti fáké füvön és kórón,
s túlélés-emlék; mert nekem mindig
ott marad botosan, bármerre járok,
ha éppen ide szülte az anyja,
ide rendelte az ördög.

 

 

 

Velünk az angyal

Szerettem volna látni lenge ingben,
hallani suhanását és mezítláb
karácsonyfával szárnyalni a házban,
mint piperékkel dúsított cselédlányt,
de úgy járt itt az angyal, mint ahogy
megtaláltam az eltűnt ókulárét,
olvashatóvá hagyta a világot,
és már nemcsak a távoli facsúcson
ismerem föl a varjat a fehérben,
megvirradt szó az asztalon, előttem
„Kéküveg nyár és fent a Balaton
kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt”
de csak ahogyan észrevétetik
magukat, mint a földerült betűk,
a megszokásba szürkült régi tárgyak,
úgy van velem az angyal mindenütt,
porcelán télben, túl az ablakon
vagy itt a rézkilincsen, villanyórán
a hajszálgyökér fészek, egykori
ki tudja, merre volt kirándulásból,
száraz csokorra villanykörte süt,
császárkörte a margarétás tálon
„élet, erő, fény! Csordult méz a fürt
a tőkén… Óh, hány ily forró napon”
olvashatom az angyalt a ruhádon,
gombjaidon, a levetett cipőn,
s ez a gombolyag nem azért van itt,
mert megrúgta véletlenül?
s te láttad is? ha úgy csodálkozol,
mintha sugarát hagyta volna benned,
s úgy nézel, mintha épp most tűnne el,
táskádba nyúlsz, mintha üzenetét
keresnéd, amit biztos odarejtett
kulcsod, pénzed és naptárad közé
„hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem”

 

 

 

Fölajánlom magam

Kifogy az ünnep, nem mint télutó,
inkább akác, örömhullásból drót-bozót,
varjú trónfosztott koronán,
elferdült gyászkeret, károgva letörik,
beáll a végleges,
az első besárgult levél elfelejtődése
óta mennyi nap? hulló hajszáltól
tar fejig, emlékezik az ember,
úgy tűnik, egyetlen év az élete,
nyitás, érés, csontritkulás
fal közelít és megveri a fa,
lelke vesszőfutásában kihűl
át a zuzmarás ceremónián
keleti pusztákon a szél,
a zöld remény élősködő
fagyöngybe zsugorul.
Elaggott ünnepem, otthontalan
Istenszülő, ha Betlehem
istállója födetlen omladék,
lakatlan hajlék kulcsa elveszett,
hova szülje meg Mária fiát?
állatmelegbe sem, pásztortalan,
üstökös-csillag nem vezet
Gáspár-Menyhárd-Boldizsárt,
rongyos istállót ajánlok, magam,
szívem csöpp jászolát,
tüdőm lehelletét, mirha-májamat,
tömjén-fogam, arany-szemem,
karácsonyfa-gerincemet,
bordáimon angyalhaj és Tejút,
tövis-ezüst a Megváltónak megváltásomért.

 

 

 

Enyém az ég

Most elgyengült Nap! Belenézhetek,
akkora ajándék ez a lehet
a napba-nézni-nem-szabad után,
mikor nincs semmi tiltott terület,
enyém az ég, bár lent kapuk, falak,
kerítések meg lelkek sáncai,
mi az nekem? hisz minden kedvesebb,
ha birtokom a világegyetem.
Csak egyetlen nap? Tegnap még fagyott,
holnapra épp úgy betörhet a menny
északi sarka, s ez a mostani
vérehulló fecskefű-enyhület,
mint meglepő zöld a gellérthegyi
drótkerítés tövén séta közben,
elmúlik, s megint tegnap-holnapi
volt-nincs e laza-sálas ünnep.
És változó Hold! Telihold a mai,
koponyaragyogással tükrözi
lunátikus fajtámat, s a kutyát,
amint szolgál és a nyershúst eszi,
véres borosta borotválkozó
tükörben, olyan testvérháború,
ragyái is megundorodnak, horpad,
lecsúszik hanyatt, mint az üres csolnak.
Hullócsillag! De nem augusztusi,
miként ábrándok légkörében ég el,
nem reá várnak a szerelmesek,
balsejtelem, épp meghalt valaki,
nem húny ki annyi aszteroida,
ahányan most e januári éjjel,
rémül az ember, a Sarkcsillagot
sikerül-e még megtalálnia?

 

 

 

Fényözön

Együtt a fekete halál
aranysújtásos élet
szememben pengő láthatár
hideg fények zenélnek
pengettetik húrjuk a fák
falak sárgája húrvonalban
ahogy a csípő meg a láb
haptákban függő sugarakkal
zengeti bennem himnuszát
alt szózatát a szépség
távoli bozót a halál
aranyveretben élek
bozótosban is fényözön
tükörlapokkal metszett arcom
szemem orrom szám és fülem
jégtábla vert aranyból
bele a fényözönbe, Te!
bele a tükörből tükörbe
van-e szívednek éneke
hogy szívzaját kiénekelje?

 

 

 

Jelentés a te fádról

Hadd higgyem el, azért hullatta le
leveleit mert hiányzol neki,
hatalmas döndülését a fagyon
csak én kérdezhetem, érted van-e?
beleremeg a baglyos téli zöld,
tíz összecsavarodott törzsben
roppant ölelés, ellen-Laokoón,
nemcsak ebben a kertben itt, ahol
száz négyszögöles avar a birtoka,
e rám boruló gömb-harmóniában
nincs boga, odva, csupán sudara,
hatalma van mert koronája van,
a teliholdat neveddel megírja,
ha égig ér, hát meghosszabbitom
Budáig hozzád, fél ország leszen,
gyökere éltet minden temetőt,
nem mondom ki a nevét, te tudod!

 

 

 

Máriavénusz

Szűzmária vakablakában
egy asszony autóbuszra vár,
rókaprém kucsmáját a dér
kiverte, mint a kertaljai vad
ragadozó irhája sárga-rozsda-vörösét,
a színt, mely ugyanígy fed egyszer
valaki gyönyörűt nyak- és hasaljszőr
mélyezüsttel, kutyák ugatják Máriát
a róka-idő közepén, megőrülnek
a csirkeólak virradatokban visszatérő
apokalipszis-üstököstől,
fogairól kakas kiált,
most még kecses futás, vonul
vérszagtól gőgösen, alázó
pompával tűnik a vörös-fehér-feketébe,
Máriát elhagyják álmai
füles sipkák között.
Ki minden este tengerésszel álmodik,
fahéjjal, szerecsendióval, aranyos
teásdobozzal bélel lakást,
most büdös batár belseje
őrlő állkapcsán zúzolódik,
kucsmáján vérré olvad szét a dér,
özvegy ebben a forgolódó télben,
parázsló kép medalionján
a halott szerelem, ahova estelente
visszatér, örökzöldes oázis ő,
nedvre mohó rubensi húsvirág,
magány-karóhoz kötött filodendron
és törpe kaktuszok, fikusz,
estére metszett üvegkancsó,
herendi porcelán.
Lemosod özvegységedet valami távoli
levendulás aroma-illatában,
virágzó levendulásban fekszel
hanyatt, megforgatod bokád fölül,
elálmélkodsz ágyékodon, szivacs
pórusaiba gyengülő, jaj-kedvesem,
JAJ ÉDES KEDVESEM
elefántcsontból való torony,
Mária aranyház
JAJ MÁRIA
A beteljesült zsibbadásra
hó a hideg zuhany, lángoló gerincére
zúdítja rá az éj sötét haját,
a Body Milk testápolót szétcsurgatja
és elsimítja templomi homlokán,
alá a heves arcra, szem és
csücsörgő száj köré, át a kócsag-nyakon,
le a milói vállra, a csettintő
bimbók között tíz ujja elidőz,
mintha lenne az Elveszített,
szabódva és szemérmesen tovább,
mintha Ő volna ő,
tetőtől talpig egyvonalban,
szájtól combtövén múlhatatlan,
mintha ő volna Ő.
Kiért szereted annyira azt a sok márkás piperét?
Cremedas krémen zöld betűt, Ponds
tégelyén a feketét, a Skin dew night
cream aranyát, emitt Michel
szemráncolaj, amott Florenc
aprócska csutora, szájvíz, arany,
vörösjegyű flakon a cserszömörce,
és Timotei zöld samponod,
szőke meg barna frizurák a Gloria golf
hajmosón, spray-hengerek,
Limara Romantic fantasy,
ó, My Melody dreams!
sárgaréz hüvely, rúzsgolyó,
púderkompakt tányéraknája itt,
múló szépség veszélytelen
gránátja mindenütt.
És kiszáradt borotvahab.
És róka jár a kert alatt,
és ott felejti a dögöt.

 

 

 

Megint valóban új

Gyermek és felnőtt helycserés együttléte,
pontosan úgy, mint mikor csillagászt
játszottam csonka üveggel hóhidegben,
aprócska ujjaimmal matattam az eget,
irdatlan távolságokat méricskéltem
arasszal, ki tudja, hány fényéves
ragyogást vibrált ott az a tél?
csöndült az utca abszolut nulla fokban,
pengett a Tejút, pityergett a Fiastyúk
takarékon hamvadó fészekalja,
s egy világvégi hazai kovácsműhely
üzent Mars-vörös, meteor-lila,
Vénusz-kénsárga fényjelekkel,
szivárványlott a törött ablaküvegen,
ami belátható
pontosan így,
mint most, ámultam akkor is,
megint valóban új a hold
a befalazott naplementék után, egész
magaslesre való ábrándozás
sajdul a hullócsillagok nyomában,
és ott a Göncöl! a helyén
augusztusi fészerében északon,
ott a Sarkcsillag!
mint létezésem állandója,
és itt e borostyánloncos körtefánál
vagyok épp megtalálható,
körülöttem a fönt és fölöttem a lent,
gyermek és felnőtt helycserés együttlétben

 

 

 

Pedig csak árkot ások

Lesújt a csákány, megreped,
töredezik mállik a száraz kéreg,
puffan a pohos fűcsomó, a gyökér
makacs kötése visszafogja,
végveszély roszog végig az egész
földalatti hálózaton,
és kifordul a hidegbélű hant,
giliszta csüng, bogár szalad, szaporáz
morzsállódva, omlik rögre rög,
egyre sárgábbá púposul, ahogy
lehajlok, fölnyújtózkodom,
hosszul és mélyül a gödör
bokától térdig, derékig s lefelé
kedves humusz, rideg agyag, sívó homok,
az udvar geológiája sávosan,
rétegesen, ahogy tonnás esők
döngölték és az emléktelenek
nemzedékek szintje szerint taposták,
Úristen! mennyi lábnyomot
hantolok ki, pedig csak árkot ások,
de a sírásó épp így dolgozik,
lapátomon megáll a rémület

 

 

 

Vers egy korsó sör mellől

Mintha árnyékos parthoz kikötött
Noé-bárka ringatna, sörözök,
egyszuszra annyit mit a szomjúság
mohón fölitat, később kortyra korty,
a finom repkény hadd csipkézzen át,
míg körülöttem a félmeztelen
önkéntes szolga olyan hirtelen
csap le az asztalokra, szinte röstelem
lassú iddogálásom, csikkjeim
máris szemétbe önti, jár neki
ezért valami sör vagy féldeci,
odacsámpál, hol értelmes dolog
akad és ujjain a poharak
a koccintók helyett koccintanak,
onnan hullnak a fémlő pultra le,
s majd érett árpamezővel tele
fölsárgállnak, akár e félvad
öreg derékszíján az orosz rézcsat,
a finom repkény hadd csipkézzen át,
míg bizonyos lesz a bizonytalan,
a Valaki, a Mintha, Valahol,
a Bár, a Majdnem és a Messze-van
itt hajózik mellettem a Dunán,
és a reszketeg túlsóparti Ház,
a nem-tudom-ki-lakja-Délibáb
marad a helyén biztosan

 

 

 

Dunai elégiák

 

1. Nyögnek a roppant árterek

Ilyen magasból ez a nyári táj
hatalmas zöld formáival zsúfolt
az erdőlombok hegységében mintha
semmi hely sem jutna már nekünk
mindent betölt a levél és a törzs
a résen át féloldalazva száll
még az ökörszem is a szarvasok
átbányásszák magukat az esős
tisztásokig nyögnek a roppant árterek
korhadt töveket vaddisznóstól
vetnek a Duna sodrásába és átbicegtetik
mint holtakat a marcona határokon
mi ez?
zölddé bolondult éjszaka?
vagy mégis boldog nyári táj?
 

2. Kiváltja arcom

A ködből meglátom magam
orrom éle elvágja a sirály
biztos röptét s amint alázuhan
mintha kilőtték volna s belehull
gránátsírással a hideg tükörbe
kiváltja arcom ez a jelenés
míg hátterem az ártér erdeje
s a szétzilált napkéve fog körül
 

3. Túl e hústarka szőnyegen

Muszáj lenni valakinek
túl e hústarka szőnyegen
ágyékkötők virágain álmos csipők
semleges mellek ernyedt pórusán
az állatkerti tömegen
ahol bezárva önként árnytalan
éveink hetes vágyálmába szintesen
könyökölve kimozdulván a semmibe
túl innen muszáj valami
rejtett öbölben egy magányos öl
kiben a napfény veleje
megfogan amíg szereti a víz
szívja ringatja delejes ütem
hal csiklandása gerinc-árama
aztán ott-se-volt eltűnik
hogy megszülje az ég és föld fiát
magának és nekem
 

4. Tovább álmodom

Félálomban a csónakon
amikor visszaalszom ugyanúgy
s tovább álmodom ama jelenést
ahogy a csipő fölivel
a megrezdülő keblekig
az öl s az ölbetett kezek
megmintázzák a karokat
s a karok hónaljba viszik
vállra bomló ábrándjukat
mert itt az egész szervezet
építi egyikből magát
száj teremti a fogakat
és az orrcimpa remegőn
üzen a szemnek s ott nyílik
carrarai homlok alatt
a sugarak fickándozó
legbensőbb végkifejlete
s már álmomban látom magam
ebben a nem-tudom-kiben
asszonyom-e vagy lányom-e
sohasem volt mindig való
 

5. Engem néz

Nem közönségesen csak úgy ledobva
nekitámasztva egymáson állva és
vízszintesen keresztben és haránt
enciánkék hordók hullámpalák
a lom hegyesre zúzott Ikarosza
s legközépen olajtartály a tank
kuglivá metszett körtefán s fölül
a megriasztott deszka kutyaház
vak tüdejéből fényt ugatva
napmérgezésben mintha most is
őrizné ami el se múlt a múltat
Ha az a nagy víz nem lenne közel
a tömegvonzás berozsdált dárdája
leszúrná ezt a halmazt rendesen
de itt kimozdul minden az egész
feléje lejt holtpontjánál tovább
lendülne s rám ahogy fekszem hanyatt
csodálkozástól fáradtra szakadtan
s velem is bármi megtörténhetik
nem én nézem a világos dió
jádegolyóit engem néz a fa
öreg derűvel mint az öreget
 

6. Csak ennyi volt

A levegővel együtt frissült lélek
szabadlélegzet zivatar után
kezet nyújtok a legalsó levélnek
megtörténik amit a fa s az ember
a kezdetektől annyira kiván
s egyszercsak itt a keleti szivárvány
senki se látta mikor és hogyan
magában való fizikai jelenség
valószínűtlen mégis az egyetlen
valóságos csoda és tudom
a helyreállt rend dicsőséges íve
még azt az apró vontatóhajót is
fehér angyallá változtatja át
s olyan könnyedén húzza föl a három
vassal rakott uszályt akárha
mennyei tollfosztóból fuvarozna
csak ennyi volt rászürkül a világra
a farkasvakság széllel múlik a nap
s végigborzong a teremtményeken
a végítélet előérzete
 

7. Gitártalan és hangtalan

És itt hagyom a sáros félcipőt
hadd hulljon a sötétbe belseje
hadd ásítson nyelve fűzője
elbomolva aludjon arra hegye
s hogy lábujjam nyomán horkoljon
a behorpadt bőr köre álmában
beszélgessen az ágy aljával
szakadt matracok lógathassák rá
foszló szavukat – süket vagyok
süket vagyok – susog egymásnak
vitrin rovargyűjtemény
a kint felejtett pongyola s a test
homorúja az emlék fekhelyén
s ébred valami karácsonyi nesz
ahol nem vagyok s nem lesz senkisem
talán csak a kísértet látogat
gitártalan és hangtalan
szikével húzza halott dallamát

 

 

 

Kérdem, Uram

Fontosnak hoztál engem e világra,
méltóságos ajándék volna itt,
nem szomorún-eredendő, szomorkás,
ha nappalom leáldozik, s az alkony
katafalkján gyerek-csillagszemek,
ahogy jászolba merítkezem mosollyal,
ajkam éneke anyanyelv.
De szemben itt a Nagy Fekete Ember
mefisztói kutyával rántja el
pórázát, s azonmód törött
árnyék vagyunk, a járda lesodort
ördögi söpredékei, s ti menthetetlen
alakok. Akkor valaki kérdezi,
hol van, mikor, minek?
Én vagyok tán a Megkérdezhető,
kit tiszta arc alázasít?
s megkérdezhetek valakit,
hol volt, mikor, minek
az egyetemes szeretet szakadékon
átkaroló mi, ti, ők
szerelmes szép személyes névmásai?
S kinek lett maga a kora?
davajgitár, kispuska, hónalja, homloka,
és milyen végzést írt alá az ólom
csúsztatva, marva marokból zsebig?
míg áldozat és gyilkos lett a tér,
és én ki voltam itt?
Ha mártírjaim hírével zsebemben
valami régi regényből feleltem
báván a gyilkos asztalával szemben,
jól feleltem, apám? hisz épp ő
kérdezett, ki életünkben el-
és kivégeztetett.
Megszűkült szemmel látott életek,
innen amonnan kérdezek magamra:
lárvaálarc vagy pléhpofa az arcra?
Kérdem, Uram, az enyém nem talán!

 

 

 

A bélpoklosok Messiása

Nagypéntek földszagából, levelek
leheletéből, bodzafakadás, ibolyák
illatából valaha, kopár, szuvas
oltárdeszkára hasalok, néma csengők
helyett facsettegetőt szólítok,
toronyban őrlöm, fakereplőn darálom
a szárazság tompa gyászát, Krisztus
sírjára füstölök, akár a temetőben
máskor a megváltatlanok koporsójára,
föltámadt fényben stációzom,
sugárzik a Keresztvivő, fölkarikázik
szeméből glóriája, kihajt a töviskorona.
S legalább negyven évvel később
közénk ereszkedik Matthias Grünewald
isenheimi szárnyasoltára, a bélpoklosok
Messiása réme, miként örök a test
a bárdolatlan tákolaton, fölszögelt
ujjak merednek, gabalyodnak egymásba,
akár a tüskéből való korona a fejen,
kizökken minden, egyedül a kereszt
áll, végső önmaga, s a Megváltó, mint
exhumált, penészes húsán rothadás
fertőző kiütései, kukacfuratos
rongya mállik, egymásba korhad lábfeje,
mint az árokba hajított papucs,
lábujjai összetorlódnak, akár a vén
parasztoké iszonyatos terhek alatt,
és karom-körmösek, s a lélek-gyapja-bárány
egész testével nézi a sárgasággal
fenyegető corpust, amíg Szent Antal
kisértetei hanyatt ejtik a bélpoklost,
az ördögi szörny-orgiában alig látható,
miként a megváltás utáni jövő, a
középkori múlt, a mai jelenvaló,
mikor a pléh-Krisztus hazai rozsda-
diktatúrában szakadtan zörömböl
a böjti szélben, legalább annyira
idevalósi vagyok, hogy tudjam,
mitől borzadjak el.
Múlik a Nagyhét, elfordulnak az
isenheimi táblák, naptárlapok,
levétetik a Megfeszített, új kép mögé
rejtőztetik az ájult Mária, kit a
Messiás ember-öccse, János apostol
átölel, Bűnbánó Magdolna is vissza-
térül az angyali üdvözletig,
kipörgették, elcsurgatták a könnyeket,
és rákezdi a születés mennyei zenekara,
s a Boldogasszony kisdede fölött a Nap
az Atya szivárványban aranyló köldöke,
s leszen égi-földi arány a dézsa
meg a csöpp éjjeli edény s a hatszárnyú
szeráf s a Kálvária kínjában szépült
ragyogás, drapériás föltámadás a bénán
elterülő őrök ellenében.

 

 

 

Mindig virágos

Ki gyógyítja a szétlőtt kőkeresztet?
a roncs egyszercsak összeáll?
s nem hanyatlik a rozsdás drótú vázon,
mint vak glóbusz, tagbaszakadt hiány,
emeltetője sírból idejár?
szerelmes nő viszonzatlan magányból
e szív helyét virággal tölti be?
nem látta senki, sehol egy kósza lábnyom,
éjféli angyal száll ide?
jeges kánya örökzöld téli ággal?
nem múlik évszak, virág nélküle,
vagy merénylője szelleme,
Krisztus-gyalázó, penitenciából
koszorúzza a töviskoronát?
vagy orgiázó boszorkány szájából
hullott ki ez a kikericslila láng?
őz szökellt át az őszi másvilágból
krizantém-bundát vetni rá?
s tán éppen ő? e rétbe szorult pásztor,
ázott bogáncs, ránézni is sivár,
ki mégsem enged a föltámadásból?

 

 

 

Jugoslavija Filter

Huszonnégy éve, szkopjei
szállodalakó magyar költő koromban,
ugyanilyen piros csomagból húzgáltam
a fehér füstszűrős Jugoslavija Filtert,
nem úgy mint most ebből az ajándék
pakliból, amivel emlékeztetni
akar barátom a makedon
dohányföldekre, az udvarvégi
szárító pajtákra, Prilepre,
s a trafikra a Hotel Turist mögött
az utcasarkon, azt hittem én is
visszahoz legalább egyetlen
ott felejtett mozdulatot az ohridi
Letnica kertvendéglő asztaláról,
eszembe juttatja azt a szót,
amit muszáj kimondanom,
de másképp szívom, s fújom a füstjét,
s fantáziátlan, nem időz fejemnél
hosszasan, mint a balkáni bánat,
nem bodorul karikába, mint a
vránjei lakodalomban a kóló,
pedig a Jugoslavija Filtert
bizonyítékul raktam elém,
hadd lássák, odavalósi vagyok, szótlan
tolmácsom volt a rigómezei gyorson,
védett Szarajevó felé, és általa
lettem helybeli Dubrovnikban, akár
az apáca a raguzai macskakövön,
nándorfehérvári a Kalimekdan
Mestrovics szobra alatt, állampolgár
a hontalan ifjúságban, olcsón vett
drága kapcsolat, ahogy nemcsak velük
engem, de őket egymással is összekötötte,
túl erős már és fojt és pácolt íze van.

 

 

 

Szerbia fölött

Valamikor a dubrovniki éjből,
kizárva délszak sóíz-illatából,
el a pálmáktól, mirtusz- s fügefáktól
montenegrói borbély szomszédommal,
ha e szimulált, holdas mennyországot
nem szállta még keresztül egyikünk se,
kettős félelem nehezült egymáson,
így szorultunk testvéri kötelékbe,
míg lent a kunyhók sajgó lüktetése,
jánosbogarak födtek város-álmot.
Akkor is így ohridi délelőttből,
el a rakijás, pisztrángos napokból,
tótartó hegyek, tintája a versnek
bábeli éposz-öröklétbe kékült,
beleírtam, s tán azt költötte Ráde
Karadzsics hasmánt, láb- és karcsapással
oda-vissza hullámzás ütemére,
hányadszor szállok ezüstbe az égből?
émelyítenek birkanyáj-ábrándok,
hányadszor járok bezárva az égbe?
Most rettenet-verejtékezte belső,
a megtörténhet fölülről-alulról,
véletlen vagy szándékos szétlövésünk,
idegenek az idegen hegyekre
roncsra kenődött maszadékká esve,
bár éppen úgy lustálkodnak a felhők,
szurdok meg ormok geológiája,
sötét gyűrődés, kráter és világos
mészkő, vadállat-szürke csorda Balkán
fedezékében csókos száj a puskán.
Vadászbombázó hozzánk szelídítve,
időzített parancsra visszaválhat,
vihar előtti magaűzte szárnyas,
ki tudja, mért kiált a navigátor,
s mire felel angolul, anyanyelve,
mintha csak kopár káromkodás lenne,
szapora csikké pusztít távolságot,
Koszovótól Szabadkáig fogyasztva
húsz őrzőangyalt elcigarettázik,
s az üres dobozt megőrli a marka.

 

 

 

Gyergyói csillagok

A föntiek otthoniak,
csak valamelyest keletebbre,
milliárdos arányuk ugyanaz,
a Nagy Göncölhöz épp olyan
távoli a Sarkcsillag, de
közelebbi az iker barna medve,
s mert itt a ragadozó súlyosabb,
hát akkora a gravitációja,
a Tejút majdnem leszakad,
és olyan vak az éjszaka,
ahogyan szénné süllyednek a falvak,
már azt hiszem a csillagok
ettől a sötétségtől vannak,
nélkülük teremtés előtt
egyedül, félnék mint az Isten,
vagy magánzárkás rab, kivel
megtörténhet minden kiméletlen,
vagy kitett gyermek az uton,
hol sírásra jár medve, farkas,
félem a gyergyói magast,
otthoni szemeidnek ugyanazt
találom keresetlen.

 

 

 

Kit érdekel

Remegő koldust árokszélen,
kit érdekelne szívverésem?
ez a fontos-fölösleges
rigó-egyszeregy, villanydróton
szaporázó esőfüzér,
amint szememmel olvasom,
szent-olvasón mormogó vének
kit érdekelnek? épp olyan
szemekkel néznek túl az égen,
vagy magam mögé, mint aki
szerszámát falnak támasztotta,
s mögötte nemcsak enapi,
de éves, évtizedes munka
zöldezüst sarjúrendjei,
és ha versemmel játszadozva
beszélek fával, fajdkakassal,
kit érdekel? ha kedvesen
csak annyit mondok, édesem,
s rá az ultima ratiót:
önrabság zsoldja, aranyóra,
bugyihúzogató hetéra,
hatalmi kéj, közöny a jóra,
lélek-marás, fej-esztergálás
nem érdekem! kit érdekel?

 

 

 

Csoóri Sándor ideje

Akinek udvar, kert a gyerekszobája,
tengere rozstábla, mennyországa felhő,
ideje ez a kétes, véres század,
történelme hámjával megszorítva
születéstől halálig évről-évre,
tankos hó, fekete a fehérben,
élőben halott, pirosban hullasárga,
menekülés hazajutással, újra
lélek keletről űzetett nomádja,
siránkozás az anyja, káromkodás az apja,
magtalan padlás a lakása,
mindegyik ősz hajszála a szabadság
hősi halottja, ütközetben deres fű,
ahogy a szél összekuszálja födetlen,
ahogyan teste födetlen menthetetlen,
visszaeső szökevény elhallgattatásban.
Akinek udvar, kert volt gyerekszobája,
tengere óceán, határa Dél Keresztje,
margarétás e kétes, véres század,
szeretők hús-nyers ölével átszorítva,
születéstől halálig évről-évre,
zöld úti sátor, ország a mezítlábnak,
élőben élő, darázs-nyár, dió-ősz kopálása,
kék spirituszláng vándorló vitákban,
tűz a jeges sötétben, nevetés a panaszban,
mese-álom az anyja, búzavetés az apja,
birsillatú szoba a lakása,
mindegyik ősz hajszála a szabadság
koratavasza, éledő fű a vadvizekben,
ahogy böjti szél fölborzolja födetlen,
ahogyan teste födetlen ölhetetlen,
szabad, hűséges szökevény a megszólaltatásban.

 

 

 

Meg ne halld, meg ne lásd

Bella István születésnapjára

 
Fák is születtek veled akkor
tán itt a kertben valamely egyidős
hűsöl s az oroszlán-álmos kora-nap
pislog levele tükrösén
valami madár rejtőzködik belül
szíve az ötvenéves lombnak énekel
briliáns szivecske-dobogást sajog
hallom és hosszan hallgatom
megfeledkezve mindannyiunk szivéről
csak ne szárassza csönddé az aszály
meglátnánk akkor bensőnket kívül
azt a rángó erőlködést hogy bármikor
beleszakad a meghajszoltatásba
csak meg ne halljuk ha a vér
szivattyúkban sikít szuszog s visít
kidurrant gumiból megsűrült oxigén
ének tárja a fát Isten felé
fölmutat röpke örökkévalót
s ha elmúlik a pillanat
fagyöngy zöldell csupán favágó feketéll
ősi lopakodás barbár rajtaütés
nyögő sújtás magát-megadta-törzs tövén
tuskót csákányoz mintha földet belezne ki
gyűrűstől aprít bukott babákra ötvenet
csak meg ne lássa még fél század belsejét
akác-sárga kőris-fehér gesztenye-vajszín és
a fenyő-barna kugliról a fűrészport leszórván
csak meg ne lássa még kín kéj nyomatait
1940-től 1990-ig

 

 

 

Nyár-töredék

A mindenséghez mérten, a falak
meredekéhez képest legalul
megsejtem a sosemvolt költeményt,
de ha megírnám, mit az éjszaka
őszikehangon diktál, töredék
maradna csak, az egész látszata
s a tökéletes kalligráfia
sem idézhetné föl, micsoda kép,
amint a holdba ágazó Duna
ezüstjében az örvénylő sötét
üres ladikját elnyeli a víz
s micsoda képtelenség, az akác
dűlőfélben is megtartja magát
a hegyoldalban, s olyan könnyűnek
tetszik mint ama Gecsemáni kert
fölött a felhő, bár roppant teher
s a vén ciprusfa történettelen
nyujtózik át a szomszédból, tudom
a másé, mégis a tulajdonom,
néhány verssor, a nyesett, lecsupált
lomb drámájából fönnmaradt románc

 

 

 

Alkalmi őszi ének

Elmult évek, jövendő évadok
jelenideje, születésnapok,
s minden időben megszokott,
mégis szokatlan évszakok
közhelyei, stílussá avatott
jövés, menés, válásból elmulás:
mintha egy halott anyából való
csecsemő sírna föl, a földgolyó,
kihült egekre, s úgy pattanna ki
a semmiből a bimbó-valaki,
hogy könnyeitől rögtön élni kezd
virágtól csillag, mennybolttól a kert.
Fecskék mennek, hát jönnek vadludak,
sose az ami, amit épp mutat,
nem az a csöndes melankólia,
hogy a levélnek el kell hullnia,
nem is az fáj, mint éjszaka a fog,
s ha a gyomor az álmon átsajog,
s a féluton túl még túlibb csömört
sujt az elévült arcra a tükör,
rosszabb a rosszban, ami kifogyott,
az elközömbösült hasonlatok,
a kapcsolódó kéz, a tiszta szem,
ki szemtől szembe egymásnak üzen,
s a fül meghallja azt a suhanást,
melyet öröktől suhognak a fák,
és szerveimhez társult szellemem,
akár az Isten, társalog velem.

 

 

 

Nem az a régi

Nem az a régi magamra találás,
ahogy ujjával eljátszik a kisded,
szemüveggel betűzöm kezem ráncát,
kés sebhelye a hüvelyken és gyűrüs
ujjam, dudorát poros tornaórán
röplabda nyomta ismertetőjelnek,
s nem úgy szemlélem testem, mintha gazda
volnék jószággal tele istállóban,
csikót etetni zölddel, míg a csődör
futásra, nászra tüzeskedik zabbal.
Kínos, tilos már egyedül maradni,
ebben a sajgó hipochondriában
tagjaim válogatom mint a krumplit,
ez még eláll, emezt a féreg rágta,
kocolódás meg földes horzsolódás
egy kupacban és ráreccsen a csontváz,
vén akác szólal így aszumagányban,
illetlen hang a madaraknak, s szégyen,
mint szellentés vagy csillapíthatatlan
gyomorkorgás a finom társaságban.
Egyik barátom kamrában hűl éppen,
másiknak mára szól a temetése,
egy albérletben valaha, tuléltem,
huszonhét éve, nincsen annyi évem,
akkor még nyulas Rózsadomb, és fácán
ijesztgetett, őz is arratévedt,
és nők, csak nők! se paplanunk, se kályhánk,
diólevél csúszott az ajtórésen
üdvözletével a kis hegyi házba,
hova tünt a hatalmas postaláda?

 

 

 

Ősz s tél között

Hiába keretezi ablakráma,
aprózza diszrács, ez a kerti kép
csupán egy sárga kóróvirág, amint
lejtőre dőlve fönnakad magán,
s a rózsakert kis parcellákra osztva
kijátssza a kovácsoltvas határt,
átbújik szomszédjához vagy eláll,
nem dermed szirom-mintás mozaikba.
Nem izgatja a fenyőt, tiszafát,
ha mondható ez így egyáltalán,
nem érdekli, hogy látható-e innen
ága aránya színe tulfelén,
éppugy szivárog föl dzsin-ízü nyirka,
s gyantája ikrás mézében sötét
sugárzással a kóclábú bogárkát
fogva tartja mohás monstranciája.
A platán piktort, költőt nem kíván,
ahogy a napfény belehidegült,
borúban is világít, s a bogyókkal
sűrült bokor áttetsző tüzesen
önnön festménye, hű metaforája,
ne avatkozzon abba idegen,
pihen a kertész, s a leveles úton
keresztbe fekszik szarvas kiskapája.
Elmúlt nyárra és közelítő télre
közönyös, üres pad a tölgy alatt,
madárürülék hieroglifája,
ami a szárnyas időből maradt,
ősz s tél közötti pillanatba fájdul
a vénülő fő, szív s más szervek is
ráhangolódnak létük panasztalan,
legeslegbelül síró szólamára.

 

 

 

Itt, mégsem itt

Hová kujtorgok éjjel, micsoda
különös tájon vergődök, havas
mezőkön, míg valami ismerős
szőlőhegy gyertyás kápolnája hív,
s ha lenne itt egy virrasztó, aki
sötétben lát, ő láthatná miképp
gömbölyödök takarómba, nem is
gondolná, itt és mégsem vagyok itt,
s az a hirtelen rándulat miből
következik, nem-e valami más
világból való visszahőkölés
ágybéli megnyilatkozása, köd
karói közt halálos tévedés,
s ha balról jobbra fordulok, miért
sóhajtok akkorát, holott apám
fölint felém alólam, hát te itt?
És langy pihékből nyúló lábfejem
tán egy iszapos folyóból jeges
partra lépést jelent, s ha jó nagyot
rugok, lekésett vonathoz futok,
s nem a kispárna csücskét, ütközőt
fogok, még húznám magamhoz, tudom,
életemben már sosem ér utol,
megérkezem, elárulom ugy is,
ha ott az érkezési oldalon
sosem hallott ország fővárosát
írja fölébem a végállomás
tanult, unott cirillikáival,
s én pénztelen, asszony-, gyerektelen,
hajléktalan várom a peronon
az érthetetlen letartóztatást,
nem! nem! ne bánts! és alszom rá tovább.
Eltitkolom, hogy micsoda üzött
szökevény vagyok, így és mégsem így,
mintha nem történt volna semmi más,
s ha lenne itt egy virrasztó, aki
sötétben lát, ő láthatná, miképp
nyílik beszédre szám, de néki csak
tagolatlan, félreértett szavak
a szobában, miket meghall az ágy
felől, inkább most egy IV. á-s
érettségizne, s még a gyökvonást
se tudja, pedig lassan negyven év
múlt el azóta, s nékem mindig újra
vizsgázni kell, felelni nyers kamasz
röhejben, csontváz-tanár szabta nagy
bukásomig, bár örökkévaló
várat akartam rakni, másra lusta.

 

 

 

Apokrifák

 

 

 

 

Balassi Bálint: Lengyelszép Zsuzsánna

Gyermekvoltom őszén,
lengedező növény
termáltónak öblében,
míg gyengéd szőrszálak
violája látszott,
cikkcakkban mászkált széjjel,
mához negyven évvel
korább szerződésben
állottam már Nősténnyel.
Most avas strófában,
miként iskolában
szándékoztam, aszerint,
és ahogy kívánta
lengyelszép Zsuzsánna,
monyamon tiporván sírt,
úgy szerettem volna
lovam abrakolva
fölkínálni ez papírt.
Mindig belőlem szólt,
itt vetkőzött s megholt,
miképp hátat fordított,
csecse két bimbója
másfelé állt, s mintha
cukorrépa lett volna,
könnyezett tintámba,
s a számtanirkára
ákombákomot zagyvolt.
Skólakékből hűlt el
bagolypuha tüllben,
míg behemót patanyom,
ökör mázsás lépte
sárladzó pecsétje
gyűrődzött a combomon,
ilyen rút múzsától,
miként butaságtól
keseregtem oly nagyon.
Járványos Zsuzsánna,
aki mintha náthás
tüsszögdélő nőszemély,
mely állapotjára
nézvést olyan árva,
volt-nincs akácalevél,
annak sohasem volt
híján árok, mennybolt,
lábom feje tetején.
Miként versemmel is
lótfut a Nemezys,
ásót fogván betemet,
szemenszedett étvágy-
amra marharépák
nyársolják föl nevemet,
réti margaréta
pislogó árnyéka
sír fölöttem, kinevet.

 

 

 

Gyöngyösi István: Az kovácsrul

Fényes sudarakkal csiklándó hajnal volt.
Ébredj a dologra! – így nem Vulkános szólt,
Midőn fölém nemzőm nyári dere hajolt,
Beretvát nem látott, hát mint tökderes folt
Jelenvén álmomban, ki nagyon öreg volt,
S lettem úgy csippásan ágyból kiuszítva,
Dunyhamelegemből kovácshoz szólítva,
Pendely klottgatyástul jobb lábra állítva,
Onnan átbillenve bal felül hallgatva,
Laposvasat vinnem kovácshoz kellett volt,
Mert mint én kedvem is ugyancsak elkopott,
Ragyogtam szántásban laposvas-pofával,
Most indulnom kellett parancsolatjával,
Hónom alatt vivén harmatos tükrömet,
Ami a kert alatt töltötte az éjjelt,
Ott állt már Zsarnóczki csiptető szerszámmal,
Fújtatott nagy buggyos bőrharmonikával,
Tűzzel koholta a vasat s kalapáccsal,
Hulltak üllőjéről szikrák garmadával,
Keblembe uszoltak, égették fejemet,
Ez a büdös szőrszag fertelmes lehetett,
Hogy Murányi Vénus menten elalélna,
Én meg álltam amúgy meztélláb bámészva,
Mint leszen gőzferdő hidegvizes dézsa,
Mikoron tüzes vas belé van állítva,
S mint a pöcsös Puttó a láng picinyke lesz,
S még ez angyalnak is elégvén vége lett.

 

 

 

Somogyi Névtelen: Virág

Pap vala, rejtett szenvedelem, pocakocska,
Virág! Reverendája alatt lankadt versezete.
Jöjj Múzsám! Hívta kívánta az éteri hölgyet,
Aki hozzá takarítónőként látogatott.
Hívta Horácot, megjött, hat ökörrel
Dübörgött háza előtt, s rámondá, hófuvat az.
Mord viharokra skandálta a tüzhely
Parazsát, sose tudta, millyen az ormok,
A szélvész géniusza. Költőfejedelemnek
Koszorúzta magát, s főúr adományozta
Liquerrel kupicázott egyedül, míg
Teli serlegből iszogatta a hódolatot.
Éjszaka padlásán egerek, lent nagy költők
Kisérteti közt morzsolgatta füzérét,
Mégsem hagyták nyugton az áldott fajtalanok.
Bosszúját gúnyba, imádságba csavarta:
Sok rút százlábút bújtass be fülébe,
Hadd másszák füle dobját, kérte az isteneket,
Majd aztán igazán eljött érte a Múzsa,
Lelkének pötyörű almája tabáni
Házküszöbén kigurult.

 

 

 

Csokonai Vitéz Mihály: Feredés

Magánosság hajlékában
Elmélkedve száll a füst,
Pipám bagóparazsában
Kelt ki, s bejárná az űrt,
Ablakról darázs csóvája
Fordul, könyvre kúszik, hátha
Megfejtené a betűt.
Benti szellőn kék tekergő,
Omló, foszló, csavaros,
Mennyezeti bárányfelhő,
Pipámat eloltom most,
Lógok a húsfüstölőben,
Elállok, s amire nőttem,
Már öreges állapot.
Oh, ti drága gyermekcsínyek,
Be messzire estetek!
Üres sírgödörből nézek
Fölibém állott szüzet,
Bugyogócska nincsen rajta,
Innen szoknya nem takarja,
Mit szorongván rejteget.
Fehér ölben prémes állat,
Szunyókáló szelíd nyest,
Megmozdul téli álmában,
Fölébred, ha tavasz lesz,
Vajh, kicsoda szólongatja,
Babusgatja, tapogatja,
Kemény vámot ki ad s vesz?
Most már azt se tudom, hol van
Az egyszeri Ilonka,
Erzsike is asszonysorban,
Kölkét egrecírozza,
Gondol-e a bürök magas
Rejtekére, ahol a gaz
Keserű szaga, combja.
Jaj, legalsó meztelenség!
Nem sikerül, ami jó,
Csupasz, mint két tökösveréb
És alig konfirmáló,
Két kíváncsi gerjedelem,
Valaki jár a kerteken,
Félig ember, félig ló.
S Mária? kit az oskola
Sárga falához nyomok,
Tűz a mejje, tűz tompora
S bírhatatlan éget ott,
Rásülök a nagykabátban,
Olvad a hó, buja lázam-
Tól cipőmön elcsorog.
Nincs a paráznának nyugta,
Föltámad a temető,
Kuvikolva, huhotolva
Száll tíz vánszonlepedő,
Ahogy holtak lelke csapkod,
Ugyan irigy, vad suhancok,
Erre én, amarra Ő.
Oka pedig mindezeknek
Feredőzős látomás,
Istenhez közel lehessek,
Másztam volna kőrisfát,
Jó magasra az akácos
Bozótosból nőtt a házhoz,
Mohás cserepet piszkált.
De én ingó tetejébe
Azon túl nem jutottam,
Petrós lámpa bűvkörében
Legalul csimpaszkodtam,
Onnan ámultam az ablak
Mögé, mezítelen alak
Sáppadt, kezében szappan.
Ráborult a lavoirra,
Kontyát széjjel bontotta,
Fölhúzódzkodott a lába,
Térdét keble cukorja
Süvegelte, hullott a hab,
Miként az első hó szakad
Vagy tolladzik fosztóka.
Megbénultam, oly ijedten
Szomjúhoztam, ki ott volt
Kiskonyhánkban, fámmal szemben,
sohase látott völgy s domb,
Azóta pokoltűz éget,
mert e hatalmas bőséget
Meglestem, ki anyám volt.

 

 

 

Csokonai Vitéz Mihály:
Jövendölés Rippl-Rónay pictorról a Somogyban

Mily magános este,
 
Sohajtó világ!
 
Farsangi mulatság
 
Korgó gyomra böjtbe vált,
 
Trüszkölök a hidegben,
 
Lázzal szenelek,
 
Nincs ki ágyam megvesse,
 
Ábrándim a gyógyszerek,
 
Árva most,
 
Mint Kapos,
 
Tülök szarva
 
Karcolatja,
 
Kanász ez a tél!
Majdan jő egy pictor,
 
Átpingálja mind,
 
Meggyfa virágával
 
Május módján havazik,
 
Aztán miként a scriptor
 
Versezetembe
 
Másolom, mint annyiszor
 
Jóslatira életemben,
 
Csillogás,
 
Villogás,
 
Fű az alja,
 
Azt bozsgatja
 
Zsenge szűz s madám.
Oh, te áldott május,
 
Dús meztelenség,
 
Villitánc, káprázok
 
Midőn Lillán képzelgék,
 
Hevem gerjeszti bájuk,
 
Mejjök, tomporuk,
 
Vakítana dombocskájuk,
 
Ha épp akkor volnék ott,
 
Ámulok,
 
Bámulok,
 
Veres széken
 
Démon, kéjjel
 
Hív egy setét hölgy.
Leskel a vén mester,
 
Mint volnék kókler,
 
Fejfedője, sálja
 
Franchonbéli, cinóber,
 
Akit oly féltve restell,
 
Öreganyjára
 
Festi, sáppadt kezekkel
 
Sármányos kalickába
 
Ámuló,
 
Bámuló
 
Asszonykára,
 
Kit magánya
 
Szellemmé gyötört.
Belőlem pediglen
 
Csinál vén pipást,
 
Valami Piacsek
 
Bácsi névvel fölruház,
 
Kadarkával derítsem
 
Végnapjaimat,
 
Pöfékelő szelíden
 
Éljek, éltem pisla csak,
 
Elmulok,
 
Ugy múlat,
 
Nem is él még,
 
Álomképét
 
Befödi a köd.

 

 

 

Kölcsey Ferenc:
A magyar nép zivataros századaiból

Elnehezült fejemet
Alig bírja vállam.
Atlasznak se nehezebb
A Glóbusz súlyával.
Bordám rávetemedik
Mentém zsinórjára.
Semmirevaló, akit
Megúnt keze, lába.
Isten! most világtalan
Szemem lát és áhít.
Abba vakul, ami van,
Az a látó másik.
Súnyi szolga zárja le?
Pénzkáráló némber?
Segedelmet várhat-e
Embertől az ember?
Jobbágya magának is.
Gyanakszik a jóra,
Hátha még az ágyat is
Kihúzzák alóla.
Annyi párt, ahány család:
Gyermek atyja ellen,
Ura űzi asszonyát,
Az meg visszanyelvel.
Hallgat aki szólana.
Hősködik a gyáva.
Győz a rafinéria
Halhatatlansága.
A tisztesség éhezik,
Eladják forintért.
Kutyabőrrel kérkedik
Kupecnek a sintér.
Veszedelem, ami volt:
Rút feketehimlő.
Most meg házamra uszult
Zsivány, baca, jósnő.
Zápul már a ludtojás
Ólak rejtekében,
Utolsó utamra szánt
Bűz a temetésen.
Büdösében toroz a
Csekei diéta.
Fogy a kocsmáros bora.
Döglött a poéta!
Részeg népség: Pfuj! Vivát!
Ordenáré virtus.
Cigánynóta dallamán
Nyekereg a Himnusz.

 

 

 

Vörösmarty Mihály: Fóti dal

Jöjj felém bor, mintha lyányként
 
szállanál,
magasodból borítód bo-
 
rítsd reám,
sárga az, mint téli alkony,
 
szélvörös,
ködben ülök égi parton,
 
víz előtt.
Hallgatom az érkezésed,
 
csobbanás,
cuppanás és csókba hajló
 
ámulás,
korty, amit most mélyből vélek,
 
aroma,
egész testem régiséges
 
amfora.
De előbb még húzni kéne,
 
mint ahogy
erre vártam ötven éve,
 
gyalogos,
kinek csiger, s más ily fertő
 
csak jutott,
bűzlő bendő, nyekergő has
 
elég sok.
Nem voltam én hazafias
 
italos,
csak olyan, mint vizesárok-
 
ban halott,
kinek ahogy múlt a lelke,
 
énekelt,
nem figyelt a kész ütemre,
 
s elpihent.
Jég a száján, most a számon
 
szoknyaszél,
Somló-szőtte, Tokaj-küldte
 
sárfehér.
Éljen minden bájos asszony!
 
elmulok,
markomban pohárcsöcsükkel
 
álmodok.

 

 

 

Arany János: Mindvégig

Lomhábbak az évek,
órái megértek,
 
s hulltanak el
oly sok csupa-ének
önkínja-dicséret
 
műveivel.
Torlódik a zajló
jég, ver az ajtó
 
szárnyahegye,
s bent kéjben aranyló
dunyhába dagasztott
 
éjfekete.
Tél kompjai állnak,
szállhatsz a Dunának
 
árja felett,
fagyban külön arcod
kell visszapofoznod
 
hogy te lehess.

 

 

 

Ady Endre: Hunn új legenda

Ma éjjel még az eget is
Kettévágja a Duna sodra.
Fölosztja ködös keleti
S idevaló kertközeli
Kentaurokra, csillagokra.
Idegen minden, ami túl
Tűz, füst, hajlék: lidérc, kisértet.
Ártéri nyelv szól magyarul,
Kőgátak visszhangjába fúl
A tábor zaja: medveének.
Fekete képzelet fakaszt
a sötétből hunn új legendát:
Háremsátrat állítanak,
Árnyékával párzó alak,
Boszorkányéjfél, meztelen tánc.
Üstben: bájitalt, édeset,
Főznek és a szodomitáknak
Csodaszarvast kerítenek.
Ha ágyat vetnek: fekhelyet
Emesének, Turulmadárnak.
A hegy térítő tornyai
Keresztet emelnek a síkra,
S az Alföld nomád szárnyain
Repülne át. Marad, ami:
Egyik a másik fura titka.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]